Most csak azokkal az itáliai földrajzi és éghajlati viszonyokkal foglalkozunk, amelyek megmagyarázzák a romlandó anyagból készült tárgyak szinte maradéktalan eltűnését és megsemmisülését.

Pontosan tudjuk, hogy a Kr. előtti kilencedik századtól Etrúria területe sűrűn lakott, tervszerűen beépített, mezőgazdaságilag fejlett, jól megművelt terület volt, ezért alakulhatott ki és virágozhatott a már korábban ismertetett magas kultúra. Annak ellenére, hogy a városiasodás csak a nyolcadik századdal kezdődően következett be és ettől kezdve beszélünk "terjeszkedésről" és "kolonizálásról" mind délen, Campaniában, mind pedig északon, a Pó völgyében, feltételezhetjük, hogy a kultúrának gyökerei mélyen lenyúlnak az őskor homályába. Sőt, a bányászat leleteiből és a kőkori szerszámok tanúságából levont következtetések tulajdonképpen már messze túlhaladják a feltételezés határát. Ugyanúgy, a magas kultúra feltárása a korabeli temetőkben okvetlenül feltételezi azt is, hogy az etruszkok házakban laktak és csak halottaikat költöztették ki a temetők sírkamráiba A sírkamrák berendezéséből pedig már régen megállapították, hogy ugyanezek a berendezési tárgyak voltak használatban lakásaikban és középületeikben is, s a sírkamrák festményein és falain látható használati tárgyakat az élők is használták, nem a halottak számára találták fel őket. Joggal feltételezhetjük tehát azt is, hogy házaikat fából építették, a házépítéshez gerendákat használtak, házuk tetejét pedig zsúppal-náddal fedték; hogy a szövés-fonáshoz lent és kendert termeltek; hogy a ruházatukat képező ruhadarabokat maguk állították elő, blúzaikat, párnáikat maguk hímezték, cipőjükhöz a bőrt maguk cserezték, s művészetük alapanyagát és szerszámait maguk készítették. Írásuk betűinek a vízszintestől eltérő, ferde-horizontális vonalai tagadhatatlanul azt bizonyítják, hogy fára írtak, nem úgy, mint Sumirban, ahol az ékírást az agyag bőséges jelenléte hozta létre, s nem úgy, mint Egyiptomban, ahol az íráshoz a kő volt a legbőségesebb és legalkalmasabb médium, majd a sokkal könnyebben használható, szintén egyedül Egyiptomban termő papiros (papirus).

Ugyan hová lett mindez a régészeti "bizonyíték", hogy sírjaikon kövül hírmondó sem maradt belőlük?!

Hogy ezt egyáltalában megérthessük és az etruszk civilizációt a maga megérdemelt nagyságában láthassuk, lássuk ugyanezt az Etrúriát mintegy kétezer évvel később - a tizenkilencedik század fordulóján- Dennis György angol utazó szemüvegén át. E sokat idézett - szabad fordítású - leírás az ő "Városok és temetők" című könyvében található.

"...a nagy etruszk alföldön voltunk most, amelyet itt-ott elsötétített ugyan egy-egy erdő, de nem elevenítették meg városok, vagy falvak; lakott hely nem látható egész kiterjedésében Toszkanella távoli tornyait leszámítva, s a láthatárt csak néha törte meg egy magányos tanyaépület, vagy porladó rom, nagy szünetekkel... egy ország, amelyet lakhatatlanná tett a malária, ahol csak pásztorok és állattenyésztők laknak, s ahol nem fordul meg egy tanult, intelligens ember..."

S ugyanez vonatkozott a Pó ezer mellékfolyójának és deltájának árterületére is, ahol csak a második világháború után sikerült a viszonyokat elfogadhatóra változtatni.

Persze, valaki azt mondhatná, hogy klímaváltozás történt, mint ahogy ez előfordult a Föld egyéb pontján is, s valójában ma is, mindenütt változásban van. Ám az etruszk folyam és vízszabályozás ránk maradt emlékei éppen az ellenkezőt bizonyítják. A Pó síkságtól Etrúrián és Latiumon keresztül Campániáig monumentális folyamszabályozási, mocsár-lecsapolási, csatornázási és szennyvíz-levezetési munkálatok sokszor ma is használatban lévő rendszerének nyomaira bukkanunk lépten-nyomon, amelyek nélkül nyilvánvalóan az etruszk-időkben is mocsaras-maláriás, egészségtelen és lakatlan pusztaság uralkodott volna az etruszkok mozgalmas munkás társadalma helyén.

Mint már említettük, ősidők óta az etruszkok egyik főfoglalkozása a mezőgazdaság volt. A gazdagon termő szántóföldekhez nagyrészt ármentesítő csatornázás és mocsár lecsapolás útján jutottak hozzá, máshol viszont öntöző művekre volt szükség. Folyók medrének megváltoztatása, s vizük sokszor földalatti alagutakban történő elvezetése komoly mérnöki tudást igényelt, s e földalatti csatornák karbantartása sem volt kisebb feladat.

Javításukra és tisztogatásukra bizonyos távolságokra levezető aknákat építettek. De etruszk mérnöki munka volt Rómában a mai Fórum mélyebben fekvő területének vízmentesítése is Kr e. 625 körül, amelyre a népgyűlések megtartása céljából volt szükség. Ugyancsak ők építették az első hidat Rómában a Tiber fölött, amelyre a campaniai "gyarmatosítás" miatt volt szükségük, s a ma is használatban lévő szennyvíz-levezető hálózatot, a cloaca maximát is. S ami még ennél is figyelemre méltóbb, a később egész Európát ámulatba ejtő római út- és híd-építészet, amelynek egyes szakaszai szinten használatban vannak még, az etruszkok építészeti tudományán alapul.

Bár nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz, itt mégis meg kell említeni, hogy az etruszk út és vízi mérnökség korai jelenléte és magas fejlettsége valószínűsíti, hogy a Mezopotámiában és Egyiptomban megjelenő öntözéses gazdálkodás és annak nyomán kifejlődő magas kultúra valamilyen kapcsolatban kellett, hogy legyen az etruszkkal. Ez a feltevés ugyan még sok kutatást és bizonyítást igényel, nem lehetetlen, hogy éppen az etruszk tapasztalatokra épült ezeknek az első folyami kultúráknak meghonosodása; ez pedig azt is jelentené, hogy a közös eredeten kívül talán közvetlen kapcsolatok is fennállottak az e térségekben megjelenő és irányító szerepet betöltő "gyarmatosítók" és az etruszkok között. Hogy ez a kapcsolat milyen irányú lehetett, vajon közvetlenül, vagy a következő fejezetben érintett fehér őshazán keresztül történt-e, annak kiderítése szintén még több kutatást igényel és érdemel.

Nem kevésbé voltak mesterei a várostervezésnek és az építészetnek általában. Ókori szerzők gyakran említik városalapításaikat Campaniában és a Pó völgyében, ahol a tizenkét eredeti etruriai város másik tizenkét várost alapított.

Az etruszk várostervezés, különösen a nyolcadik századtól kezdődően valóban példa nélküli volt, s hogy miért éppen a nyolcadik századtól, annak okait a későbbi fejezetekben látni fogjuk. Ettől fogva "a várost nem csak egyszerű lakóhelynek tekintették, ahol a különféle városi funkciókat elvégezhették, hanem "szent" helynek is az Isten és ember szolgálatára".

A város helyének kiválasztása elsőrendű fontossággal bírt, s amint az etruszkok további története kibontakozik előttünk, meglátjuk, hogy a legfőbb szempont a jól védhetőség, a közlekedési utak biztosítása és egy védelmi rendszerbe való beilleszthetősége - azaz stratégiai fontossága - volt. Miután a megfelelő helyet megtalálták, s az első kapavágást megtették volna, a jósok megvizsgálták az "ómeneket", hogy vajon Isten akaratával megegyezik-e s csak azután vágta meg a város határát jelző barázdát a "király", aki a rábízott várost Isten oltalmába ajánlotta és védelme alá helyezte.

A városalapítás ceremóniáját Plutarch megörökítette számunkra. Egy fehér tehenet egy bikával járomba fogtak és az eke elé kötötték őket úgy, hogy a bika a külső oldalra kerüljön. E mögé állt a "király". Az eke volt a szimbolikus eszköz, amelyik örökre megszentelte a város határát jelző barázdát. Ahogy az eke a gyepet a város felé befordította, az mutatta a megépítendő kőfal helyét, míg a barázda maga lett az árok helye, amely a fal külső oldalán végigfutott. Amikor elérték a kapuk előre kijelölt helyét, az ekét a levegőbe emelték, azaz a kapukat szándékosan nem szentelték meg, hogy a tisztátalan isteneket - akikre azonban szükség volt, mint a magyar fene, íz és rosseb nevű istenekre tetszés szerint be lehessen engedni, vagy kikergetni.

A falakon belül a tér egy részét szabadon hagyták, amit sohasem építettek be, hanem szent bereknek, parknak tartották meg, nyilvánvalóan istentiszteleti célokra. A város közepét, ahol az észak-déli irány keresztezte a kelet-nyugatit, a túlvilág átjárójának tartották.

Házaikból, városaikból a későbbi megromlott éghajlati viszonyok következtében nagyon kevés maradt ránk - ahogy ezt már említettük - a kőbe vágott sírkamráik és temetőik alapján azonban megbízhatóan rekonstruálhatók és jó fogalmat alkothatunk magunknak róluk. A későbbi dór és ion oszlopokra emlékeztető, azoknál azonban simább kivitelezésű oszlopok már az "archaikus' időkben is megvoltak, tehát nem görög eredetű, s ezt készítették fából is a "szent" és középületek díszítésére. A görög dór és ion oszlopoknak tehát Etrúriában van az előzménye, s valóban, egy ideig, Görögországban is használták, noha elég hamar megalkották saját stílusukat. Ennek az építészetnek jellemzőit megtaláljuk majd a későbbi római emlékműveken is, tehát ez sem görög, hanem etruszk hagyaték.

Annak ellenére, hogy ó-kori írók a korukbeli építészetet dór, ióni corinthoszi és toszkánai építészeti rendszerre osztják fel, akadnak modern "etruszkológusok," akik egy önálló etruszk építészet létezését tagadják, s azt a görög leutánzásának, vagy legalábbis közvetítésének tartják. Bár az etruszk köz- és magánépületeknek csak alapjai maradtak meg, mivel még a templom falait és felső részét is fából és egyéb korhadó anyagból készítették, mégis ezek az alapok és az erődítésnél, városbekerítésnél használt kőfalak elég bizonyítékot szolgáltatnak az ókori vélemény alátámasztására. Az etruszk építészet eme rosszindulatú leértékelésének cáfolására elég szembeállítani az etruszk templomok "három hajós" beosztását a görög téglalap alakú elrendezéssel, s a körbefutó, vagy a templom elejét díszítő oszlopsorral. Ugyanez vonatkozik a magánházak beosztására is, sőt a sírkamrákban is ugyanezt találjuk meg, s a Mediterrán térség és a Duna-medence építkezési stílusával mutat rokonságot.

Az etruszkok boltíves és "hamis-boltíves" építkezési módja, ami átöröklődött a későbbi római építészetbe és azon keresztül a középkor gótikus stílusához vezetett, szöges ellentétben áll a görögöknél megszokott szögletes építészeti stílussal. Ezzel kapcsolatosan érdemes megemlíteni, hogy az ókor legnagyobb és leghíresebb temploma Pyrgiben, sőt a római híres Jove-templom is etruszk építészek munkája és az etruszk háromhajós stílusban épült.

Egyik világhíres etruszkológus könyvében olvashatjuk, hogy mivel az etruszkok irodalma "hiányzik" - s e hiányra és annak okaira még bőségesen visszatérünk - így sohasem fogjuk megismerni őket úgy, mint embertársainkat, s örökre arcnélküli és hangnélküli kísértetek maradnak számunkra, mint az úgynevezett "tengeri népek", amelyeknek csak a nevét említik a régi történészek. Az etruszkok irodalma valóban eltűnt, azonban lássuk csak, hogy igazán olyan arc és hang-nélküliek-e az etruszkok, mint egyének és mint társadalom, ahogyan általában gondolják?! Valóban "titokzatosabbak-e, megfoghatatlanabbak és szellemszerűbbek- e, mint a sumirok és egyiptomiak, akiknek hatalmas irodalma maradt reánk?!

Mint az őstelepüléssel foglalkozó fejezetünkből kitűnik, azt biztonsággal megállapíthatjuk, hogy az etruszk nép ősállománya azonos a fehér őshazából terjeszkedésnek indult "cromagnon" emberrel, amelynek Itáliába behatoló csoportjai talán már korábban megérkeztek, mint a tovább nyugatra vonulók az Atlanti-partokat elérték. A Kelettel és Egyiptommal folytatott kereskedelmi és kulturális kapcsolatok folyamán bizonyosan és elkerülhetetlenül történhetett valamelyes jelentéktelen fajkeveredés, ám az eredeti fehér faj tisztasága csak akkor változik meg észrevehetően, amikor a perzsák elől beözönlő elő-ázsiaiakkal megindul a keveredés, akik hozzák magukkal a keleten és délen beléjük oltott barna faj vérét és vele együtt a később - helytelenül - "semitának" elnevezett népkeverék fizikai és erkölcsi faji jellegzetességeit és különlegesen színes szellemi és vallási képzeletvilágát. S minthogy a faji jelleg meglehetősen állandó tényező és a fajkeveredés is állandó és előrelátható jellegzetességeket eredményez, az etruszk "arc" íme megelevenedik, mert ez az arc az ötödik század előtt semmiben sem különbözött például a Duna-medencében lakó ember arcától, sőt az etruszk nép teljes felszívódásáig ahhoz mindig sokkal közelebb állt, mint a későbbi "római" lakosságé, amelyik a birodalom terjeszkedése folyamán sokkal alaposabb vérkeveredésen esett át, mint az az etruszk időkben egyáltalán lehetséges volt.

Miután arcuk és külsejük így megelevenedett előttünk, további leírást is adhatunk róluk. Tudjuk például, hogy az etruszk nők kitűnő eleganciával öltözködtek, szép ruhákat varrnak, amelyeket ízlésesen kihímeztek, csakúgy, mint a Duna-medence korabeli, sőt későbbi leányai és asszonyai és drága ékszerekkel díszítették magukat. Hosszú hajukat hátul befonva hordták, vagy "lófarokszerűen" csomóba kötötték, s úgy esett vállukra. Az ötödik századtól divatba jött a hajfonatból készített "korona", vagy sapkában hálóban tornyozták fel hajukat. A negyedik század után áttértek a görög hajviseletre.

A férfiakról tudjuk, hogy hosszú hajat, szakállt viseltek, félmeztelenül jártak, csúcsos sapkájuk volt és felfelé kunkorodó orrú cipőjük. Az ötödik századtól ők is áttértek a görög divatra, különösen a fiatalság. Szerették az ékszereket, emiatt a korabeli szerzők megrovóan, lekicsinylően írnak róluk, mert a harctérre is jólöltözötten, ékszerekkel díszítve mentek, s magukkal vitték értéktárgyaikat is. Természetesen e korabeli szerzők egytől egyig a görögök és rómaiak sorából kerültek ki, akiknek ez a szokás már csak azért is idegen volt, mert halálos ellenségeik voltak, azonban a "barbár" népeknél egyáltalán nem volt ismeretlen, vagy szokatlan, s a Dunamedencében még Kr. u. a tizenhatodik században is gyakorlatban volt, amit Zrínyi Miklós szigetvári hős várkapitány és kíséretének a törökökre történt kirohanásáról fennmaradt hiteles történet letagadhatatlanul igazol.

A nők és öregek ruházata ős-idők óta a hímzett díszítésű szegéllyel ellátott, könnyű anyagból készült, földig érő "tunika" volt, amely fölött festett, vagy hímzett, nehéz szövésű, takarószerű" kendőt viseltek. Ez utóbbi volt hidegebb időben a férfi viselet is, és ebből fejlődött ki később az etruszk nemzeti öltözet, a Duna-medencei "cifra szűrhöz" hasonló ruhadarab.

Az ötödik századtól kezdődően már csak a papság hord csúcsos süveget, a világiak, nők és férfiak egyaránt, hímzett anyagból készített félgömb-alakú sapkát viselnek, majd hamarosan áttérnek a fejfedő nélküli divatra.

Nem kevesebb ismeret áll rendelkezésünkre az etruszkokról, mint társadalomról sem, ám mindenek előtt el kell vetnünk azt a meglehetősen elterjedt nézetet, amely szerint zord, kietlen, sivár életet éltek volna, akik többet törődtek a halottaikkal, mint az élőkkel, mert több időt fordítottak rájuk, mint magukra. Ezt a nézetet lehet talán azzal indokolni és menteni, hogy az anyagi, tárgyi bizonyítékokra túl sok súlyt fektető tudományosság ezt a látszatot kényszeríti rá és fogadtatja el művelőivel, minthogy városaik, településeik szinte teljes mértékben és nyomtalanul eltűntek, temetőik viszont határtalan bőségben ontják az archeológiai anyagot. Azonban itt csak a "bizonyíték mennyiségéből ítélve juthat valaki erre az elhamarkodott és hamis következtetésre, mert a minőség, a lényeg mást bizonyít. Azok a festmények és domborművek, amelyek a sírokban zenét, táncot, lakomát és vígságot örökítettek meg, az élet megnyilatkozásai, az élet szeretetének megmutatkozásai. Ezeket a jeleneteket saját való életükből vették, s azoknak az örökkévalóságban történő folytatása az a remény, amely útravaló a távozónak és vigasztalás a hátramaradónak. Valójában annak a kívánságnak a kifejezése, hogy a túlvilágon állandósuljon mindaz, amit az életben legjobban szerettek, ami a legkedvesebb időtöltésük volt.

Nem minden sírfestmény ábrázol azonban vidám jeleneteket és az ünnepnapokat jelentő szórakozás megnyilvánulásait, sőt a túlvilággal foglalkozó témák éppen azok, amelyek egyenesen hátborzongatók és kísértetiesek. Emlékezzünk csak a "kalapácsos emberre", aki a másvilág határán várja az érkezőt, hogy bezúzza koponyáját. Nem váratlan tehát, hogy ezek hatására kialakult az etruszkológusok az a nem jelentéktelen csoportja, amelyik habozás nélkül kinyilatkoztatja, hogy a halottak sorsa változtathatatlanul szomorú volt, s a könyörtelen vallási törvények nem kíméltek senkit, legyen bár gazdag, vagy szegény, hatalmas, vagy elesett. Ugyanezek hajlamosak vádolni őket azzal is, hogy túlságosan alárendelték magukat az isteni hatalomnak. Azt állítják, hogy az isteni akarat előtti teljes megalázkodás olyan benyomást ad, mintha "feladnának minden egyéni akaratot," mintha lemondanának minden emberi tevékenységről annak súlya alatt. Felróják nekik azt is, hogy vallásuk az emberfeletti forrásból származó "szent írás", sőt akad olyan is, aki e vallási gyakorlat miatt szolgalelkűséget emleget.

A fentiekhez hasonló "törvényeket" megalkotó etruszkológusok természetesen megfeledkeznek arról, hogy mindezt nem csak az etruszkokról mondhatnánk el, hanem az emberiség nagy hányadát még ma is magában foglaló huszadik-századbeli világvallásokról is, pedig egyik sem akadályozza híveit emberi tevékenységükben. Az Isten előtti megalázkodás egyébként minden vallás elsőrendű követelménye, amely alól talán csak a zsidó és az azzal szorosan kapcsolódó vallások és szekták a kivételek, természetesen beleértve az ó-görögök és a görög isteneknek szolgáló pogány rómaiak vallását, ahol az Istennel való alkudozás, sőt sokszor emberi fölényeskedés egyedül elfogadott. Ám még a zsidó vallás is "szent írásnak" tekinti a tórát.

Ha pedig a madarak repülésével kapcsolatos, vagy az állati belső részekből, nevezetesen mából, történő jóslatok gyakorlata a kiindulási pont megfigyeléseik és megállapításaik számára, akkor arra is gondolniok kellene, hogy a rómaiak teljes egészében átvették az etruszkok vallási rendszerét és ennek ellenére felépítették hatalmas és tartós világbirodalmukat. De ugyancsak nevetségessé válnának, ha például a hunok Atilláját, vagy a magyarok Árpádját a sors akaratába való beletörődéssel, reménytelen megadással vádolnák, hiszen a történelem róluk ennek éppen az ellenkezőjét jegyezte fel, pedig ugyanezek a vallási szokások és szertartások ezeknél a "barbároknak" nevezett népeknél éppen úgy gyakorlatban voltak.

Ezek az etruszkokat leértékelő etruszkológusok legnagyobb tévedésüket azonban akkor követik el, amikor e késői vallási motívumokból általánosítanak. Ma már köztudomású hiszen többen kimutatták - hogy a kalapácsos ember csak akkor jelent meg az etruszk mitológiában, amikor a vég reménytelensége elérkezett, ez pedig az ötödik század után kezdődött csak. Az ősi etruszk hitben nyoma sem volt megadásnak, reménytelenségnek, vagy a túlvilág félelmetes, borzalmakkal teli elképzelésének. A lakomás-bankettes-játékos sír-festmények a valódi etruszk karakter jellemzői, s a síron túli "örök szenvedés" fogalma csak későn vonult be hitéletükbe, a görög istenek hadával, amit azután továbbadtak a rómaiaknak is. Az eredeti ősvallás az etruszkoknál is az egy-isten-hit volt, akit sohasem ábrázoltak emberi formában, s ők is úgy jártak, mint a közel-kelet népei, akiknél ezt az őshitet először megrontatták a sok-isten bálványosított imádatával, majd később, ugyanazok, akik az ősi ültet elvették és elfelejtették velük, újra feltalálták és előálltak vele, mint sajátjukkal.

A régészeti leletek félreérthetetlenül igazolják, hogy az ősi etruszk társadalomban egyenlőség, osztály-nélküliség volt. A családi hálózatra felépülő "patriarkális monarchia" a "királynak" akit lukumó, vagy lükomo névvel illettek, s amely név később a római nemesség címévé változott a legfelsőbb bírói hivatalt is előírta és minden héten nyilvános ítéletnapot tartott, ahol a peres ügyeket intézte. A katonaságnak főparancsnoka és az egyháznak főpapja volt, tehát semmiben sem különbözött a sumír papkirályoktól. Hivatalos ténykedése idején trónon ült és arany koronát viselt, s kezében a hatalom jelvényeit tartotta, amelyek között már ott szerepelt a "fasces".

A király kormányának magját a papok képezték, akiket szent embereknek tartottak. Ezeknek legfőbb kötelessége volt a nemzet alapításának örökségét továbbvinni, s az isteni doktrínák szövegét megőrizni és átadni utódaiknak.

A latin szerzők írásaiban megmaradt "Disciplina Etruska", az etruszk Alkotmány, mindezt előírta és felölelte a törvények összességét is, beleértve a polgárjogokat és a büntetőjogot, amely alapját képezte a máig is használatban lévő, egész Európában elterjedt "római jognak".

A szolgák kivételével az egész etruszk nép beletartozott a "nem"-be és ez biztosította az egyenlőséget, éppen úgy, mint a "kereszténység felvétele" előtti magyar népnél. A "nemességbe" beletartozó minden etruszknak megvolt a személyi és családi neve.

A színészek, akrobaták, táncosok, a szolgák és idegenek képezték az "alacsony" osztályt, amelynek tagjai csak személynévvel rendelkeztek, családi nevet nem viseltek. Őket nem tekintették a nemzet részének.

Ókori írások gyakran említést tesznek az Etruszk Ligáról, amely a városállamok összefogó szerve volt és a magyaroknál is ősidők óta ismert "országgyűlésnek" felelt meg. A városállamok kiküldöttei évente egyszer a mai Bolsena-tó közelében fekvő szent, vagy kegyhely, Veltuna, templománál gyűléseztek, amely templom a görögök Delphi-i templomának szerepét töltötte be. A városállamokból összegyűlt kiküldöttek és képviselők itt rendezték meg az évi választásokat és itt tárgyalták meg a közös teendőket és közügyi kérdéseket. Ezen kívül - mint már korábban megemlítettük - itt tartották az évi ünnepi játékokat és sportversenyeket is.

A sírleletek általában arra engednek következtetni, hogy az "etruszk liga", amelyik ezeket az évi összejöveteleket meghonosította, csak aránylag későn, a hatodik században jött létre, nyilvánvalóan a sorsdöntő események hatása alatt, mint majd később látni fogjuk.

Ugyancsak megállapítható, hogy a hatodik század végére az ősi monarchikus rendszer és társadalom átalakult a gazdag főurak oligarchikus rendszerévé. A görögökkel való első kapcsolatok után hamarosan megindul egy vagyoni és szociális eltolódás és az eredetileg született arisztokrata uralomban lassan egyre nagyobb szerepet kap a meggazdagodott kereskedők osztálya is, akik már zömmel idegenek. Nem meglepő tehát, hogy az ötödik századra válságba kerül az etruszk politikai szerkezet, majd a negyedik században elkezdődnek a "szociális összecsapások", amelybe végül is az etruszk nemzet belepusztul.

Mindez pedig nem véletlenül történt, hanem mint látni fogjuk egy előre megfontolt, jól előkészített és végrehajtott terv alapján, s amit fegyverrel és erőszakkal elérni sohasem sikerült, az egyes városok belső rendjének és békességének felforgatásával, a társadalmi ellentétek létrehozásával és kiélezésével, majd az egyes városok egymás ellen történő kijátszásával, könnyűszerrel megoldották. Az már csak a sors iróniája, hogy az "érett alma" nem a tragédiát előkészítő görögök ölébe pottyant, hanem a belső felforgatás szerepét elfogadó rómaiakéba, akik az etruszk fajgyilkosság végrehajtása után a görög felbujtót is felfalták és az etruszkoknak ásott verembe őket is beletemették.

A görög-római műveltségben nevelt olvasó minden bizonnyal meglepetéssel olvassa e nem éppen hízelgő megállapításokat azokról, akiket elemista kora óta idealizált módon tanult meg csodálni tanítóitól. Lesznek, akik megütközéssel, kételkedéssel, sőt felháborodással szegülnek ellen a tornyosuló adatok tömegének és szegődnek prókátoraivá azoknak, akikről "köztudomású", hogy a mai magas "nyugati" kultúra megalapítói voltak és a világszerte magasabb rendűnek elismert "demokrácia" feltalálóiként, megteremtőiként is terjesztőiként is tiszteletreméltó érdemeket szereztek maguknak.

Nem volna-e azonban határtalan igazságtalanság az etruszk nép emlékével szemben, ha az ellenségei által évezredeken át "rákent gyalázatot" a valóság ismeretében sem akarnánk lemosni, s az igazságot továbbra is elhallgatnánk, csupán azért, hogy a görög-római "jó-hírnevet" a jövőben is fenntarthassák és örökösíthessék azok, akik tudatlanságból, vagy érdekből a valóságos történetet sötétségben kívánják tartani?!

Mert itt a fajgyilkosságnak teljes kritériumát kimerítő valóságos "genocide" elkövetéséről van szó. Egy nagy kultúrnép rendszeres, megfontolt, tervszerű" és teljes kiirtásáról, ahol a merénylők elvitték ennek a népnek a hazáját, földjét, házát, kincsét és vagyonát, megsemmisítették fizikai létét, s mindennek betetőzéseként elvették múltját, történelmét, szellemi és művészi értékeit is és mindebbe az " örökségbe" ők maguk ültek bele és azóta is büntetlenül élvezik e gigantikus rablógyilkosság eredményeit.

Valójában úgy tűnik, mintha a haszonélvezők megcsinálták volna a történelem "tökéletes bűntényét" - perfect crimet - ahol a morál nem érvényesül, ahol az igaz és jó marad alul és a bűnös nem veszi el méltó büntetését. Eddig azonban emiatt senki sem ejtett egyetlen könnyet sem!

Egy kipusztított népnek elégtételt adni már nem lehet. Emlékének tisztára mosása azonban kötelesség. A legkevesebb pedig, amivel tartozunk, hogy a vétkeseket megnevezzük és vétkeiket felrójuk a történelem számlakönyvének fekete lapjaira.

Az etruszk tragédiában a főbűnösek a görögök, ám nem az egyetlenek, s a rómaiak nem az utolsók. A ránk maradt régészeti és történelmi leletekből világosan megállapítható, hogy a görögöket mostoha balkáni gazdasági körülmények, elsősorban pedig a föld-hiány ösztökéltek a terjeszkedésre, az pedig természetes, hogy az etruszk nép által paradicsommá változtatott gazdag földkiművelő ország, Itália, lett e terjeszkedés természetes iránya és célja. Az Égei-térség dicsőséges története és hagyományai, amelyet a "mikénai" és "krétai" kultúrát elpusztító, északról érkező primitív törzsek a "homéroszi" költészet hatására néhány évszázad alatt kisajátítottak és magukra vettek, csak kovász volt a göröggé gyúrt tésztában.

A trójai faló szerepét vállaló rómaiak, azon felül, hogy idegenek maradtak és sohasem asszimilálódtak egészen az etruszk nemzettestben, a görögökéhez hasonló anyagi érdekek miatt vettek részt a merényletben, minthogy Latium volt Itália legszegényebb tartománya és nem egyszer szorultak az etruszk szomszédok segítségére egy-egy rossz termés következtében. Bűnüket még tetőzi az a tény, hogy az idegen ellenséggel való szövetkezéssel árulást is elkövettek a befogadó etruszk nemzet ellen.

Az etruszk nép fizikai megsemmisítésén felül mind a görög, mind a római "történetírók" és szépirodalmi szerzők felelősek az etruszk név bemocskolásáért is, amit elsősorban saját bűnük leplezésére és felelősségük ködösítésére tettek. Az etruszk állam és népállomány felszámolása és a római birodalomba történt beolvasztása után a kipusztított ellenség becsületének beszennyezésében most már a rómaiak vették át a vezető szerepet. Miután az etruszk kultúrát teljes egészében kisajátították, majd degenerálták, azután a görög kultúrát is magukba szívták, - ami viszont szintén egy korábbi kor és nép kultúrája volt, - a rómaiak valójában lemondtak arról, hogy egy önálló és eredeti latin kultúrát hozzanak létre.

Amit a Római Birodalom bukása után "Nyugat" örökölt, azt a római nép csak közvetítette, ám rómainak nem volt nevezhető.

S ha az etruszk nemzet fizikai megsemmisítésében a római egyház későbbi eredete következtében már nem vehetett részt, annál inkább elmarasztalást érdemel és felelősséget kell vállalnia az etruszk történelem, kulturális hagyomány, és főleg, az etruszk irodalom szinte maradéktalan megsemmisítésében, a kegyelemdöfés elkövetésében.

Az etruszkokra vonatkozó forrásaink főleg római történetíróktól származnak, akik akkor írtak, amikor már nem létezett Etruria, hanem Róma kolóniája lett. Ebben az időben az etruszk királyok, hazafiak és hősök még úgy éltek a római emlékezetben, mint bűnözök és halálos ellenségek; úgy is írnak róluk, s ezt az ellenérzést nem is titkolják. Ennek ellenére az etruszkok írásait nem semmisítették meg, sőt vallásos irodalmuk maradéktalanul bekerült a római vallás könyvei közé, éppen úgy, mint a zsidó krónikák és egyéb írások a keresztények bibliájába.

Az ókori szerzők itt-ott elejtett megjegyzéseiből, főleg azonban Varró írásaiból kétségtelenné válik, hogy az etruszkoknak hatalmas irodalmuk volt, mégpedig a vallásos írásokon kívül szépirodalmi, költői, színpadi irodalom is virágzott. Ennek ellenére Szent Ágoston korára nyoma sem maradt ennek a sokirányú irodalomnak, annyira, hogy a kőbe vésett, vagy arany lemezre írt néhány soros feliratokon kívül semmiféle összefüggő könyv, vagy egyéb szöveg nem maradt ránk és a Karthágóiakhoz hasonlóan - akiknek hatalmas könyvtárakat megtöltő irodalmuk szintén maradéktalanul megsemmisült- történetüket, kultúrájukat, jellemüket kizárólag magukat is ellenségnek valló szerzők görögök és rómaiak - nyilvánvalóan elfogult írásaiból ismerjük csak.

Az etruszk irodalom - tegyük hozzá a fentiek alapján: hirtelen eltűnése, mint azt már Gibbona amerikai történész is megállapította, a római birodalomban megjelenő, majd annak örökségébe lépő Katolikus Egyház szándékos, megfontolt és szervezett egyházpolitikájának tudható be, amelynek egyszerű megokolása pedig az, hogy az egész egy káromló babona gyűjtemény, amely csak arra jó, hogy Szent Ágoston Isten városa című munkájának eredetiségét aláássa és dicsőségét rombolja. E műről ugyanis tudni kell, hogy sokat köszönhet Varro "Dinina Antiquitatis" című munkájának, amit etruszk könyvek alapján írt. A "pogánytalanítási" eljárás folyamán a könyvtárakban fellelhető etruszk könyveket és kéziratokat az egyházi hatóságok megsemmisítették, s az a néhány magántulajdonban levő írás, amelyik ezt a magyar térítés idejéből is jól ismert, tűzzel-vassal és vérgőzzel alkalmazott pogány-betű-irtást pillanatnyilag átvészelte, lassan-lassan szintén áldozatul esett a soha nem szűnő katolikus vallási türelmetlenségnek. Ilyen körülmények között azután nem csoda, ha a Jézus születését követő néhány évszázad múltán egy lélek sem akadt már, aki etruszkul beszélt, vagy értett volna.

Mire a római birodalom végnapjaihoz ért, a feledés fekete homálya ráborult az etruszkoknak még az emlékezetére is; városaik, falvaik részben elpusztultak, részben nevük változott meg, kultúrájukon pedig "utódállamok" osztozkodtak. A Kr. előtti nyolcadik század leggazdagabb és leghatalmasabb nemzete, az összedúlt ókori birodalmak bukása után a kultúrát egyedül fenntartó és sugárzó hatalom kiesett az emberiség emlékezetéből. Az Egyház- úgy tűnt - véglegesen rátelepítette katedrálisait az etruszk műveltség romjaira is, s a "démonok szobrai, oltárai és házai" megsemmisültek a katolikus utálat és gyűlölet tűzében.

A sors iróniája, hogy éppen egy katolikus szerzetes, Giovanni Nanni, volt az, aki sok-sok évszázad múlva felhívta a figyelmet erre az elfelejtett népre és kultúrájára, aki a tizenötödik század vége felé kiadott egy ókori írások töredékeiből összeállított gyűjteményt, amelyben etruszk szövegek is szerepeltek. Giovanni Nanni az etruriai Viterbo szülötte volt.

Az már egyre megy, hogy későbbi etruszkológusok Giovanninak a mantuai könyvtárban tett felfedezéseit kétségbe vonták és közönséges hamisítónak bélyegezték; az etruszk "renaissance"-ot elindította, s azt megállítani, eltussolni többé már nem lehetett. Az Európa-szerte fellángolt érdeklődés Itália felé fordult s a tizennyolcadik század közepére ezrével kerültek feltárásra az etruszk sírok, a hajdani magas-kultúra utolsó rejtekhelyei. Hanem - mintha csak titkos kezek rendezték volna, hogy úgy legyen - ebben az újjászületésben nem volt sok köszönet! A görög-római műveltség révületében élő kor nem tudott szabadulni iskolái hatása alól; nem akarta elhinni, hogy létezett a görög kultúrával vetélkedő másik kultúra is azzal egy időben, s az etruszk sírok anyagát úgy értékelte ki, hogy ami művészi, értékes és eladható volt, azt a görögöktől kapták, ami pedig nem nyerte meg tetszésüket, vagy nem volt értékesíthető, azt etruszknak minősítették. Az első csoportba tartozó vázákat, szarkofágokat és egyéb műtárgyakat széthordták és eladták külföldi múzeumoknak és műgyűjtőknek, a többit összetörték és mint törmelék a szemétdombra került. Ugyanígy örökre elvesztek azok a csodálatos falfestmények is, amelyekről csak az angol festőművész, James Byres, rajzaiból alkothatunk magunknak némi fogalmat. Az etruszk sírok feldúlása után a földet felszántották és bevetették, s ezzel az etruszk hagyatékot véglegesen felszámolták.

Az igazi pusztítást azonban csak mintegy másik évszázad leforgása után végezték el, amikor gazdag földesurak és élelmes régiségkereskedők összefogásával megindult az ősi etruszk kincsek intézményes felkutatása és elfecsérlése. Ebből a hatalmas kincs-tömegből jutott a királyoknak, hercegeknek és grófoknak, papi fejedelmeknek és civileknek az összes európai országban. Canino hercegnő, a nagy francia császár öccsének, Lucien Bounapartének felesége, a római "fiestákon" viselt olyan híres etruszk ékszerekkel kérkedett, amelyek utolérhetetlen szépsége és gazdagsága csodálatba ejtette - és a sárga irigységbe kergette - a társaság hölgytagjait, de művésziségben, ízlésben és eredetiségben ma sem készítenek különbet.

Az etruszk hagyaték tizenkilencedik századbeli pusztításáról és végső megsemmisítéséről megint csak egy angol utazó, Dennis György, ad a szemtanú hitelességével bíró, hátborzongató leírást Vulci környékéről. Elmondja, hogy az ásatásokat végző parasztok felügyelője töltött puskával vigyázott, nehogy valaki bármit is elvihessen a lelőhelyről. A parasztok ennek a képzetlen, a történelem iránt érzéketlen felvigyázónak mutatták fel a sírokban talált vázákat, edényeket és egyéb tárgyakat, s ha ő úgy ítélte, hogy a római régiségkereskedők piacán nem hoz kellő hasznot, a parasztoknak az ő egyetlen intésére ott és azonnal össze kellett törni csizmájuk sarkával a halálra ítélt darabot. Egy-egy sír megsemmisítése néhány perc alatt megtörtént, s a sírt azonnal betemették földdel és törmelékkel. Csak azon az egy lelőhelyen több, mint hatezer sírt tettek így tönkre, amelyeknek még a nyoma is elveszett az utókor számára

Az utolsó simításokat azonban a görög-római "szakértők" soraiból kikerülő hivatásos "tudósok" hajtották végre, akik mellékfoglalkozásként az etruszk "kérdéssel" is foglalkoztak. Az ő tevékenységük eredménye nyomán jött létre az a felfogás, amelyről Pallottino olasz etruszkológus a következőt írja: "...az a hallgatólagos feltételezés jött létre, hogy az etruszk tanulmányok nélkülöznek minden nagyobb általános fontosságot az ókori világ történelme számára általában, amely alól egyetlen kivétel, hogy a római Itália történetének előjátékaként tekinthetők."

Az ősi dicső etruszk nép pedig hallgat; hősei, katonái és polgárai békésen alusszák évezredes álmukat. Nem tudnak beszélni a maguk védelmére, nem tudják megvédeni életformájukat, nem tudják igazolni tetteiket.

És nem áll senkinek érdekében, hogy szót emeljen mellettük, helyettük... Az igazság azonban kötelez! Azt ki kell mondani megtalálójának!