20220705
Last updateK, 24 máj. 2022 4pm

rovas logo

2022 január 13, csütörtök

Kegyelemdöfés a déli hármas határon

Szerző: Veczán Zoltán

Az észak-bánsági magyar falvakat szegénység, munkanélküliség és elöregedés sújtja, 2015 óta pedig a migránsáradattal is meg kell küzdeniük. Riportunk Magyarmajdányból.

Magyarmajdány és Rábé kicsi falvak a magyar–szerb–román hármas határ szerbiai oldalán, közigazgatásilag Törökkanizsához tartoznak. Majdány az Árpád-kori Oroszlámos része volt, amelyet a törökdúlás után telepítettek újra; Rábét, amely egyébként Majdányhoz tartozik, IV. Béla idején említi először oklevél. Az 1953-as népszámlálás Majdányon még több mint 800, Rábén 400 lelket talált, 2011-re viszont 211 és 106 főre csökkent a számuk; mint kiderült, mára feleennyi ember sem maradt helyben.

Szemereg az eső, amikor a hideg decemberi délutánon befordulunk a faluba – szembeötlő, hogy legalább minden második ház üresnek látszik. Némelyik omladozik, van olyan tetejét vesztett melléképület is, amelyikből facsemeték törnek az ég felé. Pedig látszik a házakon, hogy néhány évtizede még módos település volt ez, azóta azonban a helybéli munkalehetőség hiánya és a fiatalok elvándorlása megpecsételte a község sorsát.

A Rábé és Kübekháza között 2019-ben megnyitott határátkelő sem segített Majdányon, legfeljebb a Magyarországon szerencsét próbálni kívánók útját könnyítette meg, akárcsak a magyar állampolgárság felvételének egyszerűsítése. A kegyelemdöfést a 2015 óta folyamatosan érkező migránsok adták meg a helységnek.

Ahogy hajtunk be a faluba, el is megyünk néhány, az út szélén baktató csoport mellett: fekete, néha sötétkék öltözet, sapka vagy kapucni, rövid szakáll vagy borosta, visszafogott gyanakvással kémlelő tekintet jellemzi őket. Megállunk egy kicsi bolt előtt, amely egy szem padjával kocsmaféleként is szolgál, néhány kitartó törzsvendéggel; érkeztünkkor alig egy sarokkal arrébb hasonló alak diskurál egy taxissal, aztán továbbáll.

„Van kávé, neszkávéja van Évicának, meg kész” – világosít fel kérdésünkre egy cserzett arcú, baseballsapkás férfi, nagyot kortyolva piros Merak söréből; forinttal, kártyával nem lehet fizetni, ennyiben hagyjuk a dolgot. Ami a taxit illeti, valóban migránsokat szállít a határ közelébe. „Hát igen, van mit látni minálunk, sajnos – mondja egy fiatalabb, rábéi illetőségű nő, két-három éves forma kislánya közben kacagva szaladgál az asztal körül. – Van egy ház itt, amit megvett egy beográdi házaspár víkendháznak, és most mikor bemégy az ember, már mindent elvittek, amit bírtak.” Az asszony afféle gondnokként működik a ház körül, azonban nulla–huszonnégyben ő sem tudja felügyelni; telefonján mutatja az esett károkat: felborogatott bútorok és szemét, ami leginkább látszik. „De itt a néni, akinek a házát teljesen fel is forgatták a migránsok.”

"Ötvenesével vették be magukat az idős asszony házába”

Görgős járókerettel egy idős asszony érkezik. Rózsi néni élte meg az igazi kálváriát a migránshullám legutóbbi, 2020-as csúcsán: az év decemberében a fiukhoz mentek Szegedre – ott volt Rózsi néni gerincműtétje –, közben azonban a migránsok ellepték a környéket, és már ötvenesével vették be magukat az asszony házába. „Februárban beszögeltük az ajtót, ablakot, beraktuk téglával is, de hiába – meséli Rózsi néni. – Az ajtókat a sarokvasáról lerugdosták, a mélyhűtőbe és a hűtőbe szemeteltek, a spejzomat meg vécének használták, képzelheti, milyen büdös volt.” További temérdek kisebb veszteség is keletkezett, az asszony öt-hatezer euróra teszi az elszenvedett kár értékét. A nagykikindai rendőröknek kellett többször kihajtaniuk a házfoglalókat, s csak utána lehetett belekezdeni az épület fertőtlenítésébe. „Még hónapokig a gyomromban éreztem a spejz szagát, az ő illatukat” – fogalmaz Rózsi néni. A berendezést és az ablakkereteket eltüzelték, „egy villát nem hagytak, egy edényt, még a ruháink is eltűntek”. Amit meghagytak, az szobánként húsz zsák szemét. „Lehívnám ide a Gyurcsány Ferencet is. Tessék végigmenni ezen a két falun, és megnézni, mit csinálnak itt a migránsok” – mondja még búcsúzóul, majd tovagördül.

„Betörik az ajtót-ablakot, aztán fekete nejlonnal védekeznek a hideg ellen” – ezt a rábéi asszony férje meséli, hevesen gesztikulálva. A kockás polárkabátos, jó kötésű férfi Magyarkanizsára jár dolgozni. Leginkább az nem fér a fejébe, hogy a belgrádiak házát elfoglaló migránsok „annyira birkák”, hogy nem az új sparheltben gyújtottak be, hanem mellé behúztak egy vödröt, és abban raktak tüzet. Balhézni szerencsére csak egymás között szoktak, nem a helyiekkel. Ami előfordul, hogy cigarettát kérnek, és lerasszistázzák azt, aki nem ad. „Szerbia rasszista, ezt szokták mondani, inkább meghúzom a sört, majd kivágják” – nevet keserűen. Úgy becsüli, csak Rábén húsz-harminc házat tettek tönkre a migránsok. Ez is sokaknál benne volt a pakliban, amikor úgy döntöttek, otthagyják Majdányt. „A falu ki van halva, kapitulált, aki itt maradt, idős. Nem baj, lesz a migránsoknak majd lakható hely.”

"A falu ki van halva, kapitulált, aki itt maradt, idős”

„Kilenc hektár saját földem van, és két házam, de itt fogom hagyni, ahogy megkapom a magyar papírt” – tromfol a sapkás. Neki akkor lett elege, amikor egy éjjel úgy nyomultak be a migránsok a házába, hogy még otthon is volt. További probléma, hogy a migránsok egy része gyógyszert szed és ráiszik – tőlük mindenki fél. A helyiek elvezetnek bennünket egy kibelezett – most éppen üresen álló – házhoz. A leszaggatott redőnyök alól, a kitört ablakok mögül vakon bámul ki a sötétség. Nyári konyha derékig omlott falai mellett megyünk el, telve szeméttel; a házban pucér betonon járunk, talán linóleum lehetett rajta, a kertben kidobott, levágott kábelű hűtőgép fogad. Száradófélben lévő zsemle az ablakban; igen: este ez a ház is „lakott”.

A majdányiak keserűen mesélik, hogy a rendőrség nem mindig ismeri el a károkozás tényét, amikor felveszi a jegyzőkönyvet, talán az adminisztrációt sokallja ilyenkor. A helyzeten nem lendít sokat, hogy az a hír is élénken él a helyiek körében, hogy a migránsok pénzt kapnak az EU-tól, ráadásul 600-700 eurót, ami a helyi átlagfizetés duplája. „Mi dolgozunk, ezek meg csak várják a pénzt” – mondja a sapkás férfi a végén. Majd két fémdobozos kávét nyújt oda – ez tehát a „kész” kávé. „Fogyasszák egészséggel. Ki van fizetve.” Nincs képünk ott hagyni.

Forrás képekkel Mandiner
Beküldte Antal Miklós

Megnyitva 418 alkalommal

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások