Print this page
2010 március 20, szombat

Néhány tény, István korának megértéséhez

Szerző: Tímár Imre

„A régi írások és emlékek pedig beszolgáltassanak, hogy az utánuk való vágyódás megszűnjön.” Fizettek azért, ha valaki leadta az emlékeket. Hatalmas mennyiségű ősi anyag lett a tűz martaléka. A kereszténységet felvevő görögök nem tüntették el az antik „pogány” elődeik felbecsülhetetlen emlékeit. 

A magas kultúrájú, erős törzsi szövetségben élő magyarság pejoratív, megkülönböztető pogányozására, és erőszakos megtérítésére azért volt szükség, amit az István király munkásságát kutató Györffy György leír könyvének 7-ik oldalán:

,,az uralom stabilizálására azonban a gazdasági előfeltételek nem voltak elegendőek, az uralmat ideológiailag is stabilizálni kellett, s erre a középkori Európában a Volgáig a kereszténység, azon túl az iszlám mutatkozott a legalkalmasabbnak. Közép-Kelet-Európában az Ottók megújított német-római birodalmának volt katalizátor szerepe e folyamatban. A birodalom terjeszkedésével szemben a határon túl lakó pogány népeknek egyetlen lehetőségük maradat a védekezésre: ha maguk is felveszik a kereszténységet.” (Györffy Gyögy: István király emlékezete, 7.old.)

Ebből a rövid idézetből, és a katolikus egyház későbbi cselekedeteiből is kitűnik, hogy szembemenve a keresztény tanítással – „Szeresd felebarátodat”…máshol: „Nem szolgálhattok két úrnak”… - a katolikus egyház, az Ottók, és István a kereszténységet hatalmi eszköznek használták, a saját hatalmuk érdekében, nem pedig arra, amire Isten rendelte, ti. hogy másoknak szolgáljunk vele. Az Ottók, látva az erős törzsszövetségünket, féltették a birodalmukat, hiszen láthatták, hogy Árpád apánk a pozsonyi csatában hogyan verte vissza túlerőt is!! Látták a nyugatiak, hogy itt egy gazdag, kész írásbeliséggel, fejlett árucsere-kereskedelemmel, nagyszámú állatállománnyal, és katonasággal rendelkező egységes nép szaporodik, és ez rájuk veszélyt jelentett, ezért vagy elpusztítják, vagy behódoltatják a magyarokat.

Mivel a háború költségesebb, és bizonytalan a kimenetele, ezért az ideológiai fegyverhez nyúltak: találtak egy személyt (>Zoli<: inkább neveltek agymosással), Istvánt, aki hajlandó volt a magyarság ellen fordulni. István az idősebb, és bölcsebb, a nemzetségért aggódó törzsfőket, lázadónak minősítette, és levágatta! István a saját vérei ellen fordult, ami nem egyeztethető össze a Szeresd felebarátodat parancsolattal.

Hogyan szerethetné a felebarátját, azaz bármely embertársát az, aki a saját nemzetségbeli vérei ellen fordul, és kivégezteti őket a nyugati hatalmak, és a pápa kérésére?? Tudjuk, Géza nagyfejedelmünk fia: V a j k Bajorországban nevelkedett, mégpedig német papok által, és igen fiatalon lett I. Istvánná koronázva. (Ma is ismerjük a Jehova Tanúi, Szcientológia vagy éppen a Hit Gyüli szektáinak aljas, káros hatását. Ha egy fiatal lány vagy fiú belekerül ezekbe a szektákba, ott olyan agymosást kap, hogy életét is vakon odaadja az új hitéért. Azután évekig járhatnak mindenféle kezelésre, hogy egyensúlyuk, önálló gondolkodásuk visszaálljon.) Ilyen agymosó nevelést kapott István is, nagy szerepet vállalva ebben erényekben gyenge felesége, Gizella (Gesla) is.

Igen, a ma már minket kegyes ajakbiggyesztéssel lenéző, magát „művelt” Nyugatnak nevező keveréknép csupán fegyverrel nem ment semmire eleinkkel. Ha kívülről nem megy, majd sikerül belülről a bomlasztásunk. A Szilassy-család levéltárából:

„.Szilveszter pápa tanácsolása folytán határoztatott, hogy a magyarok, székelyek, kunok valamint az egyházi magyar papság által is használt régi vésetek, a jobbról balra pogány írás megszüntetődjék, és helyébe a latin betűk használtassanak.ezek megsemmisítődjenek.a beadott vésetek pedig tűzzel és vassal elpusztítódjanak és a pogány vallásra való visszavágyódás megszüntetődjék.”

A magyarság tehát a római vallás erőszakos behozatala előtt egyistenhitű, írástudó művelt nép volt, mitöbb, eleinte a papság is a magyar írást használta. Az erőszakos térítés már G é z a (Gyejcs) nagyfejedelmünk idejében is folyt. Ilyen körülmények között erős német támogatással tették a fiatal és gyenge István fejére a Magyar Koronát!

A németek sugallatára négyeltette fel unokatestvérét, K o p p á n y t, természetesen „.keresztényi, megértő, rokoni szeretettel.” A négy testdarabot – mint tudjuk – a gyulafehérvári, győri, esztergomi és a veszprémi várak fokára szögezték ki, elrettentésül. Ha ezeket a vonalakat a térképen összekötjük, pontosan egy keresztet kapunk, Koppány gyilkosai ezzel jelölték a kereszt uralmát az ország fölött.

Az csak hab ezen a fekete tortán, hogy mind a négy város püspöki székhely volt már akkor. I. István királyunk lelkét terheli továbbá Tonuzoba és felesége élve temettetése, 1003-ban Gyula erdélyi vajda leverése, 1028-ban Ajtony herceg jön sorra, majd V a z u l (Vászoly) herceg megvakíttatása Gizella unszolására, aki már ekkor már Orseolo Péter felé kacsintgatott. I. István királyságának erősödését nem a föld mennyiségében, hanem a nép számában látta. Ezért megnyitotta az ország határait a betelepítésre.

Jöttek németek, olaszok, csehek, szerbek, oroszok, lengyelek és még sok más nemzetiség. Ugyanakkor, igazságtalanul, az egyház a testvérnépek betelepülését azzal az indokolással, hogy „pogányok” -- ilyenek voltak a kunok, besenyők --, kik tőlünk keletre éltek, nem engedték be az ország területére. Adalbert Gerhardt, és a többi harcias pap mögött katonák serege özönlött az országba. Csendben, rendezett menetben jöttek és jöttek, eloroztak mindent, ami magyar, ami becses, ami szép, ami érték, és idegenként betöltötték a vezető helyeket.

Ebből látható, hogy mindjárt az ország átszervezése után, a legemberibb bánásmódban részesítettük az idegeneket, sajnos a saját magunk kárára is. A tiszttartók kevés kivétellel mind idegenek voltak. I. István adómentességet adott az idegen „vendégeknek”, ugyanakkor a magyarokat megadóztatta, utakat, templomokat építtetett velük, és a papok eltartását is tőlük követelte meg.

Ezek után az addig egységes, és szapora, jómódban élő magyarság szolgai sorba jutott, amit csak fokozott a kívülről érkező hódítók támadásai. Nem volt már egységes törzsszövetség, nem volt Árpád, csak volt egy önző földesúri réteg, akik évszázadokon át egymással, és a királlyal marakodtak, és nem tudták megvédeni a Kárpát-medencei őshazát. A katolikus egyház és papjai persze híztak, és egyre több aranyra, és földbirtokra tettek szert, de a paganus nép az bizony sokszor éhezett, ami Árpád idejében, és előtte sem igen fordult elő!

-------------------------------------

Koppány emlékezete (Részlet, Friedrich Klára – Szakács Gábor: Kárpát-medencei birtoklevelünk, a ROVÁSÍRÁS című könyvéből)

2001. május 28-án Koppány emlékművet avattak Somogyváron. A bátor tett önmagáért beszél, hiszen tavaly az ország Szent István királyunk nevétől volt hangos, az alakját megörökítő, újonnan faragott szobrokat nagy hírverés közepette adták át a haza minden szegletében. A szentesicai forrás mellett történtek híre ezzel szemben mindeddig nem keltette fel a média érdeklődését. Vajon kellett volna? – tehetjük fel a kérdést.

Az alábbiakban erre keressük a választ. Koppány, a lázadó, a pogány, az istentelen, aki szembeszállt a kulturált Nyugattal, továbbá a kereszténységet magára vállaló Géza fia, Istvánnal, akinek édesanyját vérfertőző módon akarta feleségül venni. Nagy általánosságban ezt a képet sulykolja róla a hazai szemléletformáló média és történetírás. Igaz, hébe-hóba előfordul, hogy egyes előadók kompromisszum kereső célzattal megpróbálják a két jelentős történelmi személyiség között létezett áthidalhatatlan ellentétet „mindkettejüknek megvoltak az érdemei” megállapítással közelítetni, ám magyarázataik nem meggyőzőek. Érződik rajtuk, hogy inkább Koppány napjainkban is szép számú híveinek rokonszenvét igyekeznek István iránt felkelteni. De igazak-e a fenti jelzett állítások, és a lejárató szóbeszéd?

Ősidők óta karizmatikus tulajdonságokkal bíró személyek vezették mai ésszel szinte felfoghatatlan, több millió négyzetkilométer kiterjedésű – szkíta, hun, pártus, avar- birodalmaikat. Erre csak azért lehettek képesek, mert az ősi hagyományok és törvények tapasztalatai ott éltek a kiválasztott törzs, azon belül a legbölcsebb nagycsalád tagjainak génjeiben, amelyek eredete a múlt homályába vész. Álmos és Árpád is ezen uralkodók sorába tartozott. Utóbbi öt fia közül az egyik ág Koppányhoz, a másik Gézához vezetett, de erről később részletesen. Mivel őseink társadalmában az uralkodás nem apáról fiúra, hanem a legidősebb férfira szállott, Géza halála után Koppány lett volna a soron következő, halála előtt a fejedelem mégis Istvánt fogadtatta el az előkelőségekkel.

A pogányokkal szemben ő volt az istenfélő, aki a kereszténység felvételével megmentette az országot a pusztulástól. – szól az utókor érvelése, azzal mit sem törődve, hogy Géza megszegte az ősi, jól bevált törvényt. Ahogy később a törökdúlás idején, ekkor sem méltányolta senki a „művelt” nyugaton a magyarság eme sorsdöntő lépését, hiszen keresztény „testvéreink” már 1031-ben II. Konrád vezetésével, majd ezt követően 1041-től egy évtizedig majd minden esztendőben további német és bajor támadásokat indítottak az ország ellen.

Ezen érdemes elgondolkodni, mert Koppány legfőbb vétkét, állítólagos pogányságát, elzárkózását a nyugattól az említett események aligha súlyosbítják, annál is kevésbé, mivel Szár László néven maga is felvette a keresztséget 973 táján. Igaz, a bizáncit. De milyen lelkiismereti oka is lett volna a népével ellenséges Rómához csatlakozni, ráadásul ezen lépése előtti vallását csupán politikai megfontolásból minősítette az utókor pogánynak.

A magyarság sokkal közelebb állott ősvallása Boldogasszonyához, azaz Szűz Máriához, mint a X. századi pápai állam nem ritkán véres hatalmi politikája, amely fellobbantja az erőszakos térítés inkvizíciós máglyáit. Ezzel szemben az avar sírokba mellükön keresztet viselő elhunytakat temettek, a sokféle népet magába fogadó birodalomban pedig általános volt a vallási türelem. Ezzel szemben „… a kamasz XII. János pápa bujaságáig a század közepén, a pápagyilkosságokig a 980-as években és a viszálykodás a pápa és ellenpápák között a század végén, a Szentszék a zűrzavar és botrány mocsara volt.” – jegyzi le James Reston jr., amerikai történetíró. És most nézzük Géza özvegyét, akit Koppány a római kereszténység szerint „szentségtörő módon” akart feleségéül. De valójában kit is?

A Magyar Történelmi Kronológia szerint:

A Magyar Történelmi Kronológia szerint Géza 973-ban kötötte második házasságát Adelhaid lengyel hercegnővel, míg a Révai Nagy Lexikon bizonytalan: „Szt. István, Magyarország első királya, Géza vezér és Sarolta, második szerint Adelhaid lengyel hercegnő fia”. Hozzáteszi, hogy Géza és Sarolta 974 táján keresztelkedtek meg. Ez bizony csaknem egybeesik Koppány 973 körüli keresztség felvételével, ha pedig István valóban a 970-es évek végén született, és 994-ben keresztelték (Magyar Történelmi Kronológia), akkor Koppány ezen a téren is jó húsz esztendőt vert rá.

Ami felnégyelését illeti, példátlanul kegyetlen ítélet, a magyar őstörténet ilyen büntetést korábban nem is ismert. Létezik ugyan hivatkozás Ibn Fadlán tollából, hogy a volgai bolgárok a vérfertősét a X. században hasonló módon sújtották, ám ők nem voltak magyarok. Koppány terve meg különben sem vált valóra. (A bolgároknak egyébként más esetekben is szokása volt a vagdosás, ha éppen alkut kötöttek, azt egy kutya kettévágásával szentesítették.) Ha ősi szokás szerint mégis létrejött volna a frigy, és történetesen Adelhaid az özvegy, akkor a neve után német – tehát nyugati- származású lengyel hercegnő feleségül vételét ugyanúgy kéne díjaznunk mint István és bajor Gizella eljegyzését.

De vissza Gézához, aki a 990-es évek elején fiát jelölvén utódául, azonnal stratégiai fontosságú lépéseket tett Koppány szemmel tartására. A nagyúr somogyi birodalmát – a dukátust – várakkal, földsáncokkal, és saját katonai segédnépeinek falvaival vette körül, lényegében bekerítette István vetélytársát. Ezen lépését Koppány nyílván nem értékelhette bizalomépítő cselekedetként, hiszen ő maga nem volt akárki. Györffy György Árpád fia Tarhos ágán Tar Zeryndet tartotta a vezér édesapjának.

Bakony Kornél viszont a Zolta ágon jutott el Taksony fiaihoz, Gézához, és Mihályhoz (megkeresztelése után Kopasz Szörénd). Ezzel együtt utóbbit Tar Zerynddel azonosítja, következésképp annak fiai közül az idősebbet, Szár Lászlót tekinti Koppánynak, a fiatalabbat Vazulnak. Ha ez a testvériségi feltételezés igaz, akkor nem csodálható, hogy a testvéröccsöt évekkel később István halála közeledtével máig sem tisztázott parancsra (a királyé, vagy Gizelláé) megcsonkították. Hogy melyikük kezéhez tapad a vér, nem tudjuk, de Istvánról maradt olyan feljegyzés, mely szerint magába roskadt a megkínzott szerencsétlen láttán.

Ami egyébként Koppány tervezett „vérfertőzés” illeti, csak abban az esetben állta volna meg a helyét, ha apja, Tar Zerynd és Géza felesége, Sarolta – esetleg Adelhaid – testvérek, vagy unokatestvérek, jóllehet az előd uralkodó feleségének befogadása sokkal inkább gondoskodást, törődést jelentett mint házastársi életet. Koppány vélhetően ezért kereste fel különösebb katonai haderő nélkül Veszprémben az özvegyet, hogy megtárgyalja vele a teendőket, és nem István ellen indított hadat, aki ezidőtájt a Garam vidékén tartózkodott. Onnan küldött sereget, testőrsége parancsnokául a bajor Vencellint kinevezve, ám nincs bizonyíték, hogy maga is részt vett volna a sólyi ütközetben.

Sajátos fordulat, hogy az egyenlőtlen küzdelemben Koppányt nem katonák, hanem Vencellin öli meg (Képes Krónika), szolgálata jelentőségét mutatja, hogy éppen Somogyvár (Kapuvár) közelében kapott birtokadományt, ahol a legyőzött jól védhető vára állott. Vencellin dédunokája egyelőre megmagyarázhatatlan elgondolásból szintén a Koppány nevet kapta, ami két következtetést feltételez. Vagy továbbra is előző urához ragaszkodó lakosság rokonszenvét kívánta elnyerni ily módon, vagy valóban tisztelte a helybéliek szóhagyományaiból megismert vezért. Bárhogy is történt, a középkori Magyarországon Zalától Háromszékig, Görömtől a délvidéki Pozsegáig 36 település őrizte meg Koppány nevét (Sándorfi György gyűjtése) a lakosság körében iránta megnyilvánuló, múlhatatlan tisztelet jeleként, holott a lista nem teljes, hiszen nem említi az ozorai Koppány dűlőt sem.

A tavaly felavatott emlékmű helykiválasztása a Somogyvár melletti Szentesica forrásnál nem véletlen. Mivel a Balatontól délre erre vezetett a legfontosabb hadiút, nincs kizárva, hogy a hadjáratok előtt ősidők óta ez a forrás volt a katonai előkészületek szakrális helye, itt tartották az ünnepségeket, kultikus szertartásokat. Jelentőségét a néphagyomány imigyen őrizte meg

„..amikor Szent István legyőzte a lázadó Koppány vezért, megmosta benne véres kezét, majd megáldotta a kutat, hogy az ide zarándokló betegek itt gyógyulást nyerjenek”. Álljunk meg itt mi is egy gondolat erejéig. Amíg az ősmagyarok fohászkodtak Boldogasszonyhoz a szentesicai forrásnál, az pogány áldozatnak számított – Szent László 1092-ben meg is tiltotta, hogy ezt kövek, források, fák mellett tegyék-, addig Szent István zarándokhellyé nyilvánította ugyanazt a kutat. Vajon miért a kettősmérce? Miért elfogadhatóbb a Róma által hirdetett hagyomány, mint az egyes népek, közte a magyar, ősi emlékezete? Miért kellett II. Szilveszter pápának a pogánynak tartott viking rovásírás elpusztítását követelni (forrás: James Reston jr.), ami egyébként magyarázat lehet a magyarság rovásírásának üldözésére is? Miért elfogadhatóbb a zsidó kereskedő Saulból három nap alatt keresztény Pál apostollá vált személy mint egy hagyományaihoz ősidők óta ragaszkodó nép ősvallása? Koppány ezt a következetességet, folytonosságot képviselte, nem a hatalomvágy, hanem a hazaszeretet és az ősi föld idegeneknek való osztogatása miatt érzett elkeseredése hajtotta. Ellene is idegeneket hívtak, idegenek ölték meg, birtokait ezen idegeneknek adták fizetségül, miközben hatalmas magyar tömegek kerültek jobbágy és szolgasorba.

A bevezetőben Koppány emlékművet írtunk, ám ma élő hívei a nagy ellenfél, a legyőző István előtt is tisztelegtek. Az avató ünnepségen Bakay Kornél elevenítette fel a múltat, míg Stamler Imre, az emlékmű szellemi atyja, a Somogyban feltárt, a világon egyedülálló, rovásírásos vaskohászati telep és a többi környékbeli régészeti emlék jelentőségét méltatta. Sajnálattal említette, hogy központi támogatás híján nem sikerült Kupavár műemléki helyreállítása, holott a várfalon egymás mellé helyezték volna Koppány, Szent István és Szent Imre herceg szobrait, majd így folytatta:

„A várdombon az Egek Urával, a forrásnál az alvilág isteneivel tartották a kapcsolatot őseink, erre emlékeztet az emlékmű tarsolylemezének két szimbóluma. A magyar férfit és nőt jelképező emlékoszlopok tartják a vasból készült, rovásjelekkel ellátott, első, hatalmi jelképet, amelyen az égig érő fa látható két oroszlánnal.
Másik oldalán a Szent Dinasztia tagjainak nevei olvashatók, a harmadik rész a tatárlakai amulettel honfoglalás előtti kultúránkra, a párducot ábrázoló tűzzománc képpel a szkítákra emlékeztet. Miközben a háromtonnás cseppkövet faragták, rovásjeles és latin betűs feliratokkal látták el, míg a patak felé néző oldalán meghagyták a gyertyaszerű mészkő eredeti formáját, hiszen az is a vízre emlékeztet.

Mivel Koppány ősi kultúránk védelmének mártírja, ezért a kőszikla és ami rajta látható, csupán a somogyi vezér tiszteletét hirdeti. Talán kerül ide szobor is valamikor. Véleménye szerint értékei miatt Somogy európai vonzerejű tudományos és kulturális turisztikai központtá válhatna, talán még jelentősebbé mint Pusztaszer. Amihez persze országos összefogás kellene. Stamler Imre végezetül köszönetet mondott Ágh Józsefnek, Sütő Zoltánnak, Barkó Béla vállalkozónak, Bicskey Zsolt festőművésznek, a Miskolci Nagy Lajos Magánegyetem vezetőinek, tanárainak, a Somogyvári Önkormányzat vezetőinek, oktatási és művelődési intézményeknek, civil szervezeteknek, a református egyház képviselőjének és mindazoknak, akiknek neveit az emlékoszlopra írták.

Az emlékmű megálmodói és alkotói eddig soha nem látott körültekintéssel igyekeztek a magyarság ősi múltjának örököse, valamint az ezredforduló „rendszerváltozásának” végrehajtója előtt méltó módon fejet hajtani. Jól tudják, hogy ezzel Koppány szégyenletesen felnégyelt testrészei nem forraszthatók egybe, utódainak megaláztatásai is csak jelképesen orvosolhatók, de annyit elvárnak, hogy az utókor végre igazságot szolgáltasson, mert a somogyi főúr személyénél jóval többről van szó, ahogyan Szász (Zas) Lóránt
versében írta 1995-ben: Nem Koppányt siratom, hanem a tartást, a mindent kimondó szót, az esküt, ami köttetett...

A székely barátunknak már válaszoltam. István egy puccsal került hatalomra. A trón Koppányt illette volna, vagy hogy?! Szerintem a kereszténységet nem lehetett volna kikerülni, de szükségtelen volt az esztelen kultúra irtás. „A régi írások és emlékek pedig beszolgáltassanak, hogy az utánuk való vágyódás megszűnjön.” Fizettek azért, ha valaki leadta az emlékeket. Hatalmas mennyiségű ősi anyag lett a tűz martaléka. A kereszténységet felvevő görögök nem tüntették el az antik „pogány” elődeik felbecsülhetetlen emlékeit.
----------
István nem volt ura a helyzetnek a saját udvarában. Szent László édesanyja lengyel volt és egyetlen királyunk sem volt tiszta vérű. Az idegeneket ajnározó István - tanácsot pedig Prohászka is elvetette, mint korábban írtam. Ugyan mi maradt Vajk-István után?


tímár imre

-----------

Az elhangzottakból talán levonhatjuk a következtetéseket, hogy a kereszténység felvételét semmiképpen sem kerülhettük volna el. Lehetett volna talán még választani a bizánci-kereszténységet, ha Koppány kerül ki győztesen. A pozsonyi csatában megvédtük ugyan magunkat hatalmas áldozatok árán - Árpád két fia is odaveszett és a fejedelem is meghalt rövidesen -, de a nyugati birodalom egyáltalán nem rendült meg alapjaiban. A római kereszténység hazug tanait a rabszolgáknak találták ki: „Imádkozzál és dolgozzál.” Ezt nem Jézus mondta, hanem a szemforgató papság. Amikor a birodalmi érdek került előtérbe, akkor életbe lépett: A cél szentesíti az eszközt ideológia.

Vajk-István egy puccsal és nyugati segítséggel került trónra. A Vérszerződés érvényét veszítette és megbontotta a törzsi szövetséget.
A pozsonyi csatában még egységes volt a nemzet, de a Veszprém melletti ütközetben már sok magyar is harcolt az István-Vecellin német lovagok vezette ütközetben.
Talán másképp beszélnénk ma, ha István biztosítani tudta volna az utódlást. Viszont Imre herceg halála után összeroppant a király. Nem volt alkalmas utód a trónra, mert majdnem minden rokonát kiirtatta.
István nem volt ura a helyzetnek a saját udvarában, mert idegenek vették körül. Ami utána következett az a Turáni átok. Mellesleg Prohászka Ottokár nem hagyta jóvá Istvánnak a többnyelvű országot dicsőít fennmaradt írását, mert a „sokféleség mindig széthúzást és viszályt szül” – írta a püspök. Az eltelt időszak
igazolta, hogy Prohászkának volt igaza és nem Istvánnak.

------------

Kedves Onody Gyula!

A rovásírás … Igen, amikor Árpáddal hont foglaltunk, még rovásírással, magyar (!) nyelven írtunk – olvastunk. Aztán áttértünk a latin betűvetésre, a „hivatalos” nyelv pedig a latin (!) lett, több száz évre…

Úgy tűnik I. István – német lovag – keresztény hitre „térítette” Árpád népét [már akit le nem mészároltatott], de arról nem szól a fáma, hogy a föld népét megtanította volna a latin nyelvre, a latin betűvetésre.
Erre nem is volt szükség. A „szent” király poroszlói bottal verték bele a „tudnivalókat” a jobbágyokba, az egykori szabad büszke harcosokba. Ez logikus, hisz a baromnak se kell írni – olvasni, az igavonáshoz.

A fajidegen papság és nemesség viszont írt – olvasott és beszélt latinul. A „keresztény jogfolytonosság” azután eljuttatott bennünket oda, ahol – ahogy ma vagyunk.

A mellény újragombolásánál tehát vissza kell térnünk - vagy ezer évnyit – oda, ahol az utat elvétettük. Persze mindez a XXI században játszódik majd. Mai eszünkkel, lehetőségeinkkel újra fel kell fedeznünk ezer, vagy ötezer évvel korábbi szellemi önmagunkat. Erre azért van szükség, hogy kiszabadíthassuk lelkünket a judeokeresztény métely bénító hatása alól. Újra fel kell fedeznünk nyelvünk, írásunk – egyszóval önmagunk – értékeit.

Ezek között a legnagyobb erény (!) a bátorság. Aztán „ide veled régi kardunk”.

Forrás: postaimre - 2010, március 17. szerda-14:22'05"
Beküldte SZUFI

A kiemelések >Zoli<-tól


Hozzászólások megtekintése a régi honlapról →

Megnyitva 8602 alkalommal