20210418
Last updateH, 21 dec. 2020 2am

rovas logo

2010 február 07, vasárnap

Vérbosszú Bácskában

Szerző: Cseres Tibor

 BEZDÁNI EMBEREK

1. Akkor május délután, amikor a Vígszínház előtt ajánló sorokat róttam frissen megjelent könyvembe az olvasni elszánt vásárlók neve alá, hosszas szemlélődés után odamerészkedett mellém egy falusi öltözetű ember, kezében a Hideg napok még látszólag olvasatlan példányával, kérdő pillantásomra így szólt szerényen:

- A bezdániak benne vannak?

Nem nyúltam a könyv után, az egyszerű öltözetű férfi láthatóan nem igényelte kézjegyemet, a bezdániak híre érdekelte, s én tudtam, könyvemig az ő hírök nem jutott el.

A Vígszínház előtt ültem, néhány méternyire a közúti és körúti forgalomtól, tűző napon, bár sátor alatt. A könyvárus leányok már érkezésem után említették, hogy délelőtt keresett valaki Bezdánból, de bizony ők nem tudják, hol lenne az a Bezdán.

Így aztán nem ért meglepetésként a felém suttogott kérdés.

- Benne kellene lenniök?

- Benne bizony - mondta a bezdáni ember -, mert az hozzája tartozik, azt nem szabad elfelejteni.

- Mért gondolja, hogy Bezdánnak benne kellene lennie egy ilyen vékony könyvben?

- Amiatt, ami ott történt.

Azt kérdezhettem volna, ugyan mi történt ott emlékeznivaló, de csupán arra mutattam kíváncsiságot: mikor? Tudom, az időponton, a napon, a pontos órán való emlékezés mindig gyöngéje az egyszerű embernek, de még az iskolázottak legtöbbjének is, ha állításuk tévedésén tetten próbálják érni őket. Ám a bezdáni embert nem riasztotta meg a váratlan, mert másodlagosnak vélhető érdeklődés: nyelvén volt a dátum, mert nyilván húsz év óta ott volt gondolatai előterében:

- Ezerkilencszáznegyvennégy november harmadika, reggeltől késő délutánig.

Kezökben könyvemmel, várakozva már többen gyűltek körénk, s bár én a kimondott két évtized előtti esemény folytatását kétszer is megismételtem biztatásul, emberem csak annyival tudta folytatni:

- A futballpálya - és újra - a futballpálya...

Észre kellett vennem, idegenek, ismeretlen, beavatásra méltatlan hallgatódzók előtt nem mondhat többet.

Elhatároztam hát, hogy amint a "méltatlan" dedikációt kérőkkel valamelyest végeztem, elviszem a közeli vendéglőbe emberemet, hogy hallgatását négyszemközt feloldjam.

Már az étlapot böngésztem, ebédelni való fogásokat ajánlottam, de ő fejét ingatva tagadta, hogy éhes lenne, s csak annyira engedett kínálásomnak, a poharába töltött szekszárdi vöröset szájához emelte. Ekkor újra emlékezetébe idéztem, immár harmadszor, ama november harmadikát.

- Én szerencsémre még másodikán este lóháton elindultam Bajára - kezdte végre a bezdáni ember -, mert a sógorom izent, hogy Julisunk mindenórás és hát ő angyalbőrben, mert még nem vetkőzött ki a katonaságból, nem tudja még, maradhat-e mellette. Anyám nem mert indulni, apám sem mehetett, mert otthon élte át az idő nagy részét, még az éccaka jófelét is, katonaszökevény, a padláson töltötte, a kémény mögött. Az öcsém még a tizenhatot sem rúgta el, gyerek még, hogy várandós nénénk mellett emberkedjen. Így aztán engem ért a kötelesség meg a szerencse.

- Akkoriban lóháton nem lehetett veszélytelen - vetettem közbe együttérzőn.

- Egész úton engem senki meg nem állított, bár még az árokpartok is tele voltak menekülőkkel, különösen a torlódásos útkereszteződések táján.

- Hogyan őrizte meg emlékezetében azt a napot, ha Bajára kellett utaznia.

- Anyám őrizte meg nekem annak a napnak s az előtte való estének minden óráját.

Elhallgatott, de én most nem biztattam, csupán azzal, hogy teletöltöttem poharát.

- Édesanyám mondta, alighogy ellovagoltál, fiam, már alkonyattal kezdtek átszivárogni ladikokkal a Dunán a fegyveres partizánok, lövöldözés hallatszott, de jajgatás még nem, mert úgy tetszik, vaktából s a levegőbe lövöldöztek. Reggel aztán, kora reggel a kisbíróval kidoboltatták, hogy mindenki saját érdekében gyülekezzen a futballpályára, halálbüntetés terhe alatt, senkinek sem szabad otthon maradni, még a betegeknek sem. Apám is lekászálódott a kémény mellől, ahonnan hajnalonta tisztálkodás végett mindennap le szokott amúgy is jönni, azt is gondolták, hogy a katonaszökevénység már úgysem érvényes, s vissza sem megy a padlásra, mert a magyarok által meghirdetett szökevény-felkoncolási veszély véglegesen elmúlt - hát megtisztálkodva, kiborotválkozva, anyámmal s öcsémmel együtt elballagott a dobolási parancs szerint a futballpályára. Itt már szólt a gramofon. Szerb partizánindulókat játszott, de néha feltették, talán biztatásul, azt a lemezt is, hogy Szép vagy gyönyörű vagy Magyarország, s mingyárt utána, hogy Horthy Miklós katonája vagyok...

A géppisztolyokkal övezett partizánok nem voltak többen húsznál, egy partizánnő volt a leghangosabb közöttük. Ott tolmácsok által kihirdették, hogy a tizenhat és ötven közötti férfiak maradjanak a futballpályán, a többieknek, öregeknek, nőknek, gyerekeknek pedig el kell hagyni a falut, a tanyák felé, senki nem mehet haza, majd csak akkor térhet vissza mindenki a házához, amikor erre engedélyt hirdetnek. A partizánok fegyverrel tuszkolva elkezdték terelni a népet a tanyákhoz vezető úton, már akkor nagy sírás-rívás támadt az asszonyok között, hogy a falu népét így kétfelé osztották. Félelem fogta el a kifelé indulókat, de a pályán maradókat is. Öcsém, hogy még nem töltötte be a tizenhatot, s apám, mert jóval elmúlt már ötven s tudottan csak póttartalékos volt, indulni akartak a többsége néppel, de minél jobban emelgették tiltakozva a kezüket, annál inkább lökdösték őket a korabeli férfiak maradó csoportjai közé. Különösen az említett partizánnő marasztalta őket még géppisztolya tusájával is, durván. Száztizennyolcan voltak a halálra kiválasztottak, de a partizánok nem egyeztek abban, hogyan végezzenek velük. Elsőre lekísérték őket a Duna-partra, ott géppisztollyal a folyóba lőtték egy részüket, ezek között volt apám meg öcsém.

Talán a víz sodrását nem találták elég gyorsnak, mert egyiket-másikat mingyárt megakasztotta holmi limányos áramlás. Ezért tanakodás, veszekedés után a maradékot elkezdték terelni Zombor felé. Ezek aztán ott Zomborban hetekig nem kaptak enni, a barakkokból naponta tízével húzkodták ki az éhen holtakat. Az a nép, akinek nem volt szabad visszamenni a házakhoz, elszéledt a határban, a távolabbi tanyákon. Anyám is csak egy jó hét múlva került haza, teljes árvaságban, a megtépázott udvarba. Bujdosásában gondolt ő arra, hogy elgyalogolhatna, eljöhetne Bajára, Julisunkhoz, aki mondom mindenórás volt, s az ottlétem második hetén le is babázott egy négykilós kisfiúval. De anyám nem indult, féltette az istállókban, az ólakban hagyott jószágot, s hogy ő bármely pillanatban visszatérhet a határból, megétetni őket. De amikor napok múltán hazatért, már a tehén nem volt a helyén, valakik elkommunikálták. Még szerencse is tán, mert a jászol mellett döglött volna meg étlen-szomjan. A malacoknak is hűlt helyüket találta, csak néhány riadt tyúk jött elő anyám hívására. Aki otthon megbúva nem ment ki a futballpályára, az a fenyegetés szerint nagyon megjárta. Többeket a kutakból mentettek ki holtan, mások testét meg a trágyadombokból kellett kivonszolni, kinek keze, kinek lába dermedt ki a mocsoksírból, mintha jelentkezni próbált volna, hogy no, segítsetek, itt vagyok.

- Mi történt aztán?

- Aztán semmi. Amikor édesanyám visszatért a tanyákról, attól fogva semmi bántódása nem volt, utóbb még ki is dobolták, hogy akinek valami bántódása volna, jelentse, s azt is, ha valamiben hiány támadt volna távollétében a háza körül. De hát mindenki tudta, kifosztva találták az udvarokat, kamrákat, s anyám nem volt kin keresse a tehenet, a sertéseket. Azok, akik másodikán érkeztek ladikkal, azok akkorra már kicserélődtek. Úgyszólván nem maradt gazdája a gyilkolásoknak. Egy Bosnyák nevű bezdáni ember, aki a jugó hadseregben főhadnagy volt, s aki egyiküket-másikukat mintha ismerte volna is, és mert ő tiltakozva próbált szót érteni velük, odalépett a géppisztolyosok vezetőjéhez, már a Duna-parton, s mondta, magyarázta szerbül, hogy ilyet nem lehet csinálni, ezért még megütik a bokájukat, hiszen ezek csupa ártatlan emberek, ezek a jugoszláv államnak hűséges állampolgárai lesznek. Azok meg üvöltözve verni kezdték az egykori főhadnagyot, hogy ne pofázzon itt senki hűségről, s hogy itten senki sem ártatlan és mindenki gyilkos, áruló, s akár az egész falut ki lehetne végezni, hogy írmagja se maradjon. S ott az elsők között, apámékkal együtt lőtték le ezt a Bosnyák nevű falunkbélit.

- És semmi egyéb ellenállás nem volt?

- Nem, semmi! Pedig a százakkal szemben nem lehettek olykor többen húsznál, de piszokul fel voltak fegyverkezve, pisztolyok meg kézigránátok lógtak róluk mindenfelől. Bár - én máig sem értem - a házak zugából még évek múlva is össze lehetett volna szedni annyi puskát meg kézigránátot, amit a katonaszökevények hoztak haza, vagy hagytak nálunk futtokban, átöltözés után, szinte eldobálva fegyvert, lőszert. De a bezdániak, akik hazahoztak s elrejtettek minden katonai felszerelést, dehogy gondoltak rá, hogy a partizánok ellen, az életük mentségére elő kellene venni a puskát meg a miegymást. Sokan azt tervezték, hogy a kézigránát milyen jó lesz majd, ha lecsendesül a világ, a robbantó halászathoz. Vagy a puska vadászatra, ha majd előássák a kert végéből.

- Úgy gondolja, hogy vissza kellene bosszulni mindazt, ami akkor a bezdániakkal történt?

- Dehogy! Hiszen én nem is tudnám megmondani, hogy kin kell megbosszulni a dolgot. De nem is tudom, valaki megtalálhatná-e azokat, akik ezeket a gyilkolásokat elkövették. Én csak az öcsémre gondolok, aki kora miatt sem lehetett bűnös egy szemernyit sem, és az apám, akiről az anyám esküvéssel fogadta, hogy semmi vétke nem volt.

- Hát akkor mit akar, mire számít - kérdeztem halkan, s szerencsémre, mert ettől az ő hangja erősödött meg.

- Mit? Hát hogy tudják: ártatlanok voltak! Ártatlanok valamennyien! Hirdessék ki, hogy ezek és ezek, itt és itt, ekkor és ekkor, név szerint valamennyien ártatlanul haltak meg és lettek áldozatok.

- Semmi egyéb? S a bűnösöket ne keressék, ne üldözzék?

- Azokat úgysem lehet már megtalálni, azok elrejtőztek, meg azok, akik emlékezhetnének, tanúskodhatnának, mind meghaltak, éppen az ő fegyvereik által. De nem hallottam, nem olvastam róla, hogy tudná valaki, hol és hányan pusztultak el, mert félnek beszélni, rettegnek az életben maradottak de még csak emlékezni is azokra a napokra. Nagyon szigorúan tiltja Bácskában a hatóság, hogy valaki is emlékezni próbáljon, s ha valaki beszélni próbál, azt elviszik. Emlékezni és beszélni csak azokról szabad, ami Újvidéken történt - itt könyvemre tette kezét -, és hát írni is csak arról lehet, úgy látom, pedég...

- Igen - ismertem el -, még ideát nálunk is csak arra szabad emlékezni, amit mi követtünk el, amit a mi nevünkben követtek el 1942 januárjában. A többit még a magyar kormány szerint is el kell felejteni, mert az megtorlás volt, amit még a béketárgyaláson is jogosnak tekintve hallgattak el:

- De hát nem volt jogos, mert csupa ártatlan embert mészároltak le!

Bezdáni emberem egy hajtásra kiitta poharát, s valósággal megtáltosodott:

- A ránk parancsolt feledés minket sújt legjobban! Magyarokat! Elképzelhető-e, hogy akad valaki, aki saját népéről csak a jót felejti el, s más népek tetteiből csak a rosszat, a gonoszságot. S hogy megátalkodottan csak saját gonosztetteikre emlékezik, és nem jut eszébe semmi mentség, semmi jó cselekedet, viszont az ellenséget tisztának, gáncstalannak látja és szinte dicsőíti, ártatlannak, ártalmatlannak állítja, és amikor valami ádáz-gonosz tett jut mégis eszébe, azt hősiességnek, elkerülhetetlen bátorságnak minősíti, ha az ellen követte el, bár tudnia kellene, hogy a vérengzési hajlam nagyon különbözik a bátor vitézségtől.

Meglepett, gyanakodni kezdtem, hová tart gondolata, teljesítményem iránti vádat sejtettem követelésében, s csak annyit jegyeztem meg, érzem a felejtésre adott parancsolatok veszélyét s visszásságát is, de én azt remélem, hogy akad majd bátor szerb író, aki utánam megírja majd azt, mit követtek el az ő népe nevében 1944 őszén a Bácskába behatoló szerb partizánok.

Rövid gondolkodás után azt mondta emberem:

- A szerbek közül senki sem fogja meggyónni, ami Bezdánban és Bácskában történt.

- Tehát mégis valami bosszúállást!

- Nem! Semmi bosszúállást. Nincsen kin és nincsen ki. Mert én már nem indítok pört és nem fogok fegyvert. Csak az öcsémet sajnálom, hogy úgy halt a vízbe, még csak meg sem ismerte a férfiéletet. Ha tudom előre, hogy mire jut, bizony isten, magam mentem volna apámmal, s ha úgy lehetne, őtet küldtem volna Bajára, nénénkhez, aki, már említettem, mindenórás volt.

- Ennyi?

- S még azt kell beleírni, hogy a többi száztizenhat is teljesen ártatlan volt.

Elhatároztam, teljesítem kívánságát, s - egyelőre - nyilvánosságra viszem, amit tőle megtudtam a partizánok bosszúállásáról s a bezdáni bűntelen áldozatokról.

Megkérdeztem, hol találom meg, ha tudakolni akarnék még valamit arról az őszről.

- Nem szükséges megtalálni engemet, mert ha a fülökbe jut, hogy én adtam az értesítést, s megtudják, én szegtem meg a kiadott hallgatási parancsot, nem mehetnék többé haza, s ha megpróbálnám, véremet vennék.

Erős kézfogással búcsúztunk, s noha a színház előtti sátorban kitanulta, láthatta a dedikálás mikéntjét: hogy az író a "megajándékozott" neve alá megbecsülő ajánlással odarója a maga nevét, erre az ajánlásra beszélgetésünk s borozgatásunk után sem tartott igényt. Csak utólag bizonyosodtam meg felőle, azért, nehogy megkérdezzem s neki meg kellene mondania nevét. Szinte úgy érezte, azzal is veszélyezteti jövő biztonságát, elárulja bezdáni voltát.

Még aznap megírtam találkozásomat a Bezdáni ember-rel, s néhány nap múlva az Egyetemi Színpad közönsége előtt előadtam, amit a 118 meggyilkolt emberről tudtam.

Hallgatóságomat észrevehetően meglepte e nem ismert tragédiák híre.

Reméltem, hogy a könyvnapi tapasztalatom hírét közvetlenül a Hideg napok olvasatához mellékelhetem.

Sajnos beszámolómat, a Bezdáni ember-től kapott értesüléseimet csak hosszú esztendők múlva merte közölni a Kortárs. Közös bátorságunkat akkor is diplomáciai bonyodalom követte: éppen egy Tito-látogatás szenvedett némi halasztást miattunk, a jugoszláv partizánszövetség pedig persona non gratának, nem kívánatos személynek minősített. Alighanem károsnak is, köteles hallgatás megtörése miatt.


2. Bácskából származott Heidelbergbe dr. Varga András mérnök, az ottani egyetem tanszékvezetője, ő nem félti életét a bosszúálló megtorlástól, a maga módján, mert "külföldiként" mersze és lehetősége volt utánanézni a véres ősz eseményeinek, ezért újat tud nekünk mondani többek között Bezdánról is, ama napok Bezdánjáról, s meg tudja nevezni a vérszomjas szerb partizán gyilkos alakulatot. Ismeretei és kutatásai egy részét rábízta Zelei Miklósra, aki a Képes 7 című hetilap 1990. szeptember 15-i számában adta közre az életveszélyes történeti adatokat.

A heidelbergi magyar egyetemi tanár úgy tudja, hogy a Horthy-Magyarország karhatalmi alakulatai, a magyar királyi rendőrség és csendőrség 1944. október 8-án vonult ki Bácska északi nagyvárosából, Szabadkából, a szovjet csapatok október 14-én érkeztek oda, Szeged felől törve előre. Zomborba október 20-án, Újvidékre csak két nappal később. A szerb csapatok, Tito partizánalakulatai csak ezután léptek, szivárogtak Bácska területére.

Kiemelt figyelmet szentel a tudósítás Bezdánnak, a Duna bal partján 50 kilométerre fekvő magyar községnek. Úgy tudja, Bezdánba 1944. november 3-án 9 órára dobolták össze a falu lakosságát a futballpályára, válogatás nélkül kicsit-nagyot, férfiakat, nőket, azon a címen, hogy fontos közmunkáról fognak intézkedni, s ezért halálbüntetés terhe mellett mindenkinek ott kell lenni. Az összegyűlt tömegből különválasztották a 18-19 éves korosztályok valamennyi férfitagját, súlyt vetettek rá, hogy a jó nevű futballcsapat, a BFC valamennyi játékosa is köztük legyen. Ezzel a követelésükkel a rendelkező partizánparancsnok némi cinizmussal, legalább átmenetileg a visszamaradó lakosságot akarta megtéveszteni, hogy a faluból való kihajtásukat riadalom és zavar nélkül teljesíteni lehessen.

Ásóval és kapával összesen 122 férfit tereltek a zombori országútra az isterbáci erdő szélére. Nem több, mint 15 géppisztolyos partizán kísérte, ösztönözte az engedelmes, enyhén aggódó csapatot. Ott meglepetésszerűen két nagy vermet ásattak velük, két méter mély, széles gödröket. Némelyek akkor már sejtették a földmunka célját. Akkor erősödhetett fel ez a balsejtelem, amikor azt a 13 éves fiúcskát, aki apja kezét fogva együtt jött a faluból a férfiak számára összeállított csapattal, egyik lágyabb szívű partizán elszakítván a többiektől, haza akarta, próbálta küldeni a futballpályára. A gyermek azonban úgy látszik nagyon apásnak bizonyult, nem akart tágítani. S mert a dolog sürgősnek mutatkozott, nemigen törődtek tovább a fiúval. Hanem a terjedelmes gödrök elkészülvén, ásót, kapát, lapátot gúlába rakatva, az ásott partra arccal felsorakoztatva géppisztolysorozatokkal sírba lőtték legelsőbb a futballcsapatot, aztán válogatás nélkül, gyerekestül a többieket. Úgy látszik, senkinek sem jutott eszébe, hogy ásót ragadva harcba lehetne szállni a gyér számú géppisztolyosokkal. Amikor az utolsó test is belebukott a tömegsírba, lovas futárt menesztettek a focipályára azzal az üzenettel, hogy "kész a munka". Az ottan őrködő partizánok erre a hírre hazaengedték a mit sem sejtő tömeget, az új özvegyeket s a friss árvákat.

Gyanítom, hogy azért a távoli szapora géppisztolykattogásra felfigyelvén a jobb hallásúakban azért balsejtelem ébredhetett.

Néhány nap múlva egy bolgár csapategység érkezett Bezdánba. Nem közli a tudósítás, vajon a partizánok ekkor el- vagy továbbvonultak-e már, véres műveleteiket további falvakra kiterjesztendő. A bolgár parancsnoknak elbeszélték a november harmadikán történteket. Ez a bolgár tiszt engedélyt adott rá, hogy a tömegsírt kihantolják s a halottakat méltón és tisztességesen eltemessék. Ez a külön sírokba történő, egyházilag megszentelt temetés november 28-án esett meg. Ekkor derült ki, hogy az áldozatokat tizenötösével csuklójuknál fogva dróttal kötözték össze. Lám, e művelet láttán még kibontakozhatott volna a szabadkezűek fellázadása, amit az imént igényeltem. De nem, a legfelül sírba lőtt emberek is odanyújtották még végül is kezüket a rozsdás dróthuzalnak. A községháza pincéjében s némely udvarokon még negyven felismerhetetlenségig megcsonkított holttestet találtak, s a Ferenc-csatorna vizében további huszat. Ezeket is a két nagy tömegsír tetemeivel együtt temették el. Harminchét halottat az embertelen csonkítások miatt nem tudtak azonosítani a hátramaradottak. Ezeket közös sírba tették nevök felsorolása és kőbe vésése nélkül.

Dr. Varga kinyomozta a vérengző gyilkos csapat nevét: a rémtetteket az 51. partizándivízió 12. udarna brigádja követte el, a parancsnok és a politikai tiszt - komisszár - parancsai és felelőssége szerint.


3. Egyetlen község véres őszéről kísérlek meg hiteles jelentést írni egyelőre, de a hallgatást parancsoló utókor különbözőre módosítja az emlékezéseket. Aki szóra meri nyitni a száját, még mindig tart, sőt retteg a megtorlástól, mert a szerbek, a partizánok visszatérésének őszéről Jugoszláviában magyaroknak nem szabad emlékezniök: sem gyermekeiknek, sem egyéb érdeklődőknek nem szabad elmondaniok, mit őriznek lelkükben azokról az embertelen napokról, az embermészárlás borzalmairól emlékezetükben. Vajon meg lehet-e érteni, vagy éppen nem szabad megérteni, hogy csaknem öt évtized múltán emberek százezreinek gondolkodását fagyos terror abroncsába szorítani miképpen lehetséges. Ha a véres titoktartás államilag, szinte törvényileg s büntetés, tán halálbüntetés terhe alatt elrendelt tilalmát teljesen feloldani nincs módunkban - több tétova emlékfoszlány egymás mellé illesztéséből talán összeáll, ami akkor és ott megtörtént. A Vígszínház előtti könyvsátorhoz járuló harmincnyolc éves férfi, mert nem volt jelen az életveszélyes napokban, s nyilván csak anyja elejtett szavaiból merített névtelen bátorságot, hogy a húsz év előttiekre figyelmeztessen - mint látni fogjuk, elég pontatlanul, akaratlanul is kisebbítve a gyilkosok bűnét. Ám nem akarnak névvel, nevökkel nyilvánosságra kerülni, akik átélték, megélték a rettegés idejét, de a fenyegetettség acélhálója lelkük félelmén tapadt. Részletek jutottak kezembe a bezdáni L. Gy. 1944-ben írott feljegyzéseiből. De R. F., K. T. és M. Gy. sem akarnak 1974-ben elmondott emlékeikkel név szerint szerepelni.


1944. október 21-én, szombaton

éjjel tizenegy órakor a katonaság után a csendőrség is elhagyta a községet. Többen mondják, hogy az oroszok már bevonultak Zomborba. Az ablak sarkából figyelem az utcát - írja L. Gy.

Október 22.

Hajnalban a túlsó oldalon Dóka Marci háza előtt fegyveres férfiakat láttam. Húszan-huszonöten lehettek. Királypárti csetnikek voltak. A korczai erdőben bujkáltak, s a front ideértével előjöttek. Délelőtt a községházára vonultak, kitűzték a jugoszláv lobogót, s kinevezték a községi vezetőket.

Október 30.
A kert végében gödröt ástunk, s az értékesebb edényeket, ágyneműt, ruhafélét elástuk. A rádiót és a kerékpárt mi is bevittük a községházára. A csetnikeken kívül egy-egy orosz katonát is látni az utcán. Az emberek járnak-kelnek, templomba, temetőbe mennek. Az első napok feszültsége lassan felenged.

November 2-án

délelőtt Zombor felől hosszú sor parasztkocsi érkezett. Az eleje a községházánál, a vége a Stein-féle házon is túl volt. A kocsik mögött a katonák, a tizenkettedik brigád katonái. A parancsnokság a Drimóczi-féle vendéglőbe kvártélyozta be magát. Este lövöldözésre lettünk figyelmesek. Tíz-tizenöt perces tűzharc után a partizánok elfoglalták a községházát. Azt beszélik, hogy a csetnikek mind meghaltak. Kidobolták, hogy mindenki legyen a futballpályán. Senkit ne találjanak otthon, csak olyan beteget vagy aggot, aki nem tud j árui.

A futballpályán aztán körülvettek bennünket golyószórókkal. Az egész falu ott állt, s várta a sorsát. Közben az oroszok csinálták a telefont a Dunára, s a telefonparancsnok látta a sok népet, meg hogy golyószórók vannak lefektetve körül. Kérdi a katonáktól, hogy:

- Mi történik itt?

Azt mondja:

- A parancsnok programbeszédet tart.

- Hol a parancsnokság?

Azt mondja:

- A harmadik épület, az az emeletes ház.

Mindjárt fel a ló hátára, aztán indíts! Nem telt bele tíz perc, jött a partizánparancsnokkal. Mi csak azt láttuk, hogy mikor leért oda, ahol a golyószórók voltak, durr, oda a bikacsíkkal, olyant, hogy csak úgy ropogott. Olyanokat odacsapott. Azt mondja:

- Menjen mindenki haza!

Akkor a partizánok, hogy ne maradjanak szégyenben, azt mondták, hogy a férfiak negyvenéves korig maradjanak ott munkára. Akkor ötszázvalahányat összeszedtek, négyes sorokba állították, irány Zombor. Egymás mellett mentünk az Andrással. Mikor odaértünk a Kozorához, elkiáltja magát a partizán:

- Három lépést jobbra s balra távolodjatok és csőre töltsetek!

Ugye, ott volt az erdő, négy kilométer hosszan. Azt mondja az András:

- Ne félj, ez csak egyet lő előttem.

A partizán éppen így az András előtt ment. Aztán amikor elhagytuk az erdőt, akkor jöttünk rá, hogy ők féltek.

- Vissza a puskát, lépjetek a csoport mellé!


Megnyitva 193036 alkalommal

Hozzászólás   

#3 Ithaka 2012-02-18 21:38
Tudom nemtehetek sokat az ilyen gyilkos személyek ellen csak annyit, hogy kérem a megváltó JÓ-ISTENEM, büntessemeg öket érdemük szerint. Ismerek olyan idös nöt aki minden rosszat elkövetett a környezetével, most meg felvan háborodva mert kiült az arcán egy gyogyithatatlan gyönyörüséges furunkuluszha, még elsem tudja titkolni mert, ha kilápne az utcára mindenki látja, igy a rövid életét elbujva a világtól éli le. Nem-e? jobbletvolna emberségesen élni embertársainkal? :-?
#2 Ithaka 2012-02-18 21:17
Ujból és ujból olvasva a VÉRBOSSZU BÁCSKÁBAN, nagyon elvagyok keseredve, hogy ilyen gyilkolás is megtehetnek az emberiséggel, de az állitólagos hátrányos helyzetü , és a háttér hatalom emberei megteheti, fényes nap a 11-éses ártatlan kislány torkát elvágják, mert kellett a vallás rituáléhoz a vére, az idös embereket saját lakásukban agyonverik, az idös azonyokat megbecstelenitik, azzal nem is foglalkozik a törvényünk, hogy az áldozatoknak hány hozzátartozóját tették tönkre lelkileg örökéletre. Hólvagy magyat törvény, hól veszik figyelemben a magyarságot, még a saját szülöföldünkön sem, amiért az ösapáink vérüket ontották a csatamezön ezerévekkel ezelött. Európa szerte, északon, kelete, a vezérkarok csak habracsolnak a parlamentekben, de a néppel nem törödnek, kedvére gyilkolhatnak az elmezavarodott, testileg, lelkileg eldeformálódott ( mindenki érzelmére hagyom minek nevezi öket ). Tudom ezelött is voltak kivégzések, vallatások de azokal az emberekel tette a törvény akik az ilyen megtorlást megérdemelték, (szemet-szemért ,fogat-fogé ), de nem ártatlan emberekkel akiket megfélemlitésnek használnak fel a becstelenkezü hatalom. :eek:
#1 Ithaka 2012-02-12 20:55
1956.október 25 után is itt Magyarországon is voltak hasonló kinzások magyar a magyar embert kénsavas medencébe élve dobták a többi vallatott látára. Még most is él az a vallató aki a hátrakötözött letérdeltetett embet acéllal megerösötett csizmával ugy szájon rugta, hogy alsó, felsö fogsora az összes azáldozat torkára szorult. Nem áll meszire ma sem olyan emberek tipussa akik szemrebbenés nélkül megne tennének. A pénz a hatalom mindenre utat nyit ezeknél az embereknél. Aztgondolom ezek nem is emberek, senem vadálatok azoknál is rosszabak.

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások