20210923
Last updateH, 19 ápr. 2021 6am

rovas logo

2011 február 10, csütörtök

Az Etruszk nép őszinte története

Szerző: Zászlós-Zsóka György

3. Amit a görögökről tudni kell

Amilyen természetes, hogy a harmincöt-negyven ezer évvel ezelőtt Nyugat-Európa felé terjeszkedni kezdő őseink a Duna völgyéből megtalálták az utat az Alpok átjáróin, hágóin keresztül a Pó-síkság és Itália déli részei felé is, a földrajzi adottságok következtében éppen olyan természetes, hogy a Balkán-félsziget déli tájaira nem jutottak el, azaz csak sokkal később. Az első esetben a folyók és az általuk vágott völgyek mentén meghúzódó hegyvonulatok szinte elterelték és megszabták a vizek partján természetes megélhetést találó kisebb-nagyobb emberi csoportok útját, amelyek a már korábban betelepült helyekről a szaporodás miatt történő túlnépesedés következményei elől kirajzottak, míg a Balkán felé a folyók és hegyvonulatok iránya e terjeszkedésnek hatásosan ellenállott. Ha egyes különösen vállalkozó szellemű telepesek meg is kísérelték e tájak felderítését, minden bizonnyal könnyű szívvel hagytak fel a kopár, földben szegény területek meghódításának gondolatával és engedtek a hírek szerint sokkal csábítóbb, gazdagabb növényzetű, állatokban bővelkedő nyugati területek vonzásának. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a Balkán délebbi részein emberi élet nyomaira, őskőkori települések maradványaira sehol sem találtak a régészek, s ugyanez vonatkozik a Égei-tenger szigetvilágára és Elő-Ázsia mediterrán partvidékére is.

Az Égei térség első bevándorlói a legújabb kutatási eredmények szerint is - amelyek ez időpontot lényegesen visszahelyezték a korábban vallott elé - csak Kr. e. hatezer körül érkeztek a Cyprusz - Kárpát- Kréta szigetek vonalába, s további néhány ezer évnek kellett eltelni, amíg az első telepesek partra szálltak a később Peloponnesos névre keresztelt félsziget északkeleti partvidékén. A majdani görög földre tengeri úton érkező első lakosság teljesen kialakult "új-kőkori" kultúrát hozott magával az üresen talált beltengeri térségbe, tehát falvakat épített, földet művelt, állatot tenyésztett és a korra jellemző agyagedényeket készítette.

A továbbiak megértése érdekében hasonlóképpen fontos észben tartani azt a tényt is, hogy a Tigris és Eufrátesz által körülhatárolt mezopotámiai síkságon szintén ebben az időben jelennek meg az első telepesek, akik ugyanazt a kultúrát viszik magukkal, mint az Égei- térség bevándorlói, s ha e két terjeszkedés a földrajzi, főleg azonban- mint láttuk- a néprajzi adottságok különbözősége miatt egészen más irányú fejlődést eredményezett is később a kiindulási alap mindkettő számára azonos: ugyanazokat a növényeket termelik; ugyanazokat a háziállatokat tartják; ugyanazokat az ázsiai nomádok sátraira emlékeztető kerek házakat építik; háziiparuk az agyagedény készítésen kívül felöleli a szövés és fonás mesterségét. Közös ősvallásuk a termékenységi kultusszal kapcsolatos anya-istennő tiszteletén alapszik, s hasonló elképzeléseik vannak a túlvilági életről, ezért azon sem csodálkozhatunk, ha a halottaikat azonos tárgyakkal látják el sírjukban.

Ez a hatodik évezred előtt már meginduló, túlszaporodásból eredő, terjeszkedés jellegű "népvándorlás" - amely minden jellemvonásában azonos a már tárgyalt, Nyugat-Európa felé induló vonással - a mezopotámiai síkságot északtól és észak-keletről szegélyező felföldekről indul ki, ahol már a nyolcadik évezredből tártak fel falvakat, amelyek lakossága fejlett mezőgazdasági kultúrát teremtett e távoli "őskorban". Kevés kétségünk lehet afelől, hogy ez a korai kultúrát hordozó nép a fehér faj Kaukázuson-túli - attól északabbra fekvő őshazájából származott, ahonnan már mintegy harmincezer évvel korábban, mint már tudjuk, a "cromagnon"- néven ismert őseink is elindultak a későbbi Európa és Nyugat meghódítására.

A Van-tó- környéki földrajzi és kulturális központból nyugat felé irányuló terjeszkedés, miután elérte a Földközi-tenger keleti partjait, három fő ágra oszlott. Az egyik tengerre szállt és birtokba vette az Égei térség déli határát képező szigeteket, s ezek képezték a későbbi görög élettér első ős-lakosságát, amint a fentiekben láthattuk. Egy másik ág a partvidék és a folyóvölgyek mentén észak felé vette útját, átkelt a Dardanellákon, majd megszállta Thesszália termékeny völgyeit. Ezek leszármazottai még szerepet kapnak az etruszk történetben. A harmadik ág a mai Szíria- Palesztina tengerparti sávjában délnek fordult és a későbbi Egyiptomban ért végállomásához.

A Rhodosz- Kárpát- Kréta félköríves vonalából északi irányba haladó telepesek fokozatosan megtelepednek a térség lakatlanul talált szigetein s négyezer táján Kr.e. ezek érik el a Balkán félsziget dél-keleti partvidékét és alkotják a görög szárazföld első alaprétegét.

Mindeddig azonban görögökről nem beszélhetünk sem a Balkánon, sem az Égei szigetvilágban, hiszen a beérkező telepesek sem fajilag, sem nyelvileg, sem pedig kultúrájukban nem különböznek az elő-ázsiai, közel- keleti, sőt az itáliai félsziget, vagy a Duna-medence őslakosságától sem; legfeljebb a távolság és az időbeni elkülönülés okozta nyelvjárási eltéréseket állapíthatjuk meg. Ez az őslakosság képezi a nyelvészek által csak lassan-lassan felismerni vélt "szubsztrátumát", amelyre későbbi bevándorlók és hódítók majd rányomják ugyan saját, más irányba fejlődött nyelvük; kultúrájuk és faji jellegük különbözőségének bélyegét, görögöknek azonban most még nem nevezhetjük őket. Mintegy ötszáz évvel később az első telepesek után újabb bevándorló hullám érkezik a későbbi Görögország területére, most azonban észak felől, Thesszália irányából, s birtokba veszik a félsziget déli részét egészen a korinthoszi öböl vidékéig. Jóllehet a Duna völgyében kialakult kultúrát hoznak magukkal, maguk nem a Duna-medence szülöttei, azok kultúráját csak közvetítik. Anatóliából származó rokonnép ez, amelyről fentebb említést tettünk, s amelyik thesszáliai tartózkodása folyamán szomszédságba került a Duna-völgyi kultúrával, át is vette azt, de tartotta a kapcsolatot anatóliai őshazájával is, ahol a rézkorszak eddigre már kiteljesedett, s ezzel megelőzte a dunai kultúrát, ahová később rajta keresztül érkezett. Ezek más csoportjai a Balkán nyugati partvidéke felé terjeszkedtek, sőt Itáliába is átkeltek az Adrián keresztül, ahonnan a folyóvölgyek mentén egyenesen az etruszk - föld szíve felé nyomultak és ősei lettek a későbbi umbriai és latiumi lakosságnak.

Kr. e. háromezerre az egész térségben teljes a rézkori fémművesség. A mezőgazdaságban réz ekével szántanak, fényűzési cikkeket, ékszereket gyártanak belőle, edényeik abból készülnek.

Vitorlás hajóikon élénk kereskedelmet űznek "ős-hazájukon" kívül Egyiptommal is. Ismerik és használják a kereket, s kiváló vízi és szárazföldi közlekedést tartanak fenn.

Az észak-, kelet-, sőt dél-mediterrán térségben először kialakuló, egységes és rohamosan fejlődő kultúra közepette görögökről még mindig nem eshet szó!

Kr. e. kétezer körül az Égei térség a bronzkorba lép, ezzel megelőzi Európának tőle északra és nyugatra fekvő területeit, s legfeljebb egy-két évszázaddal marad el a sumír és egyiptomi bronzkor mögött. Az Anatóliai őshaza ekkor már vasat is használ, ami ugyan nem jelent okvetlenül haladást, hiszen az akkori vas minősége messze a bronz mögött marad használhatóságát és erősségét, tartósságát tekintve.

Ennél a pontnál meg kell állnunk, hogy az elmúlt két-három ezer év szédületes haladása és fejlődési eredményei felett kissé elidőzzünk, de azért is, hogy az egész közel-kelet és a mediterráni térség addig békésen fejlődő világát alapjaiban megrázkódtató eseményekkel foglalkozzunk és a fellépő pusztító erőket - amelyek nem csak az etruszk történetre, hanem az egész emberiség további évezredeinek sorsára és jövőjére is döntő hatással lesznek- közelebbről szemügyre vegyük.

Elsőként vizsgáljuk meg az európai területek helyzetét, ami talán látszólag indokolatlannak tűnik, azonban éppen a görögök történetének szempontjából nélkülözhetetlen fontosságú.

Mint már láttuk is, a kaukázusi ős-hazától az atlanti-partokig a kelet- nyugati tengely mentén történő terjeszkedés teljes; az első európai "népvándorlás" befejeződött ekkorra. A jégmezők visszahúzódása nyomán kisarjadó és dússá kibontakozó növényzet ebben a korban már lehetővé tette az északi irányú terjeszkedést is és az Ural erdőségeibe egyre mélyebben nyomulnak be az ős-haza népességének legéletrevalóbb, testileg legrátermettebb és legkalandvágyóbb elemei, akik kialakítanak egy sajátos erdei kultúrát, amelyet a tizenkilencedik század tudománya "primitív halász-vadász és gyűjtögető" életmódként jellemez és - lekicsinylő hangnemben - egy feltételezett finn-ugor ősnéppel azonosít.

Az Ural-hegység déli szakaszának keleti és nyugati lejtőit megszálló telepesek prémvadászatukról válnak híresekké és a kínai évkönyvekben "ting-ling" néven találunk majd róluk tudósítást. Ezek továbbra is kapcsolatban maradnak az ős-haza lakosságával, s a vadászaton kívül a prémek értékesítésével is foglalkoznak.

Az Ural választó vonalától kelet felé terjeszkedők részesei lesznek az őshazából egyenesen is meginduló keleti vonulásnak, idővel összetalálkoznak a "mongolnak" nevezett sárga ősfajjal, amellyel részben keverednek, részben pedig évezredes ellenségként állnak majd egymással szemben. A keveredés eredményeként áll elő a kínai és a japán másodlagos faj, valamint az északon földrajzi elszigetelődésben élő szamojéd A keveredés határán kívül rekedt- a kínai évkönyvekben majd "hung-nu néven ismert-"hunoknak" a magas civilizációs fokra emelkedő kínaiak nyomása elől vissza kell vonulni és részei lesznek a Kaukázus- Káspi- térségben egymás után kialakuló hatalmas birodalmaknak, mint a hun-, a kazár- és a mongol-birodalomnak.

Az Ural hegység nyugati oldalán észak felé terjeszkedő telepesek lassan-lassan elszakadnak az őshazától, teljes földrajzi elszigetelődésbe kerülnek, s a földrajzival járó biológiai elszigetelődés eredményeként létrejön a a ma "északi fajnak" ismert, kékszemű, szőke embertípus, amelyik - a nehéz és veszedelmekkel teli erdei vadász-életmód következtében előálló természetes biológiai kiválasztódás termékeként - termetében magas, testi erőben és ügyességben szinte utólérhetetlen, edzett, észjárásában is gyors és komplikált, lelkiekben és érzelmeiben azonban érzéketlenebb, mint hátrahagyott rokonai.

Az északi zord éghajlati viszonyok a jeges tengerek irányába nyomuló terjeszkedést az északibb régiókban inkább nyugat felé terelik, így néhány évezred leforgása után legnyugatabbra jutott telepeseik a Skandináv sziget és a Balti- tenger partvidékén jelennek meg, az észak-európai síkság peremén. Ott összetalálkoznak a rövidebb és könnyebb úton Európába jutott, őket megelőző rokonaikkal. Az csak természetes, hogy a nem csak nyelvében, de külsejében és életmódjában is különböző "rokonok" nem ismerik fel egymást; valójában sokkal természetesebb, mint annak idején a "cromagnon"- nép és a délről érkező rokonok esetében Nyugat- Európában történt, akiknél a fizikai külső gyakorlatilag semmi változáson nem esett át.

A Balti-térségbe érkező nép egyes törzseit az alföldet gyors lovon beszáguldó, magasabb civilizációs fokot elért és a "rabszolga-gazdálkodás" előnyeit már ismerő "rokonok" uralmuk alá hajtják és mint "segéd népek" kerülnek majd velük Európa délibb részére.

A Skandináv félszigeten maradó, vagy Észak-Európa földjére lépő zöm később a római terjeszkedés idején jut először nagyobb történelmi szerephez, kisebb részeit azonban már a korai történelmi időkben délen, a Fekete-tenger partvidékén találjuk. Ezek nyomulnak majd pusztító "barbárokként" a magasabb kultúrájú Mediterrán-térségbe, s a Balkán félsziget déli részébe is, a későbbi Görögország területére ahol kegyetlenül szétverik a régi krétai-mikénei kultúrát, majd annak örökébe beülve, nagy szerepet játszanak egy újabb, magas kultúra felépítésében.

Itt azonban még nem tartunk!

A kontinentális Európa még a kőkorszakban él, jóllehet a mindenhol virágzó gazdaságokban a kőeszközöket most már nem csak csiszolják hanem a pattintást alkalmazzák és szinte a tökéletességig fejlesztik.

Ez a "megalitikus dolménok" kora is, s Nyugat-Európában és Írországban mértani és absztrakt véseteket alkalmaznak az óriás-kövekből épített síremlékeken.

Ugyanebből a korból összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalú civilizációkat találunk délebbre a Közel-Keleten, Mezopotámiában és a Nílus völgyében. Hogy ez a magasabb civilizáció és e civilizációból adódó haladottabb kultúra miért éppen ezeken a területeken fejlődött ki, annak, okait már ismerjük. Most inkább az érdekel bennünket, hogy milyen fokot és eredményeket ért el erre az időpontra ezeknek a területeknek civilizációja és hogy milyen következményeket hozott magával a szóban lévő egész térség számára.

Mezopotámiában előrehaladott rézművességet találunk már háromezer évvel Kr. e. s edénykészítésük művészi magaslatokat ért el. A pecséthengerek fejlett gazdálkodást, sőt kereskedelmet bizonyítanak, hiszen pecsétnyomó a tulajdonjog biztosítását szolgálta. A kerék is használatban volt már, ami pedig a közlekedés és szállítás létezése mellett tanúskodik. Ugyancsak ismerték és használták az írás "piktografikus" - képírásos - formáját.

Mindezt elmondhatjuk Egyiptomról is, ahol azonban a hieroglifák első formája jelent meg, s rézművességéről megállapítható, hogy nem csak későbbi keletű, hanem előzménye sincsen, tehát "valahonnan" Ázsiából került oda. Minthogy ebben az időben Sumír és Egyiptom között nem mutatható ki közvetlen kapcsolat - s a rézművesség, sőt a hieroglifák előzményének hiánya egyiptomi területen szintén azt igazolja, hogy a "gondolat": az "idea" máshonnan érte el Egyiptomot, ahol "mesterségesen" találták ki és tervezték meg az írás jeleket - kellett lenni egy közvetett útvonalnak, amelyen keresztül, ha tárgyak nem is, de az ideák eljutottak távolságokra és kellett lenni közvetítő kultúr-központoknak is, amelyek mint közvetítő állomások - átvették, megtartották és továbbterjesztették a hozzájuk beérkező különféle kultúrákat, ismereteket és értesüléseket.

Egyik ilyen központra ráismerünk Anatóliában, a Van-tó környékén kialakult, sokoldalú, soknyelvű, sokírású kultúrközpont területén, ahol annak idején - mint láttuk - a terjeszkedés a Földközi-tenger, majd onnan a Balkán és Egyiptom felé elindult. E vidéken, különösen az utóbbi évtizedben ásatások valósággal ontják az idevágó leleteket, amelyek egyhangúlag azt vallják, hogy nem csak a Mezopotámiával egyenértékű fémművesség létezett Anatóliában, hanem - mint láttuk már, például - a vasművességben meg is előzte Sumírt. Az sem lehet kétséges, hogy a többek között - fémhiányban szenvedő déli városállamok szükségletüknek legalábbis egy részét Anatóliából szerezték be. Ez viszont közvetlen és egyenes kapcsolatokat követel meg Sumír és Anatólia között, amit a sumír írásos emlékek egyébként bizonyítanak.

Ám a régészeti leletek Anatólia és Egyiptom között is félreérthetetlenül kétirányú összeköttetést mutatnak a Szíria-Palesztina területéért folytatott versengést és háborúkat a "nagyhatalmak" között nem is számítva. A feltételezett közvetett kapcsolat útja tehát Egyiptom és Sumir között megállapítható és kimutatható.

E központi fekvésű terület az őshazával is tartotta a kapcsolatot, s Kaukázus átjáróin állandó közlekedést észlelhetünk ősidőktől fogva a történelmi idők kezdetéig és azóta is. Ez pedig azt jelenti, hogy Európába és nyugat-mediterránt medencébe is eljutott mindaz a haladás, amit a kedvezőbb körülmények közé került emberi géniusz megalkotott, de egy fordított irányú közvetítés is bizonyítható, hiszen Európa akkori legkedvezőbb helyzetű pontja, Erdély a képírásban mintegy ezer esztendővel megelőzte Mezopotámiát, s hogy az írás feltalálásának érdeme nem Erdély nevéhez fűződik azért van, mert Erdélyben nem volt szükség a képírás tovább fejlesztésére, mint Sumírban, ahol a bennszülött munkásság ellenőrzésére ez volt az egyetlen lehetőség. Erdélyből pedig kelet felé, az ős-hazán át, majd Anatólián keresztül jutott el az írásnak mind gondolati, mind gyakorlati bevezetése Sumírba. Abban pedig valószínűleg mindnyájan megegyezhetünk, hogy mind az őshaza, mind pedig Anatólia képes lehetett e kétirányú közvetítést lebonyolítani, annak ellenére, hogy mind Anatólia, mind pedig az őshaza alacsonyabb civilizációs fokon maradt a gyorsabban fejlődő, más körülmények között élő kultúrterületeknél, amelynek többek között - a legfontosabb oka és magyarázata abban kereshető, hogy éppen a sok irányból összetalálkozó kultúrák miatt e kultúrák különbözősége, s a vele járó néprajzi, gazdasági, politikai és társadalmi felaprózódás egy magas civilizációt fenntartani képes központi kormányzat létrehozását lehetetlenné tette vagy - mint az őshaza esetében, ám Anatóliában is - csak időnként és rövidebb időre valósulhatott meg. Ez adja meg a magyarázatot váratlan és "elszigetelt" jelenségekre, mint a nem régen felfedezett "vinca"- kultúra egyre bővebben felszínre kerülő leleteinek rejtélyére, de ugyancsak így válik érthetővé az eblai ásatások anyaga is, amely kétséget kizáróan bizonyít, hogy jóval a sumír birodalom bukása és felbomlása után "valahonnan északról" érkeztek írástudók, akik a sumír ékírásra és a rég kihaltnak vélt és vallott sumír nyelvre tanították az eblaiakat.

A Kr. e-i második évezred közepére a mezopotámiai sumír kultúra eléri delelőjét, az egyiptomi pedig - különösen az építkezés terén - még a sumírt is meghaladja. A közeli vég viharfelhői azonban az egész Közel-Keleten előre vetítik már árnyékukat. Általános, futótűzként terjedő lázongás és felforgatás fenyegeti a régi rend oly szilárdnak tűnő épületét.

Amerre fordulunk, mindenütt ugyanazt találjuk. A birodalmak, királyságok határain belül a mindenhol mindig lényegesen nagyobb számú tömegek, amelyek egyedei azelőtt soha nem látott jólétbe kerültek és egy fényesebb jövő elé nézhettek, egyre többet követeltek jólétük még magasabb fokra emelése érdekében az uralkodó rétegtől. Sokszor többet, mint azoknak volt, de okvetlenül többet, mint amit megkaphattak. A határokon kívülre rekedt, kezdetleges "nomád" életmódot folytató, egyre szaporodó tömegek pedig ugrásra készen lesik a civilizált területek népének gazdagságát és jólétét, amelynek létrehozásában ugyan nem vettek részt, de annál inkább irigylik a szerencsés bentlakóktól.

A kibontakozó kép nem idegen a huszadik század emberének: a külső ellenség ellen csak akkor lehet védekezni sikeresen, ha a belső rend és békesség fennáll, ez az állapot azonban csak a követelődző tömegek kielégítése árán érhető el. A követelések könnyen elért teljesítése viszont újabb, egyre nehezebben kielégíthető követelésekre vezet, amibe legyengül a belső kormányzat, s amikorra a követelések elérik a teljesíthetőség határát, a belső béke felborul. A helyzet megérett a sikeres külső támadás megindítására, s az államvezetés, vele pedig a birodalom, elbukik a lázadók és a külső ellenség közös arcvonalának támadásán. Kik ezek az elégedetlenkedők? S valóban szociális társadalmi ellentétekről van szó csupán?

Mint emlékezünk, mind a mezopotámiai, mind pedig a nílusi birodalom kialakulása és civilizálódása a fehér és a barna faj összetalálkozásának eredménye. A barnák - mint őslakosok már kezdetben túlnyomó többségben voltak, ami természetes is a téridegen fehérrel szemben. Jóllehet északról legalább két nagy hullám is érkezett, ezen felül kisebb arányú bevándorlás állandóan volt az északi fehér területek felől, mégis a számarány a két faj között egyre romlott a fehérek szempontjából, hiszen az elkerülhetetlen és valószínűleg nagy arányú-keveredés eredményéből származó "félvérek" inkább a barnákhoz tartoztak, s a fehérekkel szemben legjobb esetben is csak semlegesek lehettek.

A tömegeknek már a legrégibb monarchiákban is politikai súlyuk volt, különösen ha érdekeik azonosságán kívül a faji és nyelvi sajátosságaik is könnyen meghatározható egységgé formálták őket. Így nem csodálkozhatunk, hogy már a korai sumír királylistán is találunk semita nevet, legalábbis Kis városának esetében.

A korai kezdettől fogva állandóan vezető szerepet játszó fehér kisebbség kizárólagos uralma azonban egészen a Kr. előtti huszonharmadik század közepéig annyira magától értetődő és elfogadott volt, hogy ellene irányuló megdöntési szándékról, vagy kísérletről nem is tudunk. Az első ilyen tárgyú tudósítás kétezer háromszázötven táján az ummai király lugál Zagesi -vállalkozásáról maradt reánk, aki megtámadta és kirabolta Lagas városát, majd egymás után uralma alá hajtotta a többi sumír várost, amelyek akkor még ilyesfajta veszélyek ellen védtelenek voltak és az egész "Sumírország királyának" jelentette ki magát. Zagesiről tudjuk, hogy trónbitorló volt, s így az első uralkodó, aki nem királyi vérből származott. Ez azonban még nem okvetlenül jelenti azt, hogy a barnák fajtájából származott. Legvalószínűbb, hogy "félvér" keverék volt, s így nem tartozott a többé-kevésbé szintén keveredett, de mégis megkülönböztethetően fehér társadalmi - így uralkodó - réteghez.

Körül-belül ugyanebben az időpontban következik be Egyiptomban az úgynevezett ötödik dinasztia uralmának bukása, amit szintén "szociális" bajok idéztek elő, amelyek megkezdődtek már néhány évszázaddal előbb, a dinasztia uralomra jutása idején. Addig ugyanis csak a királyi vér hordozói, tehát a legmagasabb - minden bizonnyal fehér - vezető réteg számára volt az a kiváltság fenntartva, hogy haláluk után istenekként tisztelt lényekké váltak, s így valójában "halhatatlanokká" lettek avatva. Ezt most a magasabb képzettségű és gazdag egyének, mint papok, magas rangú katonák, orvosok, építészek és írástudók is kikövetelték maguknak, s ezzel egy bizonyos fokú "demokratizálódás" állott be, ami menthetetlenül megindította a monarchia tekintélyének aláásását. Ez az új, a hatalomban osztozkodni kívánó társadalmi réteg, itt is minden bizonnyal a "félvérekből" került ki, ezért az eredetileg társadalmi harcként induló küzdelem Egyiptomban is faji színezetet öltött és faji síkra terelődött.

A pusztító eredmény könnyen elképzelhető.

Az egyiptomi magas kultúra, az emberiség azelőtt ismeretlen fokot elért és azután is csak majd a kiteljesedő görög-római kultúra idején újra - hasonló magaslatra emelkedő - "naturalisztikus" művészete lehanyatlott, s vele együtt a finom kelmék, ékszerek, kozmetikai szerek és tégelyek, elegánsan berakott bútorok készítése, a régi rend iparosai által fenntartott minőség is visszaesett. A byblosi épületfa és a nubiai ébenfa és elefántcsont behozatala a megcsappant belső kereslet következtében szinte megszűnt, s a réz és ékkő bányászat is elsorvadt, hogy mindez a magaslat - legalábbis Egyiptom területén - többé soha már vissza se térjen.

A régi társadalmat gyökerestől felforgató változás nem következhetett be súrlódás nélkül, s az állandósult belviszály a véderő legyengülését hozta magával Egyiptomban, ami törvényszerűen aláásta a birodalom biztonságát is. A jólétben élő "bentlakók" vagyonára éhes, három irányból is fenyegető " nyugaton a líbiai, keleten a beduin, délen pedig a núbiai szomszédok addig is csak ügyes diplomáciával és megelőző büntető hadjáratokkal visszatartott támadását a központi hatalmat maguk között szétforgácsoló provinciális kormányzók nem voltak képesek többé elhárítani.

Mezopotámiában lugál Zagesi uralma éppen addig tartott csak, amíg előkészítette és kijelölte a jövő útját. Utóda Sargon - a mezopotámiai sumír birodalom és kultúra romba döntője, akit a tizenkilencedik század történetírása a "nagy" jelzővel jutalmazott - szintén erőszakkal szerezte meg az uralmat és egyike lett az ókor híres "semita" államférfiainak, mint aki az emberiség első igazi "impériumát" hozta létre. Ez pedig annyit jelent, hogy nem csak a saját országa fölött lett egyeduralkodó, hanem más népek és idegen országok fölött is. Miután a Tigris és Eufrátesz völgyében megszerezte a hegemóniát, északra vonult és meghódított mindent és mindenkit, akit a Földközi-tengerig útjában talált, majd elfoglalta Szíriát és a libanoni cédrus-erdőket. Akkor a keleti szomszéd, Elám, ellen fordult, azután pedig az arábiai öböl mentén élő népekre terjesztette ki uralmát.

Sargon mindezt annál könnyebben megtehette, mert a tömegek a hódítóban mindenütt saját fajtájuk sikerét látták - az egyetlen Elám leszámításával - és ennek következtében bizalommal, sőt várakozással hajtották fejüket a számukra "jobb világ" reménységét jelentő járomba. Itt tehát tulajdonképpen nem imperializmusról kell beszélnünk, hanem az első demokratikus hódításról, ahol Sargon, természetesen, a "felszabadító" lovag jelmezébe öltözött hős képében jelent meg.

Itt szükséges lesz tisztáznunk a "semita" szó jelentését is és annak hibásan ugyan, de általánosan elfogadott és használt nyelvészeti és faji vonatkozásait, annak a kockázatnak vállalásával, hogy a tájékozott olvasó türelmével esetleg visszaélünk.

Az az elavult felfogás, hogy a mai emberiség az özönvizet bárkájában átvészelő Noé három fiától - Semtől, Khamtól és Jáfettől - származik, természetesen megdől már azon a puszta tényen, hogy a világ teremtése nem Kr. e. háromezer hétszázhatvanegyben következett be, mint ahogy a fenti kijelentéseket ugyanaz a forrás a korai középkor, de talán már az ókor óta rendíthetetlenül hirdeti. Semről tehát sem embereket, sem nyelveket, főleg pedig emberi fajtákat elnevezni nem lehet. Azaz nem lehetne, illetve nem volna szabad! Ez azonban mégis megtörtént és a tizennyolcadik század második feléig mindenki számára magától értetődőnek tűnt.

E téves felfogás természetesen nagy zavart támasztott akkor, amikor a nyelveket és fajokat tudományosan osztályozni kezdték és kiderült, hogy ha a nyelvszerkezet volt az osztályozás alapja, akkor a semita más nyelvek és népek társaságába került, mint amikor származás és "nyelvcsalások" szerint csoportosították őket.

Mindennek ellenére az, hogy a semita szót a politikában, a nyelvészetben és az embertan tudományában továbbra is a zsidó nép nyelvi és faji meghatározására alkalmazzák- sőt legújabban a korábban khamitának tartott arab világra is általánosítják- az láthatólag senkit sem zavar, azonban történetünk szempontjából van ennek a tág fogalomnak egy meg nem engedhető hibája. A történetírás ugyanis - mint többször megfigyelhettük már semitának nevezi a Közép-Kelet, sőt az egész mediterrán térség őslakosságát is, abban az időben tehát, amikor zsidó nép még nem létezett. Ezt a téves felfogást elősegítik neves tudósok főleg pedig semitológusok néha pontatlan és félrevezető kijelentései, amikben különösen a nagyközönség számára írt "ismeret-terjesztő szakirodalom" bővelkedik. Az ilyen fajta "ferdítések" egyik érdekes példája az az érvelés, amely szerint Mezopotámia sumírok előtti őslakosságát valószínűleg semitának kell tartani, mégpedig azzal a megokolással, hogy már kereskedelemmel is foglalkoztak, ami viszont, tudvalevőleg, a zsidók jellegzetes foglalkozása.

Ilyen és hasonló "valószínűsíthető" megállapítások lassan lassan a semita szónak egy összekötő, átfogó jelentését is kialakították, amely a mai izraelitákat egybekovácsolja a középkori zsidóságon keresztül nem csak az ókori izraelitákkal és héberekkel, hanem az őskori közép-keleti, mezopotámiai, egyiptomi és mediterránt ős-lakossággal is. Ennek tudható be, hogy az emberiség tudatába becsempésződött, sőt berögződött egy elképzelés, amelyik a zsidóságnak sokkal ősibb eredetet tulajdonít, mint valójában van, s maga a zsidó hit által vallott világ-teremtés elé helyezi azt.

A semita szónak ezt az utóbbi értelmezését ki kell kapcsolnunk, hogy az emberiség valódi eredetét megfejthessük, közelebbről pedig a görögök szerepét megérthessük és egyéb zavaros torzításokat elkerülhessünk. Korábban bemutattuk, hogy Délkelet-Ázsia őslakossága - s így a mezopotámiai, arábiai és egyiptomi térség őslakói is - a barna fajhoz tartoztak. A fehér őshazából a kőkorszak óta érkező új bevándorlók ezekkel találkoztak és - keveredtek, s a két faj keveredéséből előállott egy új, másodlagos faj, amelyik kezdetben főleg a barna faji tulajdonságokat hordozta. Amikor tehát a továbbiakban - jobb elnevezés híján - semitákról beszélünk, azalatt e korai keveredésből kialakulóban lévő új fajtát kell érteni. E fajta az idők folyamán-különösen a Kr. előtti tizenötödik század óta, a hurri beözönléssel kezdődben, majd a történelmi időkben egyre nagyobb ütemben - tovább keveredett a fehér faj tömegeivel, s ennek következtében ma már fehér fajnak számít és alaprétegét képezi Dél-Európa lakosságának is, míg azokon a területeken, ahol a fehérektől földrajzi akadály választotta el, szinte tisztán fennmaradt barnának, mint Etiópiában és Ausztráliában.

A Sargon által megalapított semita birodalom közel százötven éven át tartott, s ezalatt a dinasztia mérhetetlen vagyont halmozott össze a birodalom fővárosában, Akkádban. A semita uralom végül is abba bukott bele, hogy Sargon telhetetlen unokája 2260 körül tovább bővítette a határokat és hozzálátott a Zagros- hegység népeinek meghódításához. Egy fehér túlsúlyban lévő zagrosi ország, a gutiak, azonban megelégelték az újabb semita agressziót, megtámadták az akkádokat és véget vetettek a "világbirodalomnak". Észak-Mezopotámia a gutiak uralma alá került, dél pedig - az ősi sumír föld - visszanyerte önállóságát.

Ez a történelemből jól ismert lagasi király, Gudea uralkodásának kora, aki alatt Sumír még egyszer felvirágzott, s a feljegyzésekből tudjuk, hogy a libanoni erdőségek cédrusát újra úsztatták a déli városok felé az Eufrátesz vizén.

A prosperitás azonban már nem hozta vissza régi nagyságot, a korábbi vezető réteg többé nem kapott erőre. 2100 táján Úr Nammu generális megalapította a harmadik úri dinasztiát, akinek ereiben már nem királyi vér folyt. Úr városát felvirágoztatta, központi kormányzata azonban csak bürokrácia volt csupán; a hatalom a városok fölött uralkodó kormányzók kezén maradt, s így nem tudtak ellenállni északon az amoriták egyre növekvő hatalmának és támadásainak az északi hegyekből segítséget nyújtó hurriak támogatásával sem. Sumír helyzete és a térség társadalmi állapota kísértetiesen hasonló mederbe került, mint egyiptomi kortársáé.

A haldokló sumír birodalom végül is Elámtól kapta meg a kegyelemdöfést. Elám királya bevonult Sumírba és elfoglalta Úr városát; az utolsó sumír királyt és a város istenségét Suzába hurcolták. Elvonulásuk után a hatalom teljesen és véglegesen átsiklott az északi semiták kezébe.

Fölösleges volna részletezni a sumír nagyság végét jelentő eseményeket, annak következményeit és azt a sok-sok szenvedést, ami elsősorban e magas kultúrát megteremtő és fenntartó fehér telepesek leszármazottainak lett osztályrésze, s amely szenvedésekről a sumír irodalom ránk maradt gyöngyszeme, a "Siralom a városért", minden költői kísérletnél ékesebben szól. A rájuk szakadó tragédiát talán csak azok a hosszú, generációk óta Afrikában élő fehér afrikaiak tudnák teljes nagyságában felmérni és megérteni, akiket a második világháború után fellázított bennszülött feketék szintén hasonlóan igaztalanul hontalanná tettek, elüldöztek vagy legyilkoltak.

Ám Mezopotámia további, hézagokkal teli története nem tartozik tárgykörünkbe, inkább kövessük azok útját, akik a semita uralom elől elmenekültek, vagy az idegen uralmat elviselni nem tudták és odahagyták ősi hazájukat. Annyit azonban fel kell még jegyeznünk, hogy a régi rend megteremtőinek és fenntartóinak elüldözése után a magukra maradt semiták az ősi kultúrát és civilizációt fenntartani nem sokáig tudták, a gazdasági virágzás alapját képező mezőgazdasági termeléshez nélkülözhetetlen csatornázási rendszer hamarosan tönkrement; az egymás elleni támadások miatt magukat fallal körülvett városok örökös háborúskodásban őrölték fel erejüket és csak idő kérdése lett, hogy a régi magas kultúra és dicsőség puszta emlékként húzódjon meg a szemcséivel mindent betakaró homok alatt.

A hontalanná vált menekülök tömegei - természetesen észak felé, a -_ soha nem felejtett, legendáikban és mondáikban mindig megőrzött és emlegetett őshaza felé vették útjukat, a "nagy hegyek" irányába. Egy részük, talán a zöm, átkelt a Kaukázus hágóin és attól északra, a Káspi térségben telepedett le, ahol - tudásának tárházával és magas kultúrájával-hamarosan vezető helyzetbe emelkedett és idővel megalkotójává és szellemi irányítójává vált először a kínai nyomás elől visszatérő hunoknak, majd, ugyanúgy, a még későbbi kazár birodalomnak.

Az ős-haza területére visszatért "sumiroknak" köszönhető, hogy a Sumírba magukkal vitt és ott módosításokon átesett, ennek ellenére azonban lényegében az emberiség ősvallását megőrző hit még évezredekig fennmaradt, annak ellenére, hogy az egész Közel-Keleten, és mindenütt, ahol a semiták uralomra jutottak, az egyisten imádás feledésbe ment, helyébe a bálványimádás, a sokistenhit lépett, s vele együtt a nyerészkedés szelleme és az érzéki bujaság terebélyesedett el. A fehér őshazából kivándorlók viszont, akik "kolonizálásra" alkalmas idegen fajú népességgel nem kerültek kapcsolatba - különösen az első nehéz időkben - szinte teljesen elveszítették az ősvallást, amit később a megállapodottabb, kényelmesebb körülmények között sem tudtak már új életre kelteni, s a termékenységi kultusz örök primitívségre kárhoztatott állapotában feneklettek meg.

A Közel-Keleten a Kr. e. 586-ban Nabukhadrazzar asszír hódító által Babilonba hurcolt júdeaiak bukkantak rá e régi vallásra az ott talált írásokból, s az ő érdemük, hogy felismerték annak nagyszerűségét és igazságait. A régi Palesztinánál sokkal magasabb kultúrájú Babilonban magukat jól feltaláló júdeaiak, akiket a befolyásos Nehemiás főpohárnok is pártfogó szárnyai alá vett, Ezdrás vezetésével kidolgozták a későbbi zsidó vallást, amelynek lényege ez a "sumír" ősvallás, azaz - helyesebben az emberiség ősvallása lett. Amikor a júdeaiak Cyrosz perzsa király engedélyével és ajándék-kincseivel megrakodva Palesztinába visszatértek, ezt a Babilonban talált és újrafogalmazott hitet honosították meg és ültették erőszakkal be az ottmaradt lakosság körében és - mint a Bibliából tudjuk nem kis ellenállásával szemben.

A történelem sokat emlegetett iróniái közé tartozik, hogy ez a Júdeában visszaállított ősvallás lett évezredek múltán a kazár birodalom felbomlásának elindítója és okozója és ugyanennek az ősvallásnak eredeti formáját töretlen vonalban fenntartó kazáriai "sumír" vezetőrétegnek ugyanez a "semita" fajta adta újból kezébe a vándorbotot, amelyik mezopotámiai hazájából már egyszer elüldözte. Amikor ugyanis a palesztinai központból kiküldött "diaszpórák" üldözése mind a kelet-római birodalomban, mind pedig a meredek ívben emelkedő muzulmánok érdekterületén egyidejűleg megindult, e palesztinai származású faji üldözöttek tömegesen menekültek a kazár birodalom területére, s nem csupán azért, mert ott vallásszabadságot találtak, hanem főleg azért, mert tudomást szereztek az övékéhez "nagyon hasonló" kazáriai vallásról.

Egy József nevű kazár király és egy Hisdai nevű befolyásos spanyolországi zsidó között lefolyt és "kazár korreszpondencia" cím alatt nyilvántartott levelezés tudósítása szerint ugyanis - s itt teljesen egyre megy, hogy ezek az okmányok hamisak-e, vagy sem - a zsidók a kazár vallásról úgy vélekedtek, hogy az a zsidó vallás egy változata, amelyet a kazárok szerintük nem értettek meg teljesen. Mindenesetre a palesztinai "semita"vérű bevándorlók a sajátjukat tekintették az igaz hitnek és a kazárokét igyekeztek megreformálni. Ez a "reformáció" Obadias zsidó rabbi idejében meg is történt, amikor is a birodalom Ázsiából visszatért, alacsonyabb műveltségi fokon álló török fajú népcsoportjaival a "sumír" vezető réteg ellen összeszövetkezve, a palesztinai zsidók erőszakkal átvették az uralmat és a mózesi hitet államvallássá - s így mindenki számára kötelezővé tették. A legyőzőit, de az új zsidó uralomnak magát alávetni nem hajlandó uralkodó osztály kivonult Kazáriából és attól nyugatra a Dentu-magyaria néven ismert országot alapította meg. E "szabaddá vált" - sumír nyelven dentu - magyarok később, a dunamedencei rokonaik hívására, rövid etelközi tartózkodás után, átkeltek a Kárpátok hágóin, néhány rövid hónap leforgása alatt birtokba vették és megszállták a volt avar birodalom egész területét, s megalapították a jelenben is létező, ám egyre sorvadó Magyarországot.

A dentu-magyarok e vállalkozása 896 táján minden idők egyik legkimagaslóbb haditénye volt, amely előbb-utóbb helyet kap az emberiség általános történetében is. Különös érdekessége, hogy ugyanazon török törzsekkel közösen hajtották végre, amelyek Obadiás hatalom-átvétele idején fegyverrel szorították ki őket Kazáriából. A magyarság nagy tragédiája, hogy e két rokon-fajú nép között a "Vérszerződés ellenére sem jött őszinte testvériség létre, s Árpádnak - a ragyogó haditett kitervezőjének és vezérének- halála után az ellentét ismét kiújult közöttük, aminek következtében az ország további vezetése - a kereszténység felvételének ürügye alatt - idegen nyugati hatalmak kezébe ment át.

Ugyancsak, mint érdekességet, meg kell említenünk, hogy a római katolikus hitbe és vallásba - s később a protestáns vallásokba is - átment és ma is észlelhető "pogány" elemek, mint a Karácsony ünnepe, a karácsonyfa, a húsvéti tojás és locsolkodás ceremóniája, a már korábban is említett Boldogasszony-ünnepek, sok-sok más egyébbel, ekkor kerültek a sumír magyarok ősi hitéből, amit világosan igazol az a tény, hogy e tradíciók kárpát-medencei központtal terjedtek el a gyűrű alakban, nem pedig római központtal. Ugyancsak tőlük származik az az ősi szokás a Kárpát-medencében őslakosként elismert székelyeknél, hogy gyermekeiket az ó-szövetség" alakjainak és hőseinek nevére keresztelik. E "bibliai" nevek mind Mezopotámiából származnak, a sumír ősvallásból, s a zsidók változtatás nélkül írták át őket szent könyvükbe. Ezt jogosan megtehették - sőt nem is tehettek másként, mert egyéb nevek akkor nem voltak használatban - hiszen ezek a nevek "semita" területen jöttek létre, ott váltak használatossá és megszokottá, a fehérek és barnák közös örökségeként. Hogy miért nem találjuk meg őket a sumír agyagtáblácskákon, az onnan adódik, hogy a sumír ékírásnak hangértéket adó más "nyelvcsaládokba" tartozó nyelvű-nyelvész szakértők akaratukon kívül is olyan messze kanyarodtak az eredeti sumír nyelv hangzásától, hogy arra maguk a sumírok sem ismernének rá, ha valahogyan sokezer éves álmukból felébredhetnének.


Megnyitva 67398 alkalommal
A rovat további cikkei: « Rokonaink Kínában A svájci hunok »

Hozzászólás   

#1 LUDAS MATYI 2012-03-10 13:39
Ma tartanak 2napos előadást Debrecenben, igaz történelmünk kutatói, tanítói: "Szkítiából kijöttek" címmel, amelyet magán pénzadományokból rendeznek.
UGYANAKKOR a finnugrista balatoni rendezvény állami költségvetési támogatást élvez
Ergo, a gengszterváltás hajszálrepedést sem ejtett a "hazugság várán!"

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások