Print this page
2013 szeptember 23, hétfő

Kinek az érdeke? A tatárjárás új szemszögből

Szerző: Borbála Obrusánszky

Az 1241-1242-es mongol hadjárat, ismert nevén tatárjárás a középkori magyar történelem egyik legfájóbb emlékeként él emlékezetünkben, dicsőséges történetünk során ekkor szenvedtünk vereséget egy idegen hatalomtól. 

A sajnálatos eseménnyel kapcsolatban ma is vannak tisztázatlan kérdések, hiszen történetíróink megelégedtek IV. Béla király felelősségre vonásával, valamint a tatárok kegyetlenségének hangsúlyozásával és nem tették fel a kérdést: vajon kinek állt érdekében, hogy a tatár hadak ránk, magyarokra zúduljanak és ne Róma, vagy a német területek felé haladjanak, ahogyan az Batu kán eredeti terveiben szerepel. (Lásd Julianus jelentést). Rövid tanulmányunkban nem a közel egy éves tatár epizód részletes elemzésére vállalkozunk, hanem azt kívánjuk bemutatni, hogy milyen hibás döntések, bel-és külpolitikai események miatt következett be a katasztrófa.

tatarjaras1

A tatárjárás előzményei

A magyar történészek a mongolok korai történetével kapcsolatban nem szólnak arról, hogy vajon miért is indultak el nyugatra, mi volt a hadjáratokkal a célja. Dzsingisz kán tanításából mindez pontosan kiderül:

„Az Örökkévaló Kék Ég alatt, Napkeltétől Napnyugtáig az egész világ egyesüljön ezt a törekvést kell megvalósítani."

A célkitűzés nem más volt, mint a szkíta-hun tudatú népek egyesítése. Ez a cél loboghatott Attila elődeinek szeme előtt, majd Árpád vezérünk is a Kárpát-medencei rokon népek egyesítésének céljából érkezett meg ősapjának, Attilának az egykori székhelyére. Dzsingisz kánt vérengző gyilkosnak állították be régen a külföldi kutatók, a modern kutatások már árnyalták a képet. Egyik mondása éppen arra utal, hogy nem pusztítani és gyilkolni akart, hanem rokonait kívánta egy gyeplő alatt összehozni.

„Az Örökkévaló Kék Ég alatt a világot ismét egy családdá tenni és békés idő eljövetelét kívánom megvalósítani."

Miért éppen a mongolok akarták a nagy sztyeppei egységet megvalósítani? Azért, mert közöttük is elevenen élt a hunoktól származás tudat és a Európába jövet szövetséget kerestek a rokon népekkel- hallhatjuk a magyarázatot a mongol kutatók szájából. Dzsingisz kán úgy nyilatkozott az őt 1220-ban meglátogató Csan Csung kínai taoista szerzetesnek, hogy elődjének tekinti a nagy sanjüt, vagyis a hun főkirályt. A mongol hagyományban, ahogyan a magyarban is, elevenen élhettek a nagy csaták emlékei, éppen ezért, miután 1206-ban Dzsingisznek sikerült egyesíteni a mongol népeket, meghirdette négy égtájra kiterjedő, és a "jurtafalú népeket" egyesítő harcát. Előbb szűk környezetében valósította meg célját és kiterjesztette uralmát az Altaj-hegységtől a Kingán vonulatáig, a Bajkál-tótól a Kínai Nagy Falig, majd csapatai 1219-ben elindultak nyugatra, első célpontjuk a mongol követeket legyilkoló horezmi sah megbüntetése volt, aki megölte a nagykán követeit Otrarnál.

A mongolok legelőször 1235-ös országgyűlésen határoztak arról, hogy hadjáratot indítanak a nyugati népek ellen. Ennek vezéréül Batu kánt, Dzsingisz kán unokáját jelölték, aki a birodalomalapító legidősebb fiának, Dzsocsinak elsőszülöttje volt. Ő kapta jussul a nyugati vidékeket. Addig terjeszkedhetett, amíg a mongol paták fel tudják verni a port.

A nagy nyugati hadjárat 1236-ban indult meg, a mongol hadak –ugyanúgy, mint egykor Attila serege- felsorakoztak a Volgán és onnan kezdték támadni az idegen népeket, illetve azokat a rokon, úgynevezett jurtafalú népeket is, amelyek ellenszegültek. Elsőként a volgai bolgárok országa esett el, majd őket sorra követték a kis orosz fejedelemségek, akik nem tudtak ellenállni a hatalmas seregnek. Batuék 1240-ben már Kijev alatt voltak. Rogeriustól tudjuk, hogy onnan elég gyorsan a magyar határhoz értek, ahol megtorpantak, valószínűleg fontolgatták, hogy betörjenek-e. Vannak olyan korai adatok, így például a D'Ohsson által idézett Dzsihan Kushai története, miszerint Batu kán maga is megijedt a magyar hadsereg létszámától és erősítést kért a hátországból. Sibán, az egyik hadvezér jelentésében leírta, hogy a magyaroknak erős hadseregük van, ezért az ellenük való hadjárat komoly felkészülést igényel. Végül az első tatár előőrsök átkeltek a hágókon és az előörsök 1241 március 15 körül érték el Budát és Vácot.

A rendelkezésre álló források alapján nagyon valószínű, hogy a mongolok az egész Európára kiterjedő hadjáratot terveztek, el akartak jutni azokra a helyekre, ahol korábban Attila is megfordult. Talán egy régi hagyomány értesültek arról, hogy ősük, mármint a hunok egészen Rómáig jutottak el, uralta a német részeket. Elképzelhető, az új keleti nagyhatalom tisztában volt azzal, hogy Attila birodalmának a szíve a Kárpát-medencében volt.

tatarjaras2

A tatárok előtt

A magyar történészek közül sokan foglalkoztak az 1241-1242-es eseményekkel. Ezzel kapcsolatban A tatárjárás emlékezete címen két nagy forrásgyűjtemény is kiadásra került, ezen kívül hadtörténeti elemzések is napvilágot láttak. Az egyházi beszámolókra támaszkodó elemzések többsége úgy véli, hogy a tatárok mérhetetlen fájdalmat és szenvedést okoztak a magyarságnak. Egyedül Zichy Ladomér volt az, aki A tatárjárás Magyarországon című tanulmányában –a korabeli okleveleket feldolgozva - teljesen más képet festett a helyzetről, ezért kortársai kemény bírálattal illették. Miután a történészek feladata nem a mítoszgyártás, hanem a tények pontos elemzése, ezért vizsgáljuk meg a 13. század első felében lejátszódott eseményeket.

A Magyar Királyság a 13. század elején Európa egyik legerősebb és leggazdagabb állama volt, önálló külpolitikai irányvonallal és erős gazdasággal. Nem függtünk sem a német császártól, sem a pápai hatalomtól. Szent királyaink, Attila és Árpád ivadékai a kontinens szívében ügyesen egyensúlyoztak a nyugati mezsgyéken, ők inkább a Balkánon és Halicsban törekedtek markáns, aktív külpolitikára, ahol kialakították sajátos szövetségi rendszerüket. A 10. század óta jól kiépített rendszert a 13. század legelején egy nem várt esemény törte meg: a Szentföldre igyekvő keresztes hadak 1202-ben nem a Szentföld városai ellen vonultak fel, hanem a magyar király városát, Zárát vették ostrom alá. A magyar királynak, Imrének ezért ellenük kellett hadat viselni. Miután szétkergette a rabló hadat, a király III. Ince pápánál panaszt tett a keresztes lovagok viselkedése miatt. A római pápa ugyan kivizsgálta az ügyet, de a magyarok nem kaptak elégtételt. Ezt követően a pápai udvart támogató magyarok elhidegültek korábbi szövetségesüktől és korábbi ígéretüket sem tartották meg: nem indítottak hadat a balkáni eretnekek ellen. Imre király 1204-ben meghalt és hamarosan testvére, II. András foglalta el a trónt, aki egy ideig jó viszonyban volt a pápával, el is utazott a Szentföldre, hogy átvegye a nemrég megalakult latin császárság feletti uralmat. Ott felvette a Jeruzsálem királya címet. Végül is a választás nem rá esett, ezért a csalódott András inkább hazatért. Idehaza nem kedvezett az egyháznak, például az esztergomi érsektől elvette a sóval való kereskedelem jogát és azt a számára jó hasznot ígérő izraelitáknak és izmaelitáknak adta bérbe.

András és a pápa viszonyát az egyházi bevételek megcsappanása is mérgezte, ez az 1220-as évek közepétől még inkább kiszélesedett, miután a két hatalom területi vitába bonyolódott. II. András a Barcaság területére az 1210-es években német lovagokat telepített, hogy térítsék meg az oda letelepedett kunokat. Miután a lovagrend a területet el akarta idegeníteni és sajátjuknak kezdték kezelni, a király haddal indult ellenük, kiűzte őket onnan és helyükre szászokat telepített. Még a kiűzetés előtti évben, 1224-ben a pápa kinyilvánította igényét a Barcaságra, mint egyházi igazgatás alá került területre. A király azonban nem engedte át a magyar korona alá tartozó részeket.

A másik feszültségpont Kunország, a mai Moldva területe volt, ahol a domonkos szerzetesek a kunokat térítettek keresztény hitre. A misszió sikeresnek bizonyult és az 1226-1227-es évben Milkó központtal püspökséget hoztak létre. A pápa egyházi jogon magának követelte a kun terület adóbevételeit, a magyar király pedig saját hódításának tekintett Kunországra, hiszen magyar királyi támogatással, magyar szerzetesek áldozatos munkája gyümölcseként sikerült a misszió. András felvette Kunország királya címet, azzal is jelezve: nem hajlandó a területet átengedni a pápának.

Az 1230-as évek elején ismét fellángolt a két fél közti vita, a pápaság ugyanis nem nézte jó szemmel az ősi magyar jogon alapuló Aranybulla kiadását. Előbb az idegen származású esztergomi érsek, Róbert lépett és 1232-ben interdiktum, vagyis egyházi átok alá vette az országot és követelte az egyházi bevételek visszaadását. Ősszel pápai legátus érkezett hozzánk, aki a következő évben Andrástól kicsikarta a beregi egyezményt, amely arról rendelkezett, hogy az egyház visszakapja kiváltságait, főleg a só kereskedelem jogát. A király elleni egyházi támadás azonban nem rendítette meg II. András uralmát, hiába átkozták ki a magyar királyt, annak nem volt belpolitikai visszhangja, hiszen a szkíta múltig nyúló sztyeppei vérszerződés óta ismert, hogy Attila ivadékait, az Árpád-házat nem az egyház választotta ki, hanem a vezető nemzetséggel szövetséget kötő törzsi vezetők csoportja emelete magasba. A Magyar Királysághoz tartozó részeket a magyarok nem a király tulajdonának tekintették, mint a magánjogon alapuló nyugati államok, hanem Boldogasszony oltalma alá helyezték, mint más, szkíta-hun tudatú népek.

A pápasággal való feszült viszony IV. Béla idején sem enyhült, miután András fia sem volt hajlandó keresztes hadjáratot vezetni a boszniai eretnekek és a pravoszláv hitű, magyarokkal szövetséges bolgárok ellen. A magyarok tehát a tatárjárás előestéjén a pápaság legnagyobb ellenfelei közé tartozott. Ez azért volt különösen veszélyes, mert Róma püspöke döntött a keresztes hadjáratok indításáról és az ő emberei befolyásolták az európai közvéleményt. Kevésbé hangoztatott adat, hogy a németek nem sokkal a muhi csatavesztés után, 1241. április 25-én keresztes hadjáratot megindító határozatot fogadtak el, hogy megsegítsék a magyarokat a tatárok ellen, melyet a német király, IV. Konrád elfogadott, sőt ő május 19-én felvette a keresztet és erre biztatta a többieket. A pápa azonban nem adta áldását a tatárok elleni küzdelemre, sőt inkább a német fejedelmeket egymás ellen uszította, hogy véletlenül se érkezzen meg hazánkba a várva várt nyugati segítség. A fenti adatok alapján elmondhatjuk, hogy a pápaságnak jól jött a hirtelen, keleti támadás, hiszen az meggyengítette a rebellisnek számító magyarokat.

A Babenberg szál

A magyaroknak nemcsak a pápasággal gyűlt meg a baja, hanem nyugati szomszédjukkal, a Babenberg-házzal is, akik IV. Béla rokonai voltak a hírhedt „merániak" révén. Nemcsak Gertrúddal voltak gondok, sokkal inkább II. (Harcias) Frigyessel, aki (1211-1246) mindenáron meg akarta szerezni a magyar királyi trónt, ezért már a kezdetektől különösen agresszívan viselkedett velünk szemben. A nyugati végeken már az 1230-as évektől rendszeresek voltak a határvillongások. Sajnos, IV. Béla ragaszkodott Frigyeshez és jó kapcsolatokra törekedett vele, csak a tatárjárás után került kenyértörésre sor, végül 1246-ban Béla hadat indított rokona ellen, ami Frigyesnek és a dinasztiájának végét jelentette. Béla rossz döntést hozott akkor, amikor éppen ellenfelétől kért segítsége a tatár veszély előestéjén. Béla hívására a Babenberg sarj azonnal Budán termett, de nem hozott magával jelentős katonaságot, csak egy szűk kíséretet, amivel nem lehetett szembeszállni a tatár fősereggel. Valószínűleg más eseményre tartogatta haderejét, mint utóbb kiderült, arra, hogy megszállja a magyarok nyugati végeit a tatár veszély idején. Frigyes a budai királyi udvarban inkább a belpolitikai feszültséget szította, a nemeseket a király ellen hangolta, a német polgárokat pedig a kunok ellen. Az oszd meg és uralkodj elvét hatékonyan alkalmazva részese volt a Kötöny kun kán elleni gyilkosságnak. Ráadásul a tatár előőrsöket is a magyarok ellen hangolta azzal, hogy Pest előtt meg-megütközött kisebb erőikkel, holott Béla kifejezetten megtiltotta, hogy nekirontsanak az ellenségnek. Frigyes ezzel kivívta a pesti lakosok elismerését, akik Béla alkalmatlanságát kezdték el hangoztatni. Amikor a helyzet komolyra fordult és Béla sereggel indult keletre, a Sajó és a Tisza összefolyásához, hogy megütközzön a mongol fősereggel, Frigyes hirtelen elhagyta az országot és magára hagyta Bélát és a magyarokat.

Harcias Frigyes tevékenység szintén hozzájárult a magyar haderő meggyengítéséhez és neki is komoly szerepe volt abban, hogy a magyarok nem tudták összes erejüket a betörő ellenség legyőzésére fordítani.

Belpolitikai feszültség

Rogerius mester váradi kanonok leírta, hogy miért történt viszálykodás Béla uralkodása alatt. A nemesek és a király közötti feszültség fő okául a kunok befogadását jelölte meg, bár utalt arra is, hogy a birtok visszavételi politikája is ellentéteket szült. Talán a magyar király legkárosabb tette az volt, hogy a kunokat a király a magyar előkelők felé emelte. Míg a magyarok csak írásbeli úton nyújthatták be kérelmüket a királyhoz, addig a kunoknak szabad bejárásuk volt az udvarba. Ez ugyanis ellentmondott a vérszerződés egyik pontjának, az ugyanis kimondja, hogy a király csak az őt királlyá emeltekkel együtt kormányozhat. De nemcsak a kunok voltak az egyetlen belső ellenfelünk, hanem más, a kunokkal majdnem egy időben befogadott kisebbségek is károkat okoztak. Az Erdélybe betelepített szászok, a kunokhoz hasonlóak nem viselkedtek lojálisan és az első adandó alkalommal átálltak az ellenséghez, a tatárokhoz, sőt ők vezeték Kadán hadait végig Erdélyen.

Zichy Ladomér szerint éppen a tatárjárást megelőző években folyó kun-magyar belharc csökkentette a legjobban a magyar király haderejét, a hadba hívható katonák nagy része a falvakban fosztogató kunokkal volt elfoglalva és nem tudtak a király hívó szavára azonnal összegyűlni. Később kiderült, hogy a kunok behívása csak ártott a magyar diplomáciának, nagy valószínűséggel az ő befogadásuk miatt leptek el bennünket a tatár hadak. Batu kán Béla királynak küldött leveléből ez világosan látszódik, illetve a Tarihi Üngürüsz krónika németekre hivatkozva ugyanezt állítja.

A tatárjárást megelőző évben a magyar belpolitikai erők csúnya acsarkodásának lehetünk tanúi. A kunok befogadása megosztotta a hazai közvéleményt. Harcias Frigyes és a német lakosú pestiek pedig tovább szították az amúgy is feszült állapotot. Béla a tatárjárás előestéjén belpolitikai ügyekkel volt elfoglalva, erejét nem tudta koncentrálni a tatárok elleni védelemre, de még így is a megosztott magyar haderő is kivívta a tatárok csodálatát. A magyar előkelők pedig nem tudták felkészíteni a lakosságot sem a közelgő támadásra, így a tatárok által gyorsan elért falvak áldozatul estek a rablásnak és fosztogatásnak. Sajnos, a magyar hírszerzés sem működött hatékonyan, vagy pedig árulók hamis információkat közöltek. A magyar fősereg ugyanis nem volt tisztában azzal, hogy milyen erős sereggel van dolguk.

Spalatoi Tamás megjegyzését, hogy a magyarok elpuhultak és nem voltak alkalmasak a hadviselésre, elfelejthetjük, hiszen éppen a mongol források számolnak be arról, hogy ellenfeleik hatalmas és erős sereget állítottak fel velük szemben. Ráadásul éppen a tatárjárás mutatta meg, hogy milyen hatékonyan szálltak szemben még viszonylag kis létszámú magyar hadak a tatár segédcsapatokkal szemben, sokszor győzelmet is arattak felettük. Ezeket azonban sem történelemkönyvek, de még a szakirodalom sem hangsúlyozza kellőképpen.

A kunok szerepe

A kelet-európai síkságon élt kunokról a magyarok a 13. század húszas éveiben szereztek tudomást, amikor feltűntek az ország peremvidékén, Moldvában és Havasalföldön. A kelet-európai síkságot benépesítő nép a régi magyarok helyére települt. 1222-ben a Kalka-folyónál az oroszok és a kunok egyesült serege vereséget szenvedett a Kaukázusból előtörő mongol csapatoktól. A horezmi sah üldözésére küldött 25 ezres mongol sereg Szübőtej és Dzsebe vezetésével nemcsak velük vívott ütközetet, hanem az alánokkal (aszut), a bolgárokkal (bolar) és a madzsaratokkal. utóbbiakban a kaukázusi magyarokat fedezhetjük fel. A mongol hadjárat azonban nem jelentett azonnali függést, a hódítók ugyan hátrahagytak egy helytartót, de az igazi nagy, nyugati hadjáratra csak egy jó évtized múlva került sor. A kunok egy része már akkor is nyugatra vette az irányt és bebocsátást kért a Magyar Királyságba. Elképzelhető, hogy a tatár támadáson kívül demográfiai okai is voltak a terjeszkedésnek. II. András és fia, Béla herceg örömmel fogadták be a kunokat és a moldvai és havaselvei földeken helyet biztosítottak számukra. A királyok kiterjesztették feléjük hatalmukat és felvették a Kunország királya címet. Később Béla a tatár veszély közeledtével a Magyar Királyság szívébe is betelepítette a kunokat, ehhez a magyar nemesektől szerzett alkalmas területeket, akik jogosan háborodtak fel a királyi döntésen. A kunok ugyanis nem váltak hűséges, jó alattvalókká, hanem folyamatosan pusztították a magyarok javait, erőszakoskodtak az asszonyokkal, ezért a magyarok erejét jórészt az kötötte le, hogy őket megregulázzák. A kunok hatalmas károkat okoztak a Duna-Tisza közén, közvetlenül a tatárok bejövetel előtt. Nem véletlenül vetette fel Pálfy Ilona, a Horthy-korszak kutatója, hogy a kunok bejövetele nagyban hozzájárult a magyarok vereségéhez. Zichy is hasonlóan érvelt, vagyis a feszült kun helyzet sok helyi magyar katona erejét kötötte le. A fokozódó belpolitikai feszültség éppen a tatár betörés előestéjén robbant. Béla magához kérette Kötöny kánt, akit a feldühödött pesti németek megöltek. Erre a kunok azonnal elpártoltak a magyaroktól és csatlakoztak a tatárokhoz. Ez azért volt különösen veszélyes, mert a hazánkat jól ismerő kunok vezetőül szegődtek korábbi ellenségeikhez és segítségükkel immáron külső és belső ellenség együtt pusztította a magyarokat.

Tatár-magyar diplomácia

Batu kán harminc levelet küldött Béla királyhoz. Ezek nagy részét az orosz fejedelmek elfogták, így a mongol követek, de még a levelek sem érkeztek meg a királyi udvarba. Mindezt abból a levélből tudjuk, amit Julianus barátnak adtak oda a szuzdaliak. Abban Batu kán már szemrehányást tett a magyar királynak, hogy miért nem válaszol leveleire. A levél Julianus második jelentésében maradt meg: „Én, a Kán, az égi király küldötte, akinek hatalom adatott a földön a nekem meghódolókat felemelni és az ellenállókat elnyomni, csodálkozom feletted, Magyarország királya, hogy midőn már harmincadik ízben küldöttem követeket hozzád, miért nem küldesz vissza közülük senkit, de még követeidet és válaszlevelet sem küldesz nekem. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok katonád van, és egyedül kormányzol egy nagy országot. Ezért nehéz önként alám vetned magadat; mégis jobb és üdvösebb volna neked, ha önként behódolnál nekem! Megtudtam ezen felül, hogy kun szolgáimat oltalmad alatt tartod. Ezért utasítlak téged, hogy ezeket a jövőben ne tartsd magadnál, és miattuk ne kerülj velem szembe. Nekik könnyebb elmenekülni, mint neked, mivel nem lévén házaik, sátraikkal vándorolva talán el tudnak menekülni, de te, aki házakban lakol, váraid és városaid vannak, hogy fogsz menekülni kezeim közül?"

Feltehetjük a kérdést, vajon miért volt fontos Batunak, hogy a magyar királyhoz ennyi levelet küldjön? A mongolok történelemben máshol sehol sem fordult elő, hogy ennyi levelet küldjenek egy ország uralkodójához. Nem véletlenül merült fel sok emberben az a gondolat, hogy a mongolok nem ellenséges szándékkal közeledtek felénk. Igaz, hogy erre egyelőre nincs konkrét, írásos bizonyíték, de aki ismeri a keleti népek diplomáciáját, az megérti, hogy itt nem ellenségeskedésről és hódításról volt szó, sokkal inkább szövetségkötésről. Sajnos, a közel harminc levél sorsa ismeretlen. Vajon miért akart volna Batu kán, Dzsingisz kán unokája velünk szövetséget kötni? A válasz megint a hunok történetében rejlik. Ahogyan már említettem, a mongolok tudhatták, hogy a magyarok a hunok utódai. Elképzelhető, hogy Batu szövetséget akart velünk kötni, hogy együtt hódítsuk meg a nyugatot, főleg Rómát. Julianus jelentésében maga a szuzdali fejedelem mesélte el, hogy Magyarország után Rómába és azon túli területeket akarták meghódítani, csakúgy, mint a nagy hun Attila is tette egykoron.
Tarihi Üngürüsz krónikában találunk utalást arra, hogy mit akartak a tatár hadak Moldvában: átvonulást kértek az ott tartózkodó nádortól, ami nem ellenségeskedésre utalt.

A hun rokonság eszméjére J. J. Saunders is utal monográfiájában, ő még azt is feltette, hogy a tatárok közül sokan le is akartak telepedni hun őseik földjén. Az egyetlen ismert levélből még azt is megtudjuk, hogy Batu tisztában volt azzal, hogy Béla hatalmas és nagy király, ezért tisztelettel közeledett hozzá. Egyetlenegy követelést fogalmazott meg, hogy szolgáltassa ki a kun szolgáit. Ez volt az egyik ok, amiért megtámadtak bennünket, a szökött szolgák rejtegetése ugyanis szörnyű bűnnek számított a hun utódnépek történetében, hiába is akarják ezt a tényt néhányan lebecsülni. Nem ez volt az egyetlen ilyen eset. Már az 5. században Attila királyunk is hadjárattal fenyegetőzött, hogy a rómaiak szolgáltassák ki szökött embereit, de a 6. században Közép-Ázsiát elfoglaló türkök az avar szolgáik visszaadását követelték Bizánctól. Majd Bajan is hasonló miatt lépett fel a kelet-római császárság ellen. A tatároknak azonban a magyarok nem adták ki a kunokat, amiért megorrolták ránk, magyarokra. Utóbb kiderült, hogy Béla ismét rosszul döntött, a kunok ugyanis nem voltak hű szövetségeseink. A mongolok haragját még az is kiváltotta, hogy nemcsak az oroszok, hanem mi is elfogtuk küldöttjeiket, ami a legnagyobb sértésnek számított. A követ ugyanis magát a kánt jelképezte. A korabeli diplomáciai szokásrendszerben, aki a követet megöli, az a kán ellen követett el halálos bűnt, az pedig nem maradhat megtorolhatatlanul.

Először talán éppen a magyar nádor ölette meg a tatárok küldöttjét. Később pedig a magyarok is ezt tették a nagykán követével, közvetlenül a muhi csata előtt. A mongol hadak ennyi sértés után elindultak, bár a kínai krónika tudósításából tudjuk, hogy tartottak az erős magyaroktól. „Azt beszélte a nép, hogy a Kerel (király) hadának ereje nagy, még nem lehet egykönnyen előretörni."- írja a mongolokról szóló Jüan-si krónika Szübőtej életrajzában.

Egy szörnyű év

A mongol hadak éppen egy évet tartózkodtak hazánkban. 1241 márciusában törtek be a Kárpátokon és 1242 márciusában kivonultak. Ennek az egy évnek a mérlege változó megítélés alá esik. A krónikások alapul vették a túlzásokba eső Spalatói Tamás feljegyzéseit, aki nem volt jelen az eseményeknél, csupán közvetett forrásokból szerezte információit. A sok kézen átment adatok után már szörnyű kép rajzolódott ki a mongolok uralmáról. A másik forrás, Rogerius, aki maga is átélte a pusztításokat, már sokkal árnyaltabban fogalmazott, de rá csak bizonyos esetekben hivatkoznak. A tatárjárás pusztításának a felelősségét egyedül IV. Béla királyunkra hárították a történészek, valószínűleg ezt Habsburg-politikai sugallatra. Különösen a muhi csatavesztést olvasták fejére, holott az nem volt nagy tragédia az ország életében, csupán azért volt jelentős, mert a középkori történelmünk során akkor szenvedtünk először komoly vereséget egy ellenféltől. A nálunk nemzeti tragédiának beállított csatavesztést a mongolok nem sorolják a nagy győzelmeik közé, sőt éppen a kínai nyelven, Szübőtejről fennmaradt részlet arról árulkodik, hogy a magyarok derekasan küzdöttek Muhinál, az első csatát megnyerték és nagy veszteséget okoztak az ellenség soraiban. Batu egyik kedvenc vezérét, Bakatut is elvesztette. A mongolok már vissza akartak vonulni, végül Szübőtej volt az, aki hosszas unszolással maradásra késztette őket. A mongol forrás teljesen mást állít, mint a hazai beszámolók, nem katasztrofális vereségről szól, hanem egy nagyon kemény csatát emleget, ami egyáltalán nem volt eleve vesztett. Sőt, az sem igaz, hogy sok főúr odaveszett volna a csatatéren, hiszen a későbbi oklevelek nem tudnak nagy üresedésről a főméltóságokban és egyházi hivatalokban. Ezt Zichy Ladomér mutatta ki A hazai okleveles adatokból az olvasható ki, hogy sok helyen sikeresen ellen tudtak állni a tatároknak. Geregye nembeli Pál országbíró sikeresen akadályozta meg a tatárok átkelését a Dunán, a dunántúli erősségek is sikerrel vették fel a harcot a tatárokkal szemben (Nyitra, Trencsén, Pannonhalma, Esztergom, Fehérvár, stb.) Rogerius is említ olyanokat, akik sikeresen szembeszálltak a tatárokkal, sőt néhány erdélyi-székelyföldi legenda is megőrizte a tatárokon aratott győzelem emlékét. Ahogyan néhány történész megemlítette, a súlyos veszteségek ellenére az ország hadipotenciálját nem érte végzetes csapás, igaz, a király menekülése nehezebbé tette a védekezést. Az viszont, hogy Bélát nem tudták elfogni a tatárok, azért volt lényeges, mert kivonulásuk után egyből újjá lehetett építeni az országot és nem keletkezett szembenézni örökösödési belháborúval.

Miért nem jöttek vissza?

Ahogyan a muhi csatavesztés jórészt Szübőtej makacsságán múlt, úgy neki köszönhetjük azt is, hogy a mongol hadak elhagyták az országot. Amint Batu kán hírét vette annak, hogy Karakorumban meghalt Ögödej nagykán, Szübőtej győzködte a fővezért, hogy azonnal induljon haza. Batu, aki kétes származása miatt nem volt esélyes a nagykáni trónra, nem akart elmenni a kánválasztó gyűlésre, csak Szübőtej unszolására tett eleget a kérésnek. A mongol törvény egyébként ezzel kapcsolatban úgy szólt, hogy minden érintettnek kötelező részt venni a kurultájon, így még a több ezer kilométerre tartózkodó Batu is kénytelen volt elindulni. Ezzel a mongol csapatok önként hagyták el az országot. Béla király a tatárokhoz küldött követei 1247-ben azt jelentették, hogy a mongol birodalom élére választott Güjük nagykán a nyugati népek ellen tizenkilenc éves háborút jelentett be. Ettől a magyar király megrettent és fiát a kunok fejedelmének lányával házasította össze. A hír nem bizonyult igaznak, de az újabb mongol hadjárattól rettegő Bélát belesodorták az újabb kun szövetségbe.

A magyar közvélemény előtt kevésbé ismert, hogy Ögödej kán halála (1241) után egy majdnem öt éves interregnum alakult ki. 1246-ig Güjük kán megválasztásáig a nagykán özvegye, Töregene uralkodott régensként. Güjük egyébként Batu ellenfelének számított, ők éppen a nyugati hadjáraton vesztek össze. Annak is köszönhető, hogy sokáig nem indítottak új, nagyszabású hadjáratot nyugatra. Güjük egyébként is mellőzte Batut. Az új, immáron harmadik nagykán csak két évig élt, 1248 és 1251 között Ogul Kajmis, a kán özvegye ragadta magához a hatalmat. Akkor már javában folyt a dzsingiszidák közti belháború, ahol Batu Toluj utódait pártolta, ez az ág 1251-ben végül átvette a hatalmat, Möngke kán személyében, aki azonnal hadjáratot indított a világ minden égtája felé, mongol csapatok megtámadták Dél-Kínát, nyugaton pedig az Abbaszida-kalifátus ellen indultak. Szerencsére a magyarok elleni támadás elmaradt. Sokan találgatták, hogy minek köszönhetjük megmenekülésünket. Van, aki Béla politikáját dicséri, mások a mongolok más irányú érdeklődését hozzák fel indokul. Talán IX. Lajos francia király követe, Wilhelm Rubruk fogalmazta meg a valódi okot: „A táltosok jelölik ki minden vállalkozás megtételéhez a kedvező vagy baljós napokat; ezért sohasem gyűjtenek sereget, és nem kezdenek háborúba az ő javaslatuk nélkül; Magyarországra is réges-régen visszatértek volna, de a sámánok nem engedik."

IV.Béla azonban nemcsak kémeket küldött a tatárokhoz, és Batu kánhoz, hanem felvette vele a kapcsolatot és pápai tiltás ellenére 1254-ben szövetséget kötött vele. A magyar királyt jobban érdekelte az ország védelme, amire esküt tett, mint a pápai fenyegetés, aki megüzente Bélának, hogy kitagadja, ha a pogányokkal szövetkezik. Ezt a megállapodást Batu kán és utóda betartották, csupán egyetlenegy összeütközés történt, amikor a hazai kunok ismét elárultak bennünket és ismét ránk szabadították a tatárokat.

A magyar királyok erős haderejének, a keleti kapcsolatok erősítésének köszönhetően a következő, második tatárjárást már felkészülten várták 1285-ben és az ismét kunok által behívott mongol hadat könnyedén kiűzték az országból. Ezt a győzelmet szeretik egyes magyar történészek kisebbíteni, holott a lengyelek is betört tatár hadak komoly pusztítást végeztek, minden bizonnyal azért, mert ők nem voltak felkészülve úgy, mint mi, magyarok. A következő tatár ellenes küzdelem 1345-ben történt, amikor Nagy Lajos király hadserege világraszóló győzelmet aratott az Arany Horda csapatával szemben és visszaűzte őket a Dnyeszter-folyó vonaláig. A magyar király azonban jó politikus volt, nem akart tovább ellenségeskedni keleti szomszédjával, sokkal inkább a szövetséget kereste velük. Ennek köszönhetően a 13-15. század folyamán békés, kereskedelmi kapcsolatok alakultak ki az Arany Hordával, és a keleti kereskedelem hazánkon át érte el Nyugat-Európát.

Forrás: http://eurasianhuns.blogspot.se/2013/09/kinek-az-erdeke-tatarjaras-uj_15.html