Print this page
2011 február 10, csütörtök

Az Etruszk nép őszinte története

Szerző: Zászlós-Zsóka György

Meg kell értetni a magyar egyedekkel, hogy ne a "vezetőségtől" várják az irányítást- ahogy erre évszázadokon át ránevelték őket hanem az egyedek kényszerítsék rá vezetőiket a magyar történelmi és politikai érdekek figyelembevételére és betartására, különösen az emigráció egyesületeiben és egyházaiban, amelyek vezetősége hajlamos a "békés együttélés" és kényelmesebb, könnyebb megoldások érdekében a megalkuvásra, már csak azért is, mert a nyomás rajtuk van, amikor a magyarságot érintő ügyekben az illetékes - legtöbbször ellenséges érzületű - idegenekkel tárgyalnak.

 Zászlós-Zsóka György
Toszkánai harangok
Az Etruszk nép őszinte története

A szerző előszava a magyar olvasóhoz:

Ebben a szerzői előszóban különféle szokatlan dolgokkal hívom ki magam ellen a tisztelt kritikusaim haragját, ám meg kell vallanom, hogy véleményükre nem sokat adok. Könyvemet nem az ő számukra írtam, éppen ezért vitába sem szállok velük. Népszerűségre, anyagi sikerre nem tartok igényt, mert tudatában vagyok annak, hogy túl sok megkövesedett érdeket sértek, s pontosan azokét, akik népszerűséget és anyagi sikert volnának képesek biztosítani. Támogatásukért azonban, általában, túl magas árat kell fizetni; nekem az őszinteséget - és mindazt, amit igaznak, becsületesnek és szépnek tartok kellene áruba bocsátanom.

Tudom, hogy tudományos kérdéseket felvetni és azokkal foglalkozni ma már csak a "tudományosoknak" szabad, s lesznek, akik engem - aki nem történetírásból élek és még csak egyetemi katedrám sincsen - a "laikus" jelzővel kísérelnek meg "lekezelni" és félreállítani. Nos, ezeket megnyugtathatom, hogy a - legalábbis általam legértékesebbnek tartott - "hazai" diplomámon kívül nem kevesebb, mint hat "nyugati" egyetemen végeztem tanulmányokat és képesítéseimet, diplomáimat csak azért nem említem, mert könyvem újszerű meglátásainak és igazságainak felderítésében vajmi keveset segítettek azok a kurzusok, amelyeket nem kis nehézségek árán kutattam fel annak reményében, hogy belőlük valamit tanulhatok. Ezeknél sokkal többre tartom a lassan már négy évtizede folytatott magán kutatásaimat a történelem és összes segédtudományai terén.

Mindez azonban inkább a kedves, de kétkedő olvasóimnak szól magyarázatul, mert a kritikusaimmal szemben az érveim egészen mások.

Egyénileg, élek azzal az - egyelőre még - elvitathatatlan jogommal, amely biztosítja, hogy egy olyan közösség szabályai és megállapodásai, amelybe nem tartozom bele, kötelezők lennének számomra. Eleve elutasítok tehát minden olyan kritikát, amely korlátozni kíván abban, hogy miről írjak, mit írjak és hogyan írjak. Ugyanezen jog alapján nem veszek tudomást a tudományos körök "akadémikus standard" néven ismert korlátozásait sem, amely "elv" a jelenben fennálló tudományos meghatározások szerint megállapítja, hogy mi elfogadható és mi nem, s ami ezen az önkényesen meghúzott határon kívül esik, azt nem csak, hogy elítéli, hanem minden rendelkezésre álló eszközzel üldözi is. Ennek az üldözésnek egyik megnyilatkozása az - ugyancsak önkényes - állásvesztés a kihágást elkövető " hivatalos" szakember részéről. És éppen ez az "akadémikus standard" az, amely eddig is távoltartott a hivatalos tudomány mezejétől, mert az irányított és korlátozott tudomány - nézetem, s legtöbb "szakmabeli" nézete szerint is - nem lehet igazi tudomány. De ugyanez a "standard" az oka annak is, hogy nem kértem fel egy "befutott", nemzetközileg elismert szaktekintélyt az előszó megírására, amely pedig a legtöbb olvasó szemében nagyobb súlyt adna az ilyen fajta könyveknek. Levelezésem alapján közölhetem, hogy ilyen nem egy akadt volna, azonban akkor ennek a szaktekintélynek nézeteit is figyelembe kellett volna vennem, ami bizonyos mértékig okvetlenül befolyásolta volna megállapításaimat, pedig a szabadság itt minden ajánlólevélnél fontosabb.

Lesznek, akik azt kifogásolják, hogy a szerző előszava nagyobb terjedelmű, mint általában megszokott, s kompozíciója sem felel meg egészen az elfogadott előírásoknak, hiszen olyan mezőkre kalandozik, amelyek kívül esnek a tárgykör határain. Azután meg, a szerző a tudományos tényeken felül egyéni beállítottságával is terheli az olvasót; irányt akar szabni, ahelyett, hogy a következtetések levonását az olvasóra bízná. Mindezt a "rendkívüliséget" azért kockáztatom meg, mert rendkívüli időket élünk. Rendkívüli már magában az, hogy idegen országokban, sőt világrészekben magyar történelmi - s hozzá őstörténeti - problémákkal foglalkoznak egyének, akik mindennapi megélhetési elfoglaltságuk mellett, szabadidejük feláldozásával kitartóan dolgoznak egy, a foglalkozásuktól messze eső kérdés megoldásán. A hazai rezsim megítélése szerint mindez azért történik, mert a hontalanságban elfoglalt munkakör nem elégíti ki a hazájából kitaszított szerencsétlen magyart, s ebben igazuk is lehet! Csupán abban tévednek, hogy az indító ok, az igazi hajtóerő nem az "alacsonyabb rendű munka" végzése következtében előálló kielégületlenség, hanem a haza-vesztésbe bele-nem-nyugvás és az otthon idegen függőségben élő testvérek iránti kötelességérzet. E különös rendkívüliségre azonban azért is szükség van, mert szétszórtságunkban, szervezetlenségünkben, közéleti szegénységünkben, s szétesett gyengeségünkben nincs mód másképpen szólni az olvasóhoz, mint a könyvön keresztül, s ami annak keretében nem fér el, vagy nem illik bele, azt az előszóban vagyok kénytelen elmondani, másképpen nem érzem munkámat befejezettnek.

A rendkívüliségek további vizsgálatára elég felhozni a magyarság jelen helyzetét. Rendkívüli, hogy egy országot lakosságával együtt négyfelé daraboltak és szétosztottak a környező országok között. Rendkívüli, hogy egy ország egy szomszédos nagyhatalom függőségében él immár évtizedek óta, gazdaságilag, politikailag, katonailag és kultúrailag. Az a tény, hogy a magyarság egy jó hányada emigrációban él, már magában rendkívüliség.

A második világháború elvesztése után politikai cselekvési szabadságát hamarosan visszanyerő "nyugati emigráció" napjainkra jórészben eltávozott, maradéka pedig távozóban van, olyan tudósok hátrahagyása nélkül, akik a nemzet faji tradícióit hajlandók, képesek és felkészültek is lennének továbbvinni. Hogy ez a tény a pusztuló emigrációt milyen súlyosan terheli, azt nem szükséges különösebben kihangsúlyozni, ám - sajnos - ez nem az egyetlen jóvátehetetlen mulasztás. Megítélésem szerint emigrációnk két - létjogosultságának igazolására és hivatásának maradéktalan betöltésére kiválóan alkalmas, de soha-vissza-nem-térő lehetőséget kapott a Gondviseléstől és szalasztott el - szemmel láthatólag - anélkül, hogy ezek jelentőségét a maga teljes valóságában felismerte volna. Ezek egyike az 1956-os magyar forradalom, másik pedig Mindszenty hercegérseknek és az általa képviselt egész erkölcsi értékrendszernek a Vatikán részéről történt szégyenteljes cserbenhagyása.

A rossz bánásmód miatt moszkvai gazdáik ellen felkelők 56-os forradalmát az 1945-ben szinte tejes egészében emigrációba vonult honvéd tisztikar és civil intelligencia - az 1948-49-es utánpótlással - valóban szabadságharccá emelhette volna, ha a már otthon magasabb pozíciókba került vezetőit tömjénező emléklakomák helyett kellőképpen felkészült volna az előbb-utóbb törvényszerűen bekövetkező eseményekre és az otthon bennük bízó tömegeknek biztosította volna a megkezdett harc sikeres befejezéséhez elengedhetetlen - és magasabb képzettségük következtében birtokukban lévő képességekre alapozott vezetést. Az 56-os tragédia kapcsán megnyilatkozó tehetetlenségre a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége tette fel a koronát azzal a körlevéllel, amelyben határozottan visszatartja tagjait attól hogy bármiféle vállalkozásba fogjanak otthon végveszélybe került véreik megsegítésére mégpedig azzal a megokolással, hogy - szerintük - az otthoniak nem kívánják az emigrációban élő magyarok segítségét. Ezzel a magatartással az emigráció örökre eljátszotta a korábban kétségtelenül kiérdemelt vezető szerepét a magyarság további életében.

Ám - ha a háborúval elrontott világot a két világháborúba belefáradt emberiség 1956-ban képtelennek bizonyult egy harmadik árán helyreállítani - nem kisebb alkalom kínálkozott a magyarság számára a hetvenes évek elején a magyar jövő szolgálatában az István király kora óta nélkülözött magyar egység megteremtésére és a magyarság lelki megújhodására, amely az adott körülmények között az egyetlen útja és záloga lehetne sokat szenvedett népünk egyébként menthetetlen pusztulásából való szabadulásának. Mindszenty hercegérsek, akit megszálló szovjet hatóságokkal és rendszerrel szemben tanúsított, mártíromságig menő bátorságával kiérdemelte hontársain túlmenően az egész világ becsületes részének bámulatát, minden nehézség nélkül létrehozhatta volna a magyarság nemzeti egyházát amelynek, gondolata és szükségessége Mátyás - sőt Aba Sámuel - király óta vajúdik. E tettével pedig - amelyre a huszadik század kiraffinált poklát megjárt főpapnak minden oka, joga és alkalma meg volt - nem csak saját népe számára tárta volna szélesebbre a szebb jövő kapuját, hanem a júdai kereszténység jármában vergődő és nemzetközi szocializmus materialista posványaiban fuldokló katolikus egyházát is átmenthette volna a Jézus-i erkölcsök számára. Egységes nemzeti-vallás, Magyar Egyház nélkül sem az emigrációnak nem lehet elég hite, amely az egyébként rendkívül nagy anyagi és szellemi erőinek összefogására képesítené, sem az otthoni magyarság nem tud hatásosan ellenállni a fojtogató ateizmus és materializmus erkölcsi rombolásának és nemzetirtó politikájának.

Rendkívüli idők azonban nem csak rendkívüli tragédiákat eredményeznek, hanem - mindig újabb - rendkívüli lehetőségeket is kínálnak azok számára, akik a jelen tragédiák nyomasztó súlya alatt nem roppannak össze, hanem bizakodva, "csoda-várással" néznek a jövő elé. Különösen vonatkozik ez ránk, végveszélybe jutott magyarokra. Nekünk nem lehet kétségbeesni; nekünk nem szabad a harcot feladni! Nem tűrhetjük, hogy sorsunkat mások - általában ellenségeink - irányítsák helyettünk: nekünk kell a világ fordulásait kémlelnünk s az új fordulatokra felkészülni.

A sok eredménytelenség után ilyen új reménysugár számunkra az a világjelenség, hogy az emberek figyelme egyre inkább a rég múlt, felé, fordul. Ez lehet talán jól fizető üzleti vállalkozás azok számára, akik a közlekedés meggyorsulása következtében az eddig csak múzeumokban megtekinthető anyagot jó haszon ellenében a világ körül utaztatják; lehet kíváncsiság az unatkozó nyugati polgár számára, amelyet a "házhoz szállított" múzeumi anyag - mint Tuthenkamen sírja, az inka arany tárgyai, vagy az Ermitage szittya kincseinek megtekintése felidézett; lehet az egyetemes emberi lélek ösztönös megrezdülése, amely a "szuper-hatalmi" politikai törekvések halálszele nyomán magát a múltban keresi, nekünk élet-halál kérdése. Nekünk a múlt nélkül nincs, nem lehet jövő! Nekünk megkeresni múltunkat múlhatatlan szükségesség, ha országunkat meg akarjuk tartani; nekünk, "mit rákentek a századok", sőt ezredek, le kell mosnunk róla a gyalázatot, ha népünket meg akarjuk menteni. És még ez sem minden, mert ha egyszer megtaláltuk magunkat, össze kell hangolódnunk történelmünkkel, hogy élni tudjunk vele, s hogy élni tudjunk egymással A mi múltba fordulásunk tehát alapjában különbözik a másokétól, akik szórakozást keresnek, mi életet.

Ennek megfelelően e könyvemnek is kettős célja van. Egyik az, hogy kielégítse az iskolázott idegen kíváncsiságát és kulturális igényét, másik azonban, hogy tanítsa a mi népünket, amelynek saját történetéről - annak egy szakaszáról - van szó. Egyiknek sincs ideje és módja követni a szakirodalmat és az egyetemi szakfelkészültséget igénylő tudományos eljárásokat, viszont, - különösen a magyar olvasó nem elégedhet meg egyszerű, alá nem támasztott kijelentésekkel, meg nem alapozott axiómákkal, vagy leegyszerűsített összefoglalásokkal; ezért - bár igyekeztem a szöveget minél élvezetesebb és szórakoztató olvasmánnyá tenni - a nehezebben emészthető alátámasztást is meg kívánom adni a jegyzetekben; azok számára pedig, akiknek érdeklődése további tanulmányozást igényel, megfelelő bibliográfiát adok. Minthogy pedig szakembert, az őstörténetben járatos műkedvelőt és szórakozni vágyó nagyközönséget egy műben kielégíteni igen nehéz feladat - rendkívüli helyzetünkben azonban múlhatatlanul szükséges - előre is elnézését kérem azoknak, akik nem találják meg benne azt, amit keresnek.

Egy ilyen mű nem lehet más, mint tárgyilagos és politikamentes, hiszen másképp "kilógna lóláb" és legyintve félretennék, mint irredenta-darabot, ami a mi részünkről - különösen manapság - elítélendő magatartás, hiszen senki sem szereti, ha igazságtalanságokat emlegetnek. Különösen azok nem, akik az igazságtalanságokat elkövették. Az előszó azonban nem tudomány, inkább vezércikk, ezért talán felvethetem azt a kérdést. hogy ha már minden tudományos művet, különösen a történelmi tárgyat, politikára lehet felhasználni és mindig fel is használják nekünk magyaroknak ez szintén megengedett-e, s ha igen, éljünk-e vele?

Az én megítélésem szerint a történelem nem más, mint a múltban követett, s a jelentől elválasztható politika, míg a politika a jelenben történő, még lenem zárt történelem. A hivatalos történetírást mindig a jelenben domináló fél diktálja, a másik félnek azonban jogában áll a politikát belátása szerinti ideig nyitva tartani, vagy akár a már történelemmé nyilvánított politikát megnyitni és felújítani, ha saját érdeke úgy kívánja. Ez a jog pedig az Istentől származó önvédelmi joggal azonos, amelyet emberi hatalom és törvény el nem vitathat, s élni vele minden népnek nem csak megengedett, hanem szent kötelesség is.

Ha pedig nekünk szent kötelesség a magyar juss visszakövetelése és e követelés állandó felszínen tartása, akkor arról is döntenünk kell, hogy azt milyen formában csináljuk. Erre a legfőbb irányelvet egyik nagy költőnk adta meg, igen röviden és tömören: "ahogy lehet". Mindig, mindenhol, a környezethez és körülményekhez rugalmasan alkalmazkodva, óvatosan, vagy bátor kiállással, de mindig kitartóan, szívósan és szakadatlanul.

Kiváló történészünk, dr. Padányi Viktor úgy írta: "Egy egyetemes történettudomány, amelynek a puszta igazságkeresésen kívül más célja is van, abszurdum. De egy nemzeti történettudomány, amelynek a puszta igazságkeresésen kívül más célja nincs, szintén az."

Nekünk azt kell bizonyítanunk - mégpedig túlzások nélkül, csupán az igazság erejével - hogy létjogosultságunk van az életre, helyünk van Európában és a Kárpátmedence a mi jogos tulajdonunk. Minden, ami ezen túlmegy, nem tesz jót ügyünknek, s minden, ami származásunk kutatásával kapcsolatosan dicsekvés-számba mehet, ellenszenvet vált ki ellenünk és jogaink érvényesítését megnehezíti.

Nem lehet célravezető az az irányzat, amelyik - az egész világon található "magyar" földrajzi nevek alapján - azt kívánja bizonyítani, hogy az egész világ magyar volt, sem az, amelyik minden nyelvet a magyarból eredeztet. Hogy ez a feltűnően érdekes és tagadhatatlanul létező jelenség honnan származik, arra megfelelő magyarázatot talál az olvasó a jelen tanulmányban. Azonban ha történetesen sikerülne elfogadtatni, hogy minden nép és minden nyelv a magyarból származik vajon előbbre vinné-e népünk élet-halál küzdelmének ügyét?! A válasz e kérdésre csak nemleges lehet.

Ma már - a finn-ugor elmélet néhány elszánt védelmezőjének leszámításával - általánosan ismertek és elfogadottak kapcsolataink a sumir kultúrával és nyelvvel. Túlzásnak kell tekintenünk azonban azt az állítást. hogy a magyar nép azonos a sumir néppel és a magyar nyelv egyenes nyelvfejlődési leszármazottja a sumir nyelvnek; sőt túlzás a túlzásoktól mindig óvó és óvakodó dr. Bobulának az az elképzelése is, hogy a mezopotámiai sumirok lóra pattantak és elnyargaltak volna a Kárpátmedencébe. Sumir kapcsolatainkra sokkal kézenfekvőbb, elfogadhatóbb, főleg pedig bizonyíthatóbb magyarázatot talál a kedves olvasó az etruszk történetet bevezető fejezetben, amelyet "Ami a történetből kimaradt" című könyvemben közlök, s amely könyvben e tárggyal bővebben foglalkozom.

Ám - ismét csak elérendő céljaink szempontjából vizsgálva a kérdést - hasznos volna-e a sumir-magyar faji és nyelvi azonosság bizonyíthatósága számunkra? Segítene-e bennünket európai pozíciónkban, kárpátmedencei tulajdonjogunkban? A válasz csak határozott "nem" lehet, mert....azt is bizonyítaná, hogy Európában téridegenek vagyunk, hiszen Dél- Nyugat Ázsiából "törtünk be" a Kárpátmedencébe, a "betolakodás" vádja csak annyiban módosulna, hogy az időpontja néhány ezer évvel korábbra tolódna el. Azt jelentené, hogy nem tartozunk a fehér fajhoz, hiszen a sumir erősen keveredett nép, elválaszthatatlan a "színes" "semitától"; s a velük való azonosság azok malmára hajtaná a vizet, akik előszeretettel cigány népnek híresztelik a magyart.

Nagyjából ugyanez vonatkozik az Egyiptomból származtató elméletre is, s a török rokonság és azonosság hirdetői alátámasztják azt a fennforgó vádat, hogy "barbárok" voltunk, amikor bejöttünk és elfoglaltunk egy darabot a "nyugati népek kultúr Európájából."

Nekünk az etruszk rokonság, az etruszk faji és kulturális kapcsolatok, az etruszk szétszóratás és bevándorlás - jövőnk szempontjából - sokkal értékesebb, hiszen a velük fajilag nyelvileg és kultúrailag azonos népállomány képezi a magyarság zömét, ez pedig ugyancsak őslakosság a Kárpátmedencében, s ugyancsak európai eredetű! Mi vagyunk az első bevándorlók Európában, mi már ott voltunk, mielőtt a cromagnon-ember elérte volna az Atlanti partokat. Mi itt még üres földet találtunk!

Ehhez az etruszkkal azonos magyar népállományhoz - ami azonban nem jelenti, hogy az etruszkok vonultak be a Kárpátmedencébe, vagy a magyarok alapították Etrúriát - járul a Sumériában kialakult korai magas műveltség behozatala a Káspi-térségi őshazából és a zömmel török "honfoglalók" vitézsége. Ezekből az összetevőkből ötvöződött a nemes magyar nép, s ez az ötvöződés tette lehetővé, hogy a megfogyatkozott ősi erő és birodalom Árpád alatt újra felvirágzott, s újabb ezer éves hazát biztosított magának. De ehhez el kell fogadnunk a negyedik összetevőt is, meg akkor is, ha nem olyan "ősi ", még akkor is, ha fájdalmas történelmi emlékeink vannak, s ez a nyugatról bejött, nálunk maradt, vérségileg, kultúrailag hozzánk hasonult, szívvel lélekkel magyarrá lett, német, spanyol francia, angol olasz, vagy akármilyen nemzetiségű testvér, ha már másért nem, hát azért, mert ez is erősíti jogainkat, erősíti érveinket a "nyugattal" szemben. Velük élnünk, nélkülük pusztulnunk kell!

Az már csak a végső elkeseredés eredménye lehet, hogy Nyugat mostoha bánásmódja, s a világháborúk elvadult légkörében árulásig menő cserbenhagyása láttán egyesek "kelet felé fordulást", távolkeleti orientációt emlegetnek és hirdetnek. Átállást..., de hova? Noha van bennünk a mongol és barna fajból is, a fehér ősfaj egyik legtisztább leszármazottja vagyunk, nyelvünk és kultúránk pedig a legtöbbet őrzi a fehér ősfaj ősnyelvéből és őskultúrájából! Fajilag ma is tisztábbak nagyunk, mint a franciák, az olaszok, vagy spanyolok. Nemzetiségünket könnyebben feladhatjuk, mint faji hovátartozandóságunkat, s e faji elrendeltetés legalább annyira kötelez, mint magyarságunk! A Kelettel való kacérkodásunk számunkra jót nem hozhat, sőt egyelőre láthatólag elkerülhetetlen faji összecsapás esetén, végső pusztulásba dönthet!

Súlyos, de nem reménytelen helyzetünk mérlegelése után nyilvánvaló, hogy bizonyos feladatok várnak ránk, amelyek megoldására az emigráció hivatott. Szerencsére az otthoni íróink megtanultak alkalmazkodni az adott helyzethez, és megtanultak nem csak írni, de mindent "megírni" is. A hazai légkör azonban nem alkalmas arra, hogy mindent "elvégezzenek" otthon. Az emigráció kötelessége, hogy ebben kiegészítse őket. E magyar kötelességek némelyikét szeretném az alábbiakban röviden körvonalazni.

Minden eszközzel rá kell nevelni a magyarság egyedeit hogy történelmünket tanulmányozzák és kötelességüknek érezzek, hogy azt magyar szempontok szerint értelmezzék, tekintet nélkül egyházi és politikai érdekekre, amikor azok a magyar faj és nemzet érdekeivel ellentétben állnak.

Meg kell értetni a magyar egyedekkel, hogy ne a "vezetőségtől" várják az irányítást- ahogy erre évszázadokon át ránevelték őket hanem az egyedek kényszerítsék rá vezetőiket a magyar történelmi és politikai érdekek figyelembevételére és betartására, különösen az emigráció egyesületeiben és egyházaiban, amelyek vezetősége hajlamos a "békés együttélés" és kényelmesebb, könnyebb megoldások érdekében a megalkuvásra, már csak azért is, mert a nyomás rajtuk van, amikor a magyarságot érintő ügyekben az illetékes - legtöbbször ellenséges érzületű - idegenekkel tárgyalnak.

Meg kell akadályozni, hogy az "új erkölcsök" hirdetői elnémítsák nemzeti és faji törekvéseinket olcsó jelszavaikkal. Ha a pygmiket meg kell menteni, mert feketék és pusztulóban vannak, ha a japán őslakosságot meg kell menteni, mert sárgák és pusztulóban vannak, ha az ausztrál őslakosságot meg kell menteni, mert barna és pusztulóban van, a magyart is meg kell menteni, mert fehér és pusztulóban van! E magyar-mentés egyik mozzanata, az etruszk kérdés igaz megvilágítását, az etruszk becsület tisztára mosása, hisz mi vagyunk ugyanannak az ős fajnak máig is életben maradt leszármazottai. S ha már nem " létezik "tiszta" magyar faj, az ne bátortalanítson el senkit, mert népünk ma is egy és ugyanazon fajból származott rokon fajok keveredése, s a "nyugati" népek belénk olvadása ezen a tényen semmit sem változtat. A fehér az egyetlen faj, amelyiknek érdeke a faji tisztaság fenntartása, s aki e jogát kétségbe vonja, az ellensége a fehér fajnak és mint olyan, nem hivatott véleménynyilvánításra, főleg pedig nem alkalmas vezetésére.

Tudomásul kell vennünk hogy a kezdeményezők csak mi lehetünk, a nemzetmentő munkát senki más helyettünk el nem fogja végezni. Ebben a munkában a legnagyobb segítségünkre éppen a nyugati népekből belénk olvadt véreink lehetnek, elkülönülni tőlük, vagy éppen kizárni magunk közül őket minősíthetetlen tévedés volna, függetlenül attól hogy milyen történelmi események, melyik időpontban sodorták őket közénk. Történelmi mélypontunkról csak felfelé ívelhet az út, de csak velük együtt emelkedhetünk fel, egy akarattal, egységes fellépéssel vállvetett harc árán. Új vérszerződést kell kötnünk mindenkivel, akiben csak egy cseppnyi magyar vér is folyik, s mindenkivel, aki ebben az új honfoglalásban. részt kíván venni. Ha ezt az új vérszerződést elmulasztjuk vagy megszegtük az Árpádi vérszerződés átka fog beteljesülni rajtunk és elpusztulunk, mint a vérszerződés ceremóniájában felkoncolt kutyák.

Az idő, s vele együtt a világ változásával a politikai stratégia és taktika és törvényszerű változáson kell, hogy átessen. A megfogyatkozott emigráció nem képes többé komolyabb politikai súly képezésére, a közösségi, "kollektív" politikai hadműveletek helyett a szellemileg képes, főleg történelmileg képzett egyének kezdeményezésének és munkába állításának ideje érkezett el. Ezek - természetesen csak akkor tudnak sikeres küzdelmet vívni, ha erejük nem egymás elleni harcokban őrlődik fel, hanem közös terv szerint, e közös terv részlet-munkáinak tervszerű felosztásával, a felmerülő problémák egységben történő megoldásával, széthúzás helyett összefogással sokszorozzák meg az egyén teljesítőképességét. Ennek érdekében itt teszek javaslatot egy központi tudományos szerv felállítására, amely hivatva lenne a szétágazó magán és társasági őstörténeti kutatások összehangolására és a vitás kérdések tudományos tisztázására, s ugyanez a szerv volna illetékes a már tisztázott és elfogadott anyag legszélesebb körben történő terjesztésére.

Ugyancsak itt teszek javaslatot arra, hogy a magyar írók, pedagógusok és mindenki, aki a magyar közvélemény irányításában tevékenykedik vegyen részt egy harcos magyar közvélemény kialakításában, amely politika mentésen, pusztán a tudományos kutatások eredményei alapján gyakoroljon nyomást az otthoni Magyar Tudományos Akadémiára őstörténeti álláspontjának felülvizsgálatára. Ne feledjük el. hogy az idegeneket semmiképpen sem tudjuk meggyőzni semmiről mindaddig, amíg magunk meg nem vagyunk győződve. Külföldön pedig mindaddig valóságos eredményt elérni nem tudunk, amíg a Magyar Tudományos Akadémia álláspontja ellentétben áll a mienkkel.

Massimo Pallottino professzor szerint "Franciaország esetében (például), amikor az eredet kérdéséről beszélünk, figyelembe vesszük ős-európai, ligúriai és ibériai alaprétegét, a proto-történeti kelta réteget, a római foglalást és uralmat, a gallok latinizálását, és megkeresztelését, az egymásra következő germán inváziókat (frankok, burgundok, vizigótok és normannok), a monarchia által végrehajtott egyesítési folyamatot és így tovább. Mindez a néprajzi és történelmi tényező hozzájárult a francia nép kialakításához. Az is világossá válik, hogy ebben a folyamatban egy lényeges összetevő a földrajzi: EGY NEMZET VALÓSÁGOS TERÜLETE AZ, AHOL KIALAKULÁSÁNAK FOLYAMATA VÉGBEMENT."

Javasolom, hogy a fenti irányelvekét alkalmazzuk a magyar nép kialakulásának folyamatára is a Kárpát-medencében és ez legyen az alapja azoknak az előmunkálatoknak, amelyek a magyar őstörténeti kutatások összehangolására irányulnak. Ennek érdekében bocsátom útjára jelen tanulmányomat is, amelynek meglátásai és magyarázatai nemzeti szempontokból is kedvezőek és kiindulási pontul szolgálhatnak.

Függetlenül attól, hogy az etruszk és magyar nép közös származása és így rokonsága kétségen felül áll - talán éppen ezért - a két nép jelleme, vérmérséklete, vitézsége és áldozatkészsége, de történelme és sorsa is, bámulatos hasonlóságot mutat. Ha azután azt is tudomásul vesszük hogy az etruszkológiában irányt szabó olasz tudósok az etruszk történelmet római szempontból nézik, a magyarok illetékessége nyilvánvalóvá válik, azzal az elkötelezettséggel, hogy a "méltó régi" etruszk hírnevet felszínre hozzák és megfelelő fénybe állítsák.

Az etruszk nemzet eltűnt, a toszkánai harangok elnémultak. Hosszú évszázadok, egymást követő generációk soha nem szűnő küzdelme, a mindig ugyanazért a célért. a szabadságért, a függetlenségért és életért folyó harc a magyar nép számára is láthatólag utolsó szakaszába lépett, s a magyar nemzet eltűnésének folyamata is megindult. Ahogyan az etruszkok hagyományait a rómaiak magukra vették, ahogy a krétait a görögök kisajátították, úgy vetkőztetik ki most ősi örökségéből a magyart az " utódállamok". Előttünk, a szemünk láttára változik az ősi magyar kultúra szlovák-szlávvá Észak-Magyarországon, s románná Erdélyben és Kelet-Magyarországon. Szemünk láttára veszik ködbe a magyar népi zene, népviselet, népművészet, középkori építészetünk, s őstörténetünk...

Nézhetjük ezt tétlenül? Ezt akarjuk, hogy történjen? Szólaljatok meg még egyszer Toszkána harangjai!

Kiáltsátok világgá a magyarság félrevert-kongású riadóját, kongassatok észveszejtő hangon, hogy a Nyugat és a fehér ember lelkiismeretét is felébresszétek mindenhol! Mert ha az etruszkok után a magyarok is levonulnak a színről utánunk most már ők következnek, törvényszerűen, hiszen velünk szemben alkalmazott többségi elv alapján az egész fehér faj is halálra van ítélve!

Egy ördögi agyban megszületett "elv" erősebb lehet, mint a fehér ember egész atom fegyvertára!


1. Requiem egy ősi népért

RASZNA... Valamikor talán z-vel ejtették, vagy úgy, hogy: ra - sze- na, esetleg ra - sza - na. Ne törjük a fejünket rajta, csak találgathatnánk, sohasem lehetnénk biztosak. De nem is fontos; egyre megy! Lehet, hogy a szó első két betűje - RA - az ősi közel-kelet "nap-istenének" nevét őrzi, aki talán az emberiség ősvallásának egyetlen, "fő" Istene volt, s akit elsősorban az egyiptomi mitológiából ismerünk.

Ne szégyelld magad, kedves Olvasó, ha ezt a szót sohasem hallottad még, műveltségeden ezért csorba nem esik. Nem a Te hibád! Egy ősi nép hívta így magát; egy ősi nép, amelynek neve is feledésbe ment már. Az ógörögök Tyrsenoi, vagy Tyrrhenoi néven nevezték őket s a rasznák ezt a nevet hagyták maguk után az Itáliát nyugatról határoló beltenger Tyrrheni, vagy egyszerűbben Tirrén-tenger elnevezésében. A latinok Etrusci, vagy Tusci névvel illették őket és ebből jön a magyar Toszkána szavunk.

Az etruszkokról lesz itt szó, az itáliai félsziget őslakóiról, akik "az őskőkor titokzatos homályából tűntek fel egy rövid időre a történelem színpadán, azután ugyanolyan titokzatos és megmagyarázhatatlan módon nyomtalanul el is tűntek mindörökre". Csakúgy, ahogy ez az ókor annyi más népével is megtörtént. Annyit sem érdemeltek meg, hogy a saját nevükön vonuljanak be a történelem fukarul rájuk fordított fél-oldalára!

Ám valóban így történt-e mindez? Valóban igaza volna-e a szakemberek nagy többségének, akik így vélekednek az etruszkokról és ebben a szellemben írják a tankönyveket a tanuló ifjúságnak és az enciklopédiákat a gyanútlan nagyközönség okulására?! Valójában az őskor titokzatos homályából került elő ez a jobb sorsra érdemes nép, nem pedig az emberi tudatlanság - esetleg önös elfogultság, vagy egyenesen rosszindulat - borítja-e rá a sötétség némelyek számára kellemetlen igazságokat takaró palástját?! És műveltségük? Valóban csak a "görög-hellén-római kultúra provinciális vetülete" lett volna-e, ahogyan azt neves régészek, történészek, nyelvészek és műértők sok évszázad óta nagy buzgalommal elhitetni igyekeznek?!

Ám mielőtt a kérdésekre -vagy talán inkább töprengésekre -választ keresnénk, lássuk, milyen egyéb ismeretek vannak forgalomban a "laikus" érdeklődők számára!

Megtudhatjuk, hogy az etruszk népet a lydiaiak és tirrének alkották, ők alapították Etruriát Kr. e. nyolcszáz táján. Ez az itáliai félsziget közepét elfoglaló szárazföldi és tengeri hatalom befolyását határain túl is érvényesítette, részben hódítás, részben pedig kolonizáció útján. In Tuscorum iure pene omnis Italia fuerat. (Majdnem az egész Itália etruszk igában volt.) E terjeszkedésre példa Campánia, Elba szigete, amit ők Ilvanak hívtak, Korzika, északon pedig a Pó-síkság. Kr. előtt a negyedik században a rómaiak, hosszú küzdelem után, az etruszk városállamokat leigázzák és az etruszk népet a Római Birodalomba beolvasztották.

Az Etruria alapítására vonatkozó fenti hiedelem már Hérodotosz idejében általános volt és a modern kor tudósai között is megtaláljuk híveit és harcosait, azonban, halikarnasszusi Dionyisosszal kezdődően, egyéb iskolák is alakultak, amelyek ezt energikusan vitatják. Vannak, akik az Alpokon túlról származtatják őket, vannak, akik a Balkánon keresztül a Dunamedencéből, mások pedig Itália őslakosainak hiszik őket. A következő fejezetben látni fogjuk, hogy egyiknek sincs igaza és mindegyiknek igaza van, de hogy ezt meg lehessen érteni, ahhoz az etruszk államalapítás idejét nem Kr. e. nyolcszáz körül kell keresnünk, hanem sokkal korábban, még a "cromagnon"-nak elnevezett fehér ősfaj megjelenésének idején.

Hérodotosz, aki a hangzatos "a történetírás atyja" címet viseli és még az etruszk állam virágzása idején élt, bár sok meggyőző érvet felsorakoztat állításai alátámasztására, nem tekinthető megbízható történésznek. Ennek ellenére néhány idevágó "pletykát" érdemes lesz idézni tőle:

"Amennyire megállapíthatjuk, ők (a lydiaiak) voltak az első nemzet, amelyik bevezette az arany és ezüst pénz érmek használatát és az elsők, akik kicsinyben árusítottak javakat. Azt is állítják magukról, hogy ők találták fel az összes játékot, ami közös a görögökkel. Ezeket, mondják ők, abban az időben találták fel, amikor Tirreniát kolonizálták, amely eseményről a következőket adják elő. Atys idejében, aki Manes fia volt, nagy ínség pusztított egész Lydiában. A lydiaiak egy ideig türelmesen viselték a szenvedéseket, de amikor látták, hogy nem akar elmúlni, nekiláttak, hogy valamilyen orvosságot találjanak ellene." Különféle játékokat találtak ki, többek között a kockát.

"A terv, amelyet az éhezés ellen alkalmaztak, abból állt, hogy a játékba annyira belemelegedtek egyik napon, hogy ne érezzék az étel utáni sóvárgást, míg a következő napon ettek és nem játszottak. Tizennyolc évet töltöttek így el. A szenvedés azonban tovább folytatódott, sőt egyre keservesebb lett. Akkor a király elhatározta, hogy nemzetét két részre osztja és sorsot húzat velük. Amelyik veszít, az elhagyja az országot, amelyik pedig nyer, az marad. Ő továbbra is uralkodik azok fölött, akik maradnak; a kivándorlók pedig fia, Tyrrhen vezetése alá kerülnek. A sorsolást megejtették és azok akiknek ki kellett vándorolni, lementek Szmirnába, ahol hajókat építettek maguknak, amelyeken, miután minden szükséges dolgot behajózták, elvitorláztak új haza, jobb életlehetőség keresésére. Miután sok ország mellett elhajóztak, megérkeztek Umbriába, ahol városokat építettek maguknak és lakóhelyeket. Korábbi lydiai nevüket letették és a király fia után, aki vezette őket, Tirréneknek nevezték el magukat."

Az "etruszkológia" területén uralkodó fejetlenségre jellemző, hogy az érvényben levő irányzatok összpontosított munkája ellenére még mindig nem sikerült pontosan megállapítani, hogy a rasznák milyen fajhoz tartoztak, s nyelvükkel kapcsolatosan hasonló tudatlanság észlelhető a számos ránk maradt felirat ellenére is.

Pedig, mint a következő fejezetekből látni fogjuk, ezek a kérdések nem megválaszolhatatlanok, csupán néhány megkövesedett tévhitet kell a megértés útjából eltávolítani.

Vallási rendszerük szintén nehézséget támaszt a "görög-római műveltségű" történetírás számára, bár azt már megállapították, hogy "sok ponton találkozik a latinok és szabinok vallásával, míg bizonyos más vonatkozásai keleti eredetre vallanak." Vajon a mai modern egyházak papsága - beleértve a rómait is - sejti- e, hogy micsoda mértékben kölcsönöztek alapítóik és elődeik abból az ősvallásból, amelyet pogány jelzővel évezredeken át leócsároltak és vajon hányan tudják, hogy ez a kölcsönzés az etruszkok közvetítésével ment végbe?!

Az etruszkok főfoglalkozása a mezőgazdaság és a kereskedelem volt. Ennek a szárazföldön és tengeri-vízi-utakon lebonyolított kereskedelemnek főbb cikkeit a fa, a szarvasmarha, a gabona, a bor és gyapjú alkották, no meg a fémbányászat termékei és a só. Bányászatuk eredete messze visszamegy az őskor homályába és, amely tényből természetesen következik: fém-feldolgozó iparuk, a réz, bronz, arany és ezüst-művességük hasonló múltra és magas színvonalra tekint vissza. Ennek ellenére "művészeti és tudományos ismereteiket", így mondják, "főleg a görögöktől, részben pedig az egyiptomiaktól szerezték."

Talán fölösleges volna a fentiekben rejlő ellentmondásra felhívni a figyelmet - s nem is tennénk szóvá - ha mindez nem ment volna mélyen a tudományos szakmai körök köztudatába is, aminek ellensúlyozására nem tudunk elég gyakran visszatérni erre a kirívó - és számtalan hasonló ellentmondásra.

Vegyük mindjárt az etruszk erkölcsöket, amelyeket mind a görögök, mind pedig a rómaiak minden adandó alkalommal felhánytorgatnak. Theopompusz görög "történész", aki egy ióniai szigeten született abban a korban, amikor etruszk erkölcsökről különben sem beszélhetünk, mert a perzsák elől menekülő elő-ázsiai görögök beözönlése az ősi erkölcsöket gyökerestől felforgatták már, ekképpen vélekedik róluk: "(az etruszkok) botrányosan erkölcstelen nép volt, minthogy férfiak és nők együtt meztelenül gyakorlatoztak a gimnáziumokban, együtt ettek és - ami az egészben a legrosszabb - együtt ittak. Valójában a nők még többet ittak, mint a férfiak, így azután aligha meglepő, hogy miután ettek és ittak és a férfiak ölében ültek az asztalnál, az étkezők nyilvánosan közösültek a bankett után."

Most nem az a lényeges, hogy Theopompusz halálos ellenségnek tekintette és így szívből elítélte az etruszkokat - ami egyébként írásaiban minduntalan kiütközik-, s így jellemzése nem bír nagyobb jelentőséggel, mint a Kr. u. kilencedik századbeli keresztény szerzetesek feljegyzései a "kalandozó" magyarokról, amelyek a megrettent, babonás, mendemondáknak hitelt adó tudatlan papocskák "történetírói" szerzeményei az "Isten ellenségeinek" kikiáltott ellenfélről. Theopompusz és azok, akik hozzá hasonlóan ítélik meg az etruszk erkölcsöket, félreértették azt, hogy néhány temetkezési urna fedelén félig fekvő helyzetben egy férfi és egy nő hever egy pokróccal letakarva, amit ők saját erkölcseik szerint magyaráztak, azonban ez a náluk ősibb népeknél a házastársak és a házasság szimbóluma volt. Ez a szokás - a házasulandó pár fátyollal való letakarása az esketési ceremónia alatt - egyes régi népeknél még ma is tradíció. Ehhez azonban egy másik félreértés is párosult, amelyhez a "pletykás" Herodotosz tudósítása szolgáltatta az alapot. E történetet a későbbi "történetírók" automatikusan vonatkoztatták az etruszkok lányaira is, akik - szerintük - prostitúcióval szerzik meg a kelengyéjüket, vagy hozományukat. Herodotosz idevágó feljegyzése így szól:

"A babilóniaiaknak van egy rettenetesen szégyenteljes szokásuk. Az országban született minden nőnek egyszer életében el kell menni és kiülni Vénusz templomába és ott egyesülni egy idegen férfival. Sokan a gazdagabb rétegből, akik túlságosan gőgösek ahhoz, hogy másokkal érintkezzenek, fedett kocsikban hajtanak a templomhoz, egy sereg szolgától kísérve és úgy foglalják el helyüket. De a legtöbben a szent előcsarnokban ülnek le, hajkoszorúval a fejükön - és itt mindig nagy tömeg van, némelyek jönnek, mások mennek; kötélkordonok jelölnek minden irányban utakat a nők között és az idegenek azok mentén mennek, hogy kiválasszák, akit akarnak. A nő, aki egyszer elfoglalta helyét, addig többé nem térhet haza, amíg egy idegen férfi nem dob egy ezüst érmét az ölébe és nem viszi magával a szent terület mögé. Amikor a férfi az érmét odadobja, azt mondja: "Mylitta istennő adjon gazdagságot neked." (Vénuszt Mylittának hívják az asszírok.) Az ezüst pénz akármilyen nagyságú lehet; nem lehet visszautasítani, mert ezt a törvény tiltja, minthogy amikor egyszer odadobták, attól kezdve szent lesz. A nő elmegy az első férfival, aki pénzt dob neki és így, miután az istennőt kielégítette, hazamegy és ettől kezdve nincs az a nagy ajándék, amiért odaadná magát megint. Azok a nők, akik magasak és szépek, hamar végeznek, de mások, akik csúnyák, hosszú ideig várnak, míg teljesítik a törvényt. Némelyek várnak három-négy évet is a szent helyen. Egy ehhez nagyon hasonló szokás található Cyprus szigetének néhány részén is: '

A Hérodotosz által megörökített hagyománynak valóban van történelmi háttere, s feljegyzéséért nagy hálával tartozunk neki, hiszen nélküle feledésbe ment volna ez az életbevágóan fontos őskori adat, ami a történészek figyelmét valahogyan mindmáig elkerülte. Csakhogy ami úgy tűnik írásából, mintha az ő korában történt volna, az sok ezer évvel előtte volt szokásban és semmiféle néven nevezendő erkölcstelenséget nem jelentett. Ellenkezőleg, - bármilyen furcsán is hangzik később és ma is ezek a nők egy "szent áldozatot" hoztak az emberiség fennmaradása érdekében. Hogy ezt jobban megértsük, vegyük csak szemügyre egy kicsit közelebbről, mit is ír Hérodotosz!

Elsősorban nézzük a történelmi szempontokat. Abból a tényből, hogy Hérodotosz korában, tehát a Kr. előtti negyedik században, ez a szokás még ismert volt Babilonban és Ciprus szigetén, nyugodtan következtethetünk arra, hogy évezredekkel korábban elterjedt az egész Keleten, sőt mindenhol gyakorolták, ahol ember élt; azután, amikor már nem volt többé szükség rá, lassan feledésbe ment, csak Babilonban és Ciprusban emlékeztek még rá. Ha pedig a korai szerzők ezt az etruszkokra is vonatkoztatják, ez a tény viszont arra ad támpontot, hogy az etruszkok is beletartoztak ebbe a korai közösségbe. Mindennek megtetőzéseként azt a szintén hasznos értesülést is regisztrálhatjuk, hogy az emberiség ősidejében már állandó és gyors "összeköttetés", kapcsolat feltételezhető az egymástól nagy távolságra elkerült emberi közösségek között.

Ám a tudósítás belső vizsgálata is pozitív eredményre vezet. Hogy ez a prostitúciónak félremagyarázott tett "szent" volt és egy magasabb, sőt magasztos cél érdekében történt, azt a "színhely" - egy istennő templomának körzete bizonyítja. Ezen kívül azonban más körülmények is. Nyerészkedésből, megélhetési szükségességből, egyéb anyagi érdekből - mint a valódi prostitúció - semmi esetre sem történhetett, hiszen minden nőnek, tehát a leggazdagabbnak is, részt kellett venni benne, mert mint láttuk némelyeket szolgák serege kísért. Romlottságról sem lehet szó, hiszen válogatás nélkül, az első férfi ajánlatára el kellett menniük vele, sőt, az a tény, hogy "(miután hazament) ettől kezdve nincs az a nagy ajándék, amiért odaadná magát megint" a nő, éppen az ellenkezőt, a "tisztességet" bizonyítja, csakúgy, ahogy az a másik: "az ezüst pénz akármilyen nagyságú lehet", tehát értéke lényegtelen volt.

Mindez az "új-kőkori forradalommal" foglalkozó fejezet olvasása után világossá válik, ahol látni fogjuk, hogy a faj fennmaradása és biztosítása érdekében az emberiség vészesen rászorult mind a fogamzásra képes nők, mind pedig a termékenyítésre alkalmas férfiak közreműködésére. Az emberi közösségek akkori vezetői világosan látták ezt és az ő bölcs előrelátásuk hozatta velük ezt az akkor még inkább kegyetlenségszámba menő törvényt, amely csak akkor engedte meg a nőnek a választott férfival kötendő házasságát, ha előbb alávetette magát más férfi - vagy talán éppen férfiak-termékenyítési misztériumának. Erre pedig nyilvánvalóan azért volt szükség, hogy ha a nő fogamzóképes volt, választott férje pedig termékenyítésre képtelen, a feleség eme értékes és ritkaságba menő képessége a közösség érdekében kihasználatlan ne maradhasson.

Ebben pedig - későbbi korok erkölcsi szemüvegén keresztül nézve és megváltozott viszonyok szükségszerűen változott erkölcseivel összehasonlítva - erkölcstelenséget találni végzetes tévedés volna. Fölösleges tehát háborogni a görög és római szerzőknek - s ezen háborgásokat még nagyítani és továbbterjeszteni modem történészeknek - az etruszk "meztelenség" fölött is! Ha a görögöket és rómaiakat is csak ránk maradt szobraik és festményeik után ítélnénk meg éppen úgy, ahogy az etruszkokkal tesszük, akkor éppen olyan erkölcstelennek kellene találnunk őket is, mint az etruszkokat; ám a keresztény erkölcsöket valló középkori Nyugat népeit is, mert a felmagasztalt "renaissance" nem etruszk, hanem ó-görög és római erkölcstelenséget és meztelenséget "születtetett újjá" bochacchói művészetében. A görög gimnáziumokban szintén meztelenül folytak a játékok, s ha már eljutottunk a bankettek és lakomák kritikájához, csak annyi különbséget találhatunk, hogy míg az etruszkok a feleségeikkel, addig a görögök meztelen táncosnőkkel és hetérákkal mulattak együtt, mialatt feleségeik és leányaik rabszolga módra megfékezve, bezárva elmélkedhettek otthon férjeik és apáik mulatozásán és saját elnyomatásukon, míg az etruszk nők a teljes egyenjogúság alapján vettek részt férjeik örömeiben és minden egyéb kellemes időtöltésben. Erre már számos pártatlan történész is rámutatott és felhívta rá a figyelmet, de a kedves olvasó maga is levonhatja saját következtetéseit arra vonatkozólag, hogy ugyan hol züllöttebbek a férfierkölcsök: ott ahol idegen nőkkel mulatoznak a férjek a feleségek látó- és hatáskörén kívül, vagy ott ahol a feleségek is jelen vannak?!

Egyébként a félmeztelen férfi-viselet általános volt az egész Mediterrán-térségben a meleg éghajlati viszonyok következtében, viszont csak kevés helyen viseltek egész alsótestüket befedő nadrágot, mint az etruszk férfiak és finom bőrből készített, hegyes orrú, díszes cipőket, ami - mellékesen megemlítve - nem csak nemzeti viselet volt, hanem keresett külkereskedelmi árucikk is!

Hogy pedig korabeli alátámasztást is adjunk megállapításainknak, olvassuk el Hérodotosz idevágó feljegyzését: "(mert) a lydiaiak között és valójában a barbárok között általában mély szégyennek tekintik, ha valakit, még ha férfi is, meztelenül látnak." Hát az etruszkok szintén ezek közé a barbárok közé tartoztak, nem úgy azonban a magát a barbárok fölött állónak képzelő Hérodotosz és honfitársai, vagy a még későbbi rómaiak, akiknél a feleség-gyilkost felmentették, ha kiderült, hogy feleségét csak azért ölte meg, mert boriváson csípte rajta.

Bizonyos mennyiségű pornográfiát ugyan találunk mind az etruszk edényművészetben, mind pedig a sírképeken. Ám az etruszk erkölcsök védelmében fel kell azt is hozni, hogy ez művészetükben késői jelenség, az ősi vallásnak és erkölcsöknek nem része. A Dionizosz-Bacchus (Bak) vallás nem etruszk találmány és nem kizárólagosan etruszk kultusz. Megtaláljuk az összes mediterráni népnél, sőt a Mediterrántól messze bent, a kontinenseken is. Egyébként is ugyanazon vallási elbírálás alá tartozik, mint a vallási prostitúció, ugyanabban az időben keletkezett és éppen úgy a szaporodás és fajfenntartás ceremóniái közé tartozott. És mindkettő csakis ilyen keretben válik érthetővé. A bakkultuszt az "etruszk időben" már csak elcsökevényesedett alakjában ismerték, eredeti jelentését pedig rég el is felejtették már. Mint tradíció, viszont, még sokkal későbbi időszakokban is felbukkan itt-ott, amikor az etruszkoknak emléke is feledésbe ment már.

Ami pedig a közönséges, "világi" pornográfiát illeti, annak nyoma sincs az erős semita beütésű ioniai görögök beözönlése előtt, akik a perzsák elől menekültek, s az etruszk nép körében azután sem talált visszhangra sohasem. az "új erkölcsöket" csak a gazdag "menekültek" gyakorolták, akik vagyonuk útján hamarosan magasabb vezető körökbe illeszkedtek bele, s magukkal hozott erkölcseikkel meg is rontották őket. Ugyanaz történt, ami már előttük és utánuk is annyiszor megismétlődött és hatalmas, erős birodalmakat, amelyeket külső ellenség soha le nem győzött, porba döntött: az "új értékeket" és idegen szokásokat felvevő osztály szembekerült az ősi erényekhez, valláshoz és erkölcsökhöz ragaszkodó nép elégedetlen és elkeseredett tömegeivel. A korszellem hatása alatt álló mai történészek hajlamosak az etruszk államot megbuktató eseményeket "szociális forradalomként" magyarázni, amelyben a gazdasági helyzetével elégedetlen szegény nép lázad fel a gazdag elnyomó és kiszipolyozó osztály ellen. Amint azonban az Etruria végnapjairól szóló fejezetben látni fogjuk, erről szó sem lehetett. Sem társadalmi, sem gazdasági ellentétek az ősi etruszk nép soraiban nem voltak, hiszen ugyanazt vallották, mint az Árpád-kori magyarság: egy atyának gyermekei testvérek és testvérek között társadalmi különbség nem lehet. Kimutatható azonban a görögök által akkor már ismert, kikísérletezett és alkalmazott azon stratégia, amely a katonailag legyőzhetetlen ellenfelet a nép erkölcseinek megrontásával belsőleg gyengít le és teszi tönkre annyira, hogy utána "érett - vagy inkább rothadt - alma módjára hullik az ölébe" az addig elérhetetlen győzelem. Hogyan is ír erről a nagy magyar költő, Berzsenyi Dániel? "Minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, Mely ha megvész, Róma ledől, s rabigába görbed "

Ide - az etruszk nép erkölcseinek megítéléséhez - tartozik az etruszk nép kegyetlenségéről szóló tudósítások kiértékelése is. A toszkánai sírokban napfényre került festmények után következtetik egyesek, hogy mivel "gladiátori" játékokra "emlékeztető" részletek is láthatók, hát "a kegyetlenség nem állott messze az etruszk néptől". Köztudomású azonban, hogy ezek a Volturnában évente megtartott sport-versenyek a vallásos ünnepi játékok részét képezték és sokkal inkább hasonlíthatók a középkori lovagi tornák eseményeihez, semmint a római arénákhoz, ahol a nép szórakoztatására ezreket mészároltak le életre-halálra menő, ember-ember-ellen, vagy vadállatok elleni küzdelmekben és tömegek nézték végig kéjelegve ártatlan nők tömeges megbecstelenítését. Lehet, hogy ezek a későbbi római arénák az etruszkok ártatlan város-közi mérkőzéseiből fajultak el, ám aki ezt az etruszkok rovására akarja írni, az vagy szándékos merényletet kíván elkövetni a védtelen etruszk nép emléke ellen, vagy a római embertelenséget akarja tisztára mosni, vagy legalábbis mentegetni azáltal, hogy e kegyetlen és könyörtelen játékok eredetét az etruszkokhoz vezeti vissza.

Hogy az etruszkokat elítélő görög és római moralisták milyen végletekbe tudtak menni kritikájukban, arra jellemző, hogy még az etruszk zenét is "megszólják". A lágy "lydiai" melódiák szerintük erkölcstelenséget, romlottságot jelentenek, csupán azért, mert ők csak sokkal később vették át és alkalmazták, az első időkben csak a harcmezőn. Pedig az etruszk zene- kultúra az egyik legmegbízhatóbb fokmérője az etruszk általános kultúra emelkedettségének és magasabbrendűségének. A kettős fuvolát etruszk nemzeti hangszernek fogadhatjuk el, amelynek népszerűségét csak az egyéb fúvós hangszerek közelítették meg, s bronz-trombitáik egyik legfontosabb kiviteli cikkük volt Görögország felé is.

A zene egyébként szerves része volt az etruszk vallási, köz és magánélet minden mozzanatának. Ünnepek, bankettek és sportversenyek elképzelhetetlenek lettek volna zene nélkül. Még a birkózás is zeneszóra ment, s a testi durvaságot a fuvolák hangja enyhítette. Ez a zene semmi szín alatt primitívnek, de még egyszerűnek sem minősíthető, hiszen egész sereg zenekari hangszerük volt - valójában minden, amit ma ismerünk és használunk - ideszámítva a castanettet is, amelyet ugyanúgy használtak, mint ma a spanyol táncosnők; s a magyar olvasónak külön érdekesség lesz talán, hogy a citerát a Duna-medence ős-magyarsága az etruszkoktól vette át, vagy - fordítva - az etruszkok az ős-magyaroktól.

Amennyire megállapíthatjuk, a zene nem annyira az ének kíséretére szolgált, mint inkább a zenét kísérték a mozdulatok, s ebből fejlődött ki a tánc. Ugyanúgy a színházművészet is innen veszi eredetét. A színészek álarcot viseltek, s ebből arra is következtethetünk, hogy náluk a dráma és a színművészet egyéb válfajai is virágozhattak, annak ellenére, hogy erről írásos emlékünk nem maradt. Műértők és történészek megállapítása szerint a zeneszerszámok, a ritmus, a harmóniák és melodikus elrendezések ugyanazok "Etrúriában, mint a görögök zenei világában", s ez a megállapítás első hallásra úgy hat, mintha dicséretnek szánták volna. Valójában azonban azt igyekszik érzékeltetni, hogy az etruszkok a görögöktől tulajdonították, tanulták el a zeneművészetet. Ha a két nép ősiségét, kultúrájának fokát és zenekultúrájának, hangszertörténetének részleteit elemezzük, nem lehet vitás, hogy ha a két nép közül az egyik "kölcsönzött" a másiktól, az nem az etruszk volt, hanem a görög. Az etruszkoknak nem volt szüksége zene kölcsönzésére sem a lydiaiaktól és frigiaiaktól, hiszen zenéjük azonos volt azokéval, sem pedig a görögöktől, akiknek kimért, "ünnepélyes" dór-germán zenéje sohasem talált visszhangra náluk, nemhogy utánzásra méltónak ítélték volna.

Ha az etruszk hangszer- és zene-kultúrát csak burkoltan és sokszor alig észrevehető ügyeskedéssel igyekeztek elvitatni tőlük, nem kevés azoknak az etruszkológusoknak a száma, akik egyenesen és nyíltan azt vallják, hogy az egész etruszk festő és szobrászművészet, az ékszerkészítés, sőt az agyagedény ipartermékei is mind jól-rosszul, inkább azonban rosszul sikerült másolatai a görögnek. A magát műtörténésznek tartó Bemard Berenson odáig megy, hogy könyvének sokat mondó "A hozzá nem értés eredetisége" alcíme alatt ezeket írja: "...ha egyáltalában valami jót lehet találni az etruszk művészetben, az csak addig az, amíg görög."

E tudatlanságot, de főleg rosszindulatot eláruló hamisítás egyetlen ténnyel megcáfolható: az etruszk sírfestmények- különösen pedig a korai sírfestmények - idején görög festészet még egyáltalában nem létezett, abból a korból tehát görög "nagy mesterek" egyetlen "remekműve" sem maradt és nem is maradhatott az utókorra. Egy nem létező, vagy csak sokkal később létező művészetet sem ellopni, sem leutánozni nem lehet, de még csak hatással sem lehet arra, ami előtte volt.

Ezt a tényt nem másíthatják meg ilyen ravaszul fogalmazott mondatok sem, mint: "...ami ezeket a temetőket különösen figyelemre méltóvá teszi, az a festett sírkamrák egyedülálló sorozata... Görögországnak nincs semmi ehhez hasonlítható, amit felmutathatna. (mégis?) Ezek a festmények hűen tükrözik az egymást követő görög befolyást az etruszk művészetre...", vagy "Ezek az etruszk dokumentumok különleges jelentőséggel bírnak, minthogy Görögország nagy festőinek eredeti munkái majdnem mind elvesztek". Ilyen "etruszkológusokat" az etruszk művészet- nyilvánvalóan csak annyiban érdekel, hogy annak alapján hihetővé tegyék a görög festmények létezését is, hiszen - valójában - azt állítják, hogy az etruszkoknak csak azért voltak képeik, mert azokat az eredeti görög festményekről lemásolták.

Ha ógörög és római szerzők az etruszkok ilyen méretű lebecsülésére vetemednek, az a "vae victis"-elv alapján érthető. Hogy azonban modern szakembereket mi késztet ilyen elfogult állítások megtételére? Ha nagyon kíméletesek akarunk lenni velük szemben, talán azzal menthetjük ki őket, hogy a "görög-római kultúra" művelői és tanítványai, akik akkor is a görögökkel és rómaiakkal azonosítják magukat, amikor az etruszkokról írnak.

Egyébként az etruszk és görög festészetben csak annyi a közös vonás, hogy mindkettő festéket használ hozzá. A két nép nem csak versenytárs, ellenfél, majd ellenség volt, de ízlésük, vérmérsékletük, kultúrájuk és múltjuk annyira különbözött, hogy művészetüknek még nagyvonalú jellege sem lehetett azonos. Az etruszkok nem voltak hajlandók elfogadni a görög motívumokat, az etruszkokéval pedig Görögországban nem szimpatizáltak. Amit pedig az etruszkban görög motívumnak neveznek egyesek az nem volt görög, hanem a görögök kölcsönözték az "ős-mediterrán" elemekből. Mindennek következtében két egészen más irányzat alakult ki. A görög művészetben a legkorábbitól a legkésőbbig az emberi forma volt a lényeg, a hátteret elhanyagolták, elnagyoltak, s csak annyit tartottak meg belőle, amennyi a fő-motívum kihangsúlyozására szükséges volt. Ezzel szemben az etruszk művészet - csakúgy, mint az összes ős-mediterrán népé - leíró, elbeszélő volt, ahol tulajdonképpen nem volt fő és mellék-motívum; minden egyes kis részletnek egyforma jelentősége volt.

A görög művészet - jóllehet idealizálta az emberi test formáit-mégis a természeti hűségre, hasonlatosságra törekedett, célja az eredeti tárgy leghűségesebb lemásolása volt. Az etruszk művészet ezzel szemben nem annyira a hűségre, hasonlóságra fektette a súlyt, hanem a kifejezést, az egyéniséget, az individuális jellemet és a fizikai jelleget örökítette meg. Az etruszk művész stilizált, megnyújtott, torzított a művészi hatás elérése érdekében. Kimondhatjuk tehát, hogy az etruszk művészet ellentéte a görögnek, független tőle és távol áll az egész görög világ-felfogástól. Ezt a szinte "impresszionista" etruszk irányzatot vette át később Róma, s rajta keresztül "Nyugat" a középkori művészet minden ágában, egészen addig, amíg csak a "renaissance" újjá nem születtette a görög "realitást" és meztelenséget, ami az etruszktól - a valódi és ősi etruszktól, minden ellenkező hiedelem ellenére - mindig távol állt. Ezt azonban a "Nyugat" tudós szakemberei és művészei sohasem vették észre, vagy talán csak sohasem jutott tudomásukra.

Természetesen a Kr. e. harmadik, sőt már a negyedik századtól megváltozik a helyzet, azonban akkor már etruszk művészetről beszélni tévedés és aki abból ítél és von le következtetéseket mégis, az saját magát is becsapja. Ekkor ugyanis az etruszk nép haláltusája végső fázisába lép, s többé nem tud alkotni, és amit mégis alkot, az valóban nem etruszk többé. Az etruszk helyébe a görög lép, s ennek az etruszk kiesésen kívül egyéb okai is vannak. A görög művészet eddigre eléri képességének kivirágzását, s tehetségének kiteljesedését, amellyel a dekadenciába süllyedt és idegen behatásoknak kitett etruszk művészet versenyezni már képtelen. A politikailag és katonailag válságba került etruszk nemzet ettől még művészileg tovább élhetett volna és újjászülethetett volna, ha a helyébe lépő Rómától nem kapta volna meg a halálos döfést. A rómaiak ugyanis a terjeszkedésén folytatott háborúk kimerítő küzdelmeiben nem voltak képesek saját kultúrát kialakítani, s minthogy a makacs ellenállást tanúsító etruszkokat a gyűlölt ellenségnek tekintették, sem szellemi, sem művészi értékeiket elfogadni már csak büszkeségből sem tudták, miután legyőzték őket. Ilyen körülmények között azután nem csodálkozhatunk, ha a valóban magasrendű görög szellemiség bűvkörébe estek minden ellenállás nélkül.

S amit a művészetről általában elmondtunk, az vonatkozik az etruszk ékszerkészítésre is, ami - valójában - szintén a művészetek egyik ága, s különösen az volt ebben a korban. itt talán nem érdektelen rámutatni arra a szintén makacs tagadásra, amely az etruszkok esetéhez hasonlóan a maga idejében magas fokot elért szittya aranyművességtől is el akarja vitatni az eredetiséget.

Pedig, mint már említettük, az etruszk fém-bányászat messze visszanyúlik a történelem előtti időkbe, s azzal együtt a fém-feldolgozó ipar is, amelynek talán a legrégibb ága az aranyművesség. Valójában távolian megelőzi a görög aranyművességet. A sírkamrákból előkerült ékszerek legalább olyan szépek és annyifélék, mint amit ma készítenek. Az általánosan etruszknak elismert, szépen csiszolt bronztükrök, amelyek hátsó oldalán látható karcolatai készítőjük magas fokú művészi tehetségéről tanúskodnak, egyúttal az etruszk női ízlés kifinomultságáról és magas szintjéről is bizonyítékul szolgálnak. Ennek az ízlésnek fejlettsége és finomsága viszont azt bizonyítja, hogy ezt az ízlést csakis hasonlóan finom és fejlett művészet volt képes létrehozni és kielégíteni. Nem lehet vitás, hogy az akkori világ leggazdagabb népének hölgyei meg tudták venni és érdeklődtek is a görög - és más országok - művészi termékei iránt, azonban éppen úgy vitathatatlan, hogy ékszerészeiknek szaktudásért nem kellett a szomszédhoz fordulni; művészi érzéküket ránk maradt remekmívű darabjaik bizonyítják, művészi irányzatukat pedig a kifinomult ízlés szabta meg, amely a társadalom férfi tagjai részéről is megnyilatkozott.

A műértők szinte egyöntetű véleménye szerint az ékszerek készítőiről általában nem lehet megállapítani, hogy vajon etruszk, vagy görög nemzetiségűek voltak-e. Ennek ellenére görög befolyásról, sőt görög kölcsönzésről és másolásról beszélnek ugyanezek a szakemberek. A görög nagyság beidegződött bűvöletében észre sem veszik, hogy milyen ellentmondásba keverednek saját magukkal, amikor ilyen meggondolatlan megállapításokat tesznek.

Az etruszk fémművesek által készített diadémek, fülbevalók, nyakláncok, karperecek és karikák, karkötők és fibuláknak nevezett biztosító tűk arany, ezüst, és bronz változatai mindmegannyi eredeti remekmű, amelyeknél ma sem készülnek ízlésesebbek, de az egyéb nemesfém és bronz-tárgy is bizonyítéka és példája az etruszk kultúrának és szépérzéknek. Bronzból készült edényeik és egyéb használati tárgyaik nem csak nagy bőségben és hatalmas választékban készültek, a három-lábú nagy-üsttől kezdve az olaj gyertyatartóig, hanem elmondhatjuk róluk, hogy kifinomult ízlést és mesterségbeli szaktudást is igazolnak. Háztartásukban megtalálunk mindent, amit ma is használunk, s ha az idő és az olasz éghajlat megsemmisített is majdnem mindent, a reliefek és sírfestmények megőrizték emléküket és eltagadhatatlanul tanúskodnak az etruszk ipar fejlettségéről.

Lakberendezésük, bútoraik ízlésesek, kényelmesek és gyakorlatiasak voltak. Ismét csak a sírfestményeknek köszönhetjük, hogy fogalmunk van mindennapi életükről és környezetükről. Így szobáikban láthatunk díszített lábú ágyakat, hímzéses párnákkal és ágyhuzatokkal, trón-alakú székeket szögletes és kerek asztalaik körül, lábtartókat, "sámlikat" és minden egyebet, ami azóta sem ment ki a divatból.

Mindezek ismeretében pedig talán időt sem érdemes arra tölteni, hogy megmagyarázzuk, miért nem kell egy ilyen kifinomult ízlésű, tehetséges és művészi érzékű kultúrnépnek a görögök agyagedényeit leutánozni!

Nem volna azonban teljes az etruszk művészetről alkotott képünk, ha legalább is röviden-meg nem említenénk szobrászművészetüket is. Bár márványt nem használtak, bronz, kő és terrakotta szobraik semmiben sem maradnak el a korabeli görög, vagy más nép művészete mögött. Kisebb tárgyakat csontból és borostyánkőből is készítettek, ám tudomásunk van arról, hogy egyéb, porladó anyagot is használtak, s fafaragásuk szintén művészi volt.

Talán már eddig is észrevette a kedves Olvasó, hogy az etruszkokra vonatkozó ismereteinket általában temetőikből, sírjaikból, azok leleteiből és festményeiből merítettük, kevesebb hányadát pedig ó-kori szerzők itt-ott elejtett, főleg ellenséges és leginkább megbízhatatlan feljegyzéseiből. E szomorú ténynek az etruszk népre oly tragikus következményeiről még lesz szó és irodalmának szinte maradéktalan megsemmisítésére is visszatérünk.


 Most csak azokkal az itáliai földrajzi és éghajlati viszonyokkal foglalkozunk, amelyek megmagyarázzák a romlandó anyagból készült tárgyak szinte maradéktalan eltűnését és megsemmisülését.

Pontosan tudjuk, hogy a Kr. előtti kilencedik századtól Etrúria területe sűrűn lakott, tervszerűen beépített, mezőgazdaságilag fejlett, jól megművelt terület volt, ezért alakulhatott ki és virágozhatott a már korábban ismertetett magas kultúra. Annak ellenére, hogy a városiasodás csak a nyolcadik századdal kezdődően következett be és ettől kezdve beszélünk "terjeszkedésről" és "kolonizálásról" mind délen, Campaniában, mind pedig északon, a Pó völgyében, feltételezhetjük, hogy a kultúrának gyökerei mélyen lenyúlnak az őskor homályába. Sőt, a bányászat leleteiből és a kőkori szerszámok tanúságából levont következtetések tulajdonképpen már messze túlhaladják a feltételezés határát. Ugyanúgy, a magas kultúra feltárása a korabeli temetőkben okvetlenül feltételezi azt is, hogy az etruszkok házakban laktak és csak halottaikat költöztették ki a temetők sírkamráiba A sírkamrák berendezéséből pedig már régen megállapították, hogy ugyanezek a berendezési tárgyak voltak használatban lakásaikban és középületeikben is, s a sírkamrák festményein és falain látható használati tárgyakat az élők is használták, nem a halottak számára találták fel őket. Joggal feltételezhetjük tehát azt is, hogy házaikat fából építették, a házépítéshez gerendákat használtak, házuk tetejét pedig zsúppal-náddal fedték; hogy a szövés-fonáshoz lent és kendert termeltek; hogy a ruházatukat képező ruhadarabokat maguk állították elő, blúzaikat, párnáikat maguk hímezték, cipőjükhöz a bőrt maguk cserezték, s művészetük alapanyagát és szerszámait maguk készítették. Írásuk betűinek a vízszintestől eltérő, ferde-horizontális vonalai tagadhatatlanul azt bizonyítják, hogy fára írtak, nem úgy, mint Sumirban, ahol az ékírást az agyag bőséges jelenléte hozta létre, s nem úgy, mint Egyiptomban, ahol az íráshoz a kő volt a legbőségesebb és legalkalmasabb médium, majd a sokkal könnyebben használható, szintén egyedül Egyiptomban termő papiros (papirus).

Ugyan hová lett mindez a régészeti "bizonyíték", hogy sírjaikon kövül hírmondó sem maradt belőlük?!

Hogy ezt egyáltalában megérthessük és az etruszk civilizációt a maga megérdemelt nagyságában láthassuk, lássuk ugyanezt az Etrúriát mintegy kétezer évvel később - a tizenkilencedik század fordulóján- Dennis György angol utazó szemüvegén át. E sokat idézett - szabad fordítású - leírás az ő "Városok és temetők" című könyvében található.

"...a nagy etruszk alföldön voltunk most, amelyet itt-ott elsötétített ugyan egy-egy erdő, de nem elevenítették meg városok, vagy falvak; lakott hely nem látható egész kiterjedésében Toszkanella távoli tornyait leszámítva, s a láthatárt csak néha törte meg egy magányos tanyaépület, vagy porladó rom, nagy szünetekkel... egy ország, amelyet lakhatatlanná tett a malária, ahol csak pásztorok és állattenyésztők laknak, s ahol nem fordul meg egy tanult, intelligens ember..."

S ugyanez vonatkozott a Pó ezer mellékfolyójának és deltájának árterületére is, ahol csak a második világháború után sikerült a viszonyokat elfogadhatóra változtatni.

Persze, valaki azt mondhatná, hogy klímaváltozás történt, mint ahogy ez előfordult a Föld egyéb pontján is, s valójában ma is, mindenütt változásban van. Ám az etruszk folyam és vízszabályozás ránk maradt emlékei éppen az ellenkezőt bizonyítják. A Pó síkságtól Etrúrián és Latiumon keresztül Campániáig monumentális folyamszabályozási, mocsár-lecsapolási, csatornázási és szennyvíz-levezetési munkálatok sokszor ma is használatban lévő rendszerének nyomaira bukkanunk lépten-nyomon, amelyek nélkül nyilvánvalóan az etruszk-időkben is mocsaras-maláriás, egészségtelen és lakatlan pusztaság uralkodott volna az etruszkok mozgalmas munkás társadalma helyén.

Mint már említettük, ősidők óta az etruszkok egyik főfoglalkozása a mezőgazdaság volt. A gazdagon termő szántóföldekhez nagyrészt ármentesítő csatornázás és mocsár lecsapolás útján jutottak hozzá, máshol viszont öntöző művekre volt szükség. Folyók medrének megváltoztatása, s vizük sokszor földalatti alagutakban történő elvezetése komoly mérnöki tudást igényelt, s e földalatti csatornák karbantartása sem volt kisebb feladat.

Javításukra és tisztogatásukra bizonyos távolságokra levezető aknákat építettek. De etruszk mérnöki munka volt Rómában a mai Fórum mélyebben fekvő területének vízmentesítése is Kr e. 625 körül, amelyre a népgyűlések megtartása céljából volt szükség. Ugyancsak ők építették az első hidat Rómában a Tiber fölött, amelyre a campaniai "gyarmatosítás" miatt volt szükségük, s a ma is használatban lévő szennyvíz-levezető hálózatot, a cloaca maximát is. S ami még ennél is figyelemre méltóbb, a később egész Európát ámulatba ejtő római út- és híd-építészet, amelynek egyes szakaszai szinten használatban vannak még, az etruszkok építészeti tudományán alapul.

Bár nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz, itt mégis meg kell említeni, hogy az etruszk út és vízi mérnökség korai jelenléte és magas fejlettsége valószínűsíti, hogy a Mezopotámiában és Egyiptomban megjelenő öntözéses gazdálkodás és annak nyomán kifejlődő magas kultúra valamilyen kapcsolatban kellett, hogy legyen az etruszkkal. Ez a feltevés ugyan még sok kutatást és bizonyítást igényel, nem lehetetlen, hogy éppen az etruszk tapasztalatokra épült ezeknek az első folyami kultúráknak meghonosodása; ez pedig azt is jelentené, hogy a közös eredeten kívül talán közvetlen kapcsolatok is fennállottak az e térségekben megjelenő és irányító szerepet betöltő "gyarmatosítók" és az etruszkok között. Hogy ez a kapcsolat milyen irányú lehetett, vajon közvetlenül, vagy a következő fejezetben érintett fehér őshazán keresztül történt-e, annak kiderítése szintén még több kutatást igényel és érdemel.

Nem kevésbé voltak mesterei a várostervezésnek és az építészetnek általában. Ókori szerzők gyakran említik városalapításaikat Campaniában és a Pó völgyében, ahol a tizenkét eredeti etruriai város másik tizenkét várost alapított.

Az etruszk várostervezés, különösen a nyolcadik századtól kezdődően valóban példa nélküli volt, s hogy miért éppen a nyolcadik századtól, annak okait a későbbi fejezetekben látni fogjuk. Ettől fogva "a várost nem csak egyszerű lakóhelynek tekintették, ahol a különféle városi funkciókat elvégezhették, hanem "szent" helynek is az Isten és ember szolgálatára".

A város helyének kiválasztása elsőrendű fontossággal bírt, s amint az etruszkok további története kibontakozik előttünk, meglátjuk, hogy a legfőbb szempont a jól védhetőség, a közlekedési utak biztosítása és egy védelmi rendszerbe való beilleszthetősége - azaz stratégiai fontossága - volt. Miután a megfelelő helyet megtalálták, s az első kapavágást megtették volna, a jósok megvizsgálták az "ómeneket", hogy vajon Isten akaratával megegyezik-e s csak azután vágta meg a város határát jelző barázdát a "király", aki a rábízott várost Isten oltalmába ajánlotta és védelme alá helyezte.

A városalapítás ceremóniáját Plutarch megörökítette számunkra. Egy fehér tehenet egy bikával járomba fogtak és az eke elé kötötték őket úgy, hogy a bika a külső oldalra kerüljön. E mögé állt a "király". Az eke volt a szimbolikus eszköz, amelyik örökre megszentelte a város határát jelző barázdát. Ahogy az eke a gyepet a város felé befordította, az mutatta a megépítendő kőfal helyét, míg a barázda maga lett az árok helye, amely a fal külső oldalán végigfutott. Amikor elérték a kapuk előre kijelölt helyét, az ekét a levegőbe emelték, azaz a kapukat szándékosan nem szentelték meg, hogy a tisztátalan isteneket - akikre azonban szükség volt, mint a magyar fene, íz és rosseb nevű istenekre tetszés szerint be lehessen engedni, vagy kikergetni.

A falakon belül a tér egy részét szabadon hagyták, amit sohasem építettek be, hanem szent bereknek, parknak tartották meg, nyilvánvalóan istentiszteleti célokra. A város közepét, ahol az észak-déli irány keresztezte a kelet-nyugatit, a túlvilág átjárójának tartották.

Házaikból, városaikból a későbbi megromlott éghajlati viszonyok következtében nagyon kevés maradt ránk - ahogy ezt már említettük - a kőbe vágott sírkamráik és temetőik alapján azonban megbízhatóan rekonstruálhatók és jó fogalmat alkothatunk magunknak róluk. A későbbi dór és ion oszlopokra emlékeztető, azoknál azonban simább kivitelezésű oszlopok már az "archaikus' időkben is megvoltak, tehát nem görög eredetű, s ezt készítették fából is a "szent" és középületek díszítésére. A görög dór és ion oszlopoknak tehát Etrúriában van az előzménye, s valóban, egy ideig, Görögországban is használták, noha elég hamar megalkották saját stílusukat. Ennek az építészetnek jellemzőit megtaláljuk majd a későbbi római emlékműveken is, tehát ez sem görög, hanem etruszk hagyaték.

Annak ellenére, hogy ó-kori írók a korukbeli építészetet dór, ióni corinthoszi és toszkánai építészeti rendszerre osztják fel, akadnak modern "etruszkológusok," akik egy önálló etruszk építészet létezését tagadják, s azt a görög leutánzásának, vagy legalábbis közvetítésének tartják. Bár az etruszk köz- és magánépületeknek csak alapjai maradtak meg, mivel még a templom falait és felső részét is fából és egyéb korhadó anyagból készítették, mégis ezek az alapok és az erődítésnél, városbekerítésnél használt kőfalak elég bizonyítékot szolgáltatnak az ókori vélemény alátámasztására. Az etruszk építészet eme rosszindulatú leértékelésének cáfolására elég szembeállítani az etruszk templomok "három hajós" beosztását a görög téglalap alakú elrendezéssel, s a körbefutó, vagy a templom elejét díszítő oszlopsorral. Ugyanez vonatkozik a magánházak beosztására is, sőt a sírkamrákban is ugyanezt találjuk meg, s a Mediterrán térség és a Duna-medence építkezési stílusával mutat rokonságot.

Az etruszkok boltíves és "hamis-boltíves" építkezési módja, ami átöröklődött a későbbi római építészetbe és azon keresztül a középkor gótikus stílusához vezetett, szöges ellentétben áll a görögöknél megszokott szögletes építészeti stílussal. Ezzel kapcsolatosan érdemes megemlíteni, hogy az ókor legnagyobb és leghíresebb temploma Pyrgiben, sőt a római híres Jove-templom is etruszk építészek munkája és az etruszk háromhajós stílusban épült.

Egyik világhíres etruszkológus könyvében olvashatjuk, hogy mivel az etruszkok irodalma "hiányzik" - s e hiányra és annak okaira még bőségesen visszatérünk - így sohasem fogjuk megismerni őket úgy, mint embertársainkat, s örökre arcnélküli és hangnélküli kísértetek maradnak számunkra, mint az úgynevezett "tengeri népek", amelyeknek csak a nevét említik a régi történészek. Az etruszkok irodalma valóban eltűnt, azonban lássuk csak, hogy igazán olyan arc és hang-nélküliek-e az etruszkok, mint egyének és mint társadalom, ahogyan általában gondolják?! Valóban "titokzatosabbak-e, megfoghatatlanabbak és szellemszerűbbek- e, mint a sumirok és egyiptomiak, akiknek hatalmas irodalma maradt reánk?!

Mint az őstelepüléssel foglalkozó fejezetünkből kitűnik, azt biztonsággal megállapíthatjuk, hogy az etruszk nép ősállománya azonos a fehér őshazából terjeszkedésnek indult "cromagnon" emberrel, amelynek Itáliába behatoló csoportjai talán már korábban megérkeztek, mint a tovább nyugatra vonulók az Atlanti-partokat elérték. A Kelettel és Egyiptommal folytatott kereskedelmi és kulturális kapcsolatok folyamán bizonyosan és elkerülhetetlenül történhetett valamelyes jelentéktelen fajkeveredés, ám az eredeti fehér faj tisztasága csak akkor változik meg észrevehetően, amikor a perzsák elől beözönlő elő-ázsiaiakkal megindul a keveredés, akik hozzák magukkal a keleten és délen beléjük oltott barna faj vérét és vele együtt a később - helytelenül - "semitának" elnevezett népkeverék fizikai és erkölcsi faji jellegzetességeit és különlegesen színes szellemi és vallási képzeletvilágát. S minthogy a faji jelleg meglehetősen állandó tényező és a fajkeveredés is állandó és előrelátható jellegzetességeket eredményez, az etruszk "arc" íme megelevenedik, mert ez az arc az ötödik század előtt semmiben sem különbözött például a Duna-medencében lakó ember arcától, sőt az etruszk nép teljes felszívódásáig ahhoz mindig sokkal közelebb állt, mint a későbbi "római" lakosságé, amelyik a birodalom terjeszkedése folyamán sokkal alaposabb vérkeveredésen esett át, mint az az etruszk időkben egyáltalán lehetséges volt.

Miután arcuk és külsejük így megelevenedett előttünk, további leírást is adhatunk róluk. Tudjuk például, hogy az etruszk nők kitűnő eleganciával öltözködtek, szép ruhákat varrnak, amelyeket ízlésesen kihímeztek, csakúgy, mint a Duna-medence korabeli, sőt későbbi leányai és asszonyai és drága ékszerekkel díszítették magukat. Hosszú hajukat hátul befonva hordták, vagy "lófarokszerűen" csomóba kötötték, s úgy esett vállukra. Az ötödik századtól divatba jött a hajfonatból készített "korona", vagy sapkában hálóban tornyozták fel hajukat. A negyedik század után áttértek a görög hajviseletre.

A férfiakról tudjuk, hogy hosszú hajat, szakállt viseltek, félmeztelenül jártak, csúcsos sapkájuk volt és felfelé kunkorodó orrú cipőjük. Az ötödik századtól ők is áttértek a görög divatra, különösen a fiatalság. Szerették az ékszereket, emiatt a korabeli szerzők megrovóan, lekicsinylően írnak róluk, mert a harctérre is jólöltözötten, ékszerekkel díszítve mentek, s magukkal vitték értéktárgyaikat is. Természetesen e korabeli szerzők egytől egyig a görögök és rómaiak sorából kerültek ki, akiknek ez a szokás már csak azért is idegen volt, mert halálos ellenségeik voltak, azonban a "barbár" népeknél egyáltalán nem volt ismeretlen, vagy szokatlan, s a Dunamedencében még Kr. u. a tizenhatodik században is gyakorlatban volt, amit Zrínyi Miklós szigetvári hős várkapitány és kíséretének a törökökre történt kirohanásáról fennmaradt hiteles történet letagadhatatlanul igazol.

A nők és öregek ruházata ős-idők óta a hímzett díszítésű szegéllyel ellátott, könnyű anyagból készült, földig érő "tunika" volt, amely fölött festett, vagy hímzett, nehéz szövésű, takarószerű" kendőt viseltek. Ez utóbbi volt hidegebb időben a férfi viselet is, és ebből fejlődött ki később az etruszk nemzeti öltözet, a Duna-medencei "cifra szűrhöz" hasonló ruhadarab.

Az ötödik századtól kezdődően már csak a papság hord csúcsos süveget, a világiak, nők és férfiak egyaránt, hímzett anyagból készített félgömb-alakú sapkát viselnek, majd hamarosan áttérnek a fejfedő nélküli divatra.

Nem kevesebb ismeret áll rendelkezésünkre az etruszkokról, mint társadalomról sem, ám mindenek előtt el kell vetnünk azt a meglehetősen elterjedt nézetet, amely szerint zord, kietlen, sivár életet éltek volna, akik többet törődtek a halottaikkal, mint az élőkkel, mert több időt fordítottak rájuk, mint magukra. Ezt a nézetet lehet talán azzal indokolni és menteni, hogy az anyagi, tárgyi bizonyítékokra túl sok súlyt fektető tudományosság ezt a látszatot kényszeríti rá és fogadtatja el művelőivel, minthogy városaik, településeik szinte teljes mértékben és nyomtalanul eltűntek, temetőik viszont határtalan bőségben ontják az archeológiai anyagot. Azonban itt csak a "bizonyíték mennyiségéből ítélve juthat valaki erre az elhamarkodott és hamis következtetésre, mert a minőség, a lényeg mást bizonyít. Azok a festmények és domborművek, amelyek a sírokban zenét, táncot, lakomát és vígságot örökítettek meg, az élet megnyilatkozásai, az élet szeretetének megmutatkozásai. Ezeket a jeleneteket saját való életükből vették, s azoknak az örökkévalóságban történő folytatása az a remény, amely útravaló a távozónak és vigasztalás a hátramaradónak. Valójában annak a kívánságnak a kifejezése, hogy a túlvilágon állandósuljon mindaz, amit az életben legjobban szerettek, ami a legkedvesebb időtöltésük volt.

Nem minden sírfestmény ábrázol azonban vidám jeleneteket és az ünnepnapokat jelentő szórakozás megnyilvánulásait, sőt a túlvilággal foglalkozó témák éppen azok, amelyek egyenesen hátborzongatók és kísértetiesek. Emlékezzünk csak a "kalapácsos emberre", aki a másvilág határán várja az érkezőt, hogy bezúzza koponyáját. Nem váratlan tehát, hogy ezek hatására kialakult az etruszkológusok az a nem jelentéktelen csoportja, amelyik habozás nélkül kinyilatkoztatja, hogy a halottak sorsa változtathatatlanul szomorú volt, s a könyörtelen vallási törvények nem kíméltek senkit, legyen bár gazdag, vagy szegény, hatalmas, vagy elesett. Ugyanezek hajlamosak vádolni őket azzal is, hogy túlságosan alárendelték magukat az isteni hatalomnak. Azt állítják, hogy az isteni akarat előtti teljes megalázkodás olyan benyomást ad, mintha "feladnának minden egyéni akaratot," mintha lemondanának minden emberi tevékenységről annak súlya alatt. Felróják nekik azt is, hogy vallásuk az emberfeletti forrásból származó "szent írás", sőt akad olyan is, aki e vallási gyakorlat miatt szolgalelkűséget emleget.

A fentiekhez hasonló "törvényeket" megalkotó etruszkológusok természetesen megfeledkeznek arról, hogy mindezt nem csak az etruszkokról mondhatnánk el, hanem az emberiség nagy hányadát még ma is magában foglaló huszadik-századbeli világvallásokról is, pedig egyik sem akadályozza híveit emberi tevékenységükben. Az Isten előtti megalázkodás egyébként minden vallás elsőrendű követelménye, amely alól talán csak a zsidó és az azzal szorosan kapcsolódó vallások és szekták a kivételek, természetesen beleértve az ó-görögök és a görög isteneknek szolgáló pogány rómaiak vallását, ahol az Istennel való alkudozás, sőt sokszor emberi fölényeskedés egyedül elfogadott. Ám még a zsidó vallás is "szent írásnak" tekinti a tórát.

Ha pedig a madarak repülésével kapcsolatos, vagy az állati belső részekből, nevezetesen mából, történő jóslatok gyakorlata a kiindulási pont megfigyeléseik és megállapításaik számára, akkor arra is gondolniok kellene, hogy a rómaiak teljes egészében átvették az etruszkok vallási rendszerét és ennek ellenére felépítették hatalmas és tartós világbirodalmukat. De ugyancsak nevetségessé válnának, ha például a hunok Atilláját, vagy a magyarok Árpádját a sors akaratába való beletörődéssel, reménytelen megadással vádolnák, hiszen a történelem róluk ennek éppen az ellenkezőjét jegyezte fel, pedig ugyanezek a vallási szokások és szertartások ezeknél a "barbároknak" nevezett népeknél éppen úgy gyakorlatban voltak.

Ezek az etruszkokat leértékelő etruszkológusok legnagyobb tévedésüket azonban akkor követik el, amikor e késői vallási motívumokból általánosítanak. Ma már köztudomású hiszen többen kimutatták - hogy a kalapácsos ember csak akkor jelent meg az etruszk mitológiában, amikor a vég reménytelensége elérkezett, ez pedig az ötödik század után kezdődött csak. Az ősi etruszk hitben nyoma sem volt megadásnak, reménytelenségnek, vagy a túlvilág félelmetes, borzalmakkal teli elképzelésének. A lakomás-bankettes-játékos sír-festmények a valódi etruszk karakter jellemzői, s a síron túli "örök szenvedés" fogalma csak későn vonult be hitéletükbe, a görög istenek hadával, amit azután továbbadtak a rómaiaknak is. Az eredeti ősvallás az etruszkoknál is az egy-isten-hit volt, akit sohasem ábrázoltak emberi formában, s ők is úgy jártak, mint a közel-kelet népei, akiknél ezt az őshitet először megrontatták a sok-isten bálványosított imádatával, majd később, ugyanazok, akik az ősi ültet elvették és elfelejtették velük, újra feltalálták és előálltak vele, mint sajátjukkal.

A régészeti leletek félreérthetetlenül igazolják, hogy az ősi etruszk társadalomban egyenlőség, osztály-nélküliség volt. A családi hálózatra felépülő "patriarkális monarchia" a "királynak" akit lukumó, vagy lükomo névvel illettek, s amely név később a római nemesség címévé változott a legfelsőbb bírói hivatalt is előírta és minden héten nyilvános ítéletnapot tartott, ahol a peres ügyeket intézte. A katonaságnak főparancsnoka és az egyháznak főpapja volt, tehát semmiben sem különbözött a sumír papkirályoktól. Hivatalos ténykedése idején trónon ült és arany koronát viselt, s kezében a hatalom jelvényeit tartotta, amelyek között már ott szerepelt a "fasces".

A király kormányának magját a papok képezték, akiket szent embereknek tartottak. Ezeknek legfőbb kötelessége volt a nemzet alapításának örökségét továbbvinni, s az isteni doktrínák szövegét megőrizni és átadni utódaiknak.

A latin szerzők írásaiban megmaradt "Disciplina Etruska", az etruszk Alkotmány, mindezt előírta és felölelte a törvények összességét is, beleértve a polgárjogokat és a büntetőjogot, amely alapját képezte a máig is használatban lévő, egész Európában elterjedt "római jognak".

A szolgák kivételével az egész etruszk nép beletartozott a "nem"-be és ez biztosította az egyenlőséget, éppen úgy, mint a "kereszténység felvétele" előtti magyar népnél. A "nemességbe" beletartozó minden etruszknak megvolt a személyi és családi neve.

A színészek, akrobaták, táncosok, a szolgák és idegenek képezték az "alacsony" osztályt, amelynek tagjai csak személynévvel rendelkeztek, családi nevet nem viseltek. Őket nem tekintették a nemzet részének.

Ókori írások gyakran említést tesznek az Etruszk Ligáról, amely a városállamok összefogó szerve volt és a magyaroknál is ősidők óta ismert "országgyűlésnek" felelt meg. A városállamok kiküldöttei évente egyszer a mai Bolsena-tó közelében fekvő szent, vagy kegyhely, Veltuna, templománál gyűléseztek, amely templom a görögök Delphi-i templomának szerepét töltötte be. A városállamokból összegyűlt kiküldöttek és képviselők itt rendezték meg az évi választásokat és itt tárgyalták meg a közös teendőket és közügyi kérdéseket. Ezen kívül - mint már korábban megemlítettük - itt tartották az évi ünnepi játékokat és sportversenyeket is.

A sírleletek általában arra engednek következtetni, hogy az "etruszk liga", amelyik ezeket az évi összejöveteleket meghonosította, csak aránylag későn, a hatodik században jött létre, nyilvánvalóan a sorsdöntő események hatása alatt, mint majd később látni fogjuk.

Ugyancsak megállapítható, hogy a hatodik század végére az ősi monarchikus rendszer és társadalom átalakult a gazdag főurak oligarchikus rendszerévé. A görögökkel való első kapcsolatok után hamarosan megindul egy vagyoni és szociális eltolódás és az eredetileg született arisztokrata uralomban lassan egyre nagyobb szerepet kap a meggazdagodott kereskedők osztálya is, akik már zömmel idegenek. Nem meglepő tehát, hogy az ötödik századra válságba kerül az etruszk politikai szerkezet, majd a negyedik században elkezdődnek a "szociális összecsapások", amelybe végül is az etruszk nemzet belepusztul.

Mindez pedig nem véletlenül történt, hanem mint látni fogjuk egy előre megfontolt, jól előkészített és végrehajtott terv alapján, s amit fegyverrel és erőszakkal elérni sohasem sikerült, az egyes városok belső rendjének és békességének felforgatásával, a társadalmi ellentétek létrehozásával és kiélezésével, majd az egyes városok egymás ellen történő kijátszásával, könnyűszerrel megoldották. Az már csak a sors iróniája, hogy az "érett alma" nem a tragédiát előkészítő görögök ölébe pottyant, hanem a belső felforgatás szerepét elfogadó rómaiakéba, akik az etruszk fajgyilkosság végrehajtása után a görög felbujtót is felfalták és az etruszkoknak ásott verembe őket is beletemették.

A görög-római műveltségben nevelt olvasó minden bizonnyal meglepetéssel olvassa e nem éppen hízelgő megállapításokat azokról, akiket elemista kora óta idealizált módon tanult meg csodálni tanítóitól. Lesznek, akik megütközéssel, kételkedéssel, sőt felháborodással szegülnek ellen a tornyosuló adatok tömegének és szegődnek prókátoraivá azoknak, akikről "köztudomású", hogy a mai magas "nyugati" kultúra megalapítói voltak és a világszerte magasabb rendűnek elismert "demokrácia" feltalálóiként, megteremtőiként is terjesztőiként is tiszteletreméltó érdemeket szereztek maguknak.

Nem volna-e azonban határtalan igazságtalanság az etruszk nép emlékével szemben, ha az ellenségei által évezredeken át "rákent gyalázatot" a valóság ismeretében sem akarnánk lemosni, s az igazságot továbbra is elhallgatnánk, csupán azért, hogy a görög-római "jó-hírnevet" a jövőben is fenntarthassák és örökösíthessék azok, akik tudatlanságból, vagy érdekből a valóságos történetet sötétségben kívánják tartani?!

Mert itt a fajgyilkosságnak teljes kritériumát kimerítő valóságos "genocide" elkövetéséről van szó. Egy nagy kultúrnép rendszeres, megfontolt, tervszerű" és teljes kiirtásáról, ahol a merénylők elvitték ennek a népnek a hazáját, földjét, házát, kincsét és vagyonát, megsemmisítették fizikai létét, s mindennek betetőzéseként elvették múltját, történelmét, szellemi és művészi értékeit is és mindebbe az " örökségbe" ők maguk ültek bele és azóta is büntetlenül élvezik e gigantikus rablógyilkosság eredményeit.

Valójában úgy tűnik, mintha a haszonélvezők megcsinálták volna a történelem "tökéletes bűntényét" - perfect crimet - ahol a morál nem érvényesül, ahol az igaz és jó marad alul és a bűnös nem veszi el méltó büntetését. Eddig azonban emiatt senki sem ejtett egyetlen könnyet sem!

Egy kipusztított népnek elégtételt adni már nem lehet. Emlékének tisztára mosása azonban kötelesség. A legkevesebb pedig, amivel tartozunk, hogy a vétkeseket megnevezzük és vétkeiket felrójuk a történelem számlakönyvének fekete lapjaira.

Az etruszk tragédiában a főbűnösek a görögök, ám nem az egyetlenek, s a rómaiak nem az utolsók. A ránk maradt régészeti és történelmi leletekből világosan megállapítható, hogy a görögöket mostoha balkáni gazdasági körülmények, elsősorban pedig a föld-hiány ösztökéltek a terjeszkedésre, az pedig természetes, hogy az etruszk nép által paradicsommá változtatott gazdag földkiművelő ország, Itália, lett e terjeszkedés természetes iránya és célja. Az Égei-térség dicsőséges története és hagyományai, amelyet a "mikénai" és "krétai" kultúrát elpusztító, északról érkező primitív törzsek a "homéroszi" költészet hatására néhány évszázad alatt kisajátítottak és magukra vettek, csak kovász volt a göröggé gyúrt tésztában.

A trójai faló szerepét vállaló rómaiak, azon felül, hogy idegenek maradtak és sohasem asszimilálódtak egészen az etruszk nemzettestben, a görögökéhez hasonló anyagi érdekek miatt vettek részt a merényletben, minthogy Latium volt Itália legszegényebb tartománya és nem egyszer szorultak az etruszk szomszédok segítségére egy-egy rossz termés következtében. Bűnüket még tetőzi az a tény, hogy az idegen ellenséggel való szövetkezéssel árulást is elkövettek a befogadó etruszk nemzet ellen.

Az etruszk nép fizikai megsemmisítésén felül mind a görög, mind a római "történetírók" és szépirodalmi szerzők felelősek az etruszk név bemocskolásáért is, amit elsősorban saját bűnük leplezésére és felelősségük ködösítésére tettek. Az etruszk állam és népállomány felszámolása és a római birodalomba történt beolvasztása után a kipusztított ellenség becsületének beszennyezésében most már a rómaiak vették át a vezető szerepet. Miután az etruszk kultúrát teljes egészében kisajátították, majd degenerálták, azután a görög kultúrát is magukba szívták, - ami viszont szintén egy korábbi kor és nép kultúrája volt, - a rómaiak valójában lemondtak arról, hogy egy önálló és eredeti latin kultúrát hozzanak létre.

Amit a Római Birodalom bukása után "Nyugat" örökölt, azt a római nép csak közvetítette, ám rómainak nem volt nevezhető.

S ha az etruszk nemzet fizikai megsemmisítésében a római egyház későbbi eredete következtében már nem vehetett részt, annál inkább elmarasztalást érdemel és felelősséget kell vállalnia az etruszk történelem, kulturális hagyomány, és főleg, az etruszk irodalom szinte maradéktalan megsemmisítésében, a kegyelemdöfés elkövetésében.

Az etruszkokra vonatkozó forrásaink főleg római történetíróktól származnak, akik akkor írtak, amikor már nem létezett Etruria, hanem Róma kolóniája lett. Ebben az időben az etruszk királyok, hazafiak és hősök még úgy éltek a római emlékezetben, mint bűnözök és halálos ellenségek; úgy is írnak róluk, s ezt az ellenérzést nem is titkolják. Ennek ellenére az etruszkok írásait nem semmisítették meg, sőt vallásos irodalmuk maradéktalanul bekerült a római vallás könyvei közé, éppen úgy, mint a zsidó krónikák és egyéb írások a keresztények bibliájába.

Az ókori szerzők itt-ott elejtett megjegyzéseiből, főleg azonban Varró írásaiból kétségtelenné válik, hogy az etruszkoknak hatalmas irodalmuk volt, mégpedig a vallásos írásokon kívül szépirodalmi, költői, színpadi irodalom is virágzott. Ennek ellenére Szent Ágoston korára nyoma sem maradt ennek a sokirányú irodalomnak, annyira, hogy a kőbe vésett, vagy arany lemezre írt néhány soros feliratokon kívül semmiféle összefüggő könyv, vagy egyéb szöveg nem maradt ránk és a Karthágóiakhoz hasonlóan - akiknek hatalmas könyvtárakat megtöltő irodalmuk szintén maradéktalanul megsemmisült- történetüket, kultúrájukat, jellemüket kizárólag magukat is ellenségnek valló szerzők görögök és rómaiak - nyilvánvalóan elfogult írásaiból ismerjük csak.

Az etruszk irodalom - tegyük hozzá a fentiek alapján: hirtelen eltűnése, mint azt már Gibbona amerikai történész is megállapította, a római birodalomban megjelenő, majd annak örökségébe lépő Katolikus Egyház szándékos, megfontolt és szervezett egyházpolitikájának tudható be, amelynek egyszerű megokolása pedig az, hogy az egész egy káromló babona gyűjtemény, amely csak arra jó, hogy Szent Ágoston Isten városa című munkájának eredetiségét aláássa és dicsőségét rombolja. E műről ugyanis tudni kell, hogy sokat köszönhet Varro "Dinina Antiquitatis" című munkájának, amit etruszk könyvek alapján írt. A "pogánytalanítási" eljárás folyamán a könyvtárakban fellelhető etruszk könyveket és kéziratokat az egyházi hatóságok megsemmisítették, s az a néhány magántulajdonban levő írás, amelyik ezt a magyar térítés idejéből is jól ismert, tűzzel-vassal és vérgőzzel alkalmazott pogány-betű-irtást pillanatnyilag átvészelte, lassan-lassan szintén áldozatul esett a soha nem szűnő katolikus vallási türelmetlenségnek. Ilyen körülmények között azután nem csoda, ha a Jézus születését követő néhány évszázad múltán egy lélek sem akadt már, aki etruszkul beszélt, vagy értett volna.

Mire a római birodalom végnapjaihoz ért, a feledés fekete homálya ráborult az etruszkoknak még az emlékezetére is; városaik, falvaik részben elpusztultak, részben nevük változott meg, kultúrájukon pedig "utódállamok" osztozkodtak. A Kr. előtti nyolcadik század leggazdagabb és leghatalmasabb nemzete, az összedúlt ókori birodalmak bukása után a kultúrát egyedül fenntartó és sugárzó hatalom kiesett az emberiség emlékezetéből. Az Egyház- úgy tűnt - véglegesen rátelepítette katedrálisait az etruszk műveltség romjaira is, s a "démonok szobrai, oltárai és házai" megsemmisültek a katolikus utálat és gyűlölet tűzében.

A sors iróniája, hogy éppen egy katolikus szerzetes, Giovanni Nanni, volt az, aki sok-sok évszázad múlva felhívta a figyelmet erre az elfelejtett népre és kultúrájára, aki a tizenötödik század vége felé kiadott egy ókori írások töredékeiből összeállított gyűjteményt, amelyben etruszk szövegek is szerepeltek. Giovanni Nanni az etruriai Viterbo szülötte volt.

Az már egyre megy, hogy későbbi etruszkológusok Giovanninak a mantuai könyvtárban tett felfedezéseit kétségbe vonták és közönséges hamisítónak bélyegezték; az etruszk "renaissance"-ot elindította, s azt megállítani, eltussolni többé már nem lehetett. Az Európa-szerte fellángolt érdeklődés Itália felé fordult s a tizennyolcadik század közepére ezrével kerültek feltárásra az etruszk sírok, a hajdani magas-kultúra utolsó rejtekhelyei. Hanem - mintha csak titkos kezek rendezték volna, hogy úgy legyen - ebben az újjászületésben nem volt sok köszönet! A görög-római műveltség révületében élő kor nem tudott szabadulni iskolái hatása alól; nem akarta elhinni, hogy létezett a görög kultúrával vetélkedő másik kultúra is azzal egy időben, s az etruszk sírok anyagát úgy értékelte ki, hogy ami művészi, értékes és eladható volt, azt a görögöktől kapták, ami pedig nem nyerte meg tetszésüket, vagy nem volt értékesíthető, azt etruszknak minősítették. Az első csoportba tartozó vázákat, szarkofágokat és egyéb műtárgyakat széthordták és eladták külföldi múzeumoknak és műgyűjtőknek, a többit összetörték és mint törmelék a szemétdombra került. Ugyanígy örökre elvesztek azok a csodálatos falfestmények is, amelyekről csak az angol festőművész, James Byres, rajzaiból alkothatunk magunknak némi fogalmat. Az etruszk sírok feldúlása után a földet felszántották és bevetették, s ezzel az etruszk hagyatékot véglegesen felszámolták.

Az igazi pusztítást azonban csak mintegy másik évszázad leforgása után végezték el, amikor gazdag földesurak és élelmes régiségkereskedők összefogásával megindult az ősi etruszk kincsek intézményes felkutatása és elfecsérlése. Ebből a hatalmas kincs-tömegből jutott a királyoknak, hercegeknek és grófoknak, papi fejedelmeknek és civileknek az összes európai országban. Canino hercegnő, a nagy francia császár öccsének, Lucien Bounapartének felesége, a római "fiestákon" viselt olyan híres etruszk ékszerekkel kérkedett, amelyek utolérhetetlen szépsége és gazdagsága csodálatba ejtette - és a sárga irigységbe kergette - a társaság hölgytagjait, de művésziségben, ízlésben és eredetiségben ma sem készítenek különbet.

Az etruszk hagyaték tizenkilencedik századbeli pusztításáról és végső megsemmisítéséről megint csak egy angol utazó, Dennis György, ad a szemtanú hitelességével bíró, hátborzongató leírást Vulci környékéről. Elmondja, hogy az ásatásokat végző parasztok felügyelője töltött puskával vigyázott, nehogy valaki bármit is elvihessen a lelőhelyről. A parasztok ennek a képzetlen, a történelem iránt érzéketlen felvigyázónak mutatták fel a sírokban talált vázákat, edényeket és egyéb tárgyakat, s ha ő úgy ítélte, hogy a római régiségkereskedők piacán nem hoz kellő hasznot, a parasztoknak az ő egyetlen intésére ott és azonnal össze kellett törni csizmájuk sarkával a halálra ítélt darabot. Egy-egy sír megsemmisítése néhány perc alatt megtörtént, s a sírt azonnal betemették földdel és törmelékkel. Csak azon az egy lelőhelyen több, mint hatezer sírt tettek így tönkre, amelyeknek még a nyoma is elveszett az utókor számára

Az utolsó simításokat azonban a görög-római "szakértők" soraiból kikerülő hivatásos "tudósok" hajtották végre, akik mellékfoglalkozásként az etruszk "kérdéssel" is foglalkoztak. Az ő tevékenységük eredménye nyomán jött létre az a felfogás, amelyről Pallottino olasz etruszkológus a következőt írja: "...az a hallgatólagos feltételezés jött létre, hogy az etruszk tanulmányok nélkülöznek minden nagyobb általános fontosságot az ókori világ történelme számára általában, amely alól egyetlen kivétel, hogy a római Itália történetének előjátékaként tekinthetők."

Az ősi dicső etruszk nép pedig hallgat; hősei, katonái és polgárai békésen alusszák évezredes álmukat. Nem tudnak beszélni a maguk védelmére, nem tudják megvédeni életformájukat, nem tudják igazolni tetteiket.

És nem áll senkinek érdekében, hogy szót emeljen mellettük, helyettük... Az igazság azonban kötelez! Azt ki kell mondani megtalálójának!


2. Ami a történetből kimaradt

Minthogy a görög- római-szakos tudósok etruszkológus munkája a rómaiak "elő-történetére" irányult és ennek folyamán egész figyelmüket Itália "indo-európaizálására" összpontosították, természetes volt, hogy vizsgálódásaikban nem jutottak el a vaskor kezdete elé és ezért van az, hogy az etruszk nép történetét a görögök itáliai gyarmatosításával kezdik, Krisztus előtt a nyolcadik században.

A múlt század folyamán megalapozott görög-római-barát és etruszk-ellenes etruszkológiának eme furcsán egyedülálló történelmi szemlélete természetesen megfelelő torzítást is eredményezett, mert mialatt a minden irányból - északról, délről, keletről, sőt nyugatról is - "beözönlő" feltételezett "indoeurópaizálók" a tanulmányok végeláthatatlan sorának tárgyát képezték, az indo-európaizálandókról szinte teljesen megfeledkeztek.

Először - és csak az utóbbi évtizedekben - a nyelvészek jutottak kátyúba ezzel a felfogással, amelyből csak úgy lehetett kilábolni, ha elismerték, hogy kellett lenni olyan népnek, vagy népeknek is, amelyek nem indoeurópai nyelvet beszéltek, azaz, amelyiket indo-európaizálni kellett. E nyelvészek azután rendre ki is mutatták, hogy volt egy ősi alapréteg, amelyik az etruszkokkal együtt egy "mediterráni" őslakossághoz tartozott, ami őslakos- autochton népességet feltételez, s amelyik az indo- európaizálós előtt egy "mediterráni ősnyelvet" beszélt. Ennek az ősnyelvnek elemei, nyomai világosan kimutathatók a rómaiak latin nyelvében és az abból később kialakult egyéb latin-nyelvekben, kisebb-nagyobb mértékben.

Ennek az "új" felfedezésnek ellenére azonban a "modern" etruszkológia sem mutat különösebb igyekezetet a vas-kor előtti etruszk őslakosság korábbi történetének felfedésére - mentségükre legyen mondva, hogy túl sok adat nem áll rendelkezésükre - s továbbra is megmarad az etruszk kezdet nyolcadik századtól számított hagyománya mellett, a "városiasodás" előtti időket figyelmen kívül hagyva.

Pedig az etruszk történet mindaddig "titokzatos" marad, amíg az etruszk nép valódi eredettörténetének nyitjára nem jövünk, ahhoz azonban sokkal korábbra vissza kell menni az emberiség történetében. Ezt kíséreljük meg ebben a fejezetben.

"Az emberi fajok eredetének kutatását leginkább az a napjainkban már szinte általánosan elfogadott tudományos tétel nehezíti meg, amely szerint az ember a majomtól származik. Ez az elképzelés az egyébként - legalább is nagy vonalaiban - helytálló "evolúciós" elméletből nőtt ki és a Földünk felületén itt-ott, időnként felbukkanó, megkövesedett csontmaradványok "bizonyítékán" alapszik, azonban e gyér leletekre felépített elmélet nem csak a majom és az ember közötti "összekötő láncszemekben" bővelkedik, hanem a mai napig még annak a kérdésnek a feltevéséig sem jutott el, hogy ugyan hogyan lett az egyszínű majomból legkevesebb négy bőrszínű emberi fajta. Minthogy a tudományokat a saját politikai érdekeihez idomító korunkban fennáll annak a veszélye, hogy ezt a kellőképpen meg nem alapozott elméletet az emberiség számára kötelező érvényűvé nyilváníthatják, s ezzel minden más irányú kutatás útját eltorlaszolhatják, szükségesnek tartom itt azonnal leszögezni, hogy mind az "evolúciós", mind pedig az embert a majomtól származtató elméletek - széleskörű elfogadottságuk ellenére is - részleteikben és egészükben csupán nem bizonyított elméletek maradtak.

Ha a "hivatalos" tudomány ma szinte kötelező elméleteitől egy időre függetlenítjük magunkat és ugyanakkor félretesszük a tizenkilencedik század folyamán különféle politikai célkitűzések szolgálatába állított, s ma már a tudományos világ által is elavultnak tekintett faji és nyelvi osztályozásokat és rendszerezéseket, akkor a rendelkezésünkre álló adatok alapján sokkal elfogadhatóbb, jobban megmagyarázható és az ésszerűségnek is jobban megfelelő képet alkothatunk magunknak Földünk és az emberiség eredetéről."

Nem valószínű, hogy akadna valaki is, aki kétségbe vonná azon feltételezésünket, hogy a Föld előbb volt, mint az Ember. Az sem valószínű, hogy valakit is meg kellene győznünk arról hogy Földünk - függetlenül létrejöttének módozataitól - lényeges változásokon esett át hosszú története folyamán. E kézenfekvő tények rögzítése után először is foglalkozzunk a Föld eredetével és az emberi élet előfeltételeinek létrejöttével e földgolyón.

"A ma közel általánosan elfogadott "graduális geológia" azt tanítja, hogy a Föld felületében történő változásokat általában aránylag csekély erők - mint a szél, fagy és ezekhez hasonló természeti tevékenység idézik elő. Ha ez igaz és helytálló volna, a mai földkéregnek egyetlen, összefüggő, meglehetősen lapos kontinensnek kellene lennie, amelyet nagyjából egyenletesen eloszlott folyók szelnének keresztül kasul. A Föld kezdeti korában feltételezhetően nagyobb rádió-aktivitás következtében keletkezett vulkánikus hegyek völgyeit tengerszemek töltenék meg. A tengerek számára óriási kiterjedésű medencék nem létezhetnének, sem magas hegységek és az Andesek, vagy Himalája cordilleráihoz hasonló hegyláncolatok sem. Nem lehetne másként, mert az egyenletes lehűlés - amely bőséges időt engedélyezett a különböző fajsúlyú elemek egyenletes elhelyezkedésére a Föld felületét mindenhol egyformán kellett, hogy érintse, s a felületen csak a nagy "olvasztó-kemence"-a Föld- salakjának tekinthető könnyű kőzet lehetne.

"Erre a békés képre alaposan rácáfol Földünk jelenlegi állapota. Az eredeti könnyű kőzet nagy százaléka hiányzik, csak kontinenseink laposan maradt felületei emlékeztetnek rá. Máshol azonban hatalmas, nehéz kőzetet tartalmazó, vagy vulkánikus felgyüremléseket találunk, a hiányzó részeken pedig hatalmas víztömegeket, amelyek medencéjének fenékkőzete sokkal fiatalabb és sokkal vékonyabb, mint maga az eredeti földkéreg. A földfelület rokkant állapotát azután kiegészítik a tengerek fenekén ma már tökéletesen feltérképezett - tíz- és-tízezer kilométer hosszúságú - repedések és a Csendes-óceán mindkét szegélyén végighúzódó vulkánikus "tűz-öv".

"Nem mi volnánk az elsők, ha feltételeznénk, hogy a Föld négy-öt milliárd éves élete folyamán globális kataklizmákon esett át, hiszen nem nagyon régen még Cuvier iskolája is ezt vallotta. A Föld geográfiai állapota szemmel láthatóan ezt bizonyítja és az Ember ősi hagyományai is alátámasztják ezt a feltevést, s a Föld és Ember eredetével kapcsolatos elméletek bizonytalansága itt szintén pozitív tényezőként mutatkozik meg, mert semmiféle bizonyíték e feltevés cáfolatára nincs.

"Előfordulhat, hogy valamikor - talán több alkalommal is - nagyobb méretű aszteroid ütközött Földünkbe és jelentős megrázkódtatásokat okozott rajta. Egy ilyen - a Föld atmoszférájába behatoló és ott természetszerűleg fel- és szétrobbanó aszteroid a hidrogén-bomba energia felszabadulását sok ezerszeresen meghaladó hatásával képes volna egy olyan kataklizma láncolat megindítására, amely megteremtheti az emberi és állatvilág biológiai át- és elváltozásához szükséges feltételeket.

"Nem okvetlenül szükséges azonban földön kívüli erők közrejátszását feltételezni kataklizmák előidézésére. Ha az emberiség az itt-ott felbukkanó "ősember"-csoportokból az utóbbi tízezer év alatt több milliárdos létszámra szaporodott fel, miért ne volna lehetséges, hogy az előző száz-és-százmillió év folyamán hasonló el- és túlszaporodások már történtek?! Ha pedig ezt elfogadjuk, akkor annak lehetőségét sem tagadhatjuk, hogy az elszaporodó emberiség a maihoz hasonló - esetleg azt meg is haladó - technikai magaslatra emelkedett, s valamilyen véletlenül, vagy tudatosan felidézett katasztrófa láncreakciója az akkor létező földfelület egész képét megváltoztatta. Pusztán az a tény, hogy egy ilyen letűnt emberiségnek és kultúrájának tárgyi bizonyítékai nem maradtak ránk - helyesebben e bizonyítékok fel- és elismerésére hajlandók és képesek nem vagyunk - még nem zárja ki létezésük lehetőségét. Tudásunk mai fokán még azt sem sikerült megállapítanunk, hogy a jégkorszakot mi indította el, pedig hogy a gáznemű és olvadt halmazállapotú Földön milliárd évek után jégkorszak következett be, annak szükségszerűen oka volt, még akkor is, ha ezt az okot nem ismerjük. Egy újabb jegesedés elindítására elégséges lenne atmoszféránk megfelelő méretű szennyeződése, amiről jelen gyáriparunk minden különösebb atom szerencsétlenség bekövetkezése nélkül is tudna gondoskodni korunkban is. Emellett fennáll egy szerencsétlen baleset, egy nemzetközi félreértés, vagy meggondolatlan háború eshetősége is, amely alkalmat szolgáltathatna bármikor a mai magas technikai felkészültségünk mellett arra, hogy egy globális méretezésű katasztrófával a még megmaradt földkérget - kontinenseinket - vagy azok részeit beolvassza, vagy egyéb módon megsemmisítse, tönkretegye. Egy ilyen ember által elindított kataklizma képes volna eltörölni a mai emberiséget minden magas technikájával egyetemben, nyomtalanul, s ha mégis maradna emberi és állati túlélő, azok minden bizonnyal végzetes biológiai elváltozásokon esnének át a felszabaduló radioaktív sugárzások következtében. Ezek a túlélők azután hosszú évtízezredeken át az "ősember" módjára kényszerülnének élni.

"Ám - mint már említettük - nem csak a Föld múltjával kapcsolatosan vagyunk a sötétségben való tapogatódzásra utalva, hanem az Ember "evolúciós" történetében is óriási hézagok tátonganak. Az "összekötő láncszem" nem csak a majom és a "majom-ember" között hiányzik, hanem a majom-ember és a vértesszőlősi jávai- pekingi ember között is, majd a neandertáli is igényelne egy külön láncszemet, s a mai embernek az utóbbitól való leszármaztatása is megoldhatatlan akadályba ütközik. Előfordulhat, hogy az ember-kutatás teljességgel hamis nyomokon halad. Kiderülhet, hogy nem az ember származott a majomtól, hanem "ellenkezőleg" a majom degenerálódott az emberből, ahogy a Popol Vuh maya hagyománya állítja, s ami sokkal könnyebben volna magyarázható a biológia törvényei segítségével, egy földi eredetű, vagy földön-kívülről származó rádió-aktív sugárzás feltételezésével. Nincs kizárva, hogy az evolucionisták egy-vagy esetleg több ilyen besugárzás következtében elváltozott, különböző mértékig elállatiasodott lények nyomait követik - s ha ez így volna - hasztalanul, mert az emberből "emberszabású majommá" degradálódott csökevények csak mellékági láncszemek lehettek - az elfajzás felé! S hogy nem járunk messze az igazságtól, amikor a leszármazást "negatív irányban" keressük és a neandertáli ember eredeztetése egy korábbi, magasabb rendű emberből valójában több, mint feltevés, azt fényesen igazolja az a tudományos világ által már régen ismert, csak helyesen fel nem ismert, tény, hogy a korai neandertáli ember agymérete és intelligenciája, s így kultúrája is magasabbfokú volt, mint a későbbié! Az agyméret csökkenése, a fejalkat és arc primitívebbre, állatiasabbra válása nem evolúciós fejlődést, hanem - világosan - visszaesést jelent, amit nem lehet az időjárás rosszabbra fordulásával kimagyarázni!

"Tudományos elméletek nem tekinthetők öröknek. Valójában nem mások, mint olyan magyarázatok, amelyek többé-kevésbé összeegyeztethetők mindazon ismeretekkel, amelyeket az elmélet felállítása idején birtokol az emberiség. Földünk, de különösen az Ember keletkezésének és ősmúltjának tudományos magyarázata is csak megállapodás kérdése, s leginkább néhány kimagaslóan tehetséges tudós tekintélyén alapszik. A jelenben törvényként elfogadott elméletek új ismeretek birtokában, újabb adatok fényében, vagy a régi adatok újjáértékelése alapján bármikor megváltozhatnak. Minden magyarázat tehát csak egy magyarázat, nem zárja ki más elméletek létjogosultságát. Az a puszta tény, hogy a Föld és az Ember eredete körül egy időben, ma is, több elmélet van érvényben - s azok egymással össze nem hangolhatók és minden egyesnek megvannak a maga elszánt védelmezői - már magában azt bizonyítja, hogy a kérdés koránt sincs megválaszolva, a probléma nincs megoldva. Nem követünk el tehát erőszakot a tudományon mi sem, ha a rendelkezésünkre álló adatok alapján és a logika szigorú figyelembevételével az emberiség eredetével és őstörténetével kapcsolatosan feltételezünk bizonyos olyan előzményeket, amelyek talán nem egyeznek meg a "hivatalos" szakkörök egymás között történt megállapodásaival, viszont lehetővé teszik a mai emberiség létrejöttének és kezdeti kifejlődésének hézagok nélküli magyarázatát.

E kiindulási feltételezések némelyike a következő: "Emberi lények élhettek a Földön már száz- és- százmillió évekkel ez előtt, annak ellenére, hogy csont-maradványokat nem hagytak maguk után és civilizációjuk csaknem nyomtalanul elveszett számunkra.

..Ezek az emberi lények ugyanúgy elszaporodhattak, sőt túlszaporodhattak a Föld felszínén, ahogyan a mai emberiséggel is megtörtént az utolsó tízezer év folyamán.

..Földünket hosszú élete alatt globális katasztrófák érhették és ezek következtében az előző emberiség szinte maradéktalanul kipusztulhatott, majd a kataklizmákat túlélő emberi - és állati - gócok útján újra benépesedhetett.

..A megelőző emberiség egyedeinek intelligencia-szintjét.

..Minden egyes minket megelőző emberiség eljuthatott a mienkhez hasonló, azt esetleg meg is haladó, kulturális, civilizációs és technikai magaslatra.

..A mai emberiség nem a majomtól származik, hanem egy előző emberiség túlélő maradványaiból.

..A mai emberiség nem állatból emberré emelkedett lényekből civilizálódott, hanem egy magas fokú kulturális, civilizációs és technikai szintről esett vissza a kőkorszakból ismert "ősember"-elődünk színvonalára.

..A mai emberiség - szájhagyomány útján - átmenthetett és napjainkig megőrizhetett bizonyos mennyiségű emlékezést és ismeretet abból és arról az emberiségről és annak kultúrájából, amelynek túlélő maradványaként ideszármazott."

Itt felhívom a kedves Olvasó figyelmét arra, hogy mindaddig, amíg emlékezetben tartja, hogy itt feltételezésről, nem pedig tényekről beszélünk, nem sértjük a tudomány szabályait, hanem annak megengedett keretein belül mozgunk, sőt - valójában a tudományt leginkább előresegítő módszert alkalmazzuk.

Az eddigi, tárgyi bizonyítékokkal nem rendelkező, tehát feltételezett, de logikusan elképzelhető keretekbe most illesszük be mindazt az ősi írásos, vagy tárgyi- régészeti leletanyagot, amelyet szorgalmas tudós kezek évszázadokon át gondosan összegyűjtöttek és vizsgáljuk meg, hogy mennyiben támasztják alá az előzőkben körvonalazott várakozásunkat.

"A Mezopotámiában a homok alól felszínre került és a múlt század folyamán már megfejtett ékírásos agyagtáblácskákon keresztül megismerhetjük a Jézus születése előtt négy-ötezer évvel élt ember felfogását a világ keletkezéséről."

Tévedés volna azt hinni, hogy a hatezer évvel ezelőtt élt ember intelligenciája alacsonyabb fokon állt a mai emberénél. A feltalálás mindig nehezebb, magasabb rendű feladat, mint a tökéletesítés, s az emberiség találmányainak nagy részét ez a korai ember hajtotta végre. A villamosság feltalálásához legalább olyan fokú intelligenciára volt szükség, mint ma egy "villamos agy" - computer - megtervezéséhez és legyártásához.

"Azt pedig biztosra vehetjük, hogy a lelkiekről sokkal több fogalma volt az elanyagiasodás lejtőjére tért mai emberiségnél, mert a sumír kultúra és civilizáció lehetővé tette, hogy a társadalom vezető rétegét képező, magas képességű kiváltságos osztály mentesítve legyen a megélhetéssel járó munkától, azzal a küldetéssel, hogy teljes idejét, energiáját és tehetségét a lélek és a szellem művelésére fordítsa. Hogy ez a vezető, sőt uralkodó réteg papi uralmat - teokráciát - hozott létre, az már magában bizonyíték arra, hogy gondolkodásuk középpontjában az Isten és a vele kapcsolatos hit és vallás állt.

"A Teremtésről alkotott felfogásuk napjainkig sem sokat változott, s a huszadik század műszaki fejlettsége ellenére is Földünk lakosságának nagy többsége hiszi és vallásos kegyelettel őrzi is azt. Ez az Istentől származtatott eredet-történet azonban felmérhetetlen idővel megelőzi az írás "feltalálását" és így a feljegyzés időpontját, s ez a tény valószínűsíti azt, hogy amióta az Ember megjelent a Földön, ez a történet nemzedékről nemzedékre szállt, sőt az sem kizárt, hogy talán még az élmény emlékezetén alapszik és átvészelhetett egész Földünket érintő katasztrófákat, kataklizmákat, amíg végül is, hosszú csiszolódás, egyszerűsítés és stilizálás után, írásban lerögződött. Az emberiség ezen legősibb kulturális és irodalmi gyöngyszemét vették át azután a már "történelmi" időkből ismert későbbi kultúrák, a zsidó Tóra és a keresztény Ó-szövetség.

"Az ősi sumír ékírásban megnyilatkozó teológia tanítása szerint amikor még semmi más nem volt - tehát még az első neutron megjelenése előtt - Isten létezett, aki szavával, igéjével - vagy másként: akaratával megteremtette a Világot. Ha pedig ez a Világ neutronból állott elő, hát az első neutront teremtette meg. Nem készet, nem egyszerre alkotott. Szakaszonként, lépésről-lépésre haladt, közben szüneteket tartva és figyelte, hogy amit teremt, az jó-e, megfelelő-e! Amikor elválasztotta az eget és a földet, ezt az aktusát úgy is értelmezhetjük, hogy a világmindenségből megalkotta Földünket, különválasztotta és elindította pályáján. A Földnek és a többi planétának kiszakadását a napkorongból lehetne-e szebben, tömörebben és költőiebben kifejezni ennél?! S amikor azt mondta: legyen világosság! - nem a Föld saját tengelye körüli forgását rendelte-e el vele, amely nélkül legalábbis a Föld egyik fele teljes sötétségben maradna örökre?! A Nap és vele együtt a többi égitestek elrendezése nem az örök éltető energiáról történő gondoskodást jelenti-e?! Az égi és földi vizek szétválasztása - más szavakkal: az atmoszféra megteremtése - az élő világ alapfeltételeinek előkészítése, hiszen a párolgás, felhő-képződés és eső őrök körforgása nélkül csak kietlen, élettelen pusztaság létezhetne!

"Amikor minden már készen volt és jó volt, akkor teremtette meg Isten az embert."

"Mint láthatjuk, az egyházi történettudomány eme tanítása részleteiben és egészében nem áll ellentétben a "világi" - anyag-tudományok által hirdetett - "evolúciós" elmélettel, sőt egymást tökéletesen kiegészítik. A különbség csak a részletek megfogalmazásában mutatható ki, a lényeg azonban azonos!

",Aki a Teremtés-történetét először leírta, az messze meghaladta vele korának tudományos szintjét, sőt ha hajlamosak vagyunk az őszinteségre, be kell vallanunk - a mai modern tudományok határát is túllépte, hiszen választ ad olyan kérdésekre is, amelyekre korunk tudományágai együttesen sem képesek feleletet találni, mert a nem éppen tudományosan hangzó "Nagy Bumm" létrehozásához szükséges első neutronok eredetét már nem képesek megmagyarázni.

"A sumír ékírásos szövegekből pontosan ismerjük az akkori tudományok szintjét és bizonyosak lehetünk afelől, hogy jóllehet a későbbi modern tudományok alapjait már lerakták, s a technika alapvető elveit és találmányait is ismerték, amihez csillagászati eredményeket is felmutattak - messze voltak olyan magaslattól, hogy korszerű tudományos eredményeinkkel vetélkedő elméleteket állíthattak volna fel. A Teremtés-történet leírója tehát nem lehetett annak szerzője! Nem lehet kétséges, hogy az agyagtáblán dolgozó írástudó értesüléseit sokkal korábbi forrásból merítette. Ez a forrás pedig - akár emlékezés, akár korábbi tudományos kutatás eredményeként jött létre - megsemmisülhetett ugyan, azonban létezését a fenti megfontolás és tartalmánál fogva tagadni nem lehet!

"Ez a vonás semmi esetre sem származhatott majomtól, sem "majomembertől", sőt a kőkorszak primitív fokára süllyedt, írástudatlan embertől sem, akitől viszont már bizonyíthatóan leszármaztatható a mai emberiség. És ennél a pontnál véglegesen kátyúba jutott az embert a majomtól leszármaztatni igyekvő elmélet szekere, hiszen szerinte a Teremtés-történetet leíró sumír írástudótól visszafelé egyre primitívebb, állati lényekhez vezet vissza az út, akiktől sem tudományos elméletek, sem csiszolt költői-irodalmi remekművek nem öröklődhettek!

"A Teremtés-történet, az Özönvíz legendája és a többi emberi őshagyományunk egy, a kőkorszakot megelőző, magas kultúrát feltételez, sőt követel, amelynek szerencsétlenül járt túlélői, illetve azok késői leszármazottai lehettek a kőkorszakból ismert emberek, akik szájhagyományként, nemzedékről-nemzedékre, a legnagyobb megpróbáltatások között, a legkegyetlenebb életfeltételek mellett átmentették a Föld és a rajta élő Ember történetét egy korábban létezett és minden valószínűség szerint igen magas fokot elért kor kultúr-maradványaként."

"A huszadik század történettudománya vitán felül álló bizonyítékokon, hitelesített írásos okmányokon és régészeti leleteken alapszik. A mai történész nem az a "Karthágói harangok"-bon leírt, múlton lelkesedni, nemzete történetén büszkeséggel hevülni tudó, vagy gyászán szomorkodó tanár úr, hanem egy mesterségesen gyanakvóvá nevelt, hideg fejű tudós, aki tudatában van annak, hogy minden meggondolatlan kijelentés, minden elhamarkodott ítélet tekintélyén - s így karrierjén - lemoshatatlan foltot ejthet. Ez a "tudományosság" ma már odáig megy, hogy a tudományos világ által felállított elméletekbe bele nem illeszthető, azokat alá nem támasztó leleteket, tárgyi bizonyítékokat sem veszik figyelembe, s legtöbbször egyszerűen nem hajlandók foglalkozni velük. Ilyen körülmények között nem csodálkozhatunk azon, hogy az újságokban időnként megjelenő, sőt sokszor a szakértők által végzett ásatások során felbukkanó, de a jelen tudomány által "használhatatlannak" minősített leletek magyarázat nélkül maradnak, s ami még sajnálatosabb, a feledés teljes sötétségébe vesznek. Minthogy bennünket nem annyira a tudományosság, mint inkább az igazság felderítése érdekel, az alábbiakban ismertetünk néhány cáfolhatatlan adatot, amelyekkel a "hivatalos" tudomány eddig nem volt hajlandó foglalkozni, azonban az eddig elmondottak hitelesítésére és a továbbiak alátámasztására okvetlenül alkalmasnak látszanak.

"Amerikában egy nevadai szénbánya kitermelése folyamán felszínre került egy széntömb, amely megőrizte egy sok millió évvel ezelőtt élt ember lábnyomát. Ez a lábnyom abban különbözik az olduvai szorosban talált, szintén több milliós, lábnyomtól, hogy tulajdonosa cipőben járt. A lenyomat annyira tiszta és éles, hogy semmiféle tévedésre okot nem adhat. A talpat a cipő felső részéhez hozzá varrták, s az erős cérna lenyomata is látható a szénben. Egy "céhbeli" tudós egy ilyen lelettel nem tud kezdeni semmit, mert a "hivatalos" tudomány doktrínája szerint a lábnyom keletkezési idején - több mint tizenöt millió évvel ezelőtt - ember a földön még nem élt. Ilyen körülmények között a tudós kénytelen "bölcsen" hallgatni, vagy kimondja ésszerű ítéletét, s ezzel kiteszi magát kollégái azonnali és elsöprő támadásának, amiért "nem elégséges" bizonyítékok alapján mer nyilatkozni, s - ami ezzel egyértelmű - kétségbe vonja elődei és tudós társai magas tudományát.

"A nevadai lelet nem egyedülálló. A Góbi sivatagban szintén találtak egy homokkőben megmaradt, tökéletes lábnyomot, amely láb szintén viselt cipőt, több millió évvel ezelőtt. S ahol e lábnyomok tulajdonosai jártak, ott minden bizonnyal mások is hordtak cipőt, még akkor is, ha az ő lábnyomaikat nem találjuk meg, hiszen csak arra kell gondolnunk, hogy milyen kicsiny a valószínűsége, hogy egy-egy ilyen lelet millió éveken keresztül fennmaradjon és arra a ma élő ember rá is bukkanjon.

"Egyet minden bizonnyal megállapíthatunk. Az olduvai szorosban nyomait hátrahagyó australopithecus africanus nemhogy varrott talpú cipőt nem készített, de a fegyverül, vagy szerszámul használt követ is csak úgy használta, ahogy a földről felvette! Ha egyáltalában használta!

Lábnyomokon kívül egyéb emléket is hagytak ránk jégkorszak-előtti elődeink. A madridi levéltárban 1572-től őriznek egy levelet, amely szerint a spanyol foglalók az egyik perui bányában találtak egy kőbeágyazott, közel húsz centiméteres vasszeget. Ez sem egyedülálló lelet, mert Californiában is találtak szeget egy kvarctömbben, amelynek szabályszerű feje is volt sőt egy észak-angliai bányában is rábukkantak egyre, amelynek kőbeágyazott része a fejjel együtt szintén megmaradt. Ausztriában pedig egy vöcklabrucki szénbányában szabályos acéltömb esett ki a széteső szénből. Mármost a majom-emberről biztosan tudjuk, hogy nem készített és nem is használt szeget!

"S ha már a fémművességnél tartunk, nem feledkezhetünk meg azokról a "történelem előtti" equadori indián dísztárgyakról és észak-amerikai fém-szerszámokról sem, amelyek előállításához több ezer fokos (celziusz) kemencékre volt szükség, a nélkülözhetetlen műszaki tudásról nem is beszélve. Azt is tudjuk, hogy az amerikai indiánok ősei ilyesmivel sohasem rendelkeztek.

"Említést érdemel a Kínában fellelt alumínium-tárgy és a Delhiben talált hét és fél méter magas, hat tonnás oszlop, amely ismeretlen rozsdamentes fémből készült és évezredek óta ott áll. Ami az észak- és dél-amerikai, kínai és hindu leleteknek közös vonása, az az a tény, hogy egyiknek sincs sem előzménye, sem folytatása. Az egyetlen kézenfekvő magyarázat csak az lehet, hogy e használati és művészeti tárgyakat valamikor egy magas technikai tudással rendelkező társadalom állította elő és hagyta örökségül a késői tulajdonosoknak. A kérdés csak az, hogy ki volt ez az előd és mikor élt. A régészet kereken tagadja annak lehetőségét is, hogy tizenkétezer évvel ezelőtt létezhetett olyasféle civilizáció, amelyről Plató könyveiben olvashatunk, s ebben a régészeknek igazuk lehet Hanem hogy sokkal előbb, sokszázezer, vagy millió évekkel előbb igenis kellett lenni, azt előbb-utóbb kénytelenek lesznek elismerni. Előbb-utóbb tudomásul kell venni, hogy a tiahuanakori naptár állatfejei ötven-hatvan millió évvel ezelőtt élt állatokat ábrázolnak, a panamai kerámiákon repülő óriás-gyíkok láthatók, s az arizonai és oregoni sziklákra évmilliókkal ezelőtt kihalt ős-állatok képeit véste fel valaki. Ez a "valaki" pedig vagy egy időben élt a később kihalt őslényekkel, vagy pedig pontos leírást örökölt róluk azoktól, akik egy időben éhek velük. Előbb-utóbb meg kell magyarázni, hogy miként került bizonyos perui vázákra öt-ujjú Ilama, holott a mai Ilamának csak két ujja van.

"De egyéb nyugtalanítóan érdekes jelenségek is mutatkoznak, amelyek magyarázatra várnak. Az ősi Babilonban ismerték már az elektromos elemet, ismerték az elemek soros és párhuzamos kapcsolását és fémek arannyal történő befuttatására használták. A kérdés csak az: hogyan lehetséges, hogy ez a tudományos ismeret évezredekre elveszett az emberiség számára, azután egyszer csak ismét "feltalálták"?

"Kínai és hindu ősi írások arról tanúskodnak, hogy ismerték a repülést és repülőgépeket tudtak konstruálni. Egyiptomi múmiák szájában műfogakat, hidakat találtak; a mexikói mayák ismerték a fogsebészetet és a fogtömést, s az inkák előtt élő népek agysebészetet gyakoroltak. Amputáltak, sebet kötöztek, kokainnal, kininnel és belladonnával altattak, gyógyítottak. Hindu orvosok ismerték az öröklődés genetikáját, az idegrendszert, a vérkeringési szisztémát, császármetszést végeztek, agyat operáltak, s a himlő ellen oltottak. Kínában Jézus születése előtt "varázstükröt" használtak röntgenezésre, altatással operáltak, sebet varrtak, daganatokat távolítottak el, s kenőcsöket ismertek a seb gyors begyógyítására.

"Plató "Timaeus"-ában az egyiptomi főpap megmagyarázza Solonnak a Phaetonról szóló görög legenda értelmét, hogy az valójában a pályájukról letérő égitesteket jelenti, amelyek a Föld körül keringenek és az egekben és időnként beleütköznek a Földbe, ahol nagy kataklizmákat okoznak. Jézus születése előtt már legalább fél évezreddel tudták, hogy a Föld gömbölyű és a Nap körül kering, s nem sokkal későbbről tudjuk, hogy a saját tengelye körül forgását is ismerték. Hindu tudósok kiszámították a Föld átmérőjét és a Holdtól való távolságát, s a Rig Veda leírja a Föld belsejének hármas tagozódását.

"Mindez a sok tudás "megelőzte korát", azután pedig feledésbe ment és újra fel kellett fedezni évszázadok, sőt évezredek múltán. Mi lehet ennek az oka? Egyetlen logikus magyarázat lehetséges, hogy az emberiség szellemi mélypontját nem a kőkorszakban, hanem már a "történelmi" időkben érte el és mindaddig őrzött az előző korszakból rámaradt ismereteket, amelyeket a primitív viszonyok következtében nem használhatott, s az új irány, új fejlődés hatására megvált tőlük, miután új felfedezései fényében elvesztették korábbi jelentőségüket.

"Egy bennünket megelőző emberiség emlékezetének talán legérdekesebb adata a hindu nép ajkán fennmaradt, majd szent könyveibe is bekerült utalás egy villámszerű fegyverre, amely a hirosimai bombázás előtt teljesen ismeretlen atom-fegyver minden jellegzetességét kimeríti. Szó van egy füst nélküli villanásról, avagy sugárzásról, amely után az ég hirtelenül elsötétül a szétterülő felhőkből, s a magasból véreső hullik, míg a keletkező hőség szinte mindent felperzsel és megsemmisít. Más helyen egész hadseregek válnak hamuvá és aki túléli a "halálnak e hatalmas hírhozóját", annak haja és körmei kihullanak.

"Felsorolásunk korántsem teljes, de e munkának nem is lehet célja egy előző emberiség kultúráját, vagy annak maradványát ismertetni, csupán azért volt rá szükség, hogy az etruszk kultúra gyökerei számára előkészítsük a talajt és az abból kisarjadó kultúrának eredetét kellőképpen megérthessük.

"Azt sem állítjuk, mert nem is állíthatjuk, hogy mi vagyunk egyedül, akik ismerjük és megértettük az emberiség eredetének problémáját; egyet azonban bizonyosan állíthatunk, hogy akár minden feltevéseink szerint történt, akár nem, minden esetben ráépíthetjük az emberiség további fejlődésének épületét. Mert egyetlen őstörténeti feltevés, elmélet vagy szabály sem állja meg a helyét, ha a rákövetkező fejlődési irányzat kellőképpen meg nem magyarázható belőle; ha nem lehet ráépíteni a jövő eseményeit, történetét; ha csak magában - a múlttól és jövőtől elszigetelten - értelmezhető; ha hiányoznak az előre- és hátraható "összekötő láncszemek".

"Ugyanez a megállapítás leegyszerűsített, pozitív megfogalmazásban úgy módosul, hogy az egyetlen helyes feltevés, elmélet, vagy szabály - s egyben a őstörténet egyetlen járható útja is az, amelyik hézagmentesen, egyszerűen, magától értetődően kapcsol össze múltat, jelent és jövőt.

"Az ember az elmúlt tízezer, vagy akár százezer év alatt amióta elődünknek tekinthető, őseinknek elfogadott emberi lények létezéséről, sőt anyagi és szellemi életéről biztos ismeretekkel bírunk- sem fizikailag, sem szellemileg nem változott semmit, agybeli képességei sem "fejlődtek", csupán ismeretei és tapasztalatai halmozódtak fel tudás-kincs raktárában, elsősorban az írás szélesebb körű alkalmazása óta. Különösebb ellenvetés nélkül elfogadhatja bárki, hogy a sumír, vagy egyiptomi őskultúrák embere, de még a Cromagnon-nak elnevezett "ősember" is, minden nehézség nélkül bele tudna illeszkedni a mai modern társadalomba, ha születésétől fogva végigjárná e társadalom előírásos nevelő-intézményeit, a családtól kezdve az iskoláin, egyetemein keresztül. Ugyanezt azonban a legelfogultabb evolucionista sem állíthatná a neandertáli, még kevésbé a Peking-Jávai emberről, az australopithecust nem is említve. E tény rögzítése azért olyan fontos, mert egy magas kultúráról lecsúszott "ősember" másképp is elképzelhető, mint ahogyan az embert a majomtól származtató elméletek szolgálatába szegődő tudósok és művészek a majomból átvedlett "ősembert" leírják, vagy lefestik. Ezek valójában elképzeléseik alátámasztására semmiféle bizonyítékot felhozni nem tudnak - s természetesen nem is lehet - csupán képzelőtehetségükre vannak utalva és hogy az e téren kifejtett tehetségük miatt több kritikát nem kapnak, azt csak azzal lehet magyarázni, hogy a közönség még tájékozatlanabb, mint ők maguk

"Hogy a "barlanglakó ősember" semmi esetre sem makogott, vagy hörgött kezdetben és nem kellett a környezetének hangjai utánzásával a beszédet "feltalálnia", hanem egy fejlett nyelvet örökölt -mégpedig bizonyosan nem a gorillától - azt bizonyítja az a tény, hogy az első írásos emlékek a gazdasági feljegyzésekkel egy időben, vagy talán már előtte, magas szellemi és lelki magaslatra valló "gondolatokat" örökítettek meg. A létéért és betevő falatjáért állandó nehéz küzdelmet folytató primitív kőkorszakbeli ember ugyan honnan vette e gondolatokat, ha azokat nem egy békésebb, könnyebb korban gondolták ki?" Mikor lett volna neki rá ideje és módja, ha a sajátjai lettek volna, s főleg, mikor érett meg agybélileg rá, ha valóban a majomból vedlett volna át emberré?!

"Nincs okunk annak a lehetőségnek tagadására sem, hogy az átöröklött ősnyelv kezdetben volt tökéletesen kiforrott egység, s amilyen ütemben és arányban fordult az egymást követő generációk élete egyre primitívebbre, úgy vált nyelvük is egyre szegényesebbé. Az előző emberiség civilizációjával és kultúrájával együtt veszendőbe ment, mert fölöslegessé vált- szókincsét lassan elhagyták és elfelejtették, ám a nyelv alapszerkezete a nélkülözhetetlen alapszavakkal megmaradt, s a mélypontot jelentő kőkorszak után a felemelkedés hosszú és göröngyös útján csak az elveszett szókincset kellett újjal pótolni a szükséglet ütemében és arányában. Így válik érthetővé az a csodálatosnak tűnő jelenség, hogy egymástól nagy távolságban élő, egymástól függetlenül fejlődő és elszigetelt népek nyelvében is "megmagyarázhatatlan" nyelvtani egyezések észlelhetők, sőt az alapszavak is váratlan egyezéseket mutatnak De így derül világosság az egyre erőteljesebben kibontakozó "mediterráni ősnyelv" misztériumára is, amely az itáliai indo-európaizált nyelvek "sub-stratáját", alaprétegét képezik.

A kataklizma után fennmaradt, egymásra utalt és egyre pusztuló emberi közösségek minden bizonnyal jobban szerették és megbecsülték egymást, mint a mai egymással versengő, túlszaporodott és egymás ellen mesterségesen kijátszott társadalmak egyedei. A férj akkor is gyengéd volt feleségéhez - sokkal inkább, mint a mai modern "egyenlőség" korában - és a szülők akkor is szeretették gyermekeiket, már csak azért is, mert nem tehernek, hanem "áldásnak" tekintették őket még igen sokáig. Teljesen hamis tehát az a kép, amely szerint a legerősebb tartott meg magának mindent mindaddig, amíg csak meg nem csömörlött tőle, s csak azután következhettek a többiek a testi erő arányában sorra, míg a gyengébbek kénytelenek voltak megelégedni a maradékkal és akinek az sem jutott, az elpusztult Ennek az állapotnak éppen az ellenkezője a valószínű és az erőszak egymás között - különösen a családon belül - a testi erő érvényesülése inkább a kivétel.

Az ember maga is kezdetben, fizikailag és szellemileg, különb, magasabb rendű lehetett, semmint primitívebb, ám miután eszközeit és tapasztalatainak tárházából az át nem örökölhető hányadot elvesztette, a legmostohább életkörülmények közé került és a kőkorszak szintjére jutott, s onnan kellett mindent újrakezdenie... és ki tudná megmondani, hányadszor!

Az ember evolúciós tökéletesedése helyett - amelyre minden összpontosított erőfeszítés ellenére semmi bizonyíték nem mutatkozik a láthatáron - sokkal kézenfekvőbb és egyszerűbb elfogadni azt a másik lehetőséget, hogy Isten tökéleteset teremtett és ez a tökéletes degenerálódott, degradálódott, korcsosodott el - bizonyos behatások következtében - kevésbé tökéletessé.

A kedves Olvasó szíves türelmének igénybevételével ilyen kerülő után ismét eljutottunk a kiindulási pontunkhoz és megkezdhetjük Itália első telepeseinek, az etruszk nép őseinek történetét és betelepülésük körülményeinek lenyomozását.

E kerülőre pedig azért volt múlhatatlanul szükség, mert az etruszk kérdés látszólagos megoldhatatlanságának legfőbb okait a kezdetnélküliségben, az önkényesen választott kiindulási pontban és az előzmények elhanyagolásában kell keresnünk, s ezen okok miatt nem lehetett egy összefüggő, teljes képet alkotni. De feltételezéseink első gyümölcse is csak így tudott beérni, mert az etruszk nép történetét így tudjuk tökéletesen összekapcsolni és összhangba hozni a százezer évre visszamenő régészeti adatainkkal.

E műben nem foglalkozhatunk részletesebben az emberiség őshazájának kérdésével - az etruszk-kérdés megoldásához erre valóban nincs is szükség megelégszünk annak a térségnek nagyjából történő meghatározásával, ahonnan ismert adataink alapján a fehér emberiség kiindult hódító útjára, hogy birtokba vegye későbbi életterét, ahol megalkotta csodálatos magasságokba szárnyaló, sajátos kultúráját. Ugyanezt a térséget tekinthetjük annak a pontnak, ahol az előző emberiség egy töredéke az aránylag legkedvezőbb körülmények között átvészelte az előző kultúráját megsemmisítő kataklizmát, vagy kataklizma-láncolatot; ahol egy új életet, új civilizációt teremtett; ahol megtalálta a kedvező előfeltételeket egy új elszaporodáshoz; s ahonnan szétvitték kirajzó csoportjai az új körülmények által létrehozott első kultúrát és a régi kultúra fennmaradó emlékeit.

E kirajzás a fehér faj nagy őshazájából mintegy százezer évvel ezelőtt már megkezdődhetett, hiszen hosszú idő kellett ahhoz, hogy az atlanti partokat elérjék, ahol a franciaországi barlangokban harminc-harmincöt ezer évvel ezelőtti nyomaikat megtaláltuk. Tévedés ugyanis az a felfogás, amely szerint a Cromagnon-barlangról elnevezett "ősember" egy csoportja felkerekedett és a Kaukázus térségéből, vadászgatva, egyszer csak eljutott az Atlanti-óceán partjára. Sokkal inkább egy lassú, a népszaporodással arányos terjeszkedésre kell gondolnunk, mégpedig nem csak kelet-nyugati irányban, hanem a folyóvölgyek mentén mindenhol, ahol nem ütköztek éghajlati vagy különösebb földrajzi akadályba. Ezeknek az akadályoknak figyelembevételével arra is módunk van, hogy az őshaza térségét közelebbről is meghatározhassuk. Elsőként, biztonsággal meghúzhatjuk az északi irányú terjeszkedés határát a jégmezők déli szegélye mentén, amelytől északra csak a jég eltakarodása után - tehát legkorábban tíz-tizenkétezer évvel ezelőtt - merészkedhetett be az ember és csak azután, amikor az eltartásához szükséges növényzet és állatvilág ott kialakult. Ugyancsak, "Cromagnon" ősünk Nyugat-Európában való megjelenése után eltelik még vagy húsz-huszonötezer év, amíg a túlnépesedő őshaza lakosságának részei átkelnek a Kaukázus déli hágóin és benépesítik Elő-Ázsia, s Anatólia lakható völgyeit és felföldjeit, leereszkednek a Tigris és Eufrates folyók közére, majd néhány újabb ezer év leforgása után - a későbbi sumír alföldön - összetalálkoznak az ott őslakos barna-bőrű embertársaikkal és felépítik a mai emberiség első magas kultúráját.

A terjeszkedés főútvonala tehát az északi és déli határt képező éghajlati és földrajzi akadályok között kelet-nyugati irányú. A régészeti leletek-mint az urali és nyugat-európai barlangok sziklakarcolatai és "polichrom" falfestményei- azt igazolják, hogy az Ural- hegységbe az első lakosság nyugatról érkezett be, s a szintén teljesen lakatlan és üresen álló Európába pedig keletről. Itt ne tévesszen meg senkit, hogy Európában, és a Kaukázustól délre is dél-keletre - sőt a távol-keleten is - a mai emberiség ezen első "népvándorlása" előtt már jelen volt a neandertáli, sőt a neandertáloidnak nevezett "ősember" is; ezek ugyanis az előző emberiség azon maradványai voltak, akik a mai emberiség őshazájának tekinthető "átvészelési" területen kívül maradtak fenn és maradék nélkül ki is pusztultak.

Ha most ezt a korán kialakult kelet-nyugati tengelyt a tíz- tizenkétezer évvel ezelőtt meginduló észak-déli irányú - a Kaukázustól délre és az Ural hegység erdőségei felé világosan kimutatható - népmozgások tengelyével keresztezzük, a metszőpont kiadja a fehér faj őshazájának fekvését, amelynek hozzávetőleges határai ebben az időben délen a Kaukázus északi lejtői mentén, keleten a Kaspi- tenger nyugati partján húzódott, majd a Volga alsó folyása menten folytatódott észak-kelet, keleti irányban a Volga kanyarig, ott ahol a Don-kanyarnál a két folyó legközelebb kerül egymáshoz, nyugaton a Don folyását követte és a Fekete-tenger észak-keleti partja mentén a Kaukázus-hegységig bezárult.

Könyvünk szempontjából e korai terjeszkedés keleti ágát figyelmen kívül hagyhatjuk, sőt a nyugatit sem szükséges az atlanti-partokig követnünk. A Fekete-tenger északi partja mentén haladó kirajzás és terjeszkedés első lépcsője a Duna-torkolat vidékéhez vezet, második lépcsőjében pedig - a folyam völgyét követve - belép a Kárpát-medencébe. E második állomásnál megállapodik, szétágazik a vizekben gazdag medence legtávolabbi vidékeire és megszállja az Alpok keleti nyúlványait.

A harmadik lépcsőt alkotó továbbvándorlás itt két részre szakad. A fő ág továbbra is követi nyugat felé a Duna vonalát, egy jelentékeny erőt képviselő mellék-ág azonban délnek fordul, az alpesi hágókon át megtalálja az utat a folyókban és vadban bővelkedő, vadvizekkel keresztül-kasul szelt Pó-völgybe, ahol az akkor a mainál még sokkal melegebb éghajlati viszonyok a Kárpátok medencéjénél is minden szempontból paradicsomibb állapotokat kínáltak számukra.

A korábbi állomásain is mindig vízparton települt itáliai "bevándorlók", az ős-hazából magukkal hozott és továbbfejlesztett gyakorlat és tapasztalat jelentős tárházával birtokukban, azonnal megkezdik a táj átformálását igényeik és kényelmük biztosítására. Tovább szaporodó részeik délebbre települnek és terjeszkednek, mígnem elérik a félsziget déli csücskét. A közép-Itáliában uralkodó kedvezőbb földrajzi és éghajlati körülmények következtében az itáliai kultúra központja-természetesen a későbbi Etrúria magasságában fejlődik és formálódik ki.

A további terjeszkedés dél felé - Szicílián át - Észak Afrikába irányul, ahol a Földközi-tenger partvidéke mentén megindul mind kelet, mind nyugat felé. A nyugati ág - évezredek múltán - eléri az Atlanti-partokat és a gibraltári szoroson átkel Európába, majd a vonulás tovább folytatódik észak felé és idővel eljutnak a mai Anglia területére is, ahol a ma "pre-latinnak" elnevezett nyelvű őslakosságot képezik, csakúgy, mint a Pireneusokban lemaradó, baszk néven ismert rokonaik. A sok ezer évvel előttük Nyugat Európába érkező "cromagnon" őslakosság területén vonulnak át az Atlanti partok mentén, amely őslakossággal azonban máig sem keveredtek el egészen késői leszármazottaik sem, s a közöttük fennálló közeli rokonságról máig sincs egyiknek sem tudomása, mint ahogy elődeiknek sem volt.

A keletre forduló ág idők múltával a Nílus torkolat-vidékén összetalálkozik az ott őslakos barna-bőrű néppel, akikkel később közösen alkotják meg az ókor második magaskultúrájú birodalmát csakúgy, mint a sumírok Mezopotámiában - amelyet Egyiptom néven tart számon a történelem. A két kultúra - a sumír és az egyiptomi - létrejöttük után még hosszú ideig nem tud egymásról, s hogy kultúrájuk mégis szinte azonos irányban halad, az abból ered, hogy felépítői egy őshazából indultak el és azonos örökséget vittek magukkal. Az elhagyott őshazára való emlékezés mindkettőnél továbbra is fennmaradt mondáikban és legendáikban, sőt a közvetlen kapcsolat sem szakadt meg. Egyre szaporodik azoknak a leleteknek száma, amelyek egy kiváló, gyors közlekedési és hírvivői hálózatról adnak tanúságot e rohamosan fejlődő birodalmak és az őshaza között, sőt időnként nagy történelmi események hatására tömeges visszavándorlások is megállapíthatók, különösen Mezopotámiából, a távoli őshazába.

Ám messze vagyunk még az ókori magaskultúrák idejétől. Egyelőre még csak az új- kőkornál tartunk, a nagy és gyors változások idején, amikor a mai emberiség kultúrájának rohamos fejlődése megindult a sok-sok évezredes egy- helyben-topogás után, hét- nyolc ezer évvel ezelőtt.

Az északi jégmezők még csak most kezdenek visszahúzódni, hogy helyüket elfoglalja a kisarjadó növényzet, ám az Urali őserdőket majd benépesítő, s később Európában északról megjelenő germán és szláv népek elődei az őshaza területét még el sem hagyták. Ezzel szemben a Földközi-tenger északi partvidéke - a Balkán leszámításával - birtokukban van, Közép- és Nyugat-Európa is benépesült, s délen, a Földközi-tenger keleti és déli partvidékén, s Mezopotámiában a fehér és barna faj összetalálkozása már megtörtént. E kor legkülönösebb és említésre méltóbb jelensége az, hogy az emberiség ugrásszerű szaporodásnak indul.

Tévedés a tudományos körök nemzetközileg egységesen elfogadott ama álláspontja, amely szerint az "új-kőkorszak" idején végbement "gazdasági forradalom" tette lehetővé és indította meg az emberiség hirtelen meginduló szaporodását. Ez az elmélet azt állítja, hogy a gyűjtögetést felváltó mezőgazdasági növénytermelés "feltalálása" és az állatok megszelídítése lett az oka a rohamos szaporodás megindulásának, mégpedig azért, mert attól kezdve most már nagyobb tömegeket is elbírt tartani az új gazdálkodás, amelyek az élelmiszerhiány miatt azelőtt nem létezhettek.

Ez a ma már szent és sérthetetlenné vált nézet azonban csak a szokás kényszerével magyarázható, s az adatok téves magyarázatán alapszik. A rendelkezésre álló leletanyag felülvizsgálása és helyes kiértékelése után inkább azt látjuk, hogy a szaporodás hirtelen felgyorsulása és a lakosság számának megnövekedése volt az a hajtóerő, amely a "csiszolt kőkorszak" emberét a mezőgazdasági termelésre és az állatok megszelídítésére és tenyésztésére rákényszerítene.

A szaporodás ütemének hirtelen felgyorsulása és a mezőgazdasági termelés és állattenyésztés egyidejű megindulása között a természetes összefüggés tagadhatatlan és szembetűnő, sőt az is szó szerint igaz, hogy a mezőgazdasági termelés és állattenyésztés nélkül nem lehetett volna eltartani azt a népszaporulatot, amely az "új-kőkori forradalom" folyamán előállott. Azonban itt nem szaporulati, hanem termékenységi kérdéssel állunk szemben. A forradalmat valójában nem a termelékenység megnövekedése és a javak bőségessé válása - az "élelmiszeripar "hirtelen fellendülése-jelentette, amely magában, egyébként is, igen lassú, évszázadokig tartó folyamat volt, hanem az emberi termékenység valóban forradalomszerű felgyorsulása, s az abból eredő szaporulat, amely mögött a termelés valójában messze elmaradt. Mindezt talán a legvilágosabban az "új-kőkori forradalommal" elkezdődő gazdasági, anyagi - differenciálódás és az ezzel járó társadalmi elkülönülés és rétegeződés tükrözi. Ha nem ez, hanem valójában egy termelési "forradalom" történt volna, akkor a vele természetszerűleg hirtelen bekövetkező anyagi bőség éppen az ellenkező eredményt kellett volna, hogy kiváltsa és egy társadalmi kiegyenlítődésnek, nem pedig elkülönülésnek kellett volna bekövetkeznie.

Az Ó-szövetség sumír időket tükröző történetei - amelyeket az eredeti agyagtáblák is megerősítenek - azt tanúsítják, hogy a jólét, az erő és gazdagság az ezekből adódó biztonság és stabilitás a gyermekek számával állt arányban, míg az utódnélküliség a legnagyobb csapásnak számított. A zsidóság fogadott ős-apja, Ábrahám, jutalmát leszármazottai sokaságában nyerte el, a korabeli törvények például az özvegyen maradt feleség jogi viszonyának szabályozása a meghalt férj fitestvéreivel és az azokkal kötött házasságból származó gyermekekkel - mind azt tanúsítják, hogy a gyermekáldásnak számított, nem pedig tehernek, akinek élelmezése nehézséget jelentett volna. Ez pedig azt is jelenti, hogy az "új-kőkori forradalmat" megelőző idők emberének is érték lett volna a sok gyermek, ám valami megakadályozta azok létrehozásában.

A lassú szaporodás okozója az új-kőkor előtt tehát az élelemhiány nem lehetett, s ennek a feltevésnek a modern szociológia megállapításai is ellentmondanak, hiszen az őskorra is vonatkozik az, hogy a gyermekek száma a családban nincs egyenes arányban a család anyagi jólétével. Éppen a legszegényebb családokban találjuk a legtöbb gyermeket, a születéskorlátozás módjairól és szándékáról pedig az őskori ember esetében nem is beszélhetőnk.

A szakemberek óvatos becslése az emberiség létszámát az új-kőkor kezdetén mintegy kétmillióra teszi. Ha a mai emberiség őseinek számát harmincezer évvel ezelőtt csak tízezer körülire tesszük, akkor is átlagosan háromezer év körül kell megállapítanunk az emberiség létszámának megduplázási ütemét körülbelül Kr. e. ötezerig. Ha ezt az eredményt összehasonlítjuk az Egyesült Nemzetek statisztikájával, amely szerint 1960 és 2000 között - tehát negyven év alatt - duplázódik meg az emberiség és ezzel túllépi a hatezer milliót, akkor nem lehet tovább kétségünk afelől, hogy az őskőkor lassú szaporodási ütemét sem az élelmiszerhiány, sem pedig a termelési módszerek és eszközök fejletlensége nem okozhatta, hanem az ember szaporodási képességével, azaz termékenységével, volt valami hiba!

Terméketlenséget, sterilitást, szaporodási képesség csökkenését elsősorban rádioaktív besugárzás okozhat, s ez a tény némi támpontot ad az emberiséget ért kataklizma természetére vonatkozólag.

Ez a sugárzás egész Földünkön elég erős lehetett ahhoz, hogy részleges sterilitást és a szaporodási képesség drasztikus csökkenését idézze elő és egy - de csakis így - válik érthetővé az az egyébként furcsa tény, hogy az emberiség évmilliókon át alig hagyott nyomot maga után és a "neolitikus forradalomig" mindössze csak kétmillióra tudott felszaporodni, míg az utolsó hat-hétezer évben öt-hat milliárdos létszámot képes elérni.

A nukleáris és kozmikus besugárzás hatása a genitális szervek működésére nem mutatkozik meg azonnal, mint az erősebb besugárzás esetén történő égető hatás. Lehetséges, hogy a kataklizmát túlélő első generációk termékenységi képességük birtokában maradtak - vagy csak kevéssé, szinte észrevehetetlen mértékben csökkent e képességek - és a kezdeti időkben népesség szaporulat is mutatkozhatott náluk. A rákövetkező generációk azonban, ha fokozatosan is, csaknem teljesen el kellett, hogy veszítsék termékenységüket és csak időről-időre, nagyobb hézagokkal akadhatott egy-egy szaporodásra alkalmas és képes nő, aki közösségében a fajt fenntartotta, míg más közösségek teljesen kipusztulhattak. A régészeti leletekből tudjuk, hogy amelyik közösség több, mint száz lelket számolt, az már a ritkaságok sorába tartozott és téved az, aki a kis létszámú településeket az állandó szétvándorlásban látja. Legalábbis az élelmiszer-hiány ilyen magyarázatot nem tesz indokolttá.

Valószínűleg a fajfenntartási ösztön maga is csorbulást szenvedett, ami sok afrikai törzs esetében máig sem állt helyre, s az elmúlt nehéz idők folyamán a fajta kipusztulásán aggódó vezetők minden bizonnyal, ezen néger törzsekhez hasonlóan, termékenységi ünnepeket rendeztek, ahol zenével, tánccal és egyéb érzékekre ható mesterkedéssel igyekeztek rávenni embertársaikat, hogy utódokról gondoskodjanak. Erre a későbbi - "történelmi" időkben az etruszkoktól a rómaiak által örökölt ősrégi szokásokból és az évenként, tavasszal, megrendezett termékenységi ünnepségekből következtethetünk, amelyekről Szent Ágoston Isten városa című könyvében - ha elítélő hangnemben is számos példát találunk.

Amikor azután akadt egy-egy termékeny nő, akinek megjelenését elképzelhetjük - éberen figyelték a közösségek erre külön kiválasztott vezetői - papok, sámánok, mágusok és varázslók - azt valóságos istennőként ünnepelték, tisztelték, mindennel ellátták, minden munka alól felmentették és a méh-királyné egyetlen funkcióját ruházták rá. Az is az ésszerűség határán belől van, hogy minden számításba jöhető férfi számára kötelezővé szent aktussá - volt téve saját termékenyítő képességének próbatétele a rendkívüli nővel, s mindez - abban az időben és a körülmények figyelembevételével - az "istennő" részéről nem ment prostitúciószámba, s a férfinál nem jelentett erotikát, hiszen a kor legnagyobb gondja a faj fenntartása, a megmaradás kérdése volt. A nemi kéjelgés csak attól a kortól lett honos, amikor az "új-kőkori forradalom" alatt a termékenység fokozatosan bár, de rohamosan visszatért és a "születés-szabályozás" - éppen az élelmezés biztosítása érdekében bekövetkezett munkatöbblet miatt - kívánatossá vált. Az elkövetkező generációk az ősrégi, termékenységet előmozdító rituális szertartásokat továbbra is fenntartották, de értelmét, jelentését és jelentőségét lassan elfelejtették és nem csodálkozhatunk azon, hogy a történelmi idők kora történet írói- később pedig a Keresztény Egyház moralistái - félreértették és sokszor - ártó szándékkal félremagyarázták őket.

A fentiek bizonyítására kétséget kizáró bizonyítékaink is vannak, csak éppen eddig még nem akadt senki, aki az idevonatkozó -korabeli - leleteket megfelelő fénybe állította volna és azokból a helyes következtetéseket vonta volna le.

Az emberiség legősibb archeológiai leletei között az emberi nem összes fajának minden települési területéről találunk kőből, agyagból, vagy csontból faragott női szobrocskákat, amelyek a lelőhelyről elnevezett "Vénusz"-nevet kapták, s amelyeket a legrégibb vallási szimbólumokként tartanak nyilván tudományos körökben. A szakértők megállapítása szerint is az anyaság, vagy "valami fajta" termékenységi kultusz termékei, kifejezői. A legkorábbi ilyen leletek Kelet- és Közép-Európából származnak mintegy 25-30 ezer évvel ezelőttről, ez azonban magában még nem bizonyítja, hogy korábban ilyen szobrocskák már nem készültek, s azt sem, hogy ebben az időben, vagy talán még sokkal korábban már a világ más táján is nem használták őket.

E kultikus szimbólumok, talizmánok közös jellemvonása, hogy jól-, sőt túltáplált női alakot ábrázolnak, okvetlenül olyan személyét, akit jól tartottak, mindennel bőségesen elláttak, minden munka alól felmentettek és, minden valószínűség szerint, magas köztiszteletben állott. E jellegzetességeknél azonban még fontosabb az a tény, hogy mindegyiken a nemi idomok és mellek láthatólag hangsúlyozott jelleggel bírnak, míg az arc és a végtagok kidolgozatlanok, befejezetlenek, jelentőség-nélküliek, sőt sok esetben mellőzöttek. Nem csoda tehát, hogy kezdettől fogva a termékenységgel hozták őket kapcsolatba.

A rómaiak idejéből visszavetített elnevezés azonban ezeknek az előzményeknek ismeretében természetesen téves, mert a római Vénusz, sőt görög előde Aphrodite is, már nem a termékenység, hanem a szerelem istennőjévé váltak, még akkor is, ha a termékenység - most már - mellékszerepét továbbra is neki tulajdonították, s ezt a szépen kidolgozott, idealizált nő testi tökéletességének ábrázolása kellőképpen bizonyítja.

Hogy a termékenységgel kapcsolatos felfogás az ókori "vénuszoktól" a biblia megírásáig mekkorát változott, azt az ó-szövetségi Onan története érzékelteti, amely a születés korlátozás első módszerét örökítette meg az utókor számára. Az ősi "anyaisten" tisztelet azonban fennmaradt a későbbi "anya jogú" társadalmakban, a sumír boldogasszony, s az etruszk Turán istennő alakjában, sőt napjainkig a katolikus - különösen pedig a magyar katolikus - egyház Boldogasszonynak szentelt szép számú ünnepnapjaiban.

Az "új-kőkori forradalom" tehát elsősorban nem a gazdálkodás forradalmasodását, hanem az emberi nem felgyógyulását, az évezredekig sőt évmilliókig tartó élet-halál közötti vajúdás végső szakaszát jelenti, s az életre ébredt emberiség életformájának és gondolkodásmódjának első gyökeres megváltozását jelöli. A megélhetéshez addig elégséges mennyiségben vadon termő növényeket, magokat és gyümölcsöket most már nem elég összegyűjteni, hanem a szükséges többtermelés érdekében a következő évi vetéshez is magot kell tárolni, a földet elő kell készíteni, meg kell művelni ott is, ahol azelőtt vadon nem termett semmi, s a család - legalábbis - egy részének le kell telepednie a megművelt terület közelében, hogy a vetést a vadon lézengő állatoktól megőrizze, a már akkor is létező lusta, mások munkáján élősködni akaró ellenség ellen megvédje, s a kisarjadt növényeket gondozza és learassa.

A kalandvágyóbbak, a fizikailag rátermettebbek továbbra is a vadászatnál maradnak, amit azonban éppen úgy, mint azelőtt- sőt napjainkban is inkább sportnak, kedvtelésnek, kellemes időtöltésnek tekintenek. Amikor a felduzzadt számú lakosság hússzükséglete emelkedik, azt nem a vadászat kibővítésével, hanem az állatok megszelídítésével, tartásával és tenyésztésével fedezik. A vadászat elsőrendű célja valószínűleg sohasem a húsellátás volt, hanem egyrészt védekezés a vérengző vadállatok ellen, másrészt a termés biztosítása, már a gyűjtögető életmód idején is, a növényevő, kevésbé vad állatok kártevésétől.

Természetesen feltételezhető, hogy a termelés és állattenyésztés korábbi tapasztalat és emlékezés hiányában - eleinte kezdetleges volt és a szükséglet nyomása alatt állandó, jóllehet lassú, fejlődésen ment keresztül. Ez a tény azonban csak a gyakorlat hiányát tanúsíthatja, nem pedig az ember intelligenciájának, szellemi képességeinek alacsonyabb fokát, sem pedig tudatlanságát, mert hogy éppen úgy ismerték a növényi és állati szaporodás titkát, mint ma, az talán nem szorul külön bizonyításra. A kőkorszakbeli ember igaztalan és nagyfokú lebecsülését jelenti, amikor a termelés és állat-szelídítés "feltalálásáról" teszünk kijelentéseket korai ősünkkel kapcsolatosan!

Lehetséges, hogy az állatok "megszelídítéséről" is hamis fogalmaink vannak. A vadon élő állatok nagy része ugyanis nem volt szükségszerűen vadállat, amiktől az embernek félnie kellett volna, vagy amelyek az embertől féltek volna. Az akkori ember -akinek talán a vadon termő növények aratásában a később "megszelídített" állatok ősei vetélytársai lehettek - nevetségesnek tartotta volna azt, hogy a "szabad" állatok etetéséről ő gondoskodjék, viszont nem tartotta volna illőnek és erkölcsösnek, hogy a megélhetésben ugyan vetélytársat jelentő, de mégis "szomszédjának" tekintett állatokat megegye. Az ember gyermekei - éppen úgy, mint ma - szívesen játszottak az állatok kicsinyeivel, rajtuk keresztül az érintkezés és kapcsolat létrejött, s így a "barátság" is fennállott. A szelídítés tehát végbement minden előre megfontolt szándék nélkül is. Hanem amikor a szaporulat felgyorsulása mégis rákényszerítette a lakosságot a vadon élő nem vadállatok húsának fogyasztására, minden bizonnyal ugyanazt érezték, amit mi éreznénk, ha egyszer a mostoha körülmények saját macskáink és kutyáink, vagy kényeztetésre tartott házi nyulaink fogyasztására kényszerítenének bennünket. S ha mindez így történt, akkor az állatok megszelídítése, majd tenyésztése nem jelentett semmiféle találmányt, vagy felfedezést, csupán felfogásbeli és életformai változást, amelyet a szükség hozott magával, a szaporodásnak indult lakosság élelmezésének szükségessége.

Van azonban az "új-kőkori" forradalomnak az élelmezés megoldásán és a szaporulathoz való illesztésén kívül egy másik, valóban forradalmi következménye. Az emberi tevékenység rohamos visszatérésével egyenes arányban megkezdődött - először is - a környező területek birtokbavétele, s ebből kiindult az emberiség első nagy népmozgása, amely okvetlenül kiérdemli az "kőkorszaki népvándorlás" címet.

E népvándorlás alatt a kis családi és rokonsági közösségekhez szokott társadalom időtlen idők óta megszokott kereteit nem változtatta meg jelentősen. A sejtszerűen történő osztódás is családi és nagycsaládi kötelékeket alkotott és az "anya-közösséggel" kiszakadása után is fizikai kapcsolatban, összeköttetésben maradt. Azonban, ahogy az évezredek múltak, a laza csatlakozás és térbeli eltávolodás bizonyos szokásbeli, kulturális, nyelvi, sőt biológiai különbségeket eredményezett, ami a kiindulási központtól távolodva egyre erősödött és észrevehetőbbé vált. Ami azonban ennél még sokkal fontosabb és nagyobb horderejű, a különböző utakon és irányokba indult terjeszkedés folyamán, sok-sok generáció leforgása után, ennek az egy és ugyanazon fajnak összetalálkozása távoli földrajzi területeken, mint a korábban említett, Itálián átvonuló és Gibraltárnál Európába átkelő vonulás egyedeinek összetalálkozása az ugyanazon őshazából korábban elindult, de más útvonalon érkező "cromagnon"-nép leszármazóival; vagy ami még különösebb- az egyéb emberi ősfajok őshazájából nagyjából egy-időben szaporodni kezdő, s így szintén terjeszkedésnek induló, azonban különböző faji tulajdonságokat és jellegzetességeket magukban hordozó sejtekkel való összetalálkozás, amely minden bizonnyal, az előbbi csoporthoz hasonlóan, szintén ellentétekhez, néha azonban - legalábbis ideiglenesen, vagy huzamosabb időre -magas kultúrák és civilizációk kifejlődésére vezették.

Ez utóbbi kérdéssel röviden bár, de okvetlenül foglalkoznunk kell, ha az etruszk "titkot" valóban meg akarjuk fejteni. A rejtély megoldására talán a legcélravezetőbb az lesz, ha felteszünk magunknak néhány kérdést és megkíséreljük megtalálni a választ rájuk.

Mint láttuk, a Mediterrán-tenger északi és déli partvidékét, valamint Kelet-, Közép- és Nyugat-Európát egy és ugyanazon fajú, hasonló kultúrával és nyelvvel rendelkező lakosság szállta meg, amely ugyanazon őshazából indult ki és egyező hagyományt hordozott magával. Azt is tudjuk, hogy az ókor ismert magas kultúrái ott létesültek, ahol ez a fehér fajú nép a barna fajúval összetalálkozott és csakis ott, mert a barna faj egyéb települési területein, ahol a fehérekkel nem kerültek közvetlen kapcsolatba, ők sem tudtak magasabb kultúrát felmutatni, mint a fehérek, sőt szintjüket soha el sem érték.

Minket most az "etruszkológia" szempontjából először is az érdekel, hogy ugyanaz a nép, amelyik Itáliát előbb szállta meg, mint Egyiptomot, miért tudott a Nílus völgyében maradandóbb és okvetlenül magasabb civilizációt teremteni, mint a szinte paradicsomi feltételeket biztosító Itália területén? Második kérdésünk pedig - és történetünk szempontjából e kérdés jelentősége talán még nagyobb - hogy a városiasodás miért késett Etruriában, azaz mi lehet annak az oka, hogy Egyiptom annyi idővel megelőzte Etruriát? Mindez pedig vonatkozik Sumírra is, jóllehet az odaérkező fehér lakosság nem Itálián át terjeszkedett, hanem a Kaukázus hágóin keresztül szállott le a Tigris és az Eufrátesz völgyébe.

Az első kérdésre már írott forrásokból adhatjuk meg a választ. Tudjuk, hogy az érkező fehérek a tudományok és tapasztalatok egész tárházát vitték magukkal. Mérnöki tudásukat elsősorban az állandó vízparton település tradíciójából merítették, míg mezőgazdasági és állattenyésztő ismereteik szintén nem maradtak el a technikai fejlettségük mögött, s a kettő legtöbbször kéz a kézben haladt. Minderről a barnáknak fogalmuk sem volt, amit talán azzal magyarázhatnánk, hogy kedvezőbb éghajlati viszonyaik következtében életszükségleteik kielégítésére nem szorultak még a természet meghódítására, nem úgy, mint az északi, mostohább éghajlaton élő fehér embertársaik. Ezzel szemben a kevesebb munkával járó megélhetés több időt engedélyezett számukra a filozofálás, a lelkiekkel való foglalkozás és a művészi hajlamok kielégítésére - valamint a régmúlt katasztrófára való emlékezés fenntartására - aminek következtében képzeletviláguk színesebbé, lelkületük érzékenyebbé vált. E lelkületbeli különbözőség, valamint a gyakorlati tudás szintjének különbsége ugyanazt a gazdaságilag kedvező légkört és előfeltételeket hozta létre, mint évezredekkel később a "kolonizáció" idején. A magasabb technikai tudást elismerő "bennszülött" lakosság adta a munkaerőt, míg az újonnan érkezők a szervező és tervező tehetséget és vezetést; az első a kéz, a második az agy szerepét töltötte be. A mindennapi megélhetés gondjaitól teljesen mentesülő vezetőréteg tanítás és munkamegosztás útján emelte az őslakosság életszínvonalát, sőt lelki szükségleteikről is gondoskodnak - amit meg is követeltek tőlük a most már "alattvalóik" ennek fejében pedig szívesen elismerték magasabbrendűségüket és engedelmeskedtek parancsaiknak. E körülmények ismeretében nem sok képzelőerő szükséges ahhoz, hogy egy patriarkális, monarchikus társadalom kifejlődését előre érzékelhessük, ahol a vezetőréteg ellátja az uralkodás világi és egyházi teendőit, a szakosított munkások iparos és kereskedő osztályokat tagozódnak, míg a kevésbé tehetségesek, vagy lustábbak a mezőgazdasági termelést és a magasabb osztályok kiszolgálását kénytelenek teljesíteni.

A fentiek feltételezésére a sumír irodalom és a vele megegyező régészeti anyag bőséges alapot szolgáltat, s a Perzsa-öböl vízéből feltűnő lény már az érkező idegen, stilizált, legenda hős, aki mindenre megtanítja az eredetileg primitív őslakosságot. A városiasodás - amelyre azért lett szűkség, mert a civilizálódó területen kívül rekedteket a bentlakók igyekeztek kívül is tartani - már írott történelem.

Ezek után nem nehéz megérteni a fajkeveredéstől mentes területek "hátramaradottságát" sem, annak ellenére, hogy e területen sem a tudás sem pedig a szorgalom nem hiányzott, s faji "alacsonyabb rendűségről" sem beszélhetünk. Az "egyenlők" társadalmában mindenkinek magának kellett megtermelni a megélhetéshez szükséges terményeket, ellátni és feldolgozni élelemmé az állatállományt, elkészíteni a mindennapi élet és az egyre fejlődő gazdálkodás szükséges iparcikkeit, éppen úgy, mint ahogy például még a második világháború előtti magyar parasztgazdaságban láthattuk. Ugyan kinek maradt még ideje kultúrigények kifejlesztésére is, azok kielégítéséről már nem is szólva?!

Az etruszk városiasodás késői bekövetkezése is érthetővé válik, hisz arra semmi szükség nem volt, mert senki sem maradt az etruszk kultúra és civilizáció határán kívül Itáliában. Azaz nem volt szükség rá mindaddig, amíg s földéhes görögök tudomást nem szereztek a magasabb rendű etruszk viszonyokról és meg nem akarták azt maguknak szerezni!

Igazuk van tehát azoknak, akik az etruszk városiasodás megindulását a görögöknek tulajdonítják, tévednek azonban akkor, amikor azt állítják, hogy az etruszkok a görög városiasodást eltanulták, leutánozták Az etruszk városiasodást ugyanaz a kényszer hozta létre, mint az egyiptomit és a szumírt: a védekezés szükségessége egy idegen betolakodó ellenében!

Miután megismertük az etruszk-föld és általában a Mediterrán-térség alaprétegét képező őslakosságot, annak elterjedését és települési rendszerét, őshitének és vallásának alapvető motívumait, megállapítottuk ősnyelvének folyókat, hegyeket s földrajzi helyeket elnevező egységességét, amelyre a későbbi "italizáló" és "indo-európaizáló" hatások rátelepedtek, most lássuk, hogy az életterébe idegen testként behatoló görög elem milyen változást hozott.


3. Amit a görögökről tudni kell

Amilyen természetes, hogy a harmincöt-negyven ezer évvel ezelőtt Nyugat-Európa felé terjeszkedni kezdő őseink a Duna völgyéből megtalálták az utat az Alpok átjáróin, hágóin keresztül a Pó-síkság és Itália déli részei felé is, a földrajzi adottságok következtében éppen olyan természetes, hogy a Balkán-félsziget déli tájaira nem jutottak el, azaz csak sokkal később. Az első esetben a folyók és az általuk vágott völgyek mentén meghúzódó hegyvonulatok szinte elterelték és megszabták a vizek partján természetes megélhetést találó kisebb-nagyobb emberi csoportok útját, amelyek a már korábban betelepült helyekről a szaporodás miatt történő túlnépesedés következményei elől kirajzottak, míg a Balkán felé a folyók és hegyvonulatok iránya e terjeszkedésnek hatásosan ellenállott. Ha egyes különösen vállalkozó szellemű telepesek meg is kísérelték e tájak felderítését, minden bizonnyal könnyű szívvel hagytak fel a kopár, földben szegény területek meghódításának gondolatával és engedtek a hírek szerint sokkal csábítóbb, gazdagabb növényzetű, állatokban bővelkedő nyugati területek vonzásának. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a Balkán délebbi részein emberi élet nyomaira, őskőkori települések maradványaira sehol sem találtak a régészek, s ugyanez vonatkozik a Égei-tenger szigetvilágára és Elő-Ázsia mediterrán partvidékére is.

Az Égei térség első bevándorlói a legújabb kutatási eredmények szerint is - amelyek ez időpontot lényegesen visszahelyezték a korábban vallott elé - csak Kr. e. hatezer körül érkeztek a Cyprusz - Kárpát- Kréta szigetek vonalába, s további néhány ezer évnek kellett eltelni, amíg az első telepesek partra szálltak a később Peloponnesos névre keresztelt félsziget északkeleti partvidékén. A majdani görög földre tengeri úton érkező első lakosság teljesen kialakult "új-kőkori" kultúrát hozott magával az üresen talált beltengeri térségbe, tehát falvakat épített, földet művelt, állatot tenyésztett és a korra jellemző agyagedényeket készítette.

A továbbiak megértése érdekében hasonlóképpen fontos észben tartani azt a tényt is, hogy a Tigris és Eufrátesz által körülhatárolt mezopotámiai síkságon szintén ebben az időben jelennek meg az első telepesek, akik ugyanazt a kultúrát viszik magukkal, mint az Égei- térség bevándorlói, s ha e két terjeszkedés a földrajzi, főleg azonban- mint láttuk- a néprajzi adottságok különbözősége miatt egészen más irányú fejlődést eredményezett is később a kiindulási alap mindkettő számára azonos: ugyanazokat a növényeket termelik; ugyanazokat a háziállatokat tartják; ugyanazokat az ázsiai nomádok sátraira emlékeztető kerek házakat építik; háziiparuk az agyagedény készítésen kívül felöleli a szövés és fonás mesterségét. Közös ősvallásuk a termékenységi kultusszal kapcsolatos anya-istennő tiszteletén alapszik, s hasonló elképzeléseik vannak a túlvilági életről, ezért azon sem csodálkozhatunk, ha a halottaikat azonos tárgyakkal látják el sírjukban.

Ez a hatodik évezred előtt már meginduló, túlszaporodásból eredő, terjeszkedés jellegű "népvándorlás" - amely minden jellemvonásában azonos a már tárgyalt, Nyugat-Európa felé induló vonással - a mezopotámiai síkságot északtól és észak-keletről szegélyező felföldekről indul ki, ahol már a nyolcadik évezredből tártak fel falvakat, amelyek lakossága fejlett mezőgazdasági kultúrát teremtett e távoli "őskorban". Kevés kétségünk lehet afelől, hogy ez a korai kultúrát hordozó nép a fehér faj Kaukázuson-túli - attól északabbra fekvő őshazájából származott, ahonnan már mintegy harmincezer évvel korábban, mint már tudjuk, a "cromagnon"- néven ismert őseink is elindultak a későbbi Európa és Nyugat meghódítására.

A Van-tó- környéki földrajzi és kulturális központból nyugat felé irányuló terjeszkedés, miután elérte a Földközi-tenger keleti partjait, három fő ágra oszlott. Az egyik tengerre szállt és birtokba vette az Égei térség déli határát képező szigeteket, s ezek képezték a későbbi görög élettér első ős-lakosságát, amint a fentiekben láthattuk. Egy másik ág a partvidék és a folyóvölgyek mentén észak felé vette útját, átkelt a Dardanellákon, majd megszállta Thesszália termékeny völgyeit. Ezek leszármazottai még szerepet kapnak az etruszk történetben. A harmadik ág a mai Szíria- Palesztina tengerparti sávjában délnek fordult és a későbbi Egyiptomban ért végállomásához.

A Rhodosz- Kárpát- Kréta félköríves vonalából északi irányba haladó telepesek fokozatosan megtelepednek a térség lakatlanul talált szigetein s négyezer táján Kr.e. ezek érik el a Balkán félsziget dél-keleti partvidékét és alkotják a görög szárazföld első alaprétegét.

Mindeddig azonban görögökről nem beszélhetünk sem a Balkánon, sem az Égei szigetvilágban, hiszen a beérkező telepesek sem fajilag, sem nyelvileg, sem pedig kultúrájukban nem különböznek az elő-ázsiai, közel- keleti, sőt az itáliai félsziget, vagy a Duna-medence őslakosságától sem; legfeljebb a távolság és az időbeni elkülönülés okozta nyelvjárási eltéréseket állapíthatjuk meg. Ez az őslakosság képezi a nyelvészek által csak lassan-lassan felismerni vélt "szubsztrátumát", amelyre későbbi bevándorlók és hódítók majd rányomják ugyan saját, más irányba fejlődött nyelvük; kultúrájuk és faji jellegük különbözőségének bélyegét, görögöknek azonban most még nem nevezhetjük őket. Mintegy ötszáz évvel később az első telepesek után újabb bevándorló hullám érkezik a későbbi Görögország területére, most azonban észak felől, Thesszália irányából, s birtokba veszik a félsziget déli részét egészen a korinthoszi öböl vidékéig. Jóllehet a Duna völgyében kialakult kultúrát hoznak magukkal, maguk nem a Duna-medence szülöttei, azok kultúráját csak közvetítik. Anatóliából származó rokonnép ez, amelyről fentebb említést tettünk, s amelyik thesszáliai tartózkodása folyamán szomszédságba került a Duna-völgyi kultúrával, át is vette azt, de tartotta a kapcsolatot anatóliai őshazájával is, ahol a rézkorszak eddigre már kiteljesedett, s ezzel megelőzte a dunai kultúrát, ahová később rajta keresztül érkezett. Ezek más csoportjai a Balkán nyugati partvidéke felé terjeszkedtek, sőt Itáliába is átkeltek az Adrián keresztül, ahonnan a folyóvölgyek mentén egyenesen az etruszk - föld szíve felé nyomultak és ősei lettek a későbbi umbriai és latiumi lakosságnak.

Kr. e. háromezerre az egész térségben teljes a rézkori fémművesség. A mezőgazdaságban réz ekével szántanak, fényűzési cikkeket, ékszereket gyártanak belőle, edényeik abból készülnek.

Vitorlás hajóikon élénk kereskedelmet űznek "ős-hazájukon" kívül Egyiptommal is. Ismerik és használják a kereket, s kiváló vízi és szárazföldi közlekedést tartanak fenn.

Az észak-, kelet-, sőt dél-mediterrán térségben először kialakuló, egységes és rohamosan fejlődő kultúra közepette görögökről még mindig nem eshet szó!

Kr. e. kétezer körül az Égei térség a bronzkorba lép, ezzel megelőzi Európának tőle északra és nyugatra fekvő területeit, s legfeljebb egy-két évszázaddal marad el a sumír és egyiptomi bronzkor mögött. Az Anatóliai őshaza ekkor már vasat is használ, ami ugyan nem jelent okvetlenül haladást, hiszen az akkori vas minősége messze a bronz mögött marad használhatóságát és erősségét, tartósságát tekintve.

Ennél a pontnál meg kell állnunk, hogy az elmúlt két-három ezer év szédületes haladása és fejlődési eredményei felett kissé elidőzzünk, de azért is, hogy az egész közel-kelet és a mediterráni térség addig békésen fejlődő világát alapjaiban megrázkódtató eseményekkel foglalkozzunk és a fellépő pusztító erőket - amelyek nem csak az etruszk történetre, hanem az egész emberiség további évezredeinek sorsára és jövőjére is döntő hatással lesznek- közelebbről szemügyre vegyük.

Elsőként vizsgáljuk meg az európai területek helyzetét, ami talán látszólag indokolatlannak tűnik, azonban éppen a görögök történetének szempontjából nélkülözhetetlen fontosságú.

Mint már láttuk is, a kaukázusi ős-hazától az atlanti-partokig a kelet- nyugati tengely mentén történő terjeszkedés teljes; az első európai "népvándorlás" befejeződött ekkorra. A jégmezők visszahúzódása nyomán kisarjadó és dússá kibontakozó növényzet ebben a korban már lehetővé tette az északi irányú terjeszkedést is és az Ural erdőségeibe egyre mélyebben nyomulnak be az ős-haza népességének legéletrevalóbb, testileg legrátermettebb és legkalandvágyóbb elemei, akik kialakítanak egy sajátos erdei kultúrát, amelyet a tizenkilencedik század tudománya "primitív halász-vadász és gyűjtögető" életmódként jellemez és - lekicsinylő hangnemben - egy feltételezett finn-ugor ősnéppel azonosít.

Az Ural-hegység déli szakaszának keleti és nyugati lejtőit megszálló telepesek prémvadászatukról válnak híresekké és a kínai évkönyvekben "ting-ling" néven találunk majd róluk tudósítást. Ezek továbbra is kapcsolatban maradnak az ős-haza lakosságával, s a vadászaton kívül a prémek értékesítésével is foglalkoznak.

Az Ural választó vonalától kelet felé terjeszkedők részesei lesznek az őshazából egyenesen is meginduló keleti vonulásnak, idővel összetalálkoznak a "mongolnak" nevezett sárga ősfajjal, amellyel részben keverednek, részben pedig évezredes ellenségként állnak majd egymással szemben. A keveredés eredményeként áll elő a kínai és a japán másodlagos faj, valamint az északon földrajzi elszigetelődésben élő szamojéd A keveredés határán kívül rekedt- a kínai évkönyvekben majd "hung-nu néven ismert-"hunoknak" a magas civilizációs fokra emelkedő kínaiak nyomása elől vissza kell vonulni és részei lesznek a Kaukázus- Káspi- térségben egymás után kialakuló hatalmas birodalmaknak, mint a hun-, a kazár- és a mongol-birodalomnak.

Az Ural hegység nyugati oldalán észak felé terjeszkedő telepesek lassan-lassan elszakadnak az őshazától, teljes földrajzi elszigetelődésbe kerülnek, s a földrajzival járó biológiai elszigetelődés eredményeként létrejön a a ma "északi fajnak" ismert, kékszemű, szőke embertípus, amelyik - a nehéz és veszedelmekkel teli erdei vadász-életmód következtében előálló természetes biológiai kiválasztódás termékeként - termetében magas, testi erőben és ügyességben szinte utólérhetetlen, edzett, észjárásában is gyors és komplikált, lelkiekben és érzelmeiben azonban érzéketlenebb, mint hátrahagyott rokonai.

Az északi zord éghajlati viszonyok a jeges tengerek irányába nyomuló terjeszkedést az északibb régiókban inkább nyugat felé terelik, így néhány évezred leforgása után legnyugatabbra jutott telepeseik a Skandináv sziget és a Balti- tenger partvidékén jelennek meg, az észak-európai síkság peremén. Ott összetalálkoznak a rövidebb és könnyebb úton Európába jutott, őket megelőző rokonaikkal. Az csak természetes, hogy a nem csak nyelvében, de külsejében és életmódjában is különböző "rokonok" nem ismerik fel egymást; valójában sokkal természetesebb, mint annak idején a "cromagnon"- nép és a délről érkező rokonok esetében Nyugat- Európában történt, akiknél a fizikai külső gyakorlatilag semmi változáson nem esett át.

A Balti-térségbe érkező nép egyes törzseit az alföldet gyors lovon beszáguldó, magasabb civilizációs fokot elért és a "rabszolga-gazdálkodás" előnyeit már ismerő "rokonok" uralmuk alá hajtják és mint "segéd népek" kerülnek majd velük Európa délibb részére.

A Skandináv félszigeten maradó, vagy Észak-Európa földjére lépő zöm később a római terjeszkedés idején jut először nagyobb történelmi szerephez, kisebb részeit azonban már a korai történelmi időkben délen, a Fekete-tenger partvidékén találjuk. Ezek nyomulnak majd pusztító "barbárokként" a magasabb kultúrájú Mediterrán-térségbe, s a Balkán félsziget déli részébe is, a későbbi Görögország területére ahol kegyetlenül szétverik a régi krétai-mikénei kultúrát, majd annak örökébe beülve, nagy szerepet játszanak egy újabb, magas kultúra felépítésében.

Itt azonban még nem tartunk!

A kontinentális Európa még a kőkorszakban él, jóllehet a mindenhol virágzó gazdaságokban a kőeszközöket most már nem csak csiszolják hanem a pattintást alkalmazzák és szinte a tökéletességig fejlesztik.

Ez a "megalitikus dolménok" kora is, s Nyugat-Európában és Írországban mértani és absztrakt véseteket alkalmaznak az óriás-kövekből épített síremlékeken.

Ugyanebből a korból összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalú civilizációkat találunk délebbre a Közel-Keleten, Mezopotámiában és a Nílus völgyében. Hogy ez a magasabb civilizáció és e civilizációból adódó haladottabb kultúra miért éppen ezeken a területeken fejlődött ki, annak, okait már ismerjük. Most inkább az érdekel bennünket, hogy milyen fokot és eredményeket ért el erre az időpontra ezeknek a területeknek civilizációja és hogy milyen következményeket hozott magával a szóban lévő egész térség számára.

Mezopotámiában előrehaladott rézművességet találunk már háromezer évvel Kr. e. s edénykészítésük művészi magaslatokat ért el. A pecséthengerek fejlett gazdálkodást, sőt kereskedelmet bizonyítanak, hiszen pecsétnyomó a tulajdonjog biztosítását szolgálta. A kerék is használatban volt már, ami pedig a közlekedés és szállítás létezése mellett tanúskodik. Ugyancsak ismerték és használták az írás "piktografikus" - képírásos - formáját.

Mindezt elmondhatjuk Egyiptomról is, ahol azonban a hieroglifák első formája jelent meg, s rézművességéről megállapítható, hogy nem csak későbbi keletű, hanem előzménye sincsen, tehát "valahonnan" Ázsiából került oda. Minthogy ebben az időben Sumír és Egyiptom között nem mutatható ki közvetlen kapcsolat - s a rézművesség, sőt a hieroglifák előzményének hiánya egyiptomi területen szintén azt igazolja, hogy a "gondolat": az "idea" máshonnan érte el Egyiptomot, ahol "mesterségesen" találták ki és tervezték meg az írás jeleket - kellett lenni egy közvetett útvonalnak, amelyen keresztül, ha tárgyak nem is, de az ideák eljutottak távolságokra és kellett lenni közvetítő kultúr-központoknak is, amelyek mint közvetítő állomások - átvették, megtartották és továbbterjesztették a hozzájuk beérkező különféle kultúrákat, ismereteket és értesüléseket.

Egyik ilyen központra ráismerünk Anatóliában, a Van-tó környékén kialakult, sokoldalú, soknyelvű, sokírású kultúrközpont területén, ahol annak idején - mint láttuk - a terjeszkedés a Földközi-tenger, majd onnan a Balkán és Egyiptom felé elindult. E vidéken, különösen az utóbbi évtizedben ásatások valósággal ontják az idevágó leleteket, amelyek egyhangúlag azt vallják, hogy nem csak a Mezopotámiával egyenértékű fémművesség létezett Anatóliában, hanem - mint láttuk már, például - a vasművességben meg is előzte Sumírt. Az sem lehet kétséges, hogy a többek között - fémhiányban szenvedő déli városállamok szükségletüknek legalábbis egy részét Anatóliából szerezték be. Ez viszont közvetlen és egyenes kapcsolatokat követel meg Sumír és Anatólia között, amit a sumír írásos emlékek egyébként bizonyítanak.

Ám a régészeti leletek Anatólia és Egyiptom között is félreérthetetlenül kétirányú összeköttetést mutatnak a Szíria-Palesztina területéért folytatott versengést és háborúkat a "nagyhatalmak" között nem is számítva. A feltételezett közvetett kapcsolat útja tehát Egyiptom és Sumir között megállapítható és kimutatható.

E központi fekvésű terület az őshazával is tartotta a kapcsolatot, s Kaukázus átjáróin állandó közlekedést észlelhetünk ősidőktől fogva a történelmi idők kezdetéig és azóta is. Ez pedig azt jelenti, hogy Európába és nyugat-mediterránt medencébe is eljutott mindaz a haladás, amit a kedvezőbb körülmények közé került emberi géniusz megalkotott, de egy fordított irányú közvetítés is bizonyítható, hiszen Európa akkori legkedvezőbb helyzetű pontja, Erdély a képírásban mintegy ezer esztendővel megelőzte Mezopotámiát, s hogy az írás feltalálásának érdeme nem Erdély nevéhez fűződik azért van, mert Erdélyben nem volt szükség a képírás tovább fejlesztésére, mint Sumírban, ahol a bennszülött munkásság ellenőrzésére ez volt az egyetlen lehetőség. Erdélyből pedig kelet felé, az ős-hazán át, majd Anatólián keresztül jutott el az írásnak mind gondolati, mind gyakorlati bevezetése Sumírba. Abban pedig valószínűleg mindnyájan megegyezhetünk, hogy mind az őshaza, mind pedig Anatólia képes lehetett e kétirányú közvetítést lebonyolítani, annak ellenére, hogy mind Anatólia, mind pedig az őshaza alacsonyabb civilizációs fokon maradt a gyorsabban fejlődő, más körülmények között élő kultúrterületeknél, amelynek többek között - a legfontosabb oka és magyarázata abban kereshető, hogy éppen a sok irányból összetalálkozó kultúrák miatt e kultúrák különbözősége, s a vele járó néprajzi, gazdasági, politikai és társadalmi felaprózódás egy magas civilizációt fenntartani képes központi kormányzat létrehozását lehetetlenné tette vagy - mint az őshaza esetében, ám Anatóliában is - csak időnként és rövidebb időre valósulhatott meg. Ez adja meg a magyarázatot váratlan és "elszigetelt" jelenségekre, mint a nem régen felfedezett "vinca"- kultúra egyre bővebben felszínre kerülő leleteinek rejtélyére, de ugyancsak így válik érthetővé az eblai ásatások anyaga is, amely kétséget kizáróan bizonyít, hogy jóval a sumír birodalom bukása és felbomlása után "valahonnan északról" érkeztek írástudók, akik a sumír ékírásra és a rég kihaltnak vélt és vallott sumír nyelvre tanították az eblaiakat.

A Kr. e-i második évezred közepére a mezopotámiai sumír kultúra eléri delelőjét, az egyiptomi pedig - különösen az építkezés terén - még a sumírt is meghaladja. A közeli vég viharfelhői azonban az egész Közel-Keleten előre vetítik már árnyékukat. Általános, futótűzként terjedő lázongás és felforgatás fenyegeti a régi rend oly szilárdnak tűnő épületét.

Amerre fordulunk, mindenütt ugyanazt találjuk. A birodalmak, királyságok határain belül a mindenhol mindig lényegesen nagyobb számú tömegek, amelyek egyedei azelőtt soha nem látott jólétbe kerültek és egy fényesebb jövő elé nézhettek, egyre többet követeltek jólétük még magasabb fokra emelése érdekében az uralkodó rétegtől. Sokszor többet, mint azoknak volt, de okvetlenül többet, mint amit megkaphattak. A határokon kívülre rekedt, kezdetleges "nomád" életmódot folytató, egyre szaporodó tömegek pedig ugrásra készen lesik a civilizált területek népének gazdagságát és jólétét, amelynek létrehozásában ugyan nem vettek részt, de annál inkább irigylik a szerencsés bentlakóktól.

A kibontakozó kép nem idegen a huszadik század emberének: a külső ellenség ellen csak akkor lehet védekezni sikeresen, ha a belső rend és békesség fennáll, ez az állapot azonban csak a követelődző tömegek kielégítése árán érhető el. A követelések könnyen elért teljesítése viszont újabb, egyre nehezebben kielégíthető követelésekre vezet, amibe legyengül a belső kormányzat, s amikorra a követelések elérik a teljesíthetőség határát, a belső béke felborul. A helyzet megérett a sikeres külső támadás megindítására, s az államvezetés, vele pedig a birodalom, elbukik a lázadók és a külső ellenség közös arcvonalának támadásán. Kik ezek az elégedetlenkedők? S valóban szociális társadalmi ellentétekről van szó csupán?

Mint emlékezünk, mind a mezopotámiai, mind pedig a nílusi birodalom kialakulása és civilizálódása a fehér és a barna faj összetalálkozásának eredménye. A barnák - mint őslakosok már kezdetben túlnyomó többségben voltak, ami természetes is a téridegen fehérrel szemben. Jóllehet északról legalább két nagy hullám is érkezett, ezen felül kisebb arányú bevándorlás állandóan volt az északi fehér területek felől, mégis a számarány a két faj között egyre romlott a fehérek szempontjából, hiszen az elkerülhetetlen és valószínűleg nagy arányú-keveredés eredményéből származó "félvérek" inkább a barnákhoz tartoztak, s a fehérekkel szemben legjobb esetben is csak semlegesek lehettek.

A tömegeknek már a legrégibb monarchiákban is politikai súlyuk volt, különösen ha érdekeik azonosságán kívül a faji és nyelvi sajátosságaik is könnyen meghatározható egységgé formálták őket. Így nem csodálkozhatunk, hogy már a korai sumír királylistán is találunk semita nevet, legalábbis Kis városának esetében.

A korai kezdettől fogva állandóan vezető szerepet játszó fehér kisebbség kizárólagos uralma azonban egészen a Kr. előtti huszonharmadik század közepéig annyira magától értetődő és elfogadott volt, hogy ellene irányuló megdöntési szándékról, vagy kísérletről nem is tudunk. Az első ilyen tárgyú tudósítás kétezer háromszázötven táján az ummai király lugál Zagesi -vállalkozásáról maradt reánk, aki megtámadta és kirabolta Lagas városát, majd egymás után uralma alá hajtotta a többi sumír várost, amelyek akkor még ilyesfajta veszélyek ellen védtelenek voltak és az egész "Sumírország királyának" jelentette ki magát. Zagesiről tudjuk, hogy trónbitorló volt, s így az első uralkodó, aki nem királyi vérből származott. Ez azonban még nem okvetlenül jelenti azt, hogy a barnák fajtájából származott. Legvalószínűbb, hogy "félvér" keverék volt, s így nem tartozott a többé-kevésbé szintén keveredett, de mégis megkülönböztethetően fehér társadalmi - így uralkodó - réteghez.

Körül-belül ugyanebben az időpontban következik be Egyiptomban az úgynevezett ötödik dinasztia uralmának bukása, amit szintén "szociális" bajok idéztek elő, amelyek megkezdődtek már néhány évszázaddal előbb, a dinasztia uralomra jutása idején. Addig ugyanis csak a királyi vér hordozói, tehát a legmagasabb - minden bizonnyal fehér - vezető réteg számára volt az a kiváltság fenntartva, hogy haláluk után istenekként tisztelt lényekké váltak, s így valójában "halhatatlanokká" lettek avatva. Ezt most a magasabb képzettségű és gazdag egyének, mint papok, magas rangú katonák, orvosok, építészek és írástudók is kikövetelték maguknak, s ezzel egy bizonyos fokú "demokratizálódás" állott be, ami menthetetlenül megindította a monarchia tekintélyének aláásását. Ez az új, a hatalomban osztozkodni kívánó társadalmi réteg, itt is minden bizonnyal a "félvérekből" került ki, ezért az eredetileg társadalmi harcként induló küzdelem Egyiptomban is faji színezetet öltött és faji síkra terelődött.

A pusztító eredmény könnyen elképzelhető.

Az egyiptomi magas kultúra, az emberiség azelőtt ismeretlen fokot elért és azután is csak majd a kiteljesedő görög-római kultúra idején újra - hasonló magaslatra emelkedő - "naturalisztikus" művészete lehanyatlott, s vele együtt a finom kelmék, ékszerek, kozmetikai szerek és tégelyek, elegánsan berakott bútorok készítése, a régi rend iparosai által fenntartott minőség is visszaesett. A byblosi épületfa és a nubiai ébenfa és elefántcsont behozatala a megcsappant belső kereslet következtében szinte megszűnt, s a réz és ékkő bányászat is elsorvadt, hogy mindez a magaslat - legalábbis Egyiptom területén - többé soha már vissza se térjen.

A régi társadalmat gyökerestől felforgató változás nem következhetett be súrlódás nélkül, s az állandósult belviszály a véderő legyengülését hozta magával Egyiptomban, ami törvényszerűen aláásta a birodalom biztonságát is. A jólétben élő "bentlakók" vagyonára éhes, három irányból is fenyegető " nyugaton a líbiai, keleten a beduin, délen pedig a núbiai szomszédok addig is csak ügyes diplomáciával és megelőző büntető hadjáratokkal visszatartott támadását a központi hatalmat maguk között szétforgácsoló provinciális kormányzók nem voltak képesek többé elhárítani.

Mezopotámiában lugál Zagesi uralma éppen addig tartott csak, amíg előkészítette és kijelölte a jövő útját. Utóda Sargon - a mezopotámiai sumír birodalom és kultúra romba döntője, akit a tizenkilencedik század történetírása a "nagy" jelzővel jutalmazott - szintén erőszakkal szerezte meg az uralmat és egyike lett az ókor híres "semita" államférfiainak, mint aki az emberiség első igazi "impériumát" hozta létre. Ez pedig annyit jelent, hogy nem csak a saját országa fölött lett egyeduralkodó, hanem más népek és idegen országok fölött is. Miután a Tigris és Eufrátesz völgyében megszerezte a hegemóniát, északra vonult és meghódított mindent és mindenkit, akit a Földközi-tengerig útjában talált, majd elfoglalta Szíriát és a libanoni cédrus-erdőket. Akkor a keleti szomszéd, Elám, ellen fordult, azután pedig az arábiai öböl mentén élő népekre terjesztette ki uralmát.

Sargon mindezt annál könnyebben megtehette, mert a tömegek a hódítóban mindenütt saját fajtájuk sikerét látták - az egyetlen Elám leszámításával - és ennek következtében bizalommal, sőt várakozással hajtották fejüket a számukra "jobb világ" reménységét jelentő járomba. Itt tehát tulajdonképpen nem imperializmusról kell beszélnünk, hanem az első demokratikus hódításról, ahol Sargon, természetesen, a "felszabadító" lovag jelmezébe öltözött hős képében jelent meg.

Itt szükséges lesz tisztáznunk a "semita" szó jelentését is és annak hibásan ugyan, de általánosan elfogadott és használt nyelvészeti és faji vonatkozásait, annak a kockázatnak vállalásával, hogy a tájékozott olvasó türelmével esetleg visszaélünk.

Az az elavult felfogás, hogy a mai emberiség az özönvizet bárkájában átvészelő Noé három fiától - Semtől, Khamtól és Jáfettől - származik, természetesen megdől már azon a puszta tényen, hogy a világ teremtése nem Kr. e. háromezer hétszázhatvanegyben következett be, mint ahogy a fenti kijelentéseket ugyanaz a forrás a korai középkor, de talán már az ókor óta rendíthetetlenül hirdeti. Semről tehát sem embereket, sem nyelveket, főleg pedig emberi fajtákat elnevezni nem lehet. Azaz nem lehetne, illetve nem volna szabad! Ez azonban mégis megtörtént és a tizennyolcadik század második feléig mindenki számára magától értetődőnek tűnt.

E téves felfogás természetesen nagy zavart támasztott akkor, amikor a nyelveket és fajokat tudományosan osztályozni kezdték és kiderült, hogy ha a nyelvszerkezet volt az osztályozás alapja, akkor a semita más nyelvek és népek társaságába került, mint amikor származás és "nyelvcsalások" szerint csoportosították őket.

Mindennek ellenére az, hogy a semita szót a politikában, a nyelvészetben és az embertan tudományában továbbra is a zsidó nép nyelvi és faji meghatározására alkalmazzák- sőt legújabban a korábban khamitának tartott arab világra is általánosítják- az láthatólag senkit sem zavar, azonban történetünk szempontjából van ennek a tág fogalomnak egy meg nem engedhető hibája. A történetírás ugyanis - mint többször megfigyelhettük már semitának nevezi a Közép-Kelet, sőt az egész mediterrán térség őslakosságát is, abban az időben tehát, amikor zsidó nép még nem létezett. Ezt a téves felfogást elősegítik neves tudósok főleg pedig semitológusok néha pontatlan és félrevezető kijelentései, amikben különösen a nagyközönség számára írt "ismeret-terjesztő szakirodalom" bővelkedik. Az ilyen fajta "ferdítések" egyik érdekes példája az az érvelés, amely szerint Mezopotámia sumírok előtti őslakosságát valószínűleg semitának kell tartani, mégpedig azzal a megokolással, hogy már kereskedelemmel is foglalkoztak, ami viszont, tudvalevőleg, a zsidók jellegzetes foglalkozása.

Ilyen és hasonló "valószínűsíthető" megállapítások lassan lassan a semita szónak egy összekötő, átfogó jelentését is kialakították, amely a mai izraelitákat egybekovácsolja a középkori zsidóságon keresztül nem csak az ókori izraelitákkal és héberekkel, hanem az őskori közép-keleti, mezopotámiai, egyiptomi és mediterránt ős-lakossággal is. Ennek tudható be, hogy az emberiség tudatába becsempésződött, sőt berögződött egy elképzelés, amelyik a zsidóságnak sokkal ősibb eredetet tulajdonít, mint valójában van, s maga a zsidó hit által vallott világ-teremtés elé helyezi azt.

A semita szónak ezt az utóbbi értelmezését ki kell kapcsolnunk, hogy az emberiség valódi eredetét megfejthessük, közelebbről pedig a görögök szerepét megérthessük és egyéb zavaros torzításokat elkerülhessünk. Korábban bemutattuk, hogy Délkelet-Ázsia őslakossága - s így a mezopotámiai, arábiai és egyiptomi térség őslakói is - a barna fajhoz tartoztak. A fehér őshazából a kőkorszak óta érkező új bevándorlók ezekkel találkoztak és - keveredtek, s a két faj keveredéséből előállott egy új, másodlagos faj, amelyik kezdetben főleg a barna faji tulajdonságokat hordozta. Amikor tehát a továbbiakban - jobb elnevezés híján - semitákról beszélünk, azalatt e korai keveredésből kialakulóban lévő új fajtát kell érteni. E fajta az idők folyamán-különösen a Kr. előtti tizenötödik század óta, a hurri beözönléssel kezdődben, majd a történelmi időkben egyre nagyobb ütemben - tovább keveredett a fehér faj tömegeivel, s ennek következtében ma már fehér fajnak számít és alaprétegét képezi Dél-Európa lakosságának is, míg azokon a területeken, ahol a fehérektől földrajzi akadály választotta el, szinte tisztán fennmaradt barnának, mint Etiópiában és Ausztráliában.

A Sargon által megalapított semita birodalom közel százötven éven át tartott, s ezalatt a dinasztia mérhetetlen vagyont halmozott össze a birodalom fővárosában, Akkádban. A semita uralom végül is abba bukott bele, hogy Sargon telhetetlen unokája 2260 körül tovább bővítette a határokat és hozzálátott a Zagros- hegység népeinek meghódításához. Egy fehér túlsúlyban lévő zagrosi ország, a gutiak, azonban megelégelték az újabb semita agressziót, megtámadták az akkádokat és véget vetettek a "világbirodalomnak". Észak-Mezopotámia a gutiak uralma alá került, dél pedig - az ősi sumír föld - visszanyerte önállóságát.

Ez a történelemből jól ismert lagasi király, Gudea uralkodásának kora, aki alatt Sumír még egyszer felvirágzott, s a feljegyzésekből tudjuk, hogy a libanoni erdőségek cédrusát újra úsztatták a déli városok felé az Eufrátesz vizén.

A prosperitás azonban már nem hozta vissza régi nagyságot, a korábbi vezető réteg többé nem kapott erőre. 2100 táján Úr Nammu generális megalapította a harmadik úri dinasztiát, akinek ereiben már nem királyi vér folyt. Úr városát felvirágoztatta, központi kormányzata azonban csak bürokrácia volt csupán; a hatalom a városok fölött uralkodó kormányzók kezén maradt, s így nem tudtak ellenállni északon az amoriták egyre növekvő hatalmának és támadásainak az északi hegyekből segítséget nyújtó hurriak támogatásával sem. Sumír helyzete és a térség társadalmi állapota kísértetiesen hasonló mederbe került, mint egyiptomi kortársáé.

A haldokló sumír birodalom végül is Elámtól kapta meg a kegyelemdöfést. Elám királya bevonult Sumírba és elfoglalta Úr városát; az utolsó sumír királyt és a város istenségét Suzába hurcolták. Elvonulásuk után a hatalom teljesen és véglegesen átsiklott az északi semiták kezébe.

Fölösleges volna részletezni a sumír nagyság végét jelentő eseményeket, annak következményeit és azt a sok-sok szenvedést, ami elsősorban e magas kultúrát megteremtő és fenntartó fehér telepesek leszármazottainak lett osztályrésze, s amely szenvedésekről a sumír irodalom ránk maradt gyöngyszeme, a "Siralom a városért", minden költői kísérletnél ékesebben szól. A rájuk szakadó tragédiát talán csak azok a hosszú, generációk óta Afrikában élő fehér afrikaiak tudnák teljes nagyságában felmérni és megérteni, akiket a második világháború után fellázított bennszülött feketék szintén hasonlóan igaztalanul hontalanná tettek, elüldöztek vagy legyilkoltak.

Ám Mezopotámia további, hézagokkal teli története nem tartozik tárgykörünkbe, inkább kövessük azok útját, akik a semita uralom elől elmenekültek, vagy az idegen uralmat elviselni nem tudták és odahagyták ősi hazájukat. Annyit azonban fel kell még jegyeznünk, hogy a régi rend megteremtőinek és fenntartóinak elüldözése után a magukra maradt semiták az ősi kultúrát és civilizációt fenntartani nem sokáig tudták, a gazdasági virágzás alapját képező mezőgazdasági termeléshez nélkülözhetetlen csatornázási rendszer hamarosan tönkrement; az egymás elleni támadások miatt magukat fallal körülvett városok örökös háborúskodásban őrölték fel erejüket és csak idő kérdése lett, hogy a régi magas kultúra és dicsőség puszta emlékként húzódjon meg a szemcséivel mindent betakaró homok alatt.

A hontalanná vált menekülök tömegei - természetesen észak felé, a -_ soha nem felejtett, legendáikban és mondáikban mindig megőrzött és emlegetett őshaza felé vették útjukat, a "nagy hegyek" irányába. Egy részük, talán a zöm, átkelt a Kaukázus hágóin és attól északra, a Káspi térségben telepedett le, ahol - tudásának tárházával és magas kultúrájával-hamarosan vezető helyzetbe emelkedett és idővel megalkotójává és szellemi irányítójává vált először a kínai nyomás elől visszatérő hunoknak, majd, ugyanúgy, a még későbbi kazár birodalomnak.

Az ős-haza területére visszatért "sumiroknak" köszönhető, hogy a Sumírba magukkal vitt és ott módosításokon átesett, ennek ellenére azonban lényegében az emberiség ősvallását megőrző hit még évezredekig fennmaradt, annak ellenére, hogy az egész Közel-Keleten, és mindenütt, ahol a semiták uralomra jutottak, az egyisten imádás feledésbe ment, helyébe a bálványimádás, a sokistenhit lépett, s vele együtt a nyerészkedés szelleme és az érzéki bujaság terebélyesedett el. A fehér őshazából kivándorlók viszont, akik "kolonizálásra" alkalmas idegen fajú népességgel nem kerültek kapcsolatba - különösen az első nehéz időkben - szinte teljesen elveszítették az ősvallást, amit később a megállapodottabb, kényelmesebb körülmények között sem tudtak már új életre kelteni, s a termékenységi kultusz örök primitívségre kárhoztatott állapotában feneklettek meg.

A Közel-Keleten a Kr. e. 586-ban Nabukhadrazzar asszír hódító által Babilonba hurcolt júdeaiak bukkantak rá e régi vallásra az ott talált írásokból, s az ő érdemük, hogy felismerték annak nagyszerűségét és igazságait. A régi Palesztinánál sokkal magasabb kultúrájú Babilonban magukat jól feltaláló júdeaiak, akiket a befolyásos Nehemiás főpohárnok is pártfogó szárnyai alá vett, Ezdrás vezetésével kidolgozták a későbbi zsidó vallást, amelynek lényege ez a "sumír" ősvallás, azaz - helyesebben az emberiség ősvallása lett. Amikor a júdeaiak Cyrosz perzsa király engedélyével és ajándék-kincseivel megrakodva Palesztinába visszatértek, ezt a Babilonban talált és újrafogalmazott hitet honosították meg és ültették erőszakkal be az ottmaradt lakosság körében és - mint a Bibliából tudjuk nem kis ellenállásával szemben.

A történelem sokat emlegetett iróniái közé tartozik, hogy ez a Júdeában visszaállított ősvallás lett évezredek múltán a kazár birodalom felbomlásának elindítója és okozója és ugyanennek az ősvallásnak eredeti formáját töretlen vonalban fenntartó kazáriai "sumír" vezetőrétegnek ugyanez a "semita" fajta adta újból kezébe a vándorbotot, amelyik mezopotámiai hazájából már egyszer elüldözte. Amikor ugyanis a palesztinai központból kiküldött "diaszpórák" üldözése mind a kelet-római birodalomban, mind pedig a meredek ívben emelkedő muzulmánok érdekterületén egyidejűleg megindult, e palesztinai származású faji üldözöttek tömegesen menekültek a kazár birodalom területére, s nem csupán azért, mert ott vallásszabadságot találtak, hanem főleg azért, mert tudomást szereztek az övékéhez "nagyon hasonló" kazáriai vallásról.

Egy József nevű kazár király és egy Hisdai nevű befolyásos spanyolországi zsidó között lefolyt és "kazár korreszpondencia" cím alatt nyilvántartott levelezés tudósítása szerint ugyanis - s itt teljesen egyre megy, hogy ezek az okmányok hamisak-e, vagy sem - a zsidók a kazár vallásról úgy vélekedtek, hogy az a zsidó vallás egy változata, amelyet a kazárok szerintük nem értettek meg teljesen. Mindenesetre a palesztinai "semita"vérű bevándorlók a sajátjukat tekintették az igaz hitnek és a kazárokét igyekeztek megreformálni. Ez a "reformáció" Obadias zsidó rabbi idejében meg is történt, amikor is a birodalom Ázsiából visszatért, alacsonyabb műveltségi fokon álló török fajú népcsoportjaival a "sumír" vezető réteg ellen összeszövetkezve, a palesztinai zsidók erőszakkal átvették az uralmat és a mózesi hitet államvallássá - s így mindenki számára kötelezővé tették. A legyőzőit, de az új zsidó uralomnak magát alávetni nem hajlandó uralkodó osztály kivonult Kazáriából és attól nyugatra a Dentu-magyaria néven ismert országot alapította meg. E "szabaddá vált" - sumír nyelven dentu - magyarok később, a dunamedencei rokonaik hívására, rövid etelközi tartózkodás után, átkeltek a Kárpátok hágóin, néhány rövid hónap leforgása alatt birtokba vették és megszállták a volt avar birodalom egész területét, s megalapították a jelenben is létező, ám egyre sorvadó Magyarországot.

A dentu-magyarok e vállalkozása 896 táján minden idők egyik legkimagaslóbb haditénye volt, amely előbb-utóbb helyet kap az emberiség általános történetében is. Különös érdekessége, hogy ugyanazon török törzsekkel közösen hajtották végre, amelyek Obadiás hatalom-átvétele idején fegyverrel szorították ki őket Kazáriából. A magyarság nagy tragédiája, hogy e két rokon-fajú nép között a "Vérszerződés ellenére sem jött őszinte testvériség létre, s Árpádnak - a ragyogó haditett kitervezőjének és vezérének- halála után az ellentét ismét kiújult közöttük, aminek következtében az ország további vezetése - a kereszténység felvételének ürügye alatt - idegen nyugati hatalmak kezébe ment át.

Ugyancsak, mint érdekességet, meg kell említenünk, hogy a római katolikus hitbe és vallásba - s később a protestáns vallásokba is - átment és ma is észlelhető "pogány" elemek, mint a Karácsony ünnepe, a karácsonyfa, a húsvéti tojás és locsolkodás ceremóniája, a már korábban is említett Boldogasszony-ünnepek, sok-sok más egyébbel, ekkor kerültek a sumír magyarok ősi hitéből, amit világosan igazol az a tény, hogy e tradíciók kárpát-medencei központtal terjedtek el a gyűrű alakban, nem pedig római központtal. Ugyancsak tőlük származik az az ősi szokás a Kárpát-medencében őslakosként elismert székelyeknél, hogy gyermekeiket az ó-szövetség" alakjainak és hőseinek nevére keresztelik. E "bibliai" nevek mind Mezopotámiából származnak, a sumír ősvallásból, s a zsidók változtatás nélkül írták át őket szent könyvükbe. Ezt jogosan megtehették - sőt nem is tehettek másként, mert egyéb nevek akkor nem voltak használatban - hiszen ezek a nevek "semita" területen jöttek létre, ott váltak használatossá és megszokottá, a fehérek és barnák közös örökségeként. Hogy miért nem találjuk meg őket a sumír agyagtáblácskákon, az onnan adódik, hogy a sumír ékírásnak hangértéket adó más "nyelvcsaládokba" tartozó nyelvű-nyelvész szakértők akaratukon kívül is olyan messze kanyarodtak az eredeti sumír nyelv hangzásától, hogy arra maguk a sumírok sem ismernének rá, ha valahogyan sokezer éves álmukból felébredhetnének.


 A "kabar" törzsből származó Aba Sámuel későbbi magyar király "bibliai" neve szintén innen jön, azt a feltételezést is megerősíteni látszik, hogy korában az ősvallás mellett az ősi "papkirályság" intézménye is érvényben volt. A Szent-Istváni kereszténység e régi neveket az egyház szentjeinek nevével helyettesítette be, elsősorban azért, hogy ne emlékeztessenek a "pogányságra", amelynek nyomát is ki akarták tűzzel-vassal irtani. Minthogy azonban a székelyek leigázására sohasem került sor, mert az erdélyi határőrszolgálat a magyar királyok földrajzi hatáskörén kívül helyezte őket, ők a mai napig is fenntartják ezt a "kabaroktól" átvett ősi szokást.

A kedves olvasó joggal kérdezheti, hogy e kitérőre ugyan mi szükség volt az etruszk történet kibogozásában?! Ez indokolt kérdés megválaszolása helyett azonban most az olvasó szíves engedelmét kérjük, hogy egy későbbi fejezetben mutathassuk be azokat az eseményeket, amelyek következtében az idővel szintén menekülésre és hazájuk elhagyására kényszerülő etruszkok egy jelentős csoportja találkozni fog e "honfoglalókkal", Árpád magyarjaival. Ezek pedig nem mások, mint a székely néven ismert kárpát-medencei - akkor már sok-sok évszázada bentlakó - törzsek, akik a történelmi hagyományok szerint is a beözönlő magyarok elé vonultak, majd a Duna-medencét az "örökség" jogán birtokba vevő és vezető szerepet játszó "sumer-magyarok" káliz, káloz, káloc - vagy a ma is élő palóc nyelvjárás szerint - kalauz nevű törzsével együttesen vezetik, kalauzolják az ország nyelvét nem értő szövetséges török törzseket, mégpedig nem azért - mint mondják - mert utolsóként csatlakoztak a bevonulókhoz, hanem okosan kigondolt tervszerűségből, hogy az érkezők és a bentlakók között minden torzsalkodás és a nyelv különbözőségéből adódható nézeteltérés elkerülhető legyen.

Térjünk tehát vissza a távoli térből és időből a sumirból kiüldözött, hontalanná vált menekülők azon részéhez, amelyik a Kaukázustól délre fekvő térségbe érkezett, azonban nem kelt át az északi hágókon és átjárókon.

Kr. előtt a huszadik században, anélkül, hogy az évezredek lassan fejlődő rendjében élesebb törést idézett volna fel, hirtelen meginduló és rohamos fejlődés észlelhető a régészeti leletek alapján is Kréta szigetén. Királyi családok tűnnek fel és paloták épülnek Knossoson, Mallian, Phaistoson, majd Zarkon. Királyok és királynők uralkodnak a város istennője nevében; a királyi udvar körül szorgalmas mesteremberek dolgoznak és virágzanak a művészetek különféle ágai. A helyi és külföldi kereskedelem korábban nem ismert méreteket ölt és a bonyolult ügyletekről írásos feljegyzéseket készítenek.

Miért éppen Krétán történik mindez, amelynek lakossága pedig semmiben sem különbözik a környező szigetvilág, Európa mélyen a Földközi-tengerbe nyúló félszigetei és általában a tenger medencéjét északról és keletről szegélyező szárazföld lakosságától? Miért éppen azon a szigeten, amelynek kultúrája nem éri el az itáliait sem - a Duna-medencei magasabb civilizációról nem is szólva - s miért nem ott, ahol a művészetek és kultúra termő talaját előkészítő és megtermékenyítő gazdagodás és jómód előfeltételeit biztosító nyersanyagok, a fém-lelőhelyek és mezőgazdasági területek bőségesen rendelkezésre állnak?

Az ezredforduló után közvetlenül épült knosszoszi palota ma is "modernnek" ható stílusát vitathatatlanul hosszú előzményű, ősi tradíciókból merítette mind művészeti, mind pedig műszaki szempontból. Az egymásba nyíló lakosztályok fürdőszobás hálótermeikkel, modern vízellátással és vízlevezetéssel ma is jelentős mérnöki tudást tanúsítanának, s a termeket díszítő freskók és kődomborművek fejlett művészi magaslatra és ízlésre vallanak.

Nyilvánvaló, hogy itt egy kívülről érkező, de fajilag nem idegen népcsoport betelepedését kell felismernünk azokban, akik ezt a magasabb kultúrát hozták, s akik természetesen és mindenki megelégedésére azonnal "uralkodó-réteggé" váltak, mert az életszínvonalat mindenki számára és hasznára megemelték. Ezek hozták magukkal a nagyszabású építkezésekhez szükséges műszaki tudást, az ipar és kézművesség, főleg pedig a fémművesség ismereteit s a magasabb életszínvonal és igények által létrehozott és kitermelt művészeteket. De rajtuk keresztül érkezik az írás tudománya is és az az életmód, amelyik azután Krétán is megköveteli az írásos feljegyzések bevezetését.

Ezek semmi esetre sem lehettek semiták, akik maguk is legfeljebb csak haszonélvezői, de nem megalkotói voltak a sumír műveltségnek, hanem csakis maguk a sumírból kivonuló menekültek, akik az Égei szigetvilágban a sok üldöztetés után nyugalmat, békét és biztonságot kerestek, amit - egy rövid időre - meg is találtak.

A krétai kultúra minden vonatkozásán szembeötlő és tagadhatatlan a mezopotámiai "hatás", azonban a fejlődés iránya már a kezdetben egészen más, mint Mezopotámiában volt, s ha a történelem-tudomány szabályainak megsértésével némi spekulációba merünk bele menni - más, mint Mezopotámiában lett volna, ha ott töretlenül tovább vihették volna.

Ennek első és legfőbb oka nyilvánvalóan abban található, hogy Kréta lakossága az ősmediterrán fehér fajhoz tartozott, amelyik a mezopotámiai pap-királyi intézményt és az uralkodó osztály templom és palota köré épült hagyományainak külső kereteit egészen más tartalommal töltötte ki, mint a barna, vagy keverék "semita". E megállapítás helyességét a művészetek megnyilatkozásából világosan láthatjuk, amelyek "technikája" azonos ugyan az egyiptomival és mezopotámiaival, azonban az uralkodói és vallásos szimbolizmus helyett a helyi mindennapi élet motívumait tartalmazzák.

Meg kell említeni azt az eltérést is, amelyik az írás további fejlődési irányában következett be, minthogy döntő kihatással lett az egész emberiség civilizációjának további fejlődésére.

Mezopotámiában a vízszabályozási munkálatokkal kapcsolatosan mindenütt bőségesen rendelkezésre állt a mai papírt és tollat helyettesítő agyag és nád, s az agyag-táblát állandóvá égető napsütés: Krétán mindez lényegesen korlátoltabb mennyiségben volt fellelhető, amelyhez egy másik-még jelentősebb nehézség is járult, mégpedig a helyi lakosságból nehezen pótolható írástudó osztály hiánya. A sok helyet foglaló, túl komplikált ékírás helyett már kezdetben a képírás (piktográfia) jeleit használták, amely ebben a stádiumban kielégítő és könnyebben alkalmazható is volt, ám ahogy a szükséglet változásával az írással szembeni követelmények is komolyabbak lettek, az ékírás szótag jelei helyett a hangok kifejezésére szolgáló betűket használtak és korán kialakult a ma latin ABC-nak nevezett rendszer őse. Ezt a tudományos körökben "Lineáris A és Lineáris B" néven ismert korai betűírást, amelyet még eddig nem sikerült megfejteni, szeretnék a görögöknek tulajdonítani, azonban görögök még ekkor sem léteztek és ha a Lineáris A, vagy B-nek egyáltalában valami köze van a görög nyelvhez, az csak annyi lehet, amennyit a későbbi görögök az ősmediterráni faj nyelvéből átvettek. Ez pedig - valójában - nem jelentéktelen mennyiség, s ha egyszer e makacs írás rejtélye megoldódik, éppen a görög, a magyar és az etruszkból a latinba átvett közös szavakon keresztül mély bepillantást nyerhetünk majd a fehér emberiség ősnyelvébe.

A Krétán új hazát talált sumír telepesek hirtelen magasba ívelő kultúrája Minosz király uralkodása alatt érte el tetőfokát. Minosz az ősi sumír törvényhozás alapján rendezte be a kialakuló új társadalmat, s korlátlan uralkodó volt élők és holtak felett. Alatta emelkedett az Aeneasból ismert legendás hírű tengeri hatalommá Kréta, amelynek az Égei szigetvilág, sőt a szárazföld lakói is adófizetői lettek, amint erre a krétai királylány és az Égei tengernek nevet adó Aegeusz király fia, Thezeusz között kibontakozó szerelmi történet és a labirintusból való szerencsés kiszabadulásuk legendája is utal.

Kr. előtt 1700 táján mindent elsöprő tragédia rázta meg az akkor már közel háromszáz éves magas civilizációt. E tragédia könnyű magyarázatát sokan egy földrengésben látják, sokkal valószínűbb azonban, hogy a szakkörökben "régi-palotás kultúra" néven ismert civilizációt épületeivel és minden anyagi gazdagságával rombadöntő esemény nem ember feletti erők műve volt, hanem az "ősi ellenség", az új jólétről, gazdagságról és magasabb rendű életszínvonalról tudomást szerző és megirigylő "semitáké", akiknek feltételezhetően váratlan, rajtaütésszerű támadását a még csak kőfallal sem erődített knosszoszi lakosok elhárítani nem tudták.

Kréta nyilvánvalóan túlélte a pusztítást, minthogy az újraéledő kultúrában semmiféle törés, vagy irányváltoztatás nyoma nem található. Palotáikat és templomaikat még nagyobb szabásúra és szebbre építették fel, s művészetük is magasabbra szárnyalt, mint előtte valaha. Néhány évtizeddel később már a poraiból feltámadt krétai műveltség nyomait találjuk a Balkán félsziget déli részében is, ami a krétai lakosság egy részének áttelepülésére, vagy pedig "kolonizációra" vall, s ettől kezdve Kréta és a balkáni központ, Mycenae civilizációja párhuzamosan halad.

A hivatalos történetírásból és főleg a régészeti leletekből megtudjuk, hogy Kréta végső pusztulását valóban földrengés okozta és sorozatos természeti csapások után a végzetes robbanás 1500 körül következett be. A Krétára hulló hamu magán a szigeten is nagy károkat okozott, a legnagyobb csapás azonban azáltal érte Krétát, hogy mind a hadi, mind pedig a kereskedelmi tengerészete maradéktalanul megsemmisült. A legyengült és elszegényedett szigetet 1450 táján a mycenaeiek elfoglalták, saját vérükből született királyt ültettek a trónra, aki a knosszoszi palotából uralkodott tovább.

E koránt sem meggyőző és éppen ezért sokak által el nem fogadott feltételezés sehogyan sem illeszthető bele a további történések mozaikjába, ezért szükséges lesz itt egy kissé elidőzni és szemügyre venni a krétai birodalom bukását követő eseményeket.

A legfeltűnőbb jelenség, hogy a krétai hajóhad "megsemmisülése" után közvetlenül a mycenaeiek hajózása hirtelen fellendül, külkereskedelme az egész Földközi-tenger térségében rohamosan kiépül, s megjelennek az első "görög" kolóniák és üzleti gócok Rhodosz, majd Cyprusz szigetén, Szicíliában, Egyiptomban, Ugariton és Bybloszon.

Ám sem Krétán, sem a Balkán félszigeten görögökről még mindig nem beszélhetünk, hiszen tudjuk, hogy az ott élő népek a térség őslakosságától sem fajukban, sem nyelvükben, sem kultúrájukban nem különböznek, újabb, téridegen nép érkezéséről pedig e korból sem a történetírás nem ad tudósítást, sem régészeti adat nem tanúskodik. E tény szem előtt tartása annyival is inkább jelentőségteljes, mert nem csak az eddig görögnek tartott "kolóniák" megalapítóiról derül ki, hogy azok a krétai kultúra hordozói, hanem az is nyilvánvalóvá válik, hogy a Homérosz által akhájoknak nevezett későbbi "hellének" a Balkánon ekkor még nem élhettek, tehát oda csak később érkezhettek.

A micenaei hajóhadnak és kereskedelmi tengerészetnek a semmiből történt hirtelen és nagyarányú "felvirágzása" egyféleképpen - de csakis egyféleképpen igen könnyen megérthető és logikusan megmagyarázható, mégpedig úgy, ha azt valamiképpen a krétaiaktól szerezték meg. Viszont ez a kétséget kizáróan igazolható hatalomátvétel - azaz inkább hatalmi szerepcsere egy másik, megválaszolhatatlannak tűnő problémát támaszt, amely a jól dokumentált myceanaei jellemmel össze nem egyeztethető. Ez pedig nem más, mint a fentebb már említett tény, hogy a természeti csapások súlya alatt a földön vergődő krétaiakat- akikkel közel kétszáz éven keresztül közös kultúrában osztozkodtak , s akikkel vérségileg is azonosak voltak most ellenségként leverték, országukat elvették, s kiépített külkereskedelmüket hajóhadukkal egyetemben eltulajdonították volna.

Nem, a logika törvényei szerint a mycennaeiek 1450 táján indított támadása semmi szín alatt nem indulhatott a sumír- krétai ős-lakosság ellen. A mycenaeieknek tulajdonított pusztítás, dúlás és égetés célja csakis egy, a szigeten uralomra jutott, idegen hatalom megtörése lehetett, s ezt a feltevést világosan igazolja a knosszoszi uralkodó osztály teljes leváltása és "saját vérükből való uralkodó hercegük" trónra ültetése: A hivatalos történetírás ide-vonatkozó szakaszát tehát helyesbíteni kell, minden valószínűség szerint a következőképpen:

A Kr. e. 1700 táján Krétát ért megrázó és mindent elsöprő tragédiát minden egyéb hiedelemmel és magyarázattal szemben - nem természeti erők pusztítása, hanem semita hordák beözönlése okozta, akik a készületlen, védtelen és békés életű knosszosziakat rajtaütésszerű támadással leverték, palotáikat, lakóházaikat és egész anyagi kultúrájukat megsemmisítették, országukat pedig birtokba vették. A lakosság egy részét leigázták, egy jelentős hányaduk azonban a Balkán félsziget déli partvidékére menekült, ahol megalapította a később myceanei néven ismert, s korábbi krétai kultúrájukkal azonos civilizációját.

A semita uralom alá került Kréta lerombolt kultúrájának törésmentes folytatását és annak rövidesen új magasságokba ívelését annak köszönhette, hogy a saját kultúrával nem rendelkező hódítók a krétai magas kultúrát maradéktalanul és minden változtatás nélkül átvették.

Kr. e. 1500 táján sorozatos természeti csapások érték Krétát. A huzamos föld- és tengerrengések, a vulkánikus kitörések hamu- és láva-hullása jelentős kárt okozott a szigeteken, aminek következtében a semita vezetés alá került tengeri birodalom ereje jelentősen meggyengült. Az időközben Mycenaeában megerősödött krétai menekültek 1540 táján elérkezettnek látták az időt elődeik korábbi hazájának visszafoglalására és a betolakodó semiták elűzésére. Vállalkozásuk sikerrel járt, a hódítókat elűzték és saját vérükből való királyt ültettek a knosszoszi trónra.

Kréta visszafoglalása után a vezetés a felszabadító mycenaeiek kezén maradt, ezáltal a hatalmi súlypont a Balkánra tevődött át. A krétai hajóállomány és külkereskedelem új tulajdonosai az amúgy is jelentős kereskedelmet "nagyhatalmi" méretezéssel kibővítették az egész Mediterrán- térségben "kolóniák" és üzleti gócok kiépítésével.

Az Égei-tenger hatalmi-súlypontjának a Balkánra történő áthelyezése is előrelátó megfontolás eredménye volt. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a vereséget elviselni nehezen tudó semiták, akik a paradicsomi állapotnak számító krétai viszonyokból kiestek, a térség régi rendjének visszaállításába egykönnyen nem törődnek bele és előbb-utóbb megkísérlik korábbi hódításuk visszaszerzését. A bosszú ideje közel egy évszázados felkészülés után érkezett el, az 1400-as évek első harmadában.

Régészeti leletek pontos tudósítást adnak az újabb és legutolsó krétai rombolásról és gyújtogatásról. A palotákon, lakóházakon kívül rendszeres rombolásnak és felégetésnek esett áldozatul a szigeten feltalált minden kulturális és művészeti anyag, tárgy és megnyilatkozás. S ebből a pusztulásból már nem lehetett többé feltámadni, mert a merénylők maradéktalanul lemészárolták és kiirtották mindazokat, akik azt új életre kelthették volna. Ezzel a tragikus dúlással Kréta örökre megszűnt a Földközi-tenger térségében tényező lenni.

A krétai pusztításról és a semita világban általában észlelhető nyugtalanságról érkező hírek hamarosan ráébresztették a mycenaeieket az őket is fenyegető veszedelemre, s hogy krétai véreik sorsát elkerüljék, lázas erődítési munkálatokba fogtak. E korból származnak Mycenae városát és benne a királyi temetőt körülkerítő "cyklopszi" falak az "oroszlán-kapuval" s az ostrom esetére a város vízszükségletét biztosítani hivatott ciszterna. Számos erődítési rendszer maradt ránk azonban más helyen is, amely egy egységes védrendszer létezésére vall. A "mycenaei kultúra" létét azonban egyelőre nem látott, új fajta veszély feltűnése fenyegette, s - végül is - pecsételte meg.

Új korszak kezdődött el az egész Égei-, sőt Földközi-tengeri térségben, telve erőszakoskodással, öldökléssel és népmozgásokkal. Csakúgy, mint az előző évezred elején, most is megtelnek az országutak a menekülők tömegeivel, akik mentik puszta életüket valami ismeretlen borzalom, valami kegyetlen ellenség elől, amelynek érkezését messze megelőzik a borzalmakról beszámoló hírek. Akik az utak torlódásai miatt már nem kapnak helyet, hajókra, csónakokba szállnak és a vízen át kísérelik meg a menekülést.

E zavaros időkről a történészeknek még nem sikerült egységes képet, általánosan elfogadott elméletet alkotni. Azaz, talán ez az egyetlen pont az emberiség hosszú történetében, ahol mindnyájan megegyeznek abban, hogy nem tudják mi történt. Ami biztosan megállapítható, hogy a Kr. e. tizenkettedik század elején az egész Kelet-mediterrán hirtelen megelevenedik, a rend mindenütt felfordul, általános a fejetlenség és mindenki menekül. Azonban még az is nehezen állapítható meg, hogy ki a menekülő, hát még az, hogy ki elől! A menekülők közé tartoznak az úgynevezett "tengeri népek", amelyek közül kettő szorosan tárgykörünkbe tartozik és szerencsére mindkettő azonosságát megállapította a történelem. Az egyik a Filisztinek, a Biblia filiszteusai, akiket az egyiptomi erők minden igyekezetük ellenére sem tudtak kiűzni Kánaán területéről, ahol megvetették lábukat, s Palesztina névadói lettek. Bennünket elsősorban azért érdekelnek, mert vannak, akik görögöknek tartják őket, holott ebben az időben görögök még nem éltek. Az archeológia csak annyit állapít meg róluk, hogy valahonnan az Égei térségből érkeztek és "valahogyan" a Mycenaei hatalommal álltak kapcsolatban. A másik nép a Tirrének, vagy Tyrrheniek, akiknek emlékét az egyiptomi hieroglifák örökítették meg, s akik Merneptah és Harmadik Ramszesz idején Egyiptom földjén kísérelték meg a partraszállást, azonban eredménytelenül. Történetünk szempontjából jelentőségük abban áll, hogy megcáfolják azt a széles körben elfogadott feltevést, hogy az etruszkok a Tirrének leszármazottai, tehát azonosak velük.

Az etruszkok ugyanis a "tengeri népek" inváziója idején tehát 1200 táján Kr. e. - beláthatatlan idők óta már Itália lakosai voltak, az akkor menekülő tirrénektől tehát nem származhattak. Igen valószínű azonban, hogy a tirrének nem csak Egyiptom felé menekültek, hanem Itália felé is, hiszen az ott élő rokon néppel ősidők óta kereskedelmi és kulturális kapcsolatban voltak. Az is lehetséges, hogy a Nílus deltájába becsalt menekülők flottája nem semmisült meg maradéktalanul a Thébában látható emlékmű tudósítása szerint, hanem egy részük egérutat nyert és végül is Etruriában kötött ki. Az etruszk partokat elérő tirrén bevándorlók az idők folyamán az etruszk nép szerves részévé váltak, akik éppen úgy elválaszthatatlanok az etruszk népállománytól, mint ahogyan a magyarokkal rokon kunok, jászok, besenyők a magyaroktól, akik szintén tökéletesen felolvadtak a magyar néptestben.

A történelmi tisztánlátást elsősorban az zavarja meg, hogy az északról érkező és a tengerparti sávban vonuló invázió mellett egész Anatóliában és Észak-Mezopotámiában is teljes a felfordulás, amit az északi beözönlők nem okozhattak, éppen ezért a történészek hiába keresik a szétágazó okozat magyarázatát egyetlen okforrásban.

Az északi hódítók - akiknek kilétére hamarosan visszatérünk - Anatólia észak-nyugati csücskén léptek Elő-Ázsia földjére, s az Égei-tenger partja mentén vonultak délre, azonban a Hettita birodalom megdöntésében semmi szerepük nem volt. Ugyancsak hiába keresnénk őket a Szíriába beözönlő és egész Egyiptomig vonuló menekülők között is, hiszen Ahhijava területén - Trója vidékén - túl nem igen jutottak el, s fő erőik elsősorban a Balkánon pusztítottak.

A Hettiták erős birodalmának megdöntése és Észak-Mezopotámia átformálása a krétai kultúrát megsemmisítő semita világ műve volt, akik már korábban készen álltak egy általános leszámolásra, s az északi beözönlés a szikra szerepét töltötte be a semita terjeszkedés puskaporos hordójában. Történelmi adatok megerősítik, hogy újabb semita beözönlés történt a szíriai sivatag felől az amoriták megjelenésével, s a két forrásból származó veszedelem riasztotta meg a két irányú invázió ollójába került ősmediterráni fehér fajú lakosságot.

Ám a semita élettér kiterjesztésével járó események nem tartoznak érdeklődésünk közvetlen keretei közé, térjünk vissza tehát az északi beözönlők okozta zavarok vizsgálatára.

Tudományos körökben igen régen elfogadott az az elmélet, hogy a görög nyelvet a későbbi Görögország területére azok a bevándorlók vitték, akik a "miniai" néven ismert agyagedényt készítették. A leletek alapján azt állapították meg, hogy ez az edény-fajta Kr. e. 1900 táján érkezett Görögországba, de ugyanebben az időben jelent meg Trójában is (Trója VI.), ami - szerintük - logikusan azt jelentette, hogy valahonnan északabbról ugyanaz a nép indult el, két ágra szakadt és érkezett mindkét helyre. Ezek szerint Trója lakói tehát a görög nyelv egy korai változatát kellett, hogy beszéljék. Későbbi tudósok azt is tudni vélték, hogy a trójai "mini" edény készítői a korai Bronzkorban valahol a Márvány tengertől délre eső területen, vagy attól keletre éltek, minthogy a Trójába és Görögországba érkezett edényeknek előzményére ott bukkantak rá. Szerintük tehát mi sem természetesebb, minthogy a görög nyelvet beszélő nép Észak- Nyugat Anatóliában volt őslakos, ott lépett a korai Bronzkorba, majd átkelt az Égei-tengeren Közép-Görögországba, míg egy részük visszamaradt és kifejlesztője lett a trójai kultúrának.

Legújabb kutatások kétséget kizáróan bizonyítják, hogy a fenti elképzelések hamis alapokon nyugszanak. A "miniai" agyagedény ugyanis nem Észak-nyugat Anatóliából származik, hanem a Duna-medencéből (Badeni kultúra), s oda keletebbről érkezett. Ezeknek az edényeknek alaposabb vizsgálata arra az eredményre vezetett, hogy a Görögországban talált edények nem azonosak az anatóliai "miniai" edénnyel, mert mindkettőnek más előzménye és fejlődése van, s vitán felül kizárják azt a lehetőséget, hogy görögök Észak-Anatóliában tartózkodhattak a korai bronzkorban, vagy akár a közép és késő bronzkorban. Amikor Észak-nyugat Anatólia a történelmi időkben végre felbukkan, akkor már a görög-világ szerves részét képezi, s az aeol-görögök érkezése nem történhetett az első évezred elölt.

Ha ezek után azt a tényt figyelembe vesszük, hogy az -anthos és -ssos végződésű helynevek tanúsága szerint - az Égei térség hatalmas területén, s így Görögországban és Anatóliában is, ugyanazon földrajzi elnevezéseket használó, tehát azonos nyelvű nép élt, akkor megerősítve látjuk korábbi megállapításunkat, hogy 1900 táján Görögországba nem görögök érkeztek, hanem Anatóliai lakosok, akik vitték magukkal "korai" bronz-kultúrájukat.

A homéroszi hősköltemények és himnuszok - amelyek alapján sikerült felfedezni Tróját és Mycenaeát, tehát megbízhatóságuk bizonyos szempontból tagadhatatlan - világosan rögzítik, hogy Tróját az idegen hódító Ahhájok támadták, s az őslakók voltak a város védelmezői. Ezekkel az újonnan érkező Ahhájokkal most már azonosíthatjuk az "indo-európai" görög nyelvet meghonosító népet, noha még mindig csak azzal a megkötéssel, hogy a hódítók nem hoztak magukkal egy görögnek nevezhető nyelvet. Még vagy két-háromszáz évnek kellett eltelni, amíg a őslakosok és az érkezők nyelvének keveredéséből kibontakozott és kiforrott a későbbi, halhatatlanná vált ó-görög irodalmi nyelv.

A várható semita invázió ellen emelt falak nem védték meg az északról érkező akhájok ellen az ősi városokat. Az erődítéssel nem rendelkező Pylost már 1200 táján kirabolták és felégették, azután sorra kerültek a kőfalakkal körülkerített városok is, mint Athén, Thyrins és Théba, 1100 körül pedig maga Mycenae is elesett. Ezzel kezdetét vette a görög "görög történelemben" "sötét kornak" nevezett időszak.

A "görög" beözönlők kétséget kizáróan a dórok voltak, akik faji hovátartozandóságukat elárulják nehézkes, ünnepélyesen hangzó zenéjükkel, merev művészeti stílusukkal, s a görög nyelvben hátrahagyott nagyszámú germán szókincsükkel. A germán faji bélyeg tagadhatatlanul és letörülhetetlenül rajtamaradt a könnyedebb ős-mediterránt kultúra minden vonatkozásán, a Sumériából származó színes gondolkodási módon és vallási felfogáson, de ugyanúgy testalkatuk és arcvonásaik is a ránk maradt nagyszámú szobrász anyagon.

A korábbi, palota köré felépült udvartartás jellegzetes bürokráciájával máról holnapra megszűnt, ez viszont magával hozta az írás szükségtelenségét, s a korábban kiművelt lakosok zöme a hódítók írástudatlan, műveletlen állapotába süllyedt. A paloták ugyan megmaradtak, s az új urak hadizsákmányát híven őrizték, ám szervezett állam, a királyság szétesett apró gazdaságokra.

Történelmi közhelynek számít - s így bizonyításra nem szorul- hogy a magas civilizáció és műveltség következtében elpuhult népeket minden esetben a harciasabb, keményebb, de kulturálatlan népek szokták meghódítani és leigázni, azonban a hódítók minden esetben átveszik a leigázottak magasabb kultúráját. E szabály alól nem kivétel Görögország őslakossága sem, s a hódító germánok sem. A bentlakók magas életszínvonalát, kultúráját és civilizációját elismerő, sőt megcsodáló "új földesurak" és a felszabadulási lehetőség kilátástalanságába beletörődni kényszerült őslakók között előbb-utóbb törvényszerűen megindul a kiegyenlítődés, majd a teljes faji összeolvadás. Mindezt pedig megkönnyíti az a tény, hogy tulajdonképpen ugyanannak a fajnak az őshazából más irányba kivándorolt részlegei - illetve azok utódai - találkoztak össze, hiszen a hódítók nem lehettek mások, mint az őshazából az Ural mentén északnak induló fehér fajú népek, akik nagy kerülővel a Skandináv félszigeten léptek Európa területére, s már a korai történelmi időkben, vagy még előbb, eljutottak a Fekete-tenger partvidékére, amint a korábbi levezetés szerint szemlélhettük.

Hogy a kultúra mércéjén egymástól messze álló két nép összeolvadása nem ment simán, azt a kis-ázsiai "görög kolonizáció" igazolja, amelyből a később nagy szerephez jutó elő-ázsiai "görög városok" képződtek. E kolóniák lakosságát északon aeoloknak, középen ionoknak, délen pedig dóroknak nevezi ugyan a történelem, azonban valószínűleg sokkal találóbb volna az aeolok, az ionok és dórok elől Elő-Ázsiába menekült mycenaeieknek nevezni őket, akik a nevezett germán törzsekkel elviselhetetlennek találták az együttélést, s a történelmi elnevezés annak tulajdonítható be, hogy a hódítók a Balkánon ugyanabban a sorrendben helyezkedtek el.

A Balkánon helyén maradó lakosság és a hódítók között az összeolvadási folyamat csak idő kérdése, s az elkövetkező három évszázad folyamán a kultúrcsere legalábbis olyan mélységű, mint a fajkeveredés. Minthogy a kultúra adói az őslakosok az érkezettek csaknem teljesen a "kölcsönzők" szerepét töltik be - a Mycenae elestét követő harmadik évszázad végére, tehát Kr. e. 800-ra, az elpusztultnak vélt ősi civilizáció erőteljes újjászületése bekövetkezik, s a "görög" renaissance megindul. A germánok merev "mértani" díszítő elemeit felváltja a korinthoszi és attikai stílus, újra divatba jönnek a színek és különösen az edénykészítés és vázatervezés terén jelentkeznek az új formák. A márványkitermelés is megindul, s a művészeti ágak mellett felélednek a különféle mesterségek műhelyei. Felélednek a vallási igények is, amelynek középpontjába a messze földön híressé váló és nagy irányító szerepet betöltő Delphi kerül, s a tudósok, gondolkodók, filozófusok szakadatlan láncolata is kezdetét veszi.

Kr. e. 700 tájára bekövetkezik a "görög csoda"! A semmiből megszületik és azonnal felülmúlhatatlan magasságokba emelkedik a görög költészet és irodalom. Homérosz papírra veti az Iliádot és az Odisszeát és ezekkel - meg a "homéroszi himnuszokkal" - megindul a görög szellem szédületes magasságokba ívelő életpályája.

Ma már köztudomású és általánosan elismert, hogy a homéroszi énekek a régi - germán invázió előtti - korok eseményeit és hőseit örökítik meg, nem pedig Homérosz koráét. Tulajdonképpen annyi történt, hogy a regősök ajkán élő történelmet foglalta írásba Homérosz. Számos példa áll előttünk, hogy minél jobban elnyomnak egy leigázott népet, annál színesebb a régi dicsőségre és hősökre való emlékezés, s a "mycenaei" őslakosság is a múltba menekült a rideg valóság elől. Az a törvény is beigazolódott, hogy a történetmondás - szemben a történetírással - hatásosabb a hagyományok ápolására, mert a hódító nem tudja megsemmisíteni, hiszen történetet tud mesélni és énekelni a gyermekét dajkáló anya is. S mialatt a valóságban a régi társadalom a legkezdetlegesebb társadalommá alakult és földhözragadt falusi életmódba süllyedt - s ez a süllyedés az ötödik századig szakadatlanul tartott - azalatt a képzelet és szellem felvirágzásában az ősi mycenaei múlt és történelem egyre elevenebbé, egyre színesebbé vált. A régi világ főurainak regőseit - akik azelőtt a korabeli hősi élményeket és eseményeket énekbe-versbe foglalták és nemzedékről nemzedékre továbbadták átvették az új urak is, miután pedig nyelvük, szokásaik, kultúrájuk és egész életmódjuk azonosult a leigázottakéval, mi sem természetesebb, minthogy a későbbi generációk magukat is a mondabeli hősök leszármazottainak kezdték tekinteni. A nyolcadik század végére ez a folyamat oda fajult, hogy az uralomra került hódítók kisajátították a régiek egész múltját és szellemi örökségét is.

E kisajátítás annál könnyebben ment most már, mert az új, hivatásos regösök, akik a hódítók soraiból kerültek ki, a régieket átitató mágikus és vallási hátteret megváltoztatták, sőt teljesen kikapcsolták és kezdetét vette az új, "klasszikus" költészet, ami nagyon megfelelt azoknak, akik a múltat el akarták tüntetni és a kultúra kezdetét a görögöktől kívánták származtatni. A régi "mitikus" gondolat és "mágikus" gyakorlat visszaszorult a vallás területére, ahol - szerencsésen - átvészelt minden üldöztetést, mert a város-államok hivatalos vallásán át, majd Rómán keresztül a katolikus egyház szertartásába is bevonult temetési "dirge", házassági versek és szüreti énekek alakjában.

A homéroszi költészetnek egy másik különleges következménye az lett, hogy megindította a gyarmatosítást. A szaporodó, sőt túlszaporodó lakosságnak a kevés mezőgazdasági területtel rendelkező, kopár és hegyes Görögország nem tudott megfelelő megélhetést biztosítani. A kialakult, most már valójában klasszikus görög, ókori "herrenvolk", a homéroszi énekek és himnuszok "bibliájával" tarsolyában elindult a világ meghódítására. A régi hősök kalandjain felbuzdult fiatalság, amely az egész mediterrán-égei térséget jogos örökségének tekintette, s ennek megfelelően mindenütt terjesztette a görög eredet meséjét, amelyre természetesen régészeti adatok nem adnak alátámasztást, átragadt- mint látni fogjuk - a későbbi rómaiakra is, s rajtuk keresztül került a jelen történészek köztudatába.

A szükséget, a gazdagodási vágyat és kalandszomjat egyesítő új irányzat arra ösztönözte azokat, akikben volt elég bátorság és testi rátermettség, hogy tengerre szálljanak és idegen partokon keressék szerencséjüket. A régi igaz történetekkel keveredő korabeli mende-mondák lassan lassan kialakítottak egy görög magasabbrendűségi tudatot, amely kiváló hajtóerőnek bizonyult számukra. `

Bevezetésként, mintegy háromszáz éves szünetelés után, felújították a kapcsolatokat azokkal a gyarmatokkal és kereskedelmi gócokkal, amelyeket a korábbi évezredben a krétaiak és mycenaeiak létesítettek, bukásuk után pedig Phönícia kezére kerültek, majd a Kr. e. 750 és 600 között gombamódra és tervszerűen bukkannak fel a kisebb-nagyobb települések és gyarmatok. A kalandozás egyik főiránya a dórok régebbi hazája, a Fekete-tenger és Márvány-tenger felé vezet, másik pedig - ami bennünket közelebbről érdekel- Szicília és az itáliai félsziget felé.

Az ős- mediterráni, a semita és a germán fajtákból kialakult új társadalom és annak egyedei a három évszázados elszigetelődés homályából egyszerre és váratlanul bukkannak fel, s fizikai erejük, megjelenésük és idegenül ható, támadó fellépésük hamarosan félelemmel és gyűlölettel tölti el azokat a népeket, amelyek kapcsolatba kerülnek velük. Amerre mennek, viszik magukkal a faji keveredésből előállott "új ember"-nek a régi környezetben kirívó egyéni érvényesülési vágyát és mindazokat a "szociális és társadalmi" eszméket, amelyek Görögországban egész történelme folyamán soha meg nem szűnő felfordulást állandósítottak, s egy örökös határ háborúkhoz és város-város elleni küzdelemhez szokott társadalomnak az aránytalan földmegosztással járó minden nehézségét. E problémákkal pedig szorosan és elkerülhetetlenül párosult egy másik kiviteli cikknek szánt újdonságuk, az új görög társadalom lényegét tükröző új teológia, amely "megfosztotta a szellem-világot titokzatos félelmeitől" azáltal, hogy az isteneket "emberiesítette" és bevezette a "humanisztikus" erkölcsöket, amelyek középpontjában "az egyéni teljesítmények következtében érzett önmegelégedettség állott."

A görög terjeszkedés a legközelebb fekvő Itália félszigetének lakosságára jelentett elsősorban veszedelmet, s hogy ezt az etruszk vezetők hamarosan észrevették és helyesen mérték fel, azt a bekövetkező események kétségtelenül igazolják.


4. Viharfelhők

A különféle nemzetiségű etruszkológusok művei általában megegyeznek annak a benyomásnak a keltésében, mintha a görögök ugyanolyan jogon gyarmatosítottak volna Itália területén, mint az etruszkok, hiszen Dél-Itália ekkor még - szerintük - üresen állott, ahova a görögök az etruszkokkal egy időben érkeztek, s csupán versenyfutásról lehetett szó közöttük a kihasználatlan és gazdátlan területek birtoklásáért. Maguk a görögök még vádolják is az etruszkokat, hogy jogtalanul állták útjukat a szicíliai szorosokban és a Lippári- szigetek környékén s a kalózoknak bélyegzett ellenséget - a "hájas etruszkokat" - lekicsinylő és sértő jelzőkkel illetik tehetetlen haragjukban.

A valóság ezzel szemben az, hogy - mint korábban láthattuk - Itália egész területe és Szicília a görögök érkezése előtt már évezredekkel nem csak hogy lakott terület volt, hanem jól fejlett mezőgazdasági termelés folyt rajta, s ősi közlekedési és útrendszerrel is rendelkezett. A klasszikus tradíció is mitológiai királyságokról - tehát politikai alakulásokról ad hírt ezeken a területeken a történelmi idők előttről, mint a oenotriak és auszunok "birodalmáról", s magának Itáliának neve is e korai időből származik, az ital nép nevének örökségeként. Ez azt is jelenti, hogy Itáliának az "indo-európaiak" részéről történt "italizálásáról" beszélni egyszerűen nevetséges. Ezeknek az ős-mitológiai királyságoknak egyike volt Etruria is és valójában egyik sem különbözött a másiktól sem fajában, sem nyelvében, sem pedig ősmediterráni kultúrájában.

Liparus és Aeolus legendái bizonyítják, hogy Szicília és Dél-Itália sziget-világát Itália őslakossága szállta meg, s Szicíliának szintén az Itáliából érkező szikulik, vagy szikeiek adtak nevet. (Az sem kizárt, hogy korábban Szikéliának nevezték.) Az etruszkológusok ugyan megkülönböztetnek szikeleket, akik a sziget keleti, Itáliához közel eső részén laktak és szikónokat, akik pedig nyugaton, ám nem valószínű, hogy az aránylag kis területű szigeten két ennyire hasonló nevű és mégis különböző nép élt volna. Azonban akárhogy is volt, temetőik - amelyeket csak nem régen fedeztek fel Pnatalikan és Finicchito közelében - legkésőbb a Kr. e. kilencedik században keletkeztek, tehát a görögök érkezését legkevesebb egy évszázaddal megelőzték.

Tekintve, hogy Szardínia kivételével jelentős réz és ezüst bányák a közép mediterráni térségben csak Etrúriában voltak, természetes, hogy az összes tengerjáró nép figyelme ráterelődött, így már a legtávolabbi ókorban a mezopotámiai, egyiptomi, később pedig az asszír, szír és cyprusi "befolyás" - azaz e népekkel való kapcsolatok - megvoltak. Később a vaskorban ugyancsak Etruria bővelkedett az akkor új fém bányászatában. A nemzetközi porondon megjelenő görögöket ugyanazok az okok vezették, mint a korábbi ókori népeket, csakhogy az ő esetükben Görögország mezőgazdasági területben való szegénysége, lakosságának túlnépesedése és "a fejletlen népeknek a fejlettebb országok jóléte iránt való - bennük lévő - irigysége és gazdagságuk utáni sóvárgása" is hozzájárultak azokhoz.

Tagadhatatlan tény, hogy az etruszk tengerészet már a görögök első gyarmatosítási kísérletei előtt uralta a Tirrén-tengeri térséget, ahova az akkori kor legmozgékonyabb hajós népe, a föníciai, közvetlenül Karthágó alapítása után - vagy azzal egy időben, a Kr. e. kilencedik században - igyekezett benyomulni és megalapította Norat Szardínia szigetének déli csücskén. Az etruszkok erre Szardínia és Korzika megszállásával válaszoltak, s Elba szigetét is megerősítették. Történészek ezzel kapcsolatosan etruszk fegyveres terjeszkedésről, sőt invázióról beszélnek, s hogy a bennszülött lakosság abba ellenállás és lázadások nélkül belenyugodott, azt azzal magyarázzák, hogy a "primitív" társadalmak vezetőinek tetszett a magasabb kultúra és a civilizált életmód. Azonban ennek a térségnek viszonyában ilyesmiről beszélni nem lehet, hiszen ugyanazon őslakosság élt mindenhol, amelyik egymással kereskedett, vetélkedhetett, sőt háborúskodhatott is, azonban egy nép saját magának gyarmatosításáról a történelem még nem tud. Sokkal inkább valószínű, hogy az etruszk életteret fenyegető külső veszély ellen szervezték meg a védelmet, s a föníciai piac ellensúlyozására etruszk vásárhelyeket is alapítottak, minthogy Etrúria tagadhatatlanul előrehaladottabb volt a szigetekénél.

A föníciai katonai és kereskedelmi behatolást évszázadokra meg is akadályozták, egészen a Kr. e. hetedik évszázadig, amikor Szicília nyugati részén végre sikerült megalapítani nekik Motyát, majd Panorámust és Solust. Ez pedig azt is jelenti, hogy amikor a görögök elindultak hódítani, akkor már az etruszkoknak a föníciaiakat is felülszárnyaló tengerészeti fölényük volt az egész Nyugat-Mediterráni térségben. Hogy pedig ez milyen magas műszaki és kulturális fölényt feltételez, arról nem szükséges részletekbe bocsátkozni; s annyit biztonsággal megállapíthatunk, hogy mindebben okvetlenül túlszárnyalták a korabeli görögöket.

Ilyen körülmények között tehát csak az elszánt, de tájékozatlan görögök számára volt meglepő, amikor nagy nehézségekkel találták szemben magukat a szicíliai vizeken az aeoli szigetekért folyó versenyben, amelyben végül is alulmaradtak.

Mindebből pedig az is kiviláglik, hogy amikor az első görög telepesek a Lipara - a modern Lipári - szigeteken lábukat megvetették, nem mint békés kereskedő, hajós-nép érkeztek, ahogy a "hivatalos" történetírás szereti jellemezni őket, hanem ellenségekként. Éppen ezért tévednek azok az etruszkológusok is, akik azt állítják, hogy Cumaet a megfelelő feltételek megteremtése céljából alapították az etruszkokkal tervezett kereskedelem számára, sőt már abban sincs igazuk, hogy Cumae egyáltalában görög alapítású város lett volna. Pedig ez az elhamarkodott és meg nem alapozott korai feltevés lett az alapja mindannak a hasonlóan alaptalan következtetés sorozatnak, amelynek minden egyes mozzanata azt igyekszik elhitetni, hogy az etruszkok az egész kultúrájukat a görögöktől tanulták el. E hamis alapokra fektetett felfogástól azóta is alig-alig lehet megszabadulni, mint annyi más, korábban felfedezett, később azonban hamisnak bizonyított egyéb feltevés következményeitől a görög-római világ előtti és a "barbaricumban" élt népek rovására. E káros "első" megállapítások megdöntésére elég legyen rámutatnunk a Syracuse környékén végrehajtott legújabb ásatások anyagára, amelyek között etruszk mesterek által készített tárgyakat találunk a Kr. e. tizedik évszázadból. S hol volt ekkor még a görög műveltség, a görög ipar és művészet, főleg pedig a görög külkereskedelem?! Semmi esetre sem Itália földjén!

A nyolcadik század második negyedében a görög agresszió hirtelen felerősödik. A korabeli vázák tanúsága szerint hajóik építését a kalandozások tapasztalatai alapján tökéletesítik, s az ötven-evezős hadihajók nem éppen békés kereskedelmi vállalkozásokra vallanak. Azonban ennél még sokkal jelentőségteljesebb, hogy az egyes kalandvágyó csoportok addig egyéni vállalkozásai helyébe a görög városállamok szervezett erőfeszítése lép a tengerentúli terjeszkedés elősegítésére és meggyorsítására.

A településre kiszemelt hely szemrevételezése után tervszerűen megjelennek első lépcsőként a békés kereskedők, akik vásárhelyeket állítanak fel és kívánatos árucikkeikkel, no meg üzleteléshez szokott sima modorukkal megnyerik a "bennszülöttek" vásárló közönségének jóindulatát. Természetesen senki nem veheti tőlük zokon, ha az árukészletük, drágaságaik biztosítására fegyveres kíséretet hoznak, őrséget állítanak. A második lépcsőt tehát a katonaság képezi. A kellő előkészítés és biztonsági rendszabályok bevezetése után most már megérkezhetnek a harmadik lépcsőben az "ó-hazából" az igazi kolonizálók csoportjai. Ezekben megtalálhatók az elhagyott városban megszokott életmód minden vonatkozásának művelői, mint a hazai stílusban felépülő város építészei, a lakosok kényelmét és szükségleteit kielégítő mesteremberek berendezett műhelyeikkel, a gyermekek nevelői, a "hazai kultúra" megteremtői és fenntartói. Néhány évtized alatt Itália földjén készen áll az "autentikus" görög "iker-város".

Az itáliai félszigeten az első ilyen kiindulási pont Ischia szigetén jött létre, ahol Euboeából érkező görög hajósok megalapították Pithecusaet, s Kr. e. 775 táján vásárhelyet rendeztek be rajta.

Ugyanezeket a görögöket a század derekán már az itáliai szárazföldön találjuk, ahol felépül a görögök legészakibb "iker-városa", Cumae. Régészeti leletek bőségesen igazolják, hogy Cumae ősidők óta etruszk település volt, noha etruszk neve örökre feledésbe ment. Hogy az őslakossággal mit csináltak a gyarmatosítók beolvasztották, elűzték, vagy lemészárolták-e őket - az egyelőre nem tisztázott, ám a hamarosan bekövetkező események az utóbbi "megoldás" felé mutatnak.

A cumaei gyarmatosítás útvonalának biztosítására a szicíliai oldalon megalapítják Naxost és Messinát, az itáliai oldalon pedig Rhegiumot. E déli őrkolóniákról feljegyzi a történelem, hogy a "többi" gyarmatosító görögökkel rossz viszonyban éltek, ami elképzelhető is, hiszen a szoros használatában valószínűleg őket is gátolták, azonban ez az általánosítás némi magyarázatra, a való helyzet tisztázására szorul. Az ókori szerzők és az újkori etruszkológusok általában - mint már más vonatkozásokban is tapasztalhattuk - itt sem tesznek különbséget a görögországi lakosság és Elő-Ázsia görög uralom alatt élő lakosai között, holott korábbról emlékezhetünk, hogy az ioniaiak, ha bizonyos mennyiségű semita beütéssel is, ebben a korban még fajilag és kultúrájukban sokkal közelebb álltak az etruszkokhoz, mint a görögökhöz. A messinai szorosban erődítő euboeai görögök tehát valószínűleg nem annyira a corinthosi, vagy spártai gyarmatosítókkal álltak hadilábon, hanem az ioniai sibaritákkal, akik etruszk-barátok voltak. Etruriával szárazföldi összeköttetést tartottak fenn és hosszú ideig sikeresen útját állták a féktelen görög terjeszkedésnek Dél-Itáliában. Sybaris vitathatatlanul - 510-ben történt lerombolásáig hűséges szövetségesként állott Etruria oldalán. Vannak ugyan, akik Sybarist peloponnezusi alapításnak tarják, mert a tarautói öbölben épült, amely öblöt a spártaiak után neveztek el, azonban a ioniai Miletussal soha meg nem szűnő, alaposan bizonyított viszonya és kapcsolatai magukért beszélnek.

A görögök érkezésével új korszak kezdődött Etruriában és az itáliai félsziget egész hosszában. A régészet ettől fogva valósággal ontja az anyagot, amely nem csak az életforma gyökeres megváltozását, hanem az építészet, a gazdálkodás, a művészetek és a társadalom egész felépítésének gyors "fejlődését" és új mederbe terelődését tükrözi. E mindent felforgató átalakulást az etruszkológusok egyhangúlag a görögök magasabb kultúrájának hatásaként könyvelik el, ám ha a bekövetkezett történéseket nem csak részleteiben vizsgáljuk, hanem emelkedettebb távlatból vesszük szemügyre, egészen más eredményre jutunk, s az etruszk tragédia teljes nagyságában kirajzolódik előttünk.

Az etruszkológia a régészeti adatok alapján helyesen megállapította, hogy a görögök érkezésétől fogva kezdődik az etruszk "városiasodás." Ez alatt azt kell érteni, hogy az egymás közelében fekvő, addig külterjes gazdálkodást folytató falvak és tanyák összeolvadtak, kőfallal vették körül magukat és központi irányítás alá kerültek.

E városiasodási folyamatot pedig azzal magyarázzák meg, hogy mint Cápua esetében is - a görögökkel való kereskedés most már szükségessé teszi a városi teendők megindítását a város adminisztrációja számára, no meg az áruházak, raktárak építését, s az egyéb, főleg a kereskedelem lebonyolítására hivatott intézmények létesítését, amelyek közül talán a legfontosabbak az árú- érték megállapítása és a külkereskedelem pénzügyi vonatkozásainak szabályozása és lebonyolítása.

Tagadhatatlan az is, hogy a kereskedelem fellendülése magával hozza mindig az ipar gyors fejlődését is, hiszen a kereskedők egyre bővülő társadalmát el kell látni lakással, élelemmel, ruházattal. De a fényűzési cikkek termelői számára is megnyílik a lehetőség. A kereskedelem magasabb műveltséget igénylő személyzetének és az új osztály gyermekeinek oktatására iskolák intézetek létesülnek, s ezt így folytathatnánk tovább, ám mindez, ma is, minden modernizálódó városban így van. A görögök hozzák magukkal mesterembereiket és művészeiket, akiknek szerintük magasabb szaktudása és fejlettebb művészi érzéke egy-kettőre bűvöletbe ejti a "bennszülöttek" alacsonyabb rendű társadalmát, műhelyeik tehát virágzásnak indulnak és ontják csodálatosnál-csodálatosabb műveiket az évezredek múltán megjelenő etruszkológusok számára. Mert lassan azok is - a bennszülöttek - utánozni kezdik és eltanulják a jövevények magasabb színvonalat jelentő életformáját és tudományát.

Mindez pedig tagadhatatlan, se szeri - se száma a sok "bizonyítéknak", mert valóban nem csak Dél-Itáliában, Cumae környékén kerülnek elő a föld alól a görög mesterek munkái, hanem Etruriában is, sőt fent északon, az Alpesek tövében is.

Csakhogy... Csakhogy az egész túl-egyszerű, túl kézenfekvő magyarázat ebben az esetben messze áll az igazságtól! Messze áll, mert egészében és részleteiben ellentétben ál mindazzal, amit az etruszkokról tudunk, össze nem egyeztethető a legfontosabb ismert eseményekkel, az etruszk nép jellemével, s ellenkezik - mindezek következtében az ésszerűséggel.

Kezdjük talán azon, hogy az áruházak és bankok úgy is létezhetnek, ha nincsenek kőfallal körülkerítve. Valójában semmiféle kereskedelmi, vagy város-adminisztrációs intézmény nem kíván semmiféle erődítési munkálatot.... a kőfalat minden esetben kívülről várható esetleges támadás ellen szokták építeni. Ami pedig a gazdasági fellendülést, az ipar gyors fejlődését és a művészetek virágzását illeti, azok a városiasodás következtében mindenképpen megindultak volna, tekintet nélkül arra, hogy a városiasodást a görögökkel űzött kereskedés idézte-e fel, vagy a görögök támadása ellen szükségessé váló erődítési rendszabályok foganatosítása. Azt is láttuk, hogy az etruszkok bányászata, fémkohászata és fémművessége sokkal korábbi keletű, mint a görögöké - hiszen az etruszk kultúra törésmentesen, egyenes vonalban haladt felfelé, míg a mycenaei Kr. e. 1200-től ugyanolyan meredeken zuhant a sötétségbe, s az azt követő új, görög kultúra csak Kr. e. nyolcszáz körül kezdett a homályból kibontakozni. Ha pedig az etruszk városiasodást és gazdasági felvirágzást mégis a görögöknek akarjuk tulajdonítani, az akkor sem az ő magasabb rendű kultúrájuk és művészi tehetségük érdemlapjára kívánkozik, hanem sokkal inkább kapzsiságuk számlájára, mert a folyamatot - ebben az esetben - a görög terjeszkedés erőszakossága indította el.

Hogy pedig e megállapítás mennyire helytálló, az a következőkben felvázolt "városiasodás" rendszerének vizsgálatából félreérthetetlenül kitűnik. Mielőtt azonban annak részleteibe bocsátkoznánk, tisztáznunk kell egyet-mást az úgynevezett etruszk terjeszkedéssel és az "etruszk kolonizációval" kapcsolatosan, amely a nyolcadik század elején nem csak délen, Campániában, hanem északon a Pó- vidékén is megindult.

Görög tradíciókból értesülünk, hogy Campánia és Lucánia területén a Kr. e. nyolcadik században etruszk kolóniák létesültek, amelyek a század derekán már összeütközésbe kerültek a görög gyarmatosítókkal. A híradás érdekessége főleg abban áll, hogy a téridegen görögök nem campániaiakat, lucániaiakat, calabriaiakat, vagy bruttiumiakat, hanem kifejezetten etruszkokat említenek, akikkel az összecsapások történtek, s akik messze északról érkeztek, azzal a küldetéssel, hogy Campániában városállamokat létesítsenek. Ez már magában azt jelenti, hogy Campániában a "városiasodás" nem természetes folyamat, nem a gazdasági fejlődés szükségessége, vagy a görögökkel meginduló kereskedelem függvénye, hanem tervszerűen előkészített, megfontoltan megszervezett, "mesterséges" tevékenység, hiszen a tizenkét etruriai városállam mintájára tizenkét "iker-várost" hoznak létre. Mindezt az etruszkológia hűségesen feljegyzi ugyan, de magyarázatot az etruszkok e déli "terjeszkedésére" nem ad, sőt nem is igen keres. Mindez pedig vonatkozik az északi "terjeszkedésre" is.

Miért kellett az etruszkoknak Campániát gyarmatosítani? Mi szükségük volt az etruszkoknak a "terjeszkedésre" egyáltalában? S ha terjeszkedni akartak, miért éppen most, a görögök érkezése után közvetlenül kellett a gyarmatosításhoz fogni?

Egyet biztonsággal megállapíthatunk: az etruszkokat nem imperialista álmok, nem gazdagodási vágy, nem a túlnépesedésből adódó helyszűke vezette, hanem a "görög veszedelem" világos felismerése. Etruria pedig, mint az itáliai félsziget leghaladottabb, legerősebb államalakulása, felelősségének teljes tudatában, nagy hozzáértéssel és még nagyobb lelkiismeretességgel fogott hozzá, hogy egész Itáliát e veszedelemmel szemben az ostrom-állapotra felkészítse. Egész nemzeti és "expanziós" politikáját ennek a célnak a szolgálatába állította s a következő évszázadok története ennek az elkerülhetetlenül bekövetkező élet-halál harcnak előkészületeit, majd magát a gigászi küzdelmet tükrözi.

Inchi szigetének megszállása és Pithecusae megalapítása a görög agressziónak nem az első állomásai. A Szicília-környéki tengeri csaták a görögöket nem bátortalanították el, hajóik a "kalózok" tengeri blokádját hol kijátszva, hol megkerülve, állandóan nyugtalanították az egész Tirrén-tengeri partvonalat, többször megtámadták - ha sikertelenül is - Elba szigetét, s ugyanúgy fenyegették Korzika és Szardínia szigetét.

A Tirrén-tengeri hadműveletek azonban csak egy részét képezték a görög elgondolásnak. Általános támadásuk második főágát az Ióniai-tenger vizeiről, a Görögországhoz közel eső Tarantói öböl felől indították, hogy egy délről megkezdett szárazföldi támadással birtokba vegyék a délitáliai államokat. A görögöknek ezt a vállalkozását - mint már említettük és a továbbiakban bővebben ismertetni fogjuk - az etruszkbarát ioniai szibariták hiúsították meg, természetesen Etruria hathatós támogatásával és szövetségben vele.

Hogy pedig a megtámadott félsziget körül az ostromzár teljes legyen, az adriai oldalról sem feledkezett meg a görög hadvezetés. Az akkor még Ioniai-tenger néven ismert Adriát először megtisztították a "kalózoktól", majd Adriánál és Spinában kolóniát telepítettek

A görög stratégiát nagy vonalaiban felismerő etruszk vezetőség - valószínűleg a legjobban szorongatott dél-itáliai államok sürgető kérésére is hozzáfogott magának Etruriának megerődítéséhez. Ennek során kikötőinek berendezéseit biztonságba helyezte, tengerészetét korszerűsítette és kibővítette, s az ország szívébe vérerekként vezető folyóvölgyeket lezárta. Ezzel egy időben az időközben Pithcusaeből partra szállt és Cumae városát birtokba vevő görög erők elszigetelésére megalapították Cápuát, majd a cápuai központból sugárzó irányítással a "tizenkét etruszk kolóniát", azzal a feladattal, hogy a görög terjeszkedést a félsziget belseje felé megakadályozzák.

Itáliát kelet felől, az adriai oldalról a földrajzi adottságok következtében komolyabb veszély nem fenyegette, ám északon a helyzet kétségesebb volt. A Pó torkolatánál partra szállt és lábát megvető ellenség ugyanis könnyen lejuthatott Etruria hátába a Pó déli irányba folyó mellékfolyóinak völgyeiben, különösen az Ombrone Pistoiese mentén, amely az Etruria északi határát jelölő Arnó folyóba ömlött. Az északról várható meglepetés megelőzésére Etruria megismételte a campániai terveket és kiépítette a legalkalmasabb stratégiai pontokon a Pó-vidéki tizenkét "iker-várost".

Mindezt azonban az etruszkokról szóló ezernyi könyvben és tanulmányban, az etruszkok soha meg nem írt történetében hiába keresed kedves Olvasó! A hivatalos történetírás felfogása szerint ugyanis ez lehetetlenség volna, hiszen ilyen nagyszabású tervezés, ilyen hatalmas méretezésű vállalkozás erős központi vezetést és irányítást igényel, az pedig az etruszkoknál sohasem volt. Bár a Kr. e, hatodik évszázadtól kezdődően volt valamelyes laza kapcsolat az etruszk városállamok között, azonban minden központi hatalom nélkül és, főleg, vallási vonalon haladt az is, ami volt. Az etruszkok sohasem voltak - szerintük - képesek közös akcióra; ha háborúskodtak is, inkább egymás ellen fordultak, "s ha mégis külső ellenséggel háborúba keveredtek, tétlenül, sőt sokszor kárörömmel nézték egyenként elvérző várostestvérük pusztulását és vergődését." E megállapítások egyetlen és örökké visszatérő alapja és magyarázata pedig az, hogy miért éppen Etruriában lett volna másként, ha a görögöknél, a görög városállamok között - amelyek pedig sokkal előrehaladottabbak voltak ugyanígy volt. Vannak, akik ugyanezzel az érveléssel még mentegetik is az etruszk "tehetetlenséget".

Az etruszkológusok- akik egyébként láthatólag mindig megfeledkeznek arról, hogy az etruszk folyamszabályozási munkálatok és öntözési, csatornázási rendszerek ugyancsak erős központi tervezést és irányítást igényeltek - ott követik el tévedésüket, hogy az etruszkokat is a görögök és rómaiak szemüvegén át nézik, ahol valóban mindig egy egy állam, vagy város kezén volt a központi hatalom, s minden belső háborúskodásuk abból adódott, hogy valamelyik erőszakkal magához ragadta a "vezetést" és akaratát rákényszerítene a többiekre. Ugyanezt az államvezetési filozófiát örökölte utánuk Európa, sőt - napjainkra - a szövetségi alapon indult Amerikai Egyesült Államok is. Ilyen légkörben történt nevelésük és gondolkodásmódjuk azután elfeledteti velük, hogy Keleten, a Barbaricumban máshogy volt, s azt is, hogy az "indo-európaizálás" előtti etruszkok azokhoz a "barbár" ősmediterráni népekhez tartoztak, amelyek azonosak voltak a barbaricumi népekkel.

A Kr. u. IX. században a Duna-medencébe érkező magyar "honfoglalók"-ról szóló krónikák megírják, hogy a "törzsközösségben élő" magyar népek teljes egyenjogúságban és egyenrangúságban éltek egymással, közös vezért csak háború esetén választottak, ám a háború meghirdetése után a nemzetet alkotó minden egyes népközösségnek kötelessége volt megsegíteni azt a közösségi tagot, amelyik háborúba keveredett egy idegen népalakulattal, akár támadó, akar védekező hadműveletről volt is szó.

Ugyanezen az alapon épült fel az etruszkok társadalma is és ugyanilyen kötelezettség kapcsolta össze Itália egyéb ősi népét is. Etruria szerepe Itáliában az volt, ami a modern államok fővárosáé az ország többi részéhez viszonyítva, ahol a főváros képviseli a "haladást", irányítja a divatot, megszabja a technikai és gazdasági élet irányát, míg a többi város és a vidék - bár kezdeményezésüket, sőt irányító szerepüket senki meg nem tiltja, s ha követésre méltó, mindenki el is fogadja - csak átveszi és "leutánozza" mindazt, ami onnan kisugárzik.

Az itáliai összefogás, az etruszk központi vezetés és irányítás legragyogóbb példája és létezésének bizonyítéka az etruszkológusok által sokat emlegetett, de meg nem értett, azaz félreértett "terjeszkedés" délen Campániában, északon pedig a Pó völgyében. A tizenkét etruriai város közös megegyezés alapján vállalta a huszonnégy "iker-város" felállítását, azon kívül, hogy a követelményeknek megfelelően megerődítette sajátjait. Mindezt megtették központi adókivetés és adóbehajtás létesítése nélkül, önként, szívesen, sőt - feltehetőleg - egymással történő vetélkedéssel. S ezen nem változtat semmit néhány etruszkológus kétkedése, akik "túl szimmetrikusnak" találják a "tizenkét" város alapítását, s mint olyant elvetik, vagy jelentőségüket leszólják.

Mielőtt az etruriai "városállamok" kiválasztásának és stratégiai helyzetének részleteibe bocsátkoznánk a kedves olvasó türelmének próbára tételével vessünk egy pillantást térképünkre. A fekete bástyák felölelik azokat a városokat, amelyek a görögöknek Ischia szigetén történt partraszállása után közvetlenül "városiasodtak", azaz az egyes stratégiai helyeken létező kisebb falvakat és településeket egyetlen egységbe foglalták össze, kőfallal és egyéb erődítésekkel vették körül, s közös vezetőség

parancsnoksága alá helyezték. Ezekhez az "őr-városokhoz" számíthatjuk az összes kikötő helyet is, ahol a legközelebbi város hajóhada őrizte a folyótorkolatot és ellátta a partvidék és etruszk vizek őrjáratát.

Aki e Kr. e. nyolcadik századbeli "őrváros" rendszerre csak egy percnyi időt szentel, akarva-nem akarva meggyőződik a rendszer tervszerűségéről és többé nem vonhatja kétségbe egy központi vezetés szükségszerű létezését.

Mint már említettük, Itáliát, s így Etruriát is a hosszanti hegyvonulatok megvédik egy kelettől érkezhető támadás, vagy meglepetés ellen. Délről a campániai kolóniák teszik lehetetlenné egy ellenséges támadás lehetőségét, Etruria tehát csak a nyugati partok felől és északról, a Pó vidékéről közelíthető meg. A földrajzi alakulás mindenütt olyan, hogy az ország belsejébe csakis a tengerbe ömlő folyók völgyein keresztül lehet bejutni, tehát ha a folyótorkolatokat lezárják, Etruria védve van.

Az Itália fellegvárának szerepét betöltő Etruria nyugati partvonalát három lépcsős, mélységben tagozott véderőrendszer őrzi, amely magán viseli egy tervszerű magas hadászat minden ismérvének bélyegét, amely "magától" semmi esetre sem alakulhatott ki, központi tervezése nélkül nem jöhetett létre. Akik kiagyalták és megvalósították, azok méltó kortársai voltak minden korukban létező központi hatalom vezető embereinek, méltó ellenfelei a gyarmatosítás útjára lépő görög államoknak.

Az első lépcsőt az egyes etruszk "városállamok" hajóegységeiből összeállított etruszk hadiflotta képezte, amelyik az egész Tirrén- tengeri felségterületet felügyelet alatt tartotta. Feladatkörébe tartozott az ellenséges flottaegységek felderítése, mozgásának szemmel tartása, szándékának kifürkészése, minden ellenséges lépés megakadályozása és megtorlása. Létezéséről, tevékenységéről, ütközeteiről az ókori szerzők, történetírók feljegyzései tanúskodnak. Hogy többet, bővebbet nem tudunk róla, az onnan adódik, hogy etruszk írásos történelem, feljegyzés nem maradt fenn, az ellenség pedig főleg akkor emlékezik meg róla, amikor győzelmet arat fölötte.

A második lépcsőbe az egész partvonal mentén, főleg azonban a tengerbe ömlő folyók torkolatánál már régóta létező, vagy a nyolcadik században létesített kikötővárosok és egyéb haditengerészeti berendezések tartoznak, a körzetük védelmére rendelt hajókkal és egyéb vízi járművekkel. Nyomait, maradványait a régészet leletei bizonyítják, noha az évezredek folyamán bekövetkezett partvonulati változások sokat eltüntettek belőlük, másokat pedig az idő és éghajlat tett sokszor felismerhetetlenné.

A harmadik lépcső - a védelem gerince - az az erődváros rendszer, amely a folyók torkolatától kissé beljebb épült, azzal az elsőrendű feladattal, hogy az ország belsejét minden ellenséges támadástól, vagy beszivárgástól megvédje. Ezek a mai etruszkológia által jól ismert "városállamok", amelyek egyúttal ellátták vidékük irányítását és védelmet is, s megszervezték falaikon belül a háborús termelést, környékükön pedig a mezőgazdasági és vágó-állat ellátást. Természetesen ezekben a városokban virágzottak ki az egyes városokra jellemző iparágak, a hadiiparon felül a városi polgárok kényelmét, sőt fényűzését szolgáló ékszer és háztartási ipar és a művészetek is. Létezésükről a történelmi feljegyzéseken felül hatalmas régészeti anyag tanúskodik, elsősorban azon temetőikben, amelyeket a sziklákba vágtak, s így átvészelték érintetlenül az évszázadokat, sőt ezredeket.

Ezek az erődített városok hadifontosságukat leszámítva - nem szükségszerűen a legfontosabb városai voltak Etruriának. A történelem megemlékezik róluk, mert ezekkel találták magukat szemben Etruria ellenségei, a régészet pedig könnyen rájuk bukkant, hiszen az etruszk városokból a temetőkön kívül csak a városfalak és erődítések maradtak fenn. Etruria belsejében azonban számos más, sokkal jelentősebb település is létezett, amelyekről tudunk és még több lehetett azok száma, amelyek nyomtalanul eltűntek, éppen, mert nem "városiasodtak", mert nem is kellett városiasodniok. Ennek bizonyítására a legkirívóbb példa Voltumna, az etruszkok szent kegyhelye, ahol az évi ország-gyűlést tartották, vezetőt, főpapot választottak, ünnepi játékokat rendeztek, ám sohasem erődítették, még kőfallal nem vették körül, s így azt sem tudjuk, hogy pontosan hol épült.

Mint látni fogjuk, Etruria belsejében voltak más erődített városok is, azok azonban csak a hatodik század folyamán, vagy még később "városiasodtak" és egészen más okból. Akkor ugyanis a görög veszedelmet felváltotta már egy második veszedelem: Róma. Ott azonban még nem tartunk.

A következőkben vegyük sorra e Kr. e. nyolcadik századbeli védőrendszer elemeit, mégpedig abból a célból, hogy bemutassuk előző gondolatmenetünk VALÓDISÁGÁT. E városállamok mindegyike hadászati szempontból kiválasztott helyen, jól védhető terepen épült, általában meredek szakadékokkal körülzárt hegytetőn, tehát kifejezetten katonai szempontok és megfontolások alapján. Ezt a tényt azért szükséges kihangsúlyozni, mert az etruszkológusok általában az iparosodás és kereskedelem követelményeinek tulajdonítják az egész városiasodási folyamatot, holott arra a lapályon, vagy völgyek mélyén történő település sokkal inkább megfeleltek volna.

Pisae... a "ferde toronyról" híres modern Pisa őse, az Arnó folyó torkolatánál. Az etruszk időkben a tengerszint magasabb állása következtében védett öböl partján épült, s ugyanebbe az öbölbe ömlött a Secchio folyó vize is.

Etruria északi határát képezte az Arnó hajózható vize és völgye egyenesen nyugati irányba vezetett az ország szívébe, Pisa stratégiai jelentősége tehát már ennek következtében is tagadhatatlan. Itália védelmének szempontjából igazi jelentőségét azonban csak akkor foghatjuk fel, ha az észak és dél közötti kulcshelyzeti fekvését vizsgáljuk. A város - azon felül, hogy fontos kikötőhely és haditengerészeti bázis volt rajta feküdt a partvidék városait összekötő, később Via Aurélia néven ismert szárazföldi főútvonalon, míg észak felé a Pó medencéjébe vezető Secchoa völgye szolgált az északi "terjeszkedés" egyik legfontosabb felvonulási útjaként. Ugyanakkor egy északról várható ellenséges beözönlés ellen védte Etruriát és a Tirrén-tengeri térséget.


 Pisa ősi etruszk település volt, eredete visszamegy legalábbis a Kr. e. második évezredbe. Egyesek szerint ligúriai alapítás volt, azonban ez csak feltevés. A bizonyíték, ami rendelkezésre áll, inkább az ellenkezőjét igazolja, hiszen Pisától mintegy nyolc-tíz mérföldnyire, Massarosánál, cölöpökre épített házakat találtak etruszk cserepekkel.

Az Arnótól délre a következő folyó, amelyik az ország belsejéből érkezik, a Cecina. Ennek torkolatában épült Vada, amely városnak csak maradványait találták meg, részben a víz alatt, részben pedig a szárazföldön. A partvonal változása és a tengerszínt csökkenése következtében szinte nyomtalanul eltűnt kikötőváros a Catena Metalliféra fémekben bővelkedő hegyvonulatát volt hivatva védelmezni a bányatermékekre éhes görögök támadásaival szemben. Noha a régészeti anyag ennek a városnak feltárásában a legszegényesebb, biztosra vehetjük, hogy az alapos etruszk hadvezetés nem hagyott volna védelem nélkül egy ilyen fontos vidéket.

Ugyanennek a területnek védelmére, szédítő magasságban épült Volaterra városa, ahonnan szemmel lehetett tartani mind a Cecina, mind pedig az északi irányba folyó, s az Arnóba ömlő Era folyó völgyét. A város eredete visszamegy az ősi időkbe, s a Kr. e. nyolcadik századból fennmaradt műhelyek maradványai megerősítik a korai "városiasodást". Hadászati jelentősége a két interiorba vezető folyóvölgy biztosítása volt, nyugati, vagy északi irányból érkező támadás ellen.

Az Elba szigetéhez vezető félsziget csücskében, szinte bevehetetlen magaslaton épült Populónia városa, ahonnan egyenes kilátás nyílt a kikötőre, a tengerszorosra és Elba partvonalára. Hadászati jelentőségét könnyen felmérhetjük katonai szempontokból ideális fekvéséből és az Elba szigeti, valamint a szárazföldön a hátában elhelyezkedő bányavidék fontosságából. Mint emlékezhetünk, a görögök többször megkísérelték Elba birtokbavételét, s hogy ez nem sikerült nekik sohasem, azt minden bizonnyal a populóniai őrség éberségének tudhatjuk be.

A partok mentén dél felé haladva a következő folyó a mai modern térképeken az Ombrone. A Kr. előtti évezredekben e folyó nem ömlött egyenesen a tengerbe, hanem torkolatánál egy majdnem zárt öböl volt, amelyet - latin nevén - Priliusz-tó néven ismerünk. A védett öbölnek két kijárata volt a nyílt tengerre, s az Ombronén kívül egy másik folyó, a Bruna is beleömlött, a tó északi csücskénél. A fontos haditengerészeti és kereskedelmi fontosságú tó partján két erődváros maradványait találták meg a régészek, és az írásos feljegyzésekből is ismert mindkettő. Az egyik a Bruna torkolatánál épült Vetulónia, amely a bányavidék felé vezető folyóvölgyet zárta le, másik Rusella, amelyik az Ombrone völgyén át a hátországba vezető főútvonalat védte. Mindkettő magas dombon épült, s mindkettő a nyolcadik században "városiasodott". Rusellánál találtak rá a legősibb városi erődítések egyikére. Majd két mérföld hosszúságú kőfala, amely a várost teljesen körülvette, némely helyen hat-hét méter magas és két és fél - három méter vastagságú volt.

A következő őrváros az Osa folyó torkolatánál Telamon, egy hajózási szempontból fontos tengeröböl partján, meredek oldalú magaslaton épült, s nem csak a kikötőt uralta, hanem a part menti főútvonal biztosításában is nagy szerepe volt.

Marsiliana az Albegna és Elsa folyók összefolyásánál, a tengeri torkolattól kissé beljebb védi az ország belsejébe vezető folyóvölgyi utakat Vulci. Nem sokat hallunk róla az ókori írók műveiből, ám annál hatalmasabb a régészeti lelet. A Fiora nevű folyó mentén, magas dombon épült az Amiata hegységhez vezető völgy bejáratánál. Fekvése hasonló Ruselláéhoz, amennyiben a nyolcadik században Kr. e. a Fiora sem ömlött e tengerbe, hanem egy két kijáratú, majdnem teljesen zárt lagunába. Egyike Etruria leggazdagabb városainak, az Amiata hegység kimeríthetetlen bányakincsei mellett nagy mezőgazdasági központ; olajat és bort exportál nagy mennyiségben, saját készítésű agyagedényekben.

Ugyancsak a Fiora völgyében, magas domb tetején egy természetes erődítést képező földnyelven épült Statonia, ott, ahol a tengerpart felől Etruria belsejébe vezető út keresztezi a folyót, másik két mellékág összetalálkozásánál. A három folyó északról, keletről és nyugatról körülfolyta e jobban ki sem választható helyet, délről pedig mesterséges árok és földhányás biztosította. Etruriának valószínűleg legősibb védelmi berendezése volt. Vulcival közvetlen út kötötte össze, s így a part menti főútvonallal is, amely Vulci ellenőrzése alatt állt. Csakúgy, mint Vulci, ősidők óta etruszkok által lakott településekből városiasodott a nyolcadik század középen táján.

A nyugati partvidék védrendszerének következő láncszeme Tarquinia, a Márta folyó partján, annak torkolatvidékén. Jól védhető magaslaton épült és a Bolsena- tóhoz vezető, azt a tengerparttal összekötő főútvonal biztosítására szánták. Öt mérföld hosszúságú városfal vette körül. A Tolfa hegység fémbányái közelében lévén, ősidők óta etruszkok által lakott terület középpontjában helyezkedett el és a Kr. e. nyolcadik században városiasodott. A Márta torkolata körül több fontos kikötő város virágzott már a nyolcadik század előtt is, ezek közül több Martapum és Gravisca a legjobban ismertek. Rapinium a Mignone folyó torkolatánál épült, s szerepe a tengerészeti bázison kívül valószínűleg a folyóvölgy védelme is volt, noha erődítést még nem találtak a régészek környékén.

Tarquiniától délre, a parti síkság szélén, a hegyek lábánál épült Caere városa, a Vaccina folyó torkolatánál. Etruszk folyamatossága az ősidők óta kimutatható. Régészeti leletekben gazdag város; legkevesebb hét-nyolc templom maradványaira találtak benne, tehát a nyolcadik század óta "nagy város" volt és valószínűleg vallási központ. Több kikötőváros tartozott hozzá, ezek közül talán a legfontosabb Pyrgi, szintén ősrégi etruszk település, amelynek vallásközponti története visszanyúlik a Mycenaei időkbe. A későbbi politikai életben nagy szerepet játszott az egyik templomában talált híres, kétnyelvű aranytáblák tanúsága szerint, a caerei tengerészet fő bázisa volt.

A Bracciano tavat a tengerrel összekötő Arrone folyó Fregenánál ömlik a tengerbe. Fregena ősi kikötőváros, minden bizonnyal feladata volt az Arron völgyének biztosítása, noha erődítés nyomaira még nem bukkantak a régészek. Lehet, hogy a tengerpart változásával tűnt el, lehet, hogy más város is volt a közelében, semmi esetre sem valószínű ugyanis, hogy az etruszkok ezt a fontos völgyi utat védelem nélkül hagyták volna.

Első pillantásra hasonlóképpen védtelennek tűnik Etruria legfőbb folyójának, a Tibérnek torkolat-vidéke. Ostiát ugyanis a rómaiak alapították és a Kr. e. nyolcadik században még nem létezett. Ha volt rajta őrváros, azt a tengerpart változása és a nedves éghajlat eltüntette.

Az Etruria déli határát jelentő Tibér azonban így sem volt védtelen, mert a nyugat felől, vagy délről várható ellenséget kissé beljebb két őrváros is biztosította. Ezek egyike a jól ismert nevű Vei, másika pedig Veinek a Tiber mentén épített előőrse, Fidena. A vei-dombokon épült ősi etruszk települések szintén a Kr. e. nyolcadik században olvadtak össze várossá; történetük a messze megelőző évezredek óta folyamatos. Az Etruria közép szakaszán észak-déli irányban futó főútvonal mentén épült, s Caerevel közvetlen út kötötte össze. Fontos szerepe volt a campaniai erődrendszer kiépítése idején, mint a legdélibb etruriai városnak. Gazdag mezőgazdasági vidék középpontjában feküdt; mérnökei komoly folyamszabályozási és öntözőcsatornarendszer építési munkálatokat végeztek. Később minden bizonnyal ők építették a Tiber- hidat Rómában a campániai hadműveletek megkönnyítése érdekében.

A Tibér lezárására, s később Róma szemmel tartására és ellensúlyozására ők építették Fidenát a Tibér déli partján, ahol a Valchetta ömlik a Tibérbe a másik oldalon. A folyó egyetlen gázlóját tartották ellenőrzés alatt, s ezáltal a Tibér hajóforgalmát is ők kontrolálták.

Vei tizennégy mérföldre feküdt a Tibér torkolatától, ám gyanúnkat, hogy a torkolat vidékét nem bízták a véletlenre is kellett lenni egy parti őrvárosnak is valahol, megerősíti Dyonisius feljegyzése, hogy "a Tibér torkolatát Vei ellenőrizte."

Mint már említettük, ebben az időben Romának még híre hamva sem volt, legfeljebb, mint ismeretlen nevű etruszk településnek. Viszont Veinek hét főkapuja volt már, mindegyik egy-egy főútvonal számára, s amit később Rómáról állított a közmondás, ebben az időben még úgy hangzott:

"Minden út Veibe vezet "

Mielőtt elhagynánk magának Etruriának területét, a faleriekről is kell szólni, mert az etruszkológia mint egy más, nem etruszk nyelvet beszélő népet tartja őket számon. Ennek a megállapításnak két nyomós ok is ellentmond. Az egyik az, hogy a faleriek városai mind ősi etruszk települések, eredetük mélyen visszanyúlik az előző évezredekbe, tehát ha más nyelvet, vagy tájszólást beszéltek, mint az etruszkok - ami nem valószínű az egy idegen népcsoport betelepedését jelenti, nem később, mint az első évezred kezdetén. Tévednek tehát azok az etruszkológusok, akik az őslakos faleriek "etruszkizálásáról" beszélnek. Ennek éppen a fordítottja a az őslakos, őstelepes etruszkok nyelvét "falerizálták", s idővel átvették az etruszk nyelvet. A másik ellentmondás az ókori szerzők megállapításaiban lelhető, akik -mint Titusz Líviusz és Pliny- egyhangúlag állítják nem csak az ő nézetüket, hogy a faleriek etruszkok voltak, hanem azt is, hogy a faleriek magukat is etruszknak tartották. Városaik Fateri, Narce és Capéna - története maga is ezt tanúsítja, hiszen a végsőkig jóban-rosszban kitartottak az etruszkokkal, tehát sokkal közelebb éreztek magukat hozzájuk, mint a latin-nyelvű rómaiakhoz.

Legfőbb városuk, Faleri hadászati fekvésénél fogva, valamint meredek szakadékokkal körülvett, jól védhető helyválasztása következtében, a Tibér két mellékfolyójának torkolatánál bizonyosan részt vett Etruria védőrendszerében.

Ugyancsak jól védhető, meredek hegytetőn épült Capéna is, amelyet a Tibér mellékfolyója tökéletesen körülfolyt és egy Kelet-Nyugati irányú főútvonal mentén feküdt. Közelében volt az etruszk Ferónia istennőnek kegyhelye.

Mint emlékezünk, a Kr. e. tizenkettedik századbeli népvándorlásokat követő évszázadokban a közel-keletről a Balkánra érkezett népcsoportok egy része átszivárgott az Adrián keresztül Itália szemben fekvő, keleti partvidékére és lassan az Apennineket átszelő folyóvölgyek mentén elértek Etruria határvidékét. Minden bizonnyal ezeknek egy része települt be a Tibér nyugati oldalára, s ezeket hívták falerieknek.

Ugyanezt elmondhatjuk az Etruria keleti szomszédságában települt, az ottani őslakossággal összekeveredő umbrakról és szabinokról is, de az Etruriától délre elterülő vidékre betelepedett latinokról is. Latinia összes ősi-alapítású városa és falva etruszk volt - azaz ősmediterráni ősnyelvet beszélő őslakosok - akik közé az újonnan érkező rokonfajú, de hosszú vándorlásai folyamán másokkal keveredő és ezért nyelvükben meglehetősen eltérő telepesek beköltöztek. Mielőtt nyelvükben egészen hasonulhattak volna az etruszkokkal, a hatodik századtól nagyhatalommá nőtt Róma amelyik a későbbi latin nyelv latiniai lakosaitól átvett nyelvet tette hivatalossá -megszakította a természetes nyelvfejlődési folyamatot és a hátországát képező Latiumot "vissza-, vagy ellatinosította". A Kr. e. nyolcadik században azonban talán az Alba- dombok lakosságát leszámítva, ahol az újonnan érkezők egy csoportban, nagyobb tömegben települtek meg, s ezért nyelvük kissé "etruszkizálódott" latinokról sem nyelvészetileg, sem fajilag nem beszélhetünk, s ebben kell keresnünk annak az okát, hogy a dél felé "terjeszkedő" etruszkok nem telepítettek etruszk kolóniákat a későbbi Latiniába, hiszen az Etruria és Camápnia között elterülő sávban mind a főútvonalak biztosítására, mind pedig a tengerpart védelmére etruszk erődváros-rendszer állt rendelkezésre, amely biztosította Etruriát minden délről érkezhető meglepetés ellen, s Itáliát-ugyanúgy - a tenger felől jöhető támadás ellen.

A szárazföld belseje felé vezető folyó, vagy egyéb völgy ezen a szakaszon nincs, ezzel magyarázható, hogy az aránylag hosszú partszakaszon csak egyetlen, noha elsőrendű kikötőváros maradványaira találtak, s ez Antium. Annál több azonban a stratégiai fontosságú, jól védhető magaslaton, s a főútvonalak mentén létesült városok száma, amelyek a védrendszerben való részvételüknek köszönhetik, hogy emlékük fennmaradt, s nem veszett el - mint annyi más etruszk településé - a teljes feledés homályában.

Ilyen főútvonalon épült őrváros Gabi, Praeneste, Tusculum és Alba Longa, sőt Aticia és Ardea is ide számítható.

A Kr. e. nyolcadik századbeli Etruria politikai és katonai hatalmát, gazdasági képességeit, s a velejáró civilizációs fejlettségét csak akkor tudjuk igazán felfogni és értékelni, ha figyelembe vesszük, hogy Etruria és Latinia erődítési rendszerének már magában is óriási teljesítménye mellett - azzal egy időben végre tudta hajtani egész Dél-Itália megszervezését és védelmét, amely területek minden tekintetben elmaradtak Etruria mögött. S - éppen ezért - saját erejükből minderre nem voltak képesek.

A körülmények mindkét területen különbözők voltak, ezért mindkettő számára más-más terveket kellett készíteni. A végrehajtásban is jelentős eltéréseket találunk, amik elsősorban a földrajzi különbözőségből adódnak, s úgy tűnik, hogy Észak erődítését Etruria északi városai hajtották végre, Campániáét pedig a déli városok. Ez nem csak a nagy távolságok ésszerűségéből következik, hanem világosan megállapítható a mindkét vidéken található etruriai elnevezésekből is. Lehetetlen észre nem venni az összefüggést az etruriai Vulci és a campániai Vulcei között, s a déli Voltumo folyó neve és az etruiai kegyhely Veltura ugyanúgy ezt tanúsítja. A Pó-vidéken pedig Volaterra és Clusium közvetlen részvétele már kézzelfogható bizonyítékokon alapszik.

A legnagyobb jelentőségű különbség Észak és Dél között talán az, hogy Délen a görögök katonai erővel kényszerítették be magukat Itália területére, s nem nehéz felismerni, hogy éppen ez a katonai lépés váltotta ki az etruszk védekezés szükségességét, míg Északon csak a Pó- torkolati néhány kereskedő kolónia tudott megkapaszkodni, tekintve, hogy Átria is, Spina is szépszámú ősmediterráni lakossal rendelkezett már. Ami azonban Dél helyzetét sokkal veszélyesebbé - mondhatnánk válságossá - tette, hogy a Cumae környéki gyarmatokhoz vezető tengeri útvonalat az egyre erősödő görög tengerészet a Szicília és Otalia közötti tenger-szorosban már biztosította - mint láttuk - Messina, Naxos és Rhegium megalapításával és katonai megszállásával. Északon ilyen közeli bázis nem állt rendelkezésre, s a távolság is nagyobb volt a görög anyaországtól.

A campániai etruszk erődrendszer tanulmányozása folyamán látni fogjuk, hogy az etruszk felső vezetés célja a már partraszállt ellenséges erők elszigetelése volt. Az Ischia szigetén és Cumaeában befészkelt görögöket nyilvánvalóan kivetni többé nem lehetett, további terjeszkedésüket azonban hatásosan lezárták.

Mint Etruriában, itt is elsősorban a szárazföld belsejébe vezető folyók völgyeit torlaszolták el. A Szele-völgy védelmére megalapították Posedóniát, s a Picentino torkolatát Picentia városa védte. A Sarno és Picentino közti védett tengeröblöt és a mélyen benyúló félszigetet Nuceria, Marcina és Sorrento őrizte, s e két utóbbi kikötőváros szolgálta az Etruriával tartott tengeri összeköttetés céljait is. A Sarno bejáratánál épült Pompei, a Vezuv kitörésének áldozatul esett, sokáig rómainak elkönyvelt város, s a Clanius folyó mentén Acerra, amely egyben őrizte azt a félszigetet is, amelyen Cumae és Nápoly görög városok épültek. A Clanius felső folyásánál, ott ahol az Etruriába vezető főútvonal keresztezte a folyót, megalapították Nola városát, s ott, ahol ez az út a Volturnát átszelte, az Etruriába vezető főútvonalak gázlójánál épült Campánia fővárosa, Capua. Hogy pedig a görögök déli, a Taranto-i öböl felől megkísérelt előnyomulását is megakadályozzák és Sybarisal az összeköttetést biztosítsák, a Szele és Dianó összefolyásánál felépítették Vulcei városát.

Capua mellett a Tifata-magaslaton volt Campánia szent kegyhelye, amelyet Artumes védelme alá helyeztek. Az összes kegyhely "magaslaton" volt, s nem kételkedhetünk abban, hogy az etruszkok és campániaiak az ős-mediterrán ős-vallást követték, csakúgy, mint mindenhol Keleten is, a Barbaricum összes népei. Egy másik campániai templom romjaira Sorrentóban bukkantak rá, ahol Menvra volt a véd-istennő, a rómaiak által is átvett Minerva.

Mint térképünkön láthatjuk, Campániában aránylag kis területen épültek fel az etruszk őrvárosok. Egészen más földrajzi alakulást találunk Északon, a Pó- völgyében, ahol - éppen ezért - a védrendszer tervei egészen másként alakultak.

Az Apennin - hegység Tosco - Emíliai, északnyugat - délkeleti irányban húzódó vonulata hatásosan lezárta Itália délebbre fekvő részeit egy északról várható felvonulás ellen, leszámítva a Pónak néhány délről érkező mellékfolyóját. Ezek közül a Rénó völgye jelentette a legnagyobb veszedelmet, amely mélyen behatolt a hegy-láncolat oldalába, s forrás-vidéke egybeesett az Ombrona Pistoiese eredetével, amely viszont az Etruria északi határát képező Arnóba öntötte vízét. A két folyó völgye így együttesen egy természetes, könnyen járható útvonalat teremtett az Arnó és a Pó között.

Kr. e. nyolcadik századbeli etruszk alapítású települést tártak fel Casalecchiónál, ott, ahol a Rénó völgye megnyílik a Pó síkság felé, egy másikat pedig kissé északabbra, az Appenninek északi szegélyén futó főútvonal mentén. Ez utóbbi Felsina, az északi védrendszer talán legjelentősebb városa, amelyet később a gallok Bononiának neveztek el, s ma Bologna modern városa áll a helyén. E fontos folyóvölgyi út katonai védelmét azonban nem Felsina, hanem Artemium és Faesula, Etruria határán fekvő városok látták el az Ombrone folyó torkolat-vidékén. A Rénó völgyében még említést érdemel a Marzabottónál feltárt etruszk település, Felsinától déli irányban, amely főleg vásárhelyül szolgált.

Ugyancsak komoly gondot okozhatott az etruszk felső vezetésnek az Areminus - ma Mrecchia - folyó-völgye. Ez ugyan nem a Pó mellékfolyója, egyenesen az Adriába ömlik, éppen ezért a görögök támadásának talán még jobban ki volt téve és nagyobb veszélyt jelentett, mint az Atriánál és Spinénél úgyis majdnem semlegesített görög kolóniák jelenléte. Ennek a tenger felől könnyen megközelíthető útvonalnak biztosítására a torkolathoz közel nemrégiben felfedezett etruszk erődváros volt hivatva a mai Verucchió mellett. Magát a torkolatot, valamint a Felsina felé vezető és az észak-déli irányú part menti főútvonal kereszteződését Arimium városa őrizte.

Hogy a görög veszedelem szempontjából a partmenti sáv mennyire fontos volt, azt talán legjobban az bizonyítja, hogy Atmtiumtól nyugatra, aránylag igen kis távolságra másik várost is alapítottak a Felsinai út biztosítására, Caesenát, míg Spinától délre a parti út védelmére Ravennát építették.

Felsinától észak-nyugatra, a Secchia folyó és a főútvonal keresztezésénél épült Mutina. E Sechhia a Pónak a Rénóval párhuzamosan haladó mellékfolyója volt, s forrásvidéke a meglehetősen magas és nehezen járható Cerretó hágó északi oldalánál volt. A hágó északi oldalán eredt viszont a Serchio, amely abban az időben hajózható folyó volt és völgye az Arnóhoz vezetett, s a Pisa-i öbölbe torkolt. A hágó okozta nehézséget leszámítva tehát ugyanolyan veszedelmet jelentett Etruria számára, mint a Rénó, s így Etruriának figyelembe kellett venni egy ebből az irányból érkező támadási kísérlet lehetőségét is. Ennek hatásos megakadályozására a Secchian Mutinának, az Arnón pedig magának Pisának feladatkörébe tartozott.

Távolabb nyugatra, az előző folyókkal párhuzamosan folyt a Táró vize, amelynek eredetvidéke már a nyugati partok közelében feküdt. A Táró és az Appennin főútvonal találkozásánál épült Párma városa, s az úton tovább, észak-nyugat felé haladva, a Pó átkelő-helyénél találjuk az Adriától legtávolabb nyugatra fekvő etruszk várost, Placentaét.

E stratégiailag gondosan kiszemelt pontokon elhelyezett őrvárosok kétségtelenül beváltották a hozzájuk fűzött várakozást. A Pótól északra telepített városok láncolata viszont azt is bizonyítja, hogy terveikbe tartozott a görög terjeszkedés, vagy beszivárgás megakadályozása az északi térségben is. A Pó-völgyét nyugat-keleti irányban átszelő, a folyó baloldalán húzódó főútvonal mentén, Placentiától keleti irányban haladva, az út közepe táján találjuk Mantua városát, még keletebbre pedig, az Adriához vezető útszakaszon Este városa épült. Ez utóbbi volt hívatva a Verona szintén etruszk település - felé vezető út ellenőrzésére, amely a Balti tenger mellékéről érkező híres "borostyán út" alsó szakaszát képezte és Estén keresztül érte el a tengerpartot Atriánál, s vezetett délre Spina felé. Másik fontos út vezetett Placentiából az alpesi hágókon át Közép-Európába és a Duna-medencébe. Ennek az útvonalnak biztosítására épült Acetra és Melpis.

Az etruszkológia által "északi és déli etruszk terjeszkedés" elnevezés alatt ismert itáliai védrendszer a Kr. e. nyolcadik század folyamán teljes egészében kiépült. Talán nem szükséges kihangsúlyozni, hogy itt "megszállásról", "expanzióról" beszélni nem lehet, mert az etruszk "kolonizáció" ellen sehol senki fel nem szólalt, sehol ellenállás nem mutatkozott. Ellenkezőleg, számos adat és feljegyzés arról tanúskodik, hogy mind az északon, mind pedig délen élő rokon-népek az etruszk segítséget maguk kérték, s mindenhol a legmesszebbmenő támogatást adták és összműködést mutatták az érkező etruriaiakkal szemben. Mindez pedig azt is igazolja, hogy egész Itáliát ugyanaz az őslakosság lakta mindenütt, amelynek a közös védelem megszervezése egyformán érdeke volt.

5. Róma

Köztudomású, hogy az etruszk nemzet állami létének Róma vetett véget, s minthogy a Római Birodalom, a "népek nagy olvasztó-kemencéje", nem csak az etruszk múlt, az etruszk kultúra, az évezredek folyamán felhalmozódott etruszk szellemi és lelki hagyatékkincs temetője lett, hanem az etruszk nép élettanilag is megsemmisült benne, az etruszkok története elválaszthatatlanul összefügg a római történelemmel és - éppen ezért - a római kérdés külön fejezetet érdemel és igényel.

Az etruszk történet szempontjából az ókori szerzők műveinek tanulmányozása nem csak azért elengedhetetlen, mert az a kevés feljegyzés, ami az etruszkokról rendelkezésünkre áll, szinte maradéktalanul azokból származik, hanem főleg azért, mert bennük a görög-római "humanista műveltség" emlőin felnevelkedett tudós és laikus; egyházi és világi nemzedékek bámulatos elfogultságának nyitjára is rátalálunk a Római Birodalom határain kívül rekedt "barbár" halandók rovására.

A római felsőbbrendűségi mítosz felépítésében és terjesztésében talán a Pápaság játszatta a legnagyobb szerepet, amely - különféle világi hatalmakkal karöltve - számtalanszor megkísérelte a régi Római Birodalom - természetesen keresztény keretek között történő - visszaállítását.

A Kr. utáni tíz- és tizenegyedik században ennek az ügynek buzgó harcosaként hajtotta a római kereszténység igájába a magyarok első királya is a Kárpát-medence lakosságát, amelyik - mellesleg nagy részben már úgyis keresztény volt. Mögötte nem messze maradnak el a "nyugati" tudományos körök sem, amelyek a modern világ demokratikus rendszereit származtatják le a rómaiaktól. E mítosz terjesztőinek pártosságát talán az mutatja ki leginkább, hogy a "barbaricum" népeiről csak a leglenézőbb, legelítélőbb módon hajlandók megemlékezni, mintha ennek a - szerintük - alacsonyabb rendű világnak "barbár" lakossága mind csak gyáva, civilizálatlan, kultúrálatlan, vad emberekből állott volna. Természetesen mi sem áll messzebb a valóságtól, mint ez a ferde felfogás!

Az ókori szerzőknek ellenségükről írt feljegyzései és az évszázados háborúk lélektani hatása alatt megalkotott megállapításai hatása alól természetesen az etruszkológusok sem tudják magukat kivonni, s azok alapján hozzák meg ítéleteiket az etruszk néppel szemben. Elmarasztalják őket nemzeti kormányzati rendszerük hiányosságai miatt, amely felett magasan állt a római központi kormányzat; elítélik jólétüket, fényűző életmódjukat, - valóban - "gyengeségüket" és elbukásukat is annak tulajdonítják, vagy szociális "bajaikat" emlegetik, s hogy a gazdagok maguk helyett megvett embereket állítottak csatasorba. A római szerzők ellenséges érzületén alapuló modernkori félremagyarázásoknak, félreértéseknek és meg nem értéseknek nincsen se szeri, se száma, pedig - mint látni fogjuk - a római "jóhírnevet" csak a belőle hasznot húzó ügyes hírverők propagandája "adta el" a külföldnek. Amikor a római terjeszkedésről beszélnek, egy-egy nép leigázását, egy-egy ország meghódítását úgy állítják be, mintha az áldozatokkal jót tennének, hiszen vitték nekik a magasabb rendű római kultúrát és civilizációt; azt a tényt, hogy a meghódított területek művészi szinten álló háziiparát a Rómából importált tömegáruval tönkretették, a minőségi termelést elsorvasztották, az iparral foglalkozó független és vagyonos kézműveseket cselédsorba taszították, s a megfizethetetlenné váló hazai termelés megszűntével magát az ízlést is megsemmisítették, azzal mentik és igazolták, hogy a szegény nép számára is elérhetővé tették az addig csak gazdagok által élvezett iparcikkeket; politikai függetlenségük és nemzeti létük elrablását pedig békeszerződésnek, szövetségkötésnek, sőt felszabadításnak nevezték, s a római állampolgárságot jutalmazásnak tolták fel. A puszta valóság azonban az, hogy a külvilággal szemben a megfélemlítés és lefizetés módszereit alkalmazó római vezető réteg '' Róma egész férfilakosságát körülbelül a hatodik évszázadtól egy hosszúlejáratú imperialista terv szolgálatába állította, egy jól felszerelt, évszázadok állandó harcaiban edzett és haditapasztalatokban bővelkedő, jól fegyelmezett, de szándékosan műveletlennek, vadnak és igénytelennek nevelt haderőt szervezett belőlük és ezzel a prédára éhes és a prédálásra felbiztatott embertömeggel indult mindazoknak a legkegyetlenebb és legkönyörtelenebb lemészárolására akiknek földjére, vagyonára, gazdagságára szemet vetett, ha azok'- nemzeti létük és életformájuk védelmében - ellenállni merészeltek nekik. Nem kevésbé elítélendő eljárásuk másik jele sem, amelyik abból állt, hogy szoros szövetséget kötöttek viszont mindazokkal, akik vállalkozásukat elősegítették - mármint az ellenfél soraiból kikerülő árulókkal - s akikkel a további prédát meg is osztották.

Ám lássuk, hogy mit írnak a római annálok és az ókori szerzők Róma eredetéről, kialakulásáról és szédületes emelkedéséről.

A hivatalos "tradíció" szerint Rómát Aeneas leszármazottai alapították. Aeneas - mint köztudomású - Trója egyik legendás hírű hőse és vezére volt, akivel szemben a Tróját elfoglaló "görögök" korábbi barátságos kapcsolataik következtében a győztesek jogait nem alkalmazták, így követőivel együtt elhagyhatta a már lángokban álló várost. Szerencsésen hajóra szálltak, Macedóniát érintették, majd Szicília szigetére hajóztak, onnan pedig Itáliába. A "bennszülöttek" Latin nevű királya, akinek lányát Aeneas feleségül kapta, engedélyt adott nekik egy város alapítására. A trójaiak hamarosan háborúban találták magukat Aeneas házassága miatt a rutulokkal, akiknek Turnus nevű királya szintén igényt tartott a királylány kezére, ám a bekövetkező csatát Turnus elvesztette. Aeneas szerencséjére apósa életét vesztette, ennek következtében ő lett most már mind a két nép királya, s az újonnan alapított nemzetnek a latin nevet adta.

Az új városalapítást kezdettől fogva gyanakvó szemmel néző etruszk király, Mezencius, hamar felismerte az idegen vezetés alá került csoportosulás veszélyét a környező államok biztonságára, ezért készségesen lépett szövetségre a caerai királyi udvarban megjelenő Turnussal.

Ebben az időben "Etruria hatalmának olyan híre volt egész Itália hosszában, hogy nem csak a szárazföldön ismerték el, hanem a tengereken is"; Caera pedig, a királyi székhely "nagykiterjedésű város" volt már. Ez a Líviusz által közölt adat pedig annál is inkább figyelemreméltó, mert a görög kolonizáció csak négy-öt évszázaddal később vette kezdetét, a görögök tehát mint már korábban megállapítottuk - nem lehettek az etruszk "városiasodás" kezdeményezői, sem pedig mintaképei.

Az etruszkok és "latinok" között megindult háborúskodás nem hozott katonai döntést, hosszú generációkon át folyó ellenségeskedéssé fajult, majd végül is kiegyezéssel végződött. A határt az akkor Abulnak nevezett Tibér folyó mentén szabták meg.

A latinok Aeneashoz fűződő legendáját természetesen minden további bizonykodás nélkül elvethetjük, mint légből kapott koholmányt. Minden kétséget kizáróan bizonyított, hogy Róma etruszk alapítású város, mégpedig abból az időből, amikor még sem a "történelmi" Rómának, sem a latinoknak híre-hamva sem volt; az Aeneas-legenda pedig az etruszkoknál évszázadokkal korábban kimutatható, tőlük "örökölték" a késői rómaiak, egyéb hagyományaikkal egyetemben.

Azt is látni fogjuk, hogy a később latin néven ismert lakosságot sem lehet azonosítani a rómaiakkal, mert hiszen - jóllehet a Róma lakosságát összetevő népi zagyvaságban latinok is szerepeltek - egyetlen más állam sem lázadt fel annyiszor a római hódítás ellen, mint Latium, amelyik pedig hamarabb és visszavonhatatlanabbul került - fekvésénél fogva - a római politikai és katonai érdekkörbe, mint bármelyik más Rómát környező állam.

Az sem képezheti vita tárgyát, hogy Aeneas késői leszármazottaiként emlegetett Romulusnak és Rémusnak városalapítási hagyománya akiknek sorsa és csodával határos életben maradása, a földrajzi és ethnográfiai különbözőség kényszerítő hatásából adódó eltérések leszámításával, bámulatos, sőt gyanús hasonlóságot mutat a zsidók Mózesének történetével - éppen úgy alaptalan, ahogyan a testvérpárnak a Jupiterré vált Aeneastól történő leszármaztatási meséje is az.

Minthogy azonban minden legendának van valami történeti magja, ezekből is kihámozhatunk bizonyos - mégpedig igen értékes - adatokat és következtetéseket. Az iker-párnak a farkashoz fűződő viszonya "keleti", azaz kaukázusi, dél-nyugat- ázsiai, vagy anatóliai származásra utal, ám az a tény, hogy az anyafarkas csak szoptatta, de nem szülte őket, a legenda viszonylag késői keletkezését bizonyítja, amikor már a "Barbaricum" lekicsinylendő fogalommá vált, s az állatoktól történő leszármaztatás szokását elvetették, de feledésbe még nem ment. Ez az időpont pedig nem lehet korábbi, mint a római terjeszkedés azon szakasza, amelyben az északitáliai, vagy Itálián kívüli "barbárokat" elérte. Hasonlóképpen ilyen irányú származást mutat az a tradíció is, amely szerint a Palatínusi- dombon ahol Líviusz idejében a Lupercal- sportjátékokat rendezték meg minden esztendőben eredetileg a liciai Pán tiszteletére tartottak "sportjátékokat" s e napon Romulusi és társai meztelenül szaladgáltak és szűzlányokat erőszakoltak meg a bakkultusz előírásai szerint. Hagyományosan ugyanezen a Palatínusi-dombon alapította meg Romulusz Róma városát Kr. e. 571-ben, ifjúkori alba, és latin csordás-kondás juhász cimborái segítségével a fiatalkori örömök emlékezetére.

Annak ellenére tehát, hogy Róma eredettörténetének legendái nélkülöznek minden való alapot, egyet kétségtelenül bizonyítanak, mégpedig azt, hogy a legendák keletkezése idején még a köztudatban élt egy keletről -minden bizonnyal Elő-Ázsiából- érkező bevándorlás hagyománya, s ez nem lehet más, mint a már említett- Kr. e. 1200 táján Itáliába érkezett népvándorlási hullám, amelyik azonban tökéletesen beleolvadt az itáliai ősmediterráni őslakosságba.

A legendák szerint Romulusz törvényeket adott népének, s hogy e törvényeknek nagyobb tiszteletet biztosítson, uralkodói jelvényeket vezetett be, amelyek nem csak méltóságot, hanem tekintélyt és végrehajtó hatalmat is hivatva voltak adni személyének. Leghatásosabb eszköze abban állt erre való törekvésében, hogy tizenkét porkolábot (lictor) vett maga mellé. Ókori írások szerint e számot a jósok tizenkét madaráról vette volna, Líviusz azonban azon a véleményen van, hogy "a liktorokat és azok számát is a szomszédoktól kölcsönözte, az etruszkoktól, akiktől a trón és a bíborral szegélyezett köpeny is származik és az etruszkok azért használták e számot, mert a királyukat tizenkét állam szavazói választották, s mindegyik állam adott mellé egy-egy liktort."

Miután Romulusz ikertestvérét, aki vetélytársa lehetett volna, megölte, nagy hévvel hozzáfogott városa fejlesztéséhez, Róma lakosságának felduzzasztásához. E célból régi mezopotámiai szokás szerint a várost menedékhelynek, szanktuáriónak nyilvánította, ami azt jelentette, hogy büntetlenséget biztosított és védelmet adott a környező államok szökevényei számára, akik szökött rabszolgák és üldözött bűnözők voltak, s az ókori író szerint ez a háttér adott "szolidaritást a város növekvő nagyságának." Az így összeverődő, szedett-vedett, rovott múltú tömeg karbantartására és megfékezésére száz szenátort nevezett ki, a hagyomány szerint "vagy azért, mert ez a szám elegendő volt, vagy pedig azért, mert nem volt több azoknak a száma, akik származásukat tiszteletreméltó családtól tudták levezetni." Ez utóbbiak leszármazottai lettek a későbbi patríciusok, akikről még fogunk hallani a továbbiakban, hiszen állandó küzdelmeik a plebejusoknak nevezett "közönségesekkel" - azaz a nem tisztességes családok leszármazottaival - nagy részét töltik ki a római történelemnek.

Ilyen módszerekkel Romulusz hamarosan olyan hatalomra tett szert, hogy fegyveres erejével felvehette a versenyt túlszárnyalta - az összes környező államot.

A királyi hatalom teljében lévő uralkodónak egy bánata volt csak. A város lakosságát alkotó bűnözők, szökevények és kalandorok társadalma csaknem kizárólag férfiakból állt, s ha az utódok biztosítására valami gyökeres megoldást nem sikerül találnia, városa egy emberöltő után nem csak, hogy megszűnik növekedni, hanem visszaesik, sőt jelentéktelenné zsugorodhat. A környező államok lakossága nem mutatott hajlandóságot arra, hogy a Rómában büntetlenségre talált bűnözőivel összeházasodjon, s Romulusz hiába küldött követeket mindenféle ígéretekkel, nem fogadták őket sehol sem szívesen. A maguk és utódaik számára nyilvánvalóan nagy veszedelmet jelentő Rómának csípős üzenetet küldtek válaszaikban: "Nyitottak-e azilumot a nők számára is, mert az volna az egyetlen módja, hogy megfelelő házastársakat szerezzenek maguknak."


 Elképzelhető Romulusz felbőszült haragja, ám türelmet színlelve azonnal hozzálátott egy terv kidolgozásához és végrehajtásához, hogy a goromba visszautasítást kellőképpen megtorolja.

Neptun tiszteletére - aki a római mitológia szerint az első lovat saját hármas fogatából ostorcsapásával a földre terítette - nagy lovas ünnepséget rendezett, amit a szomszédos államokban széles körben meghirdetett. Nem csalódott, sok kíváncsi ember összesereglett a kitűzött időre, akik megcsodálták városa erődítéseit, a házak tömegét, s mindent, amit Rómában láttak és találtak. A feleségestől-gyermekestől érkező vendégeket, mint elképzelhető is, látható szeretettel fogadták a római lakosok. Meghívták házaikhoz, asztalukhoz ültették őket, s pihenő helyet adtak nekik az úti fáradalmak kipihenésére. Hanem, az ünnepi játékok megkezdése után, egy adott jelre, a római fiatalság megrohanta a gyanútlan idegeneket, s amelyik nőt, válogatás nélkül, közelükben találták, magukkal hurcolták. A szenátorok, akik méltóságukon alulinak tartották a személyes erőszakot, szolgákat fogadtak, hogy a legszebb leányokat- asszonyokat számukra fogdossák össze.

Elképzelhető a károsult szülők és férjek felháborodása a náluk magas fokon álló vendégjog ilyen fokú megsértése miatt és a minősíthetetlen terrorcselekmény láttán. Romulusz hiába járta azután végig a házakat, hogy személyesen magyarázza meg a károsultaknak a történteket; hiába vetette szemükre, hogy az ő gőgös viselkedésük és visszautasításuk volt az oka az erőszakoskodásnak, s hiába ígért teljes jogot és érvényes házasságot, a szép szavak nem enyhítették a helyzet súlyosságát.

Róma első külügyi kapcsolata így az erőszak útján indult el, s arról többé le sem tért szédületes magasságokba ívelő életpályája folyamán sohasem. Romulusz tettével - akarva nem akarva - megszabta a jövő útját, mind Róma, mind pedig szomszédai számára.

Az érdekelt városállamok, amelyek leányain a gyalázat megesett, elég erősek voltak, hogy elégtételt vegyenek a történtekért, s a "római veszedelmet" egyszer s mindenkorra megoldhatták volna, ha... összefogtak volna. Ez azonban akkor sem volt erős oldala a keleti népeknek. A gyakorlatban az történt, hogy amikor Caeninia, Crustuminia és Antemnacia a szabin királyhoz fordult a közös akció ügyében, mindegyikük túl lassúnak ítélte a diplomáciai utat, s így a leghatalmasabb szövetséges nélkül maguk kezdték meg a háborús előkészületeket. A caeninok pedig másik két társuk lassú készülődését sem bírtak türelemmel kivárni, s egyedül törtek be a római területre. Romulusznak nem került nagy erőfeszítésébe a győzelem. Seregüket szétverte, majd üldözőbe vette. A caenin királyt megölték és kirabolták, majd városukra támadtak, elfoglalták tőlük és a lakosságot mindenéből kifosztották.

Róma következő áldozata Antemnacia lett, amely seregével betört Rómába, hogy a Capitolnál megtartott győzelmi ünnepségekkel elfoglalt rómaiakat meglepje. Azonban egy sebtében összeverbuvált légió a háborúskodásban egyáltalán nem járatos antemnaciaiakat egyetlen ütközetben megsemmisítette, s városukat rohammal elfoglalta.

Legkönnyebb dolga Crustuminiával volt Romulusznak, akik szövetségeseik csúfos veresége láttán teljesen kedvüket vesztették.

Az összefogásra képtelen városállamok egyenkénti megverése "sablonossá" vált a jövőben, csakúgy, ahogy az elfoglalt városok lerombolása, vagy "kolóniák" küldése a le nem rombolt városokba és e városokból kikerülő árulók Rómába csalogatása házhely adományozással s egyéb kiváltságok biztosításával. Ám a visszamaradók részéről is megindult egy fordított irányú "emigráció" Róma felé, hiszen a szülők látni akarták gyermekeiket, sőt azok, akiket rabszolgaként hurcoltak Rómába, azok is lassan-lassan római polgárokká váltak, ahol később meg is válthatták szabadságukat.

A nőrablást követő idők utolsó háborúja a szabinokkal volt, s ezekkel már nem volt könnyű dolga Romulusznak. A szabinok hadműveleteit nem harag és felhevülés, hanem hideg, megfontolt ész irányította. Szándékukat egészen addig titokban tartották, amíg csak meg nem kezdték a hadi tevékenységet Róma ellen. A legenda szerint egy vízhordó leány lefizetése árán egérutat nyertek a városba és az éjszaka leple alatt elfoglalták a citadellát. A megrettent rómaiak másnap teljes erejük bevetésével sem tudták visszafoglalni fellegvárukat, a szabinok nem csak, hogy visszaverték, hanem meg is futamították őket. A rómaiak után a citadellából kirohanó szabinok már-már birtokba vették a várost, amikor Romulusz a menekülő katonáit "Jupiter parancsszavával" megállította, majd velük a szabinokat a városon kívüli mezőre szorította, ahol a sokkal nagyobb tömegű rómaiak voltak már előnyben.

E fordulatnál a híressé vált szabin nők vették át a kezdeményezést, akik - mint ismeretes - berohantak a harcolók vonalába, szétválasztották őket és a történelemben megörökített szavaikkal kiengesztelték a harcosokat: "Ne piszkítsátok be kezeteket saját apáitok és vőitek vérének ontásával és ne hozzatok apagyilkosságot utódaitok fejére, hiszen azok egyikteknek gyermekei, másikotoknak unokái lesznek!"

A szabin nők bátor közbelépésének eredményeként 742-ben nem csak kibékültek, de szövetséget is kötöttek egymással a szabinok és rómaiak. A két nemzet egyesült, közös kormányt alakított és az új birodalom fővárosa, természetesen, Róma lett. Róma lenyelte a szabinokat, jövője biztosítva lett, lakossága és hatalma megkétszereződött.

A három városállam, amelyet Róma először megfosztott leányaitól, azután kirabolt, majd megsemmisített, latiumi városok voltak, lakói tehát a legendák szerint - nem etruszkul beszéltek, hanem azon a nyelven, amelyből a későbbi latin kialakult. Ugyanez feltételezhető a szabinokról is, akik a Tibér bal partja mentén Rómától észak-keletre éltek. A Tibér bal partján azonban, Rómától néhány kilométernyi távolságban északra, az etruszkoknak is volt egy városa, Fidenae. Líviusz szerint a fidenaeiak "irigy szemmel" nézték egy - ilyen közelfekvő szomszédos hatalomnak ekkora megnövekedését, "ezért elhatározták, hogy hadat indítanak ellene".

A római történész szóhasználata az ellenséggel szemben érthető, de nem helytálló. A fidenaeiek irigység helyett inkább nyugtalanságot, sőt félelmet érezhettek a nyomasztó római hatalommal szemben és a környező népek bekebelezése után joggal következtethették, hogy a legközelebbi áldozat ők lesznek, s hasonló sors vár rájuk is. A "preventív" háború még nem régen erkölcsileg elfogadott tett volt - csak az első világháború megnyerése után hozták a győztes nagyhatalmak saját érdekükben azt a "törvényt", hogy az "agresszor" mindig az, amelyik először lő - a fidenaeiek tehát nem marasztalhatók el a háborús felelősség vádjában. Az idő a rohamosan erősödő Rómának kedvezett, ezért kezdte a háborút Fidenae és nem Róma.

Hogy Romulusz hasonlóképpen gondolkozhatott és várta a fidenaeiek támadását, azt a bekövetkező események ékesszólóan igazolják. A fidenaei ifjúságból hirtelen összetoborzott, igazának tudatán lelkesedő csapat alig lépett római területre, megrökönyödve vette észre, hogy Romulusz csapdát készített számára. Azonnal visszavonultak, s így a teljes megsemmisülést elkerülték ugyan, azonban az üldöző rómaiak fegyelmezett és jól képzett seregétől nem tudtak leszakadni, így velük együtt azok is bejutottak a városba és elfoglalták azt. Elképzelhető a lakosság elleni erőszakoskodás, rablás és gyújtogatás, hiszen akkor már római szokássá vált a győztes katonáknak a zsákmányból történő kielégítése és megjutalmazása, s az életben maradt lakosság rabszolgavásáron történő kiárusítása.

A Tibér másik oldalán, Rómától és Fidenaétől majdnem egyforma távolságra állt egy másik etruszk város is, Fidenaeának testvérvárosa, Vei. A két város ősidők óta barátságban élt egymással, fiataljaik összeházasodtak, s a legteljesebb faji és családi rokonság kötötte össze őket. E kapcsolatokból természetesen adódik, hogy a veiek nem nézhették ölhetett kezekkel véreik könyörtelen lemészárlását, s a római hatalom közelsége súlyos teherként nehezedett rájuk is. Éppen ezért lehetséges, hogy igaza van a római hagyománynak, amelyik azt tartja, hogy a veiek törtek be először római területre, s annak környékét pusztították, ezért kel át Romulusz seregével a Tibéren. Ismerve azonban a római történetírók jó szokását, hogy a háborús felelősséget igyekeztek mindig ellenfeleik nyakába varrni, éppen úgy elképzelhető, hogy a veiek nem kezdtek volna háborút a túlsúlyban lévő rómaiak ellen, hiszen sokkal ésszerűbb lett volna számukra, hogy testvérvárosuk példáján okulva városukat megerősítsék egy esetleges, sőt biztosan várható római támadás ellen. Az események további alakulása ez utóbbi feltevést igazolja.

Az etruszkok kivonultak a Tibéren átkelt Romulusz serege ellen és a veii mezőn megütköztek velük. Bár a rómaiak lassan visszaszorították őket, Fidenae sorsa nem teljesedett be rajtuk, Vei városát nem tudták bevenni. Romulusz kénytelen volt az ostromot beszüntetni; ehelyett a város körül elterülő mezőgazdasági területet pusztította. A megélhetésétől elvágott, éhezésre ítélt város végül is kénytelen volt békét kérni, e célból elküldte követeit Rómába. Az egyezkedés eredményeként Vei elvesztette területének Rómához közelebb eső jó részét, ennek fejében százéves "fegyverszünetet" kapott Rómától. A területveszteségnél is súlyosabban érintette Veit az a tény, hogy a rómaiaknak most már a Tibéren túl is volt egy hídfője, ahonnan bármikor sakkban tarthatták és háborút indíthattak az etruszkok ellen.

E háborúkkal a legendák szerint is befejeződött Romulusz uralkodásának időszaka. Egy ponthoz érkeztünk, ahol ismét el kell időznünk kissé, mert nem csak az évszámokkal van hiba, hanem egyéb tévedések is előfordultak a fenti történettel kapcsolatosan, s az előadott "tények" is magyarázatra szorulnak.

Mint láttuk, az etruszk és egyéb népnevek alatt élő, de egységes fajú és nyelvű lakosság nem csak Etruria területén élt, hanem az egész itáliai félsziget hosszában és Szicília szigetén is. Azt is letárgyaltuk már, hogy Campániát, valamint a Pó vidékét nem akkor népesítették be és "kolonizálták" amikor mindkét vidéken megalapították a tizenkét testvér-várost, hanem azok ősidők óta ennek az azonos fajú és nyelvű népnek a lakott területei voltak, csupán a kívülről várható ellenséges támadás ellen erődítették meg és "városiasították" őket etruszk vezetés alatt. Ebben az időtlen-idők óta egységes, őslakosság által teljes egészében megszállott, tökéletes földrajzi, gazdasági és néprajzi alakulásban most mégis - ha nem is idegen fajú, de különböző nyelvű ismeretlen eredetű népcsoportról kapunk híradást, közvetlenül Etruria déli határán.

Kik lehettek ezek?

Tudjuk, hogy a több, mint fél évezreddel korábbi népvándorlási hullám Elő-Ázsiából érkező menekültjei nem lehettek, hiszen azok már régen azonosultak az őslakossággal. Abban az időben, amikor a római hagyomány Róma alapításáról beszél (Kr. e. 753), Etruria és egész Itália területén még zavartalan béke és biztonság uralkodik, legalábbis az "interiorban", a félsziget belső területein, s a várható görög támadások ellen a hatalmas Itália erőd építményei, erődítései készen állnak. Görög betolakodásra gondolnunk tehát nem lehet, de semmiféle történelmi említés, vagy régészeti lelet sem tesz rá utalást. Az egyetlen fennmaradó lehetőség tehát az, hogy nem lehetnek mások, mint azok a népcsoportok, amelyek szintén a Kr. e. 1200 táján bekövetkezett népvándorlás Anatóliából kirajzott menekültjei ugyan, ám amelyeknek útját észak felé, Thessaliába követtük. Az Adrián átkelt és Közép-Itália keleti partvidékén lábát megvető népcsoportok - mint emlékezhetünk - már nem csak a tér és idő okozta nyelvfejlődési és kultúralakulási eltérésekben különböznek Itália őslakosságától, hanem ezen felül több kevesebb "semita" hatást is felvettek, részben közvetlen vérkeveredés, részben pedig kultúrhatás útján. Arra is emlékezzünk, hogy további évszázadokba telt, amíg - elsősorban szaporodás és terjeszkedés következtében a kelet-nyugati irányban folyó völgyek mentén a későbbi Via Salaria útvonalán, át szivárogtak az etruszk terület szívébe, az Apeninek észak-déli irányú vonulatain keresztül. Ezek leszármazottai - latinok, szabinok és egyéb néven ismert, nem etruszk nyelvű, kisebb-nagyobb néptöredékek tarka serege - harmonikusan beleilleszkedtek az etruszkok magasabb műveltségébe és civilizációjába, így senkinek sem volt szüksége erődített városokra Etruria belsejében.

Azaz, nem volt szüksége mindaddig, amíg a legendák Romulusza belőlük össze nem kovácsolta Rómát, s városaik bekebelezése útján erejét olyannyira meg nem növelte, hogy "a szomszédos hatalmak nem úgy tekintették többé, mint egy várost, hanem mint egy ellenséges tábort, amelyet beerőszakoltak közéjük azzal a céllal, hogy megzavarják az általános békét".

Romuluszról azonban megállapítottuk már, hogy csak a legendák világában létezett - és csakis ott létezhetett - viszont neve már megtörtént, az írott történelemben már igazolt eseményekkel áll összefüggésben és rögzíthető évszámokhoz fűződik. A következő lépésben tehát azt a személyt kell felfedeznünk, aki már valóságos, létező ember volt, akivel Róma története igazán elindult, s akinek emlékéből évszázadok múltán Romuluszt gyártottak a dicsőség útjára lépett rómaiak eredetszépítő legendái.

Romulusz haláláról a tradíció úgy emlékezik meg, hogy nem békés öregségben, hanem erőszakos halállal múlt ki. Livius Róma története című munkájában a következő szakaszt olvassuk erre vonatkozólag: A felháborodott római nép azon tanakodott, hogy miképpen járjanak el az áruló patríciusokkal szemben, akik szeretett királyukat, Romuluszt, "saját kezükkel szaggatták darabokra" ellene érzett elkeseredett gyűlöletük miatt.

Röviddel halála után Romulust megjelent egy Proculus Juliusnak nevezett valakinek, aki a népgyűlésre sereglett, "felháborodott" római népnek a következő meglepő történetet jelentse be: "Rómaiak, tegnap hajnalban Romulusz, a mi városunk szülőatyja, hirtelen leszállva az égből, megjelent előttem; amikor pedig a borzalomtól megdermedve leborultam előtte és imával fordultam hozzá, hogy ne vegye szentségtörésnek, amiért szemeimet rávetettem, "Menj", mondta ő "és mondd meg a rómaiaknak, hogy az istenek akarata az, hogy az én Rómám a világ fővárosa legyen. Ezért kultiválniok kell a háború művészetét; és legyenek biztosítva (részemről), s ezt a bizonyosságot adják át az utódaiknak is, hogy egyetlen emberi hatalom sem lesz képes ellenállni a római fegyvereknek." E szavak után felszállt és eltűnt szemeim elől."

Hogy ki volt Proculus Julius, azt már sohasem fogjuk megtudni teljes bizonyossággal, szavai azonban "csodálatos módon hitelre találtak azonnal" s "az emberek és a hadsereg fájdalma felengedett, mert Romulusz halhatatlanná válása kiengesztelte őket."

Valószínűleg igen közel járunk az igazsághoz, ha feltételezzük, hogy Proculus Julius nem közönséges, együgyű pásztorember volt, hanem a papság szószólója, aki igen jól ismerte a babonás római nép lelkivilágát és tudta, hogyan lehet lenyugtatni kedélyeit. Valószínű az is, hogy részt vett "Romulust" meggyilkolási merényletében, vagy legalábbis be volt avatva a merénylet hátterét képező intrika-szövevénybe. Mielőtt azonban Proculus személyével és a római papság szerepével tovább foglalkoznánk, a továbbiak érthetővé tételének érdekében előbb tárgyalnunk kell az "etruszk római királyok" a Tarquiniuszok kérdését, ami, mint látni fogjuk, egyébként is sokkal inkább a római történelembe kívánkozik, mint az etruszkba.

Történetüket legtöbb etruszkológus - ha ugyan egyáltalában van kivétel - az etruszk nagyság illusztrálására állítja be, hisz lám!, még a nagy Rómának is adtak királyokat. Akadnak olyanok is, akik Róma alapítását is nekik- Traquiniusz Priszkusznak-tulajdonítják, s hogy mennyire igazuk van, azt talán maguk sem sejtik még. Az ő uralkodásuk ideje az, amikor a képzelet, a költészet, a legenda és a valóság összetalálkozik, s láthatólag e legendák szerzői sincsenek tisztában, hogy ki, mit, mikor tett, vagy mely események tartoznak a valóság, s melyek a képzelet világába.

Amint kiderül, az etruszkok nem igen dicsekednének a Tarquiniuszok dicsőségével!

Történetük a hatszázas évek utolsó harmadában kezdődik, Ancus király uralkodása alatt, aki a legendákból ismert módszerekkel rendkívüli módon megnövelte Róma hatalmát. Elsőként Politórium városát támadta meg, s miután ostrommal bevette, egész lakosságát rabszolgaként Rómába terelte, "állampolgárságot" adott nekik s az Aventinen letelepítette őket. Nem sokkal ezután elfoglalta Tellenae és Ficana városát, s azok lakosságával is hasonlóan bánt el. Időközben a "régi latinok" akiket az ókori szerzők így akarnak megkülönböztetni az "új latin" római lakosoktól beköltöztek az üresen álló Politórium városába, s hogy ez még egyszer elő ne fordulhasson, Ancus őket is "állampolgárságra" kényszerítene, Politóriumot pedig földig romboltatta. Végül a Medulia közelében ellene gyülekező összes latin erőket is lehengerelte, s az életben maradottakat beolvasztotta a római népbe. E városok mezőgazdasági területeinek birtokbavétele után uralmát kiterjesztette az egész Latium területére. Következő lépésként megtámadta Veit és elfoglalta tőlük a maesiani erdőséget a Tibér túlsó oldalán, majd kijutott a tengerig az ostiai sótelepek birtokbavétele céljából.

Ancus király ténykedése kísértetiesen hasonlít a Romulust uralkodása idején végbement eseményekre és minden valószínűség szerint ezek szolgáltatták az alapot a későbbi legendák számára, s a színes nőrablás és egyéb képzeletbeli nagyítások az eredettörténet költői szintre emelését szolgálták csupán. Ennek ellenére Ancust Romulust személyével azonosítani nem lehet.

Ebben az időben tűnik fel Rómában egy Lucumo nevezetű személy, akinek jelleméről és ügyes mesterkedéseiről, Líviusz jóvoltából, pontos értesülések maradtak ránk.

Ez a vállalkozó szellemű, hatalmas vagyonnal rendelkező kalandor Kr. e. 630 táján érkezett Rómába, ahol házat vett és letelepedett feleségével. Líviusz világosan megírja, hogy a nagyravágyás vezette őket, azonban azt is megtudjuk, hogy Tarquiniában, ahonnan Rómába érkeztek, nem részesülhetett különösebb megbecsülésben, annak ellenére, hogy előkelő etruszk családba nősült be, mert idegen származású volt, s Etruriában mint emlékezhetünk - az idegenek a legalacsonyabb társadalmi osztályba tartoztak.

Lucumo egy Demaratusz nevezetű ember fia volt, aki a görög Corinthoszból érkezett Tarquiniába, görög neve ellenére azonban lehetséges, sőt valószínű, hogy már Corinthoszban is idegen volt, mert a régi harcos szellemet kalmárosító "semiták" ellen megindult belső forrongások következtében kellett görögországi otthonát elhagynia. Tarquiniában megházasodott és két fia született; ezek egyike volt Lucumo, a másikat Arunnak hívták, akiről még szintén hallunk a Tarquiniuszok története folyamán. Egyelőre elég annyit tudni róla, hogy nagyapja halála után született és így kimaradt nagyapja végrendeletéből. Ennek következtében keserves szegénység jutott osztályrészéül, míg az egész vagyont megöröklő Luciusz hatalmas gazdagságra tett szert, amellyel azonnal nagyravágyó terveinek megvalósításához fogott. A vagyon következtében elnyerte egy előkelő etruszk családnak Tanquil nevű leánya kezét. Tanquil nem kevesebb nagyravágyással rendelkezett, mint férje, s nem sokáig bírta elviselni azt a megaláztatást, amiben alacsony származású férje miatt része volt, hiszen az etruszk társadalom nagy vagyonuk ellenére sem volt hajlandó befogadni őket. Kitervezték tehát, hogy elköltöznek Tarquiniából.

Céljaik számára Róma kitűnően megfelelt, mert úgy számították, hogy egy ilyen fiatal államban, ahol a nemesség eredete is késői, új és a társadalmi emelkedés az érdemek alapján is lehetséges, "jó helye volna egy ambícióktól fűtött, szorgalmas embernek", akinek ráadásul töménytelen pénze is van.

A történet szerint éppen a Janikulumon hajtottak keresztül, amikor egy sas jelent meg a levegőben és szárnyain lebegve megállt felettük. Nem kis meglepetésükre a sas hirtelen előrebukott, csőrével leemelte Lucumo fejfedőjét, majd néhány kört írt le a kocsi fölött, azután hangos vijjogással visszaszállt és fejére visszahelyezte a fejfedőt. "Mintha csak mindezt a műveletet egy istenség parancsára hajtotta volna végre!"

Úgy mondják, hogy Tanaquil az előjelet nagy örömmel fogadta, mert - mint általában az etruszkok - jól-iskolázott volt az ilyen "égi csodák" értelmezésében. Megölelte férjét és közölte vele, hogy "egy ilyen madár, az égnek abból a régiójából (ahonnan érkezett, egy ilyen istenség küldötteként (aki küldte), nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy nagy-nagy szerencse vár rá."

Mindez természetesen, Tanquil koholmánya volt a babonás római nép fogyasztására és terveik elősegítésére. Telve ezekkel a gondolatokkal és nagy-nagy várakozással, továbbhajtottak a városba, ahol Demaratusz már Tarquiniusz néven szerepelt, s Lucumo nevét és a Rómában jobban hangzó Luciuszra változtatta.

Nem csalódtak. Az isteni csoda nimbuszával érkező gazdag idegenek érkezése nagy feltűnést keltett és Luciuszból "nem hiányzott az akarat, hogy a szerencse erőfeszítését a maga oldalára állítsa." Mindent elkövetett, hogy udvarias modorával barátokat szerezzen, szórakoztatásban gazdag vendéglátásokat rendezett és bőkezűségével elől járt a jótékonykodásban. Nem csoda, hogy hírük a királyi palotába is eljutott, ahol hamarosan kieszközölte bemutatását. Ügyes hízelgése nem csak a királyi udvarba, hanem a király bizalmába is besegítette; nemsokára tanácsos lett minden köz- és magánügyben, végül pedig a király gyermekei felett a gyámságot is elnyerte.

Megbízható adatok hiányában talán igazságtalanság Ancus király korai halálával kapcsolatosan megvádolni, azonban nehéz megmagyarázni Ancus, Róma utolsó etruszk királya hirtelen halálát, miután Tarquiniuszt kinevezte apró gyermekei gyámjává. A király halála után természetesen rámaradt a királyi teendők ellátása, s amikor a királyfiak férfisorba serdültek, ő sürgette egy királyválasztó gyűlés összehívását.

Hogy a természetes örökösödési rend helyett miért kellett választani az új királyt, arról ugyan nem szól a krónika, azonban az események annál világosabban beszélnek. Szándéka, hogy a királyfiakat kisemmizze, nyilvánvalóvá vált, amikor - a királyválasztó gyűlés meghirdetése után, a választás időpontjának közeledtén- "elküldte az ifjakat jó messzire vadászni".

Azt mesélik, hogy a korona elnyerése érdekében a nép kegyeit kereste, hízelgett nekik és gondosan előkészített beszédeivel a csőcselék támogatását igyekezett megnyerni. Mindez manapság talán nem tűnik kifogásolhatónak, az ő idejében ez nem vallott nagyobb jellemességre, ezen maga Líviusz is megjegyzi, hogy "egyébként rendkívüli érdemekkel rendelkezett". Ügyeskedése és fondorlatai eredménnyel jártak, mert a "nép beleegyezett", hogy elfoglalja a trónt a jogos örökös helyett.

Trónra kerülése után Luciusz minden ténykedése azt látszik megerősíteni, hogy a kívülről érkező görög támadásoknak évszázadokon át sikeresen ellenálló etruszk birodalom belső megbontására vállalkozott. Adatok hiányában ma már lehetetlen volna megállapítani, hogy ez egyéni vállalkozás és kezdeményezés volt-e részéről - talán, hogy bosszút álljon a gőgös etruszkokon, amiért nem fogadták be maguk közé - vagy pedig a görögök szemelték-e ki és ültették be a feladat végrehajtására. A további történések mindenesetre az utóbbi feltevés felé mutatnak. Bármelyik eset álljon is fenn, Tarquiniában eltöltött ifjúságának emlékei minden bizonnyal nagy alakító hatással voltak elhatározására.

Lucius uralkodása alatt mélyreható, gyökeres változásokon esett át Róma társadalmi berendezkedése, valamint bel- és külpolitikája. Uralmának megerősítésére és a szenátorok hatalmának ellensúlyozására a szenátorok számát megkétszerezte és az új szenátoroknak az "ifjabb nemesség" címet adományozta Ezt a - régi hagyományok, a fennálló rend és életforma fenntartására mindig kész, az "új eszméknek", a felforgatásnak mindig mindenhol ellenálló - régi nemesség akaratának érvényesülését és befolyását semlegesítő, a régi nemességet az új "rezsim" saját párthíveivel felhígító eljárást a legújabb korban is sikeresen alkalmazták a Brit Birodalom "demokratizálására", valószínűleg anélkül, hogy valaki is felismerte volna, hogy e terv kidolgozója és első alkalmazója egy "etruszk" király volt.

Miután személyes hatalmát megerősítette és Róma társadalmát kellőképpen felforgatta - talán a belső forrongás és a kedélyek lecsillapítására - erejét a szomszédos Latima ellen fordította. Általános összecsapásra nem került sohasem sor, mert ügyes stratégiával a latin városokat egyenként vette ostrom alá és semmisítette meg. Ilyen módon "az egész latin fajt" uralma alá hajtotta.

A sikeres háború befejeztével Rómát erős kőfallal és egyéb erődművekkel vette körül.

Az eddig etruszk Róma Tarquiniusz Luciusszal különleges történelmi küldetésének útjára lépett, s alatta indult el az a folyamat, amely lassan "latinná" alakította át az ősi etruszk várost.

Luciuszon a római szenátusnak a régi etruszk nemességhez tartozó csoportja véres bosszút állt. Az ellene szövött összeesküvést Ancus király kisemmizett fiai szervezték meg s a halálos fokoscsapást egy pásztornak öltözött merénylő hajtotta végre rajta. Nem valószínűtlen, hogy ő volt a római szerzők által megörökített király, aki a csőcselék kegyeiből került trónra, s akit az érdekeikben és becsületükben megsértett régi "szenátorok saját kezükkel szaggattak szét", nem pedig a csak legendákban létező Romulust. A "történelmi" Róma alapításának kétes dicsősége tehát Demaratusz Lucumo, vagy más néven Tarquinius Luciusz nevéhez fűződik.

A véres tragédia nem vetett véget a Tarquinuszok uralmának. Luciusznak Priszkusz nevű fia akit sokszor összetévesztenek Luciusszal, későn született, amikor már az utódlás kérdése eldőlt, s valójában sohasem uralkodott. Ancus fiainak mellőzésével Luciusz vője, Szerviusz Tullius került a trónra, akit fogadott anyja és anyósa, Tanaquil segített a királyi családba, majd férje erőszakos halála után az uralomra. A királyné mesterkedéseiben itt sem hiányzott az "égi csoda" igénybevétele, sem pedig a jogos örökösök csalafinta félrevezetése. Valószínűleg az ő sugallatára, hogy helyzetét a trónon megerősítse két leányát összeházasította Priszkusz két fiával.

Szerviusz trónra lépése után azonnal hozzálátott előde megkezdett munkájának befejezéséhez, a római társadalom teljes átformálásához. Első lépésként - halálbüntetés terhe mellett - elrendelte a lakosság és a magánvagyon pontos összeírását. A vagyoni adatok alapján öt osztályba sorolta Róma lakosságát, amivel elérte, hogy a kis létszámú, de nagy vagyonú osztályok kezére játszotta a hatalmat, a nagytömegű szegényebb osztályokat pedig kizárta a közügyekből. Ugyanezen elbírálás szerint az egész társadalmat katonai szolgálatra kötelezte, s mindenkinek előírta, hogy milyen fegyverzetet köteles saját költségén beszerezni és a háborúba magával vinni.

Mélyreható változások történtek a választójogban is. Szerviusz eltörölte a szavazók egyenlő elbírálását, s a szavazatok "súlyát" különbözővé tette. A társadalmat vagyona szerint előkelőségi fokozatokba sorolta, s bevezette a különféle címeket és méltóságokat. Az átmenetet az egyenlők társadalmából az osztály-társadalomba olyan ravaszul kitervelte, hogy látszatra senki sem volt kizárva, mégis az egész hatalom a főurak kezére került. Az állami ügyek intézésében a következő társadalmi osztályt csak akkor lehetett megkérdezni, ha a legmagasabb osztály saját kebelén belül valahogyan nem tudott volna megegyezni, "ami igen ritkán történhetett meg"; az pedig gyakorlatilag sohasem, hogy az alacsonyabb osztályokra kerülhetett volna valaha is a sor. Reformjai nyomán kialakult az az új társadalmi rend, amely nem csak Rómának lett évszázadokon át változtathatatlan társadalmi berendezkedése, hanem a későbbi katolikus hierarchiának, az európai feudális társadalmaknak, s Bizáncnak is mintául szolgált.

A már amúgy is kitűnően megerődített várost valósággal bevehetetlen erődrendszerré építette ki, amivel Rómának jövőbeni szándékai véglegesen nyilvánvalóvá váltak. Mint emlékezhetünk, Róma ellenséges fellépéséig Itália belsejében erődített városokra nem volt szükség. A hatodik századtól származó belső etruriai városerődítési leletek hőségesen regisztrálják, hogy az etruszkok Róma szándékát világosan felismerték.

Szerviusz Tulliusz uralkodásának első, s az etruszkokra nézve legfontosabb tevékenysége az volt, hogy Vei "és a többi etruszkok" ellen megindította a háborút. Az ellenségeskedés ettől fogva - rövid megszakítások leszámításával többé meg sem szűnt, s az évszázados harcok végül is az etruszk nemzet teljes megsemmisüléséhez, s a római birodalomba történő bekebelezéséhez vezettek.

A szolga származású Szerviusz fogadott apjához hasonlóan tragikus módon fejezte be uralkodását és életét. Vője, Luciusz Tarquiniusz, a nálánál sokkal idősebb és gyengébb alkatú királyt saját kezűleg dobta le a szenátus épületének lépcsőjéről, majd a magát sebesülten hazafelé vonszoló ember után küldte szolgáját, s az a nyílt utcán végzett vele. Szerviusz leánya, az új királyné könyörtelenül áthajtott fogatával holttestén, amint a szenátusból hazafelé vágtatott, s kegyetlenségéről utcát neveztek el. Luciusz Tarquiniusz uralkodását 532-ben azzal a rendeletével kezdte, hogy megtiltotta apósa holttestének eltemetését, mert - mint mondta - Romulusz is temetetlen maradt. Nyilvánvaló, hogy nagyapjára célzott, akit Szerviusz szintén temetetlenül hagyott, hiszen hosszabb ideig - amíg uralmát sikerült biztosítania, halálát is titokban tartották. Ugyancsak a bosszúállás művének tűnik, hogy legyilkoltatta mindazokat a szenátorokat, akik az első Tarquiniuszt "saját kezükkel szaggatták szét". Az "új Róma" ellenségeinek - a régi etruszk nemességnek felszámolása saját pozíciójának megerősítését is szolgálta.

Különös erőfeszítéseket tett a latinokkal való kapcsolatok szálainak további megerősítésére. A mai nagyhatalmak módszereire bámulatosan hasonló eszközöket alkalmazott velük szemben, mint a "külföldi segélyt" és a megfélemlítést. Hogy a latin vezetőkben terrort keltsen, az egyik renitenskedő ariciai főúr ellen összeesküvést szőtt, csapdába ejtette, majd árulás vádjával kivégeztette. Az ariciai vezérnek, Turnusnak neve később a legendákban Aeneassal kerül kapcsolatba, mint a rutúliaiak királyáé, akivel Aeneas és a "trójaiak" első csatájukat megvívták Itália földjén.

Egy régi szerződésre való hivatkozással berendelte a latinok fegyverre fogható fiatalságát Rómába, s amikor azok a királyi parancsnak engedelmeskedtek, századokba osztotta be őket, azonban olyan ravasz módon, hogy egy-egy latin félszázadot római félszázadokkal kevert össze, s az így előállt vegyes századok élére római centurionokat, századparancsnokokat nevezett ki. Ezzel az intézkedésével a haderő létszámát megkétszerezte és elvette a lehetőségét annak, hogy a latinoknak, saját tábornokaik és tisztjeik lehessenek.

Ez utóbbi intézkedésével megteremtette az eszközt Róma számára, hogy az etruszkok elleni háborút eredményesen folytassa évszázadokon keresztül, s velük letért a becsületes harcok - az egyéni erőn és bátorságon alapuló mérkőzések- erkölcsileg elfogadható útjáról, hogy a cselszövések, árulások, megtévesztések és csalások módszereinek végsőkig történő kihasználásával növelje a megszületett latin Róma hatalmát és gazdagságát.

Hogy az etruszkokkal háborúban álló külső ellenséggel, a görögökkel, kapcsolatot tartott fenn, s velük egyetértésben, sőt szövetségben állott, arra történelmi bizonyítékaink vannak. Líviusz Róma története című művében a következőket olvashatjuk: "(Tarquiniusz) elhatározta, hogy Delphibe (követeket) küld, a leghíresebb jóshelyre) az egész világon; és veszélyesnek ítélvén (azt), hogy a válaszokat közömbös (nem beavatott) személyekre bízzák, saját két fiát küldte Görögországba, ebben az időben kevéssé ismert szárazföldi utakon, s még ismeretlenebb tengeri (utakon)."

A követ-küldés nem támasztja alá a nagy óvatosságot és titkosságot, - hiszen a "borzalmas csoda", ami a követjáráshoz ürügyül szolgált, csupán abból állt, hogy egy kígyó siklott ki az egyik faoszlopból, ami elől a jelenlévők a palotába menekültek, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy etruszk jósok és álomfejtők bőségesen álltak rendelkezésre, s maga az öreg királyné is "jól iskolázott volt" az égi csodák magyarázatában.

De nincs indokolva a királyfiak személyes küldetése és a titkos útvonal igénybevétele sem. Elképzelhetők azonban a "veszélyek" a királyi család számára, ha kiszivárgott volna egy - az ellenséggel kötött - összeesküvés, vagy az összeesküvéssel kapcsolatos tervek és utasítások érkezésének híre. Az etruszkok előtt ismeretlen - minden bizonnyal már korábban is igénybevett szárazföldi és tengeri titkos útvonal létezése azt tűnik bizonyítani, hogy azt a görög hadvezetés fürkészte ki és azon keresztül hatolt be a "második front" felállítására és az etruszk belső ellenállás megtörésére.

A delphii követjárás Tarquiniusz számára nem hozta meg a kívánt eredményt, sőt sorsát - s vele együtt a római királysága sorsát is - megpecsételte. A királyfiak - Titusz és Arun - kíséretében ott volt Luciusz Junius Brutusz is, a király nővérének fia, aki, attól való félelmében, hogy a király a többi számára veszélyt, vagy versenytársat jelentő áldozattal egyetemben kivégezteti, gyermekkorától kezdve elmebetegnek tetette magát, s mint ilyet sohasem vették komolyan. Brutusz azonban, aki már a neki adott név miatt is telve volt elfojtott gyűlölettel és bosszúvággyal, csak az alkalmas pillanatot várta, hogy terveit megvalósítsa, s erre Delphiben sor is került.

Brutusz egy erre a célra belülről kivájt bot belsejébe rejtett arany királyi pálcát vitt magával, mint Apollónak szánt áldozatot, amellyel az őt és képességeit megillető pozícióját kívánta jelképezni. Mind a közvetlenül bekövetkező, mind pedig a hosszúlejáratú történések azt bizonyítják, hogy Brutusz a királyfiak háta mögött tárgyalásokat kezdett a görög illetékesekkel és megkapta a további utasításokat Róma számára

Miután a fiatalemberek küldetésüket előadták, "ellenállhatatlan ösztönzést éreztek", hogy megtudakolják, ki fogja a királyságot örökölni: Kérdésükre a következő szavak hangzottak a jósbarlang belsejéből: "Fiatalemberek, amelynek először megcsókolja az édesanyját, az lesz a legfelsőbb hatalom ura Rómában."

A testvérek elrendelték, hogy a jóslatot a legteljesebb titokban tartsák, nehogy otthonmaradt harmadik testvérük, Sextus, tudomást szerezzen róla, maguk között pedig sorsot húztak, hogy melyikük csókolja meg; édesanyját először. Brutusz más jelentőséget tulajdonított a szavaknak és botlást színlelve a földre esett, s azt ajkával érintette, úgy gondolván, hogy, az az egész emberiségnek édesanyja.

Delphiből hazatérve hamarosan ütött Brutusz bosszújának órája. Egy, a királyfiak mulatozása közben kötött fogadás következtében Sextus erőszakot követett el a másik feleségén, aki szégyenében öngyilkos lett.

A tragikus eset szolgáltatta Brutusznak az alkalmat, hogy a Tarquiniusz család teljes kiirtására és a királyság megszüntetésére irányuló tervét megvalósítsa. A meggyalázott nő holttestét körülhordoztatta, s a tribunok épülete előtt összehívatta Róma népét és gyújtó beszédben lázította őket mégpedig nem csak Sextus, hanem apja ellen is. Felsorolta törvénytelen tetteit, majd felszólította a tömeget, hogy az egész királyi családot száműzzék Rómából. A táborból hazasiető Tarquiniusz előtt bezárták Róma kapuit, míg Brutusz, ezzel egy időben, a táborba ment, hogy a katonákat is megnyerje és a Tarquiniuszok ellen fordítsa. Lázítása ott is eredménnyel járt. A király két fiával a felizgatott tömeg haragja elől az etruszkokhoz menekült, Caerebe, a harmadik fiú, Sextus egy latin városban, Gabiban keresett menedéket, ahol hamarosan legyilkolták azok, akiket egy, az apjával való összeesküvés során nem sokkal előbb csalafintán a római uralom alá hajtott.

Ezzel véget ért a Tarquniuszok királysága. Az utolsó Tarquiniusz, aki az új népidemokráciában még magas beosztásban maradt, hamarosan szintén menekülni volt kénytelen, mert a római nép számára azután a Tarquinuszok "puszta neve is veszélyt jelentett". Róma ugyanis kívülről érezte magát veszélyeztetve, hiszen mindenki azt várta, hogy Tarquiniusz Luciusz etruszk fegyveres segítséggel fogja megkísérelni trónja visszafoglalását. E félelmetes várakozás nem következett be azonnal, ehelyett a patrícius fiatalság mozdult meg, amely személyes biztonságát érezte veszélyeztetve az új törvények miatt, "amelyek a szegények" előnyére készültek, s minthogy "ártatlanságukon kívül nem volt semmiféle biztosításuk, vagy védelmük", elkerülhetetlenné vált felszámolásuk. Szervezkedésük szempontjából legjobbkor érkeztek Luciusz követei, akik a családi vagyon kiadását szorgalmazták. A népidemokratikus szenátus számára nem volt könnyű a döntés, mert tudták, hogy ha a vagyon kiadását megtagadják, háborút hívnak ki maguk ellen, ha pedig kiadják, hatalmas ellenségük anyagi támogatáshoz jut. Elképzelhető, hogy ilyen körülmények között kapóra jött nekik a patríciusok és Luciusz között folyó összeesküvés felfedezése egy rabszolga árulása folytán. Ügyes mesterkedéssel sikerült a tetteseket lefülelni - ha ugyan az egész ügy nem az ő mesterművük volt - sőt egy Tarquiniusznak írt levelet szintén kézre kerítettek a követektől, s így "legálisan" megtagadhatták Luciusz követelését.

A Tarquniusz vagyont elkobozták és szétosztották a "szegény nép" között, amivel azt akarták elérni, hogy az osztozkodásban mindenkit bűnrészessé tegyenek, s ezzel csírájában fojtsanak el minden további egyezkedést a római nép és trónfosztott királya között.

Mint a továbbiakban látni fogjuk, Tarquiniusz Luciusz nem nyugodott bele a történtekbe, hanem élénk diplomáciai munkába fogott az etruszkok körében, különösen pedig Veiben, Tarquiniában és Clusiumban. A caerei udvarban magát Lars Porsenát, az etruszk nép egyik legkimagaslóbb királyát, vezérét és nemzeti hősét is megkörnyékezte és oldalára hangolta, akinek félelmetes hírétől rettegtek a rómaiak. Mint látni fogjuk, Lars Porsena a rómaiakat több csatában megverte, sőt magát a várost is elfoglalta, azonban valami váratlan dolog történt Róma falai alatt, s a száműzött királynak még sem sikerült etruszk erőkkel trónját visszahódítani.


6. Etruszk győzelmek

A Jézus születése előtti nyolcadik században kiépített itáliai védrendszer - mint már megállapítottuk - tökéletesen megfelelt feladatának és az etruszk államvezetés várakozásának. Ezt fényesen bizonyítja már magában az a tény, hogy a külső ellenség, minden erőfeszítése ellenére nem csak, hogy nem tudott rést ütni rajta és behatolni a félsziget területére, hanem a békés kereskedelmet is lehetővé tette a Mediterrán összes népeivel, sőt magukkal a görögökkel is. Meggyőző régészeti lelet-anyag áll rendelkezésre, amely azt bizonyítja, hogy egészen az ötszázas évek közepéig görög vásárhelyek voltak az etruszk kikötővárosokban. Hogy a félsziget belsejében ilyet nem találunk, az azt bizonyítja, hogy ezek a vásárhelyek az etruszk katonai hatóságok ellenőrzése alatt állottak, s így a félsziget biztonságát nem veszélyeztették. ,

Ugyancsak a védrendszer erejét igazolja az, hogy az, hogy az ötszázas évek közepéig nem hallunk katonai összeütközésről, s azoknak a tengeri csatáknak, amelyekről híradást kapunk, meg voltak a nyomós okai és magyarázata. Az Aeol szigetek körüli és a szicíliai szorosok közelében lezajlott ütközetek azt is bizonyítják, hogy az etruszk hajóhad távol tudta tartani a görögöket a Tirren- tengeri térségtől, s ami ezzel egyértelmű, hogy a görögök állandón kísérleteztek a térségbe való benyomulással, de ez nem sikerült nekik. Hogy pedig az etruszkok nem szorítkoztak csupán védelmi háborúra, arra bizonyíték a Spurinna által vezetett tengeri expedíció a szicíliai görög kolóniák ellen Tarquiniából.

A történelmi feljegyzések és híradások hiánya természetesen nem azt jelenti, hogy béke uralkodott, hanem inkább azzal magyarázható, hogy a görögök vereségeiket nem szokták feljegyezni az etruszk történetírás anyaga pedig - minden egyéb írásukkal, s egész irodalmukkal együtt rendszeres pusztításnak esett áldozatul. A görög és római szerzők hallgatásából azonban joggal következtethetjük, hogy az etruszk szárazföldi és tengeri haderő állandóan és fölényesen előnyben volt, s ha csatákra került sor, azokat ők nyerték meg.

A hatodik század vége felé, amikor Cyros perzsa király Föniciát az ötödik satrafa hatáskörébe kényszerítette, Karthágó vette át Szicília és Szardínia szigetén a volt föníciai érdekeltségeket. Karthágó és az etruszkok között hamarosan szoros barátság alakult ki, mert közös érdekük volt az egymás gazdasági kiegészítésén kívül a görög terjeszkedés feltartóztatása is. Erről a szerződésekkel megerősített barátságról Arisztotelész azt írja, hogy a két nemzet és állam "oly közel állt egymáshoz, (hogy) úgy lehetett volna tekinteni (mindkét ország lakosait), mintha egy és ugyanazon állam polgárai lettek volna". Ezeknek az egyezményeknek során Karthágó Rómával is szövetséget kötött, ami azt jelenti, hogy ebben az időben Róma az etruszk szövetség és védrendszer tagjaként volt elkönyvelve. A külső ellenség megsegítésének szándékáról és a görögökkel való kapcsolataikról - mint látni fogjuk - Lars Porsena 504 táján szerzett csak tudomást.

Az etruszk-karthágói szövetség egyesült hadiflottájának Szardínia vizein lefolyt harcairól a korzikai alaliaiak ellen Herodotosz ad tudósítást. A hatodik század elején az elő-ázsiai Phoceaból érkezett telepesek megalapították Messzáliát - a mai Marseilles városát - s onnan Korzikára is áttelepedtek belőlük, Alalia közelébe. Ez az utóbbi kolónia a hatodik század közepén rendkívüli módon megerősödött a Phocaeából a perzsa invázió elől érkező újabb bevándorló hullámokkal, amelyeknek tudomása volt- sőt minden bizonnyal szoros kapcsolatban is álltak a korábbi messáliai telepesekkel. Az erős görög befolyás alól érkező új bevándorlók már érzelmileg is a Tirrén- térségbe benyomulni igyekvő görögök oldalán állottak" így a korzikai kolónia közvetlenül fenyegette az etruszk érdekeket és biztonságot. Ennek felszámolására indult ki Cerveteriből a szövetséges flotta és 540 táján döntő győzelmet arattak a görögök felett, amelynek következtében az alaliai görögök kénytelenek voltak elhagyni Korzikát és Szicília szigetére menekültek, ahol megalapították Veliát.

A karthágói szövetség és barátság létezéséről és az etruszk állami hatalom és erő nagyságáról adnak hírt a századunk hatvanas éveiben felszínre került híres pyrgi aranylemezek, amelyeken Thefai Veliana, Cerveteti királya ad hálát a két nép közös istennőjének, Uni-Astarténak kegyes védnökségéért.

Talán a Szardínia közelében elszenvedett tengeri vereség megtorlására a görög Cumae megmozdul és nyílt szövetségre lép Rómával, s a Róma uralma alatt álló Latin városokkal. A cumaei görög sereg Cápua ellen indul és bizonyosan kezdeti sikereket ér el, hiszen az egész félszigetet felrázó, a történelemben "hosszú menet" néven bekerült váltakozással válaszolnak rá az etruszkok. Lars Porsena, Clusium királya általános mozgósítást rendel el és nemzeti felkelésre szólítja fel Itália egész lakosságát a görög előnyomulás és terjeszkedés meggátlására. Hívó szavára mindenhonnan sereglenek az önkéntesek és biztos tudomásunk van arról, hogy még a Pó- vidékről s az észak-adriai városokból mint Spinából és Atriából - is érkeznek csapatok; s ahogy halicarnassusi Dionysius írja, "az etruszkokhoz csatlakoztak az umbriaiak, a dauniaiak és sok egyéb barbár népek" is. Ezekben a harcokban vált Lars Porsena az etruszkok legendás hírű nemzeti hősévé.

A "hivatalos" történetírás szerint Cumae urakodója, Aristodémus visszaverte volna a "támadókat", azonban ezt a feltevést semmiféle feljegyzés, vagy egyéb bizonyíték nem támasztja alá, s arról sincs semmiféle híradás, hogy a görögök - akár ideiglenesen is - területet nyertek volna az etruszk záró gyűrűn kívül..

Mint már említettük, Lars Porsenához menekült az utolsó Tarquinius, akinek ösztökélésére Porsena hadjáratot indított Róma ellen, eredetileg azzal a céllal, hogy Luciuszt trónjára visszasegítse. Először azonban Veiben jelent meg, a legközelebbi etruszk városba, amelyik - éppen a közeli szomszédság miatt a legtöbbet szenvedett a római támadások miatt. Mint emlékezhetünk, területének jó részét el is vesztette, amelyen - a Tibéren túl - a rómaiak kiépítették az etruszkok ellen irányuló hídfőjüket és erődjüket, a híres Janikulumot.

Luciusz a veiek büszkeségére kívánt hatni elsősorban, mint mondotta: "álljatok bosszút mindazokért a sérelmekért, amelyeket magatok is elszenvedtetek hosszú időn át; a (római) légiók annyiszor elkövetett mészárlásaiért, hazátok földjének elrablásáért!"

Veiből Tarquiniába ment, ahol, mint belőlük kiszakadt honfitársat, földit állította be magát, s a nagy dicsőségről akarta meggyőzni őket, "ha egy közülük való ül a római trónon". Célját mindkét helyen elérte, s a fellelkesült lakosság Tarquiniusz ügyét jó alkalomnak vélte, hogy múltban esett sérelmeikért és veszteségeikért elégtételt vegyenek maguknak. A két város egyesült serege megindult és megütközött a rómaiakkal, ám a váltakozó szerencsével folyó csata végül is nem hozott döntést. Későbbi római szerzők ugyan úgy állítják be, hogy mégis a rómaiaké volt a győzelem, mert, a közeli erdőből egy erős hang, amiről azt hiszik, hogy Sylvánusz - az erdő istene - volt, azt kiáltotta, hogy az elesett etruszkok száma eggyel több, tehát a rómaiak győztek", ez azonban nem hangzik meggyőző érvnek és a valóság az, hogy egyik fél sem volt eléggé erős a döntés kicsikarására, mert mindkettő visszavonult városaiba.

Az eredménytelen kísérlet után ment Luciusz Clusiumba, s ott is az etruszk önérzetre és dicsőségre hívta fel a figyelmet, hogy saját fajtájukbeli személyét visszaültessék a római királyi trónra. Nem tűnik azonban valószínűnek, hogy Porsenát ez győzte meg a rómaiak ellen indítandó hadjárat szükségességéről, hiszen azt magának is megszerezhette volna. "Soha egyetlen korábbi alkalommal sem volt a (római) szenátus olyan félelemben, mint ekkor, olyan hatalmas volt a clusiumi állam ebben az időben és oly dicső volt Porsena neve, írja Líviusz. Sokkal valószínűbb, hogy az etruszk nép belső békéjére már hosszú idő óta veszedelmes római hatalmat akarta megfékezni, s Tarquiniusz ügye csak az utolsó csepp volt, hogy a pohár beteljen.

A római szenátus nemcsak az etruszkok közbelépésétől rémült meg azonban, hanem saját lakosságának magatartásától is, mert attól rettegett; hogy a velük és az új rezsimmel nagy mértékben elégedetlen rómaiak beengedik az ellenséget a városba, ellenállás helyett. Sebtében minden elképzelhető "békítő rendszabályt" foganatosítottak élelmet osztottak ki, a só árusítását kivették az árdrágító "spekulánsok" kezéből és a kormány kezelésébe került, s eltörölték az adóztatást is. Mindez azt bizonyítja, hogy a nép még a kegyetlen Tarquiniuszt is szívesebben elviselte volna, mint az új köztársaság romlott vezetőségét.

Lars Porsena az első rohammal elfoglalta a Janikulumot, s ha a rómaiak a Sublicia- hidat idejében le nem döntik, ugyanazzal a rohammal birtokba vette volna az egész várost is. Minthogy ez nem sikerült, Porsena blokádot rendelt el. A Janikulumban hagyott megszálló erő kivételével serege a Tibér partján ütött tábort. Hogy pedig a városba élelmiszert ne tudjanak bevinni, összeszedette az összes hajót a Tibéren, s minden egyéb vízijárművet. Ez már azért is szükséges volt, hogy rendelkezésükre álljon az eszköz ha mégis Róma ostromát határoznák el a Tiberen való átkelésre.

Egy különös - a tankönyvekből jól ismert - és az etruszk történet szempontjából rendkívül fontos eset következtében azonban nem került sor sem Róma ostromára, sem pedig lakosságának kiéheztetése útján történő meghódítására. A hivatalos hagyomány szerint amelyről itt különösen észben kell tartani, hogy az etruszkokkal évszázadokon át elkeseredett harcokat vívó latinok íróinak tollából ered - egy római nemes ifjú, Caius Mucius, merényletet tervezett az etruszk király ellen. Az etruszk táborba álruhában belopakodó Mucius nem ismerte meg a királyt és ruhája alá rejtett kardját előrántva - tévedésből annak titkárát sújtotta halálra. A merénylet után ugyanazzal a véres karddal vágott magának utat a tömegben, azonban a zajra felfigyelő katonák rávették magukat, elfogták és a király testőrei a király színe elé vezették. Az etruszk király és Muciul között lejátszódott jelenetet és párbeszédet - a valódi történet kiderítése érdekében - érdemes, sőt szükséges teljes egészében idézni, ahogy Líviusz II. könyvének 12. szakaszában található:

"Egyedül állva ott, az ellenséges tömeg közepette, a király bírái előtt, még ebben a helyzetben is, a szerencse legszigorúbb fenyegetései között, úgy mutatkozva, mint aki inkább terrort kelteni képes, semmint azt érezni, ily módon szólt (Mucius): "Én egy római polgár vagyok; az én nevem Caius Mucius. Mint ellenségnek, szándékom az volt, hogy megöljek egy ellenséget, de azon elhatározásom sem kevésbé eltökélt, hogy elszenvedjem a halált, mint hogy azt okozzam. Egy rómainak egyformán sorsa, hagy cselekedjen, vagy szenvedjen, erőteljességgel; de nem is én vagyok az egyetlen, aki ilyen, terveket szőtt ellened. Hosszú listája van énutánam, azoknak, akik ugyanerre a dicsőséges megkülönböztetésre vannak jelölve. Készülj fel tehát, ha úgy választasz, egy ilyenfajta mérkőzésre, amelyben életed minden órája veszélyben lesz és amelyben az ellenség és a kard állandóan tartózkodási helyed eresze alatt vár; ez az a fajta háború, amelyet mi, római ifjak, készítettünk elő ellened; ne a hadseregtől félj a harcmezőn, sem a csatában; az ügy a te személyed és külön-külön mindegyikünk között áll.

A feldühödött és egyben halálra rémült király elrendelte, hogy tüzet rakjanak köréje, fenyegetvén, hogy szigorúan megbünteti, ha azonnal meg nem magyarázza, hogy mi volt az az összeesküvés, amellyel őt olyan kétértelmű szavakkal megfenyegette. "Várj csak", szólt Mucius, "és figyeld meg, hogy milyen keveset számít a test azoknak, akik előtt nagy dicsőség lebeg" és beletartván jobb kezét a parázstartó edénybe, amelyben áldozati tüzet gyújtottak, addig tartotta benne, amíg az el nem égett, mintha minden érzés nélkül való volna; erre a király, mintha csak villámcsapás érte volna a csodálatos viselkedés láttán felugrott ültéből, elrendelte, hogy az ifjat lehozzák az áldozati oltárról és azt mondta neki, "menj el biztonságban; mert a bánásmód, amit számomra terveztél, enyhe volt azzal összehasonlítva, amit magadon gyakoroltál. Azt kívánnám, hogy bátorságod nőjön és győzedelmeskedjen, ha ez a bátorság az én hazám oldatán nyilatkozott volna meg. Így én elbocsátalak érintetlenül és sértetlenül és eltekintek a büntetéstől, amellyel a háború törvényei sújtanának." Akkor Mucius, mintha viszonozni akarná a kegyet, azt mondta neki, "Minthogy úgy találom, hogy te tiszteled a bátorságot, hogy elnyerjed tőlem kegyességgel azt, amit erőszakkal nem tudtál, tudd meg, hogy háromszázan közülünk, előkelő fiatalok közül Rómában, megesküdtünk egymásnak, hogy ily módon megtámadjunk téged; úgy esett, hogy én legyek az első; a többiek veled lesznek, mindegyik, amikor rákerül a sor, úgy, ahogy a szerencsehúzás előhozta őket, mindaddig, amíg a szerencse meg nem engedi, hogy az alkalom sikert hozzon ellened. "

A rómaiak - sőt az egész emberiség számára - lélekemelő, a nemes gondolkodás mintaképéül szolgáló történet kiértékelése közben két feltűnő adat kell, hogy gondolkodóba ejtse az olvasót. Az egyik az, hogy Muciul és mind a háromszáz római ifjú, aki az összeesküvésben részt vesz, a régi főnemesség soraiból kerül ki. Mint már értesültünk róla, ezek az új köztársaságban nem csak, hogy nem érezték jól magukat, hanem nélkülözték a vagyon-, sőt életbiztonságukat is. Mint emlékezhetünk, ez volt az oka annak is, hogy Tarquinius követeivel keresték a kapcsolatot, amikor a család vagyonának kiadatása ügyében jártak Rómában. Ugyan elképzelhető volna-e, hinnénk-e annak, aki azt állítaná, hogy a francia forradalom halálraítélt arisztokratái összeesküvést szőttek az angol király, vagy főnemesség ellen, akik őket ki akarták menteni a gillotin alól! A római ifjak számára is sokkal ésszerűbb lett volna Porsena ügyét magukévá tenni, hiszen Tarquiniusz restaurálása esetén ők is visszakerültek volna a rangjukat megillető magaslatra, s életük nem lett volna többé veszélyben. A másik adat még ennél is súlyosabban esik a latba! Amikor a - szerzők szerint halálra rémült - etruszk király kínvallatásra akarja fogni Muciul, ezt azért teszi, mert kétértelműséggel vádolja, holott Muciul beszédében semmiféle kétértelműséget nem lehet felfedezni. Ám amikor Muciul leégeti jobbját, a király nem csak a büntetéstől áll el, hanem csodálattal is eltelik, Muciul pedig, most már önként, saját jószántából -a hivatalos történet szerint megismétli az addigi kétértelműnek tartott beszédet azzal a kibővítéssel, hogy most már megadja az összeesküvők számát is, amit minden bizonnyal előbb is elárult volna minden fenyegetés nélkül, ha megkérdezték volna tőle. Muciusnak ezért fölösleges lett volna leégetni karját, s ha azt mégis megtette, annak sokkal nyomósabb okának kellett lennie.

Mielőtt azonban következtetéseinket levonnánk, lássuk az események további alakulását. Porsena visszaküldi Muciust Rómába, ám követei is vele mennek, akik békeajánlatot visznek magukkal. E békülékenységről Líviusz magyarázata ellenére sem hihető, hogy ez a legendás hírű hős, a hatalmas etruszk király, aki Rómát rettegésben tartja hatalmas táborával, most ijedtében - vagy akár ámulatában - békét könyörögjön és megvert kutya módjára hazakotródjon Róma falai alól. Különösen elképzelhetetlen, ha figyelembe vesszük békefeltételeit, amelyeket a rómaiak azonnal, minden alkudozás, minden ellenszolgáltatás nélkül készségesen elfogadnak. A béketárgyalások eredményeként ugyanis Róma lemondott a Veitől elfoglalt egész területről, Porsenának pedig túszokat adtak, mielőtt a Janikulumból kivonult, ami egyértelmű a Tibér jobbpartján lévő római hídfő feladásával.

A fentiek megfontolása után most már megkísérelhetjük a való történet rekonstruálását. A régi etruszk-római nemesség - a nép támogatásával elérkezettnek látta az időt és alkalmat a terror megszüntetésére és az előzött királyokénál is kegyetlenebb, hatalmukkal visszaélő új rezsim lerázására. Ezért küldték Muciust - azonban nem orgyilkosként, hanem - követként Lars Porsena táborába. Az álruhára azért volt szükség, hogy biztosítsa a király színe elé jutását, hiszen - ha mint rómait - elfogják, a katonák még sokkal kevésbé hittek volna szavának, mint a király és talán fel is koncolták volna. De az álruhát "nem hivatalos" küldetése is megkívánta.

Az etruszk király gyanakodása és hitetlensége érthető, hiszen nagy csorba esett volna az etruszk becsületen, ha egy római cselről lett volna szó, pedig abban az időben már közismert volt fondorlatos politikájuk és hadviselésük. Valószínűleg küldetésének cinikus fogadtatása ösztönözte Muciust nagy lelkierőt igénylő tette végrehajtására, jobbjának leégetésére, hogy igazát bizonyítsa Ha pedig ez így volt - ami valószínű - akkor Mucius nem a republikánus Rómának, hanem az etruszk népnek a nemzeti hőse.

Mindezt az etruszkok és a rómaiak között kialakult jó viszony is megerősíti. Róma belső rendjének helyreállítása és a meginduló barátságos kapcsolatok során Porsena minden valószínűség szerint értesült Rómának a görögökkel folytatott viszonyáról, s a vizsgálatok folyamán a Tarquiniuszok szerepe is felszínre került. Ez lehet a magyarázata, hogy Luciusz restaurálását sem a Rómaiak nem kívánták, sem Porsena nem erőltette. Hogy magát a királyságot miért nem állították vissza, azon már csak "spekulálni" lehetne, tekintve, hogy semmi adat nem áll rendelkezésre. Azon azonban nem csodálkozhatnánk, ha a Tarquiniuszok leszereplése után a római etruszk nemesség sem lelkesedett a monarchiáért, de akkorra már nem csak Róma lakossága kóstolt bele a népuralomba, hanem az etruszk városállamok társadalma is túlságosan átformálódott a beözönlő - és az athéni demokrácia szellemével átitatott - elő-ázsiai emigránsok hatására előálló társadalmi forrongások következtében, s ennek folytán a királyság eszméje egyre többet veszített az etruszkok között is.

A Tarquiniuszok ezzel végérvényesen letűnnek a történelem színpadáról, noha - állítólag - Porsena még egy lanyha erőfeszítést tesz érdekükben, amely után el kell hagyniuk Clusiumot is.

Hogy Rómában minden az etruszk király kívánsága szerint történt, és valódi jó viszony jött létre köztük, azt megerősíti az a tégy, hogy amikor Porsena elvonult Róma alól, egész táborát a római népnek ajándékozta, s azt Róma új vezetősége közöttük kiárusította. Porsena ajándékáért a római nép végtelenül hálás volt, mert a táborba nagy mennyiségű élelmiszert halmoztak össze az etruszkok - akik hosszú blokádra készültek fel amit az éhező római nép igen nélkülözött.

A görög-római szövetség római fészkének felszámolása után a korábban leigázott Latium teljes egészében visszanyerte szabadságát és függetlenségét, s a Rómával létrejött baráti viszony következtében a Campánia biztosításához szükséges útvonal Latiumon keresztül nyitva állt az etruszk hadvezetőség számára. E szövetség egyetlen ellenálló erőssége Aricia maradt, amely - úgy tűnik - átvette a szövetség vezetését is. Ariciában görög csapatok is tartózkodtak, sőt több latin városból is kapott erősítést, ahol a nagy számmal érkező elő-ázsiai görög bevándorlók körében Aristodemus jó támogatókra talált. Porsena tehát, Róma alól történt elvonulása után, seregének egy részét ez ellen az ellenséges góc ellen indította fia, Arun vezetése alatt. Az ariciaiak elég erősnek érezték magukat arra, hogy nyílt csatában megütközzenek az etruszkokkal a város előtti mezőn. Az összecsapás első rohamában Arun elsöpörte az ariciai erőket és győzelmet aratott felettük, azonban a csatából kitért görögök hátba támadták seregét és nagy mészárlást rendeztek benne. Arun maga is elesett, mire csapatai visszavonultak Rómába, ahol szívesen fogadták őket, sebesültjeiket pedig ápolásba vették.

Etruszkológusok úgy emlegetik ezt a csatát, mint amelyben Aristodemus újabb győzelmet aratott etruszk ellensége fölött. Eltekintve azonban attól, hogy, Aristodemus nem volt személyesen sohasem Latiumban, az etruszkok ariciai veresége csak csatavesztés volt, Porsenna hadjáratának eredményére azonban semmi kihatással nem lehetett. Ezt bizonyítja az a tény, hogy Latium továbbra is szabad és független maradt és ott több összecsapásról a görögökkel nem kapunk semmiféle híradást. Latium elvesztésébe a hatalma teljében lévő Porsena sem nyugodott volna bele, pedig arról sem tudunk, hogy ő visszatért volna az ariciai ellenség megsemmisítésére. Latiumot bizonyosan maguk a latinok tisztították meg Aristodemus maradék görög erőitől, amelyek sorsáról többé nem szól a krónika.

Lars Porsenával az etruszk nép és államhatalom történelmének zenitjét érte el, azonban hamarosan - az etruszkológusok által kellőképpen meg nem magyarázott - rohamos hanyatlás és legyengülés következett be. Mielőtt tehát a történések fonalát tovább szövögetnénk, vizsgáljuk meg ennek a szomorú és az etruszk nép pusztulásához vezető jelenség okait.

Mint már több helyen is említettük, az ötszázas évek második felében a perzsák elől nagy tömegű menekült érkezett Elő-Ázsiából, s e tömeg nagy része az itáliai félszigeten, s a mediterráni szigeteken keresett menedéket. Mint a történelemből tudjuk, Cyrus 559-ben megfosztotta trónjától Astyagest, Media uralkodóját, majd meghódította 546-ban Lydiát, 539-ben pedig Babylont, s ezzel megalapította a hatalmas Perzsa birodalmat. amely "az Industól a Földközi tengerig és a Kaukázustól az indiai óceánig terjedt." Az ioniai városokat Cyrus tábornoka Harpagus igázta le, s az ő előnyomuló seregei elől menekültek tömegesen el a városok túlnyomóan görög származású lakosai. Ezek már - ellentétben a hasonló körülmények és okok miatt hét-és fél századdal korábban érkező, s az etruszkokba maradék nélkül beolvadó menekültekkel - nem voltak sem fajukban, sem nyelvükben, sem kultúrájukban azonosak a félsziget őslakóival, és hogy mégis szíves fogadtatásra találtak, az az etruszk lélek könyörületességén kívül az őslakosság emlékezetében még világosan élő, az előző emigrációhoz fűződő történelmi emlékezésnek köszönhető.

A menekültek zöme az elő-ázsiai görög "gyarmatokon" meggazdagodott kereskedőkből és mesteremberekből állott, akikről a történelem feljegyzi, sőt hangsúlyozza, hogy igen gazdagok voltak, s ez a gazdagságot minthogy kellő időben hajóra szálltak magukkal is vitték. Az etruszk társadalomban, ahol az idegenek a legalacsonyabb társadalmi rétegben helyezkedtek el, ez a megbecsüléshez, tisztelethez, sőt alázathoz szokott "osztály" természetesen idegenül érezte magát. Ha a nagy vagyonnal érkező - tehát azonnal palotákba költöző és magukat szolgákkal körülvevő - emigránsok lelki állapotához, akiket a gőgös, ősiségére büszke, de sokkal szerényebb körülmények között élő etruszk nemes osztály nem volt hajlandó befogadni, még azt is hozzászámítjuk, hogy egy sokkal nyitottabb, demokratikusabb, kalmár-szellemű társadalmi berendezkedésű osztályból érkeztek az évszázadok, sőt ezredek óta változatlanul "archaikus és monarchikus" etruszk társadalom keretei közé, nem szükséges nagy képzelőerő ahhoz, hogy a társadalmi feszítő erők rugóit felfedezzük és a bekövetkező szociális vihar előszelét megsejtsük.

Az osztályellentét kiéleződése különösen egy olyan társadalomban, ahol a gazdagok rétege van alul - már magában elég ahhoz, hogy a társadalom heves erjedésnek induljon, a vagyon aránytalan megoszlását nem is számítva. Ha pedig mindehhez a két nép homlokegyenest ellentétes erkölcseiből adódó probléma is járul, a robbanás elkerülhetetlen.

Nem volna érdektelen az Itáliában uralkodó viszonyokat párhuzamba állítani a második világháború utáni demokratikus társadalmakban fejét felütő társadalmi rákfenék problémájával, azonban ez, a rendelkezésre álló adatok csekély volta miatt ismét csak "spekuláció" lehetne, ezért csak a dokumentálható változásokra és azok következményeinek tárgyalására szorítkozhatunk.

Azt már az eddigiek alapján is megállapíthatjuk, hogy az etruszk birodalom rohamos hanyatlásának, s az ebből folyó katonai legyengülésnek más ésszerű magyarázata nem lehet, mint a társadalom ősi hitének a szabad görög vallási eszmék által történt megzavarása, az évezredes patriarkális politikai rendszerének hirtelen átalakulása és a közerkölcsöknek a teljes lezüllésig történő romlása. S hogy mindez a beözönlő elő-ázsiaiak magukkal hozott "új eszméinek" tulajdonítható, azt az érkezésük utáni időkből származó sírkamrák leletei, főleg pedig falfestményei hűen és meggyőzően igazolják.

Rövidesen Porsena hadjárata után Róma ismét az agresszió és a terjeszkedés útjára lép. A görög kapcsolatok és szövetség ugyan megszűntek tudjuk, hogy 490-ben, amikor az éhező római nép Cumaeában gabonát vásárol azt Aristodemus lefoglalja azon a címen, hogy ő Tarquiniusz utóda - a római népnek és vezetőségének korábbi lelkülete azonban nem változott semmit. Egyébként is, az új köztársaság állandó bajokkal küszködik. Az uzsorások magas kamatra adott kölcsönei a lakosság egyre nagyobb hányadát kényszeríti rabszolgaságba, s amikor a helyzet tarthatatlanná válik, az indulatok levezetésére és a polgárháború elkerülésére az egyetlen hatásos orvosság a külháború. Ugyancsak állandóan visszatérő és a rövid ideig tartó fegyverszünetekben ismételten kiújuló ellentétre ad okot az ebben az időben feltalált és a történelemben sokszor előforduló földbirtok reform feszegetése.

A római terjeszkedés elsőrendű célja ismét Latium, hogy a városnak a hatalomhoz és terjeszkedéshez szükséges hátországot megszerezze és biztosítsa. A latin városok elleni támadások, s az elfoglalt városok felszabadulási kísérleteinek néhány éves előjátéka után 497-ben döntésre kerül a sor. Tusculum területén, a Regillus- tó partján ütköznek meg az egyesült latin sereggel, amely csatában - állítólag - a Porsena udvarából kiutasított és Tusculumba vonult öreg Tarquiniusz Luciusz is személyesen részt vett. A csata eleinte a latinok fölényével folyt, sőt a rómaiakat meg is futamították, azonban a római diktátor válogatott legényekből álló és pihent csapatai bevetésével és személyes vezetésével megfordította a hadiszerencsét. A fáradt latin erőket, kegyetlen öldöklés után, véglegesen legyőzték, s a menekülő töredéket a lovasság vette üldözőbe.

Az etruszkok aggódó szemmel kísérték figyelemmel a megújuló római terjeszkedést, mert Latinia elfoglalása esetén a Campániába vezető útvonalat látták veszélyeztetve, éppen ezért szándékukban volt a Róma ellen küzdő latin erők megsegítése. A segítséggel azonban elkéstek, mert a hirtelen bekövetkező és döntő vereségre nem számítottak. Amikor pedig, a regillumi csatavesztés után, követeik Latium városait járták, hogy lelket öntsenek beléjük és további ellenállásra vegyék rá őket, a követeket elfogták és kiszolgáltatták a rómaiaknak. Róma hálából elengedte a latin hadifoglyokat és kedvezőbb feltételekkel újabb szerződést kötöttek velük: A nyilvánvalóan megtört latin nép néhány városa ugyan további kísérleteket tett függetlensége kivívására, azonban azok már csak lanyha erőfeszítések voltak csupán, s a Regullus- tói ütközettől fogva véglegessé vált az egész Latiumot magába olvasztó Róma latin jellege.

A hivatalos történetírás megvetőleg ír az etruszk harcosról is. Azt állítja, hogy nem volt miért életét áldoznia, hiszen abból semmi haszna sem származhatott; ellenkezőleg, az ellenség felszabadította a gyűlölt uralkodó réteg uralma alól. Ebben igazuk is lehet bizonyos mértékig, hiszen az újgazdagok hamarosan megtalálták az utat az etruszk vezető körök felé, s lassan az ő befolyásuk érvényesült - mint az államvezetés minden más terén, úgy - a hadvezetésben is, s az új, idegen urakért valóban nem volt érdemes az őslakos etruszkoknak vérüket ontani. Azonban éppen ezeknek az új uraknak nem volt érdekében a rómaiakkal szembeszállni, hiszen ők nagyon jól megértették magukat a hozzájuk minden vonatkozásban közelebb álló ellenséggel, mint saját katonáikkal. Amint látni fogjuk Vei elesténél - amely az etruszk sorsot végleg megpecsételte - a szorongatott végvárnak azért tagadták meg a segítségküldést, mert annak lakosai a belső rend helyreállítása érdekében királyt választottak. Ez az indokolás világosan elárulja a sok évezredes rend menthetetlen felbomlását.

Annak bemutatására azonban, hogy a Porsena uralkodása előtt, alatt és a közvetlenül rákövetkező időben mindez még nem így volt, érdemes kissé részletesebben tárgyalni a sajátjánál jóval nagyobb katonai erővel rendelkező ellenség ellenében tanúsított hősies és vezetésében is rátermett etruszk ellenállás évszázados harcait.

492-ben az etruszk és szabin erők - amelyek eredetileg a latinok megsegítésére voltak hivatva - Latiumba vonultak, abban a reményben, hogy érkezésükkel lelket öntenek a csüggedő latinokba és azok csatlakoznak hozzájuk. A latinok azonnal követeket küldtek Rómába, akik vagy védelmet kértek, vagy engedélyt arra, hogy fegyvert foghassanak védekezésül az etruszkok ellen. Ez ügyes diplomáciai fogás volt a Róma-ellenes erők részéről, mert ha Róma történetesen engedélyezte volna "önvédelmüket", a lefegyverzett és szoros római felügyelet alatt álló latinok fegyverhez jutottak volna. Hogy a római-latin szövetség milyen gyenge lábakon állt, azt Róma határozata világosan igazolja: " Úgy ítélték (Rómában), hogy biztonságosabb a latinokat megvédeni saját segítségük igénybevétele nélkül, semmint megengedni nekik, hogy újra fegyvert fogjanak. "

Róma tehát minden bizonnyal átlátott az etruszk terveken és nagy erővel megindult ellenük. A nyomasztó túlerő elől természetesen az etruszk erők visszavonultak. Amikor azonban a rómaiak megtámadták Coriolit, Antium azonnal segítséget küldött az ostromlott városnak, annak ellenére, hogy tudatában volt az egyenlőtlen küzdelem következményeinek. Nem az etruszk hősiesség hiányán és egymást megsegítő készségén múlott, hogy a római túlerő mind a városból kirohanó, mind pedig a mezőn hátába kerülő ellenfelet megsemmisítette és utolsó szálig kardélre hányta.

A vereség után az etruszkok új stratégiához folyamodnak. A római lelkületet és viszonyokat jól ismerő veiek tartózkodnak a további fegyveres össze