A kisnyégerfalviak sorsa talán még kegyetlenebb volt mint a tárkányiaké, mert a kisnyégerfalvi magyarokat még saját falubeli románok sem védték meg – pedig megtehették volna, sőt sok esetben az atrocitások elkövetői mellé álltak !!!

A majdnem száz évvel ezelőtti történésekből kiemelt emberi sorsok legyenek örök emlékére a meggyilkoltaknak – minden magyar vértanúnak.

I/XVII. rész

Nagyhét volt, húsvétváró bűnbánatra harangoztak minden este és reggel a falu harangjai. Tele volt a falu ideges izgalommal, magyarok, románok készültek, de ez alkalommal nem az ünnepre. A lelkekbe szorongás, félelem költözött, és gyanakvás a másik ember; a szomszéd, a falubeli iránt. Még nem lehetett tudni, mi lesz, kinek mit fog hozni a közeli ünnep, nagypénteki halált, vagy éppenséggel húsvéti feltámadást. Ferdén, sunyi szemmel nézték, méregették egymást az emberek már jó ideje, pedig máskor szomszédként, barátként, falubeliként egymást segítették, támogatták, ha úgy esett. Még egymás ünnepét is mindig tiszteletben tartották. Ha a románok ünnepeltek, mert nekik ünnepből jóval több volt, a magyarok vigyáztak arra, hogy csak a falun kívül dolgozzanak, megőrizve a faluban a románok ünnepének csendjét, nyugalmát. A románok is mindig ügyeltek arra, hogy a magyarok ünnepeit se sértse semmi. Most meg ráadásul valahogy úgy történt – csak a papok, pópák tudják, miért –, hogy a román és magyar nagypéntek és húsvét épp egybe esett. És most mégis, mintha a magyarok és románok nem ugyanazokat az ünnepeket várták volna. Egy az Isten, mondogatták, de most mintha csak az ünnep lett volna egy, de meglehet, még az sem. Mindenki a maga istenét próbálta így vagy úgy segítségül hívni.

Nem volt nagy a falu, magyar, román vegyesen élte a helyet, igaz, a magyarok többen a falu alsó részén, a Kerezstől nem messze, ahogy a folyót nevezték. A románok, a dombiak a falu feletti dombra telepedtek, nem mintha el akartak volna különülni a magyaroktól, de jobbnyira ott találtak maguknak és templomuknak helyet. Azért az évek folyamán románok is vettek házat az alsó részen, vagy magyarok is költöztek fel a dombra, nem sokan, de azért csak keveredtek, ha elvétve is a magyarok közé románok, a románok közé pedig magyarok költöztek. Ha nem is egy nyelvet beszéltek, nem egy volt a vallásuk, azért tisztelték, becsülték egymásban a falubelit. A határban sok helyütt egymás szomszédságában szántottak, vetettek, és ha úgy esett, együtt arattak is, mikor jókedvűen, mikor keserűen, szomorúan, reménytelenül kémlelve az ég felé. Néha esőért, néha pedig megértésért, segítségért fohászkodva a fennvallóhoz, ki-ki a maga nyelvén a magáénak hitt istenéhez. A magyaroké mintha valahogy erősebb lett volna, mert közöttük sokkal több volt a sok földes, számos állatot tartó nagygazda. De hát a közmondás is azt mondja „segíts magadon, mert Isten is megsegít”, és valahogy így is van, mert a nyégerfalvi magyarok nagyon igyekeztek, hogy rászolgáljanak Isten segítségére.

Nem csoda, hiszen közülük sokan a szomszéd faluból, Tárkányból nősültek, vagy jöttek menynek át a Körösön. Azok meg aztán igazán dolgos, szorgalmas emberek, akik látástól vakulásig dolgoztak, fáradságot, lehetetlent nem ismerve. Jó példával szolgáltak a nyégerfalvi magyar gazdáknak is, kiváltképp, ha közéjük házasodtak a gyerekeik. Tetszett vagy sem a román szomszédoknak, a román gazdáknak, a magyarok egyre csak gyarapodtak, gazdagodtak. Sok román család, ha már közöttük lakott, élt a jó példával, és igyekezett nem irigykedni, hanem úgy élni és úgy rendezni a dolgait, hogy családja hasznára váljon a gazdálkodás. Igaz, olyanok is akadtak, és ők voltak többen, akik nem nézték jó szemmel a magyar nagygazdák gyarapodását, töretlen akarását. Kimutatva vagy titkoltan, de az irigység nem hagyta békén őket, pedig az irigységnél soha semmi nem okozott több bajt a világon. Tudták ezt a magyarok is, de soha nem törődtek vele, nem érdekelte őket, más mit gondol róluk, ki miként vélekedik a világról, amit akkor a falu és a környék jelentett, és amin a magyar és román osztozkodott. Amiből mindenki annyit szakított le, amennyit bírt, vagy ereje, tehetsége engedte. A magyar gazdák vetettek, arattak, adtak, vettek, neveltek állatot, gyereket, ahogy Isten segítette és rendelte. Ő pedig úgy rendelte, hogy a hét hat napján mindenki annyit dolgozzon, amennyit csak bír, és úgy rendelje ügyes-bajos dolgait, hogy hiba abban ne legyen. Vasárnap, ha ebéd után megbeszélte a család a múlt héten elvégzett munkáit, ne szánja-bánja az elmúlt napokat.

Igaz, mostanában semmi sem úgy ment, mint ahogyan kellett volna. Amióta kitört a háború, mintha fenekestől fordult volna fel a világ rendje. Az emberek is sokat változtak: a magyarok a háború kitörésekor még magabiztosabbak lettek, mint azelőtt. Biztosak voltak a győzelemben, a háború gyors befejezésében, és azzal a tudattal engedték el fiataljaikat messzi frontokra, hogy azok hamarosan hazakerülnek, mert azt ígérte Ferenc Jóska, a császár. A románok meg olyan egykedvűséggel szemlélték, hallgatták a háborús híreket, mintha nekik igazán semmi közük sem lenne semmihez. Ha valamelyik román legénynek menni kellett katonának, hát ment, mást nem tehetett, de minden lelkesedés, önbizalom nélkül. A magyarok győzni mentek, és akartak is. Hogy megesik, valamelyikőjük végleg ott marad valamelyik fronton, tudták, az is megeshet, mert a háború az nem játék – mondogatták az öregek. Az itthon maradottak aztán úgy nekifeküdtek a munkának, mintha semmi sem történt volna, és mindent megtettek, hogy arra a kis időre, amíg visszajönnek a férfiak, minden dolguk rendben legyen, és lehetőleg semmi ne érezze a munkás karok hiányát. A gyerekből hamarabb lett legény, a legényből pedig markos fiatalember. Nem mintha azelőtt nem, de az asszonyok, lányok is ott segítettek, ahol csak tudtak, mert lemaradni, elmaradni másoktól senki sem akart. A család szekerét nyomni, tolni kellett, akármi is történt a világban. Csakhogy az idő egyre telt, a háborúnak meg csak nem akart sehogy vége lenni. Mind több embert hívtak a seregbe, mind nagyobb lett a hiány. A lelkesedés kezdett idegeskedéssé változni, a lendület kényszerű kínlódássá alakult. Mind többen hiányoztak, és mind többen végleg mentek el, csak a gyászlevél hozta a hírüket, hogy melyik fronton lelték hősi halálukat. És az idő egyre csak telt, egyik nehéz év a másik után. Mintha nem lett volna elég a mindennapi testi sanyargatás, a hosszú háború gyötrelmes évei, egyik napról a másikra olyan hírek szivárogtak be a faluba, amik a magyarok lelkét is megérintették. Hogy nem lehetett leinteni őket, mint amolyan háborús rémhíreket, arról tettek a falubeli románok is.

Mind többen mondogatták, először csak suttogva, aztán mind hangosabban, hogy a román királynak és a regáti románoknak Erdélyre fáj a foguk, és hogy a magyarok és a németek vesztésre állnak a frontokon, és hogy nem sok idő múlva meg is fogják támadni a románok Magyarországot. Az eladdig hallgató román falubeli egyszerre nagyszájú bátor prókátor lett. Román világ lesz itt nemsokára, mondogatták mind többen, volt már elég a magyarokból. Miért az övék a legjobb földek, miért vannak szebb, nagyobb házaik, mint a románoknak, miért gazdagabbak, tehetősebbek? Itt az ideje, hogy megforduljon ez a világ, itt az ideje, hogy a románok legyenek az urak, ha nem másért, hát azért, mert a medencében tízszer annyi román van, mint magyar! Tovább nem lehet tűrni, hogy a magyarok uraskodjanak! – fröcsögték mind hangosabban egymás között. Persze sok minden a magyarok fülébe is eljutott, akarva vagy akaratlanul.
A magyarok hallgattak és végezték mindennapi dolgaikat, ám mind nagyobb gyanakvással nézve az őket körbevevő románságra. Eddig is tudták, érezték, hogy a románok jóval többen vannak, mint a Belényes környéki magyarok, de nem sokat törődtek velük. Végezte mindenki a maga dolgát, mit sem törődve azzal, hogy a belényesi marhavásárban vagy a piacon sokkal több a román, mint a magyar. Legyenek, elférnek, sok embert elbír a föld, mindenki a maga helyét tölti be, nem a másét. Nem is volt baj semmi eddig, de hogy most a hosszú, veszteséges háború lassan a végét járta, a világ és benne az emberek nagyon kivetkőztek magukból. Belényesben mind több román gyűlt össze, egymást biztatva, bátorítva, hogy maholnap vége a magyar világnak, itt az ideje, hogy a románok felemeljék a fejüket, mert hát sokkal többen vannak, mint a magyarok. A pópák is rátettek mindenhol egy lapáttal; tüzelve, csábítva a népet arra, hogy elégtételt vegyen vélt vagy valós sérelmein.

 II/XVII. rész

1918 őszén aztán, hogy kitudódott, és hozták a hírt, hogy vége mindennek, vége a háborúnak, vége a várakozásnak, egyszerre úrrá lett az idegesség a falun. A románok mind hangosabbak lettek, a magyarok meg inkább fejvesztettek. Szó szerint is, hiszen a magyar zsandárok, belényesi járási magyar urak kezdtek elköltözni, elhagyni azt a helyet, tisztséget, amit eladdig a magyar állam bízott rájuk. Mind zavarosabbak, zűrzavarosabbak lettek a napok. A pópák, ügyvédek egyre csak agitálták a románságot, mit sem törődve azzal, hogy mit hoz a holnap. Mert abban bizodalma még senkinek sem lehetett; ha lassan el is mentek a magyar hivatalnokok, rendtartók, a románok még messze voltak. A magyarok abban bíztak, hogy messze is maradnak, mert hát ami legalább ezeréves, azt nem lehet csak úgy átformálni, ahogyan a románok akarják – mondogatták egymásnak, habár a szívük mélyére beköltözött valami, amit még soha sem éreztek. A bizonytalanság új érzés volt mindenki számára a faluban. Ami addig bizonytalan volt, az csak az időjárás lehetett, ami nem is rájuk tartozott, ezért nem is törték soha a fejüket, hogy milyen idő lesz másnap vagy a jövő héten. Ha megmutatták a csillagok, vagy az állatok viselkedése, az sem adott okot semmire, inkább a saját felelősségükben bíztak. Ha idejében volt szántva, boronálva, ha idejében el volt vetve a mag, jöhetett bármilyen időjárás, ők nyugodtak voltak, hisz megtették, ami rájuk tartozott. Ám most, a mostani időkben nem rájuk volt bízva a dolgok kimenetele. A bizonytalan maguk javára való állításához túl gyengének, kevésnek érezték magukat. És, hogy még rosszabbra forduljon a sorsuk, a románok hirtelen elkezdtek fegyverkezni az ősz folyamán, mind többen akasztottak puskát a vállukra. Nemzeti gárdának nevezték magukat, és egyre azt kiabálták, hogy ők védik meg a románokat. Hogy kitől, nem lehetett tudni, mert ellenség még sehol nem volt, a háborúnak meg vége. Magyar katona sehol azokon kívül, akik hazajöttek a frontról. Közülük is csak azok jöttek meg, akik nem a taljánoknál vagy a franciáknál harcoltak, mert azoknak még hosszú út volt hazáig.

Egyik késő őszi nap Tárkányból jött a hír, hogy akik az orosz frontról szabadultak, na, azok nem hogy már itthon voltak, de közülük sokan, kiváltképp a szegényebbje, a részegesebbje, nagyon elkezdett hetvenkedni, hogy most már kommunista világ lesz, most már nem a nagygazdák lesznek az urak. Mert a ruszkik megmondták, hogy nemsokára az övék lesz az egész világ, nem sok idő, és a kommunisták, a veresek fognak parancsolni mindenhol. Ezért aztán a szomszéd faluban is megalakították a fegyveres veres gárdát, akik aztán úgy jöttek-mentek a falu utcáin, mint a bögyös pulyka. Tehették, mert sehol egy zsandár, aki jól nyakon vághatta volna őket.

A nyégerfai magyarok sandán néztek át a Körös másik partjára, könnyű nekik, mondogatták, ott csak magyarok vannak, de Nyégerfán minden szóra vigyázni kellett, annyira fenekedtek a románok a magyarokra. És ahogy telt az idő, mind vadabb indulatok törtek fel az emberekből. A románok már nyíltan fenyegetőztek, hogy ha itt lesznek a testvéreik, minden magyart elkergetnek ebből a faluból, részegen még a kiirtásukat is tervezgették. Már a kocsmába sem jártak együtt, már a köszönés sem volt őszinte, mert ki tudja, melyik mire érti az „adjon az Istent". Vajon nem épp a halált kívánja-e, amikor köszönésként a kalapjához bök az ember. Így lassan, de biztosan a bizonytalanságot a félelem váltotta fel a magyarok szívében. Féltek a falubelitől, féltek a holnaptól, féltek attól, hogy az következik be, ami még nem volt.

Sok minden történt a tél folyamán: hol a belényesi román gárda fenekedett a magyarokra, hol meg a tárkányi veres gárda lövöldözött egymásra a belényesi román gárdával. A románok a nyégerfalvi parton, a tárkányiak meg az ő Körös-partjukról mutatták meg, hogy nekik is van mivel válaszolni. Még az is megesett, hogy magyarok vonultak be Belényesbe, és minden románt lefegyvereztek, utána a belényesi román gárda fegyverezte le a tárkányiakat, de akkor már olyan hírek jártak, hogy a románok már Erdélyben vannak. Így a remény szikrája rövid idő alatt kialudt.
Február végén hirtelen futótűzként terjedt a hír a Kerezsen túli Tárkányból, hogy megjöttek a magyarok, méghozzá a Székely Hadosztály. Megszeppentek a románok, mert a hadosztály első dolga az volt, hogy Tárkányban rendezkedett be, ahol fiatalokat is verbuváltak maguk közé. Szóltak a rokonok a nyégerfaiaknak is, de hát azok jóval óvatosabbak voltak. Ki tudja, mi lesz még, mit hoz a holnap, a tárkányiak könnyen beszélnek meg cselekednek, ott mindenki magyar, de mink itt vegyesen vagyunk, román a magyarral, mondogatták. Itt olyan közel lehet a baj, hogy még észre sem vesszük és már a nyakunkon is lóg. Meg azért azt is jobbnak látták, hogy az ember ezekben az időkben minél közelebb van javaihoz és házához, családjához. A tárkányiak, azok igen, azok mehetnek, azok vannak elegen, hogy megvédjék magukat és még másokon is segítsenek. Őket nem fenyegeti a szomszéd román, hogy lesz itt hadd el hadd, csak jöjjenek meg a testvérek. Nem kiabálják utánuk az utcán, hogy egy sem menekül meg közületek! Ilyen beszédek jártak akkor. Ebbe a kilátástalanságba hoztak fel-fel csillanó reménysugárt a székelyek a korán jött tavaszba. Mert a tavasz az igen korán megjött, mintha az is siettetni akarta volna az embereket a munkára, hogy addig serénykedjenek, míg idő van rá, és ember elegendő. Mintha azt akarta volna sugallni, hogy magyar, román vele foglalkozzon, ne egymással, ne egymásra fenekedjenek, hanem a sürgős munkára. Néha hiába minden intő jel, emberi megérzés, a természet szava kinyilatkozása. Hiába minden, mert az emberi kapzsiság, irigység, harag és gonoszság senkire és semmire nem hallgat.

Húsvét nagyhetében már csak szikrányi reménysugár maradt a nyégerfalviaknak. Az idő hirtelen rosszra fordult, egyszeriben elkezdett esni a hó, utána meg a havas eső. Az ég úgy beborult, olyan szürke, mocskos fellegek borultak a völgy fölé, mintha a tél akart volna erőnek erejével bosszút állni a korán kizöldült füvön, virágzó fákon.

A tárkányiak meg a székely katonák már a sáros, latyakos földbe ásták be magukat a falu határában. Ott húzódott a rajvonal a nyégerfalvi mezőn. Az ágyúk már a szomszéd mízesi dombon dübörögtek. A fegyverek meg a tárkányi Fiatal dombon dörögtek. A regáti román katonaság már nem volt messze. Már csak egy ugrás, mondták a falubeli románok, és itt vannak a testvérek! Belényesben is a környékbeli románok kisebb-nagyobb csoportokba verődve beszélték, tervezték hangos szóval, hogy mit is kellene tenni, ha megjönnek az övéik. Abban mindannyian egyetértettek, hogy itt az ideje a magyarokat elűzni. El kell kergetni őket, ki kell irtani mind egy szálig őket! – ordították habzó szájjal.

A falu utcáin nem sok ember mutatkozott, csak az hagyta el a házát, akinek nagyon sürgősen lett valami elintéznivalója. Mintha magyar, román otthon akarta volna bevárni a történéseket. Amíg sok magyar a kezeit tördelte idegességében, bizonytalanságában, addig a románok közül sokan már izgatottan dörzsölték a kezüket.

Nagypénteken minden eldőlt: délután hozták Tárkányból a hírt, hogy a székely katonák elvonultak, a tárkányiak meg magukra maradtak. Honnan, honnan nem, de a román falubeliek is megtudták, szinte egy időben a magyarokkal. Szájról szájra, házról házra terjedt a hír, mint a futótűz. Itt vannak, jönnek a románok!

És elkezdtek szedelőzködni a nyégerfalvi magyarok, sietős léptekkel szóltak be a rokonokhoz, szomszédokhoz: menjünk, kiáltották izgatottan, meneküljünk, még nem késő, mert ha a románok megteszik, amivel eddig is fenyegettek bennünket, akkor élő magyar a faluban nem marad. Azt vett magához mindenki, amit csak hirtelenében tudott, egy váltó ruhát, kevés élelmet, csak épp annyit, amennyit elbírt. A románok a zsalugátereik mögül figyelték a magyarok gyors léptű, sietős vonulását. Még nem mutatkoztak, még nem jött el az ő idejük. Majd ha jönnek a testvérek, majd ha itt lesznek, akkor lesz idő meg alkalom mindenre.

Jöttek! Másnap, húsvét nagyszombatjának reggelén megjelentek; töméntelen román katona és még több környékbeli román. A havas eső sem tartotta vissza őket, úgy özönlötték el a falut és környékét, mint dögre váró fekete varjúsereg.

 III/XVII. rész

Sorsok, emberek

Izsák Miska már az ötvenedik évét taposta, a nagyobbik fia, a tizennyolc éves János Tirolban szolgálta a császárt meg a hazát. Úgy nézett ki, hogy szerencsésen megúszta a háborút, és bíztak is benne a családdal, hogy csak így lehet, mert legutolsó levelében azt írta, hogy jól van, egészséges, és nemsokára haza fog jönni. Hogy hosszú az út Tiroltól Nyégerfáig, talán még jó is, gondolta mostanában Miska, lehet, még szerencse is, hogy nincs itthon ezekben a zavaros időkben. Igaz, rég nem látták már, de most jobb ez így, elég gond, kétség van most önmagukkal is. Itt most nem volt jó magyarnak lenni.

Nem volt soha háborúban, ahhoz már öregnek számított, hogy elvigyék, de minden zsigere érezte, hogy ami már jó pár hónapja készülődik, az rosszabb, gonoszabb a háborúnál is. Volt ideje rá, hogy meggyőződjön róla; a belényesi vásárban vagy éppenséggel itthon a faluban is. Látszott az már régtől fogva, hogy mind több román fenekedik a magyarokra, irigykedik a vagyonukra, a gazdagságukra. Pedig előttük is ott volt a lehetőség, a föld, amit ha az ember becsületesen megdolgozott, akkor nem csak a családját tudta eltartani, hanem még a piacra is jutott sok minden. Gyarapodni meg igazán csak úgy lehetett, ha az ember nem csapta be a földet, nem csak mutogatta neki a kapát meg a kaszát, hanem használta is őket. Miska és a családja használta, de úgy, keményen, istenigazából. Elsők között voltak a faluban, akik reggel keltek, és mindig az utolsók között jöttek be a mezőről. Nem kímélték magukat a hétköznapokon, a pihenést mindig vasárnapra hagyták, elég volt egy nap elfeledkezni a fáradtságról. Már a tizenegy éves fia is azon igyekezett, törekedett, hogy pótolja a bátyja hiányát. Még a kaszát is a kezébe vette, csak hogy az apjának segítsen, igaz, még nem bírta egész nap, ahhoz még erősödnie, izmosodnia kellett, de az akarat, ami a legfőbb egy emberben, az benne volt. Nem csak benne, hanem most a háború ideje alatt korán felcseperedő, segítőkész fiatalokban is. A sokáig tartó háború mindenkire hatott valahogy. A falubeli magyarok még jobban akartak, kapaszkodtak, mint azelőtt. Sehogy sem akartak beletörődni, hogy a háború visszavesse, megtorpantsa őket. Nem törődtek bele, hogy kevesebb a munkáskéz, az erős fiatalember. Ha nem volt pénzük az embereknek, hát adták a portékájukat olcsóbban, kevesebb haszonnal, de mindig volt mit vásárba vinni, mindig volt miből pénzt csinálni. Hogy a vesztes háború után mind rosszabbnál rosszabb hírek jöttek, még az sem kedvetlenítette el őket. Ami nem rajtuk múlt, azon nem töprengtek, de ami az ő kötelességük volt, azt tisztességesen elvégezték. Ha az ember szánt, vet, hát akkor arathat is – vágták oda a mind dühödtebb románok felé, akik azzal hencegtek, hogy maholnap ők lesznek az urak mindenhol. Nem törte le őket a mind több és több vad és gyűlölködő tekintet, vicsorgó arc.

Húsvét hete azért megmutatta, hogy a baj igaz, és olyan nagy, hogy zavaros áradatként már majdnem a fejük fölé nő. A fenyegetéseket, irigy acsarkodásokat a mind közelebb érő puska- és ágyúlövések tették napról napra súlyosabbá, igazabbá. Egyre ismételgették magukban és egymást biztatva is, hogy csak nem lesz semmi baj, mert hát életükben nem ártottak senkinek, mi több, még segítettek is mindenkinek, akinek segítségre volt szüksége. Miska, ha ő maga ideges is volt, azért nyugodt szót erőltetve ki magából, csitítgatta a feleségét, a fiát, hogy ne féljenek ők semmitől, nem lesz itt semmi baj. Ha a románok győznek a tárkányiak meg a székelyek ellen, a nyégerfalviakkal nem lehet semmi bajuk. Nem tettek ők a románoknak semmi rosszat, még ki sem vonultak ellenük, mint a tárkányiak. Ott lehet, hogy baj lesz, mert a tárkányiak nem hagyták magukat, ők fegyvert fogtak, de a nyégerfalviak nem. Mondta ő, mondogatta, de maga se volt annyira biztos igazában.

Dolgozni a nagyhéten a havas eső miatt nem nagyon lehetett, de anélkül sem volt kedve. Tett-vett, jött-ment, céltalanul várva a napok múlását abban bízva, hogy hátha az idő megváltozik, és újra minden jóra fordul. Hiába ment ki az utcára is, mert nem találkozhatott szinte senkivel, magyarok és románok mintha a házaik fala mögött akarták volna bevárni a történéseket. Ha át is ment egyik szomszéd a másikhoz, az is csak idegesen aggódva kérdezősködött; ki mit hallott, mi lesz, hogyan alakulnak a dolgok, és már ment is haza, mint akinek sietős dolga van. Miska is naponként átment a szomszédba, lássa, ők miről hallottak, láttak-e valami újat, hogy áll a falu végében lévő front. Tőlük se sokat tudott meg, legfeljebb annyit, hogy a szomszédok se bíztak egyáltalán a falubeli románokban. Falubeli vagy sem, meglátod, Miska – mondogatta az öreg szomszéd, ezek ránk jönnek. Ha bejönnek a román katonák, meglásd, ezek nem kímélnek sem falubelit, sem szomszédot. Hallottad, láttad a faluban is, a városban is hogyan beszélnek, mivel fenyegetnek bennünket. Ha megverik a tárkányiakat meg a székelyeket, nekünk innen menteni kell az életünket. Ha nem menekülünk el, meglátod, ezek mind legyilkolnak bennünket. Mit lehetett ezekre a szavakra felelni? Érezte, tudta Mihály, hogy minden betűje igaz. Csütörtökön már próbálta elmagyarázni Sárának, a feleségének, hogy ha baj lesz, jó lenne, ha ketten a fiával elmennének hazulról, nehogy nagy szerencsétlenségbe kerüljenek. Csak ő egyedül maradjon otthon, de ő is ha látja, hogy nagy a baj, utánuk jön. Ellenkezett az asszony, váltig ismételte, hogy nélküle egy tapodtat sem tesz, ő aztán nem megy, egyedül itthon nem hagyja. Ha valami nagyobb baj történne, akkor majd együtt fognak menni, de addig nem megy sehova. Vagy mind a hárman mennek vagy egyik sem – jelentette ki határozottan.

Nagypéntek aztán sok mindent eldöntött. Délután viharként söpört át a kihalt utcán a hír, egyik házból ki, a másikba be, hogy vége mindennek. A székelyek elvonultak, a tárkányiak magukra maradtak. A székelyek kapitánya meg azt mondta Tárkányban, hogy aki csak tud, meneküljön el a románok elől, menjen el hazulról, hagyja el a falut.

Csapódtak az utcakapuk, sietősen csoszogtak az emberek a sáros, latyakos utcán. Mitévők legyünk? Mit csináljunk? Rajtunk a veszedelem – susogták éles hangon az asszonyok. Ideges, izgatott emberek, kétségbeesett asszonyok kérdezték, faggatták egymást. Még olyan is akadt, aki azzal érvelt, hogy épp a román katonaság fogja megvédeni őket, mert hát csak reguláris csapat és nem pedig hetvenkedő civilek. Más azon volt, hogy aki csak teheti, azonnal meneküljön el, mert még a katonákat is felhergelik majd azok, akik már sok ideje fenik a fogukat a magyarok vagyonára. Mi több, még volt, aki azt hallotta, hogy még a környékbeli románság is azzal fenyegetőzött, hogy alig várják, hogy rátörhessenek Tárkányra meg Nyégerfára. Ott választanak majd házat maguknak. Szálltak az érvek, a hírek szájról szájra, és a félelem, a kétség mind jobban feszítette az emberek lelkét.

Miska is eleget hallott ahhoz, hogy meggyőződjön arról, innen menni kell, de minél hamarabb. A felesége is a híreket hallva egyre arra biztatta, hogy fogják magukat mindhárman, menjenek, meneküljenek, amíg csak lehet, egy percet se késlekedjenek. Hagyjanak mindent, csak az életüket mentsék, drágább az mindennél. Szedett is össze, amit tudott, pár holmit, pénzt, kevéske ennivalót, ami épp keze ügyébe akadt. Miska szótlanul nézte, csak amikor végzett, szólalt meg és nehéz hangon mondta: Sára, én nem megyek veletek. Nem hagyhatom itt, amit egy élet munkájával összekínlódtunk. Nem hagyhatom ebek harmincadjára a házunkat. Az ökröket, tehenet, borjút, disznókat, a gabonát nem hagyhatjuk itt őrizetlenül, gazdátlanul. Menjetek ketten, nektek menni kell, én is jövök, ha úgy látom, itt nincs maradás. Amíg nem látom mi lesz, addig én maradok. Az asszonynak mintha földbe gyökeredzett volna a lába, még szólni sem tudott, úgy meglepődött az ura szavain. Nem akarta magára hagyni, hiszen szinte már egy életet éltek le együtt, sohase hitte volna, hogy eljön az idő, amikor el kell váljanak. A fia indulásra készen ott állt mellette, azt se tudva, mit csináljon, hol az apjára, hol meg az anyjára nézett. Miska, mert őt is így hívták az apja után, nem volt már kölyök, hogy ne tudta volna, ki mire gondol, miért akar az anyja menni, az apja pedig maradni. Hányszor, de hányszor látta az apját csuromvizesre izzadva a keserves munkában, vagy majdnem agyonfázva, fagyva csak azért, hogy rendbe legyenek a család dolgai, hogy mindent megvehessenek, amire csak szükségük van. Hányszor látta szinte összeesni a fáradtságtól és mégis tovább dolgozni, hogy befejezze, amit elkezdett. Megértette, hogy most nem akarja a gazemberek, tolvajok kezére hagyni. Az anyjáról is tudta, hogy nagyon félti az apját, igaz, itt van ő, de mi lesz, ha a család erő és fej nélkül marad? Mi lesz, ha az apját megölik, megteszik a románok, amivel lépten-nyomon fenyegetőztek? Nem szólt, jobbnak látta, ha hallgat, érezte, túl fiatal még ahhoz, hogy apja, anyja dolgaiba beleszóljon. Nem is úgy volt nevelve. Neki még hallgatni, figyelni, tanulni kellett a felnőttektől, a szüleitől. Állt, és várta szemlesütve, mi fog történni. Azért valahol belül érezte, hogy itt és most az övéi jó döntést nem tudnak hozni.

Hosszúnak tűnő percek után Sára az ura elé állt, és rátéve kezét emberére, halkan, szinte alig hallhatóan ejtette ki a nehéz szavakat: én elmegyek Miskával, de kend fogadja meg, ha valami rosszat hall vagy lát, azonnal jön utánunk. Itt ne maradjon egy percet se, ha rátörnek a románok. Hagyjon házat, jószágot, mindent. Miska valamelyest megkönnyebbült. Érezte, hogy a holnapi nap semmi jót nem hoz majd, csak rosszat. Ha elmegy a felesége meg a fia, talán ők megmenekülnek, talán ők megmaradnak. Én jövök, amint tudok, csak ti induljatok el minél hamarabb, siessetek, mert nem kell magatok menjetek, többen is készülnek, te is hallottad a faluban – mondta siettetve az asszonynak. Egy pillanatra átölelték egymást, épp egy futó búcsúcsók, és Miska határozott mozdulatait követve az asszony és a fia már kint is voltak az utcán. Nem Tárkány felé mentek, mások sem, közelebbinek tűnt végigmenni a vasút mellett a város szélén, és utána rátérni a fenesi útra, és aztán Sonkolyosra.

Miska mintha kicsit megkönnyebbült volna, hogy látta a feleségét és kisebbik fiát elmenni, itt hagyni a falut. Tudta, érezte, hogy nem lesz könnyű az éjszakája, de abban is biztos volt, hogy ha a felesége és a fia is mellette marad a közelgő veszedelemben, még sötétebb lenne, nem csak az éjszaka, de a holnapi nap is.

Már szürkült, esteledett a csúnya, latyakos, nehéz fellegeket hozó idő, amikor arra gondolt, jó lenne kinézni az utcára, vagy legalább a szomszédokhoz betérni pár szóra. Kiengedte az udvarra a jószágokat, vizet húzott, megitatta őket, majd, miután visszahajtott, bekötötte őket. A disznók elé tengerit szórt, és hogy mindezt befejezte, nehéz léptekkel elindult a kapu felé. Kilépett az utcára, de a kapu eresze alól nem lépett ki. Valami megállította, valami, amit ő eddig soha nem érzett. Sehol nem látott senkit, csak fentebb a falu felső vége felől hallott egy kaput csapódni. Azon túl olyan csend ülte meg az utcát, mintha nem is laknának emberek benne. A havas eső néha-néha eleredt, de az is olyan csendesen, hogy csak az ereszek csepegése jelezte a falu fölé terpeszkedő fekete felhőket. Miska állt a kapuja előtt, és nyitott, ám mégsem látó szemmel meredezett a lassan leszálló sötétségre. Mi lesz itt vajon holnap? - tette fel a kérdést magának. Vajon milyen napra virradnak az emberek? Mi lesz az utcán? Kilépett a szekérútra és Tárkány felé nézett. Sehol egy világ, még egy pislákoló lámpás se mutatott irányt. Mintha minden elrejtőzött, elbújt volna a nagy gyászos semmiségbe. Mindenütt sötétség és a csend, a nagy, szinte látható, fogható vastag, fekete csend. Visszalépdelt a kapuja elé, de nem ment be a házba, állt és nézte, hallgatta a mindent beborító, fülébe, fejébe sajduló sötétséget. És akkor hirtelen fájdalmas felismerés lett úrrá rajta; a lüktetés az élet, az ilyenkor szokásos jövés-menés, emberi szavak, zajok azok, amik hiányoznak és teszik olyan idegenné, kegyetlenné a házsorokat elválasztó utcát. Meggondolta magát, nem vágyott már át a szomszédokhoz, mit tudna nekik mondani, vagy azok neki. A fájdalom, a holnapi naptól való félelem elég, ha a kapun kívül marad, hiszen mindenkinek megvan a maga baja, a maga gondja.

Visszament a házba és megkereste a pajta falára akasztott lámpást. Meggyújtotta és jobb híján elővette az ökörkaparót és fésűt, és lassan, komótosan elkezdte fésülni, takarítgatni a jószágokat. Nem sokáig, nem volt hozzá sem türelme, sem kedve, pedig máskor mennyire szerette simogatni, lapogatni ökreit, tehenét. Most még ebben sem lelte kedvét. Minden gondolata a holnapi napnál volt: mi lesz, vajon mi fog történni? Hiába próbált másra gondolni, úgysem sikerült. Leült a fejőszékre, és mint máskor is, onnan nézte gyönyörködve a jószágokat. Most nem tudott gyönyörködni bennük, hiszen ki tudja, holnap mi lesz velük? Holnapután is ő lesz a gazdájuk? Felállt a székről, és elindult az ajtó felé, de eszébe jutott, hogy bent nem várja senki. Újra visszaült a székre, és szemét az ökreire vetve eszébe jutott, amikor a belényesi piacról megvette őket. Már akkor látszott rajtuk, hogy idővel milyen két szép formás pár ökör lesz belőlük. János fiának is nagyon tetszettek, amíg el nem ment katonának, mindig ő gondozta, takarította őket. Semennyi kincsért sem hagyta volna másra. Hányszor megírta a messzi frontról, hogy a család mellett a két ökör látására is nagyon vágyik. Nem tudott szabadulni a gondolattól: vajon János nem az üres pajtára jön haza? Vagy ki tudja, üres házra is? Mintha nagy súly rakódott volna a szívére. Nem tudott tovább maradni, mint akinek nagyon nehezére esik, mélyet sóhajtva felemelkedett és kezébe véve a lámpást, kiment a pajtából.

Bement a kamrába, kihozta a literes üveggel a pálinkát, és miután töltött egy kisüvegnyit magának, leült az asztalhoz. A vacsorához nem volt semmi kedve, csak egyre ült, és lassan kortyolgatta a pálinkát, közben azon törve a fejét, vajon megérkeztek már az övéi Jánosfára. Tudta, ott biztonságban, jó helyen lesznek, oda biztos nem ér el a rosszakarók keze. Egy idő után, amikor az óra már majdnem az éjfélt ütötte, leheveredett a sarokban lévő kiságyra csak úgy ruhástól, mint akinek nagyon sietős dolga van. Még a bocskorát sem vette le, inkább egy gyalogszéket tett a kiságy mellé, és arra rakta fel a lábait.

Úgy virradt rá a reggel, hogy aludt is meg nem is, mert ha lehunyta szemeit pár percre, kevés idő után újra ébren volt, és a lehúzott petróleumlámpa világánál bámulta a nagyon sivárnak, üresnek tűnő szoba falait. Többször is felkelt és kiment az udvarra hallgatózni, de sehonnan semmi zaj nem hallatszott, csak a havas eső egykedvű puha és mégis nehéz földet érése. Az ereszek egykedvű csepegését semmi sem zavarta meg. Mikor reggel felé újra kiment az udvarra, megint hallgatózott egy keveset, hátha most már a kinti hangok elárulnak valamit. Csend ült meg mindent, még kakas sem kukorékolt, mintha a természet nem tudta volna eldönteni, elkezdődjön-e a nap, vagy maradjon még az éjszaka. Igaz, még csak félhomály volt a szűnni nem akaró havas eső miatt is, ám az idő már ott állt, hogy az állatokat el kellett látni. Jól megtömködte a jászlat a jószágok előtt, a disznóknak is több tengerit szórt a szokásosnál, legalább ők egyenek jól, gondolta magában, ki tudja, mi lesz velük?

Hogy az etetésen gyorsan túl volt, kinézett az utcára, de odakint egy teremtett lélek sem járt, mintha a föld nyelt volna el minden embert. Jött-ment, még téblábolt egy keveset, céltalanul, üresnek tűnő, sajgó fejjel. Kihordta a pajtából a ganét, megfésülte az ökröket, a tehenet és kiengedte őket az udvarra itatni. Épp az utolsó vödör vizet húzta fel, amikor Tárkány felől tompa puffanásokat hallott. Megállt a vödörrel a kezében: elkezdődött hát, betartották a románok, amit már olyan rég ígértek. Tárkányban már elkezdték.

Gyorsan behajtotta a jószágokat, megkötötte őket a jászolhoz, és kiment a kertbe, hátha onnan jobban rálát a szomszéd falura. A szürke, mocskos fellegek és a csepergő havas eső miatt hiába meresztette a szemét, alig látott el a Körös-partig, azon túl minden homályba veszett. A puskaropogás már egyre kivehetőbb volt, és egyre sűrűbben hallatszott. A szíve úgy elkezdett dobogni, mintha ki akarna ugorni a helyéről. Visszament, de csak az udvarig jutott el, ott tanácstalanul megállt, mint aki nem tudja, mit akar, merre lesz a következő lépés. Aztán csak elindult a kapu felé. Kinyitotta és kilépett az utcára: még most se senki sehol, se híre, se hamva se ellenségnek, se barátnak, és a gyanús, szinte fájó csend is maradt. Bezárta maga után a kaput, mert jobbnak látta, ha észrevétlenül nem jöhet be senki. Bement a konyhába és újra leült az asztalhoz. De nem volt maradása, valami hajtotta, valami nem hagyta békén.

Le-fel járkált a szobában, mint akire rázárták az ajtót. Eszébe jutottak a felesége szavai: menjen, meneküljön, ha baj van. Még nincs semmi baj, nyugtatta meg magát, hogy Tárkányban van, az biztos, de a nyégerfalviak nem voltak velük, nem fogtak fegyvert, nem harcoltak a románok ellen – próbálta nyugtatni magát. Neki meg igazán nem eshet baja, mivel magyarral, románnal, mindenkivel jóban volt, nem ártott ő soha senkinek, még akaratlanul sem. Azért csak zúgott a feje az egymást kergető gondolatoktól. Kiment az udvarra, hallgatózott egy keveset, és aztán megint a szobában találta magát. Szinte önkéntelenül vitték a lábai egyik irányból a másikba. Már jól benne volt az idő a délelőttben, amikor egyszer csak hallja, ütik a kaput. Hirtelen belevillant, hogy milyen jó, hogy csak egyedül van.

Még nem látta, ki az, aki a kapu előtt áll, de érezte, az a valaki nem jó ügyben jár. Az udvaron még töprengett egy pillanatig, mitévő legyen, merre induljon ki, a kertek felé meneküljön, vagy inkább nyissa ki a kaput? Mindig óvatos ember volt, ezért is küldte el az övéit, de most, mielőtt elindította lépteit, körbenézett az udvarán: uram, Istenem, hogy meneküljek el, hogy hagyjak ebek harmincadjára, rablók kezére mindent? Ha elmegyek, semmi nem marad a családomnak. Eltökélten elindult a kapu irányába.

Az nem lehet, hogy ne próbálna meg mindent a családjáért. Hiszen nem bántottam én senkit, nem ártottam én senkinek – tette még hozzá gondolatban. Ki van ott? – kiáltott a kapu felé. Ismerős hang hívta: – Gyere ki, Miska beszélni akarok veled. Ismerte, ki szólította meg. Nagy, kétfele álló, hegyes bajszú, barna bőrű román volt. Rossz ember hírében állt, ő is azok között volt, akik nagy szájjal fenyegetőztek, hogy ezt meg azt csináljuk majd a magyarokkal.

Miska, mint aki mindent egy lapra tesz, elszántan a kapuhoz ment, elhúzta a riglit, és kinyitotta. Ott állt előtte a gonosz falubeli két, kezében szuronyos puskát szorító román katona között. Mikor meglátta őket és a falubeli arcát, szinte földbe gyökerezett a lába. Ezektől semmi jóra nem számíthatok, villant az agyába. Már késő volt visszafordulni, késő volt becsapni a kaput, mert azok hárman, amikor meglátták, már cibálták is ki az utcára, és minden kérdezés nélkül a két katona ütni-verni kezdte a puskatussal, ahol érték. Románul kiáltott feléjük: mért csináljátok, én soha nem bántottam senkit?! De hiába, még a falubeli román is úgy nézett felé, mintha még örülne is annak, amit lát. Leütötték a földre, de még akkor sem hagyták abba. Megpróbálta védeni legalább az arcát, mert azok épp azt keresték. Hiába, mert az egyik ütésnél eltompult benne minden fájdalom, csak egy nagy reccsenést hallott, és abban a pillanatban elsötétült előtte minden.

Hogy meddig ütötték még, azt már nem tudta, nem érezte. Mikor magához tért, azok hárman körülötte álltak, és úgy cibálták fel a sáros, latyakos földről, mint egy darab rongyot. Tántorogva, szédülve, egész testében, különösen az arcában érzett nagy fájdalommal tért magához. A katonák a hátába nyomták a szuronyaikat, és elindultak vele lefele az utcán, a magyar templom irányába. Támolyogva, rogyadozó lábakkal ment előttük, kezét csurom vér arcára, eltört állcsontjára fogva. Csak akkor vette észre, hogy az utca tele van emberekkel. Magyarokat kísérő román katonákkal, síró magyar asszonyokkal, gyerekekkel és töméntelen idegen román emberrel. A templom előtti istrázsára szinte egy időben ért a nálánál kevéssel idősebb Kispeti Jánossal. Látszott az erős, markos emberen, hogy őt is nagyon megverték, arca véres, ruhája sáros, vizes, mint aki meghempergett a latyakos hóban. A síró felesége és a gyerekei is közül voltak, a nagyobbakon, Jóskán és Jánoson is látszott, hogy megverték őket.

IV/XVII. rész

Szatmári János ötvenöt éves volt, a faluban mindenki Kispeti Jánosnak hívta, a családját meg egyszerűen csak Fazekaséknak. A fazekasság volt a mestersége, utolsóként folytatta a faluban ezt a mesterséget, és nem panaszkodhatott, nagyon is jól megélt belőle. Mindig volt, mit aprítson a család a tejbe. Igaz, volt is ki, hiszen hat gyereket adott az Isten, öt fiút és egy lányt. A lány már férjhez ment, a fiúk közül is megnősült kettő, csak a három kisebb volt még otthon. Jánosnak meg Jóskának már hasznát is vette, ők hordták az agyagot a felső falu végéről. A kisebbik is segített, amit tudott a ház körül.

Igyekvő, szorgalmas család voltak, mint a többi nyégerfalvi, de hogy neki még tárkányi asszony adatott feleségnek, hát nem volt híján senki a serénységnek. Egy nagy baja azért volt Jánosnak, éspedig az, hogy szegény felesége, támasza mindenben, hirtelen hagyta magára ezen a világon. Alig volt beteg, és mégis egyik napról a másikra elment, mint aki minden munkáját befejezte ezen a földön. Szerencse a nagy szerencsétlenségben az volt, hogy a két kisebb fiú is nagyocska volt már. Szükségük lett volna még az anyjukra, de hát mit tehettek, boldogultak, ahogy tudtak. Erzsi nénjük sokszor meglátogatta, segítette őket. A fazekasság mellett földjeiket is dolgozták, így nem sok idejük volt töprengeni, búslakodni a feleség, az anya elvesztésén. A munka sose várt, és ők ha hárman is maradtak, minden munkájukat idejében végezték. Vetettek, kaszáltak, kapáltak meg fazekaskodtak is. Egyik nap szénáztak, másik nap már vitték a portékát a belényesi vásárba. Jó időben a mezőn sürgölődtek, ha esett az eső, akkor meg dagasztották az agyagot, formálták, égették az edényeket. A nagy serénységnek az eredménye is megvolt, hiszen pénzük annyi volt, hogy amit csak akartak, mindent meg tudtak venni maguknak. Földeket is vehettek volna, mint más magyar gazdák, de nem volt miért, nem volt kinek. Több földet megdolgozni már nem volt erejük, így inkább gyűjtögették, félretették a pénzüket, várva, hogy ha majd eljön az idő és nősülnek a fiúk, legyen miből kiházasítani őket.

Csak a háború ne jött volna, ne zavarta volna úgy össze a dolgokat, meg az embereket. Már őszülő fejjel kellett megérjen olyan dolgokat, amikre sosem gondolt volna. Nem harcoltak, nem háborúztak itt a völgyben soha az emberek, elfért egymás mellett magyar a románnal és most mégis, mintha az ördög bújt volna a falubeli románokba. Nem értette őket, olyan hirtelen változtak meg, pedig a háború olyan mesze volt, hogy a múlt őszig még puskalövést sem hallottak, Istennek legyen hála, tette hozzá sokszor. Nem volt buta ember, de az igazán nem fért a fejébe, hogy miként jutott oda a világ, hogy hirtelen a front a nyégerfalvi kertek alá került. Amióta megjött a hír, hogy vége a háborúnak, mintha Isten verése érte volna az embereket. Nemhogy örültek volna, hogy vége, nem kell több ember elmenjen, meghaljon a fronton, most megint háborúzni akartak. Újrakezdeni, aminek egyszer már vége lett. A románok mindegyre a magyarok ellen fenekedtek. Látta, hallotta őket, amikor edényeivel a belényesi piacon járt. Mondják, a papok, tanítók lovallják őket arra, hogy eljött az idő elvenni mindent a magyaroktól és elkergetni őket, hogy hírük se legyen többet a völgyben.

Ahogy telt az idő, és mind távolabb lett a háború, annál veszettebb lett a helyzet, nemcsak a vidéken, hanem a faluban is. Ő meg a többi falubeli magyar továbbra is végezte a munkáját, mint azelőtt, igyekezve nem észrevenni, nem figyelni a körülöttük óbégató, káromkodó, átkozódó románságra. Pedig nem lehetett nem érezni a mind veszélyesebbé váló idők közeledtét. Örültek a családok a lassan hazaszállingózó embereknek, a gyarapodó munkáskezeknek, de az örömbe mindig üröm is vegyült, amikor a katonaviseltek beszédeiből kiderült, hogy a román király nagyon szemet vetett Erdélyre, és úgy néz ki, meg is kapja a franciáktól. Ahogy telt az idő, minden ebbe az irányba mozgott. Az őszön a magyar zsandárok úgy elkoptak, mint tavasszal a hó. Egyik napról a másikra eltűnt minden, ami eleddig a rendet, a fegyelmet tartotta fent. Észrevevődött Belényesben is, hogy a csendes, nyugodt városból egyszerre csak ordibáló, a magyarokat átkozó, szidó, Romániát éltető puskás csoportok vették át az uralmat. Leszerelő magyar katonáknál csak nagy ritkán lehetett puskát látni, de a románoknak mintha most kezdődne a háború, mondogatták fejüket csóválva a magyarok. A leszerelő románok honnan, honnan nem kapták a híreket, de úgy hozták a puskáikat, mintha parancsot kaptak volna valakitől. A tárkányiak, azok igen, azok is valami úton-módon, de felfegyverezték magukat, igaz, azok közül is a kommunisták, a veres gárdisták.

Egyre csak rossz hírek jöttek Tárkányból is; hol a veres gárdistákkal volt a baj, hol meg a belényesi román gárdistákkal fenekedtek egymásra a fegyvert fogó emberek. János csak a fejét csóválta, hümmögve, dörmögve csodálkozott, mivé lett ez a világ, mit csináltak az urak a háborújukkal. Az egész tél úgy telt el, hogy hol a veres gárdáról, hol a román gárdáról, hol meg a magyar gárdáról beszéltek az emberek. Hol a magyarok voltak erősebbek, hol meg a románok, pár nap, pár hét alatt fordította a világ a fenekét hol erre, hol arra – mondogatta János. Csak a veszedelmet, bajt hozó nagy fenekedés, a nagy fenyegetés maradt meg, mintha örökre befészkelődött volna a völgybe. Hogy február végén megjöttek a székelyek Tárkányba, a magyarok valamennyire fellélegeztek, nagyot sóhajtva jutottak lélegzetvételnyi reményhez. Nem tartott sokáig, mert húsvét nagyhete nem csak a böjtöt hozta, hanem a román katonaságot is a falu határába. És mintha az égiek is összezavarodtak volna a sok zűrzavar láttán. A siető, hamar viruló tavaszt olyan rossz idő váltotta fel, mintha azt akarta volna elérni, hogy az emberek összebújva várják a szebb, jobb időket. A magyarok össze is bújtak, mint fázós madarak őszi esőben, hogy aztán nagypéntek estére úgy széjjelrebbenjenek, mint madárcsapat, amelyikre héja csapott.

V/XVII. rész

János szinte egész héten azt vitatta önmagával, hogy mit csináljanak, ha jő a veszedelem, ha a székelyek meg a tárkányiak nem tudják tartani magukat, és a románok megszállják a falut. Mit mondana a felesége, ha itt lenne? Vajon ő menne vagy maradna? Bizonyára azt mondaná, maradjanak. Nem félt az senkitől és semmitől – nemhiába volt tárkányi születésű. A gyerekeit is úgy szülte és nevelte, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Soha semmi sem törte le, igazán nem is volt miért boldogtalan legyen: minden gyerekét megszülte és fel is nevelte. Egyet sem kellett temessen, mint más asszonyok, akik alig vetették le a gyászruhát, már vehették újra vissza. Az ő gyerekei mindig olyan egészséges, életrevalók voltak mindig, mintha nem fogna rajtuk semmi betegség. Nőttek is gyorsan, mint a gomba, észre se vették, és a gyerekekből már felnőttek lettek. Mostanra már csak a három fiú maradt otthon, a legkisebb, Miska már tízéves, a két nagyobbacska már maholnap legénysorban lesz, mondogatták a szomszédok. Csakhogy szegény asszony már nem érhette meg. János és Jóska még amolyan semmilyen korban voltak: háborúhoz még fiatalok, a hosszú inghez, a tehén farkához meg már idősöcskék. Se gyerkőc, se legény.

Mint minden apa, János is féltette a fiait, de a közelgő veszedelemtől mégsem félt. Annyi román ismerősük, jó emberük volt, hogy nem látta, miért lenne félnivalója a családjának. Nemcsak a faluból, de még máshonnan is jöttek hozzájuk szegény románok kölcsön kérni, ha megszorultak, vagy éppenséggel hirtelen szükségük volt nagyobb, egyszerre több pénzre. Soha senkit nem utasítottak el, az arra méltónak mindig segítettek. Hallotta ő is, mert süket nem volt, meg nem is úgy mondták, hogy ne hallotta volna meg a falubeli és környékbeli románok káromkodásait, fenyegetőzéseit, de hát nem érdekelte a sok össze-vissza irigykedő, gyalázkodó. Pedig a rokonságból, a szomszédokból többen elmentek, ki kevés cókmókkal, ki meg éppenséggel csak a ruhát vitte magával, ami rajta volt. Ki messzebb, Jánosfára, Sonkolyosra, Tenkére menekült, ki meg közelebb, csak Fenesre, mert úgy mondták, a fenesi románok nem haragszanak a magyarokra. Nem azért, mert a többieknek sem lett volna miért, de most ilyen volt a világ. Igaz, sokszor meghányták-vetették a szomszédokkal is, mitévők legyenek, de mindig ugyanoda lyukadtak ki, hogy nincs kitől és miért féljenek. Inkább maradnak, hiszen ilyen időkben ember nélkül hagyni a házat annyit jelentene, mintha kaput nyitnának a tolvajoknak. Maradnak, akármi is lesz, döntötték el.
Már szánta-bánta János, hogy nem mentek el, nem hagytak mindent. Még annyit csinált, hogy összeszedte minden pénzüket, ami a házban volt, és belegyömöszölte egy tarisznyába. Amikor meghallotta az utcáról betóduló zajokat, gyorsan a nyakába akasztotta, de elmenni, elszökni már nem volt idő. Most már menekítette volna a fiait, de túl késő volt. Már visszacsinált volna mindent, de nem lehetett. Ha elmentek volna, most nem állna itt a fiai mellett az istrázsán, román katonáktól körbevéve. Pedig amikor kaput nyitott nekik, még nem gondolta volna, hogy rossz szándékkal jönnek.

Románul szólt hozzájuk; kérdezte: mit akarnak, miért jöttek? Nem feleltek azok semmit, csak ütötték-verték káromkodva, magyarságát szidva. Puskatussal és ököllel verték, az első lecsapó ütéseknél még kiabálta, hogy hagyják békén, nem tett ő senkinek semmi rosszat, még remélte, csak tévedés, csak valami hiba lehet, de amikor már a két nagyobb fiának is nekiestek, már tudta, hogy most már csak Isten segíthet. A kisebbik úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, igaz, az idegenek nem tudták, hogy ő is van. A tarisznyájával nem törődtek, rá se hederítettek, csak ütötték-vágták őket, ahogy érték. Kizavarták, kiverték őket az istrázsára, és belökték őket a többi szakadt, sáros ruhájú, véres ember közé. Kétségbeesetten nézte az összevert embereket, mind magyarok voltak, jómódúak. Látta a rosszindulatú, marcona katonákat, a sok toprongyos, gonosz kinézetű idegent, akik ellepték a falut. Látszott rajtuk, hogy szinte ugrásra készen várnak valamire, és az csak a magyarok veszte lehet. Káromkodtak, szidták még ismeretlenül is a maroknyi összegyűjtött, kétségbeesett embert. Már csak a sírás és imádkozás maradt.

Folytatás a VI/XVII. résztől→

 VI/XVII. rész

Egyed Mihályt a falu legmódosabb gazdájának tartották, nem hiába, hiszen nemcsak ésszel élte a világot, végezte a dolgait, de nagyon takarékos ember hírében is állt. Nemcsak ő, de a felesége is ki tudta számolni, hova mennyi pénzt költsön, és mikor mit adjon vagy vegyen. A fiukat már rég megnősítették, vejnek adták, már csak a lányuk lakott velük, ő is csak azért szegény, mert izomsorvadása volt, és jobbnak látták, ha velük lesz egy házban, ha férjhez is adják majd. Hogy nem teljesen egészséges, azon segíthet majd a pénz, a vagyon, hiszen most már csak őérte dolgoztak.

Mihály már az ötvenhatodik évét taposta, de még mindig izmos, erős ember volt, olyan, akit nem egykönnyen tör meg a munka és az élet. Azért is gyarapodott évről évre, sokak irigységére. Irigyek mindig akadtak, a sok tehetetlen vagy éppenséggel lusta embernek sose tetszett, ha voltak olyanok, akik nem itták, nem herdálták el a pénzüket. Azokra meg aztán igazán haragudtak, akik még takarékosan is éltek. Nem látták vagy nem akarták észrevenni, hogy a pénzt, a vagyont csak úgy lehet gyarapítani, ha az ember látástól vakulásig dolgozik, kínlódik, mint az állat.

Most aztán, hogy megkerült a nagy baj románok meg magyarok között, mind többen kimutatták a foguk fehérét; irigységük mellett a rossz akaratukat, gyűlöletüket is. A románok hirtelen olyan haragra gerjedtek a magyarok iránt, mintha azok tehettek volna az ő szegénységükről, földhöz ragadtságukért. Látta Mihály, mi a baj, mi a különbség román és magyar között, már rég észrevette mindennek az okát. A magyarok mindenhol a legjobb, jól termő földeket munkálták. Igaz, a tárkányiak földjei agyagos, kemény földek, de hát nekik mindig megvolt az erejük meg az akaratuk, hogy a rosszból is a legjobbat vegyék ki. A románok mind fent laktak a dombokban, a hegyoldalakon, gabonát csak venni tudtak, nem vetni. A magyarok már rég vetettek, arattak, amikor a románság még csak legeltetett kecskét, juhot, pár tehenet. De hát a magyarok is tudtak a vetések között legeltetni, jószágot tartani. A dombjaikat ők beültették gyümölcsfákkal, úgyhogy keveset kellett vegyenek, de annál többet adhattak el a piacokon.

Az Egyed család is így gazdagodott, terjeszkedett a földjeivel, vagyonosodott. Most, hogy zavarosak voltak az idők, vették észre, hány román családnak a szemében voltak szálkák. Nemhogy csak csúnyán néztek, ami nem volt újdonság, de még ki is mondták, hogy mi a szándékuk, ha megjönnek a testvérek. Mindegyre a testvéreiket várták a Regátból, mert azok majd igazságot tesznek! Erről beszélgettek aztán sokat a feleségével. A rablás, a gonoszság, a mások kifosztása lenne az igazság? De hát eddig a karhatalom semmiféle garázdaságot nem engedett meg se románnak, se magyarnak. Szigorúan megbüntettek minden gazságot, tolvajlást. A baj most onnan eredt, hogy a magyar csendőrök, fináncok, járásbírók mind elmentek, és ez volt a nagy baj, mert azóta, mint amikor megduzzad és kiönt a Kerezs, a sok gaz, a sok szemét került felül.

A munkakerülőknek, kocsmázóknak volt a legnagyobb szájuk. Ők kiabálták a leghangosabban, hogy ki a magyarokkal, el kell űzni őket, itt Románia lesz, Romániában nincs mit keressenek a magyarok! Elsőre megmosolyogták őket, leintették a sok habókost, de amint telt az idő, úgy lett mind veszedelmesebb a helyzet. Mind több rendes embernek tartott román kezdett melléjük állni. Mondták, a papok és a tanítók tüzelik egyre a hiszékeny embereket. Azt meg Mihály és a felesége is tudta, hogy a román embernek a vallás és a pap, az szent dolog. Amit a pap kienged a száján, az Istentől ered. A román pap ott lakott a faluban, nem úgy, mint a magyarok református papja, aki Belényesből járt ki vasárnaponként istentiszteletet tartani. A románokat még biztatta, bátorította is a pap: bármilyen áron is, itt Romániát kell csinálni, a magyaroknak semmi keresnivalójuk itt, menjenek Magyarországra, itt Románia lesz! Hiába kérték tőle a falubeli magyarok, hogy legalább ő legyen az, aki békességre intse a híveit, nem használt semmit, szemernyit se engedett, mit sem törődve a nagyhéttel, a közelgő nagypéntekkel, húsvéttal.

Belényesi hetivásár (forrás: Magyar Néprajzi Lexikon)

A magyarok ott álltak egyedül, magukra hagyva, mint pásztorukat vesztett nyáj a nagy veszedelemben. Nem volt, ki biztassa, nyugtatgassa, védje, óvja őket. Mindenha minden a románok kezére játszott volna. A székelyek meg a tárkányiak anélkül hagyták ott a rajvonalat, hogy igazán harcolni tudtak volna. Más magyar katonák meg sehol sem, mintha a föld nyelte volna el a magyarokat.
Nagyszombat reggelén Mihály már bánta, hogy nem hallgatott a lánya szavára, aki nagypéntek óta többször is azt mondta, meneküljenek hazulról, hagyjanak mindent, csak az életüket mentsék. Mert Julcsa, ha izomsorvadásban is szenvedett, azért nagyon eszes, okos lány volt. Lehet, épp betegsége miatt jobban belelátott a világba, mint mások. Tudta, érezte ő szegény a betegségét, a hátrányát más egészséges fiatalokkal szemben, de soha egy zokszó el nem hagyta a száját. Dolgozott, végezte a munkáját, már amihez képes volt, közben nézte, figyelte az embereket, az őt körbevevő világot. Nagyon becsülte, szerette az anyját és apját is, és abba is belenyugodott, hogy lehet, nem is megy férjhez, mert hát kinek is kellene egy izomsorvadásos lány, akármilyen gazdag is. Sokat próbálták az anyjáék gyógyíttatni, egyik orvostól a másikhoz jártak, költötték a pénzt az orvosságra, de mindhiába. Végül meg kellett győződjenek, hogy valójában semmi gyógyszer nem használ. Neki maradt a belenyugvás, a szüleinek pedig a kimondott vagy kimondatlan törekvés, hogy ha egészséget nem is tudnak a lányuknak szerezni, de legalább pénzt, gazdagságot annyit, hogy soha ne szoruljon a más sajnálkozására, irgalmára. Ennek tudatában gazdálkodtak, forgatták javaikat és olyan szerencsével, hogy ha nem is mondták ki - minek dicsekedtek volna vele - de tudták, hogy ők a leggazdagabb emberek a faluban.

Hiába bíztak a jó sorsban, mert a szomszéd falu felől nagyszombat reggelén már puskaropogás hallatszott. Julcsának igaza lett! Észbe kapni már túl késő volt, a nyégerfalvi utca hirtelen megtelt román katonákkal és rengeteg környékbeli román emberrel. Már látszott, hogy a magyarokra valami nagyon rossz sors vár. A zsalugáter mögül lestek ki az utcára. Kapuk csapódtak, románok káromkodtak, és tompa puffanásokkal estek az ütések a magyarokon. Sírás, jajgatás, hörgő, állatias, kegyetlen szitkok vegyültek, keveredtek egymással. Pár perc és náluk is döngött, engedett a kapu a nyomásnak, és már tódultak is befele a román katonák. Mihálynak még arra sem volt ideje, hogy szóljon a betóduló fegyveresekhez, mert azok káromkodva, ütlegek között már cibálták is ki feleségestől, lányostól az udvarra és onnan az utcára. Pedig láthatták, hogy Julcsa szegény nem egészséges, de nem törődtek azok semmivel – ordibálva, gyűlölettől habzó szájjal lökdösték őket a templom irányába. Vízen, latyakon, sáron keresztül csak arra ügyeltek, hogy szuronyaik között minél hamarabb a templom előtti istrázsára tereljék őket. Voltak ott már más magyarok is, körbevéve román katonáktól, összetörve, összeverve, sáros, vizes ruhában, síró asszonyokkal, gyerekekkel.

VII/XVII. rész

Bunta István csak pár hónapja szabadult a frontról. Örömmel jött haza, mint mindenki, aki a háta mögött tudta a rajvonalat, a mindennapi halálveszedelmet. A talján fronton szolgált, amikor jött a hír, hogy végre-valahára vége a háborúnak, és kis idő múlva mindenki mehet haza, nem lesz több öldöklés. Mit bánta ő, ki nyerte meg, vagy ki veszített! Érdekelte is őt az osztrák császár meg a többi úr, amikor otthon a három gyermeke várta!

A kislány, Julcsa volt a legkisebb, alig négyéves, Gáspár, a kisebbik fia hatéves, a nagyobbik pedig nyolc. Még ő sem volt öreg, a felesége, Eszter meg éppenséggel fiatal, csak huszonnyolc éves, így nem is volt csoda, hogy kétévenként lett egy-egy gyerekük. A szegénységtől nem kellett féljenek, épp ellenkezőleg, volt annyi földjük, hogy még több gyereknek is kenyeret és munkát tudtak volna adni.

Köröstárkányi lakóház (forrás: Magyar Néprajzi Lexikon)

Az ő és felesége nagyszülei is Tárkányból származtak, úgyhogy tudták ők minden csínját-bínját a földmunkának és piacolásnak. Szó se róla, nehéz volt a feleségének, amíg ő odavolt a háborúban, de a rokonok, szomszédok mindig segítettek, ha bajban volt. Szűkösebben élt a család, mint annak előtte, de azért nem szenvedtek semmiben hiányt. Sose hiányzott az ennivaló se az asztalról, és a ruházkodásban sem szenvedtek hiányt.

Azért nagy sóhaj szakadt fel az Eszter melléből is, amikor jött a hír, hogy vége a háborúnak, és az ura nemsokára hazajön. Ha fiatal is volt, és meglehet, épp azért is, megelégelte már a folytonos magányos gürcölést, aggódást, idegeskedést. Nagyon sokszor rátört a félelem, hogy apa nélkül marad a három gyerek, ha még sokáig tart a háború. Álmatlan éjszakáin sajgó szívvel hallgatta a három csöppség nyugodt lélegzését. Vajon mi lesz velük, vajon hazajön-e az apjuk? Hogy tudja felnevelni őket, ha magára marad? Volt, hogy felkelt és a lehúzott petróleumlámpa világánál megigazította rajtuk a takarót, nézte egészséges, pirospozsgás arcukat. Mondták a falubeliek, hogy a két fiú inkább reá hasonlít, a kislány pedig világra az apja. Úgy hasonlított rá, mintha a száján köpte volna ki. Ilyenkor mindig megfogadta, hogy történjen bármi is, ha nem jön haza az ura, ha elesik a fronton, ő akkor is, egyedül is felneveli őket. Ilyen gyönyörű három gyerek mellé sose engedne idegent, bármi történik is az urával, ő nagyon erős lesz...

Milyen örömük volt, amikor szerencsésen hazajött! Hogy tudtak csimpaszkodni bele a gyerekek, különösképpen a kislány! Napokig alig lehetett levakarni az apjáról, esténként, amikor hazajött a mezőről, az ölébe ült, és még éjjel is az apja mellett maradt volna, ha engedik. A két fiúcska is büszkén nézte a hazajött, biztonságot adó édesapát. Hirtelen úgy megváltozott minden a családban, mintha újrakezdték volna az életet, mintha mind újjászülettek volna. Ősz volt, de mégis tavaszi öröm zsongása töltötte meg a szíveket. A két fiú egymással versengve próbált segíteni az apjuknak, bizonygatva, hogy ők milyen nagyok, erősek lettek, amíg ő odavolt.

Eszterrel meg igazán madarat lehetett volna fogatni, amióta az ura hazajött. Vége lett minden sötét gondolatnak, félelemnek. Mutatta ő ezelőtt az emberek, a falu előtt, hogy kevés segítséggel egyedül is elboldogul, és munkái mellett nevelni is tudja a gyerekeit. Nem láthatta, nem vehette észre senki, hányszor csordult ki a könny a szeméből, hol bánatában, keserűségében, hol meg a fáradtságtól, kimerültségtől. Büszkén, kitartóan viselte a rá mért sorsot, így volt nevelve, így tanították, így látta a szüleitől. Nem akart gyengének látszani, nem akarta, hogy valakik sajnálatra méltónak, elesettnek lássák. Ha a rokonok segítettek neki szántani, vetni, ő visszasegítette kapáláskor, marokszedéskor, vagy amikor éppenséggel szükségük volt asszonykézre. Adósa soha nem maradt senkinek, még akaratlanul sem, mindig vigyázva, hogy inkább ő segítsen többet, ha sok fáradságba került is. Hogy István hazakerült, olyan megkönnyebbülés vett rajta erőt, hogy úgy érezte, mintha éveket fiatalodott volna. Pár nap együttlét után mindent elfelejtett, ami rossz, ami fájdalmas volt a háborús évek alatt. Messze volt már a sok sírás, a könnyek, a szomorú, félelemmel, aggodalommal átvirrasztott éjszaka. A hirtelen jött belső megnyugvás ujjongó örömmel párosult, újra üde mosolyt, jókedvet fakasztva az arcra. Pedig telet hozó ősz volt, nem pedig viruló tavasz. Boldogok voltak, mint más családok is, akik visszakapták az apát, a férjet, a gyereket, testvért, hiszen egyre többen jöttek meg a frontokról, egyre több család lett újra teljes.

István, amikor hazajött, és újra kiment az utcára, újra találkozott a falubeliekkel, őszinte örömmel szorított kezet mindenkivel, őszintén érdeklődött a család, a gazdaság felől. Érdeklődött, kik jöttek meg a frontról és kik maradtak még oda. Mindenkivel jóban volt, hiszen sosem törődött a más dolgával, sose ütötte az orrát a más ügyébe, és most mégis, akarta vagy sem, észre kellett vegye, hogy sok román falubeli kézfogása, beszéde mintha nem lenne őszinte, mintha takargatnának, titkolnának valamit. Hallotta ő már a fronton is, hogy a csehek meg a románok átálltak az ellenséghez, és még olyan hírek is jöttek, hogy a román katonák mind hazaviszik a fegyvereiket, mert Erdélyt akarják lerohanni. Nem sokat törődött az efféle hírekkel, neki már otthon járt az esze a családjánál, a kis fészekalja gyerekeinél, a fiatal feleségénél. Néha azért, ha a hazatérő vonaton fegyveres román katonákat látott, nagyon rájuk csodálkozott. Nem volt nekik még elég a háború, nem volt elég az öldöklés? Többre tartják a háborúskodást, mint a családjukat? Nem volt elég a puskapor meg a vér szagából? Az orosz frontról jövő magyarokat is hallotta nagy szájjal, hangos szóval kijelenteni, hogy nemsokára veres uralom lesz, mindent elosztanak, ami az uraké volt. A földet, a gyárakat, mindent, ami a gazdagok meg az urak kezében volt. Az urak nemsokára az elvtársak lesznek – így mondják az oroszok, bizonygatták, saját magukat is győzködve. István megmosolyogta őket, de nem akart vitatkozni velük. Ő már régtől tudja, a föld azé volt és lesz, aki megdolgozza. Látott ő már olyan embert, akire a családja sok földet hagyott, de hogy dolgozni nem volt kedve, inkább eladogatta, felélte, ami az övé volt, a más kezére került. Azé lett, akinek volt akarata megdolgozni, gondját viselni. Úgyhogy – gondolta magában –, adhatnak földet bárkinek, de végül mindig azé lesz, aki dolgozik, gazdálkodik, nem a kocsma székét koptatja.

Azért azt nem hitte volna, hogy a háború még a békében is nagy felfordulást, zűrzavart tud okozni az emberek fejében. Minél több ideje volt itthon, és teltek a napok, mind jobban megbizonyosodott, hogy úgy megromlott a világ, hogy sok mindent visszacsinálni már nem lehet. Másra számított, amikor megszabadult a frontról; azt hitte, az emberek belátják, hogy a békesség mindennél jobb, hogy a fronton meg itthon is átélt sok nélkülözés, félelem, aggodalom után az emberek sokkal jobbak lesznek, mint azelőtt. Sokkal jobban szeretik, tisztelik majd egymást, mint azelőtt, hiszen ha mást nem, de a háború megmutatta, hogy egyik ember a másik segítségére, támogatására van utalva kint a rajvonalban, vagy itthon a mindennapi munkában. Hogy a románok most azt hiszik, hogy ha nekik adják Erdélyt, akkor minden bajuk elmúlik? Csak fanyarul mosolygott, mikor a faluban vagy Belényesben hallotta a románok fenyegetéseit. Látta, hogy a baj mind nagyobb, hiszen egyik fegyveres gárda a másikra fenekedett. Hol a magyar gárdisták, hol meg a románok kerekedtek felül, attól függően, ki volt túlerőben. Semmi jót nem mutatott, hogy november elején, az egyik nagyvásáron román parasztok több belényesi zsidó boltját kirabolták. Hiába lépett fel a magyar karhatalom, mert még a falukban is fegyveres bandák szervezkedtek, fenyegetőztek, hogy most már eljött a románok ideje, most már vége a magyar világnak.

Ha két ember összetalálkozott, már nem is arról beszéltek, hogy volt a fronton, ki merre járt, hogyan szabadult meg a nagy veszedelemből, hanem egyre csak a jövőről beszélgettek, vajon mit hoz, vajon merre fog eldőlni az emberek sorsa. Igaz, István meg a többi falubeli magyar is próbálta úgy végezni a dolgait, mintha semmi se történne körülöttük. Látta ő az ugrásra kész, gyűlölettől eltorzult arcú embereket, akik csak a regáti testvéreket várják, hogy leszámoljanak a magyarokkal.

Nem hitt a fenyegetésekben, bármelyik ország frontján járt, nem azt tapasztalta, hogy a katonaság rablók, fosztogatók pártjára állt volna. Sőt ahova a katonaság betette a lábát, ott megszűnt minden rendetlenség, fegyelmezetlenség a civilek részéről. Most sem lesz ez másként, nyugtatgatta a feleségét; ha magyarok jönnek be, ha a románok, lecsillapodik itt majd minden.

Azért húsvét nagyhetében ő is elbizonytalanodott, kiváltképp látva, hogy a tárkányiak letették a fegyvert, a székelyek meg elvonulnak. Megingott az önbizalma és hite a jóban, amikor a román szomszéd figyelmeztette: István, menjetek, meneküljetek innen, mert nem lesz jó vége, ha a román katonaság bejön a faluba. Három gyereked van, menj, vigyed őket, ahová csak tudod, mert ha itt maradtok, lehet, nem lesz, ki megvédjen benneteket. Hallgass meg, István – mondta –, tudom, mit beszélek, te ismersz, hogy én senkinek soha semmi rosszat nem akartam. Most sem akarok neked sem; addig menjetek, amíg nem késő! Hiába hozakodott elő István a harctéren tapasztaltakkal, a szomszéd csak leintette, biztatta, pakoljanak és menjenek, nehogy későn kapjanak észbe.
Nagypéntek reggelén, amikor a fegyverek már a falu határában dörögtek, Finyi Péter jött, hogy hívja Istvánt meg a családját, hogy menjenek, meneküljenek, ne maradjanak a faluban, mert csúnya dologra készülnek a románok. Próbálta Pétert megnyugtatni, ne menjen ő se, inkább maradjon, hiszen a katonák civileket ok nélkül nem bánthatnak, ha fegyvertelenek. Ő még ilyet sehol sem látott egy országban sem, bárhová is vetette a háború. Péter sem volt félős ember, legénykoruktól ismerték egymást, de most arca falfehér volt, hangja rekedtes az idegességtől: legalább a családot küldd el hazulról, mert te magadban elmenekülhetsz, ha rátok törnek, de a gyerekekkel meg a feleségeddel mit csinálsz? – kérdezte aggódva Péter.

Addig beszélt, amíg István végül csak engedett, befogta az ökröket, pár pokrócot, ruhát pakoltak fel a feleségének és a gyerekeknek, és elindította őket Sonkolyosra, a rokonokhoz. Tudta, az úton bántódásuk nem eshet, már csak azért sem, mert még nem lehetett tudni, kinek a kezére kerül a völgy. Még kétes volt minden. Kapnak-e a magyarok erősítést, vagy a románok nyomulnak előre?

VIII/XVII. rész

Fájdalmas volt újra búcsúzni, de mást nem lehetett tenni, mint siettetni a menekülőket és biztatni őket, hogy ő is utánuk megy, ha nagy lesz a baj. Ment Eszter, pakolt a szekérre, amit csak lehetett, megszokta ő már, hogy gondoskodjon magáról és a kicsikről. Járt ő eleget az ökrök előtt, de azért most nagyon bántotta, hogy újra el kell váljon az urától. Azt szerette volna leginkább, ha mind együtt mennek el a faluból, az Istenre bízva sorsukat, életüket, ám azt is belátta, hogy ha a ház magára marad, akkor nagyon könnyen kirabolják.

Látott ő sok mindent az utóbbi időben; embereket, akikről sose hitte volna, hogy annyira meg tudnak változni, ha a fejükbe ültetik a pópák, az urak az irigységet és a kapzsiságot. Falubelieket, akik olyan sóvárogva, szemükben gyűlölettel tudtak nézni a magyar házakra, mintha már holnap az övék lennének. Jönnek a testvérek, mondták, pedig eddig igazán nem számított, magyar vagy román, a bajban és jóban is egymás mellett voltak, és most mégis mintha mindent elfelejtettek volna. Mintha maga az ördög rontotta volna meg őket, vagy egyenesen beléjük bújt volna. Sehogy sem fért a fejébe, hogy honnan jött elő annyi rosszindulat, sőt gyűlölet onnan, ahol eladdig a jó szomszéd, a jó barát, a jó falubeli lakott. Igaz, voltak kivételek is, hiszen a szomszéd román ember, mint mindig, tele volt jóindulattal, őszinteséggel irányukba, de nemcsak irányukba, hanem a többi ember iránt is, legyen az román vagy magyar. Számtalanszor mondta a napokban is, hogy menjenek, meneküljenek, mert minden nagyon rosszra fog fordulni, az emberek nagyon gonoszak, kegyetlenek lettek. Mindig rászólt Istvánra, amikor az a katonaság fegyelmére, oltalmára hivatkozott. Nem tudod te, mit beszélsz, István, mondogatta. Nem látod saját szemeddel, mi készül ellenetek? Te is hallod, hogy fenyegetőznek, te látod, mennyire gyűlölnek benneteket. Addig mondogatta, addig ismételgette, hogy csak lett a szavainak foganatja.

Hogy magára maradt, Istvánt megszállta az aggodalom, nem is maga miatt, hanem az övéi, a falu magyarjainak a sorsa iránt. A román szomszéd még estefelé is átjött hozzá, beszámolva, hogy a székelyek elmentek, a tárkányiak meg letették a fegyvert. Holnap csak a Jóisten a megmondhatója, mi lesz ebben a faluban. Menjen, még nem késő! István egyre csak a fejét rázta; nem megy, nem hagyhatja, hogy csak úgy kirabolják a házát, igaz, már nem olyan magabiztosan, de még bízik a katonaságban. Végül is abban egyeztek meg a szomszéddal, hogy ha úgy látja, veszélyben van az élete, azonnal ugorjon át hozzájuk, mert náluk elbújhat, román házba csak nem fognak betörni.

Valahogy nagy nehezen eltelt az éjszaka, eljött a reggel és a román katonaság is, de nem csak ők. Töméntelen civil lepte el a falut, fejszével, puskával a kézben. István a zsalugáter résén keresztül leste a vérszomjas, ígéreteit beteljesíteni akaró falubeli és idegen emberáradatot. Látta, hogy a katonák nemhogy elkergetnék őket, hanem együtt tanakodnak, tanácskoznak. Többet nem akart látni, kiszaladt a kertbe és átlépve a kerítést, bement a román szomszéd csűrjébe, ám ott sem állt meg, hanem felmászott a padlásra. Alig ért fel, már hallotta, hogy a túlsó szomszédban, Gáspáréknál nagy a zsivaj, ordibálás. Román káromkodások közül Gáspár papó jajgatása hallatszik. Ne bántsatok, hagyjatok, kiabálta románul szegény öreg, közben minden ütésre szívszaggatóan jajgatott. Istvánnak megállt a szívverése egy pillanatra. Kik bánhatnak ilyen könyörtelenül szegény öreggel? Már betöltötte a hetvenhat évet, becsületben őszült meg szegény öregember, és mégis, most valakik bántják.

Félelmét a felháborodás, az igazságtalanság gyűlölete váltotta fel. Gáspár papó mindenkinek segített, akinek csak tudott, sose nézte, szegény vagy gazdag, román vagy magyar, most valakik mégis képesek bántani. Még a református templom karzatának építésére is ő adta a pénzt. Szempillantás alatt lent volt a csűr földjén, kiszaladt újra a kertbe, és beugrott a Gáspárék portájára. Nem tudja, hogyan ért az udvarra, ahol a román katonák között az öreg Gáspár papó a földön volt elnyúlva, keservesen jajgatva. Azok még mindig úgy ütötték, mintha a kedvüket lelték volna benne. Közéjük ugrott, és félrelökte őket. Nem látjátok, apátok lehetne, miért bántjátok szegény öreget, nem tett ez senkinek semmi rosszat?! Hagyjátok békén szegényt! – förmedt románul a meglepetten bámuló fegyveresekre. Csak egy pillanatig lepődtek azok meg, mert az egyikőjük úgy vágta fejbe a puskatussal, hogy azonnal elterült az öreg mellé a latyakos földön. Hogy meddig ütötték, azt nem tudta, nem érezte, csak azt, amikor felcibálták, és véresen, összeverve, összetörve az öreg Gáspár papó mellett, szuronyok között terelték őket a templom elé. Szótlanul meneteltek a káromkodó, átkozódó katonák között, csak Gáspár papó jajgatott egyre csendesen, alig húzva öreg lábait maga után. István átfogta a vállát, segített neki, amennyiben sajgó, vérző sebei engedték.

- Nem kellett volna beleavatkozzál, magadat kellett volna mentsed - dadogta szegény öreg fájdalmasan, két jajgatás között. István nem szólt, nem tudott, nem akart, nem volt mit mondjon. Ha rájuk is ütöttek, hogy gyorsabban menjenek, már nem érzett semmit, mint aki nem is ezen a világon van. Olyan zsibbadt volt mindene, mintha nem is ő maga lenne, hanem valami idegen, súlyos terhet cipelnének rogyadozó lábai. Homlokáról a bedagadt szemébe folyt a vér, ha valamennyire látni akart, minduntalan ki kellett törölje a kezével. Még így is azt látta, mit soha életében a háború egyik frontján sem. A templom előtt az istrázsán összevert, véres ruhájú falubeli magyarok, emberek, asszonyok, még gyerekek is. Közibük lökték őket is. És hozták, egyre csak hozták az összevert, véres ruhájú magyarokat, terelték őket, mint állatokat a vágóhídra.

IX/XVII. rész

Bunta Peti nem ment el az anyjával, apjával, pedig hívták, ne maradjon, hiszen szombat reggelre már kiderült, hogy a magyarok már vissza nem jönnek, a románok meg egyre csak gyülekeztek, jöttek a katonák után, de annyian, hogy már tele volt az utca, de még a falu környéke is. Voltak, akik csak álltak, mások meg izgatottan jöttek-mentek, nézelődtek, mint akiknek nagyon sietős dolguk lenne, és csak egy jelre várnak, hogy elkezdjék, amiért eljöttek otthonaikból. Arcukról lerítt a rosszindulat, szemük gyűlölettől szikrázott.

Peti akaratos gyerek volt, pedig még alig nőtt legénysorba, de azért annyira benne volt már a tenni akarás, a bizonyítás vágya, hogy sokszor haragította már meg anyját, apját makacsságával, vakmerőségig is elmenő kitartásával. Növésre nem volt magas, még mindig gyereknek látszott, csak az esze és viselkedése vitte mindegyre a felnőttek, jobban mondva az öregebb legények közzé. Leste, figyelte minden mozdulatukat, mintha nagyon fontos lett volna számára, hogy őt is legényszámba vegyék. Az apja nem győzte visszafogni, fékezni a nagy igyekezetben, mert ő már mindent akart, amit a felnőttek. Nem volt elég neki, ami a családnak volt, mert ő azt is akarta, hogy neki is legyen valami, ami csak az övé, senki másé. Mintha már külön családot akart volna.

Már jó ideje csikóra fájt a foga; mert neki kell, mert ő felneveli, mert neki lova kell legyen, tud ő már annyi füvet kaszálni, hogy eltartsa a télen. Hiába mondogatták neki, hogy ökör kell a családnak, nem csikó, vegyen magának egy tinót, ha annyira akar valamit. Ökrökkel lehet a földet jól megdolgozni, nem pedig lovakkal. Felesleges volt minden beszéd, nem bírtak vele, addig rimánkodott, rakta élire a pénzt, amit néha apjától, nagyapjától kapott, hogy egyik nap azzal állt elő, hogy jövő csütörtökön ő aztán megy az apjával, hogy vegyenek egy csikót Belényesben a piacon. Amit ő elhatározott, abból aztán nem engedett, és úgy is lett, másik héten megvették a csikót, olyat, amilyenre pénze volt. Soványat, vékonyat, görbe lábút, de az nem számított, az övé volt. Olyan büszkén fogta a kötőfékét az egyéves csikónak, amikor bevezette a faluba, mintha toporzékoló huszárlovat tartana féken.

Mit sem törődött vele, hogy a falubeli öregek viccelődve megszólják, vagy a csúfondárosabb legények még meg is kérdezték, hogy mennyiért vette azt a szamarat. Nem bánta, mondjon, ki mit akar, neki már volt az, ami más legényeknek nem. Gondját is viselte, etette, abrakolta, takarította, vakargatta, és úgy viselkedett vele, mintha nem is állat, hanem a barátja vagy legénytársa lenne. Annyira magához szokatta, hogy egy év múlva már úgy követte Petit mindenhova, hogy néha el kellett szökjön tőle, ha nem akarta, hogy vele menjen. Meghízott, kidomborodott, olyan kerek fara lett, hogy öröm volt rácsapni, a lábai megegyenesedtek, megizmosodtak, fényes szőrén csillogott a napfény – öröm volt ránézni. Büszke is volt rá Peti nagyon, nem tudta még, mit kezd vele, de nem adta volna el semennyi kincsért sem.

Most, a nagy bajban is csak azért maradt otthon, mert attól félt, ha elmegy az egyre rimánkodó anyjával, apjával, hogy nem lenne hova vigye a csikóját, meg ki tudja, meglehet, el is lopnák tőle idegen helyen, idegen emberek. Eldöntötte, hogy ő nem megy sehova, menjenek csak az övéi, majd utánuk szökik ő is, ha valami baj lesz. Máskülönben neki annyi román barátja van, hogy biztosan nem fogják bántani, bármi is történik. Mit lehetett tenni, nem lehetett a végtelenségig könyörögni Petinek, szombat reggel csak ő maradt a házban, a többiek mind elmentek.

Látta ő, mert buta gyerek nem volt, hogy nem úgy viselkednek az emberek, mint azelőtt, de gondolta, csak megpróbálja, hátha vele nem kötözködik senki. Nincs is miért, nyugtatgatta magát. Úgy volt ezzel is, mint sok más mindennel. Amit akart, meghallott, amit akart, nem. Valakiktől azt hallotta, hogy ha megjönnek a katonák, nem óbégatnak többet a civilek, a nagy szájhősök, azok a rend oldalán állnak majd. Eddig mindenki azt csinált, amit akart, mert se csendőr, se zsandár, de ha bejön a katonaság, más lesz minden, mondogatták többen is. Ő inkább ezeknek adott igazat. Mondjon, ki mit akar, van ő olyan fiatal és ügyes, hogy el tudjon futni, ha mégis úgy esik. A katonák nincs miért bántsák, hiszen sose volt fegyver a kezében, mint a tárkányiaknak. Igaz, irigyelte a tárkányi legényeket nagyon, amikor azok a székelyek mellé álltak. Ment volna, fegyvert fogott volna ő is, de látva, hogy a nyégerfalviak jobbnak tartják otthon maradni, hát inkább maradt ő is. Kiváltképp, hogy az anyja, apja is nagyon figyelték, fenyegették, nehogy eszébe jusson átmenni a Kerezsen, és beleavatkozzon olyasmibe, ami nem rá tartozik. Maradt hát, és most se ment sehova, pedig hát most Nagyszombat reggel semmi jót nem látott ki az utcán gyülekezőkből.

Nem ment ki a házból, bezárta a kaput, felmászott a padlásra és onnan lesett le a hirtelen keletkezett nagy utcai zajra. Hirtelen megbánta, hogy nem hagyta itt a falut. Látta, hogy viszik, ráncigálják ki az utcára Csurik Jánost, hogy ütik-verik, ahol csak érik. Ennyi elég volt, hogy rádöbbenjen nagy hibájára. Lassan leengedte a cserepet, hogy észre ne vegyék, és ugrott is le a padlásról. Lélekszakadva futott keresztül az udvaron, be a pajtába, hogy eleressze a csikót. Reszkető kézzel oldotta le a láncot a kötőfékről. Már megvolt, amikor meghallotta, hogy nagy robajjal bedöntik a kapujukat. Késő, nem volt hová menekülni. Katonák és idegenek tódultak be a kapun, hangosan biztatva, bátorítva egymást. Voltak, akik a házba ugrottak be, keresgéltek, de páran egyenesen a pajta felé vették az irányt. Meglátták a csikója mellett szinte kővé meredt Petit. Kiráncigálták az udvarra, a csikót még hívni, vezetni sem kellett, jött az magától is. Durva kezek ragadták meg Petit, habzó szájú szitkok árasztották el, de bántani nem bántották. Mi több, hogy látták, a csikó, mit sem törődve a kiabálással, ordibálással, úgy ment Peti után, mintha annak sorsával akarna osztozni, mintha valahogy engedett volna az indulatuk. Az állat viselkedése valamennyire lecsillapította a betolakodókat. Ketten megpróbálták elkapni a kötőfékét, ám amint rátették volna a kezüket, elugrott, elkapta a fejét, úgyhogy jobbnak látták békén hagyni. Az egyik katona szólt is; hagyják csak, majd megszelídül, ha új gazdája lesz. Így indultak el kifelé az utcára, a templom irányába, elöl Peti szuronyos katonák között, utánuk pedig a csikó vigyázva, hogy le ne maradjon a gazdájától. Még a templom előtt is a gazdája mellé állt, mintha támasza akarna lenni. Horkantott, fújt, idegesen kapálta első lábával a földet a sok ember láttára, a vér szagára, de a gazdáját akkor sem hagyta. Pár katona újfent megpróbálta elkapni a kötőfékét, de hiába próbálkoztak, semmire sem mentek vele, hiába fogták közre, hiába kerítették be, alig vitték pár métert, mindig kitört, és pár ugrással megint Peti mellett termett. Majd megáll ő, hagyjátok csak, mondta dühösen az egyik öregebb katona, úgyis a miénk lesz nemsokára.

X/XVII. rész

Éppen akkor jelent meg egy román tiszt lovon, dölyfösen nézve az egybegyűjtött magyarokra. Ezek mind? – kérdezte, lovaglóostorával a rettegő, összevert emberek felé mutatva. Ezek – jelentette az egyik altiszt. Ki kell végezni őket, mindet, mondta a tiszt, megvetően villantva szemét a nyégerfalvi magyarok felé.

Az idegen románok közül akkor váratlanul, hirtelen, egy román ember tört magának utat a tiszt elé, és kérlelve szólt hozzá. Ne bántsák ezeket az embereket, nem csináltak ezek senkinek semmi rosszat, miért ölnének meg ennyi embert? Engedjék el őket, jó emberek ezek mind, ismerem őket, sokat dolgoztam náluk. Az ott – mutatott Kispeti Jánosra – tartott kenyérrel bennünket egész télen. Engedjék el, fogta meg a tiszt lovának kantárszárát, látva, hogy az menni akar, szóra sem méltatva kérését. Az mérgesen felemelte lovaglóostorát, és nagyot csapott az ember fejére. Az mégsem engedte el a kantárt. A tiszt lova toporzékolva körbejárt a kantárt szorongató ember körül. A tiszt szinte magán kívül újra az emberre ütött, aki a második ostorcsapásra elengedte a kantárt, és a földre esett. Onnan kérlelte kinyújtott kézzel a tisztet: legalább az asszonyokat és a gyerekeket engedje el, az Isten nem veri meg érte, nagyhét van. A tiszt visszafogta a lovát egy pillanatra, lenézett az emberre, és csak úgy foghegyről odavetette: csak a férfiak maradjanak, a többit engedjétek el.

- Mindjárt visszajövök, addig válogassátok ki őket! - kiáltotta a katonái felé.

Már ott sem volt, az utca másik vége felé ügetett lovával. A katonák hallgattak, látszott, hogy parancshoz szokott emberek, ám azért annyira nem siettek a parancs teljesítésével. Mintha a kétségbeesetten síró, jajgató asszonyoknak és a rokolyájukba kapaszkodó gyerekeknek sem akaródzott volna otthagyni az embereiket. Zokogtak, kezüket tördelték, és vártak, hátha történik valami csoda, és csak megszabadulnak az emberek is a most már biztosnak látszó halálból. A katonák nem igyekeztek, nekik nem volt sietős, tudták, ha visszajön a tisztjük, az majd eldönti, mi lesz, ki mehet, ki marad. Még viccelődtek is a magyarok sorsán, az asszonyokat kérdezve: ők is meg akarnak halni, hogy nem mennek el?

Peti soha életében nem ijedt még meg, nem volt miért, sose adódott rá alkalom, hogy a félelem erőt vett volna rajta. Néhanapján megtörtént, hogy elgondolkodott valamin, fejtörést okozott egy hirtelen jött baj, rossz eset, de sose olyan, hogy megijedt volna. Mindenre volt megoldás, sose történt olyasmi, amit ésszel vagy erővel ne lehetett volna helyrerakni. Most más volt a helyzet, most nagyobb volt a baj annál, hogy csak úgy, mint máskor, meg lehetne oldani. Hallotta az irtózatos román átkokat, szitkokat. Látta az összevert embereket, a síró asszonyokat, a riadt gyerekeket. A rájuk meredő szuronyos puskáktól, az azokat szorongató katonáktól, a dühödten ordibáló, káromkodó környékbeli románoktól látta, semmi jót nem lehet várni. Vajon a tiszt mit dönt majd, a férfiak vagy a gyerekek közé kerül majd? Vajon elküldi vagy agyonlöveti? Tudta, akiről eldöntik, hogy agyonlövik, annak könyörület nem lesz. Látta a nimajesti román ember őszinte, emberséges kérését, könyörgését, ami egyáltalán nem hatotta meg a tisztet, de még a katonákat, meg most már tudta, a rabolni jövő környékbelieket sem.

Látni lehetett rajtuk, hogy ezek gyilkolni, rabolni jöttek a faluba, és biztos volt benne, hogy addig nem is tágítanak, amíg gyűlöletüket, rablási vágyukat ki nem élik. Nézte, figyelte a körülötte zajló eseményeket, történéseket, közben sebesen forgott az agya. Innen akárhogyan is, de szabadulni, menekülni kell, de addig, amíg lehet, amíg nem késő. Lehajtotta fejét, és a szeme sarkából mérte fel a helyzetét. Tudta, az utcán, a házak felé semmi esélye, mert mindenütt katonák, fegyveres, fejszés civilek, így csak egy irányba menekülhet, a sikátoron keresztül a füzes felé. Lassan megpróbált abba az irányba húzódni, a baj csak az volt, hogy nem lehetett észrevétlenül csinálni. Amúgy lehetett volna, mert az ő növésével nem lett volna nehéz, de a csikó, tapodtat sem engedve, egyre csak a nyomában volt. Mérges volt rá, mert tudta, bármit csinál, úgysem tud szabadulni tőle. És ez volt a szerencséje; a sikátor irányában álló egyik barna bőrű katona intett neki, hogy menjen már közelebb a csikóval. Hogyne ment volna, hisz épp abba az irányba szeretett volna kerülni. Rátette a csikó nyakára a kezét, és odavezette a katonához. Az puskáját leengedve, jólesően elkezdte simogatni, lapogatni a farát. Akaratlanul a többi katona is a csikóra figyelt. Még más idegenek is közelebb jöttek, hogy szemügyre vegyék a csikót, mintha csak a belényesi vásárban lennének. Peti ezt a pillanatot használta ki; észrevette a rést a katonák és az emberek között. Hirtelen elhatározással, kikerülve mindenkit, nekilódult a sikátornak és rohant, ahogy csak a lábai bírták. Lett nagy ordibálás, szitkozódás, mert ahogy a csikó meglátta, hogy a gazdája elszalad, ő is utána vetette magát, félrelökve mindenkit, aki csak az útjába került. Na, de a lövöldözés is elkezdődött, az észbekapó katonák nem sajnálták a lőszert. A bajuk csak az volt, hogy a csikó is zavarta őket, mert az embert igen, de az állatot nem akarták eltalálni. Hogy nem érte golyó és továbbszaladt, többen is utána vetették magukat, de arra, hogy utolérjék, nem volt semmi esélyük. Tudta Peti, hogy az életéért rohan. Amikor belevetette magát a bokrok közé, még lőttek párat utána, de már csak méregből, dühből, csak úgy vaktában. Lőtték volna akkor már a csikót is, de a gazdája nyomában az is eltűnt.

 XI/XVII. rész

Balaskó papó már reggel óta leste, figyelte, mi történik az istrázsán, a templom előtt. Az övéi mind elmenekültek már akkor, amikor az első lövéseket hallották Tárkány felől. A megáradt, hólével tele Kerezs zúgása sem tudta elnyomni a szomszéd falu felől jövő lövések pukkanását. Igaz, nem is nyomhatta el annyira, hiszen a falu Tárkány felőli végében laktak, a malommal majdnem szemben, szinte a malomárok partján. Szinte csak a folyó választotta el őket a másik falutól.

Ő itthon maradt, már öreg ahhoz, mondta, hogy elmenjen hazulról, inkább bevárja a történéseket, vele is az lesz, ami mással. Az ő élete nem ér már annyit, mint a fiataloké. Valakinek csak maradni kell, nem lehet üresen hagyni a házat. Azért annyira öreg még nem volt, hogy ne féltse az életét. Nem volt félős ember sohasem, de az óvatosságot tette mindig minden elé. Ha nem is értette már a világot annyira, mint a fiatalok, de azt észrevette ő is, hogy a nagy felfordulás csak nagy bajjal végződhet. Egész életét a faluban élte le. Ismert mindenkit, magyart, románt, öreget, fiatalt, jó és rossz embert egyaránt. Tapasztalt már jót is, rosszat is, úgy magyartól, mint romántól. Mondogatta is mindig, hogy a rossz és a jó nem lehet se román, se magyar. Nem azért rossz valaki, mert románnak vagy magyarnak született. Azért rossz, mert olyan a szíve. Hogy most a román falubeliek a rossz mellé társultak, azon sem csodálkozott. Látta ő, hogy merre halad a világ. A magyarok, nem csak a nyégerfalviak, a tárkányiak még inkább, már úgy meggazdagodtak, hogy gátat szabni gyarapodásuknak már nem igen lehetett. Igaz, dolgoztak inuk szakadtából, látástól vakulásig, nem kímélve sem magukat, sem családjukat. Aki nem bírta, beleroppant, belebetegedett, de a többiek vitték, húzták tovább az igát. A sok pénz még többet hozott, az embereknek minél több volt, annál többet akartak. Ha nem jött volna a háború, a medence szinte minden földje már a magyarok kezére került volna, kiváltképpen a tárkányiakéra, akikre mindenki irigykedett. De mint az lenni szokott, a szomszéd nyégerfalviak sem hagyták magukat, éltek a jó példával. Ők is egyre csak gyarapodtak, gazdagodtak. A környékbeli románok meg olyan földhözragadtak voltak, hogy sokszor még ennivalóra sem futotta nekik. Csak legeltetésből nagyon nehezen lehetett megélni. Ez itt a nagy baj, dörmögte sokszor Balaskó papó. Az irigységnél rosszabb dolog nincs a világon. A szegény nem csak irigyel, de vágyik is a máséra, kiváltképp, ha a gazdag nem az ő népe. Most aztán, ha jönnek a román király katonái, a falubeli románok és a környékbeliek azt gondolják majd, szabad a préda, azt csinálhatnak a magyarokkal, amit akarnak. A pópák meg a belényesi tanítók, ügyvédek még biztatják is őket. Csak egyre dörmögött magának az öreg, mást nem tehetett. Érezte a bajt, de abban bízott, mint más falubeli magyar ember is, hogy ha Tárkányt le is rohanják, a nyégerfalvi magyarokat nincs miért bántsák. A tárkányiak azok mindig kitartóbbak, büszkébbek voltak mindenkinél. Tehették, mert magyar volt az egész falu, nem keveredtek másokkal, saját magukat mindenkinél többre becsülték. Tehették, mert a tárkányi szegény ember a románok gazdagabbjával vetekedett. Ők még harcoltak is, hiába jöttek a hírek, hogy Magyarország elbukta a háborút és a franciák mindenben a románokat támogatják, a tárkányiak mégsem akartak meghajolni. Újra beálltak katonának a székelyek közé, annál is inkább, mert látták, hogy a románok már nem csak fenyegetőznek, hanem fegyverkeznek is. Megpróbáltak helytállni, de hiába, ha a székelyeknek menni kellett, akkor nekik meg muszáj volt letenni a fegyvert. Sebesen jöttek-mentek a hírek a napokban, de egyik rosszabb volt, mint a másik. Hogy hallotta a Tárkány felől jövő lövéseket, az öreg Balaskó papó már tudta, hogy nagy baj szakadt a szomszéd falura. Akkora már az övéi is úgy látták, menni kell, menekülni minél hamarabb, és amilyen gyorsan csak lehet.

Folytatás a XII/XVII. résztől→

 XII/XVII. rész

Nagyszombat reggelre már többen is elmentek Nyégerfáról is, akik féltették a maguk és családjuk életét, akik hittek a románok fenyegetéseinek. Hogy az övéi is elmentek és egyedül maradt, egyre csak ismételgette gondolatban, hogy neki már mindegy, ő már sok mindenen keresztülment a földi életben, legyen, ami lesz vele. És mégsem, mert azért nagyon figyelt mindenre, ami körülötte történik. Reggel kileskelve a résnyire nyitott kapun, látta a lassan, sunyin közeledő, a falut körbevevő környékbelieket. Tárkány felől már nem csak a lövések, de az ordibálások is áthallatszottak. Amikor az ő falujuk felső vége felől is meghallotta a nagy zsivajt, már tudta, hogy Nyégerfalva sem kerülheti el a sorsát. Pedig még abban is bízott titkon, hogy húsvét nagyhetében csak nem vetemednek valami nagy gonoszságra az emberek, különösképp a románok nem, mert sokkal vallásosabbnak tartották magukat, mint a magyarok. A közelgő nagy ricsaj, kiabálás, sírás épp az ellenkezőjét mutatta.

A kapuhoz ment és bezárta. Tudta ő nagyon jól, hogy akik most jönnek, azokat nem állíthatja meg a bezárt kapu, de addig is időt nyer, amíg betörik majd. Nehézkesen felmászott a padlásra, és miután felhúzta maga után a létrát, leengedte a csapóajtót. Az utca és a templom felé néző oldalon félrehúzott egy cserepet, csak éppen annyira, hogy ő kiláthasson, de más észre ne vegye. Mire kész volt, a zaj már nagyon közeledett. Már látta is, hogy a templom előtti istrázsára fegyveres román katonák véres ruhájú magyar embereket kísérnek, síró asszonyok, gyerekek is velük vannak. Látta, hogy a templom melletti magyar házak kapuit rendre sarokig kinyitják, amelyiket nem találják nyitva, azt dühödten, vad erővel betörik. Egyszeriben megtelt az utca katonákkal és környékbeli románokkal, és mind közelebb kerültek az ő házukhoz is. Itt már nincs mit tenni, gondolta magában, itt már nincs mit védeni, csak az életet, mást semmit, mert ezek azt visznek el, amit akarnak. Úgy látszik, nincs ki és nincs mi megállítsa őket.

Hogy lemenjen a padlásról, már késő volt, tudta, öreg lábai már nem bírnák elmenekíteni. Csak egy esély maradt, az elbújás. Széjjelnézett, hova tudna elrejtőzni, de úgy, ha keresik se találjanak rá? Nem volt a padláson sok dolog; pár lim-lom, régi bölcső, törött lóca, fonószék. A szeme hirtelen a kéményen akadt meg. A búbos kemence kéménye jó széles volt, mert füstölőnek is használták. Most üres volt, hiszen a szalonnákat, sonkákat már rég levitték a kamrába. Eldöntötte, hogy a kémény lesz a búvóhelye. A rés, amin a füstölnivalót akasztották be, elég nagy volt, hogy bebújjon. Jó pár évvel ezelőtt még biztos szűk lett volna, de most már öregségére biztos átfér rajta, gondolta. Még előtte keresett két deszkadarabot, amire állhat vagy ülhet, ha elfáradnak a lábai, mert abban biztos volt, hogy nem kevés ideig kell a kéményben legyen, ha nem akadnak véletlenül rá. Igyekezett úgy keresgélni, kutatni, hogy nehogy nyomot hagyjon maga után. Hogy megtalálta a két megfelelő hosszúságú deszkadarabot, rátette őket a szalonnatartó rudakra, csak annyi helyet hagyva, hogy feléjük tudjon mászni valahogyan. Nem volt nehéz átbújni a résen, de felmászni a rudak között a két deszkára már sokkal több időbe került, ám valahogy csak sikerült. A sok korom, amit a ruhájával lesúrolt a kémény oldaláról, mind a szemébe, orrába szállt, de most nem törődött vele. Tudta, hogy nemcsak a ruhája, de ő maga is csupa fekete korom, de most ez a kisebb baja volt. Örült annak, amikor már a deszkákat érezte a lába alatt, és hogy a kémény felső részén lehetett. Még le is ülhetett, hogy kifújja magát, megtörölje valamennyire az arcát.

Nem sok idő múlva, ahogy csendben hallgatózott, hallja, hogy nagy kiabálással, zajjal az ő kapujukat is döngetik, de olyan erővel, hogy még a ház is rezgett bele. Nem sokáig bírta, mert nagy zuhanással bedőlt, és a nagy ordibálás már bentről, a szobákból hallatszott fel hozzá. Hallotta, románul kiabálnak egymásnak, hogy nincs senki a házban, biztos elfutottak a gaz magyarok! Nem moccant, hallgatott, pedig még abban is biztos volt, hogy úgysem fogják meghallani, olyan nagy zsivajjal voltak. Vihetnek, amit csak akarnak, gondolta magában, nincs ki megvédje, de még ha akarná sem tudná, ennyi martalóc elől. Jó, hogy csak magába maradt, és ez a tudat valamelyest megnyugtatta. Jó, hogy az ő családját nem hurcolhatják a templom elé. Ki tudja, mi lesz azokkal, akiket odavittek? Mikor rájuk gondolt, eszébe jutott, hogy hát, ha akarja, még rá is nézhet az utcára, mi több, még a templomig is ellát. Vigyázva, óvatosan kapart a tapasztáson egy lyukat, amin egész jól kiláthatott az utcára, egészen a templomig. Mindent látott és hallott, ami odakint történt. Látta az összeterelt magyarokat, a körülöttük lévő katonákat, és a fekete hollókként gyülekező környékbeli és falubeli románokat. Hallotta a lövéseket, amikor Bunta Peti elszaladt. Akkor jutott eszébe Tárkány; vajon ott mi van, vajon ott még mindig lőnek? Arra az oldalra is kapart egy lyukat, de hogy Tárkány messzebb volt, oda egy nagyobbat, hogy jobban halljon abba az irányba. Hát ott nem változott semmi, a puskalövések mintha nem akartak volna szűnni. Tudta, odaát most nagy a baj, de ha megfordult, látta, hogy náluk se sokkal kisebb, mert a bekerített, közrefogott magyarok száma egyre csak nőtt, de az idegen és a falubeli románok is mind többen voltak. Nem takarták, nem rejtegették az összegyűjtött magyarok iránti megvetésüket, gyűlöletüket. Látszott rajtuk, hogy nem is annyira a kíváncsiság az, amiért ott vannak, hanem várnak valamire, ami már a levegőben lóg, ami számukra minél hamarabb be kell következzen.

Úgy dél körül felerősödött a kiabálás, a sírás, káromkodás a templom előtt. Már délutánra járt a szürkén mocskos idő, amikor megjött a tiszt, és parancsot adott az asszonyok és gyerekek elzavarására. El is kezdték a katonák azonnal különválogatni a férfiakat, a tiszt lovaglóostorával mindegyikre rámutatott külön- külön. A katonák egy kisebb csoportba választották el az embereket, szuronyt szegezve nekik. A síró, jajveszékelő asszonyokat, gyerekeket dühösen, vérbeforgó szemekkel kergették, lökdösték el, azzal fenyegetve őket, hogy ha nem akarnak meghalni, akkor tűnjenek el, mert ha még egy percet is maradnak, őket is agyonlövik. Még a civilek is habzó szájjal szidták, átkozták őket. És elindultak, vissza-visszanéző könnyes arccal, jajveszékelve, gyerekeikkel egymásba kapaszkodva mentek az asszonyok, szinte öntudatlanul, felfele az utcán.

Minden magyar érezte, hogy a vérüket, az életüket kívánják; a román tiszt, a katonák, a sunyin néző falubeliek. Izsák János váratlanul a tiszt felé fordulva kérdezte tőle: miért akartok megölni bennünket? Ebben a faluban soha semmi baj nem volt magyarok meg románok közt. Soha senkinek nem tettünk semmi rosszat és mégis meg akartok ölni bennünket. A tiszt úgy tett, mintha nem hallaná, elfordította lova fejét más irányba. Hogy a szétválasztáson túl voltak a katonák, a tiszt parancsára elkezdték az embereket a falu vége felé terelni. Ki a malomárok irányába, a partjára. Elöl a román tiszt a lován, utána a szuronyok közé szorított emberek, hátul pedig a nyégerfai románok egy csoportja, idegenekkel vegyesen. A tiszt büszkén kihúzva magát, mintha díszszemlén léptetne a lovával, a magyarok lehajtott fejjel, sáros, véres ruhájukban nehéz, súlyos lépteikkel mintha életük terhét cipelnék. A menet után lépdelő idegenek most hallgattak, csak egymást bökdösték, izgatott idegességgel követve a magyarokat kísérő katonákat.

Az öreg Balaskó papó átfordult a kémény másik nyílásához, amikor látta, hogy házuk előtt elhaladva a menet a faluvégi malomárok partja felé tart. Megszámolta az összegyűjtött embereket. Tizennyolcan voltak nyégerfaiak, meg egy tárkányi, Oláh Ferenc. Hogy hol fogták el a tárkányit, nem tudhatta, de ő is ott volt közöttük. Mikor kiértek a faluból, a tiszt megállt, megfordult a lovával és parancsba adta a katonáinak, hogy hármasával álljanak fel a kivégzéshez. Még megkérdezte a magyarokat, van-e valami mondanivalójuk?

Kispeti Mihály állt egyenes, kihúzott derékkel a tiszt elé. – Mi senkinek semmi rosszat nem tettünk, nem harcoltunk senki ellen, akkor miért akarnak megölni bennünket? Kérdezze meg őket, mutatott a nyégerfai románokra, csináltunk valakinek valami rosszat? A tiszt mintha megenyhült volna, közelebb léptetett a románokhoz: na, jótáll valaki közületek ezekért a magyarokért? Most azok hajtották le a fejüket, ám egy szót sem engedtek ki a szájukon. A tisztnek mintha tetszett volna a helyzet. Végignézett a bámészkodó, várakozó falubeli románokon. Ha van köztetek, románok között száz, aki kezeskedik ezekért a magyarokért, elengedem őket, mondta. Egyszerre nagy csend lett úrrá mindenen, mintha hosszú percekig zúgott volna a tiszt kérdése a lehajtott fejek felett. Csak a ló horkantása volt a válasz. Mint sebesen lecsapó villám, sújtott újra a tiszt kérdése: van tíz köztetek, aki jótáll a magyarokért? Egy! Egy ember van köztetek, aki jótáll értük? A tiszt lova körbetáncolt, messze fröccsentve, felverve a sáros latyakot a körülálló emberekre. A nyomasztó, nehéz csendet Izsák János törte meg, a nyégerfai románok felé nézve, akik között a bíró Mirony állt legelöl, mellette a szomszéd Vaszile. Románul kérdezte: – Mirony, Vaszile nem kezeskedtek értünk? Mirony, nem állsz jót értünk? Mennyi pénzem van nálad kölcsönben? Hányszor kisegítettelek? Tekintetével a másik szemét kereste. Az nem emelte fel a fejét, románul vetette oda félvállról: Mit mondhatok, magyarok vagytok! Mintha szürke, ólomszínű, súlyos fellegek egy pillanat alatt, egyszerre zuhantak volna a nyégerfai magyarokra. Egyed Mihály többet egy szót sem ejtett ki a száján, odafordult az övéihez és a többiekkel együtt megadóan várta sorsa beteljesülését.

Szót kaptatok, mondta a tiszt a magyarokra nézve, én most már nincs mit tegyek, és parancsot adott a kivégzés elkezdéséhez.

A bámészkodók egyszerre megélénkültek, mint darázsraj, úgy elkezdtek mozgolódni, helyeslően mormogni, még közelebb nyomulva a maroknyi magyar emberhez.

Kispeti János furcsamód megnyugodott, amikor meghallotta a rájuk kimért szentenciát. Belátta, ellene nincs mit tenni, ezek a románok vért, magyar vért akarnak. Hátha megelégszenek ennyivel, hátha elég lesz ennyi nekik. Talán az ő haláluk megváltja a fiatalok életét. Jó, hogy elengedték a fiait, legalább az ő fiatal életük maradjon meg. Eszébe jutott a hóna alatt szorongatott tarisznya, amire senki sem figyelt fel, igaz, ő is úgy forgolódott, hogy ha lehet, ne tűnjön fel senkinek az ő tarisznyája. Mitévő legyen, mit csináljon vele? Széjjelnézett a körötte álló halálvárókon. Kinek adhatná oda a pénzt, kire bízhatná? Mindenhol rosszakaratú, gyűlölködő arcok. Körös-körül csak olyanok, akik alig várják, hogy elveszejtsék őket. Egy szempillantás erejéig Mironnyal találkozott a tekintete. Intett neki, de az úgy tett, mintha nem látná. Még egyszer megpróbálta, de most már a tarisznyát is megemelte, hadd lássa, miért akarja magához hívni.

A tarisznya azért megtette a hatását. Mirony megkérdezte a tisztet, hogy odamehet a magyarokhoz? Az igent intett a fejével. Közben elkezdődött. Találomra egymás után cibálták ki a magyarokat a malomárok mellé és lőtték le őket. Odaadta a tarisznya pénzt Mironynak. Felit megtarthatod magadnak, a másik felit meg a jányamnak, Erzsinek aggyad, hagy nevejje fee az árvákat! Egy szót sem szólt Mirony, elvitte a tarisznyát és befúrta magát a várakozók közé. (Soha semmit nem adott Kispeti János lányának, Erzsinek, az összes pénzt megtartotta magának.) Még, hogy kezet fogjanak egymással, arra is alig volt idő, olyan sietősen, gyorsan tették a dolgukat a katonák. Mintha nagyon hamar túl akartak volna lenni mindenen, mintha még sok teendőjük lenne húsvét nagyszombatján. Közben Tárkány felől sem szűnt egy percre se a puskaropogás, mintha azokra akartak volna felelni a nyégerfai lövések...

XIII/XVII. rész

Balaskó papó mindenről elfelejtkezve nézte a történéseket. Látta, mint állítják ki az embereket, mint buknak el, vágódnak a latyakos földre élettelenül. Látta Kispeti Jánost, hogy nem dől el, amikor rálőnek, pedig csak alig pár lépésre álltak fel a katonák. Látta, amint egy barna bőrű, alacsony katona ugrik ki a többi közül, és kérte, hagyják, majd ő lövi le. Golyót tett a puskájába, és amikor eldördült a lövés, a dum-dum golyó teljesen széjjelverte a János fejét. Darabokban szakította le a testről... Nem volt kegyelem senkinek sem, addig lődözték őket, míg egy sem maradt. Ott feküdtek mind véresen, élettelenül, egymás mellett vagy épp egymásra esve.

Amint a katonák befejezték, a tiszt parancsot adott az indulásra. Egykettőre felsorakoztak, és elindultak vissza a faluba. A bámészkodók még maradtak, nézték a lelődözött embereket, de nem sokáig. Ahogy elmentek, a katonák közelebb merészkedtek az agyonlőtt magyarokhoz. Az első lépéseket lassan tették meg, de szemvillanás alatt felgyorsult minden. Egyik egy leesett kalapot kapott fel, egy másik egy jó kuzsókot ráncigált le valamelyik halottról, addig-addig, hogy egymással versengve szedték le a jobb ruhákat a magyarokról. Sietve, kapkodva, mert mind többen húzódtak be, szinte futva a faluba, mintha nem akarnának valamiről lemaradni, mert a házak között egyszeriben olyan zsivaj, zűrzavar támadt, mint zsibvásárban szokott lenni. Emberek kiabáltak, ökrök, tehenek bőgtek és disznók, malacok visítottak. Ki mit tudott, azt hordott ki a magyarok házaiból. Asszonyok rohantak dunyhával a hónuk alatt, emberek cibáltak láncuktól fogva teheneket, borjakat. Voltak, akik az ökröket az udvarra kihúzott szekér elé fogták és arra pakoltak, hangos szóval, mérgesen fenyegetve vagy biztatva egymást. A szomszédok többször is fordultak, hiszen ők tudták, mit, hol találnak, mi a nagyobb érték. Egymást félrelökve vittek mindent, amire rátehették a kezüket, csak azt sajnálták, amit más kaparintott meg. Olyan ideges nyüzsgés, sürgölődés volt a faluban, mint amikor hangyaboly nagy prédára talál. A sok, zsákmányra kiéhezett betolakodó végre szabad kezet kapott, azt tehette, amire már jó ideje várt.

Rabolhattak, mert nem tiltotta senki, gyilkolhattak is, mert minden meg volt ígérve jó előre. Nem hiába beszéltek a papok, az ügyvédek, tanítók, végül csak beteljesedett.

A magyarok elmenekülve, megfélelmítve, elűzve. És egyre csak folyt a lázas rablás, a fosztogatás éjjel-nappal. Amit nem tudtak elvinni nagyszombaton, azt vitték húsvét első és másodnapján, mind többen gyűlve a szabad prédára. Akkor már az ajtókat, ablakokat is kifeszítették. Olyan üresen, csupaszon tátongtak a magyarok házai, mintha kísértetek laknának bennük. Húsvét után már nem volt mit elvinni belőlük, már nem volt miért visszajöjjenek volt gazdáik.

Kedden aztán Belényesből jött a hír, a parancs, hogy a szabad rablást le kell állítani. Valami városi uraság eszközölte ki, hogy vége legyen a nagy fosztogatásnak. Mire elfogyott a rabolnivaló, akkor szedték össze a halottakat is, szekérre rakták mindet és elvitték a temetőbe. Hogy nem volt ki eltemesse őket, csak egymásra dobálták és mésszel leöntötték a halottakat. Egy hiányzott! Hiába számolták meg újra és újra, mert nem tizenkilenc volt, hanem tizennyolc.

 XIV/XVII. rész

az utolsók között került sor, de az ő ideje is eljött. Durva kezek ragadták meg és állították a malom árkának háttal. Behunyt szemmel, hangtalanul imádkozva várta a halált hozó golyókat.
Imádkozott... nem magáért, hanem a feleségéért, négy gyerekéért. Legalább őket tartsa meg az Isten, ha neki meg is kell halnia. Hallotta, amikor eldördültek a fegyverek, érezte, hogy melegség önti el a fejét, és valami láthatatlan erő a földön fekvő társai mellé dobja. Érezte, hogy a feje úgy sajog, mintha karóval vagy kővel kapott volna ütést. Elesett a többi mellé. Várta, hogy meghaljon, de a halál még váratta. Hallotta a következő sortüzet is, érezte, hogy egy élettelen test esik rá, még fájt is, ahogy a lábára zuhant. Majdnem elordította magát a fájdalomtól, amikor a halott test teljes súlyával reáesett.
Ha fáj a lábam, ha még hallok és látok is, ha kinyitom a szemem, eszmélt rá, akkor nem vagyok meghalva. Lassan, észrevétlenül megmozgatta a fejét. Sajgott, nyilallt, de összeszorította a fogait, hogy ne árulja el magát. Hátha nem veszik észre, hogy még él, hátha élve marad, hátha túléli. Feküdt mozdulatlanul, abban bízva, hogy mégis túléli.

Egyszer, egy idő után vége szakadt a lövöldözésnek, hallotta, amint a román tiszt parancsot ad a katonáknak a sorakozásra. Már kezdte remélni, hogy megmenekült. Csakhogy alig mentek el a katonák, máris sáros, piszkos bocskorok közeledtek. Széjjelcibálták a halottakat, leszedték egyiket a másikról. Érezte, mint ráncigálják, cibálják le róla a kuzsókot. Behunyt szemmel, halottnak tetetve magát, tűrte. Az egyik román észrevehetett valamit, mert odaszólt a társának: te, ez nem hiszem, hogy meg van halva. Hagyjad, ismerem, nem volt rossz ember, mondta amaz. Gyere, siessünk a többiek után. Békén hagyták, hamar továbbálltak, más aztán nem nyúlt hozzá. Úgy zakatolt a szíve egész idő alatt, hogy majd kiugrott a melléből, de teljes erejéből megpróbált halottnak tűnni. Tudta, még sok ideig kell helyben maradjon. Érezte, hogy megfagynak a lábai, a kezei megmerevednek, de várt, egyre csak várt. A bámészkodók, a hullafosztogatók már több ideje elmentek, de ő nem mert felállni. Élni akart, ha már nem ölték meg a golyók, ne okozza saját maga halálát. Látta délelőtt a falut, a környéket elözönlő katonákat, a fegyveres rablásra vágyó civileket, és nem akarta, hogy útjukba kerüljön, még véletlenül sem. Elhatározta, hogy megvárja a sötétedést, bármi is történik addig. Csak sötétben lehet biztos a dolgában. Csak bírja ki, meg ne fagyjon addig. Egy idő után annyira elkezdett fájni a feje is, hogy azt hitte, menten széjjelreped, de veszteg maradt, várt, csak várt mozdulatlanul.

Nehezen, de csak elkezdett szürkülni, hamarabban, mint máskor. A mocskos, sötét fellegek lassan mindent betakartak. Hallotta a nagy zsivajt a falu felől, tudta, hogy arra nem mehet. Biztos volt benne, mi folyik a faluban és Tárkányban is. Csak egy irány maradt a menekülésre: a malom árkában lefele, Belényes irányába. Megemelte lassan a fejét és széjjelnézett. Sehol semmi mozgás a közelben. Négykézlábra ereszkedett, és mászva, kúszva, pár méter után már a megduzzadt malomárokban volt. Sodortatta magát a vízzel lefele, a város irányába. Meglehetősen messze a falutól, mielőtt még a Kerezsbe ömlött a malomárok vize, kikászpálódott belőle. Kezét a mind jobban fájó fejére fogva, a város irányába kezdett futni. Jól ismerte az utat, hiszen sokszor megtette már, hol szekérrel, hol meg gyalog. Vizes, latyakos ruhái mázsás súlyként húzták volna le a földre, de ő egyre csak futott, hogy meg ne fagyjon vizes ruháiban. Néhol megcsúszva a latyakos, sáros földön, néhol bukdácsolva, de valahogy elérte a város szélét. A vasúti töltés szélén megállt. Tanakodott, gondolkodott magában: mit csináljon, merre menjen? Lépjen rá a vasútra és Fenes irányába meneküljön tovább, vagy mind jobban sajgó, fájó fejével inkább próbáljon meg bemenni a vasút mellett, tőle pár méterre lévő belényesi kórházba? A kórházat választotta. Lesz, ami lesz alapon. Ismerte az orvosokat is, azok biztos nem hagyták el a kórházat. Ha Fenesre menekül, ki tudja, mi lesz vele. A kórházban, ha gondját viselik jó, ha meg nem, hát továbbmegy.

Szerencséje volt, a kórházban jó kezekbe került, ott nem kereste senki, pár nap múlva sebesülten, de élve került haza.

XV/XVII. rész

Hogy vége lett az „ünnepi" gyilkolásoknak, rablásoknak, lassanként elkezdtek hazaszállingózni az emberek. Kit a kétségbeesés, kit a remény, mást pedig az övéi utáni vágy hozott haza. A rémület, a kilátástalan reménytelenség úrrá lett mindenkin, de az élni akarás mindennél erősebb volt. Az üresen tátongó házak, a csupasz falak, a temetőben csomóra dobott halottak szavak nélkül ordítottak, szétszaggatva a fejeket, szíveket - és mégis jöttek egymás után a nyégerfai magyarok.
Céltalanul, alvajáróként járkáltak a hazatértek. Semmibe néző szemekkel, beesett vállakkal, megroggyant térdekkel járták be a kifosztott szobákat, az üres pajtákat, csűröket. A hirtelen özveggyé lett asszonyok gyerekeiket kézen fogva támolyogtak a hirtelen nagyon idegenné, ismeretlenné lett házukban, udvarukban. Vissza nem akartak menni, ahonnan hazajöttek, látták, tudták, hogy máshol is szegény világ van. Nem mehettek senki nyakára, kegyelemkenyerére. Ha más nem is maradt, de a csupasz falak, az üres pajták, az udvar, a felettük lévő tető csak az övék, ha ideig-óráig is. Belegyőződtek: ha meg kell halni, ha el kell menni a meggyilkoltak után, inkább itt történjen, ahol megszülettek, élték életüket az övéikkel...
Estére egymást segítve szalmát hordtak be valamelyik szoba tapasztott földjére. Úgy bújtak egymás mellé, mint riadt madarak, ha fergeteg vert végig rajtuk.

Másnap reggel falatoztak a rokonoktól kapott szalonnából, kenyérből, de inkább csak a gyerekeknek, kicsiknek adtak, a felnőtteknek épp csak annyit, hogy éhen ne haljanak. Összeszedték a szemétre kidobott, lyukas bádog tányért, az ellopni sem érdemes szerszámokat, a pinceföldjén maradt pár szem krumplit, elszórt tengerit, búzát. Néhány nap múlva, amikor már visszatért valamennyi ember, kimentek, és eltemették halottaikat. Akkorra már kiszáradtak a szemek, a jajszavakat is eltemették a testvérekkel, apákkal, férjekkel. A falut csend, gyászos csend ülte meg. A magyarok csak lézengtek, mint akik nem találják a helyüket valamikori hajlékukban.

Volt, aki igazán nem találta: az elmenekült Jakóék házát elfoglalták, beleköltözött egy román család. Mikor Jakóék visszajöttek, zárt kapu állta el az útjukat. Hiába kérték, hogy engedjék be őket, a bitorlók nagy orcátlansággal még zavarták is őket: – most már a miénk a ház, ti, magyarok, menjetek Magyarországra, itt most már Románia van! Hívjuk a román csendőröket, katonákat, ha nem takarodtok el innen! - fenyegetőztek. Mit tehettek, a rokonságnál húzták meg magukat. Nem sokáig, mert nem éppen úgy volt az, ahogy ígérték annak idején. Egyik nap jött a román hatóságtól a rendelet, hogy a magyaroknak vissza kell adni, ami az övék, amit eloroztak tőlük.

Jólelkű román szomszéd hozott a gyerekeknek egy kis zsírt, lekvárt, valamennyi málé- és búzalisztet. Volt, aki kölcsönkért belényesi, fenesi, jánosfalvi vagy sonkolyosi rokonoktól. Nem sokat, mert a háború mindent szűkön mért, csak annyit kértek és kaptak, hogy a nyárig éhen ne halljanak. Élelmet, pénzt, kölcsönjószágot, hogy szánthassanak, vethessenek.

 XVI/XVII. rész

Így kezdték újra a nyégerfai magyarok az életet. Volt, aki elment megkeresni, amit elloptak tőle, megpróbált legalább annyit visszaszerezni, amivel pár hétig túlélhet. Olyan is volt, aki megtalált egyet s mást, nehezen visszakapott néhány holmit, de olyanok is voltak, akik merészségükért majdnem az életükkel fizettek.

Finyi Péter és Bojcu Mihály valakitől meghallották, hogy a házaikat a szomszéd falusiak rabolták ki. A család, a kétségbeesett asszonyok, a riadt gyerekek, a teljesen kifosztott ház látványa elkeseredett tettre sarkalta őket: egyik reggel elindultak, hogy megpróbáljanak valamit visszakérni, visszaszerezni a szomszéd faluból. Persze az utcán ácsingózók hamar felismerték őket, de ők mit sem törődtek a rájuk csúnyán néző emberekkel. Elszántan a községházig meg sem álltak. A jegyző volt csak egyedül odabent, így hát neki adták elő, miért jöttek. Az csak a vállait vonogatta szabadkozva, mint aki nem tud semmit, nem tehet semmiről. A két nyégerfai pedig egyre csak mondta a magáét: legalább az élelemből adnának vissza valamennyit, nehogy éhen haljon a család. Legalább pár szerszámot, edényt, ha van néhány jóravaló ember a faluban. A jegyző kiment és szólt az arra járóknak, mit is akar a két magyar. Jöttek is nemsokára, nem is néhányan, hanem jó sokan, alig fertályóra után ellepték az utcát a községháza előtt; fejszével, puskával felfegyverkezve követelték a jegyzőtől, hogy adja ki nekik a két nyégerfai magyart. Hiába próbálta a jegyző csitítgatni őket, hiába mondta már azt is, hogy nem kell már nekik semmi, csak menjenek haza, hagyják békén őket. Azok annyira felhergelték egymást, hogy kerek perec megmondták, addig el nem mennek, még agyon nem verik a két magyart. Erősködhetett a jegyző, hogy rendelet van, melyet neki be kell tartani és tartatni, hogy az ő területén senkinek semmi bántódása nem eshet, a dühös emberek csak nem tágítottak, egyre a magyarok halálát kívánva. Végül, amikor már látta a jegyző, hogy nem bír velük, abban egyeztek ki, hogy ő elkíséri a két magyart a falu végéig és addig senki a kezét rájuk nem teszi, addig nem eshet bántódásuk. A falu határán túl meg azt csinálnak, amit akarnak, de addig ötven lépés távolságra menjenek, és a falu határáig tartsák is be a távolságot. Ő ennyit tehet, többet nem, hogy a törvényt is betartsa és a falubeliek kívánságát is teljesítse.

Bement, elmondta a két nyégerfainak, miben egyezett meg a kintiekkel. Még szidta is őket, hogy ilyen bajt hoztak a fejére, ám ő azt mégis megígéri, hogy a falu határáig elkíséri őket. Látva, hogy nagy bajba kerültek, Finyi Péternek támadt az a gondolata, hogy csak addig várjon a jegyző, amíg levetik a bocskoraikat, mert ha futásra kerül a sor, ne akadályozza őket a bocskor. Úgy is tettek; a kapcákat a gölöbükbe gyűrték, a bocskorokat a kezükbe fogták, és a szíjat rátekerték a karjukra. Ha megússzák élve, mezítláb nem járhatnak, hiszen egy darab lábbelit sem találtak otthon, azokat is mind ellopták. Elsőre a jegyző ment ki és elküldte az embereket. Hogy azok valamelyest eltávolodtak, szólt a két magyarnak és elindultak. A magyarok elöl, a jegyző közvetlen utánuk, hátrább pedig a fenyegetően ordibáló szitkozódók. Ahogy értek a falu vége felé, egyre jobban hadonásztak puskáikkal és mind közelebb nyomultak. Látta Péter és Mihály is a szeme sarkából, hogy egyre közelednek. Gyorsan, sebes szóval megbeszélték, hogy itt az ideje eliramodni, de cikk-cakkban fussanak, hátha nem találják el őket az utánuk lövők. Hirtelen neki is iramodtak, és sikerült is meglepni az őket követőket, mert azok még arra is kellett vigyázzanak, nehogy az út közepén ragadt jegyzőt találják el. Mire igazán észbe kaptak volna és a jegyző is elugrott a puskacsövek elől, addigra a két magyar már jócska távolságot nyert, hiába lőttek utánuk, mert egyikőjüket sem találták el. A falu szélén futott az országút, azon túl meg a vasúti töltés. A még jó lábú, két fiatal magyar hamar túlszaladt az országúton és a töltést is átugorva, melléfordulva rohantak vissza a falujuk irányába, gondolatban hálát adva Istennek, hogy legalább az életüket meg tudták menteni...

Kevesen és keveset tudtak megtalálni, megkapni elrabolt javaikból. Napokig bútorokkal, ruhákkal megrakott szekerek indultak éjnek idején, vagy még sötét hajnalban Várad irányába, ahol pénzzé tették a kirabolt magyarok dolgait, holmijait.

Abban az évben úgy boldogult mindenki, ahogyan tudott; megkerült tehenet fogott össze ökörrel, kölcsönbe vásárolt jószágokkal. Apát, bátyát pótoló, hamar felnőtté váló fiatalok vetették vállukat a munkának. Idejekorán felcseperedő gyerekek léptek a meggyilkoltak helyébe, nem hagyva parlagon, megmunkálatlan az életet adó földet.

Nem sok idő, csak pár év múlva a nyégerfai emberek, asszonyok a tárkányiak mellett újra ott voltak a vásárban, a piacon. Újra az övék lett a legszebb portéka, a legszebb áru. Magyar pénz, román pénz egyre ment, a földvásárlásnak csak a második világháború és az azt követő kommunizmus, kollektivizálás vetett véget.

XVII., befejező rész

Argumentum

A magyar történelmi ismertetők, leírások a kisnyégerfalvi rablógyilkosságokról még kevesebbszer emlékeznek meg, mint a tárkányiról. Pedig a nyégarfalvi események is részei a magyarság történelmének, azon belül a sokat szenvedett Fekete-Körös völgyi magyarság történelmének.
A román történetírók azzal igazolták a nyégerfalvi magyar férfiak lemészárlását, hogy Nyégerfalva irányából valaki lelőtt egy bevonuló román lovas tisztet. Egynéhány öregebb visszaemlékező igaz, a ló kilövéséről beszél, mások meg cáfolják, hogy ilyen incidens történt volna. A román források csak egy név nélküli tiszt haláláról beszélnek, ami fölöttébb gyanús érvelés, ismerve a közelmúlt román történetírását. Tény az, hogy a kisnyégarfalviak jómódú, magyar gazdáit gyilkolták meg. A gyilkosságokat fenyegetőzés, a magyarok elűzésére irányuló gyűlöletkeltés és uszítás előzte meg. A köröstárkányi és kisnyégerfalvi vérengzéseknek a célja közös volt: a módos, gazdag magyar családok kiirtása, elűzése, kirablása. Csak a később előhozott, bemutatott indokok különböztek.
A kisnyégerfalviak sorsa talán még kegyetlenebb volt, mint a tárkányiaké, mert ők nem vállaltak részt a harcokban a Székely Hadosztály oldalán, és a Tárkányban gyilkolókkal, rabló szolgákkal ellentétben, a kisnyégerfalvi magyarokat még a saját falubeli románok sem védték meg – pedig megtehették volna –, sőt, sok esetben az atrocitások elkövetői mellé álltak!
A majdnem száz évvel ezelőtti történésekből kiemelt emberi sorsok legyenek örök emlékére a meggyilkoltaknak és azoknak, akik elviselték és életükön hordozták a kisnyégerfalvi rablógyilkosságok anyagi és szellemi terhét. Azoknak emlékére, akik továbbvitték és adták az életbe, a magyar sorsba vetett hitet.

Gábor Ferenc

Köröstárkány, 2013. március
(Továbbította az MVSZ Sajtószolgálat)

 Forrás: http://www.egipatrona.hu/mvsz/index.php/1176-xvii-xvii-1919-nagyszombat-a-kisnyegerfalvi-verengzes-gabor-ferenc-irasa#.UVs2cFdvcQk