20210510
Last updateH, 19 ápr. 2021 6am

rovas logo

2013 március 30, szombat

1919. Nagyszombat: A kisnyégerfalvi vérengzés

Szerző: Gábor Ferenc

 XII/XVII. rész

Nagyszombat reggelre már többen is elmentek Nyégerfáról is, akik féltették a maguk és családjuk életét, akik hittek a románok fenyegetéseinek. Hogy az övéi is elmentek és egyedül maradt, egyre csak ismételgette gondolatban, hogy neki már mindegy, ő már sok mindenen keresztülment a földi életben, legyen, ami lesz vele. És mégsem, mert azért nagyon figyelt mindenre, ami körülötte történik. Reggel kileskelve a résnyire nyitott kapun, látta a lassan, sunyin közeledő, a falut körbevevő környékbelieket. Tárkány felől már nem csak a lövések, de az ordibálások is áthallatszottak. Amikor az ő falujuk felső vége felől is meghallotta a nagy zsivajt, már tudta, hogy Nyégerfalva sem kerülheti el a sorsát. Pedig még abban is bízott titkon, hogy húsvét nagyhetében csak nem vetemednek valami nagy gonoszságra az emberek, különösképp a románok nem, mert sokkal vallásosabbnak tartották magukat, mint a magyarok. A közelgő nagy ricsaj, kiabálás, sírás épp az ellenkezőjét mutatta.

A kapuhoz ment és bezárta. Tudta ő nagyon jól, hogy akik most jönnek, azokat nem állíthatja meg a bezárt kapu, de addig is időt nyer, amíg betörik majd. Nehézkesen felmászott a padlásra, és miután felhúzta maga után a létrát, leengedte a csapóajtót. Az utca és a templom felé néző oldalon félrehúzott egy cserepet, csak éppen annyira, hogy ő kiláthasson, de más észre ne vegye. Mire kész volt, a zaj már nagyon közeledett. Már látta is, hogy a templom előtti istrázsára fegyveres román katonák véres ruhájú magyar embereket kísérnek, síró asszonyok, gyerekek is velük vannak. Látta, hogy a templom melletti magyar házak kapuit rendre sarokig kinyitják, amelyiket nem találják nyitva, azt dühödten, vad erővel betörik. Egyszeriben megtelt az utca katonákkal és környékbeli románokkal, és mind közelebb kerültek az ő házukhoz is. Itt már nincs mit tenni, gondolta magában, itt már nincs mit védeni, csak az életet, mást semmit, mert ezek azt visznek el, amit akarnak. Úgy látszik, nincs ki és nincs mi megállítsa őket.

Hogy lemenjen a padlásról, már késő volt, tudta, öreg lábai már nem bírnák elmenekíteni. Csak egy esély maradt, az elbújás. Széjjelnézett, hova tudna elrejtőzni, de úgy, ha keresik se találjanak rá? Nem volt a padláson sok dolog; pár lim-lom, régi bölcső, törött lóca, fonószék. A szeme hirtelen a kéményen akadt meg. A búbos kemence kéménye jó széles volt, mert füstölőnek is használták. Most üres volt, hiszen a szalonnákat, sonkákat már rég levitték a kamrába. Eldöntötte, hogy a kémény lesz a búvóhelye. A rés, amin a füstölnivalót akasztották be, elég nagy volt, hogy bebújjon. Jó pár évvel ezelőtt még biztos szűk lett volna, de most már öregségére biztos átfér rajta, gondolta. Még előtte keresett két deszkadarabot, amire állhat vagy ülhet, ha elfáradnak a lábai, mert abban biztos volt, hogy nem kevés ideig kell a kéményben legyen, ha nem akadnak véletlenül rá. Igyekezett úgy keresgélni, kutatni, hogy nehogy nyomot hagyjon maga után. Hogy megtalálta a két megfelelő hosszúságú deszkadarabot, rátette őket a szalonnatartó rudakra, csak annyi helyet hagyva, hogy feléjük tudjon mászni valahogyan. Nem volt nehéz átbújni a résen, de felmászni a rudak között a két deszkára már sokkal több időbe került, ám valahogy csak sikerült. A sok korom, amit a ruhájával lesúrolt a kémény oldaláról, mind a szemébe, orrába szállt, de most nem törődött vele. Tudta, hogy nemcsak a ruhája, de ő maga is csupa fekete korom, de most ez a kisebb baja volt. Örült annak, amikor már a deszkákat érezte a lába alatt, és hogy a kémény felső részén lehetett. Még le is ülhetett, hogy kifújja magát, megtörölje valamennyire az arcát.

Nem sok idő múlva, ahogy csendben hallgatózott, hallja, hogy nagy kiabálással, zajjal az ő kapujukat is döngetik, de olyan erővel, hogy még a ház is rezgett bele. Nem sokáig bírta, mert nagy zuhanással bedőlt, és a nagy ordibálás már bentről, a szobákból hallatszott fel hozzá. Hallotta, románul kiabálnak egymásnak, hogy nincs senki a házban, biztos elfutottak a gaz magyarok! Nem moccant, hallgatott, pedig még abban is biztos volt, hogy úgysem fogják meghallani, olyan nagy zsivajjal voltak. Vihetnek, amit csak akarnak, gondolta magában, nincs ki megvédje, de még ha akarná sem tudná, ennyi martalóc elől. Jó, hogy csak magába maradt, és ez a tudat valamelyest megnyugtatta. Jó, hogy az ő családját nem hurcolhatják a templom elé. Ki tudja, mi lesz azokkal, akiket odavittek? Mikor rájuk gondolt, eszébe jutott, hogy hát, ha akarja, még rá is nézhet az utcára, mi több, még a templomig is ellát. Vigyázva, óvatosan kapart a tapasztáson egy lyukat, amin egész jól kiláthatott az utcára, egészen a templomig. Mindent látott és hallott, ami odakint történt. Látta az összeterelt magyarokat, a körülöttük lévő katonákat, és a fekete hollókként gyülekező környékbeli és falubeli románokat. Hallotta a lövéseket, amikor Bunta Peti elszaladt. Akkor jutott eszébe Tárkány; vajon ott mi van, vajon ott még mindig lőnek? Arra az oldalra is kapart egy lyukat, de hogy Tárkány messzebb volt, oda egy nagyobbat, hogy jobban halljon abba az irányba. Hát ott nem változott semmi, a puskalövések mintha nem akartak volna szűnni. Tudta, odaát most nagy a baj, de ha megfordult, látta, hogy náluk se sokkal kisebb, mert a bekerített, közrefogott magyarok száma egyre csak nőtt, de az idegen és a falubeli románok is mind többen voltak. Nem takarták, nem rejtegették az összegyűjtött magyarok iránti megvetésüket, gyűlöletüket. Látszott rajtuk, hogy nem is annyira a kíváncsiság az, amiért ott vannak, hanem várnak valamire, ami már a levegőben lóg, ami számukra minél hamarabb be kell következzen.

Úgy dél körül felerősödött a kiabálás, a sírás, káromkodás a templom előtt. Már délutánra járt a szürkén mocskos idő, amikor megjött a tiszt, és parancsot adott az asszonyok és gyerekek elzavarására. El is kezdték a katonák azonnal különválogatni a férfiakat, a tiszt lovaglóostorával mindegyikre rámutatott külön- külön. A katonák egy kisebb csoportba választották el az embereket, szuronyt szegezve nekik. A síró, jajveszékelő asszonyokat, gyerekeket dühösen, vérbeforgó szemekkel kergették, lökdösték el, azzal fenyegetve őket, hogy ha nem akarnak meghalni, akkor tűnjenek el, mert ha még egy percet is maradnak, őket is agyonlövik. Még a civilek is habzó szájjal szidták, átkozták őket. És elindultak, vissza-visszanéző könnyes arccal, jajveszékelve, gyerekeikkel egymásba kapaszkodva mentek az asszonyok, szinte öntudatlanul, felfele az utcán.

Minden magyar érezte, hogy a vérüket, az életüket kívánják; a román tiszt, a katonák, a sunyin néző falubeliek. Izsák János váratlanul a tiszt felé fordulva kérdezte tőle: miért akartok megölni bennünket? Ebben a faluban soha semmi baj nem volt magyarok meg románok közt. Soha senkinek nem tettünk semmi rosszat és mégis meg akartok ölni bennünket. A tiszt úgy tett, mintha nem hallaná, elfordította lova fejét más irányba. Hogy a szétválasztáson túl voltak a katonák, a tiszt parancsára elkezdték az embereket a falu vége felé terelni. Ki a malomárok irányába, a partjára. Elöl a román tiszt a lován, utána a szuronyok közé szorított emberek, hátul pedig a nyégerfai románok egy csoportja, idegenekkel vegyesen. A tiszt büszkén kihúzva magát, mintha díszszemlén léptetne a lovával, a magyarok lehajtott fejjel, sáros, véres ruhájukban nehéz, súlyos lépteikkel mintha életük terhét cipelnék. A menet után lépdelő idegenek most hallgattak, csak egymást bökdösték, izgatott idegességgel követve a magyarokat kísérő katonákat.

Az öreg Balaskó papó átfordult a kémény másik nyílásához, amikor látta, hogy házuk előtt elhaladva a menet a faluvégi malomárok partja felé tart. Megszámolta az összegyűjtött embereket. Tizennyolcan voltak nyégerfaiak, meg egy tárkányi, Oláh Ferenc. Hogy hol fogták el a tárkányit, nem tudhatta, de ő is ott volt közöttük. Mikor kiértek a faluból, a tiszt megállt, megfordult a lovával és parancsba adta a katonáinak, hogy hármasával álljanak fel a kivégzéshez. Még megkérdezte a magyarokat, van-e valami mondanivalójuk?

Kispeti Mihály állt egyenes, kihúzott derékkel a tiszt elé. – Mi senkinek semmi rosszat nem tettünk, nem harcoltunk senki ellen, akkor miért akarnak megölni bennünket? Kérdezze meg őket, mutatott a nyégerfai románokra, csináltunk valakinek valami rosszat? A tiszt mintha megenyhült volna, közelebb léptetett a románokhoz: na, jótáll valaki közületek ezekért a magyarokért? Most azok hajtották le a fejüket, ám egy szót sem engedtek ki a szájukon. A tisztnek mintha tetszett volna a helyzet. Végignézett a bámészkodó, várakozó falubeli románokon. Ha van köztetek, románok között száz, aki kezeskedik ezekért a magyarokért, elengedem őket, mondta. Egyszerre nagy csend lett úrrá mindenen, mintha hosszú percekig zúgott volna a tiszt kérdése a lehajtott fejek felett. Csak a ló horkantása volt a válasz. Mint sebesen lecsapó villám, sújtott újra a tiszt kérdése: van tíz köztetek, aki jótáll a magyarokért? Egy! Egy ember van köztetek, aki jótáll értük? A tiszt lova körbetáncolt, messze fröccsentve, felverve a sáros latyakot a körülálló emberekre. A nyomasztó, nehéz csendet Izsák János törte meg, a nyégerfai románok felé nézve, akik között a bíró Mirony állt legelöl, mellette a szomszéd Vaszile. Románul kérdezte: – Mirony, Vaszile nem kezeskedtek értünk? Mirony, nem állsz jót értünk? Mennyi pénzem van nálad kölcsönben? Hányszor kisegítettelek? Tekintetével a másik szemét kereste. Az nem emelte fel a fejét, románul vetette oda félvállról: Mit mondhatok, magyarok vagytok! Mintha szürke, ólomszínű, súlyos fellegek egy pillanat alatt, egyszerre zuhantak volna a nyégerfai magyarokra. Egyed Mihály többet egy szót sem ejtett ki a száján, odafordult az övéihez és a többiekkel együtt megadóan várta sorsa beteljesülését.

Szót kaptatok, mondta a tiszt a magyarokra nézve, én most már nincs mit tegyek, és parancsot adott a kivégzés elkezdéséhez.

A bámészkodók egyszerre megélénkültek, mint darázsraj, úgy elkezdtek mozgolódni, helyeslően mormogni, még közelebb nyomulva a maroknyi magyar emberhez.

Kispeti János furcsamód megnyugodott, amikor meghallotta a rájuk kimért szentenciát. Belátta, ellene nincs mit tenni, ezek a románok vért, magyar vért akarnak. Hátha megelégszenek ennyivel, hátha elég lesz ennyi nekik. Talán az ő haláluk megváltja a fiatalok életét. Jó, hogy elengedték a fiait, legalább az ő fiatal életük maradjon meg. Eszébe jutott a hóna alatt szorongatott tarisznya, amire senki sem figyelt fel, igaz, ő is úgy forgolódott, hogy ha lehet, ne tűnjön fel senkinek az ő tarisznyája. Mitévő legyen, mit csináljon vele? Széjjelnézett a körötte álló halálvárókon. Kinek adhatná oda a pénzt, kire bízhatná? Mindenhol rosszakaratú, gyűlölködő arcok. Körös-körül csak olyanok, akik alig várják, hogy elveszejtsék őket. Egy szempillantás erejéig Mironnyal találkozott a tekintete. Intett neki, de az úgy tett, mintha nem látná. Még egyszer megpróbálta, de most már a tarisznyát is megemelte, hadd lássa, miért akarja magához hívni.

A tarisznya azért megtette a hatását. Mirony megkérdezte a tisztet, hogy odamehet a magyarokhoz? Az igent intett a fejével. Közben elkezdődött. Találomra egymás után cibálták ki a magyarokat a malomárok mellé és lőtték le őket. Odaadta a tarisznya pénzt Mironynak. Felit megtarthatod magadnak, a másik felit meg a jányamnak, Erzsinek aggyad, hagy nevejje fee az árvákat! Egy szót sem szólt Mirony, elvitte a tarisznyát és befúrta magát a várakozók közé. (Soha semmit nem adott Kispeti János lányának, Erzsinek, az összes pénzt megtartotta magának.) Még, hogy kezet fogjanak egymással, arra is alig volt idő, olyan sietősen, gyorsan tették a dolgukat a katonák. Mintha nagyon hamar túl akartak volna lenni mindenen, mintha még sok teendőjük lenne húsvét nagyszombatján. Közben Tárkány felől sem szűnt egy percre se a puskaropogás, mintha azokra akartak volna felelni a nyégerfai lövések...

XIII/XVII. rész

Balaskó papó mindenről elfelejtkezve nézte a történéseket. Látta, mint állítják ki az embereket, mint buknak el, vágódnak a latyakos földre élettelenül. Látta Kispeti Jánost, hogy nem dől el, amikor rálőnek, pedig csak alig pár lépésre álltak fel a katonák. Látta, amint egy barna bőrű, alacsony katona ugrik ki a többi közül, és kérte, hagyják, majd ő lövi le. Golyót tett a puskájába, és amikor eldördült a lövés, a dum-dum golyó teljesen széjjelverte a János fejét. Darabokban szakította le a testről... Nem volt kegyelem senkinek sem, addig lődözték őket, míg egy sem maradt. Ott feküdtek mind véresen, élettelenül, egymás mellett vagy épp egymásra esve.

Amint a katonák befejezték, a tiszt parancsot adott az indulásra. Egykettőre felsorakoztak, és elindultak vissza a faluba. A bámészkodók még maradtak, nézték a lelődözött embereket, de nem sokáig. Ahogy elmentek, a katonák közelebb merészkedtek az agyonlőtt magyarokhoz. Az első lépéseket lassan tették meg, de szemvillanás alatt felgyorsult minden. Egyik egy leesett kalapot kapott fel, egy másik egy jó kuzsókot ráncigált le valamelyik halottról, addig-addig, hogy egymással versengve szedték le a jobb ruhákat a magyarokról. Sietve, kapkodva, mert mind többen húzódtak be, szinte futva a faluba, mintha nem akarnának valamiről lemaradni, mert a házak között egyszeriben olyan zsivaj, zűrzavar támadt, mint zsibvásárban szokott lenni. Emberek kiabáltak, ökrök, tehenek bőgtek és disznók, malacok visítottak. Ki mit tudott, azt hordott ki a magyarok házaiból. Asszonyok rohantak dunyhával a hónuk alatt, emberek cibáltak láncuktól fogva teheneket, borjakat. Voltak, akik az ökröket az udvarra kihúzott szekér elé fogták és arra pakoltak, hangos szóval, mérgesen fenyegetve vagy biztatva egymást. A szomszédok többször is fordultak, hiszen ők tudták, mit, hol találnak, mi a nagyobb érték. Egymást félrelökve vittek mindent, amire rátehették a kezüket, csak azt sajnálták, amit más kaparintott meg. Olyan ideges nyüzsgés, sürgölődés volt a faluban, mint amikor hangyaboly nagy prédára talál. A sok, zsákmányra kiéhezett betolakodó végre szabad kezet kapott, azt tehette, amire már jó ideje várt.

Rabolhattak, mert nem tiltotta senki, gyilkolhattak is, mert minden meg volt ígérve jó előre. Nem hiába beszéltek a papok, az ügyvédek, tanítók, végül csak beteljesedett.

A magyarok elmenekülve, megfélelmítve, elűzve. És egyre csak folyt a lázas rablás, a fosztogatás éjjel-nappal. Amit nem tudtak elvinni nagyszombaton, azt vitték húsvét első és másodnapján, mind többen gyűlve a szabad prédára. Akkor már az ajtókat, ablakokat is kifeszítették. Olyan üresen, csupaszon tátongtak a magyarok házai, mintha kísértetek laknának bennük. Húsvét után már nem volt mit elvinni belőlük, már nem volt miért visszajöjjenek volt gazdáik.

Kedden aztán Belényesből jött a hír, a parancs, hogy a szabad rablást le kell állítani. Valami városi uraság eszközölte ki, hogy vége legyen a nagy fosztogatásnak. Mire elfogyott a rabolnivaló, akkor szedték össze a halottakat is, szekérre rakták mindet és elvitték a temetőbe. Hogy nem volt ki eltemesse őket, csak egymásra dobálták és mésszel leöntötték a halottakat. Egy hiányzott! Hiába számolták meg újra és újra, mert nem tizenkilenc volt, hanem tizennyolc.

 XIV/XVII. rész

az utolsók között került sor, de az ő ideje is eljött. Durva kezek ragadták meg és állították a malom árkának háttal. Behunyt szemmel, hangtalanul imádkozva várta a halált hozó golyókat.
Imádkozott... nem magáért, hanem a feleségéért, négy gyerekéért. Legalább őket tartsa meg az Isten, ha neki meg is kell halnia. Hallotta, amikor eldördültek a fegyverek, érezte, hogy melegség önti el a fejét, és valami láthatatlan erő a földön fekvő társai mellé dobja. Érezte, hogy a feje úgy sajog, mintha karóval vagy kővel kapott volna ütést. Elesett a többi mellé. Várta, hogy meghaljon, de a halál még váratta. Hallotta a következő sortüzet is, érezte, hogy egy élettelen test esik rá, még fájt is, ahogy a lábára zuhant. Majdnem elordította magát a fájdalomtól, amikor a halott test teljes súlyával reáesett.
Ha fáj a lábam, ha még hallok és látok is, ha kinyitom a szemem, eszmélt rá, akkor nem vagyok meghalva. Lassan, észrevétlenül megmozgatta a fejét. Sajgott, nyilallt, de összeszorította a fogait, hogy ne árulja el magát. Hátha nem veszik észre, hogy még él, hátha élve marad, hátha túléli. Feküdt mozdulatlanul, abban bízva, hogy mégis túléli.

Egyszer, egy idő után vége szakadt a lövöldözésnek, hallotta, amint a román tiszt parancsot ad a katonáknak a sorakozásra. Már kezdte remélni, hogy megmenekült. Csakhogy alig mentek el a katonák, máris sáros, piszkos bocskorok közeledtek. Széjjelcibálták a halottakat, leszedték egyiket a másikról. Érezte, mint ráncigálják, cibálják le róla a kuzsókot. Behunyt szemmel, halottnak tetetve magát, tűrte. Az egyik román észrevehetett valamit, mert odaszólt a társának: te, ez nem hiszem, hogy meg van halva. Hagyjad, ismerem, nem volt rossz ember, mondta amaz. Gyere, siessünk a többiek után. Békén hagyták, hamar továbbálltak, más aztán nem nyúlt hozzá. Úgy zakatolt a szíve egész idő alatt, hogy majd kiugrott a melléből, de teljes erejéből megpróbált halottnak tűnni. Tudta, még sok ideig kell helyben maradjon. Érezte, hogy megfagynak a lábai, a kezei megmerevednek, de várt, egyre csak várt. A bámészkodók, a hullafosztogatók már több ideje elmentek, de ő nem mert felállni. Élni akart, ha már nem ölték meg a golyók, ne okozza saját maga halálát. Látta délelőtt a falut, aKöröstárkányi vízimalom környéket elözönlő katonákat, a fegyveres rablásra vágyó civileket, és nem akarta, hogy útjukba kerüljön, még véletlenül sem. Elhatározta, hogy megvárja a sötétedést, bármi is történik addig. Csak sötétben lehet biztos a dolgában. Csak bírja ki, meg ne fagyjon addig. Egy idő után annyira elkezdett fájni a feje is, hogy azt hitte, menten széjjelreped, de veszteg maradt, várt, csak várt mozdulatlanul.

Nehezen, de csak elkezdett szürkülni, hamarabban, mint máskor. A mocskos, sötét fellegek lassan mindent betakartak. Hallotta a nagy zsivajt a falu felől, tudta, hogy arra nem mehet. Biztos volt benne, mi folyik a faluban és Tárkányban is. Csak egy irány maradt a menekülésre: a malom árkában lefele, Belényes irányába. Megemelte lassan a fejét és széjjelnézett. Sehol semmi mozgás a közelben. Négykézlábra ereszkedett, és mászva, kúszva, pár méter után már a megduzzadt malomárokban volt. Sodortatta magát a vízzel lefele, a város irányába. Meglehetősen messze a falutól, mielőtt még a Kerezsbe ömlött a malomárok vize, kikászpálódott belőle. Kezét a mind jobban fájó fejére fogva, a város irányába kezdett futni. Jól ismerte az utat, hiszen sokszor megtette már, hol szekérrel, hol meg gyalog. Vizes, latyakos ruhái mázsás súlyként húzták volna le a földre, de ő egyre csak futott, hogy meg ne fagyjon vizes ruháiban. Néhol megcsúszva a latyakos, sáros földön, néhol bukdácsolva, de valahogy elérte a város szélét. A vasúti töltés szélén megállt. Tanakodott, gondolkodott magában: mit csináljon, merre menjen? Lépjen rá a vasútra és Fenes irányába meneküljön tovább, vagy mind jobban sajgó, fájó fejével inkább próbáljon meg bemenni a vasút mellett, tőle pár méterre lévő belényesi kórházba? A kórházat választotta. Lesz, ami lesz alapon. Ismerte az orvosokat is, azok biztos nem hagyták el a kórházat. Ha Fenesre menekül, ki tudja, mi lesz vele. A kórházban, ha gondját viselik jó, ha meg nem, hát továbbmegy.

Szerencséje volt, a kórházban jó kezekbe került, ott nem kereste senki, pár nap múlva sebesülten, de élve került haza.

XV/XVII. rész

Hogy vége lett az „ünnepi" gyilkolásoknak, rablásoknak, lassanként elkezdtek hazaszállingózni az emberek. Kit a kétségbeesés, kit a remény, mást pedig az övéi utáni vágy hozott haza. A rémület, a kilátástalan reménytelenség úrrá lett mindenkin, de az élni akarás mindennél erősebb volt. Az üresen tátongó házak, a csupasz falak, a temetőben csomóra dobott halottak szavak nélkül ordítottak, szétszaggatva a fejeket, szíveket - és mégis jöttek egymás után a nyégerfai magyarok.
Céltalanul, alvajáróként járkáltak a hazatértek. Semmibe néző szemekkel, beesett vállakkal, megroggyant térdekkel járták be a kifosztott szobákat, az üres pajtákat, csűröket. A hirtelen özveggyé lett asszonyok gyerekeiket kézen fogva támolyogtak a hirtelen nagyon idegenné, ismeretlenné lett házukban, udvarukban. Vissza nem akartak menni, ahonnan hazajöttek, látták, tudták, hogy máshol is szegény világ van. Nem mehettek senki nyakára, kegyelemkenyerére. Ha más nem is maradt, de a csupasz falak, az üres pajták, az udvar, a felettük lévő tető csak az övék, ha ideig-óráig is. Belegyőződtek: ha meg kell halni, ha el kell menni a meggyilkoltak után, inkább itt történjen, ahol megszülettek, élték életüket az övéikkel...
Estére egymást segítve szalmát hordtak be valamelyik szoba tapasztott földjére. Úgy bújtak egymás mellé, mint riadt madarak, ha fergeteg vert végig rajtuk.

Másnap reggel falatoztak a rokonoktól kapott szalonnából, kenyérből, de inkább csak a gyerekeknek, kicsiknek adtak, a felnőtteknek épp csak annyit, hogy éhen ne haljanak. Összeszedték a szemétre kidobott, lyukas bádog tányért, az ellopni sem érdemes szerszámokat, a pinceföldjén maradt pár szem krumplit, elszórt tengerit, búzát. Néhány nap múlva, amikor már visszatért valamennyi ember, kimentek, és eltemették halottaikat. Akkorra már kiszáradtak a szemek, a jajszavakat is eltemették a testvérekkel, apákkal, férjekkel. A falut csend, gyászos csend ülte meg. A magyarok csak lézengtek, mint akik nem találják a helyüket valamikori hajlékukban.

Volt, aki igazán nem találta: az elmenekült Jakóék házát elfoglalták, beleköltözött egy román család. Mikor Jakóék visszajöttek, zárt kapu állta el az útjukat. Hiába kérték, hogy engedjék be őket, a bitorlók nagy orcátlansággal még zavarták is őket: – most már a miénk a ház, ti, magyarok, menjetek Magyarországra, itt most már Románia van! Hívjuk a román csendőröket, katonákat, ha nem takarodtok el innen! - fenyegetőztek. Mit tehettek, a rokonságnál húzták meg magukat. Nem sokáig, mert nem éppen úgy volt az, ahogy ígérték annak idején. Egyik nap jött a román hatóságtól a rendelet, hogy a magyaroknak vissza kell adni, ami az övék, amit eloroztak tőlük.

Jólelkű román szomszéd hozott a gyerekeknek egy kis zsírt, lekvárt, valamennyi málé- és búzalisztet. Volt, aki kölcsönkért belényesi, fenesi, jánosfalvi vagy sonkolyosi rokonoktól. Nem sokat, mert a háború mindent szűkön mért, csak annyit kértek és kaptak, hogy a nyárig éhen ne halljanak. Élelmet, pénzt, kölcsönjószágot, hogy szánthassanak, vethessenek.

 XVI/XVII. rész

Így kezdték újra a nyégerfai magyarok az életet. Volt, aki elment megkeresni, amit elloptak tőle, megpróbált legalább annyit visszaszerezni, amivel pár hétig túlélhet. Olyan is volt, aki megtalált egyet s mást, nehezen visszakapott néhány holmit, de olyanok is voltak, akik merészségükért majdnem az életükkel fizettek.

Finyi Péter és Bojcu Mihály valakitől meghallották, hogy a házaikat a szomszéd falusiak rabolták ki. A család, a kétségbeesett asszonyok, a riadt gyerekek, a teljesen kifosztott ház látványa elkeseredett tettre sarkalta őket: egyik reggel elindultak, hogy megpróbáljanak valamit visszakérni, visszaszerezni a szomszéd faluból. Persze az utcán ácsingózók hamar felismerték őket, de ők mit sem törődtek a rájuk csúnyán néző emberekkel. Elszántan a községházig meg sem álltak. A jegyző volt csak egyedül odabent, így hát neki adták elő, miért jöttek. Az csak a vállait vonogatta szabadkozva, mint aki nem tud semmit, nem tehet semmiről. A két nyégerfai pedig egyre csak mondta a magáét: legalább az élelemből adnának vissza valamennyit, nehogy éhen haljon a család. Legalább pár szerszámot, edényt, ha van néhány jóravaló ember a faluban. A jegyző kiment és szólt az arra járóknak, mit is akar a két magyar. Jöttek is nemsokára, nem is néhányan, hanem jó sokan, alig fertályóra után ellepték az utcát a községháza előtt; fejszével, puskával felfegyverkezve követelték a jegyzőtől, hogy adja ki nekik a két nyégerfai magyart. Hiába próbálta a jegyző csitítgatni őket, hiába mondta már azt is, hogy nem kell már nekik semmi, csak menjenek haza, hagyják békén őket. Azok annyira felhergelték egymást, hogy kerek perec megmondták, addig el nem mennek, még agyon nem verik a két magyart. Erősködhetett a jegyző, hogy rendelet van, melyet neki be kell tartani és tartatni, hogy az ő területén senkinek semmi bántódása nem eshet, a dühös emberek csak nem tágítottak, egyre a magyarok halálát kívánva. Végül, amikor már látta a jegyző, hogy nem bír velük, abban egyeztek ki, hogy ő elkíséri a két magyart a falu végéig és addig senki a kezét rájuk nem teszi, addig nem eshet bántódásuk. A falu határán túl meg azt csinálnak, amit akarnak, de addig ötven lépés távolságra menjenek, és a falu határáig tartsák is be a távolságot. Ő ennyit tehet, többet nem, hogy a törvényt is betartsa és a falubeliek kívánságát is teljesítse.

Bement, elmondta a két nyégerfainak, miben egyezett meg a kintiekkel. Még szidta is őket, hogy ilyen bajt hoztak a fejére, ám ő azt mégis megígéri, hogy a falu határáig elkíséri őket. Látva, hogy nagy bajba kerültek, Finyi Péternek támadt az a gondolata, hogy csak addig várjon a jegyző, amíg levetik a bocskoraikat, mert ha futásra kerül a sor, ne akadályozza őket a bocskor. Úgy is tettek; a kapcákat a gölöbükbe gyűrték, a bocskorokat a kezükbe fogták, és a szíjat rátekerték a karjukra. Ha megússzák élve, mezítláb nem járhatnak, hiszen egy darab lábbelit sem találtak otthon, azokat is mind ellopták. Elsőre a jegyző ment ki és elküldte az embereket. Hogy azok valamelyest eltávolodtak, szólt a két magyarnak és elindultak. A magyarok elöl, a jegyző közvetlen utánuk, hátrább pedig a fenyegetően ordibáló szitkozódók. Ahogy értek a falu vége felé, egyre jobban hadonásztak puskáikkal és mind közelebb nyomultak. Látta Péter és Mihály is a szeme sarkából, hogy egyre közelednek. Gyorsan, sebes szóval megbeszélték, hogy itt az ideje eliramodni, de cikk-cakkban fussanak, hátha nem találják el őket az utánuk lövők. Hirtelen neki is iramodtak, és sikerült is meglepni az őket követőket, mert azok még arra is kellett vigyázzanak, nehogy az út közepén ragadt jegyzőt találják el. Mire igazán észbe kaptak volna és a jegyző is elugrott a puskacsövek elől, addigra a két magyar már jócska távolságot nyert, hiába lőttek utánuk, mert egyikőjüket sem találták el. A falu szélén futott az országút, azon túl meg a vasúti töltés. A még jó lábú, két fiatal magyar hamar túlszaladt az országúton és a töltést is átugorva, melléfordulva rohantak vissza a falujuk irányába, gondolatban hálát adva Istennek, hogy legalább az életüket meg tudták menteni...

Kevesen és keveset tudtak megtalálni, megkapni elrabolt javaikból. Napokig bútorokkal, ruhákkal megrakott szekerek indultak éjnek idején, vagy még sötét hajnalban Várad irányába, ahol pénzzé tették a kirabolt magyarok dolgait, holmijait.

Abban az évben úgy boldogult mindenki, ahogyan tudott; megkerült tehenet fogott össze ökörrel, kölcsönbe vásárolt jószágokkal. Apát, bátyát pótoló, hamar felnőtté váló fiatalok vetették vállukat a munkának. Idejekorán felcseperedő gyerekek léptek a meggyilkoltak helyébe, nem hagyva parlagon, megmunkálatlan az életet adó földet.

Nem sok idő, csak pár év múlva a nyégerfai emberek, asszonyok a tárkányiak mellett újra ott voltak a vásárban, a piacon. Újra az övék lett a legszebb portéka, a legszebb áru. Magyar pénz, román pénz egyre ment, a földvásárlásnak csak a második világháború és az azt követő kommunizmus, kollektivizálás vetett véget.

XVII., befejező rész

Argumentum

A magyar történelmi ismertetők, leírások a kisnyégerfalvi rablógyilkosságokról még kevesebbszer emlékeznek meg, mint a tárkányiról. Pedig a nyégarfalvi események is részei a magyarság történelmének, azon belül a sokat szenvedett Fekete-Körös völgyi magyarság történelmének.
A román történetírók azzal igazolták a nyégerfalvi magyar férfiak lemészárlását, hogy Nyégerfalva irányából valaki lelőtt egy bevonuló román lovas tisztet. Egynéhány öregebb visszaemlékező igaz, a ló kilövéséről beszél, mások meg cáfolják, hogy ilyen incidens történt volna. A román források csak egy név nélküli tiszt haláláról beszélnek, ami fölöttébb gyanús érvelés, ismerve a közelmúlt román történetírását. Tény az, hogy a kisnyégarfalviak jómódú, magyar gazdáit gyilkolták meg. A gyilkosságokat fenyegetőzés, a magyarok elűzésére irányuló gyűlöletkeltés és uszítás előzte meg. A köröstárkányi és kisnyégerfalvi vérengzéseknek a célja közös volt: a módos, gazdag magyar családok kiirtása, elűzése, kirablása. Csak a később előhozott, bemutatott indokok különböztek.
A kisnyégerfalviak sorsa talán még kegyetlenebb volt, mint a tárkányiaké, mert ők nem vállaltak részt a harcokban a Székely Hadosztály oldalán, és a Tárkányban gyilkolókkal, rabló szolgákkal ellentétben, a kisnyégerfalvi magyarokat még a saját falubeli románok sem védték meg – pedig megtehették volna –, sőt, sok esetben az atrocitások elkövetői mellé álltak!
A majdnem száz évvel ezelőtti történésekből kiemelt emberi sorsok legyenek örök emlékére a meggyilkoltaknak és azoknak, akik elviselték és életükön hordozták a kisnyégerfalvi rablógyilkosságok anyagi és szellemi terhét. Azoknak emlékére, akik továbbvitték és adták az életbe, a magyar sorsba vetett hitet.

Gábor Ferenc

Köröstárkány, 2013. március
(Továbbította az MVSZ Sajtószolgálat)


 Forrás: http://www.egipatrona.hu/mvsz/index.php/1176-xvii-xvii-1919-nagyszombat-a-kisnyegerfalvi-verengzes-gabor-ferenc-irasa#.UVs2cFdvcQk


« Prev Next

Megnyitva 12858 alkalommal

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások