20210922
Last updateH, 19 ápr. 2021 6am

rovas logo

2011 február 10, csütörtök

Az Etruszk nép őszinte története

Szerző: Zászlós-Zsóka György

 A "kabar" törzsből származó Aba Sámuel későbbi magyar király "bibliai" neve szintén innen jön, azt a feltételezést is megerősíteni látszik, hogy korában az ősvallás mellett az ősi "papkirályság" intézménye is érvényben volt. A Szent-Istváni kereszténység e régi neveket az egyház szentjeinek nevével helyettesítette be, elsősorban azért, hogy ne emlékeztessenek a "pogányságra", amelynek nyomát is ki akarták tűzzel-vassal irtani. Minthogy azonban a székelyek leigázására sohasem került sor, mert az erdélyi határőrszolgálat a magyar királyok földrajzi hatáskörén kívül helyezte őket, ők a mai napig is fenntartják ezt a "kabaroktól" átvett ősi szokást.

A kedves olvasó joggal kérdezheti, hogy e kitérőre ugyan mi szükség volt az etruszk történet kibogozásában?! Ez indokolt kérdés megválaszolása helyett azonban most az olvasó szíves engedelmét kérjük, hogy egy későbbi fejezetben mutathassuk be azokat az eseményeket, amelyek következtében az idővel szintén menekülésre és hazájuk elhagyására kényszerülő etruszkok egy jelentős csoportja találkozni fog e "honfoglalókkal", Árpád magyarjaival. Ezek pedig nem mások, mint a székely néven ismert kárpát-medencei - akkor már sok-sok évszázada bentlakó - törzsek, akik a történelmi hagyományok szerint is a beözönlő magyarok elé vonultak, majd a Duna-medencét az "örökség" jogán birtokba vevő és vezető szerepet játszó "sumer-magyarok" káliz, káloz, káloc - vagy a ma is élő palóc nyelvjárás szerint - kalauz nevű törzsével együttesen vezetik, kalauzolják az ország nyelvét nem értő szövetséges török törzseket, mégpedig nem azért - mint mondják - mert utolsóként csatlakoztak a bevonulókhoz, hanem okosan kigondolt tervszerűségből, hogy az érkezők és a bentlakók között minden torzsalkodás és a nyelv különbözőségéből adódható nézeteltérés elkerülhető legyen.

Térjünk tehát vissza a távoli térből és időből a sumirból kiüldözött, hontalanná vált menekülők azon részéhez, amelyik a Kaukázustól délre fekvő térségbe érkezett, azonban nem kelt át az északi hágókon és átjárókon.

Kr. előtt a huszadik században, anélkül, hogy az évezredek lassan fejlődő rendjében élesebb törést idézett volna fel, hirtelen meginduló és rohamos fejlődés észlelhető a régészeti leletek alapján is Kréta szigetén. Királyi családok tűnnek fel és paloták épülnek Knossoson, Mallian, Phaistoson, majd Zarkon. Királyok és királynők uralkodnak a város istennője nevében; a királyi udvar körül szorgalmas mesteremberek dolgoznak és virágzanak a művészetek különféle ágai. A helyi és külföldi kereskedelem korábban nem ismert méreteket ölt és a bonyolult ügyletekről írásos feljegyzéseket készítenek.

Miért éppen Krétán történik mindez, amelynek lakossága pedig semmiben sem különbözik a környező szigetvilág, Európa mélyen a Földközi-tengerbe nyúló félszigetei és általában a tenger medencéjét északról és keletről szegélyező szárazföld lakosságától? Miért éppen azon a szigeten, amelynek kultúrája nem éri el az itáliait sem - a Duna-medencei magasabb civilizációról nem is szólva - s miért nem ott, ahol a művészetek és kultúra termő talaját előkészítő és megtermékenyítő gazdagodás és jómód előfeltételeit biztosító nyersanyagok, a fém-lelőhelyek és mezőgazdasági területek bőségesen rendelkezésre állnak?

Az ezredforduló után közvetlenül épült knosszoszi palota ma is "modernnek" ható stílusát vitathatatlanul hosszú előzményű, ősi tradíciókból merítette mind művészeti, mind pedig műszaki szempontból. Az egymásba nyíló lakosztályok fürdőszobás hálótermeikkel, modern vízellátással és vízlevezetéssel ma is jelentős mérnöki tudást tanúsítanának, s a termeket díszítő freskók és kődomborművek fejlett művészi magaslatra és ízlésre vallanak.

Nyilvánvaló, hogy itt egy kívülről érkező, de fajilag nem idegen népcsoport betelepedését kell felismernünk azokban, akik ezt a magasabb kultúrát hozták, s akik természetesen és mindenki megelégedésére azonnal "uralkodó-réteggé" váltak, mert az életszínvonalat mindenki számára és hasznára megemelték. Ezek hozták magukkal a nagyszabású építkezésekhez szükséges műszaki tudást, az ipar és kézművesség, főleg pedig a fémművesség ismereteit s a magasabb életszínvonal és igények által létrehozott és kitermelt művészeteket. De rajtuk keresztül érkezik az írás tudománya is és az az életmód, amelyik azután Krétán is megköveteli az írásos feljegyzések bevezetését.

Ezek semmi esetre sem lehettek semiták, akik maguk is legfeljebb csak haszonélvezői, de nem megalkotói voltak a sumír műveltségnek, hanem csakis maguk a sumírból kivonuló menekültek, akik az Égei szigetvilágban a sok üldöztetés után nyugalmat, békét és biztonságot kerestek, amit - egy rövid időre - meg is találtak.

A krétai kultúra minden vonatkozásán szembeötlő és tagadhatatlan a mezopotámiai "hatás", azonban a fejlődés iránya már a kezdetben egészen más, mint Mezopotámiában volt, s ha a történelem-tudomány szabályainak megsértésével némi spekulációba merünk bele menni - más, mint Mezopotámiában lett volna, ha ott töretlenül tovább vihették volna.

Ennek első és legfőbb oka nyilvánvalóan abban található, hogy Kréta lakossága az ősmediterrán fehér fajhoz tartozott, amelyik a mezopotámiai pap-királyi intézményt és az uralkodó osztály templom és palota köré épült hagyományainak külső kereteit egészen más tartalommal töltötte ki, mint a barna, vagy keverék "semita". E megállapítás helyességét a művészetek megnyilatkozásából világosan láthatjuk, amelyek "technikája" azonos ugyan az egyiptomival és mezopotámiaival, azonban az uralkodói és vallásos szimbolizmus helyett a helyi mindennapi élet motívumait tartalmazzák.

Meg kell említeni azt az eltérést is, amelyik az írás további fejlődési irányában következett be, minthogy döntő kihatással lett az egész emberiség civilizációjának további fejlődésére.

Mezopotámiában a vízszabályozási munkálatokkal kapcsolatosan mindenütt bőségesen rendelkezésre állt a mai papírt és tollat helyettesítő agyag és nád, s az agyag-táblát állandóvá égető napsütés: Krétán mindez lényegesen korlátoltabb mennyiségben volt fellelhető, amelyhez egy másik-még jelentősebb nehézség is járult, mégpedig a helyi lakosságból nehezen pótolható írástudó osztály hiánya. A sok helyet foglaló, túl komplikált ékírás helyett már kezdetben a képírás (piktográfia) jeleit használták, amely ebben a stádiumban kielégítő és könnyebben alkalmazható is volt, ám ahogy a szükséglet változásával az írással szembeni követelmények is komolyabbak lettek, az ékírás szótag jelei helyett a hangok kifejezésére szolgáló betűket használtak és korán kialakult a ma latin ABC-nak nevezett rendszer őse. Ezt a tudományos körökben "Lineáris A és Lineáris B" néven ismert korai betűírást, amelyet még eddig nem sikerült megfejteni, szeretnék a görögöknek tulajdonítani, azonban görögök még ekkor sem léteztek és ha a Lineáris A, vagy B-nek egyáltalában valami köze van a görög nyelvhez, az csak annyi lehet, amennyit a későbbi görögök az ősmediterráni faj nyelvéből átvettek. Ez pedig - valójában - nem jelentéktelen mennyiség, s ha egyszer e makacs írás rejtélye megoldódik, éppen a görög, a magyar és az etruszkból a latinba átvett közös szavakon keresztül mély bepillantást nyerhetünk majd a fehér emberiség ősnyelvébe.

A Krétán új hazát talált sumír telepesek hirtelen magasba ívelő kultúrája Minosz király uralkodása alatt érte el tetőfokát. Minosz az ősi sumír törvényhozás alapján rendezte be a kialakuló új társadalmat, s korlátlan uralkodó volt élők és holtak felett. Alatta emelkedett az Aeneasból ismert legendás hírű tengeri hatalommá Kréta, amelynek az Égei szigetvilág, sőt a szárazföld lakói is adófizetői lettek, amint erre a krétai királylány és az Égei tengernek nevet adó Aegeusz király fia, Thezeusz között kibontakozó szerelmi történet és a labirintusból való szerencsés kiszabadulásuk legendája is utal.

Kr. előtt 1700 táján mindent elsöprő tragédia rázta meg az akkor már közel háromszáz éves magas civilizációt. E tragédia könnyű magyarázatát sokan egy földrengésben látják, sokkal valószínűbb azonban, hogy a szakkörökben "régi-palotás kultúra" néven ismert civilizációt épületeivel és minden anyagi gazdagságával rombadöntő esemény nem ember feletti erők műve volt, hanem az "ősi ellenség", az új jólétről, gazdagságról és magasabb rendű életszínvonalról tudomást szerző és megirigylő "semitáké", akiknek feltételezhetően váratlan, rajtaütésszerű támadását a még csak kőfallal sem erődített knosszoszi lakosok elhárítani nem tudták.

Kréta nyilvánvalóan túlélte a pusztítást, minthogy az újraéledő kultúrában semmiféle törés, vagy irányváltoztatás nyoma nem található. Palotáikat és templomaikat még nagyobb szabásúra és szebbre építették fel, s művészetük is magasabbra szárnyalt, mint előtte valaha. Néhány évtizeddel később már a poraiból feltámadt krétai műveltség nyomait találjuk a Balkán félsziget déli részében is, ami a krétai lakosság egy részének áttelepülésére, vagy pedig "kolonizációra" vall, s ettől kezdve Kréta és a balkáni központ, Mycenae civilizációja párhuzamosan halad.

A hivatalos történetírásból és főleg a régészeti leletekből megtudjuk, hogy Kréta végső pusztulását valóban földrengés okozta és sorozatos természeti csapások után a végzetes robbanás 1500 körül következett be. A Krétára hulló hamu magán a szigeten is nagy károkat okozott, a legnagyobb csapás azonban azáltal érte Krétát, hogy mind a hadi, mind pedig a kereskedelmi tengerészete maradéktalanul megsemmisült. A legyengült és elszegényedett szigetet 1450 táján a mycenaeiek elfoglalták, saját vérükből született királyt ültettek a trónra, aki a knosszoszi palotából uralkodott tovább.

E koránt sem meggyőző és éppen ezért sokak által el nem fogadott feltételezés sehogyan sem illeszthető bele a további történések mozaikjába, ezért szükséges lesz itt egy kissé elidőzni és szemügyre venni a krétai birodalom bukását követő eseményeket.

A legfeltűnőbb jelenség, hogy a krétai hajóhad "megsemmisülése" után közvetlenül a mycenaeiek hajózása hirtelen fellendül, külkereskedelme az egész Földközi-tenger térségében rohamosan kiépül, s megjelennek az első "görög" kolóniák és üzleti gócok Rhodosz, majd Cyprusz szigetén, Szicíliában, Egyiptomban, Ugariton és Bybloszon.

Ám sem Krétán, sem a Balkán félszigeten görögökről még mindig nem beszélhetünk, hiszen tudjuk, hogy az ott élő népek a térség őslakosságától sem fajukban, sem nyelvükben, sem kultúrájukban nem különböznek, újabb, téridegen nép érkezéséről pedig e korból sem a történetírás nem ad tudósítást, sem régészeti adat nem tanúskodik. E tény szem előtt tartása annyival is inkább jelentőségteljes, mert nem csak az eddig görögnek tartott "kolóniák" megalapítóiról derül ki, hogy azok a krétai kultúra hordozói, hanem az is nyilvánvalóvá válik, hogy a Homérosz által akhájoknak nevezett későbbi "hellének" a Balkánon ekkor még nem élhettek, tehát oda csak később érkezhettek.

A micenaei hajóhadnak és kereskedelmi tengerészetnek a semmiből történt hirtelen és nagyarányú "felvirágzása" egyféleképpen - de csakis egyféleképpen igen könnyen megérthető és logikusan megmagyarázható, mégpedig úgy, ha azt valamiképpen a krétaiaktól szerezték meg. Viszont ez a kétséget kizáróan igazolható hatalomátvétel - azaz inkább hatalmi szerepcsere egy másik, megválaszolhatatlannak tűnő problémát támaszt, amely a jól dokumentált myceanaei jellemmel össze nem egyeztethető. Ez pedig nem más, mint a fentebb már említett tény, hogy a természeti csapások súlya alatt a földön vergődő krétaiakat- akikkel közel kétszáz éven keresztül közös kultúrában osztozkodtak , s akikkel vérségileg is azonosak voltak most ellenségként leverték, országukat elvették, s kiépített külkereskedelmüket hajóhadukkal egyetemben eltulajdonították volna.

Nem, a logika törvényei szerint a mycennaeiek 1450 táján indított támadása semmi szín alatt nem indulhatott a sumír- krétai ős-lakosság ellen. A mycenaeieknek tulajdonított pusztítás, dúlás és égetés célja csakis egy, a szigeten uralomra jutott, idegen hatalom megtörése lehetett, s ezt a feltevést világosan igazolja a knosszoszi uralkodó osztály teljes leváltása és "saját vérükből való uralkodó hercegük" trónra ültetése: A hivatalos történetírás ide-vonatkozó szakaszát tehát helyesbíteni kell, minden valószínűség szerint a következőképpen:

A Kr. e. 1700 táján Krétát ért megrázó és mindent elsöprő tragédiát minden egyéb hiedelemmel és magyarázattal szemben - nem természeti erők pusztítása, hanem semita hordák beözönlése okozta, akik a készületlen, védtelen és békés életű knosszosziakat rajtaütésszerű támadással leverték, palotáikat, lakóházaikat és egész anyagi kultúrájukat megsemmisítették, országukat pedig birtokba vették. A lakosság egy részét leigázták, egy jelentős hányaduk azonban a Balkán félsziget déli partvidékére menekült, ahol megalapította a később myceanei néven ismert, s korábbi krétai kultúrájukkal azonos civilizációját.

A semita uralom alá került Kréta lerombolt kultúrájának törésmentes folytatását és annak rövidesen új magasságokba ívelését annak köszönhette, hogy a saját kultúrával nem rendelkező hódítók a krétai magas kultúrát maradéktalanul és minden változtatás nélkül átvették.

Kr. e. 1500 táján sorozatos természeti csapások érték Krétát. A huzamos föld- és tengerrengések, a vulkánikus kitörések hamu- és láva-hullása jelentős kárt okozott a szigeteken, aminek következtében a semita vezetés alá került tengeri birodalom ereje jelentősen meggyengült. Az időközben Mycenaeában megerősödött krétai menekültek 1540 táján elérkezettnek látták az időt elődeik korábbi hazájának visszafoglalására és a betolakodó semiták elűzésére. Vállalkozásuk sikerrel járt, a hódítókat elűzték és saját vérükből való királyt ültettek a knosszoszi trónra.

Kréta visszafoglalása után a vezetés a felszabadító mycenaeiek kezén maradt, ezáltal a hatalmi súlypont a Balkánra tevődött át. A krétai hajóállomány és külkereskedelem új tulajdonosai az amúgy is jelentős kereskedelmet "nagyhatalmi" méretezéssel kibővítették az egész Mediterrán- térségben "kolóniák" és üzleti gócok kiépítésével.

Az Égei-tenger hatalmi-súlypontjának a Balkánra történő áthelyezése is előrelátó megfontolás eredménye volt. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a vereséget elviselni nehezen tudó semiták, akik a paradicsomi állapotnak számító krétai viszonyokból kiestek, a térség régi rendjének visszaállításába egykönnyen nem törődnek bele és előbb-utóbb megkísérlik korábbi hódításuk visszaszerzését. A bosszú ideje közel egy évszázados felkészülés után érkezett el, az 1400-as évek első harmadában.

Régészeti leletek pontos tudósítást adnak az újabb és legutolsó krétai rombolásról és gyújtogatásról. A palotákon, lakóházakon kívül rendszeres rombolásnak és felégetésnek esett áldozatul a szigeten feltalált minden kulturális és művészeti anyag, tárgy és megnyilatkozás. S ebből a pusztulásból már nem lehetett többé feltámadni, mert a merénylők maradéktalanul lemészárolták és kiirtották mindazokat, akik azt új életre kelthették volna. Ezzel a tragikus dúlással Kréta örökre megszűnt a Földközi-tenger térségében tényező lenni.

A krétai pusztításról és a semita világban általában észlelhető nyugtalanságról érkező hírek hamarosan ráébresztették a mycenaeieket az őket is fenyegető veszedelemre, s hogy krétai véreik sorsát elkerüljék, lázas erődítési munkálatokba fogtak. E korból származnak Mycenae városát és benne a királyi temetőt körülkerítő "cyklopszi" falak az "oroszlán-kapuval" s az ostrom esetére a város vízszükségletét biztosítani hivatott ciszterna. Számos erődítési rendszer maradt ránk azonban más helyen is, amely egy egységes védrendszer létezésére vall. A "mycenaei kultúra" létét azonban egyelőre nem látott, új fajta veszély feltűnése fenyegette, s - végül is - pecsételte meg.

Új korszak kezdődött el az egész Égei-, sőt Földközi-tengeri térségben, telve erőszakoskodással, öldökléssel és népmozgásokkal. Csakúgy, mint az előző évezred elején, most is megtelnek az országutak a menekülők tömegeivel, akik mentik puszta életüket valami ismeretlen borzalom, valami kegyetlen ellenség elől, amelynek érkezését messze megelőzik a borzalmakról beszámoló hírek. Akik az utak torlódásai miatt már nem kapnak helyet, hajókra, csónakokba szállnak és a vízen át kísérelik meg a menekülést.

E zavaros időkről a történészeknek még nem sikerült egységes képet, általánosan elfogadott elméletet alkotni. Azaz, talán ez az egyetlen pont az emberiség hosszú történetében, ahol mindnyájan megegyeznek abban, hogy nem tudják mi történt. Ami biztosan megállapítható, hogy a Kr. e. tizenkettedik század elején az egész Kelet-mediterrán hirtelen megelevenedik, a rend mindenütt felfordul, általános a fejetlenség és mindenki menekül. Azonban még az is nehezen állapítható meg, hogy ki a menekülő, hát még az, hogy ki elől! A menekülők közé tartoznak az úgynevezett "tengeri népek", amelyek közül kettő szorosan tárgykörünkbe tartozik és szerencsére mindkettő azonosságát megállapította a történelem. Az egyik a Filisztinek, a Biblia filiszteusai, akiket az egyiptomi erők minden igyekezetük ellenére sem tudtak kiűzni Kánaán területéről, ahol megvetették lábukat, s Palesztina névadói lettek. Bennünket elsősorban azért érdekelnek, mert vannak, akik görögöknek tartják őket, holott ebben az időben görögök még nem éltek. Az archeológia csak annyit állapít meg róluk, hogy valahonnan az Égei térségből érkeztek és "valahogyan" a Mycenaei hatalommal álltak kapcsolatban. A másik nép a Tirrének, vagy Tyrrheniek, akiknek emlékét az egyiptomi hieroglifák örökítették meg, s akik Merneptah és Harmadik Ramszesz idején Egyiptom földjén kísérelték meg a partraszállást, azonban eredménytelenül. Történetünk szempontjából jelentőségük abban áll, hogy megcáfolják azt a széles körben elfogadott feltevést, hogy az etruszkok a Tirrének leszármazottai, tehát azonosak velük.

Az etruszkok ugyanis a "tengeri népek" inváziója idején tehát 1200 táján Kr. e. - beláthatatlan idők óta már Itália lakosai voltak, az akkor menekülő tirrénektől tehát nem származhattak. Igen valószínű azonban, hogy a tirrének nem csak Egyiptom felé menekültek, hanem Itália felé is, hiszen az ott élő rokon néppel ősidők óta kereskedelmi és kulturális kapcsolatban voltak. Az is lehetséges, hogy a Nílus deltájába becsalt menekülők flottája nem semmisült meg maradéktalanul a Thébában látható emlékmű tudósítása szerint, hanem egy részük egérutat nyert és végül is Etruriában kötött ki. Az etruszk partokat elérő tirrén bevándorlók az idők folyamán az etruszk nép szerves részévé váltak, akik éppen úgy elválaszthatatlanok az etruszk népállománytól, mint ahogyan a magyarokkal rokon kunok, jászok, besenyők a magyaroktól, akik szintén tökéletesen felolvadtak a magyar néptestben.

A történelmi tisztánlátást elsősorban az zavarja meg, hogy az északról érkező és a tengerparti sávban vonuló invázió mellett egész Anatóliában és Észak-Mezopotámiában is teljes a felfordulás, amit az északi beözönlők nem okozhattak, éppen ezért a történészek hiába keresik a szétágazó okozat magyarázatát egyetlen okforrásban.

Az északi hódítók - akiknek kilétére hamarosan visszatérünk - Anatólia észak-nyugati csücskén léptek Elő-Ázsia földjére, s az Égei-tenger partja mentén vonultak délre, azonban a Hettita birodalom megdöntésében semmi szerepük nem volt. Ugyancsak hiába keresnénk őket a Szíriába beözönlő és egész Egyiptomig vonuló menekülők között is, hiszen Ahhijava területén - Trója vidékén - túl nem igen jutottak el, s fő erőik elsősorban a Balkánon pusztítottak.

A Hettiták erős birodalmának megdöntése és Észak-Mezopotámia átformálása a krétai kultúrát megsemmisítő semita világ műve volt, akik már korábban készen álltak egy általános leszámolásra, s az északi beözönlés a szikra szerepét töltötte be a semita terjeszkedés puskaporos hordójában. Történelmi adatok megerősítik, hogy újabb semita beözönlés történt a szíriai sivatag felől az amoriták megjelenésével, s a két forrásból származó veszedelem riasztotta meg a két irányú invázió ollójába került ősmediterráni fehér fajú lakosságot.

Ám a semita élettér kiterjesztésével járó események nem tartoznak érdeklődésünk közvetlen keretei közé, térjünk vissza tehát az északi beözönlők okozta zavarok vizsgálatára.

Tudományos körökben igen régen elfogadott az az elmélet, hogy a görög nyelvet a későbbi Görögország területére azok a bevándorlók vitték, akik a "miniai" néven ismert agyagedényt készítették. A leletek alapján azt állapították meg, hogy ez az edény-fajta Kr. e. 1900 táján érkezett Görögországba, de ugyanebben az időben jelent meg Trójában is (Trója VI.), ami - szerintük - logikusan azt jelentette, hogy valahonnan északabbról ugyanaz a nép indult el, két ágra szakadt és érkezett mindkét helyre. Ezek szerint Trója lakói tehát a görög nyelv egy korai változatát kellett, hogy beszéljék. Későbbi tudósok azt is tudni vélték, hogy a trójai "mini" edény készítői a korai Bronzkorban valahol a Márvány tengertől délre eső területen, vagy attól keletre éltek, minthogy a Trójába és Görögországba érkezett edényeknek előzményére ott bukkantak rá. Szerintük tehát mi sem természetesebb, minthogy a görög nyelvet beszélő nép Észak- Nyugat Anatóliában volt őslakos, ott lépett a korai Bronzkorba, majd átkelt az Égei-tengeren Közép-Görögországba, míg egy részük visszamaradt és kifejlesztője lett a trójai kultúrának.

Legújabb kutatások kétséget kizáróan bizonyítják, hogy a fenti elképzelések hamis alapokon nyugszanak. A "miniai" agyagedény ugyanis nem Észak-nyugat Anatóliából származik, hanem a Duna-medencéből (Badeni kultúra), s oda keletebbről érkezett. Ezeknek az edényeknek alaposabb vizsgálata arra az eredményre vezetett, hogy a Görögországban talált edények nem azonosak az anatóliai "miniai" edénnyel, mert mindkettőnek más előzménye és fejlődése van, s vitán felül kizárják azt a lehetőséget, hogy görögök Észak-Anatóliában tartózkodhattak a korai bronzkorban, vagy akár a közép és késő bronzkorban. Amikor Észak-nyugat Anatólia a történelmi időkben végre felbukkan, akkor már a görög-világ szerves részét képezi, s az aeol-görögök érkezése nem történhetett az első évezred elölt.

Ha ezek után azt a tényt figyelembe vesszük, hogy az -anthos és -ssos végződésű helynevek tanúsága szerint - az Égei térség hatalmas területén, s így Görögországban és Anatóliában is, ugyanazon földrajzi elnevezéseket használó, tehát azonos nyelvű nép élt, akkor megerősítve látjuk korábbi megállapításunkat, hogy 1900 táján Görögországba nem görögök érkeztek, hanem Anatóliai lakosok, akik vitték magukkal "korai" bronz-kultúrájukat.

A homéroszi hősköltemények és himnuszok - amelyek alapján sikerült felfedezni Tróját és Mycenaeát, tehát megbízhatóságuk bizonyos szempontból tagadhatatlan - világosan rögzítik, hogy Tróját az idegen hódító Ahhájok támadták, s az őslakók voltak a város védelmezői. Ezekkel az újonnan érkező Ahhájokkal most már azonosíthatjuk az "indo-európai" görög nyelvet meghonosító népet, noha még mindig csak azzal a megkötéssel, hogy a hódítók nem hoztak magukkal egy görögnek nevezhető nyelvet. Még vagy két-háromszáz évnek kellett eltelni, amíg a őslakosok és az érkezők nyelvének keveredéséből kibontakozott és kiforrott a későbbi, halhatatlanná vált ó-görög irodalmi nyelv.

A várható semita invázió ellen emelt falak nem védték meg az északról érkező akhájok ellen az ősi városokat. Az erődítéssel nem rendelkező Pylost már 1200 táján kirabolták és felégették, azután sorra kerültek a kőfalakkal körülkerített városok is, mint Athén, Thyrins és Théba, 1100 körül pedig maga Mycenae is elesett. Ezzel kezdetét vette a görög "görög történelemben" "sötét kornak" nevezett időszak.

A "görög" beözönlők kétséget kizáróan a dórok voltak, akik faji hovátartozandóságukat elárulják nehézkes, ünnepélyesen hangzó zenéjükkel, merev művészeti stílusukkal, s a görög nyelvben hátrahagyott nagyszámú germán szókincsükkel. A germán faji bélyeg tagadhatatlanul és letörülhetetlenül rajtamaradt a könnyedebb ős-mediterránt kultúra minden vonatkozásán, a Sumériából származó színes gondolkodási módon és vallási felfogáson, de ugyanúgy testalkatuk és arcvonásaik is a ránk maradt nagyszámú szobrász anyagon.

A korábbi, palota köré felépült udvartartás jellegzetes bürokráciájával máról holnapra megszűnt, ez viszont magával hozta az írás szükségtelenségét, s a korábban kiművelt lakosok zöme a hódítók írástudatlan, műveletlen állapotába süllyedt. A paloták ugyan megmaradtak, s az új urak hadizsákmányát híven őrizték, ám szervezett állam, a királyság szétesett apró gazdaságokra.

Történelmi közhelynek számít - s így bizonyításra nem szorul- hogy a magas civilizáció és műveltség következtében elpuhult népeket minden esetben a harciasabb, keményebb, de kulturálatlan népek szokták meghódítani és leigázni, azonban a hódítók minden esetben átveszik a leigázottak magasabb kultúráját. E szabály alól nem kivétel Görögország őslakossága sem, s a hódító germánok sem. A bentlakók magas életszínvonalát, kultúráját és civilizációját elismerő, sőt megcsodáló "új földesurak" és a felszabadulási lehetőség kilátástalanságába beletörődni kényszerült őslakók között előbb-utóbb törvényszerűen megindul a kiegyenlítődés, majd a teljes faji összeolvadás. Mindezt pedig megkönnyíti az a tény, hogy tulajdonképpen ugyanannak a fajnak az őshazából más irányba kivándorolt részlegei - illetve azok utódai - találkoztak össze, hiszen a hódítók nem lehettek mások, mint az őshazából az Ural mentén északnak induló fehér fajú népek, akik nagy kerülővel a Skandináv félszigeten léptek Európa területére, s már a korai történelmi időkben, vagy még előbb, eljutottak a Fekete-tenger partvidékére, amint a korábbi levezetés szerint szemlélhettük.

Hogy a kultúra mércéjén egymástól messze álló két nép összeolvadása nem ment simán, azt a kis-ázsiai "görög kolonizáció" igazolja, amelyből a később nagy szerephez jutó elő-ázsiai "görög városok" képződtek. E kolóniák lakosságát északon aeoloknak, középen ionoknak, délen pedig dóroknak nevezi ugyan a történelem, azonban valószínűleg sokkal találóbb volna az aeolok, az ionok és dórok elől Elő-Ázsiába menekült mycenaeieknek nevezni őket, akik a nevezett germán törzsekkel elviselhetetlennek találták az együttélést, s a történelmi elnevezés annak tulajdonítható be, hogy a hódítók a Balkánon ugyanabban a sorrendben helyezkedtek el.

A Balkánon helyén maradó lakosság és a hódítók között az összeolvadási folyamat csak idő kérdése, s az elkövetkező három évszázad folyamán a kultúrcsere legalábbis olyan mélységű, mint a fajkeveredés. Minthogy a kultúra adói az őslakosok az érkezettek csaknem teljesen a "kölcsönzők" szerepét töltik be - a Mycenae elestét követő harmadik évszázad végére, tehát Kr. e. 800-ra, az elpusztultnak vélt ősi civilizáció erőteljes újjászületése bekövetkezik, s a "görög" renaissance megindul. A germánok merev "mértani" díszítő elemeit felváltja a korinthoszi és attikai stílus, újra divatba jönnek a színek és különösen az edénykészítés és vázatervezés terén jelentkeznek az új formák. A márványkitermelés is megindul, s a művészeti ágak mellett felélednek a különféle mesterségek műhelyei. Felélednek a vallási igények is, amelynek középpontjába a messze földön híressé váló és nagy irányító szerepet betöltő Delphi kerül, s a tudósok, gondolkodók, filozófusok szakadatlan láncolata is kezdetét veszi.

Kr. e. 700 tájára bekövetkezik a "görög csoda"! A semmiből megszületik és azonnal felülmúlhatatlan magasságokba emelkedik a görög költészet és irodalom. Homérosz papírra veti az Iliádot és az Odisszeát és ezekkel - meg a "homéroszi himnuszokkal" - megindul a görög szellem szédületes magasságokba ívelő életpályája.

Ma már köztudomású és általánosan elismert, hogy a homéroszi énekek a régi - germán invázió előtti - korok eseményeit és hőseit örökítik meg, nem pedig Homérosz koráét. Tulajdonképpen annyi történt, hogy a regősök ajkán élő történelmet foglalta írásba Homérosz. Számos példa áll előttünk, hogy minél jobban elnyomnak egy leigázott népet, annál színesebb a régi dicsőségre és hősökre való emlékezés, s a "mycenaei" őslakosság is a múltba menekült a rideg valóság elől. Az a törvény is beigazolódott, hogy a történetmondás - szemben a történetírással - hatásosabb a hagyományok ápolására, mert a hódító nem tudja megsemmisíteni, hiszen történetet tud mesélni és énekelni a gyermekét dajkáló anya is. S mialatt a valóságban a régi társadalom a legkezdetlegesebb társadalommá alakult és földhözragadt falusi életmódba süllyedt - s ez a süllyedés az ötödik századig szakadatlanul tartott - azalatt a képzelet és szellem felvirágzásában az ősi mycenaei múlt és történelem egyre elevenebbé, egyre színesebbé vált. A régi világ főurainak regőseit - akik azelőtt a korabeli hősi élményeket és eseményeket énekbe-versbe foglalták és nemzedékről nemzedékre továbbadták átvették az új urak is, miután pedig nyelvük, szokásaik, kultúrájuk és egész életmódjuk azonosult a leigázottakéval, mi sem természetesebb, minthogy a későbbi generációk magukat is a mondabeli hősök leszármazottainak kezdték tekinteni. A nyolcadik század végére ez a folyamat oda fajult, hogy az uralomra került hódítók kisajátították a régiek egész múltját és szellemi örökségét is.

E kisajátítás annál könnyebben ment most már, mert az új, hivatásos regösök, akik a hódítók soraiból kerültek ki, a régieket átitató mágikus és vallási hátteret megváltoztatták, sőt teljesen kikapcsolták és kezdetét vette az új, "klasszikus" költészet, ami nagyon megfelelt azoknak, akik a múltat el akarták tüntetni és a kultúra kezdetét a görögöktől kívánták származtatni. A régi "mitikus" gondolat és "mágikus" gyakorlat visszaszorult a vallás területére, ahol - szerencsésen - átvészelt minden üldöztetést, mert a város-államok hivatalos vallásán át, majd Rómán keresztül a katolikus egyház szertartásába is bevonult temetési "dirge", házassági versek és szüreti énekek alakjában.

A homéroszi költészetnek egy másik különleges következménye az lett, hogy megindította a gyarmatosítást. A szaporodó, sőt túlszaporodó lakosságnak a kevés mezőgazdasági területtel rendelkező, kopár és hegyes Görögország nem tudott megfelelő megélhetést biztosítani. A kialakult, most már valójában klasszikus görög, ókori "herrenvolk", a homéroszi énekek és himnuszok "bibliájával" tarsolyában elindult a világ meghódítására. A régi hősök kalandjain felbuzdult fiatalság, amely az egész mediterrán-égei térséget jogos örökségének tekintette, s ennek megfelelően mindenütt terjesztette a görög eredet meséjét, amelyre természetesen régészeti adatok nem adnak alátámasztást, átragadt- mint látni fogjuk - a későbbi rómaiakra is, s rajtuk keresztül került a jelen történészek köztudatába.

A szükséget, a gazdagodási vágyat és kalandszomjat egyesítő új irányzat arra ösztönözte azokat, akikben volt elég bátorság és testi rátermettség, hogy tengerre szálljanak és idegen partokon keressék szerencséjüket. A régi igaz történetekkel keveredő korabeli mende-mondák lassan lassan kialakítottak egy görög magasabbrendűségi tudatot, amely kiváló hajtóerőnek bizonyult számukra. `

Bevezetésként, mintegy háromszáz éves szünetelés után, felújították a kapcsolatokat azokkal a gyarmatokkal és kereskedelmi gócokkal, amelyeket a korábbi évezredben a krétaiak és mycenaeiak létesítettek, bukásuk után pedig Phönícia kezére kerültek, majd a Kr. e. 750 és 600 között gombamódra és tervszerűen bukkannak fel a kisebb-nagyobb települések és gyarmatok. A kalandozás egyik főiránya a dórok régebbi hazája, a Fekete-tenger és Márvány-tenger felé vezet, másik pedig - ami bennünket közelebbről érdekel- Szicília és az itáliai félsziget felé.

Az ős- mediterráni, a semita és a germán fajtákból kialakult új társadalom és annak egyedei a három évszázados elszigetelődés homályából egyszerre és váratlanul bukkannak fel, s fizikai erejük, megjelenésük és idegenül ható, támadó fellépésük hamarosan félelemmel és gyűlölettel tölti el azokat a népeket, amelyek kapcsolatba kerülnek velük. Amerre mennek, viszik magukkal a faji keveredésből előállott "új ember"-nek a régi környezetben kirívó egyéni érvényesülési vágyát és mindazokat a "szociális és társadalmi" eszméket, amelyek Görögországban egész történelme folyamán soha meg nem szűnő felfordulást állandósítottak, s egy örökös határ háborúkhoz és város-város elleni küzdelemhez szokott társadalomnak az aránytalan földmegosztással járó minden nehézségét. E problémákkal pedig szorosan és elkerülhetetlenül párosult egy másik kiviteli cikknek szánt újdonságuk, az új görög társadalom lényegét tükröző új teológia, amely "megfosztotta a szellem-világot titokzatos félelmeitől" azáltal, hogy az isteneket "emberiesítette" és bevezette a "humanisztikus" erkölcsöket, amelyek középpontjában "az egyéni teljesítmények következtében érzett önmegelégedettség állott."

A görög terjeszkedés a legközelebb fekvő Itália félszigetének lakosságára jelentett elsősorban veszedelmet, s hogy ezt az etruszk vezetők hamarosan észrevették és helyesen mérték fel, azt a bekövetkező események kétségtelenül igazolják.


Megnyitva 67375 alkalommal
A rovat további cikkei: « Rokonaink Kínában A svájci hunok »

Hozzászólás   

#1 LUDAS MATYI 2012-03-10 13:39
Ma tartanak 2napos előadást Debrecenben, igaz történelmünk kutatói, tanítói: "Szkítiából kijöttek" címmel, amelyet magán pénzadományokból rendeznek.
UGYANAKKOR a finnugrista balatoni rendezvény állami költségvetési támogatást élvez
Ergo, a gengszterváltás hajszálrepedést sem ejtett a "hazugság várán!"

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások