Print this page
2017 november 13, hétfő

Csorba Tibor versek

Szerző: Csorba Tibor

"Versírással 10 éves korom óta foglalkozom, elsősorban mint műkedvelő irodalmár. Az eltelt évtizedek során több lapban publikáltam, az utóbbi egy évben két vékonyka kötetem jelent meg magánkiadásban."

Rövid bemutatkozó önéletrajz

Név: Csorba Tibor
Szül.hely: Kiskunhalas
Szül.idő: 1958. július 04.

Lakhely és postacím: 5600 Békéscsaba,
Dobozi út 82.
Telefon: 06-20-455-83-07
e-mail: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

Harkakötönybe, apai nagyapám tanyájára vittek a szüleim a halasi szülőotthonból 1958-ban. Bár onnan hamar Szankra költöztünk, az a tanya meghatározó élményalap maradt számomra sokáig. Édesapám, mint kisiparos kovácsmester pályafutását Szankon kezdte és vitte végig egész életén – a mai nap is ott él, műhelye bármikor kinyitható.

Általános iskolai tanulmányaimat Szankon, a gimnáziumit Kiskunmajsán folytattam. Érettségi után felvételt nyertem a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karára, ahol 1977-82 között voltam hallgató.
Diplomavédésemet követően a szegedi AGROBER vállalatnál helyezkedtem el tervezőként, majd 1987-től a Békés-megyei Doboz községben telepedtünk le háziorvos feleségemmel.
Jelenleg Békéscsabán élünk, magántervezőként dolgozom, mint építész-statikus tervező.
Két lányunk és két unokánk jelenti a szűken vett családot.

Versírással 10 éves korom óta foglalkozom, elsősorban mint műkedvelő irodalmár. Az eltelt évtizedek során több lapban publikáltam, az utóbbi egy évben két vékonyka kötetem jelent meg magánkiadásban.

Szerelmese vagyok a magyar nyelvnek, egyre inkább érzem és megismerem a benne rejlő matematikai törvényszerűségeket, a poétikában használható kincses eszköztárát. Éppen ezért ragaszkodom verseim írása során a kötött formához – nem sok nyelv van a világon, amely alkalmasabb lenne e célra!

A magyar irodalom és történelem a fő érdeklődési területem. Legtöbb prózát Németh Lászlótól, Wass Alberttől, Nyírő Józseftől olvastam. Útmutató költőim: Petőfi Sándor, Kosztolányi Dezső, József Attila, Dsida Jenő, Reményik Sándor.

Szeretném, ha az irodalom ismét érthető és érzelmi kapocs lenne az egyszerű magyar emberek számára és között határok és politikai szekértáborok nélkül!

Nyelvünk és gondolkodásunk az egyetlen záloga megmaradásunknak!

Békéscsaba, 2016. május 11.
Csorba Tibor

 

 

2:2

Figyelj no már!
Nézd a magyart,
s ott a román –
két vak gyarmat...
Nem bírunk mi egymással:
bírjunk együtt egy MÁSsal!

2013.03.23.

 

 

Európa, vigyázz!

Valakik csalitba csalták,
bűzölgő mocsárba lökték.
Hátába csapták a baltát,
szép szívét mozsárba törték.

Századok hajóin jöttek:
patkányok közé lapultak.
Ellepték titkon a földet,
ellopták csendben a múltat.

Aranyat csaltak a vámon,
kamattal fejték a tőkét.
Átléptek minden határon –
királyok legjavát ölték.

Összezilálták a nyelvet,
értelmét savakkal marták.
Meggyalázták a szerelmet.
Kikezdték Isten hatalmát.

Pusztul a Földön az élet:
latroké a földi kincsek.
Az ember halálba réved –
halomba gyűjti a nincs-et.

Európa, vigyázz! A véred
eresztik ünnepi tálba!
Kőszívük hiába kéred –
szemükben te vagy a szálka!

Belép a hóhér a pástra,
tőkére hajlik a szent ág.
Suhan a bitangok bárdja,
hangja a szférákon zeng át.

 

 

Egy választásra

Magyarország Isten erdejében
ezer éve kapitális nagyvad,
koronája aranyagancs.
Orvvadászok vágya sose lankad:
kell apránként akár, vagy egészben –
hajtóiknak örök parancs.

Magyarország Isten országútján
porban vonszolt zörgő kosárember,
szent zászlója lyukas inge.
Keze, lába helyén vérző sebbel
egy korty vízért túlad múltján –
másoké lesz minden kincse.

Magyarország Isten városában:
nyitott mellén árva szíve reszket,
némán alamizsnát koldul.
Kenyér, hajlék, áldás sose lesz meg,
kalapjában arany helyett sár van -
börtönajtó megnyikordul.

Magyarország Sátán szavannáján
szétszaggatott hús, bőr és csonthalom.
Száz hiéna körbeállja,
s kérdik tőle: azon a gyásznapon
ki legyen a hóhér, aki gyáván
majd agyarát belévágja?

 

 

Csíksomlyó előtt 2015

Vigyázzatok mind, ki Csíksomlyóra mentek,
még ha óvnának is rég-mogorva szentek –
már gyülekeznek a gyilkos eszementek.

Csak óvakodjatok, ha a Székely gyorssal
szembe mentek magyar és székely sorssal –
Kárpátok öblén ördögi tervet forral

a Gonosz. Zakatol csíksomlyói expressz –
mámorban lapul a lélekrontó lex stressz,
s aztán felhorgad félelem, hogy reszkess.

Tömegsorok közt kígyóznak vén utak,
régmúlt világok közt a szeretet mutat
irányt. Szívetek után Drakula kutat.

Egyre vár a csíksomlyói Szűz Mária –
a fából sugárzó. Ölében Szent Fia.
Ott ólálkodik körötte a Bestia!

És a nyereg: a Kis Somlyó és Nagy Somlyó –
tengernyi magyartól hullámzó angyal-tó!
Majd csend...A tömegben vegyül a hasonló,

s még is más – a bosszúra szomjazó-éhező,
ki űzni vágyik a magyarban létező
összetartó erőt: a mindig kétkedő.

Áldassék léptetek mindegyik fűszálon,
ahol röpke napra égre feszül álom –
s koppanó csizma tipor a gúnyhatáron!

Űzessen barlangjába: fekete tóba,
aki mosolyra káromkodással szólna -
nyissatok nekem ajtót a nagy titokra!

2015.05.20.

Csorba Tibor

 

 

Karácsonyi hit

Ne higgyétek, hogy Karácsonykor
épp a bejgli lenne a lényeg,
vagy kit ábrázol a képeslap
és milyen rajta a bélyeg?

Stühmer-e ott a szaloncukor
az égig érő nordmann fenyőn,
s ezer led lámpától izzik-e
éjjelente sok ablakredőny?

Aranylik-e az online rendelt
könyvön a csomagolópapír,
amiben idegen istenről
hamis pénzért rossz pap jókat ír?

A kedvesnek vett ajándékról
könyvelőnél van-e a számla,
vagy a „nem érek rá" bűnökért
a gyereknek boríték járna?

Én nem hinném, hogy Karácsonykor
ne lenne elég a szeretet:
meleg tekintet, egy ölelés,
s hogy most és itt élek Veletek...

2018.12.20.

 

 

A Karácsony törvénye

Mintha nagy fal lenne a Karácsony,
s a múló idő ott révbe érne –
fürge fény se juthat át a rácson,
oly sűrű az éter szövedéke.

Ott interferál az ember vágya
és az isteni teremtő szándék –
akkor egy pillanatra belátja
a teremtmény: élni szent ajándék.

Kettévágott világ: fény és sötét,
szeretet lobban tisztán egy lencsén –
maga a gyújtópont a végső tét:
törvény marad-e a vak szerencsén?

2018.12.16.

 

 

A magyar néphez
A gyulafehérvári nagygyűlés századik évfordulójára

Magyarok! A kígyó nem enged:
új fattya szorítja testetek,
a gyűrűk friss vértől izmosak,
öröklik az ősi titkokat,
tüdőtök ütemre horpadoz,
a mellkas, ahol kell, ott lapos,
kidülledt, hályogos vak szemek,
néma száj - nem mond mást, csak nemet.
Kékülő kezetek mégis ad...
nézzétek: a hüllő él, s vigad!
Akárhány ezredév – megéri,
szittyavér erejét feléli,
átveszik nyelvetek igéit,
magyarként magukat idézik.
Duna-part, Balaton, Hortobágy –
betelik végül az orzó vágy...

 

 

Magyar vagyok

Magyar vagyok –
ez szenvedélyem:
erre kattog
a szívverésem,
erre szívom
a friss levegőt,
szüli kínom
mindennél előbb,
erre lobban
tűzbe az elmém
egyre jobban
az idő mellén,
ahogy présel,
szűnni nyomorít,
s űzni bérel
ősi nyomait
avult múltam
minden percének
agyafúrtan
betért vendéget.

2018.11.06.

 

 

Ima, ha nem lelem hazámat

Magyarok! Átkozott időben élők!
Emlékezzünk meg magunkról –
találkozzunk egy eszme-tisztáson!

Magyarok! Munkálkodók és henyélők!
Nem létezünk, mert magunktól
halált hoztunk szenny-böszme listákon:

üres anyakönyvek letagadott halmán,
ügyes népirtók fogadott hatalmán!
Ide jutottunk. Számoljuk meg magunk:
hány koporsó kong még? Lesz-e hozzá erdőnk?
Vagy kopár só ront szét, és rólunk bosszú-per dönt,
majd, ha rozsdás kályhánk kialudt, s megfagyunk?

Magyarok! Szólítsuk meg egymás szívét –
e beteggé tett élő harangunkat
a világért is csak mindig újra dobogót!

Magyarok! Keselyűk viszik a hírt szét:
feláldoztatunk! Végső haragunkat
váltsuk imára – s öltsünk magunkra lobogót...

2013.03.23.

 

 

 I.R.N.I.

Megint én rontom el a Karácsonyt –
ez nálam már ősrégi hagyomány.
Mert ahogy eddig, most sem hagyom ám
szó nélkül – bár lerágott, talált csont –
új kufároktól hangos a templom,
hazug igétől porlad a szent rom.

Nézzétek csak – hiába ordítom:
általa minden fejtetőre áll –
kereszt lényegül át a fordítón!
Ezer év jövőt ismét kőbe zár
a géntorzított tízparancsolat.
Most I.R.N.I. csupán múló karcolat...

Akkor megbízással feszítettek -
bár gyűlölik, most saját halottjuk –
odadobták a bosszús istennek.
Mégsem apadt el végleg a gondjuk:
újra bérbe adják a keresztet.
A bárány hallgat, a szíve reszket.

2017.12.17.

 

*

 

Dicsértessék a magyar nyelv

Magyar vagyok, az én nyelvem testvértelen –
szavam a Kárpátokról visszaverődik.
De mégis duruzsol benne az értelem,
s tisztán emlékezik el akárhány ősig.

E nyelv minden gyökét a négy elem adta,
ahogy elődeim buzgón belenőttek:
föld, víz, tűz, levegő álmukat befogadta,
s rebegő szájukon sorra neveződtek.

Nincs valóbb kötődés tér, idő, s az anyag
tapasztalatával emberi elmében:
magyarul nevezni sarat és aranyat,
s igét teremteni pontosat, szerényen.

Duna-Tisza táján kérgesült a szent törzs,
gyökérzete átszőtt pusztát, erdőt, hegyet.
Ahogy szóképet fest – egyszerű, de fennkölt,
s bölcs gondolatnak terít mondat-szőnyeget.

S míg a jámbor nép mondát, balladát regélt,
Istennel riasztott háborút, orv halált,
édes-bús dalokban égi csodát remélt,
maga körül lassan ölelő hont talált.

Szállt a rege szájról szájra, nőtt a lomb,
ezer ágat hajtott büszkén az ősi tölgy.
Arany búzatenger lepett el zöld vadont,
s ima szelídített káoszból szőtt időt.

Aztán keletről jött hömpölygő áradat –
egy idegen, mégis lélekben ismerős
nép, szelíd szándékkal, s a lassú, álmatag
földműves lakó velük lett itt erős.

S megszületett a rút, háborgó gyűlölet –
ezer éven átal nem kelt fel úgy a nap,
hogy ne lehelt volna kénszagú bűzöket
akármi hatalmon kifeslett úrharag.

- Mind kiirtassanak! – seregek tódultak –
nyelvükön át izzó vasszöget üssetek,
olvadt ólom marja üressé torkukat:
váljanak szótlanná, legyenek süketek!

Ha némaságban is, idegen szó alatt,
tapasztott szájakon akkor is dal fakadt,
fába rótt jelben bújt rege és gondolat:
dacból is élt a tölgy, s végig magyar maradt.

Kevély hatalmasok és ti hazug nyelvelők:
hiába tépitek honunk, szavunk, dalunk!
Mi itt éltünk korokkal mindetek előtt,
szánkhoz nőtt fohásszal – hogyha kell, úgy halunk!

2017.11.15.

 

 

Az okos hal
Verses mese Marcinak

Volt egyszer egy mesetenger,
nem járt arra sose ember,
nem láthatta volna úgysem –
nem vitt arra gyalogút sem.

Ha felette madár repült,
bíz a szeme elkerekült:
a nagy vizet köd takarta,
s nem tudta, mi van alatta.

A nagy folyók elkerülték,
épp csak megnyalták a csücskét,
s más vidékre hömpölyögtek –
úgy elmentek, ahogy jöttek.

Mivel ember nem ismerte,
így hát hajó sose szelte
hullámait, s halászcsónak
sem úszkált ott mutatónak.

Merüljünk le gondolatban
tükre alá – ne óvatlan:
ki sejthetné, hogy a mélyben
mi jár arra akkor éppen:

tengeri szörny ezer karral,
világbajnok vívó kardhal,
üllő fejű éhes cápa,
kinek hátán nőtt a lába?

Vagy tán mindent a sötétség
ural ott lent, nem a kékség –
élet nyoma sehol semmi:
fekete víz, s hideg – ennyi?

Úgy véli a mesemondó,
története csak akkor jó,
ha legalább van egy hőse,
még ha nem ismeri ő se...

Ereszkedjünk még mélyebbre –
egyéb dolgunk mi más lenne?
Ha valakit ez megnyugtat:
a képzelet meg nem fullad!

És láss csodát, ha még részed
nem volt benne – mintha részeg
lennél, s közben álmot látnál.
Váratlanabb minden vártnál,

amit ott lelsz közel, s távol:
fény árad szét nincs-lámpából,
szemed elé csoda tárul:
egy fura hal téged bámul.

Szemből nézve jó koponya –
iszonyú nagy az uszonya,
két oldala rézpikkelyes –
az egész hal olyan helyes.

Se nem kicsi, se nem túl nagy,
inkább jámbor, semmint dúvad,
a két szeme majd kigúvad,
tekintete még sem bút hagy.

Helyes volna, ha a szája
nem maradna folyton tátva,
s szája szélén négy agyara
nem vadászna jó falatra.

Na de körben sehol semmi –
mit tudhatna akkor enni?
Nincs rák, polip, se tintahal –
olybá tűnik, hogy itt a baj!

Ám de halunk okos jószág,
s víz alatt is igen jól lát.
Kavicsok közt, homok alatt
rejtőzik a finom falat.

Tengerfenék homokjába
négy agyarát belevájja,
ráharap a kavicsokra,
s rakja őket nagy halomba.

Kavics alján kagylórejtek,
kagylóhéj rejt kagylótestet,
kagyló húsa halat táplál,
s ott az étek már a szájnál.

De hiába roppantgatja,
az magát meg mégsem adja –
erős a héj, igen kemény,
fogyatkozik már a remény.

Ám a hal, ha nagyon éhes,
akkor bizony leleményes.
Volt már ilyen, emlékezik –
nem foghat ki rajta ez itt!

Foga közé kapja tehát -
izgalmában se hall, se lát,
hiszen érzi, hiszen tudja,
hogy haraphat kagylóhúsba.

Iramodni kedve támad,
csap a farka kettőt-hármat -
egy nagy kőhöz úszik gyorsan,
ott világít a homokban.

Körbejárja, folyton nézi,
nagy okosan méricskéli.
Erről hegyes, arról éles,
hogy lehetne eredményes?

Tenger alatt, nagyon mélyen
mi járhat egy hal fejében:
hogy segíthet egy kő rajta,
mielőtt még éhen halna?

Mókás, s egyben tanulságos -
komolyan ért a dolgához.
Olyat tett, mit hal még soha:
úgy vágta a kagylót oda

a nagy kőhöz kitartóan
egyre-másra mind buzgóbban
fogaival megsuhintva,
csak úgy reccsent a kalitja.

Kisebb-nagyobb szilánkokban
fogyott a héj, és a tokban
búvó puhatestű lakó
elővillant. – Ez biztató! –

könyvelte el az okos hal
(valljuk csak be: bizony joggal),
s utoljára víg kedéllyel
nézte, amint végre széjjel

hullott a héj és ebédje
tálalva volt. Nyúlt is érte,
s behabzsolta ott azonmód
a felbontott finom kagylót!

Hogyha egyszer arra járnál,
és a halra rátalálnál,
kiálts neki jó hangosat:
„halak közt a legokosabb"!

2017.11.07. Csabai Papa

 

 

A tél szaga

A tél, ez a hosszú éjszaka
elbódítja a fákat –
ahogyan terjeng a dér szaga,
úgy vetkőznek az ágak:

ruháik pikkelyét tépik,
szaggatják vadóc szelek,
s a fák tűrik, mert megértik:
túlélni csak így lehet.

Aludni kell álomtalan,
hidegben állva, pőrén –
télen minden fa hontalan
és jelet hord a bőrén.

A hulló levelek tánca
balett ég és föld között,
szétterül a fák suttogása
a lúdbőrző táj fölött.

Kiszáradnak a rost erek,
a szív megáll. Rozsdálló
avarban a bánat hempereg,
s ha sír, a könnye már hó...

2017.11.03.

 

 

Szép halottaim

Most minden az elmúlásra hangol,
a lelkemben száz halál barangol.
Szép halottaim a túlvilágon,
arcotok látni ma úgy kívánom!

Sodor az idő, megyek felétek
múltamat őrző kedves cselédek.
Apró mécsesek lángja világol –
látom a célt, mint hajnali vándor.

Hideg sírlakók rögök rejtekén –
ti már tudjátok, mit csak sejtek én:
befogad a föld, vagy tán mostoha,
s csak az élő remél, mert ostoba?

Halottak napja – e nap tiétek:
halott én vagyok, mostan ti éltek.
Gyertyát gyújtottam, hogyha szöknétek –
fogadjatok be társnak közétek.

Korhadt koporsók szikár rabjai,
ugye a halált be kell vallani?
Úgy igazul meg az élet bennünk,
s akár könny nélkül lehet temetnünk...

2017.11.01.

 

 

Halottak bálja

Sírváros utcáin kóboroltam mélán,
kerestem egy halott márvány otthonát.
Gyertyás gesztenyefák bólintgattak énrám,
hulló leveleik vezettek tovább.

Hideg kőlapokból épült szürke házak
homlokára vésett nevek, dátumok
láttán csak elfogott a tisztes alázat,
ahogy elmémen kódjuk átfutott.

Az őszi szél dalolt búsongó éneket,
szűk sikátorokban hömpölygött tova.
Hosszú, szürke szárnyain érkezett
a kivédhetetlen elmúlás oda.

Megálltam hirtelen, ha húzott valami
egy síremlék felől – talán sugallat,
ami temetéskor maradt itt vallani
arról, ki lent nyugszik idősúly alatt.

Képzelődni kezdtem, mint mesén a gyermek,
ha elalvás előtt kétség gyötrené:
a föld alatt utak futnak öblös termek
között, s járat kúszik itt-ott fölfelé.

Különös éjjelen útjukra lelnek mind:
halotti bálra mulatni gyűlnek.
Egymást keresik alant titkos rend szerint
sietve, buzgón – a gyors hajnal sürget.

Férfiak, asszonyok, néhai szeretők,
édesanya, gyermek találkoznak ott.
Ledobják magukról a kérges szemfedőt,
s elmondják, mi régen szívükben lakott.

Mit kétes szeméremből hordoztak magukban,
s végül akaratlan a sírba vittek
bezárt igazgyöngyként. Hiszen az úgy van:
míg él, rest kiadni a ritka kincset

szívéből az ember – szeretete lángját.
Csak szürkül a lélek örömtelenül,
bolyongnak szótlanul mind a lelki árvák,
s előlük közben az élet menekül.

Míg így képzelődtem, ráleltem a sírra –
anyámat rejti rég. Úgy ment el tőlem
egy tavaszi estén szívembe hasítva,
hogy a szent vigaszt nem adta meg ő sem.

Tudom, hogy vár engem egy majdani bálra,
én készülök, s híven eléje állok.
Ott nem lesz veszély, hogy én, vagy ő hibázna –
együtt gyújtjuk meg a szeretet-lángot...

2017.10.29.

 

 

Tékozló magyarokhoz

Egyél magyar sok-sok banánt
áhítattal manna gyanánt.
Nem ég adja, hajón hozzák:
azon terem – méltó hozzád.

Méltó ahhoz, ki a kertjét
gaznak adja, s álmot ver szét:
kert-hazának akarása
helyett földje lom rakása.

Hová lettek almafáid?
Átkozzák mind a gazdáit
kivágottan, eltüzelten,
őrültségtől istenverten.

Kiforgattad szőlőtőid,
mert fizettek rongy őrzőid.
Unokáid bora folyt el –
a jövődre sápadt Hold kel.

Akácodra fejszét fennek
megrontói jó mézednek,
s még tán te is nekilátnál –
„döntsd a tőkét" – kiabálnál.

Megmozdult a föld alattad:
ezer éved megtagadtad.
Elűz innen sivatagba –
málé magyar nézz magadra...

2017.10.27.

 

 

Anyámhoz
Halottak napjára

Temetőbe húz a vágyam,
a halasi csöndes temetőbe.
Ott van az én anyám sírja,
sírkövére neve írva,
megnyitom majd bús szívem előtte.

Ne kísérjen oda senki,
csak magamban, csak egyedül mennék,
engem vár ő minden ősszel,
most is hallom: „Fiam, jöjj el,
te vagy nekem az igazi vendég!"

Megyek anyám, ott leszek majd,
fölkereslek, én is nagyon várom -
elmondani, hogy hiányzol,
lelkem kertjében virágzol,
mindörökkön ezen a világon.

2017. 10.26.

 

 

Egyenleg
(1956 emlékére)

Sem jót, sem szépet, sem igazat –
nem adtatok,
nem hoztatok,
nem mondtatok!

Csak gúnyt, csak sebet, csak megvetést –
azt adtatok,
azt hoztatok,
azt mondtatok!

De hont, de szívet, de hódolást –
bíz loptatok,
bíz martatok,
bíz vártatok!

És pénzt és adót és kánaánt –
hát loptatok,
hát martatok,
hát vártatok!

Mi bort, mi búzát, mi szent békét –
úgy kínáltunk,
úgy arattunk,
úgy nyújtottunk!

Most csend, most szűz hó, most szent halál –
ezt hallgatjuk,
ezt kívánjuk,
ezt kivárjuk...

2017.10.27.

 

 

Hej diófa, diófa

Hej diófa, diófa
honnan a sok leveled?
Miattuk már mióta
perlekedek teveled:

nézd az avar, az avar
belepi a kertemet,
ne vedd zokon, ha zavar -
lassan mindent betemet.

Lám a zsákom, a zsákom
szakadásig megtelik,
de te lombos barátom
bepótolod reggelig.

Jer kedvesem, kedvesem
engedd magad akarnom –
úgy se bánod meg te sem,
csak a levél takarjon!

Bíz betakar, betakar,
a két karom marasztal –
se túl soká, se hamar:
majd kibújunk tavasszal.

2017.10.25.

 

 

Levélszőnyeg

Szőnyeget terít az ősz a fák alá,
pompás, tarka szőnyeget.
Az elmúlás szelleme őgyeleg
a köd lepte kert bánatában:
hangtalan hullik özvegyi fátyla rá.
Csupaszodnak az ágak.
Akár egy elnyújtott hosszú vasárnap –
amikor oly kívánatos a halál -,
a mélabús élet keresgél:
végül majd mely módjára talál?

Minden levél búcsú a nyártól,
a színekben néma szenvedély –
barna, vörös és sárga vádol
egy szőke asszonyt, ki elhagyta
a tájat, s az csókot már többé nem remél.
A fák meztelen, vézna testtel a fagyok
leheletére várnak megadóan.
Felettük hideg fényű csillagok,
mint a tél égi szikrái lesnek:
a levelek lent mozdulni mi restek,
s a szőnyeg hogy tűnik el majd a hóban.

2017.10.23.

 

 

Őszület

Íme az állapotom:
elkerült egy pár pofon,
s a gondom már csak potom.

Tűrhető most a sorom,
bár aggasztó a korom –
elvagyok egy kis boron.

A nő már hidegen hagy.
Megsúgom: idegen vagy,
a csábra idegem – zagy.

A pénzre se gerjedek,
a fene ott egye meg –
szerzek egy mozijegyet.

Társaim a csillagok,
ők tudják, hogy ki vagyok –
hívnak, s mindent itt hagyok...

2017.10.22.

 

 

Igaz október

Annak a zászlónak gonosz volt a szíve:
fekete árnyékot vetett három színre.
Üldözött, zaklatott, álmában is zavart
sok millió riadt, tépett lelkű magyart.

Annak a csillagnak tőr volt minden ága,
amerre nyilalltak: halott, özvegy, árva.
Iszamos, rút teste folyton vértől ázott,
vörösre festette a magyar világot.

Annak az istennek börtön volt a háza,
kápó a ministráns, a papja garázda.
Oltára vesztőhely, keresztje bitófa –
de sok igaz magyart küldött passióba.

Azzal a gólemmel szembe kellett szállni,
igaz októberben nem volt mire várni.
Magyar októberben felhasadt egy átok:
tíz körömmel tépték elszánt pesti srácok.

Annak a zászlónak kivágták a szívét,
annak a csillagnak lemosták a színét.
Annak az istennek beomlott a háza,
annak a gólemnek agyag volt a lába.

2017.10.23.

 

 

Diga dom

Egyszer beomlik a tető
diga dom,
az a ház lesz a temető
diga dom.
Másnak is van hegedűse,
másnak is volt ősibb őse,
diga diga dom.

Egyszer befagy az a tenger,
diga dom,
nem hasad meg úgy, mint egyszer
diga dom.
Rótt kőtáblák összetörnek,
morc tilalmak visszalőnek
diga diga dom.

Kihuny az a csipkebokor
diga dom,
elvész mind, aki kóborol
diga dom.
Sáska hullik manna helyett,
megindulnak mind a hegyek
diga diga dom.

2017.10.16.

 

 

Baj van!

Baj van!
Kés suhan a
vajban,
mész olvad a
tejben,
csontvelő a
fejben.

Baj van!
Fájdalom a
hajban,
homokszem a
vérben,
hóhér áll a
révben.

Baj van!
Jobboldal a
balban,
higanycsepp a
halban,
idegek a falban.

Baj van!
Idegen a
hajlam,
facsavar a
génben...
Felismertük?
Még nem!

2017.10.16.

 

 

Alma fáter

Híres Newtont megihlette
tréfás kedvű almafája:
telt gyümölcsét elengedve
lehullott az, s éppen rája.

Ki hinné el, ha nem tudná –
iskolában jól bevéste –
az az alma csak úgy sutty rá:
szeget ütött a fejébe.

Szikra pattant, s gondolata
átcikázott elme-halmán:
elmélázott ott motyogva
az eléje hullott almán.

Nem ugrott meg, nem szállt tova,
el se gurult úgy magától:
épp csak esett – onnan oda,
nem épp messze a fájától.

Elmélyült a tudás papja –
almát rágott, s nem főtt ételt –
gyümölcsfának lett a rabja
és kiötlött több főtételt.

Élt egy magyar költő – tudta:
visszahúz a föld a sírig.
Föl-földobott köve útja –
vágy ereje szívtől szívig.

2017.10.14.

 

 

Megzavart héjanász

Héjanász az avaron...
Ady Úr! Nem zavarom?
S Léda Asszony! Még ilyet!
Idenéz a fél liget.

Csattognak a szárnyak, mi?
Nem akarom árnyalni,
de nem való ez kérem!
Biz, nem vagyunk e téren

egymással egy platformon.
Tudom: a vér, a hormon...
Hogy mondják? Ez utolsó
őszük? Levél-utószó?

Kergetőznek, vijjognak!
Tetszene ez Villonnak,
de nem nekem, bölcs ősznek,
ki beállt erkölcscsősznek!

Góg, s Magóg kujon fia –
így kell csókot lopnia?
És kegyed, céda asszony –
csak, hogy férfit marasszon?

Egymás húsába tépnek.
Még, hogy ez kell a népnek?
Egyre jobb. S mit szól ehhez
Isten? Tán azt: jó lesz ez?

Rendezzék tollaikat!
Tollfésű? Lesz, aki ad.
Karmokat visszahúzni,
csukott a csőr – na, úgy ni!

És most pedig egy fészket
rakni, mit az enyészet
majd nem tud lerombolni –
ott tessék dorombolni!

2017.10.12.

 

 

Magyar ember miért sírsz?

Kamrában a körte, alma,
ott sárgul a fanyar birs.
Kazalban a széna, szalma –
magyar ember, miért sírsz?

Kiforrott a szilva leve:
dolgozhat a kis üst bíz.
A hordó is mindjárt tele –
magyar ember, miért sírsz?

Sikér lett a búza magja –
annyit enni meg se bírsz,
gyereked a földön hagyja –
magyar ember, miért sírsz?

Lelked nyugtát nem találod –
bor, s búzára békét hívsz?
Mégse múlik árvaságod –
magyar ember, ezért sírsz!

2017.10.10.

 

 

Marci ujjai

Marcikám, már nagy fiú vagy:
éved száma, mint az ujjad
egyik, s másik szép kezeden.
Felsoroljam? Figyelj, kezdem.

Első éved, mint a kisujj –
felfedeztél mindent, mi új,
tejet ittál, napot ettél,
mindenki kedvence lettél.

Második a gyűrűs ujjad –
azt jelenti, van már múltad.
Járni kezdtél, szóra kaptál,
bejegyzett a falinaptár.

Középső ujj a harmadik –
tied a ház faltól, falig.
Barátkoztál Mikulással,
kakaóval, font kaláccsal.

Negyedik jött – mutatóujj.
Tortát faltál, de habostul.
Messze láttál, túl a felhőn –
tudtad, a Nap reggel feljön.

Ötödik? Hát most van éppen!
Hüvelykujjad nőtt ez évben.
Vigyázz rá, mert ezzel fogod
meg a jövőd, boldogságod!

Ne hidd azt, hogy nincs több ujjad –
titkon akár százat bújtat
a vén idő: ott lakozik.
Csírázik már a hatodik....

Csabai Papa 2017.09.27.

 

 

Légy szürke

Akarod, hogy simogassanak?
Tetesd akkor bolondnak magad.
Vagy ha fejbe kólint a sorsod,
maradj úgy: szeretik a torzót.

Ne légy okos: letaszítanak,
s ellened megvetést szítanak.
Csavard le a lámpád fényét, épp
csak pislákoljon unt gyertyaként.

Ne szólj vissza, ha megaláznak –
irigység ellen hiába lázadsz.
Maradj higgadt, ha olyan vád sújt,
minek a vádló, ki alábújt.

Légy szürke, járj lesütött szemmel:
meglásd, szánni fog a sok ember.
Ne mond el nekik, mily ostobák:
csukott szemmel is te látsz tovább.

2017.07.07.

 

 

Az idő

Az idő örök, mindig friss virág,
élőhelye a kiterjedt világ.
Folyton nyíló és folyton elfogyó –
egyszer színözön, majd fakó bogyó.
Van, hol csábító, máshol elriaszt,
itt mérget csorgat, ott egy csepp vigaszt.
Kertésze lennék, hogyha kérne!
Nem várnék mást én cserébe érte:
engedné látnom mély titka kódját –
s szirmait elém csillagok szórnák...

2017.07.04.

 

 

Vonaton

Hatvan felé visz a vonat –
engem, meg a csomagomat.
Egykedvűen zötyög velem,
ide-oda leng a fejem.
Egyedül a kocsiban,
azt se tudom, hogy mi van?

Hogy kerültem ide vajon,
honnan indult ez a vagon,
milyen hosszú lesz a futam,
hol ér véget majd az utam?
Kitől kaptam a jegyet –
jót akar, vagy fenyeget?

Sivár a táj, itt-ott liget,
alig van, ki rám integet,
más meg követ hajít felém.
„Szép vagy fiam!" Tűnj el, kretén!"
Szeretnek és gyűlölnek –
megölelnek, megölnek.

Egyik oldalt besüt a Nap,
másik oldalt vihar dagad.
Hátam mögött emlék-kacat,
előttem a végzet kacag.
Látom már az egészet:
virágzás és enyészet...

2017.07.04.

 

 

Születésnapomra

Holnapután kerekül, kerekül –
most vagyok csak remekül, remekül:
ötvenkilenc befeszül, befeszül,
hozzá hatvan penderül, penderül.

Húz az idő legbelül, legbelül,
tűröm a kort emberül, emberül.
Mire volt jó? – kiderül, kiderül,
ha az ördög hegedül, hegedül.

Hagyjatok most egyedül, egyedül -
a jó kedvem szenderül, szenderül:
az ember mért menekül, menekül,
hogyha végül elvegyül, elvegyül...

2017. július 02.

 

 

Szorongás

Az esélytelenek nyugalmával,
mint a vágóhídra terelt barom,
várja végzetét a vén Európa.
Nyitott határain özönlik
az ismeretlen, sosem hívott
rongyos sereg, s a szívéig menetel.
Hercegek, királyok, grófok,
naplopók és burzsoák
kinyitottak minden kaput,
s guillotine fenyegeti a kapuőröket.
Valahol távol bombák hullanak
kiszámított koordináták szerint,
s a menekülők közé vegyülnek
az Allah nevében gyilkolók,
a fehér női testek marcona
meggyalázói, magjukat jövőnek vetve.

Miféle aratási ünnepre készülnek
az örök felforgatók ördögi papjai?
Ellentétes töltésekkel szikráztatnak
a fél világot felperzselő tűzvészt,
s fondorlattal elzárnak minden tűzcsapot.
Allah vérre szomjazó farkasai
Krisztussal bénított bárányokba marnak –
vajon hol lapulnak Jahve komondorai?
Szent életű, jámbor hitőrzők,
heurékás tudósai az ősi anyagnak,
lánglelkű poéták, palettás színvarázslók,
márványszelídítő vésős teremtők –
amit ránk hagytatok: most az enyészet
prédái lesznek. A kaukázusi
járomcsont évek multán lapossá puhul,
az okos homlok mögé babonás hit szorul.
A zengő bariton torokhangra rozsdáll.

Mi terem majd a búzatáblák helyén?
Ki fog ürgét a gátak oldalában?
Ki metszi borra a szőlők vesszejét,
s a fejszét ki élezi vénhedt fatörzsre?
Napra nap jön, mint ezer évek óta,
a Hold elfogy és újra megtelik.
Fekete-erdőtől Fekete-tengerig a Duna
tovább hömpölyög. Valami mégis más lesz –
mindent másképp nevez az új ember:
hegyet, folyót, gleccsert, tengereket.
Mást játszanak a mecsetek tövében
a rólunk már mit sem sejtő gyerekek.
Elnémulnak a Notre-Dame harangjai,
Michelangelo Dávid-ja könnyezni fog,
keresztek égnek dúlt városok terein –
s Atlantisz újra az óceánba süllyed...

2017.05.14.

 

 

Csenge 27

Huszonhét év csupán egy pillanat:
nem régen még hintázni hívtalak,
nyakamba ültél, a lovad voltam -
most ne nézz ide, mert meghatódtam...
Emlékszel, mikor szánkózni voltunk?
Azt hitted, a Hold csak a mi holdunk,
karonülőként már megcsodáltad:
képzeletben, mint labdát dobáltad.

Mindig úgy vártál, s féltél, ha késtem,
ovi ajtóban lested a léptem.
A cipőfűző kifogott rajtad,
két kicsi lábad néha sokalltad...
Szanazug felé sírtál a bringán,
mégis te voltál a hős tanítvány –
nyomtad a pedált, alig haladtál
és megpihentél minden kanyarnál.

Az Adria volt első szerelmed,
hullámai csak neked feleltek:
kérdezted tőlük, mi a boldogság,
s azok reggeltől estig locsogták.
Szent diákévek, sóhajos napok –
az ifjúság is: olykor oldalog...
Lásd, magához ránt a felnőtt világ,
aranyát, máskor sarát önti rád.
*
Egymást lökdösik sorra az évek:
menj, mikor hívnak, adjál, ha kérnek!

2017.05.12. Apa

 

 

Jog és igazság

A jog folytonos,
az igazság tépett:
Justitia kezén
hamis a mérleg.

A dézsma így jogos –
ugye egyszerű?
A juss igazságos,
ezért keserű.

2017.05.09.

 

 

Májusi hexameter

Piszkos és rongyos az orgona bokra a kertben,
reszket a rózsaszirom: nem neki kedvez a május.
Fél a világtól a birs kicsi kincse-gyümölcse,
s kérdi az ágat: tartasz-e még, vagy elengedsz...
Nem siet kint a határban bomlani szűz zuhatagba
lombos akácon a mámor: búvik a méz is.
Szürkül a repce ruhája: búsul a száron a sárga palást.
Halk neszezéssel telt puha fészek a tornác sarki zugában,
benne pihenget a béke: tollas öröm árad a kócból.
Szökne hamar, ha tehetné – pislog az égre madárszem:
éhes a két kicsi csőrös, de kérik a test melegét is.
Messze tekint a vetésen, gondja barázdát szánt szeme sarkán –
kérdi a föld rab szeretője: lesz-e kenyér az idén még?

2017.05.08.

 

 

Anyavágy

Köszöntenélek, hogyha elfogadnád,
s előtted állhatnék most izgatottan,
mint mikor szívem sokszor rád nyitottam,
ha szeretni illett minden jó anyát.

Emlékszem néha ódon májusokra –
lehettem bármily távol, messze tőled -,
s bár nem hozott madár se hírt felőled,
szavammal szél szaladt hozzád susogva.

Sosem tudom már megköszönni, látod:
lelkem rajongva, s oly tisztán imádott –
szemérmes csendre zárt, s néma volt a szám.

Késő most már bocsánatodra várnom.
Elmondanám, de túl vagy száz határon,
hogy gazdag vagyok nagyon, mert volt anyám...

2017.05.02.

 

 

Sárihoz

Unokám első születésnapjára

Boldogabb a Föld,
mióta rajta élsz,
futja ő a kört,
miközben révbe érsz.

Nem tudod ma még,
miért tiéd e nap –
rád tekint az ég,
s a fény te vagy magad.

Látod itt vagyunk,
s csodáljuk lényedet,
ömlik rád szavunk –
figyeld a lényeget:

elfogyott az év,
oly gyorsan elszaladt,
újra zöld a rét,
kacsák a híd alatt

lotyognak újra,
leng a fűzfa lombja...
A gyermek útja
így halad. Ha dombra

jutsz, majd messze látsz,
s megrészegít a kép...
Ne siess, te játssz:
az élet most a szép!

2017.05.06. Csabai Papa

 

 

Május elsején

Május elsején a szív kivirágzik:
tarka kert, körötte zöldell a rét.
Nőszirommal pünkösdi rózsa játszik,
s orgonabokor bólogat odébb.

Május elsején minden oly egyszerű,
a lélekre fénycseppek hullanak.
Színes angyalárnyékot vet a derű
és senkit nem érdekel a holnap.

Május elsején a felhők sem sírnak,
napkoronggal labdáznak az égen,
gyors fecskeszárnyak örömódát írnak,
s pacsirtáé a víg dalos érdem.

Május elsején szelíd minden emlék,
letűnt majálisok üzennek így –
copfos lányokat kergettem ott nem rég,
s bejártam a szűz tavasz berkeit.

Május elsején ébrednek a rózsák,
közéjük fekszik a kérges bánat.
Ó, csak még egyszer nyakam köré fonnák
a szirmaikból font bűvös sálat.

2017.04.30.

 

 

Magyar vigyázz!

Magyar vigyázz! Meg ne tévedj,
lugasodban el ne révedj –
esélyed ha maradt még egy!

Európa Pató Pálja,
ki a verést mélán állja –
övön alul lesz a párja!

Hazug szelek duruzsolnak,
csalárd szavak mérget szórnak –
zálog alatt van a holnap!

Magyar ébredj! Ég a házad –
gyújtogatók járnak nálad,
vized nincs: a kút kiszáradt.

Európa bamba népe,
kővel dobnak, mit adsz érte?
Ki előtt buksz folyton térdre?

Ármányt sző az idegenség –
őt illeti meg a fenség –
te vagy magadnak ellenség!

Magyar lázadj! Ne légy gyáva,
meddig leszel világ-árva?
Meddig taposnak a sárba?

Európa indiánja –
sorsa veti, sorsa hányja,
nincs ki óvja, nincs ki szánja.

Mozdulj, készülj új Mohácsra!
Ne bízd kereszted az ácsra –
kardért kiálts a kovácsra!

2017.04.28.

 

 

Gyöngyvirág

Megkértem a gyöngyvirágot,
csábítson el engem,
feledtesse a világot,
s áradjon szét bennem.

Takarjon be hóhajával,
gyöngymezőt terítsen,
álmot hintsen illatával,
s fehér ágyat vessen.

Leveleit szemfedélnek
hajlítsa szememre,
súgja meg a kósza szélnek,
leheljen szívemre.

Biztassa a teliholdat,
búcsúztasson csendben,
üzenjen a csillagoknak,
fogadják a lelkem.

2017.04.28.

 

 

Dante pokla

Nem tudni még azt, mi lesz itt végül,
de egy sunyi szándék ölni készül.
Az ősi vérszomj kutakat áskál,
s morajlik minden szívdobbanásnál.

Vérszagra gyűlnek éjjeli hordák,
szeletelik a fekete tortát.
Piszkos máglyaláng lobban a múltra –
sárba tiporva az Aranybulla.

Új Lenin-fiúk, ó bőrkabátok,
bitófát ácsolnak jóbarátok.
Andrássy út hatvanban a pokol
megnyílni készül: a Sátán pakol.

Bő termésű a retro gyűlölet –
Heródes ismét gyermeket ölet,
önkéntes Júdások véraranyért
megcsókolnak minden kóbor facért.

Robespierre nyaktilót simogat,
Richelieu trónért árul titkokat,
Marx minden tőkét egybegyűjtene,
s kísért Gavrilo Princip szelleme.

Lövészárkok hasítják a földet,
a magyarok felhők fölé szöknek,
Dali polgárháborút ecsetel,
s Sztálin orgonája sem vezekel.

Mit jeleznek a csíkok az égen?
Hogy nem menekülhetsz, mert már régen
nyirkos börtönné vált az otthonod,
s a bitó kötelét magad fonod?

Meglesz hát az Armageddon mégis –
Megiddo siralmas, s egyben szép is:
hisz jó és rossz csak tükörképek –
harcukból nőnek fekete fények.

Ember, színjátékod Dante pokla,
ne tartsd magad valami sokra –
reményed már akkor összetörted,
mikor még prímek voltak a törtek.

Édent hazudtál magadnak, s Istent,
aki elvette tőled a mindent,
mielőtt a semmit tudtad volna,
s most visszabontod magad a porba.

2017.04.25.

 

 

A kis tél meséje

Jégszívű tél virgonc fattya
fittyet hányva, mit mond atyja,
fölpattant a táltos fagyra.

Vágtatott a zúgó széllel,
megugrott a sarki fénnyel:
délen nézni kicsit széjjel.

Fiatal volt még, tudatlan,
mint a csíkos hátú vadkan,
ki már röffen az avarban.

Áprilisban télnek lenni?
pestiesen: ez nem semmi!
Próbálja meg – nem fog menni!

Hanem a mi telünk deli,
verme jéggel, faggyal teli,
s a kihívást is kedveli.

Kora nyárban széjjelnézett,
s a látványtól úgy elképedt –
körbeforgott tanács végett.

Az öreg tél azt mesélte
esténként, ha szépen kérte,
s zord beszédét épp nem félte:

amikor ő vonul, s támad,
kihaltak a messzi tájak –
megadóan rája várnak.

Itt meg minden zöldben úszik,
nagy folyótól keskeny útig,
s szerte virágszirom hullik.

Fent az égen tüzes korong,
aki ránéz, bíz az bolond –
ki szeret egy forró pofont?

Hátha eljött, ne hiába,
mint a vénlány heti bálba,
s aztán hétszer meg is bánja.

Összeszedett minden erőt:
rontó szelet, jeges esőt,
hóágyút is, tizenkettőt.
Három napig dúlt a tájon –
áthempergett hét határon,
lidérces volt, mint az álom.

Hanyatt lökött öles fákat,
reccsentek a vastag ágak –
megrémült az ember, s állat.

Zsenge vetésen taposott,
gyümölcsfáról jövőt lopott,
s a szőlőn is nyomot hagyott.

Elzárta a hegyi utat,
ösvényt, ami haza mutat,
járt-kelt, mint egy őrült dúvad.

Úgy tűnt, bizony itt a végzet:
„kutya tél ez, s nagyon képzett"-
Bálint gazda is csak nézett.

Aztán, mintha parancsolnák:
nem dühöngött onnan tovább,
de nem mondta el az okát...

Ahogy betört, olyan hévvel
vonult vissza egyik éjjel –
csak volt rajta némi kényszer...

Azt mondták az idősebbek,
atyja szólt rá: „hohó, gyermek
gyere csak, majd megnevellek!

Nézzél körül, lásd mit tettél,
rólam is rossz hírt keltettél –
tavasz van már fiam, nem tél!"

Kisütött a nap utána,
gyenge hava, mint a pára,
madár röppent ágról ágra...

Itt lenne a mese vége,
ha Holle anyó mesélne –
a télhez ő ért elvégre -,

ám a sok kár, amit hagyott -
törött fákat, búzán fagyot -,
megijesztett kicsit, nagyot –
vendégűző szidást kapott!

2017.04.21.

 

 

Fecsege

Az eső es,
a bolygó bolyg,
a forgó forg,
a hordó hord.
A bordó: bord?

A költő költ,
a hüllő hűl,
a sodró sodr,
a tojó toj.
A posztó: poszt?

A savó sav,
a lopó lop,
az úszó úsz,
a múló múl.
A borsó: bors?

Az író ír,
a pezsgő pezsg,
a zengő zeng,
a szántó szánt.
A túró: túr?

A korsó kors,
a hintó hint,
az olló oll,
a lottó lott.
A nyelvész: vész?

2017.04.19.

 

 

Sárember

Hiába már a bánat,
a múltra nincs bocsánat –
a bűn az el nem fárad,
a könny az fel nem szárad.
Ne higgy a Golgotának:
a tested fel nem támad,
fontold meg jól imádat –
beperlik majd a szádat.
Sorjáznak mind a vádak –
tagadd meg jó anyádat,
mutass örökre hátat:
feledd el szép hazádat.
Kihűl a régi lázad,
szemedben gyűrt alázat:
másnak építed házad,
fiad halálig fázhat.
Búzád ad erőt a lángnak,
kivágják diófádat,
rád küldik hű kutyádat.
Másnak veted meg ágyad,
s fattyát ott hagyja nálad,
megöli benned a vágyat,
s szegi egyre a szárnyad –
képzeleted sem szállhat.
Csillagod fénye sápad,
szívedre farkas támad,
végül is tűzre szánnak –
hamvad majd jó lesz sárnak.

2017.04.19.

 

 

Röpszerelem

Játszik a fácán,
látszik a táncán –
peckes a lépte,
dürrög az égre.

Kényes a páva,
széles a párta,
gőgnek a foglya,
körbe forogja.

Csélcsap a túzok,
asszonya duzzog.
Csapkod a szárnya,
kérleli nászra.

Hódol a gerle,
duzzad a kedve.
Kérdezi: kell-e?
- kész a szerencse...

Kattog a gólya,
sürget a dolga –
párja igézi,
fészke vitézi.

Fecske fecsegve
fröccsen a csendbe –
röppen ereszre,
csörtet: eressz be!

2017. 04. 16.

 

 

Hot dog

Megkérdezném egyszer a hot dogot:
a kifli, s virsli együtt boldogok?
Nem unják még az ősi formulát?
Nem haladnak a korral, oly mulyák!

Pedig, ha tudnának más módokról –
akár régebbi klassz korokból,
amikor forró a meleggel
ébredt, kifli zsemlével kelt reggel...

Uram! Hívjak orvost? Különben is –
látom, a trend nyomot hagy önben is!
Elnézést, néha elgondolkodok –
tehát: kérek egy ósdi hot dogot!

2017.04.14.

*

Orgona

A természet katedrálisában
orgonán játszik a tavaszi szél.
A virágok ájtatos imában
várnak – csendben figyelik, hogy zenél.

Sípok az orgona dús fürtjei –
az ütem rezgések egymásutánja.
A regiszter fennkölten ünnepi,
mint szentmiséken a Vox Humana.

Én csak szemlélem a liturgiát,
s hangok helyett illatokat érzek.
Nem láttam ennél tisztább orgiát –
bár lehetnék virágok közt érsek...

2017.04.14.

 

 

Keserűvíz

Ferenc József vizet iszom,
amit érzek, magyar iszony:
vér ízű az átkos nedű,
tengernyi könnytől keserű.

Évszázadok sóhajától
minden mérges korty vajákol –
felvillannak látomások,
feltárul az ősi átok:

hol keletről, hol nyugatról
császár, kán, cár, király latrol.
Tiszta szívű néma sereg –
örök eső – cseppje pereg.

Forradalmak dúlnak bennem –
végül aztán el kell mennem.
Ferenc Jóska ámul-bámul
befoly elől, kifoly hátul...

2017.04.12.

*

Halkan

Az idő bennünk: kés a vajban –
legyetek erősek, ha baj van!

A gondolat: fésű a hajban –
legyetek süketek, ha zaj van!

Az élet: lüktetés a dalban,
a halál: örök sikoly halkan.

2017.04.11. Csorba Tibor

 

 

Vádak

Anyám azt mondta: pogány vagy fiam,
s ez fáj nekem, mert hitem gúnyolod.
Anyám, az én szívem is úgy dobog:
egy ütemre élünk mindannyian.

Isten hű szolgája így szólt hozzám:
eretnekségtől éget a könyved!
Atyám, az én lelkem is oly könnyed:
egy Nap világol minden zsolozsmán.

A tanár riadtan húzott félre:
templomba jársz? ez rossz fényt vet rád!
Uram, csak szolgálok, nem érhet vád:
mi lenne, hogyha mindenki félne?

A tüzér hadnagy rapportra rendelt:
honvéd elvtárs, ön káros tan híve!
Jelentem, fehér a szabadság inge,
s a zubbony rajtunk vérre szentelt.

A Föld morajlott a talpam alatt:
pusztító nyomot hagysz vén testemen!
Meglátod majd: nyom és gyom sem terem,
ha az ember soká tapos rajtad...

2017.04.08.

 

 

A kerti festő

Egy hóbortos festő
szökken be a kertbe,
mikor a Hold feljő:
mindig éjjelente.

Láthatatlan mester
titkos palettával,
varázsos ecsettel –
nyomtalanul lábal,

csendben, némán oson,
s mégis tudni, hol van:
ahol fán, s bokrokon
álmos szellő horkan.

Zsengék még a lombok,
hajlanak az ágak,
játsszák a bolondot:
áprilisra várnak.

Ahol levél zizzen,
ahol cserje rezzen,
aranyecset libben,
holdszerelem lebben.

Hajnalodik – a Nap
bíbor köpenyében
araszolva halad
a világló égen.

Aludni tér a Hold –
hunyorog a szeme –
furcsa éjszaka volt:
hang nélküli zene.

Káprázat önti el
a kertet: ami színt
a sok lakó visel,
csupa kvart, csupa kvint.

Sárga aranyeső,
haragoszöld tuja,
kéklő ezüstfenyő,
s kecskerágó buja,

kevert zöldes bokra
virít a kerítés
oldalán, mint szoknya –
önszerelmes ítész...

És a lágyszárúak
száz-szín orgiája –
a szem majd kigúvad,
felfalni kívánja:

gyöngyhajú jácintok
lilában, fehérben –
nárciszoknak indok
megsértődni éppen -,

tulipánok bája
vigasztalja őket –
együtt mennek bálba,
ez most az előleg...

Égető a kérdés:
ki a titkos mester -
egy éjszaka és kész
a festmény kerettel?

Biztos nem kubista...
Manet, Monet, Van Gogh?
(keresésben van, hogy
túl hosszú a lista) –

talán Gauguin, Chagall?
Szirom-orgonista -
mit az ösztön sugall:
impresszionista!

2017.04.06.

 

 

A magyar poézis halála

„Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga",
ha a bús magyar nyelv felelne,
s hangereje nem apadna.

Haldoklik rég az ősi líra –
baldachinja zuhanni kész,
kiásva várja már a sírja –
sorsa Vörösmarty-t idéz.

Körötte szellem-tanítványok –
az idő rabjai: lantos
mesterek, ajkuk szóvirágot
köt fonatba a szent hanthoz.

Jő a pap, hogy kenetet adjon,
csókra nyújtson csüngő stólát,
s hogy minden lanton húr pattanjon,
megálljanak csillagórák.

A seregnyi lánglelkű költő –
magyar szó holt kertészei -,
némaságukban is üvöltő
őrzők a strázsán – védeni

a haldokló dalt, körbefogják...
A pap keresztje lángra gyúl,
vad kígyóvá teszi a stólát –
malasztja sátánná fajul.

Lehullik hát a titok leple –
balladák, himnuszok, ódák:
mind áldozat! Örök kelepce
Bábel óta. Új helóták

igéi, jelzői, ragjai
egy piramisoknál is ősibb
nyelvnek. Rontás irigy papjai
írnak új szabályt és őrzik

a könyvtár kulcsait. S a népek
közömbösek – meghalt egy nyelv?
Csak vartyogás volt! Tiszta képlet:
az idő egy sóhajt lenyelt...

2017.04.04.

 

 

Hívogató bazsarózsa

Bazsarózsa kacérkodik-
pillogásom gyűjtögeti sorra.
Minél többet pillogok rá,
annál szebb lesz, dúsabb lesz a bokra.

Minden egyes pillantásom
apró szirmú virággá lesz rajta:
gyapjas fürtök sokasága,
s minden ága a bűvölet karja.

Langyos szélben lengedeznek –
olybá tűnik, mintha integetne.
Vonzereje babonásan
magához hív, s lépnék önfeledve.

Bazsarózsa ne hívogass –
rácsok mögött öregszik a szívem.
Hívtál volna, míg szabad volt,
amikor még új volt a gyolcs ingem.

2017.04.04.

 

 

Vers a bánat ellen

Régi elvem:
bánat ellen
kell a versem,

mert a világ
csak rút virág,
s nem cukiság.

Ha az ember
nem gazember,
csalni nem mer –

minden tette
rá vall persze,
szedte-vette
teremtette!

A valóság
szürke kórság,
böhöm porzsák

és a szívás
néma kínzás,
ez nem vitás.

Néhány pofon
felső fokon
szinte rokon,

s aki zokon
veszi vakon,
annak: Bakony:

égő erdő,
vértől sebző
kéklő mennykő.

Kell a vers hát,
azzal versz át
dühödt perzsát,

dúlt arabot,
éber vakot,
s héber rabot.

A vers gyógyszer,
különc módszer –
lelki kód, jel.

Fehér zászló,
mesét játszó
elme tápsó.

Minden sora
Bacchus bora –
hű cimbora.

Védi elmém,
dísz a kelmén,
belső termény.

Ne sírjatok
hát! Írjatok
sok biztatót,
de: tiszta szót!

S a tintafolt,
mi minta volt?
Unt kínt rabolt,
mint színt a Hold.

2017.04.02.

 

 

Kerti esküvő

Eladó a menyasszony,
száz forint az ára!
Kiabált az almafa
a cseresznyefára.

Irigy is volt kicsit rá –
szép volt a ruhája:
hófehérbe öltözött –
április havába.

Felfigyeltek mind a fák,
téli álmuk elmúlt,
csak a dió szundikált –
régen volt már feldúlt.

Hanem erre a meggyfa
bizsergetőt érzett –
oly távol a cseresznye,
szíve szinte vérzett.

Hogyha jön a kertész majd,
rácsap a fejére –
ültessen egy diófát
rögtön a helyére.

Ő magát meg vigye át
a cseresznye mellé:
táncolnának éjszaka,
s feleségül venné.

2017.04.02.

 

 

Érdek nélkül

Én már érdek nélkül szeretem a nőket:
elnézem az utcán, a tereken is őket,
amint kis fruskaként fecsegve libegnek,
vagy mint Holle anyó, fáradtan lihegnek –
örök Évái egy elherdált ligetnek.

Anyám jut eszembe – ő nem járt tereken,
csak tette, mit kellett, belül egy kereten,
s dolga végezetlen ott hagyva vasalót,
sok poros szőnyeget, s a fazékba valót,
egy nagyot sóhajtott – utolsó szava volt...

Nagyanyám, a kerti virágok mágusa,
rózsák bűvölője, piaci árusa –
teknőben dagasztott illatos életet,
s forró kemencében éveket égetett.
Égi jelek felől sohasem tévedett.

Szürke kis életem buzgó terelője,
könnyem itatósa, szívem szeretője,
egész-ségem fele, örök útitársam,
osztozóm sikerben, ostoba hibákban –
amíg mellettem él, hiszek a világban.

Lányaim kacaja: tündérek éneke.
Bűbájt varázsoltak, s kérdezték, kérek-e?
Arany hajuk lebbent, s fonatokba fogták,
csillogó szemeik fénnyel írtak kottát –
elszálltak a széllel...Jövünk néha – mondták.

Minden veszteséget kárpótol az élet,
ha kitartón vágyod és szerényen kéred -
visszajöttek, s még hogy: méhüknek gyümölcsét
kosárkába tették – íme, az üdvösség!
Mosoly a kosárból: az ínségre bőség!

2017.04.01.

 

 

Sárika nyam-nyam

Etetőszék Sári trónja,
parancsait onnan osztja.
Nem fogalmaz szabatosan,
csak ahogy a kedve szottyan:

tá-ti-tó-ta, me-mme-ma-mma...
Majd elolvad a nagyanyja:
„milyen ügyes, milyen okos" –
hangot emel, jelzőt fokoz.

Sári közben nyam-nyamot kér –
nem megy messze egy fintorért -,
úgy tesz, mintha nem ízlene:
hamm bekapja, majd ki vele.

Kulimászos az előke,
a nagymama is előtte –
széles mosoly ül a száján:
uralkodik felnőtt nyáján.

2017.04.01. Csabai Papa

 

 

A szabad szív szava

Álljunk meg egy rövid szóra:
nem stimmel itt valami!
Ne üljünk föl döglött lóra –
be kéne már vallani:

lelkünk még a régi szittya,
hiába a századok.
Néhány vendég persze szidja:
ódon szagtól áthatott,

korszerűtlen hit az alja –
ázsiai porba írt,
ezer év vonása rajta,
nem látott az még papírt.

Nem értjük a politikát,
Európa idegen!
Nem a miénk ez a világ,
azért hagy úgy hidegen.

Magyarhonban választás lesz:
pártok között dúl a harc,
s néhány bérelt, hitvány vátesz
megmondja, hogy kit akarsz

a trónon látni – mintha tudná!
Zsibvásárba csalogat,
s már az orrod alá dugná
fecnijét: add voksodat.

Nem nekünk való e játék,
s nem is játék: vérre megy!
Ne adjuk tovább a málét:
legyünk sokból végre egy!

Emlékezzünk őseinkre:
vérszerződés köttetett
vezéreik közt, s e dicsre
erős vár épülhetett.

Nagy törökverőnk fiából
közakarat tett királyt –
fénye még most is világol:
mutatja a szent irányt.

Sosem volt a magyar pártos,
s ki pártütő, az nem magyar!
Szóból értett szkíta, pártus –
a széthúzás som: fanyar.

Birodalmak buktak rajtunk –
hírük, hamvuk sem maradt.
Mikor mind egyet akartunk,
és csak egy zászló alatt.

Már csak ezt muszáj kibírnunk:
a kígyó roppant erejét
most maga emészti. Titkunk
a türelem – ezer év

tapasztalása. Éberen
tereljük vékony jégre,
és ne érje most sérelem:
hűségünk lesz csalétke...

Mikor farkcsapása gyengül,
s mérge magát issza át –
adjuk a világnak rendül
szép magyar szívünk szavát!

2017.03.31.

 

 

Só a szóban

Kór a korral
kéz a kézben,
zűr a testben,
űr az észben.

Kar a kárral,
ér az árral,
vár a vérrel,
bor a bérrel.

Méz a mázzal,
tűz a lázzal,
érv a sérvvel,
hat a héttel.

Nem a szemben,
szem a nemben,
báj a bajban,
száj a zajban.

2017.03.30.

 

 

Kérdések a korhoz

Él-e még költő, ki le meri írni:
„édes hazám, szerelmes nemzetem"?
Tud-e még poéta őszintén sírni,
s lenne-e Krisztus a feszületen?

Hová tűnik a szívből a rajongás,
miért vakulnak a lelki szemek?
Meddig oldoz kötéseket a rontás,
s imától a gége meddig remeg?

Hol enyészett el az őrzők példája,
akik kardra cseréltek láncokat?
A szent föld most kinek a prédája,
Istent, Sátánt mégis ki váltogat?

Van-e még pilises fő kereszt alatt,
ki nem csak égi mennyországot hirdet,
kinek az idegen bibliás szavak
csupán habjai az özönvíznek?

Ki ígér folyton szőlőt, lágy kenyeret,
s aztán jegyre ad bort és lisztet?
Ha békéről szól, a szava mérgezett,
s markába gyűlnek a közös kincsek.

A nép, ha űzik, porlad, mint az emlék -
kérges kezei ön sírját ássák.
Csak szelleme mard a tájon vendég,
hogy az új jövevények ne lássák...

2017.03.30.

 

 

Párbeszéd a pincében

Dugulj már el! – így szólt a bor,
s buborékolt egy nagyot.
Úgy érzem, hogy pimpósodok,
s ecet ízű is vagyok!

Savanyodj csak, én nem bánom –
rühellek már tartani.
Cudar lőre párologj el! –
így a hordó (nagy dagi).

Ugyan kérlek! Még te dohogsz?
Otromba vagy, vén pufók:
elszörnyedve húznának el,
ha látnának az ufók.

Buta vagy te: kövidinka!
Mondd meg, hány akós vagyok?
Tudod mi az: gönci hordó,
s mily fa adott alakot?

Feleseltek, perlekedtek –
addig-addig vitáztak:
szétszakadt egy pánt a hordón,
s a satnya bor kiáradt.

2017.03.25.

 


 

 

Rigóélet

Rigó Jancsi, Rigó Karcsi
klorofillos tatamin
korán reggel, napsütésben
összevesztek valamin.

Förgetegként kavarogtak
lenn a fűben, hol meg fent,
egyszer egyik csípett nagyot –
tudatta, hogy mi a rend -,

de a másik rákontrázott:
szárnycsapással válaszolt,
bezuhantak a lonc közé –
a válasznak ára volt.

Kigurultak csőr csőr mellett:
sárga kardjuk villogott,
bukfenceztek körbe-körbe,
nem közöltek indokot!

Nem messze egy nyírfa ágán
Rigó Julcsi illegett.
Sejtette már a tojásban,
hogy a fiúk ilyenek.

Kit válasszon idén párnak:
napról napra gondja nőtt –
tetszett neki, amit látott,
izgalomba hozta őt.

Aki győz majd, az a jobbik –
a feladvány egyszerű:
aki megfut szégyenszemre,
nem ahhoz lesz begye hű.

Jancsi győzött. Karcsi szökellt –
sértődötten messze szállt.
Jancsi Juliskához rebbent,
a kis tojó meg is szeppent...
(A folytatást el ne várd!)

2017.03.24.

 

*

Érosz érintése

Éjjel érő gyümölcs vagyok:
holdvilágnál szüretelj le engem.
Rejtőzz el egy csillag mögé –
ne lássanak, kóstolj meg ott csendben.

Illatozó barackvirág
bársony szirma hívogat a széllel,
barackfaág, ne lengedezz –
kaptáromat töltögetem mézzel.

Hűs vizű a szíved kútja,
szomjam kínoz: merítek belőle,
vándor vagyok, elfáradtam –
csak egy korty és felfrissülök tőle.

2017.03.23.

 

*

Én nem tudok

Én nem tudok harsányan szeretni,
csak ahogy a Nap becézi a rózsát,
ahogy csillagok sugarukat szórják,
ahogy lépcsőn kísér le a korlát.

Én nem tudok zokogva temetni,
csak ahogy a por lepi be a romot,
ahogy a szántás a tarlóra forog,
ahogy avar alá rejtőznek a nyomok.

Én nem tudok lelketlen feledni,
csak ahogy szikla az idő karmait,
ahogy tenger lát el a patakig,
ahogy a dobhártyám anyám szavait.

2017.03.23.

 

 

Falusi emlék

Első rész

Ezerkilencszázötvennyolc nyarán
Halason vajúdott velem anyám.
Úgy látott meg engem a napvilág,
hogy még nem talált bennem sok hibát.

Mint mások, fejenagy gyerek voltam,
az anyámhoz testbeszéddel szóltam.
Üstökös nem fényesült miattam,
új hitet a világnak nem adtam.

Apámnak voltam én a nagy remény:
egy saját gyártású kovácslegény,
mert többnyire egymaga kovácsolt...
Csak megjegyzem: anyám is Kovács volt.

Így hát apám és anyám is kovács –
kettejük között voltam én kovász,
mert bizony szakadt volna a kötés:
a házasság küzdés és küszködés.

Öcsémet rutinos gólya hozta:
egyenest a rácsos ágyba dobta.
Ami göncön túlterjedt a testem,
ő nyűtte tovább utánam menten.

Alvégi házban laktunk, a sarkon –
országutak ütköztek ott: „pardon,
csak ön után! Ó, csak tessék kérem!"
Így telt ott az idő: csigavéren.

Homokból kinőtt sápadt kis falu –
szomjazott, éhezett: vézna tanú
volt szélfútta pusztán dűnék között,
mint aki a világ elől szökött.

„Szankra ne menj, mert Szankon nincs kenyér,
homokra épült, földje mit sem ér!"
Mint a tyúk a tojása rejtekét,
kotyogta ezt a harang szerteszét.

Én szorgos templomba járó lettem –
a nagyapám döntött így helyettem:
áhítattal hitte ő az Istent –
benne vélte a végtelen mindent.

Egy fiát sem tudta papnak adni,
unokái közt kezdett kutatni.
Hogy sorsolt ki, hogy nem, ki tudja már?
Ott térdeltem Krisztus lábainál.

Dominus vobiscum. Kántált a pap.
Et cum spiritut tuo! Furcsa szavak:
mit tudtam én, hogy mit jelentenek –
nem ismertem a kihalt nyelveket.

Megtanultam bánni a haranggal,
néha ördög voltam, máskor angyal -
temetéskor lármáztam a falut:
félrevertem, hát senki sem aludt.

Iskolából, ha hazavitt az út,
még ki sem nyitottam a vaskaput,
csilingelt apám az üllő szarván –
szikrázott már a vas tüzes-tarkán.

Ráverni mindig csak fegyelemmel –
titkokat őriz a vasas ember,
régmúlt korok misztikuma táncolt
kezétől – sok ezer éves láng volt.

És jöttek a megrendült parasztok
a pusztai tanyákról szalasztott
lovakkal, melyeket megmentettek –
nem adták oda a téeszeknek.

Maradt a kazalban lószerszám is,
lőcsös kocsi, netán téli szán is,
vagy ízíkbe rejtett permetező,
s megmaradt dacolni az agyvelő.

Két ág húzta a földműves népet –
két felől törtek rá az új rémek:
a kommunizmus porig alázta,
s az új technika béklyóba zárta.

Így „nem lelé honját a hazában",
mint már annyiszor. Megtört a szájban
a szó, szívben az élni akarás –
idegenség lett az új apanázs.

Cselédnek álltak büszke magyarok –
az ősi kötés megszaggattatott:
éhbérért szántotta saját földjét
Árpád ivadéka. Rétje zöldjét

tank taposta, tejelő tehenét
elhajtották, s mindez nem volt elég,
mert ha szembeszállt a hódítókkal,
hóhérok törtek rá új bitókkal.

Sóhaj szállt füsttel a kéménylyukon,
hömpölygött szerte sok földes úton,
bevágta az istállók ajtaját,
s asszony fogta a férj búbaját.

Csendben figyeltem a történelmet –
fülem hallatára született meg.
De ha másnap felmondtam volna az
iskolában – örökre szolgavas

lett volna sorsom. Skizofrénia –
meghasadt végleg a nép fia.
Zugkocsmákban gyilkolta tudatát,
s lelkét Istennek hurkon adta át.

Aztán az anyaméh következett:
embercsírára emeltek kezet –
ehessen, ihasson, ölelhessen
a nép: jóllakott apró szenteken.

Olajtól vérzett a szanki pusztaság,
vasszúnyog csipkedte lapos hasát –
az új ipar gyorsan beszippantott
mindenkit, aki addig kitartott.

Az eke szarvát franciakulcsra
cserélte, s egyéb, számára furcsa
foglalkozást tanítottak vele –
feledte múltját, és hogy volt sebe...

Kicsiny parcellákra vonult vissza,
s csak kopott az ősi tudás titka:
győztek végül az idegen szelek –
fát hegesztett ezernyi mekkelek.

2017.03.11.

 

 

Betegutak

Micsoda egy kanyar ó,
s aztán még ez a Pest is!
Az ember hím bárányt lő,
ha egy ilyen útra lep.

2017.03.10.

 

Patkányfogó

Patkányt fogtam –
szoktam.
Haragudtam:
untam!

Ronda jószág,
rondább,
mint az egér.
Megér

egy grimaszt tán?
Aztán:
tartok tőle –
szőre

bacit hordoz.
Orvos
sem gyógyítja,
ima

sem ellenzi.
Ami
megárt neki,
na mi?

Nem nagy talány:
olcsó,
rugós patkány-
fogó...

2017.03.08.

 

 

A nőkhöz

Az én szívemben minden nap nőnap,
ez a márciusi csak kötelező!
Az élet egyház, hol a nő főpap,
s megvénül a férfi, mire belenő.

Kegyed, hölgyem, úrhölgy és asszonyom –
megannyi férfibók a női nemnek,
s e finom lélek mint a Grand-kanyon:
átkelni rajt, az urak nekimennek.

Kacér mosoly és üde dekoltázs:
hát nem marad el a férfi ámulat –
közöny ellen holtbiztos beoltás,
s színházat játszik az oltott társulat.

Ami virág, mind a nőnek nyílik,
de a férfi néha liliomtipró –
az asszonyok a sarkon beszélik,
mert a törött liliomról szólni jó.

Tessék csak előre! S ajtó tárul,
a férfi génjei kulcsok a zárhoz.
Vágyai takarása okául
csak szemével fal, mielőtt határoz.

Világok pusztultak el nők miatt:
Trójáig hajózott hős Odüsszeusz –
halott volt Paris, mire fölriadt,
pedig hát Hérához sem volt hű Zeusz.

A történések mögött ott a nő,
a büszke férfi szánalmas pojáca:
tűzgyújtáshoz a nő a kovakő,
a férfi csupán hideg vas kovácsa.

Ki az, aki mindig messze vágyik,
Daidaloszként akár a Napba szállna,
miközben az illattól elázik,
mit kedvese áraszt felé, a szárnya.

Anyának érzem ó Ádám magam!
És visszahull a porba a nagy utazó.
Sutba dobja mind, ami álma van –
bár folyton kétli, hogy élni úgy a jó!

A nemek harca néma küzdelem,
az igenek csak a templomba valók.
A szívek között néha űr terem,
s aztán mégis, mint két csillag andalog.

2017.03.06.

 

 

Aranyos vers

Kétszáz éves Arany, s meg sem tört a fénye,
nemes ragyogás az ő legfőbb erénye.
Magyarok nagy kincse világol a múltból,
hogy rácsodálkozzunk csak ismét, csak újból.
Nem a föld gyomrából, nem folyó vizéből,
de a karcolatlan magyar szó ízéből

tömbösödött naggyá, szaporult bőséggé,
aranyfüsttel vonta lelkünket ő széppé.
Mint a szorgos régész, éjt nappallá téve
ezer, s ezer évünk irgalmát átélve,
rögről rögre nézte, mit rejt a göcsörtje,
s ami porszem hullott, mind egybe söpörte.

Ahogy dolgos méhek kérlelik a repcét,
adná sárga porát, hadd vigye a vendég:
kaptár rejtekében mézzé nemesedve,
édesedjen tőle a világ keserve,
épp úgy szedte, hordta, gyűjteménybe zárta,
aszús magyar szóért a hazát bejárta.

Betoppant váratlan sok családi körbe,
baglyok csonka tornyán a kedvét időzte.
Látta csehen győzni Toldi roppant kardját,
s ahogy májat evett, hentesek ha adták.
Nádi farkast ölni egyikkel a másat,
malomkövet vetni, türelme ha lázadt.

Fülemüle füttyén szomszédok vitáztak,
egymást túllihegve szélhűdést kívántak.
Egyik Bolond Istók, más Hűbelé Balázs –
törvényre is került így az egész bagázs.
És mit nem átallott mondani a bíró:
övé a madárfütty, a légyottra hívó.

Elsiratta bizony jó kebelbarátját –
szemtanúk legvégül Bem apóval látták –
Kukorica Jancsit aki megénekelt,
kinek a nagy Alföld volt csak az édenkert.
Március idusát halkan elgyászolta,
walesi bárdok kínját császárra ráfonta.

Látta Ágnes asszonyt átkos lepedővel,
kisgyermek vérétől mosta azt erővel,
s osont fel a hídra – új volt az -, avatni,
Duna habjai közt örökre maradni.
Tuba Ferkó leányt gyászolt: Dalos Esztert –
tengeri-hántáskor kit az Isten megvert.

Fürge idők jártak, évek kergetőztek –
Arany János bizony behódolt az ősznek.
Lekonyult bajusszal, szigeti fák alatt
tolla még utolszor betűk rajzán szaladt.
Minden szava ékszer, ima összes verse –
magyarok Aranyát nincs, ki elperelje!

2017.03.04.

*

Fekete hóvirág

Fekete hóvirág nyílik a szívemen,
fekete tavaszon bús hangon sír nekem.
Éjenként araszolt – holdvilág nevelte,
könnyeim itatták, bánatom etette.
Sötét volt a tél is, hótalan didergett,
megfagyott a földben az árva kikelet.
Jégkönnyeit törli, magtalan a méhe,
sápatag az arca, porrá lett a vére.
Riadt szél sikoltoz, sátánfelhőt üldöz,
odabújt egy csókért szeretet a bűnhöz.
Izzó ördögmarkok véres tejet fejnek,
angyalok fejére szarvakat emelnek.
Sír a föld magában, hegyek omladoznak,
elvetélt az idő, halott lesz a holnap.
Komor gyászhuszárok emelnek glóriát –
kinyílik a hanton fekete hóvirág.

2017.03.04.

 

 

A véres Tan

Kimúlt a Tan? Badarság:
torz szelleme itt kísért.
Volt papjai nem adják
ki az elrejtett klisét.

Föld alatti mozgalom,
mint vajúdós időkben,
mikor még a borzalom
tejet szopott a ködben.

Sárkánytej volt már az is,
később vérré változott –
csecsszopóként is hamis
volt, s hazug az átkozott.

Örök Kánaánt ígért:
tejet, mézet, tág teret,
olcsón adta a sikért,
de fonta a kötelet.

Bitófa erdőt nevelt
sötét pincék rejtekén,
bódító eszmét vedelt
és részeg lett a kretén.

Mint vérszomjas vadállat,
csontot tört és húsba mart,
száján undok szó száradt,
s körme retinát kapart.

Üvöltött, ha ellenállt
a préda, lánctalpakon
küldte a tanos halált,
s azok csak lőttek vakon...

Vasöntő, szántóvető
vére habzott a téren,
szertefröccsent agyvelő
butult szürkésfehéren.

Írástudó celláját
csak sóhaja fűtötte,
bölcsességét vegzálták,
s hitet űztek belőle.

Valami titkos erő
úszik a vén idővel,
s váratlanul jön elő,
amikor ismét ő kell

a hasznos fordulathoz.
Igét szór a Tan-pápa,
bibliája vihart hoz –
a régi rend nem állja.

Omlik Jerikó fala,
Párizs giotin alatt,
Pétervár sikolydala
gulág-mocsárba ragad.

A kaméleon cserél:
vörösről át a kékre,
sarló, s kalapács henyél –
igéje lesz a pénze.

Nyakkendőben jön vissza,
mammon lesz az új bakó,
a népek tejét issza,
fegyvere kamat, s adó.

Nem áll le soha talán:
gyűlöl mindent, mi ősi,
új terv fekszik asztalán:
Istent végleg elűzni.

Épít egy nagy gulágot
valahol kint az űrben –
s kilöki a világot:
a Mindenhez lesz hűtlen.

2017.02.25.

 

 

Randevú a tavasszal

Váratlanul fröccsent rám a napfény,
árnyékom egy bokorra zuhant –
hunyorkásan figyeltem a tavaszt.

Úgy éreztem, rögvest dalra fakaszt
kócos hajjal a kedves suhanc:
oszlik lassan a szürke karantén.

Fölkerestem fáimat a kertben
megfigyelni, alszanak-e még,
s hány kis vulkánt épített a vakond?

Lugasomon mi is lehet a gond:
nyitja-e már rózsám a szemét,
vagy tetszhalott fagyoktól leverten?

Pajkos szellő súgott a fülembe,
zavaromban elpirultam ott -
ismerős hév üzent át a múltból:

rövid percre ifjú lettem újból,
mikor szívem meghívót kapott
egy kamaszos, bájos szerelemre.

Hej, te idő! Miért rohansz velem?
Tegnap volt, hogy szárnyadra vettél,
s holnap pedig már véget ér az út...

Alig láttam pár tanyát, s falut –
nem is volt nyár, csak hosszú, hideg tél,
s most itt állok tán végleg vesztesen.

Jöjj hát tavasz! Dalolj a madárral,
hazudj nekem valami szépet,
ami áltat. Küldj rám kegyes álmot,

s hagyj magamra – nem kell látnod,
ahogy a könny, mint a sav éget
és az idő elragad magával!

2017. 02.24.

 

 

A vén diófa alatt

Amikor berobban a tavasz,
s kicsattannak a duzzadt rügyek,
villanydrótokon zajlanak már
a madártollas, csőrös ügyek,

leülök a diófám alá.
Megérzi majd a jelenlétem
a bölcs öreg, s derűsen fogad –
tanúm, hogy egyszer én is éltem.

Feledem már a sok-sok elmúlt
tavaszt, virágok vad pompáját,
a hajfürtök igéző táncán
véremnek tűzzé lobbanását:

elillant a hajdani erdők
babonázó akácillata,
Anyám kis cseresznyefájáról
a hófehér sziromballada.

Hová tűntél magad, jó Anyám -
búcsútalan léptél a ködbe...
savanyodik az emlék bennem,
homályba bújik, mintha szökne.

Az a liget is rég másoknak
sóhajt reményes, friss levegőt,
ahol tündér lányaim elé
nyúltak kéklő ibolyamezők.

A kis templom ódon harangja
halkan kongatta el a delet -
mi vonultunk az otthon felé,
hol szép a szó, s a leves meleg.

Szelíd lett a buja ösztön is,
a csók íze már nem áfonya –
de híven őrizem a szemet,
s a kezet sem engedem soha!

Lásd, még te maradtál meg nekem,
diót termő vénülő barát!
Majd átkarolom egy ágadat,
s te takard rám óvó aurád!

2017.02.16.

 

 

A vén diófa alatt

Majd mikor belobban a tavasz,
szétrobbannak a duzzadt rügyek
és villanydrótokon zajlanak
a madártollas, csőrös ügyek,

leülök a diófám alá.
Megérzi majd a jelenlétem
a bölcs öreg, s derűsen fogad –
tanúm, hogy egyszer én is éltem.

Feledem már a sok elmúlt
tavaszt, virágok pompáját,
lányfürtök igéző táncán
sejtjeim szikrára bomlását.

Elillant a régi erdők
babonázó akácillata,
Anyám cseresznyefájáról
a fehér sziromballada –

hová tűntél magad, Anyám?
Búcsútlan léptél át a ködbe...
Savanyodik az emlék bennem:
homályba bújik, mintha szökne.

Az a liget is másoknak
sóhajt reményes levegőt,
ahol tündér lányaimhoz
terültek ibolya-legelők.

A kis templom nyűtt harangja
halkan ütötte a delet
és mi vonultunk, hisz tudtuk:
a szél langyos, a leves meleg.

Szelíd lett a buja ösztön,
már a csók íze sem áfonya –
őrizzük egymás szemét,
s kezét nem engedem már soha!

Csak te maradtál meg nekem
diót termő vénülő barát!
Majd átkarolom egy ágad,
s takard rám gyógyító aurád!

2017.02.16.

 

 

Hat nap

Ne féljetek tőlem – őrült nem én vagyok:
törpénél is törpébb agyaglábú nagyok,
akiknek szájából vihar szele árad,
sunyi szemeikből Néró tüze támad.
Zászlók és jelszavak űzik az értelmet,
messziről bűzlik a pártos akol meleg.

Tőlem ne féljetek – nem én vagyok őrült:
Isten Bábel tornyát meglátva elbődült,
s mindent összezavart. A szétszaladt népek
mást gondolnak, aztán egész mást beszélnek.
A szavak értelme elvesztette kódját,
fonnyadt hulláikat temetőbe hordják.

Ők féljenek tőlem – a józan én vagyok:
hű szolgáim fények és kozmikus fagyok.
Igazságra nyarat, hazugságra telet –
mint pók a hálót – önmagamból vetek.
Illés szekerén elszakadt a gyeplő –
lovak elé állok: közel a veszejtő...

Féljenek ők tőlem – én vagyok a józan:
ne rontsuk el azt is, ami most még jól van.
Mentsük egymás lelkét, míg miénk az arcunk,
s nem kell szemet, szájat örökre bevarrnunk!
Új világrend épül, s abból kitagadnak –
teremtsünk mi rendet! Időnk elég: hat nap...

2017.02.15.

 

 

Csak hat nap

Ne féljetek tőlem – őrült nem én vagyok:
törpénél is törpébb agyaglábú nagyok,
akiknek szájából vihar szele árad,
sunyi szemeikből Néró tüze támad.
Zászlók és jelszavak űzik az értelmet,
messziről bűzlik a pártos akolmeleg.

Ne féljetek tőlem – nem én vagyok őrült:
Isten Bábel tornyát meglátva elbődült,
s mindent összezavart. A szétszaladt népek
mást gondolnak, aztán egész mást beszélnek.
A szavak értelme elvesztette kódját,
száradt hulláikat temetőbe hordják.

Rettegjenek tőlem – a józan én vagyok:
hű szolgáim fények és kozmikus fagyok.
Igazságra nyarat, hazugságra telet –
mint pók a hálót – önmagamból vetek.
Illés szekerén elszakadt a gyeplő –
lovak elé állok: közel a veszejtő...

Rettegjenek tőlem – én vagyok a józan:
ne rontsuk el azt is, ami most még jól van.
Mentsük egymás lelkét, míg miénk az arcunk,
s nem kell szemet, szájat örökre bevarrnunk!
Új világrend épül, s abból kitagadnak –
teremtsük meg magunk! Időnk kevés: hat nap...

2017.02.15.

 

 

A víz

Ó, a víz minden-forrás,
az élet őslevese,
gigászi körbeforgás –
cseppek közös ereje.

Hullám tengerek hátán,
folyókon fagyott kéreg.
Noét vitt fedett bárkán,
s Kolumbusz nagyot nézett...

Szomjat olt: föld felissza,
s csírát hajt – legyen étel.
A folyékony premissza,
mint feltétlen feltétel!

Fájdalomban könnypatak -
mossa a Föld szennyesét,
akit szeret fönnmarad,
más hiába lenne még...

2017.02.13.

 

 

A tűz

Ó, a tűz régi barát,
Prométheusz-szerzemény.
Villámló égi zsarát,
lobogó ember-remény,

éjben látó, vadűző
szikra lángoló fia.
Elfüstöl tovatűnő
múltat, a kolónia

előtt utat világít,
telét átmelegíti.
Ha nincs, rögtön hiányzik:
fagyot csak vele bír ki.

Van, hogy elkanászodik –
a vörös kakas rikolt,
s ha a fára rászokik,
az erdőnek annyi volt...

2017.02.13.

 

 

A méh

Ó, a méh élő csoda –
halk, zümmögő zenészek
citerása. Ő soha
nem csügged: a természet

viszi szorgos munkára,
tündérkertek szerelmes
kelyhére. Úgy várja
porzó, s termő – kegyelmez

vágyaiknak. A hála
bőségét mézzé teszi,
s mint elixírt barátja,
az ember is élvezi.

De jaj, valami gyilkos kór
írtja a méhrajokat –
kong a kaptár -, szitkot szór
az ég: halálmagot ad!

2017.02.12.

 

 

Osztozás a gyászban

Drága testvéreim! Szívem bő fájdalma
sajog e levélben, mély gyásztól áthatva.
Ki sem fejezhető emberi szavakkal,
amit én most érzek: bánattal, haraggal.
Rám szállt a búbánat, napok óta emészt –
alig tűri lelkem gyászhírtől a verést.
Közben tehetetlen haraggal is küzdök –
kérdezném a halált: mondd, téged ki küldött?
Kinek volt útjában, vajon volt-e bűne?
Nem róhat fel ilyet egyetlen betű se.
Úgy szerettem Évát, mintha lányom lenne –
mennyi kedvességet, derűt láttam benne.
Értelmét becsültem, helyt állt a munkában,
bár sok-sok akadály gátolta útjában.

A rák csírája hamar rabbá tette,
sorsának kormányát örökre átvette:
gyermekkorát sötét árnyak riasztották,
kedve pacsirtái elhagyták a kottát...
Félelem költözött szíve közepébe,
s csak szürke éveket kínált fel cserébe.
Azok a férfiak, akik ismerhették,
úgy éltek mellette, akár egy-egy vendég –
nem értették búját, hideg csókot adtak,
le sem ültek nála, máris elrohantak.
Vajon van-e gondjuk emlékezni rája,
bántja-e a lelkük szép arca hiánya?
Biankó csekk volt az élete. Istentől
ezt kapta, s egy tollat: töltse ki hitekből,
győzni akarásból – ha erővel bírja
(könnyét majd a magány csendesen elissza).

Kegyes is volt hozzá – már nem is remélte:
végre földi csodát tett az Isten érte.
Mielőtt az évek számára kiteltek –
meglátogatta őt egy tündéri gyermek.
Lelke kivirágzott, arany szirmot hajtott –
megkapta a sorstól, amit úgy óhajtott.
Mert a gyermek volt, ki megmenthette volna,
gyógyírt, végső reményt keresztjére vonva.
Mint a menny hírnökét angyalok sorából –
Ivánkát úgy várta, s kapta a csodától.
Szeretete kútját bő forrás táplálta:
Ivánkára hullott virágzó hálája.
Féltette a széltől, óvta napsugártól,
még télre is tett el fiának a nyárból.
Olyan édesanyát keresve sem lelni,
mint amilyenné vált, s nála ez nem elvi
kérdés volt – az ösztön ősi minősége
bírta rá a szívét szeretet-bőségre.

Lám, az élet olykor hátat fordít annak,
kinek reményt adott – szép hitben ringat csak,
majd kegyetlen tettel csapást mér ki rája –
hisz ő a „lenni, vagy nem lenni" királya.
Ami várható volt: belemart a rákja,
idegen erővel tépte, zúzta, rágta.
Gyilkos kódja kinyílt – áldozattá tette
szép fiatal testét: ott nőtt vaddá benne.

És ti szülők, ti jók, sorsnak mostohái,
kiknek pellengérre kellett sokszor állni,
kik a rákkal szintén háborúban álltok:
hogy viselitek ezt, szeretett barátok?
Bűntudat emészti az anyai lelket,
mert nem volt erélyes? Annyi kellett
volna, csak meggyőzni Évát, hogy van módszer
a kórra, mi segít? A nagy bajban szót kell
fogadni, s a gyógyszer, az orvosi tudás
megmenti? Nem kérte, s jött a földindulás.

Gyászoló szülők és árvult kicsi gyermek –
benneteket égi jótevők figyelnek.
Fájdalmatok enyhül, a sebláz alábbhagy;
persze viszontlátni őt még egyszer, a vágy nagy...
Legyetek erősek – kötelesség terhe
rajtatok: valaki vár, hogy az életre
kellő erőt kapjon, és joggal kívánja:
csak ti vagytok neki, s ezt tudja Ivánka.

Búcsúzom tőletek mélyen megrendülve –
adjon az Úr enyhet friss, vérző sebünkre.
Gondolatban sokszor fogom a kezetek –
írjatok majd ti is! Most isten veletek.

2017.02.05. Veronika

 

 

Szeret engem a tél

Úgy szeret engem a tél –
csókolnak szilánkos fagyok.
Tudja jól, hogy lelkem facér,
s mint ő, magányos vagyok.

Égi szőttest terít elém
sárutamon, léptem alatt
ropog a szűzfehér erény.
Áll az idő: remény fakad...

Zúzmarás virággal köszön,
széllel zörget az ablakon.
Millió éve van közöm
hozzá – ő az én évszakom!

Jégdalokat dúdol nekem,
kottája póznák közt feszül.
Örök a színházbérletem –
a szívem tapsol itt belül.

Néha felgördül a függöny –
(szétúsznak a lomha felhők),
fény villan az ólomtükrön,
s meglátni a főszereplőt:

aranyló köpenyben kilép
a Nap maga , lélegzetem
is eláll. Szikrázó hitét
szórja - békét játszik velem.

2017.02.09.

 

 

A hattyú

Ó, én csak írom a dalt,
mert a lelkemben dal van,
s ha néha dúdolom is,
hát szerényen és halkan.
Már nem érdekel az, hogy
van-e olyan, ki hallja,
mert leginkább nekem kell:
enyhe gyógyír a bajra.
Megbántott a sors nagyon –
egy rút kiskacsa lettem,
s mondtátok, nem változom:
végleg rútnak születtem.
Hej, ti vakok, süketek,
nem fáj a tévedéstek,
bár megjártam a poklot.
De tudom, hogy elkéstek,
mikor szólni kívántok
hozzám, ha jön a vihar:
hiába mondtam százszor...
Tiétek e hattyúdal!

2017.02.08.

 

 

Kolduló üstökös

Nap közelben torz üstökös:
csóvája tépett, fénye matt.
Körötte szürke füst köröz –
gúnyból került az égre csak.

Tündöklő csillagok űzik,
látni sem bírják, ha koldul.
Megvetőn, úgy ahogy tűrik,
hisz hozzá képest a Hold: úr.

Elkószált fényekért kapkod,
kölcsönfényt várna a Naptól.
Magának sose kért rangot –
szabadon, büszkén barangol.

Óvatlan szikrát, ha megfog,
boldogan tükrözi vissza,
mert nála épp ez a szempont:
a fényszórás ősi titka.

Megszokta: nem látja senki –
csillagász távcsöve vak rá.
Már képtelen fáklya lenni,
megmaradt fényét eladná.

Kóborol a hideg űrben,
pályáját nem írja képlet.
Hozzá a törvény lett hűtlen –
másokhoz húznak a fények.

2017.02.07.

 

 

Búcsúztató

Temetni jöttünk lehajtott fővel,
gyászzenét dúdol a lélek itt bent.
Az ember csak áll, szívére kő ver,
s mert tanácstalan, mélán tekintget.

Tényleg valóság? Megtörténhetett? -
Nézi a társak fekete körét –
más is tudja, hogy a kép szétesett,
s egy asszony helye üresen sötét?

Tiszavirág az élet, s öröme
néhány pillanat. De élni – fenség:
Isten áldása, fényes öröke,
anyagba oltott égi szentség.

Mégis törékeny, könnyen hervadó:
virágoskertjét jégeső veri.
Zavaros lesz a kék, tiszta tó –
az embert múlás árnya követi.

Gyászolunk. Kedves arcot feledtet
velünk a sors. Hiánya éget.
Anyátlan lett egy ártatlan gyermek,
s hűséges férjet büntet a végzet.

Az anyai szív félrevert harang –
halált űzne, de tudja: hasztalan.
Megbántott lelke egy síró galamb,
egekig szökő, s oly bús hangja van.

Búcsúzunk tőled Éva! E végső
utadon veled vagyunk sokan.
Befogad a föld – hideg, bevégző,
s eztán az idő csak velünk rohan!

2017.02.01.

 

 

A férj

Ó, a férj házias vad,
szoknyától bűvölt őslény,
bár időnként kiakad,
ha rágja különc önkény.

Tesztoszteronja űzi,
s gyermekén csodálkozik,
nyugtalan álma űri,
szívén a sors átfolyik.

Ezernyi vágya lenne,
de lánca nem engedi:
úgy szabadságra menne,
s éveit csak tengeti.

Teremtés koronája?
Lyukas kalap bot hegyén!
Sorsa keze dobálja,
s feledi, hogy volt legény.

2017.01.30.

 

 

A nő

Ó, a nő örök Éva,
paradicsomi kertész –
hívja az ördög néha:
almája szerinte kész.

A szépség ikonja ő
málé Ádámok szemén.
Ha kell a szoknya bő,
vagy rövid – az ok: regény...

Szava bőség-áradat,
logikán túli renddel,
végső tromfja pár adat –
elvan kevés igennel.

Mégis ő a földi lét
alfája, omegája:
férfi hozzá költ igét,
s méhét Isten megáldja.

2017.01.30.

 

 

Az íj

Ó, az íj kecses, néma
gyilkos, kifeszült ideg.
Úgy lő a nemes célra
nyilat, mint fagyot hideg.

Ősi vadászok húsért
és prémért feszítették,
lovas népek bosszúért
felajzották. Tizenkét

balta fokát Ithaka
királya nyilazta át,
s a szerelem vihara
lövi Ámor parazsát.

De nyilallt a fájdalom
hős Akhilleusz sarkán,
s zúgott magyar ártalom
királylakok udvarán.

2017.01.30.

 

 

A pénz

Ó, a pénz Fönícia
átkozott öröksége,
a titkos alkímia
vágya aranybőségre.

Ki egyszer pénzt kér kölcsön,
annak szíve a zálog:
egy font hús. Vér, s börtön
a kamat rajta – hazárd jog.

Pénz, mammon, aranyborjú –
Bender tizenkét széke...
Akinek nincs, a hosszú
szegénység lesz cégére.

Szagtalan jószág – tartja
a mondás, de keserű
az íze és áthatja
a bűn – ilyen egyszerű!

2017.01.28.

 

 

A toll

Ó, a toll a gondolat
vésője – papírra ró
messze vágyó csókokat,
s ígérvényt, mi biztató.

A tollat fogó kezet
néma monológ viszi –
a képzelet jól vezet,
ha nem csal, s a szót hiszi.

Régen a lúd áldozott
a szárnyából pennának –
így sok költő álmodott
tintás ujjal egy, s másat...

Toll írt le ítéletet,
uzsorásnál kamatot,
a tudósnál képletet.
Trianon-t is, magyarok!

2017.01.27.

*

A babának pelenka,
a papának pálinka,
a mamának palánta -
jó lesz-e így, Palánka?

 

 

A π

Ó, a π a számkirály:
kicsiny, s mégis végtelen-
oly sok elmét ráncigál,
mert képlete képtelen.

Archimédesz kezdte még,
s Ludolph, majd Fibonacci
is részekre szedte szét,
a tutit kimondani.

Hisz a kör bűvös vonal,
hosszát magába rejti,
mint faját őskorall –
titkát nem látja senki.

Jöttek az okos gépek,
számolnak most is egyre,
s lesz majd pontos képlet:
százmilliónyi jegyre.

2017.01.26.

 

 

A bú

Ó, a bú: bánat öccse,
szinonima szomorka –
bú bánattal karöltve
az abszolút mogorva.

Ki búnak adja fejét,
arról lerí a keserv,
öröme magja elég,
róla az ima leperg...

A bú szívet szorongat,
a vert lelket emészti –
halált tekint rokonnak,
s az életet nem érti.

Hívatlan, makacs vendég:
asztaltól, ágyból kitúr –
most érkezett csak nem rég,
s már olyan, mint holmi úr.

2017.01.26.

 

 

A báj

Ó, a báj házi krémes:
sárga, habos, cukrozott –
szépséggel telt, igényes
varázs, mit az Úr hozott.

Aki bájolog: hódít,
vagy csak hatni szeretne –
becsapja hódolóit
a nézőit keresve.

A báj maga kecsesség –
játszik a szemmel, szívvel,
tündöklő idegenség –
a vággyal összerímel.

Bájos mind a hóvirág,
s a kis gombolyag puli,
nélküle nincs jó világ –
bűnital: krampampuli.

2017.01.25.

 

 

A kör

Ó, a kör a teljesség
tökéletes zártsága,
a végtelen benne szép –
harmonizált ábra.

A kör közepe fókusz,
a teremtés súlypontja,
Egyiptom szeme: Hórusz –
káosz ellen szubkontra.

Kört alkotni szövetség,
de kit a kör megtagad,
a sorsa időtlenség:
nem érintik szent szavak.

Körben kör: fokozat,
a keringés bolygó láz.
Kör, s mozgás: ok, okozat –
a kör királyt koronáz.

2017.01.25.

 

 

A szép

Ó, a szép: harmónia,
a szem friss legelője:
naturalis, omnia –
minőség szeretője.

A szép önmagában áll:
a teremtés képlete –
bűvös integrálra vár,
s ez az ember képzete.

Élő és élettelen
anyag, kozmikus törvény –
vákuumban is megterem,
mint ikonikus örvény.

Az ember csak szemlélő
eszköz -szépnek tüköre,
a mindenség eszmélő
tudata: Isten ügynöke.

2017.01.24.

 

 

A köd

Ó, a köd égi opál,
légies tej a tájon,
szűziesen imponál:
fátyolban leng a bálon.

Mert bál van: ég a földdel
flörtöl, szférák zenéje
hömpölyög, s méla könnyel
néznek egymás szemébe.

Vándor, aki ködbe lép,
annak szűk lesz a világ.
Homály kúszik – csöndje szép,
s körben képzelt kalyibák.

A köd rejtő oltalom,
magány ritka közege –
de lepel a holtakon:
vesztőhely a közepe.

2017.01.24.

 

 

Rekviem

Mostan halál a vendég
megannyi házban,
s csak maroknyi emlék
reszket a gyászban:

kihűlt ágy, vizespohár,
elnyomott csikkek,
árva papucsok, kopár
szoba. Gyűrt inget

visel még a széktámla,
üresen ketyeg
az idő. Égi számla –
végzés érkezett...

Nyitott könyv az asztalon –
gondolatpára
leng: a szűz betűk vakon
várnak szempárra.

Üres a csend kottája
néma zongorán:
a rekviemet várja –
mindig túl korán!

2017.01.23.

 

 

Rekviem

Most a halál lett vendég
megannyi házban,
s csak maroknyi emlék
marad a gyászban:

kihűlt ágy, vizespohár,
elnyomott csikkek,
árva papucsok, kopár
szoba. Gyűrt inget

visel még a széktámla,
üresen ketyeg
egy óra. Égi számla –
végzés érkezett...

Nyitott könyv az asztalon –
gondolatpára
leng: a szűz betűk vakon
várnak szempárra.

Üres a csend kottája
néma zongorán:
a rekviemet várja –
mindig túl korán!

2017.01.23.

 

 

A mag

Ó, a mag, az a holnap
éltető szent kenyere.
Az ember nem csalódhat,
hát kérgesül tenyere:

a magot áldott földbe
veti, s hozzá keresztet,
fényesül pár holdtölte,
s szőkül búzarengeteg.

Aki magot vet, hites –
hitében a teremtés.
Igaza majd neki lesz –
hogyha szorgos, szerencsés.

Atomok, sejtek magja
halált hajt szándék szerint –
az ember rég eladta
lelkét: gyűjti vétkeit.

2017.01.20.

 

 

A gén

Ó, a gén egy spirálba
fordult, kóddal védett
létra, melyen világra
tör burjánzón az élet.

A gén isteni lego,
összerakni csak maga
tudja magát – híre jó:
sok-sok tudós vakarja

a fejét, titkát lesve.
Kár a gént szabni, varrni,
mintha oltott ág lenne –
e kérdés már irgalmi...

A gének osztódnának,
a gazda lesz szerelmes –
adózzunk a csodának:
jobb az, ha Isten tervez!

2017.01.17.

 

 

A híd

Ó, a híd karcsú kapocs
szerelmes partok között,
felhőkbe nőtt utcahossz
a sötét szurdok fölött -

akarat diadala.
A híd kifeszült ideg,
távolság vigaszdala:
vágyat hegedülni meg.

A hídépítő békét
teremt, csodát varázsol:
tolja az idő végét –
zsugorodik a távol.

Hídon menni át gyalog:
folyó felett lebegés,
szív az éggel társalog
és a mélybe belenéz.

2017.01.17.

 

 

A bor

Ó, a bor a hegy leve,
Dionüszosz itala,
de Bacchus is megy vele:
oly pikáns az illata.

A bort Isten oltotta
a szőlő bogyóiba,
hogy a kedvet locsolja:
búsulni maró hiba.

Aki szőlővel, borral bánik,
az a mámor mestere -
derűs lesz a halálig,
angyalok víg kedvese.

Búzával, békességgel
együtt a bor az élet –
de érjük be kevéssel:
berúgni ordas vétek!

2017.01.17.

 

 

A sír

Ó, a sír hideg fekhely,
dunyha földdel letakart,
megjelölve kereszttel,
s azon írás: ne zavard!

A sír néma álmot ad,
éjsötétben nesztelen
pihenést – nem látogat
le más: égi kegyelem.

Aki sírt ápol, érzi:
lentről üzen egy emlék.
Nem tudna távol élni –
a hant alól is keresnék.

Mindenkit vár egy végső
menedék – óvó halom,
az életet bevégző
örök, békés oltalom.

2017.01.16.

 

 

A düh

Ó, a düh a haraggal
kéz a kézben barátok.
Kibabrálnak az aggyal,
mikor elönti vad átok.

A düh tanácsa méreg,
a pulykától lopja el,
s kit megszáll, mint fakéreg:
durva lesz és orrba ver.

Dühösnek lenni furcsa
vész: a szem szikrákat szór,
szarvát az ördög kidugja –
így tűnik ki sármja jól.

Aki dühös, szóval üt,
éles késsel hadonász.
Nem is olyan ócska trükk –
ellenszere a fohász.

2017.01.16.

 

 

A pénz

Ó, a pénz a szenvedély
pikkelye, legfőbb ikon,
a rabláshoz engedély,
könnyet, s vért termő síkon.

A pénznek nincsen szaga –
vagy orr nincs kiszagolni,
ha ország lesz eladva
érte – s csupán maroknyi?

Akinél kevés a pénz,
folyton a másét lesi,
de az övé béna kéz –
el csak gazdag érheti.

Lehet csengő arany –
halálon gyűlt fel az érc-,
netán papír anyagból:
így is, úgy is kell a pénz.

2017.01.16.

 

 

A párt

Ó, a párt védett galeri,
érdek szerint szervezett
csapat: simán azt teszi,
mit führere megenged.

A párt színe változó,
ha kell rajzol, sőt fest is –
egyazon halált hozó:
barna, vagy vörös pestis.

Aki a pártba belép,
vakon hisz, némán szavaz.
Lelkesíti vad beszéd,
ami szürke, ám ravasz.

A párttal a nép ellen –
ez a titkos üzenet,
mindegy, ha nem szép jellem,
csak ő gyújtson tüzeket.

2017.01.16.

 

 

A tény

Ó, a tény sziklaszilárd,
abszolút bizonyosság:
nem tűri el a vitát,
félrelökni bolondság.

A tény matematika,
akár a kétszerkettő
józansága, ha titka
tudója a Teremtő.

Aki a tényt ismeri,
nyugodtan áll ítélet
elé – kár leinteni,
hamis vádat kivédhet.

Csak gonosz akarat
ferdíthet tengelyén,
ámde ocsúra arat:
a tény himnuszt zeng helyén!

2017.01.16.

 

 

A gnóm

Ó, a gnóm harangozó
volt messzi katedrális
tornyán – olyan lehangoló,
s egyben szentimentális!

A gnóm torz, törpe, manó –
tartja a félős közhit:
jelölt, zárt körbe való,
csúfját így nem öröklik.

Aki látta a gnómot
rázni harangkötelet,
félelme nem csalódott –
réztonnákat döngetett.

Mégis emberszívvel élt –
reménytelen szeretett:
a lányért és Istenért
küzdött – álma elveszett.

2017.01.15.

 

 

A juss

Ó, a juss járandóság,
a törvény szerint illet:
más részéről adósság,
ha jog ujja inti meg.

A juss örökölt jószág,
egyenes ági haszon,
vagy visszapörölt ország,
ha elveszi Trianon.

Akit a juss megillet,
kihúzott gerinccel kér,
szemén tiszta tekintet,
s anyakönyve kincset ér.

Jussot kártyára tenni -
megkövezést érdemel:
mindenből lesz a semmi,
s a bűn tűre térdepel!

2017.01.15.

 

 

A gond

Ó, a gond a vállon ül,
nyomasztó, csúf útitárs.
Éjszakánként álomzűr,
s nappalokon sunyi láz.

A gond homlokráncokat
redőz, vagy mélaságba
dönt, vonzza az átkokat,
s arccal teper a sárba.

Akit gond ólomfürdőben
gyorsúszásra kényszerít,
az csapkod, mert különben
veszni hagyja érveit.

Gonddal élni áldozat,
de mi dolgunk lenne,
ha hagynánk az álmokat –
éltünk, s csak voltunk benne?

2017.01.15.

 

 

Az út

Ó, az úton végig kell
menni, vigyen bármerre –
ha por szállna égig fel,
vagy derékig sár lenne.

Akit az út magához
kötött, azzal szédítőn
kanyarog a magányos
űrmezőn, át tér-időn.

Az út könnyebb, hogyha járt,
s veszélyes a járatlan.
A végén szent pagodák
várnak, vagy rabzár kattan.

Úton lenni nagy kaland,
de megcsalhat délibáb:
turbékolhat vadgalamb,
vagy medveszem félni lát.

2017.01.15.

 

 

A gőg

Ó, a gőg, az rozsdás vért,
agyagláb Küklopsz alatt,
képzelt erény csodákért,
melyek folyton omlanak.

Akit a gőg felhőkig repít,
úgy hiszi, övé a szárny –
délibábot istenít,
s személye béna árny.

A gőg mindentől taszít,
beképzelt, torz állapot –
szívet, lelket fölhasít,
s ingyen árul bánatot.

Gőggel élni epe íz,
meddő maga-szeretés:
hamis bornak fele víz –
osztályrésze feledés.

2017.01.14.

 

 

A szó

Ó, a szó, az veszélyes
fegyver, láthatatlan tőr,
hanglejtése kedélyes,
s közben szótagokban öl.

Akit a szó megragad,
megáll ott, vagy irányt vált.
Hitvest, apát megtagad,
s letépi a szivárványt.

A szó deleje méreg,
mint a kígyósziszegés,
rejtett ereje lényeg:
arcul üt, s a hit elvész.

Pedig vannak jó szavak,
azok szerény virágok.
Békességet oltanak,
s gyógyítják a világot.

2017.01.14.

 

 

A kegy

Ó, a kegy alamizsna,
földre szórt Júdás-kavics.
Kényszeres szolgavizsga –
csak gipszrózsa, zárkagiccs.

A kegy Pilátus-kenyér,
lándzsahegy bordák között,
torkon ulánus tenyér,
feloldozás rács mögött.

Akit keggyel ütnek meg,
az folyton hálaadós,
benne váltók születnek,
s minden szava szalmaszósz.

Kegyet adni hatalmi
tett, s örök kamatra szól –
értéke ócska, talmi:
homok, mit szél arcra szór.

2017.01.14.

 

 

A kín

Ó, a kín az arcra ült
keserv, Krisztus-szenvedés,
ami folyton harcba küld,
s díja mindig erjedés.

A kín maró királyvíz:
lelket old, de szüntelen.
A nyelven bornírt sár íz,
tükörképpel küzdelem.

Akit a kín lángja ér,
folyton ég, hamuvá lesz,
ereiben sárga vér,
s benne halál a vátesz.

Kínnal élni szent próba:
akár megöl, vagy megedz –
lelök könnyel telt porba,
majd felemel, s nagy lehetsz.

2017.01.14.

 

 

A hit

Ó, a hit józan mámor,
malaszttal telt állapot –
portrét fest a halálról:
túlvilági vázlatot.

Akit a hit hálója
rabul ejt, nem mérlegel –
igent mond a váltóra:
öntudatlan téved el.

A hit tudatot kódol
át, kontroll nélkül vezet,
s a gondolat kóborol –
jele hibaüzenet.

Hit nélkül élni mégsem
lehet, bárhonnan ered:
békét ad az igében,
s megolvasztja a telet.

2017.01.14.

 

 

A vágy

Ó, a vágy villamosa
olykor halkan csilingel,
máskor harang-pagoda
és magához bilincsel.

Vágyakozni olyan, mint
ki epedőn sóvárog,
s mi gond nyomaszt, hagyni mind –
csak fűtsék a fohászok.

Akit a vágy varázsol,
az előtt nincs akadály,
szeret, vagy épp harácsol –
egyazon mód a szabály.

A vágyban kihajt a szív,
piros rózsákat terem,
vagy mészárost alakít
a küzdőflaszteren.

2017.01.13.

 

 

A gyász

Ó, a gyász éjfekete
szitakötő, a lélek
röpködése keresztre,
hantra. Társa a végzet.

A gyász éjjeli ünnep,
emlékidéző ének,
tápsó hitünknek:
ébren tartó önérdek.

Akit gyász lehelete
borít, szenvedve boldog,
mert kínzató keserve
növeszt sebére foltot.

A gyász véd, segít, őrzi
a vissza nem térhetőt,
s néha biztat elidőzni
múltakon a vég előtt.

2017.01.13.

 

 

A bűn

Ó, a bűn az arcra ült
leprarózsa, a lélek
bűzlő gennye, agyba gyűlt
kígyóméreg – csalétek.

Aki bűnöz, a morál
betonfalát üti át,
bürökfröccsöt laborál,
s ördöganyát szülni lát.

Az áldozati bárány
a bűn oltárán béget,
feje felett szivárvány,
szívén sátánbélyeg.

Bűnhődés – vajon méltó
elégtétel a bűnért?
Aljas valláson krédó,
mi szaggat rózsafűzért!

2017.01.13.

 

 

A vád

Ó, a vád vak sújtólég,
orvul robbanó metán,
szívet célzó fúrógép,
cseppből fröccsent óceán.

Aki vádol, előre
tervezetten ölni kész,
nincs menekvés előle:
sejtig futó ősi vész.

Akit vád tőre döf meg,
és hiszi: ártatlanul,
annak börtön előleg
az - szóbilincs, vad hadúr.

A vád úgy porig aláz,
mint korbács tiszta arcot.
Vádolni torz hivatás,
s ki tűr: béna akarnok.

2017.01.12.

 

 

A gúny

Ó, a gúny az fáj nagyon!
Tán nem is a szívbe szúr:
a léleknek ártalom,
mert a magjáig befúr.

Aki gúnyol, epétől
torz az arca, keserű
nyíl suhan a szeméből –
tépett húrú hegedű.

Akit gúny köve sebez,
azon stigmák fakadnak:
lelkéből könny csörgedez,
s oly golgotás a harmat.

A gúny térdre kényszerít,
gerincet tör, s porba dob.
A perc szüli érveit,
de halálig fojt, s dadog.

2017.01.12.

 

 

A jégfestő

Kinyílott a téli rózsa,
rátapadt az ablakomra,
s szirmát bontogatja sorra.

Fényszirmai ezüstszálak,
mintha álmot rajzolnának,
szilánkos csipkék volnának.

Köszöntelek égi mester:
jégfestékkel, dérecsettel –
vártalak én türelemmel.

Tiéd lehet minden ablak,
házi festőmmé fogadlak,
jeges kávéval itatlak.

Mintázd meg az égi kertet:
csillagbokrot, felhőberket,
s angyalt, aki benne repked.

Hogyha ajtóm nyitva volna,
s hívogatón udvarolna –
ne hallgass rá, ne tudj róla!

Ha belépnél, elolvadnál,
kályhám előtt tócsa volnál –
soha többé nem álmodnál!

2017.01.09.

 

 

Tüneményes Sárika

Sárika egy tünemény:
bio alma sütemény,
porcukor a tetején –
szőke haj van a fején.

Ül a padlón cövekül:
párnák között remekül
az élet mélyére merül,
s mi van, mindenre derül.

Áhítattal játszadoz,
pedig csak pár hónapos,
s épp annyira óvatos,
mint egy felnőtt másnapos.

Csörgő hangja csörgedez,
minden hangot fölfedez.
A ritmussal összevesz:
pár ütemet tönkre tesz.

Márti babán ráncigál –
szegény eztán sántikál:
úgy gondolja Mártinál
nevelés kell, várni kár.

Vékony könyvet gyűröget,
s elszakad a fülszöveg.
Sikerén jót dünnyöget,
mint egy tisztes, bölcs öreg.

Fárad már a kis manó,
szeme sem oly villanó,
jókedve is illanó.
S mint egy apró hintaló,

megbillen az inga lány –
párna védi mind ahány:
elalszik a szív dalán –
elnyeli az ingovány...

2017.01.08. Csabai Papa

 

 

Marci segít begyújtani

Hideg van kint, fúj a szél –
a világban dúl a tél,
sötét napok búja kél.

Gyere Marci, hozd a fát,
segítsd ki a nagyapád:
tűz kell, a rézangyalát!

Fűrészelek, most vigyázz –
a rönk szertegurigáz,
s ha közel vagy, leigáz.

Látod mennyi kugli lett?
Szél a porral futni kezd –
bizony nem árt tudni ezt!

Nézd a fejszét, mekkora!
Felemelem, s nyekk oda –
jól figyeltél, lett csoda:

szétesik a fakorong,
hasítékos a porond,
míg a fejsze hangja zsong.

Itt a kosár, szedd tele:
amit elbírsz, tedd bele –
senkinek sincs szebb tele...

Bent a kályha éhezik –
siessünk, mert szétesik!
Tudod-e, hogy mit eszik?

Persze, hogy fát falatoz,
s hogyha nem kap, haragos –
meleget nem adakoz...

Etesd Marci szaporán,
ne spórolj a vacsorán –
lakjon csak jól ma korán!

Papírt teszek alája:
tüzet visz át a fára –
lángot gyártó kaláka.

Duruzsol a tüzecske,
melegszik a fülecske –
Marci nagyon ügyeske!

2017.01.07. Csabai Papa

 

 

Tél barát

Hozott Isten,
tél barát!
Minden kincsem
fél kabát,

sapka, sál is
bujdokol,
s itt vagy már is –
mit hozol?

Fagyos szelet,
zúzmarát?
Van, ki szeret,
bús barát?

Szigorú vagy,
szívtelen,
mint a dúvad:
hirtelen!

Deret lehelsz
kertemre,
velem perelsz
vesztemre:

csontig harap
késfogad,
s torkon ragad.
Jéglovag

mily kegyetlen,
s egyben szép
is vagy - ez nem
szentbeszéd,

vagy vallomás,
csak igaz -
nem harsonás
vak vigasz!

Vad tájfestő
ecsettel –
mester, nem kezdő
kezekkel:

szűz fehéret,
s feketét -
kezdet-végzet
meseszép

ellentétét
hinted szét:
halált, s békét -
Istenét!

2017.01.07.

 

 

A tél ellen

Gyere tél,
csapjunk össze!
Belefér
nekem – jössz-e?

Január
van, a naptár
szalutál
neked: kaptál

terepet
és időt. Nem
fenyeget
semmi, bőven

neked áll
most a zászló –
vegetál
a Nap, ártó

melege
visszavonult –
elege
lett, kiborult.

Fegyvered
mind harcra kész –
megremeg,
ki arra néz:

fagyhalál
jégszilánkos
vadja vár,
hóval átkoz

dérszemed,
ha rám figyel,
s kérdezed:
ember, mi lel?

Ismerlek
én, küzdöttem
is veled
már, és győztem,

mint ahogy
most is győzök,
s itt hagyod
a tíz körmöd:

kandallóm
lángja űz el,
s vad tarlón
vívsz a tűzzel,

leterít
akarásom:
sebeid
farakáson

véreznek,
s rideg lelked
érezhet
veszedelmet:

szeretet
melege véd
engem meg
tél – ez a tét!

2017.01.04.

 

 

A kék madár

Tojásra leltem –
mosolyt sugárzó
kék ellipszoid.
Költő vagyok, hát
fészkembe tettem –
bár szerény, szolid.

Buzgón leheltem,
hideg ne érje.
Széltől is óvtam:
körbe ne fújja
gőgös öntelten,
szórakozottan.

Egyre csak vártam:
reped-e a héj,
mi is bújik ki
majd a titokból
félve, vagy bátran
életet inni?

Már hajnalodott,
nyitott ablakon
pirkadat osont.
Bűbáj sóhajos
bársonyt álmodott
és bíbor fotont.

Hirtelen történt,
mint felismerni
a lélek vágyát
szenvedés közben,
s küzdeni önként
a rácsos ködben –

megrepedt halkan
a kék tojáshéj,
pikkelyek váltak
le róla szerte:
új csoda teste
varázsalakban...

Egy szemvillanás,
s lehullt a lepel:
apró kék madár
bukkant ím elém,
mint csillagász
szemén egy kvazár.

Enyém lett mégis,
hát megtaláltam!
Vállamra röppent,
a lelkembe szállt.
Kinyílt az ég is –
s a fény körbezárt.

2017.01.03.

 

 

A csend

Megtörtem a csendet:
kíváncsi voltam –
mit rejt a héj alatt
oly nagy titokban?

Köröttem a világ
zaja zakatol,
még kulcslyukon át is
vígan behatol.

De a csend csak úgy van –
nem jön sehonnan:
előzmények nélkül
puhán betoppan.

Nos hát, miből is áll?
Vizsgálni kezdtem –
részekre bontottam
lassan, önfeledten.

S lám, a héj alatt egy
zajevő kéreg
vonta be a magot –
és ott a lényeg:

a magban millió
picinyke zárvány –
kőkemény, isteni,
fekete márvány:

minden apró mag egy-
egy zörej tára –
a csend a kül zaját
zárja magába...

2017.01.02.

 

 

Újévi macskajaj

Másnap, aki nagyon hallgat,
fejében a macska jajgat.
Jaj annak, jaj annak –
szinapszisok hasadnak.

Eltántorgott ím az óév,
magával vitt pezsgőt, bólét.
Maradnak, maradnak –
pokoltüzek harapnak.

Korhely szagú újév pislog,
migrént hozott, belső piszkot.
Magadnak, magadnak –
tegnap még úgy akartad...

2017.01.01.

 

 

Új Ikarosz

Félrever a szívem –
valahol tűz van?
Nem hallja senki sem:
éget az üdvtan!

Oltanám, hiába:
lobogna egyre,
akárha szénbánya,
olajkút lenne.

Ó, csak a vágy kapott
bennem szikrára –
elérni a Napot,
hogy ne hiába

morzsoljam az időt
sárba ragadtan –
mennyi szív, s ész kidőlt
nagy akaratban?

Végül mind szervesült
a földi porral,
mert már rég kiderült:
a kő azonnal

zuhanni kényszerül,
ahogy földobja
játszó gyermek – repül,
s bukik a porba.

Valami elszánás
kell, ami végső –
önmagához ádáz
végtelen lépcső:

az égig tekergő
monoton spirál,
mi a vágyhoz felnő,
s lépni inspirál.

Ne húzzatok vissza,
elvágyom innen –
madárlelkem tiszta.
Hófehér ingem

tűzálló tollazat –
egy új Ikarosz
a csillagzat alatt,
hisz nem viaszos

a szárnyam. A Napba
repülök, s onnan
küldök minden arcra
mosolyt boldogan...

2016.12.30.

 

 

Szamária

Hét milliárd szamár
baktat az úton,
orruk előtt széna-
csomó farúdon.

Illata nem szűnik,
a szamárbendők
öröktől korognak.
Nézik a lengőt,

a tovahimbáló
elérhetetlent,
s húzzák a más terhét,
miközben reng, s reng

a föld alattuk.
Porfüggöny lepi
a jó Nap melegét,
ki őket lesi.

Tengernyi szamárra
alig pár hajtó.
Számukra nagy álom –
mennyei ajtó,

vágyak netovábbja
több ezer éve:
íme, hát övék lett
a világ végre.

Madách falansztere,
Orwell jóslata –
népek tejét issza
a Sátán maga.

Petőfi forradalma,
Marx kiáltványa –
hiába-kísérlet:
kis fény nagy árnya.

Csak olaj a tűzre,
katalizátor,
égre permetezett,
visszahullt zápor.

Menetel a szamár
rabfolyam körben
a földön műanyag
fűért a ködben,

s nincs múltja, jövője –
hazátlan, nomád.
Túlvilágra jut egy
féreglyukon át...

2016.12.30.

 

 

Szilveszterre

Hideg a reggel – vacog a nagykapu,
ordas leheletű az északi szél:
mínuszok baktatnak át az úton.
Hallgatnak a bűzölgő szürke kukák –
gyomruk a karácsonyt emészti már.
Ébredezik az újév, csipás szemét dörzsöli –
jön hát a globális bolondok napja:
az óév temetése, pezsgőtől kocsonyás aggyal.
Én nem ugrok be a bugrisok közé üvöltve,
Star Wars álarcban, dudát fújva a bólé fölött.
Csak az ember mulat az idő haladtán –
azon vigad, hogy öregebb lett megint?
Az állat is, a növény is hederít rá, úgy tesz,
hogy élete a lehető határig övé maradjon.
Kering a sárteke veszettül ovális pályán,
ami tartja, egy apadó csillag tömege –
hány milliószor fordult újra égi útján?
Jegyzi azt az Isten ujja a kozmosz porában?
Mert minden öröktől fogva és örökkön létezik,
és minden pillanatban más és más lesz –
az idő sem stopperrel méri a múlását,
csak hömpölyög a téren át keresztül-kasul.
Miért bolondító egy-egy kör a végtelenből,
miközben az emberélet véges és rövid?
Miért mulassak azon, hogy egy kör megint
elfogyott, s csak közelít a végső céltalanság?

2016.12.31.

 

 

Könyveim

Gyerek voltam, s mindenem volt a könyv –
kevés mosoly, tengernyi ócska könny:
kamasz álmaim sufniba zártan –
csak paplanom alatt kiabáltam.
Nem értett apám, idegen voltam
nagy kun szemében – beleszóltam
szótlanul is önző tervébe:
költözzek be poros műhelyébe,
amint inas lesz a testem...
Így hát korán csapdába estem:
rám várakozott egy nyűtt kalapács
rövidre vágott nyéllel – maradás
lett a sorsom felrajzolt képe.
Azon sose tűnődött, hogy szép-e?

Iskola után, ha hazaértem,
üllő csengése üzent értem,
s már loholtam, hogy az izzó vasnak -
olcsó házi segéd – odacsapjak.
Míg a láng nyalta a vasdarabot,
az nekem egy-egy kis időt adott,
hogy műhelybe csempészett könyveim
átvigyenek a hely keservein.
Nyári delelőn, míg apám aludt,
s mákony szállta meg az egész falut,
a lécezett góré árnyékában
betűk ringó hajóira szálltam:
a kőszívű ember fia lettem,
vagy Toldival együtt verekedtem
toportyánokkal a zsombékosban –
s az utolsó mohikán én voltam...

Aztán a két helység kalapácsa –
én a hegedű, apám a brácsa –
csak húztuk a kurta vas nótáját
lent a faluvégen sok órán át.
Este lett, hát az agyagos padlót –
ahol ráfok aludtak és patkók -,
fellocsoltam. A tüzet megöltem,
s magamban már a leckét regöltem.
Tán Kádár beszélt a híradóban,
hogy minden jó lesz, mert minden jól van,
s én oroszul kérdeztem apámat,
mert ő hallott orosz katonákat
a tanyán, kik lovat rekviráltak,
részegen a pitvarban pisáltak,
később szárnyasokra lövöldöztek
és ágy alól húzták ki a nőket.

Ha nem ivott, apám korán feküdt.
Olyankor már nem törődött velünk –
hajnalra készült, lovasokat várt:
álmában is az üllőn kalapált.
Ha ördög bújt belé, porra bort nyelt,
olyankor felülmúlt minden korhelyt –
napszálltától virradatig ivott,
s kutyát, asszonyt, államrendet szidott.
Mert anyám gyakran fogta pártomat,
rám villámszemekkel szórt átkokat:
gimnáziumba sem adott volna –
sajátkészítésű dolgos szolga
kellett neki, aki erős, vásott.
De jó anyám a jövőbe látott...

Úgy volt az egy csöndes nyári este,
hogy mit teszek magányban, kileste –
könyvet olvastam a munka után.
Rám kérdezett, s csak néztem őt bután:
miért zavar, hisz én most messze járok:
Némóval nézem a vízvilágot.
Odakapott a nyitott könyvemért –
éreztem, hogy a helyzet most megért,
s ami történni fog, az a sorsom
kulcsa lesz egész életutamon.
Így tán még soha nem vertek embert:
zuhogott fejemen a Gutenberg-
galaxis, szálltak kiszakadt lapok.
Édenből űzetés, ami adatott,
s várt rám az ember tragédiája –
vert, s mégis hálával néztem rája...

Makacsul a könyv barátja lettem –
a kirakatban velük szemeztem,
mániásan becserkésztem őket,
mint más a pénzt, hírnevet, vagy nőket.
Megtelt a polcom, a fél házam is,
de csak nőtt a vágyam és a lázam is:
mindent tudni akartam, amit lehet –
hogy lesz a halálból új kikelet,
mitől éget a Nap, s a Hold miért
vált alakot, a szépség hogy kísért?
Nem fájt az nekem akkor, csak edzett –
megfogadtam büszkén azt az egyet,
hogy addig éljek, ameddig hiszem:
első írott könyvem neki viszem...

2016.12.29.

 

 

Szikrák

Lobban a tűz a kohóban,
szén szeme néz ki a lángból -
mesteri mű, ami készül:
vaskarikák puha fából...

Ontja szavát a kovács ma –
asszonya jó szerető lett,
s főztje csodás, csupa ínyes –
kedve ezért üde főleg.

Izzik a szén, heve tombol,
rúgja a vas le a rozsdát.
Tűz dala szép, ha dorombol,
fénykoszorúk aranyozzák.

Lágyul a fém, serceg a nász,
szikra csokor tovafröccsen.
Mesteri kéz hadonász:
fognia kell – odaszökken.

Perdül a tánc ropogósan,
kézi pöröly: vasra verő
talpa zuhog, s lapulóban
büszke anyag – vész az erő.

Hümmög a rím faragója:
szinte csodás mese látszik.
Lenne-e vers, ami szólna –
tett erején ima játszik.

Gyötri magát – ihlet a vágy
tárgya megint: alamizsna
bér ma a zsold. S lám a talány
fénye derül: agyi szikra...

2016.12.24.

 

 

Tél uraság

Csillog a fagyban a Tél palotája,
zúzmara hullik, s hópihe rája.
Jégüveg ablaka, hűs a szobája,
köd fala rejti szürke homályba.
Jár-kel a tájon a szél csoda szánja –
csendes a birtok, dér foga rágja.

2016.12.22.

 

Sírtál-e ma?

Sírtál-e már ma Kedves,
vagy hagyod:
csak mérgezzen a bánat?

Süt a Nap, neked kedvez –
akarod:
mosolyra húzza szádat.

Nyisd meg aranyketrecét
szép lelked
kínzó rabsága előtt

és mint szürke kis veréb,
félelmed
röppenni nyer majd erőt.

Fordulj most a Nap felé,
sírj csak úgy:
felissza sós könnyeid.

Tisztán állsz az Úr elé –
sima út
viszi tovább lépteid.

2016.12.21.

 

 

Tuning

Harsan a versem,
friss ez a verseny
túl a keserven.

Izzad a tollam,
kék leve forran,
ujjam a stróman.

Gyűlnek a strófák,
hullnak a morzsák –
duzzad a porzsák.

Rímek ölelnek,
hívnak ölebnek –
végre fölenged

bennem a jégcsap:
villog a csélcsap –
ritmusa szétcsap.

Már csak a cím kell –
egy kicsi csínnyel
kibicem cinkel...

2016.12.18

Románc

Rád hajolok, meg ne ázzál,
csókolgatlak, meg ne fázzál.
Szívkamrámban rejtegetlek,
pitvarából nézegetlek.

Kulcsra zárom szempilládat –
ne láss, mikor megkívánlak.
Rózsát ejtek két füledre –
halkan búvok szép öledbe...

2016.12.17.

 

 

Fel sem tűnik

Tele van a Hold, tán még ki is csordul –
amerre a Nap áll, éppen arra fordul.
Mintha orra, szája, s két nagy szeme lenne:
de sok földi ember gyönyörködik benne.
Eszükbe se jutna, fel sem tűnik, pedig
idegen tollakkal ékeskedik nekik.

Nézd a büszke kakast: áll a szemétdombon,
kotyogó tyúkjain tartja szemét folyton.
Piroslik taraja, tollait borzolja –
néha úgy fest, mintha nem is ő: torz volna.
Eszébe se jutna, fel sem tűnik, pedig
mellette a pulykák tán észre sem veszik.

Nézd az embert, a Föld bőrén élősködő,
hemzsegő vérszívót, a kéjjel öldöklő
ragadozót: pusztít, s tettét törvény fedi –
fogát már az egész Mindenségre feni.
Eszébe se jutna, fel sem tűnik, pedig
csak addig mehet, míg Isten egyet legyint...

2016.12.17.

 

 

Eretnek
Értelmezési kísérlet

Nem született Ő istállóban,
párát lehelő barmok közé,
nem aludt szalmán se jászolban,
s nem gyűltek a Királyok köré.
Született pártus palotában,
a gyűlölet sötét korában.

Nem járt Ő ácsműhelyben soha,
jó Szent József nélküle gyalult.
Nem volt az ács kegyes mostoha,
igazságot nem tőle tanult.
Csak okult szkíták templomában
Poncius Pilátus korában.

Nem prédikált zsinagógáknak
sötétjében – mert nem rabbi volt.
Nem ott hullajtott ima-morzsákat –
hozzá hűebb nép szívéhez szólt.
Csak mormolt olajfás homályban
zsarnok Nagy Heródes korában.

Nem ítélt meg magában senkit,
s nem félte Kajafás hatalmát –
tiszta szívvel látott a rendig,
őszintén nyújtotta ki karját:
bízott az áruló csókjában
Kairóti Júdás korában.

Övé a kánai menyegző –
mellette Mária Magdolna:
úgy házasult, mint az esendő,
egyszerű, mindennapi szolga.
Hal a tálban, bor pohárban –
hites új szövetség korában.

A Jordán vizébe merülve
fehér galamb szállott föléje.
Mondják: szentlélek. Aki küldte,
talán inkább volt a szent béke
a jóság, s szeretet honában,
Keresztelő János korában.

Ő sose a papi főtanács
nyelvén prédikált: arámiul.
A keresztről szálló sóhajtás –
„Éli,Éli..." – e nyelvhez simul
a Golgota földi poklában,
pártusok hanyatló korában.

Ma sem ismeri Őt a világ
annak, aki volt: mint mágus pap.
Elhallgatják a harmóniát –
a főpásztor ujja mást mutat...
Meddig marad még a homályban
jezsuita Ferenc korában?

2016.12.16.

 

 

Tejköltészet

Szólegó

Vajban
sajt?
Baj van!

Tejföl
rajt:
kelj föl!

Tejbe
rizs?
Hej, de

finom,
friss
bizony.

Túró –
már
túl jó

nekünk,
bár
menünk.

De sír
a
kefir –

érne,
ha
férne...

Jog múlt
a
joghurt

kegyén
ma:
enyém!

Bűzös
sajt
üldöz,

hasat
hajt
a sav

ó, ha
még
orda

lenne,
rég
benne

lenne
kis
renyhe

féreg:
bíz
méreg

csípné
szép
Csíkné

eszét.
Épp
ezért

hamar
le-
takar

mindent,
s be-
csiccsent:
de
kis szent...

2016.12.11.

 

 

Lemondás

Majd szóljatok,
ha volna jobb
a holnapot

megidézni,
rendig nézni,
menni, égni,

mint én teszem!
Mind élvezem,
mit két kezem,

s lomha elmém
csoda mentén
folytat, ez tény.

Jöjjön az új,
törjön vadul –
öröm-hadúr -,

muracsikó:
tudja, mi jó,
s útjai, ó,

járatlanok:
zárt katlanok.
Lakatlanok

templomai,
mert oly mai
verssorai

hangja, rendje,
szava csendje...
Rajta, zengje!

2016.12.10.

 

 

A tehetségről

Lehetséges,
hogy nem vagyok
tehetséges?

Na jó, mi a
tudatosult
harmónia:

csak azt teszem,
amit enged
józan eszem,

vagy törekszem
ennél többre,
merthogy öregszem

és szeretnék
hátrahagyni -
mint jó vendég

itt a földön -
magam után,
kapott kölcsön

fejében egy
gondolatot?
Hát nem mindegy!

Ha rút, írom
akkor is, míg
szusszal bírom,

s ki fanyalog
írásomon,
én nem vagyok

sértődékeny:
ami igaz,
nem törékeny!

Ne olvassa,
ha nem bírja!
Csak fogyassza

mások fércét –
görnyedjen rá
akár hétrét.

Legyen boldog
tőle, s hagyja
rám a dolgot:

talán biceg,
itt-ott suta –
kinek, kinek.

De nem lehet
kilökni csak
úgy engemet

álom- múzsám
karjaiból –
megvéd. Úgy ám!

2016.12.09.

 

 

Sorvégi árok

Jegenyefa, karcsú,
megérett a varjú –
kár!

Fekete gyümölcsök:
az ágakon ördög
pár.

Zúzmarás koboldok,
hová tűnt a boldog
nyár?

Ólomból az álom,
tél szele a tájon
jár:

hóterhes a felhő,
Karácsony ím eljő
már.

Menetel a fenyves,
sok gyerek de lelkes –
vár:

nagyoknak, kicsiknek
az ünnep most szívet
tár.

Békére, örömre
a lélek mind össze-
zár,

házakban az őr ma
csillogó fenyőfa
szár.

Konyha, ó de régi –
olyan, mint egy égi
bár:

vígan nyúlna borhoz
vendégként az orosz
cár!

Majd olvad a hó is,
s szétterül a komisz
sár...
2016.12.08.

 

 

Különös kérés a Jézuskához

Jézuska, én nem kérek ajándékot:
ne hozz pizsamát, csokit, se játékot.
Hagyd a könyvet, macit, meg focilabdát –
válassz másik gyereket, neki add át.

Unom a fenyőfát és a díszeket,
elcsépelt már a templomi hiszekegy,
mert csodára várni ódon butaság –
nekem az Isten se égi uraság.

Téged is csak akkor hiszlek, ha látlak,
akkor fogadnálak el jó barátnak,
ha hozzám egyszer üres kézzel jönnél,
átölelnél és sziával köszönnél.

Bújócskát játszanánk a ház körül,
s tán fenyőt választanék a fák közül,
te rám lelnél és nagyokat nevetnénk,
tiszta szívvel egy hóembert szeretnénk.

Jézuska, akkor velem maradnál –
te sem ismerhetsz jobb testvért magadnál-,
látna minket sok boldogtalan ember,
s egymást figyelnék szelíd türelemmel.

Elkerülnék messze a plázákat –
szeretetet adni-kapni hálásabb,
a pénzük se más zsebében kuncogna –
hogyha úgy akarnád, akkor úgy volna.

2016.12.07.

 

Tenyérsors

puha-fényes
bársony-kényes
recés-érdes
ütős-mérges
kemény-kérges
árkolt-éltes
oszló-férges...

2016.12.07.

 

 

A lélek rákja

Könyörtelen a lélek rákja:
körbefonja, s tépi, rágja –
az ösztönig elér a csápja,
halálrózsa lesz a virágja.

Lélektumor, s csak egyre hízik:
kedvet, reményt is reggelizik.
Hiába a kórházi vizit –
az orvosok néznek, s nem hiszik.

Kórház-gulág, meg ami jár még:
egy különös, riasztó szándék,
falra festett, lecsorgó árnyék –
a csend maga ritka ajándék.

Gulág-kápók: üvöltő szelek,
autonóm működő belek –
halálszag tölt be teret,
orrot, szájat. Az idő beteg:

csak lődörög – mindig másnapos,
az ágy lába folyton rátapos.
Az ágytál ravaszul ájtatos,
s a lázmérőn hideg láz lapoz.

Néha Freud, aztán varázsló –
Márió vár: a sokkhatás jó
mélyen altat. Hogy mily alázó,
nem tűnik fel – a jég parázsló...

Színes tinták helyett gyógyszerek –
a kápó néz, hangosan nevet:
gyógyszerezni kéjesen szeret,
mert a függők engedelmesek.

Csajkarendszer – pizsamás ebéd,
némi moslék az őrültnek elég.
Kenyérhez kést nem adnak, mert még
másra szánja és könnyen lelép...

Lomha séta a börtönkertben,
sápadt foglyok maguktól verten
menetelnek tábori rendben
némaságtól szájba rekedten.

Egymást nézik – mintha tükörbe
révednének: mindenütt körbe
egyazon arc. A tükör görbe?
Csapdába csal, bezár örökre.

Kirekesztve, lassan elfeledve
várni, lesni titkos jelekre.
Beljebb csúszni az idegekbe,
átvedleni végleg idegenre

és mormolni egy zagyva imát
a hideg ágy vasrácsain át –
míg valaki egyszer visszakiált:
a másik „én", ami rég kivált.

2016.12.06.

 

 

Marci és a Mikulás

Képzeld Marci, most üzent a Mikulás -
azt üzente: néhány nap és indulás!
Várják már a rénszarvasok boldogan
(hatan vannak, énszerintem jó sokan).
Jégből készült szénát esznek – hogy ropog!
Hideg van, a huszonnégy láb toporog.
Tizenkét fül hallgatózik hegyesen,
hat szép agancs bólintgat a fejeken.
Szánkót fényez a Mikulás – csillog már,
beragyogni száz, meg ezer csillag vár.
Kész a hám is – arany szíjból a gyeplő,
gyémántokkal mind kirakva hat fejző.
Ostor nyele ébenfából faragott –
szíja csíp, de nem okoz nagy haragot.
Mikuláson rózsaköpeny, hószakáll,
decemberben minden gyerek jóra vár.
Gömböc zsákja száz csodától kerekül –
mindenkinek jut belőle remekül.

Ezt üzeni Marcinak a Mikulás:
„Fölösleges lenne minden izgulás –
ha csengetek, nyissál ajtót mielőbb,
mondj egy mesét, hogyha lehet, hihetőt.
Ígérd meg, hogy mindig jó fiú leszel:
ahogy anya, apa kérik, úgy teszel.
Vigyázol a húgocskádra, szereted –
jól érezze magát mindig teveled.
Óvodában tanulod a verseket,
érdekelnek a játékok, versenyek.
Hogyha így lesz, abban bizonyos lehetsz,
nagy zsákomból sok ajándékot vehetsz:
teletömöm csokival a zsebedet,
s veled együtt jóízűen nevetek.

Hanem van még egy dolog, hát jól figyelj:
barátokat semmiért ne irigyelj!
Van neked egy kedves társad: a Cseti –
csomagodból bőségesen adj neki.
Meglátod, hogy hálás lesz majd tefeléd,
magányodban odatoppan épp eléd,
s elvisz téged messze földre, kalandra –
soha többé nem fog hagyni magadra!
Készülj Marci, szánon vagyok, indulok –
néhány nap és nagy zsákommal ott vagyok!"

2016.12.03. Csabai Papa

 

 

Most temetnek, most siratlak

Éva

Nem vigyázott rád az Isten,
messze szöktél drága kincsem,
szép húgocskám, jó testvérem –
sír a lelkem hófehérben.

Tudod, én is mentem volna –
gondolatban tettem róla...
Ha ott volnék, velem lennél,
ha fognálak, te sem mennél.

Nem vártál meg, elsiettél –
angyalok közt megpihentél.
Engem hívtak, te érkeztél,
áldozat vagy, de vétkeztél.

Ifjúságod szép virága –
bánatvihar szétzilálta:
szenvedések szirmát tépték,
temetésre sírját lépték.

Nem érti meg gyermek, férfi,
mitől kellett neked félni,
mi zilálta drága elméd,
miért maradsz árva emlék?

Nem értettek, nem szerettek?
Minden éjjel elfeledtek?
Lelketlenül bajba vittek,
s odadobtak balga hitnek?

Nem volt más út – tudtad régen,
s lékre vitt az utad jégen,
kősziklának füves réten,
betonfalnak üres téren.

Temetőben, rögös földben,
e világtól köszönőben...
Csillaglelked széttekinthet -
bocsásd meg a vétkeinket!

2016.12.02.

 

 

Télapóváró

Marcinak, Sárinak

Télapónak hab szakálla –
alig bírja el az álla.
Orra alatt nagy bajusz,
ha meghúzod, bajba jutsz.

Rénszarvason dús az agancs,
rászúródott három narancs.
A füléből füge lóg,
ha jót akarsz, meg ne fogd.

Szánkó talpa tükörfényes,
ahogy csúszik nem törvényes.
Jégen, havon átszalad,
elé állni nem szabad.

Piros puttony, bő a gyomra,
benne csoki gyűl halomra.
Nyitott szája de széles –
belenézni veszélyes.

Decemberben hideg éjjel
ajándékát hordja széjjel
Télapóka szorgosan –
hozzád is megy pontosan.

Tedd a csizmád ablakodba,
reggel vár rád megrakodva –
csupa finom édesség,
s kis szívedben békesség.

2016.11.30. Csabai Papa

 

 

Szólás

Hogyan is kelhetnék versenyre veletek –
hisz egyedül vagyok, ti pedig: rengeteg!

Mint magányos fenyő tölgyfák erdejében,
remegő árvácska rózsák gyűrűjében,
csapzott szürke veréb gerle-sokaságban,
mint eltévedt gyermek kerek e világban:
csak nézem nyomatát szorgos elméteknek,
miként is ad formát termő képzeletnek
szófonalat öltve nyelvi szövetekké,
s hogyan lesznek ezek hangzó követekké.

Én is de szeretnék egyszer szépet adni,
s aztán csak hallgatni – némának maradni...

2016.11.28. Na Iv

Hirdetés

Álmot vennék jutányos áron,
olyat, mit boldog ember álmodott
(átragyogva éji homályon):
reményt, s egy jobb világból áthozott.

Nem bánnám azt se, ha megkopott
és recsegve-ropogva működik,
vagy álmodója már rég halott,
s oda a jobb világba épp szökik,

csak ringasson, amikor kérem.
Hitesse el: szerethető vagyok,
hogy jó szó és mosoly a bérem,
ha magamból adok egy darabot.

Morzsoljon abból a reményből
maroknyi magot lelkem éhére –
s az odaáll már egy kevéstől
is a reménytelenek élére.

2016.11.29. Na Iv

 

 

A gránátalma

Felrobbant egy gránátalma
kint a gyümölcsfronton –
megfordult a harci helyzet
hirtelen e ponton.

Gyümölcsszedő katonák közt
rémület lett úrrá,
úgy érezték, tekintélyük
most töretett porrá:

átveszik a főhatalmat
a gyümölcsök együtt –
leszakadni az ágakról
eztán nem lesz kedvük.

Összedugták a fejüket:
mit kellene tenni –
valahogy az érett termést
csak le kéne szedni.

Követ ment a termőfához,
törzsét átkarolta,
felnézett a gyümölcsökre,
s ravaszkásan mondta:

„Félelmetes szó a gránát,
s nem is illik hozzád –
tiéd itt a legszebb termés,
ha még ezt nem tudnád.

Átneveznénk, ha nem bánod,
tiszteletben tartva:
legyen tehát a te neved
ezután szívalma!"

Megörült a fa a hírre,
s ágain az almák –
élvezték az immár győztes
szépségük hatalmát.

Pirosabb lett minden gyümölcs,
összeálltak párba,
s oly szívesen - most már önként -
estek a kosárba.

2016.11.25.

 

 

Karácsonyváró

Dér csillog a kopasz fákon,
varjú károg minden ágon –
tipeg-topog egyik-másik,
mert a lábuk igen fázik.
Azt károgják, azt beszélik:
nem múlik az, ami késik –
itt van a tél a kert alatt,
napról napra egyre halad.
Hideget hoz, fehér havat,
befagyasztja a kis tavat.
Vargához röppen a cinke,
lesz csizmája, két picinyke.
Vakond pajtás földbe bújva
kis vackán a lóbőrt húzza.

Tél uszályán, angyal szárnyon
elindult már a Karácsony.
Szeretetmag a bögyében,
mind elszórja majd röptében.
Gyertyaillat leng körötte,
fenyőerdő zúg mögötte.
Várja már a sok kisgyerek,
csillagszemük égre mered.
Kalácsillat készülődik
kunyhóktól el messze földig.
Templomokban hívek ülnek,
reménységet szívek szülnek –
mindent betakar a béke,
talán sohase lesz vége!

2016. 11.24.

 

 

 


 

 

Elmés levél
Lelkem gyógyítójához

Bocsásson meg, tiszteletlen voltam:
hívására még nem válaszoltam.
Nem vagyok egy híres levélíró –
nem szép dolog, de nekem már így jó.
Bármi okból keresett is engem,
azóta csak itt zakatol bennem –
gyürkőztem az isten tudja hányszor,
mégsem voltam hozzá elég bátor:
pedig néhány gombnyomás, csak ennyi,
s szavaim meg tudnának eredni.

Nézze, sajnos beszorít magamba
ez az álnok, mérges lelki gomba:
micélium szövi át az elmém –
szabadulnék, hogyha módját lelném.
Annyit tudtam csupán megfigyelni:
állapotom időnként kegyelmi,
aztán csak egy hangulati inverz –
s a Himnusz is faragatlan kínvers.
Fájdalom hasít a homlokomba –
akkor szórja spóráit a gomba...

Kémiás bogyókkal jobban élek,
némi derűt most tőlük remélek.
Ahhoz képest, milyen bajban voltam –
minden nap a Sátánba karoltam,
önemésztőn magamba haraptam,
de hiába: jól sohase laktam-,
remény rakja fészkét a szívemben:
egyszer-kétszer sikerült kilesnem.
Nem hagyom, hogy újra megalázzon –
erőt veszek tán egyszer e lázon.
Dolgom elég, végzem napról-napra
(hogyha nehéz, rászólok magamra),
testem edzem, kényeztetem kertem,
végre ismét családomra leltem!

Jól van már így, csak rosszabb ne lenne,
bennem élő démonom feledne.
Bevallom, hogy miközben remélek,
csendesen, de fájdalmasan félek:
milyen sorsot szán nekem az Isten?
(késő már, hogy megkérjem: segítsen?)
Megadja-e méltó öregségem,
vagy bambulok halálig egy széken?

Remélem, hogy levelemet látta –
nem vesződtem tán vele hiába:
úgy gondoltam, meglepem e verssel –
s könnyebb lettem pár adag keservvel.
Hálás vagyok, mert hogy megismertem:
szóval ápolt, mikor magam vertem.
Bízom is: ha kínom újra átfon,
szokott módon mindig megtalálom!

2016.11.22.

 

 

A kolduló lélek

Hajléktalan lett a lelkem,
kóborol az éjszakában,
mint a kutya, oly kiverten:
csak egyedül csak magában.

Sikátorok bús lakója,
kihalt terek árva őre –
nincs, ki szánja, nincs ki óvja:
menekülnek, futnak tőle.

Hű barátok, szép szerelmek
háromszor is megtagadták –
nem kérdeznek, nem felelnek:
megvetik a világ fattyát.

Istenekben kételkedett –
sértett papok megkövezték.
Ítélkezett dogmák felett,
bizonyságát nem követték.

Másképp mérte a világot,
vén tudósok kiátkozták –
csukott szemmel többet látott:
ép elméjét lefokozták.

Koldussá lett, kéregető –
égre írta, amit vágyott.
Hordozta egy síró felhő:
„Igazságot, igazságot!"

2016.11.22.

 

 

Tánc a jégen

Vékony jégen táncot ropok,
táncparkettem sírva ropog.
Sámán üti a bőrdobot –
szívem, lábam együtt dobog.

Jég alattam, ég fölöttem:
hová tartok, honnan jöttem?
Rian a jég- ha beszakad,
szabad lelkem égbe szalad.

2016.11.21.

Jeges mondóka
Vékony jégen táncot ropni,
szépasszonytól csókot lopni -
veszélyes.
Mert a jég bíz beszakadhat,
az asszony meg elszaladhat -
szeszélyes.
Hangos a jég, mikor rian,
Erzsi, Kati és Mariann -
beszédes.
Hogyha táncom lassú, higgadt,
megérdemlem csókjaikat -
de édes.
******************

Jégtánc
Hogyha táncba vinne kedved,
vékony jégre nem kell menned,
mert ha a jég beszakadna,
lelked az égbe szaladna.
Sámándobra csak legyintsél,
inkább egy prímásnak intsél,
ő húzza el a nótádat,
a táncot meg vigye bánat..

 

 

A vándor

Kóborolnak langyos szelek,
űzik őket fagyos szelek –
nyárból jövök, télbe megyek.

Jobb lábamon könnyű saru,
balon csizma, vasalt sarkú –
lelkemen az örök alku.

Hátam mögött búzatábla,
elöl dér borul a tájra –
szívem sajog, mintha fájna.

Utánam szól anyám: fiam!
Előttem fekszik a sírban –
két homály közt gyilkos iram...

Fogy a derű, nő a ború,
békét zabál a háború –
cselekvőből leszek tanú.

Lakodalmas zene követ,
gyászinduló szembe jöhet –
a teremtőm tarkón lövet....

2016.11.20.

 

 

Molnár anyám

Molnár anyám ködlő porban
eteti a zúgó gépet –
liszt a szájban, liszt az orrban,
száz decibel a fülének.

Báránybekecs melegíti,
vastag kendő fedi fejét,
csak nem óvja, csak nem védi
semmi elszürkült tüdejét.

Éhes a gép, mormog, emészt:
falja, nyeli csépelt búza
Jézus arcú apró szemét –
kegyetlenül porrá zúzza.

Ékszíj köröz, rosta zörög,
kalapácsok magot tépnek.
Ciklon száján dara pörög,
kenderzsákok enni kérnek.

Molnár anyám könnye ráhull
minden árva búzaszemre,
gép gyomrába egyre bámul:
mi lenne, ha beleesne?

2016.11.19.

 

 

Három galamb

Temetésre hív a harang,
meghalt három békegalamb.

Egyik volt a lélek őre,
másik volt az ország őre,
harmadik volt világ őre.

Három galamb, három angyal
búcsúzik a nagy haranggal.

Egyik után őrült elme,
másik után véres kelme,
harmadiktól a vég verme.

Isten szánna, Isten verne, -
szétfeslett a hit kegyelme.
Mit kérdezne, mit felelne
három galamb átlőtt szíve?
Béke, béke, béke híve,
gyilkosotok visszasír-e?

Egyik nyugszik hasadt kínban,
másik nyugszik ország sírban,
a harmadik uránpírban.

Meghalt három békegalamb –
repedezik a gyászharang.

2016.11.18.

 

 

Örök szeretet

Szemérmes szerelemmel
szerettelek téged,
mezítelen, szűz lelked
hívta az enyémet
Isten-tanúság előtt
fehér, tiszta frigyre.
Ablakos orchideák
lelnek így a fényre,
s aztán feslő szirmokkal
tündökölnek: színek,
formák bujasága
énekli a rímet
virágódás strófákban.
Szerelmünk szív-szonett
selyem szőttese volt
a sárvilág felett.

Szeszélyes szeretettel
őrizlek már téged,
s te szelíd mosollyal
szívverésem véded.
Óvnálak vándor szelek
nehéz sóhajától,
felhő hideg könnyének
bús zuhatagától,
arany Nap sugarában
a maghasadástól,
naptükre teleholdnak
bűbáj kacajától.
Riadt lelkem sebére
vigasztalást borít
két rebbenő szempillád
és élni bátorít.

2016. 11.17.

 

 

Csujjogató

Szekér Lacinak ajánlom

Passzív házba passzív lakót,
aki aktív sohase vót.
Sose kérges a tenyere,
mégse fogy el a kenyere.

Egy levegőn vígan elél,
spontán légcserétől alél.
Kolbászt eszik – átmegy rajta:
jaj, de gazdaságos fajta.

2016.11.16.

 

Hogyha megunnátok

Hogyha megunnátok, mondjatok le rólam –
legyek kivert koldus országúti porban,
vállamon botommal, rajta rongyos kendő,
benne himbálózik majd' hatvan esztendő.

Hogyha megunnátok, mondjatok le rólam –
hegyét töröm sírva, s eldobom a tollam,
számba követ teszek szavaim útjába,
verseim beejtem könnyeim kútjába.

Hogyha megunnátok, mondjatok le rólam –
feledjétek el, hogy lantos dalnok voltam,
szerény énekemet többé ne halljátok,
puszták magányában emlékezem rátok.

2016.11.16.

 

 

Vizes virtus

Katinka drága:
hosszú a táv ma,
nedves a víz is –
ez ám a krízis!

Kész a kelepce:
mély a medence,
messze a túl vég –
én belefúlnék...

Katinka kedves –
két keze repdes,
lábai rúgják,
ússza az útját.

Habzik a felszín,
akár a tejszín.
Siklik a teste:
pikkely a dressze.

Katinka kérem –
fényes az érem,
csillog a szempár,
mosolyért nem kár.

Ünnepi zárszó,
kúszik a zászló,
magyaros virtus –
árad a Himnusz.

2016.11.15.

 

 

Marcinak, névnapjára

Marcikám, a torta szép:
érzem édes illatát,
de mást is mondanék:
boldogok a nagypapák!

Kis unokák teszik ezt,
ahogy Te, csillagszemeddel –
egy művész se festi meg,
akár varázsecsettel!

Késő őszi ünnepen
Rád szeretve gondolok:
szép mosolyod add nekem,
s éljenek a Mártonok!

2016.11.12.

 

 

Tünedezés 1

Nekem már ne írj, ne is válaszolj:
nem kell, hogy betűimre ráhajolj.
Ne keresd unt igazam a borban,
de ne bánd meg, hogy diákod voltam.
Én őrzöm híven a régi hálát –
Te csak feledd arcom szép imázsát...

2016.11.12.

Tünedezés 2

Nekem már ne írj, és ne válaszolj:
nem kell, hogy verseim fölé hajolj.
Ne láss emlékeket borodban,
s ne valld be, hogy diákod voltam.
Én megőrzöm azt a régi hálát –
Te csak feledd arcom szép imázsát...

2016.11.12.

Tünedezés

Kozma Hubának

Nem kell írnod, nem kell válaszolnod,
nem kell verseim fölé hajolnod.
Ne lesd meg emlékemet a borban,
ne valld be, hogy jó diákod voltam.
Én megőrzöm azt a régi hálát –
Te csak feledd arcom szép imázsát...

2016.11.12.

 

 

Lélektangó

Juhász Gyulára emlékezve

Röpképtelen gubbad a lelkem –
szárnyát szegte kardos rémület:
csak vacog magába tekerten,
kalitja éjsötét, mély üreg.

Mintha menekülne e testből,
ki a tükör szerint én vagyok –
talán megijedt a szereptől,
amit világra jöttömmel kapott?

Nem áll a vártán, nem kormányoz,
elmém hajója partra vetve:
homokba süppedt, egy karátos
vasdarab, amit rozsda enne.

Szürke virágok illattalan
hajolnak földig – nem köszönnek:
lúdbőrzik már a föld alattam,
s felettem keselyűk köröznek.

A kedvesem csókja íztelen,
szép szavai nem érnek el hozzám,
tollam hegyén a vers rímtelen,
s nyűtt szívem töri el a bordám.

Sejttelen lelkembe mart a rák,
s egyre falja képzetes testét –
ó jaj, Belzebub foga rág.
A nappalok végzetes esték:

a hangulat nem hullámzik már –
megfagyott tükrén korcsolyázik
a halál – táncába ráncigál:
siklunk szűrt fényből telt homályig...

2016.11.11.

 

 

Sátánia

Dinnyére sör:
Brexit-re Trump?
Mégsem tök –
makk lett a tromf?

Mit zsíroztak
le a kenők:
menesztették
a libsi nőt,

s jött az ellen,
a már leírt,
rőt hajzatú,
aki beint?

Nem trükközés
ez: kövér blöff?
Tétemelés –
legyen még több

a baj, kétely,
vak félelem?
Torz elmékben
düh, sérelem?

Netán készül
a nagy USA,
hogy a népek
új Krisztusa

legyen – élők,
akik holtak
lesznek, majd mind
meghajolnak,

ha ítélni fog
végidőkben,
amit maga
okoz közben

a Föld hátán:
éhínséget,
olajhiányt.
Majd rút mérgek

ölnek, s népek
vesztét hozza,
mert kell neki
minden morzsa,

minden folyó,
és óceán,
a dús erdők,
kék ég netán.

És az Elnök
bukik egyszer
a terv szerint,
s méla keggyel

odalökik
éheseknek,
s a nép ítél:
bosszút tesznek

azon, aki
csak bűnbak lett,
csapdába esett
naiv balek.

Akkor megint
jön az USA
száz esztendős
titkos ura,

pénz mágusa,
bosszú népe
rálehelni
a sártekére

kénes tűzzel
régi vágyát:
ezeréves
királyságát.

2016.11.09.

 

 

Szélfútta porszem

Erős voltam én és bátor:
tejet loptam az anyámtól.
Pereltem, ha nem szerettek,
bevéreztem száz keresztet.

Erős voltam én és bátor:
kaszát kértem a haláltól.
Magam ástam sírt a télnek,
vászna lettem fürge szélnek.

Gyenge voltam én és féltem:
Isten előtt álltam térden,
apám szaván meghajoltam,
éjjel holdfénybe karoltam.

Gyenge voltam én és féltem:
magyarul csak szívben éltem,
ha megloptak, megtoldottam –
szélfútta kis porszem voltam.

2016.11.08.

 

 

Akkor, mikor....

Mikor gyászzene hömpölyög az égből,
s templomi harangok törnek darabokra,
mikor tornyok dőlnek madarak röptétől,
s lángra kap ismét Mózes csipkebokra,

mikor reng a föld, hullámzik a bőre,
s mint részeg, tántorog mind a bűnös város,
mikor a tűz és víz zúdulnak karöltve,
s rothad az éden: kertje bűzös, sáros,

mikor a holtak sírgödröt temetnek,
s az élők fekszenek gyertyás ravatalon,
mikor tűzbe buknak ezeréves szentek,
s bűnöst tömjénez hites imamalom,

mikor az anyák gyermekhúst árulnak,
s fiú gyaláz meg tiszta lelkű anyát,
mikor mennykapuk örökre zárulnak,
s Krisztus tagad meg Szentlelket, s hű Atyát,

mikor kifordul a Föld magmás gyomra,
s a Hold mindörökre sarló marad,
mikor a vén Tejút fröccsen csillagokra,
s feketelyukra antianyag tapad,

akkor megérted a Mindenség rendjét,
s a teremtett Világ kódolt törvényeit,
akkor meghallod majd a Végtelenség csendjét,
s érzed a Káosz rejtett örvényeit....

2016.11.06.

 

 

Porrszívózás

Van egy nap, mi rendre
lelkembe tipor:
mikorra felgyűlik
az egy heti por.

Mint modern kori férj,
én is osztozom
az asszonyi terhen,
hisz közeli rokon.

Belátom, ha poros
a padló, szőnyeg,
fel kell szippantani
az apró szörnyet,

s a pók szőtte kesze-
kusza hálót is -
köztudott: lakásban
sosem vágyott dísz.

Száll a szapora por
bútorok alá,
ajtóra, ablakra,
s mi mindenhová?

A sarkokban pókok –
apró takácsok –
hálóznak szorgosan:
szövik a rácsot.

Tévelygő szúnyognak,
szállongó légynek –
a poros vadászat
póknak is végzet.

Utálatos gégecső –
tekergő kígyó
buktat, görbül, fordul,
mert neki így jó.

És a másik lián –
a voltos kábel:
ahogy én azt szidom,
az maga Bábel:

arasznyi hosszal,
de adós marad,
s nem érem el vele
a falsarkokat.

Máskor ajtó alá
kúszik szakadni –
ugrik a feszültség,
hát nekem annyi...

Kezemben lóg a gép,
csak zúg és lehel –
tűröm egy darabig,
juszt sem érdekel.

De végül a porral
én is eltelek –
tüdőm élő porzsák:
töltik a szelek.

Nem is kell gép nekem –
a gégecsövet
orromra kötözöm,
és végre jöhet

a kényelmes munka:
zsebre tett kézzel
szippantom fel a port,
s nyers szenvedéllyel.

2016.11.06.

 

 

Télelő

Kertemben járt a tél ma éjszaka –
hajnalban csapott meg a jég szaga:
derengő, még szürke, álmos fényben
a dértől csillogó avart néztem.
Fáim már csontváz-meztelen állnak:
színes pikkelyeik a földre szálltak,
s mégse fáznak – hibernált ágaik
őrzik a fák tavaszi álmait.

Kutyám kuckójába gömbölyödött
lompos farkával az orra fölött.
Tálban a víz hártya alá szorult,
mikor a tél széllova ráborult.
Hortenziám, a dúskeblű dáma
bájai csüngnek – micsoda dráma!
Minap még kövéren kacérkodott:
virághalma várta a célfotót.

Éreztem, hogy a ház is didereg:
vacogtak felettem a cserepek -
deres pikkelyek megfagyott halon:
csillogtak a télies hajnalon.
Zsebembe dugtam fázós két kezem
és erőt vettem e zord kényszeren:
halkan duruzsolt a vén gázkazán,
s jóllakottan aludt a fáskamrám.

2016.11.05.

 

 

Véres hajnal

Keletről jött az áradat.
Tettük csupán egy pár adat:
holtak, vérzők, űzött hadak,
s rémült tömeg, mely itt maradt.

Acélhordák duruzsoltak:
felszántottak napot, holdat,
tüzes halálmagot szórtak –
ó, de kegyetlenek voltak!

Szűz Szabadság meddő álmát
habzó szájú bikák hágták.
Tobzódott az ős kajánság:
egész ország volt a nászágy.

Hajnal hasadt, könnykút fakadt,
lánctalp alatt kőút szakadt.
Földre hulltak őszült hajak,
füstbe szálltak őrült szavak.

Gyűlt a harag. Tiport lelkek
grál kelyhei tűzzel teltek:
véres szörnnyel harcra keltek –
Isten előtt megfeleltek!

2016.11.04.

 

 

Invázió
A szocializmus kísértete

Zöld poloskák lepik el a házat –
honnan jönnek, nincs rá magyarázat:
inváziós lesz tán ez a század?
Kikerülnek minden ajtózárat -
nem sietnek: hogyha kell, hát várnak.
Az ember csak tehetetlen lázad,
hiába a kitartó vadászat.

Találgatom, e mögött mi állhat –
kádárista lehet ez az állat?
Akkor rakták tele a hazámat,
amikor a vádak csúcsra jártak:
szétszórták a füles poloskákat.
Kádár Apró Dögei-vé váltak –
most elunták: napvilágra másznak!

2016.11.03.

 

 

...esen

Hámoljunk hímesen,
szeressünk színesen,
csókoljunk ízesen,
vétkezzünk szívesen,
halljunk meg hívesen.

2016.10.28.

*

Egy sír előtt

Mozdulatlan álltam ott a sír előtt,
emlék-szemekbe néztem réveteg:
hogy lehetne még csak egyszer látnom őt,
s remegve fogni azt a két kezet?

Mécsvilág - mint lepke szárnya - billegett,
fehér virágok selyme nyugtatott.
Őszi búval úsztak fenn a fellegek,
s lenn a mélyben sok néma, vak halott.

Méla szellő játszódott a lombokon,
rozsdabarna gyűrt avarba tépett.
Lépkedett a szürke földes hantokon:
körbejárta birtokát a Végzet.

Egy, csak egy, ki várta ritka jöttömet -
éji börtönén sima kőlapok -,
összetörte mellkasát a földtömeg,
s két szemén a fény többé nem ragyog.

Pihenj Anyám, pihenj – siratni nincs erőm,
hisz tudod: férfibánat titka mar.
Lélekharang kísér bús-csilingelőn
majd engem is - meglátod -, itt hamar.

2016.11.02 .

 

 

Élj köröttem

Élj köröttem láthatatlan,
mint a kötés házfalakban,
mint a mértan száz alakban,
mint az Isten holt anyagban,
mint az Ige szólt szavakban.

Élj köröttem észrevétlen,
mint az idő hipertérben,
mint az erő bíbor vérben,
mint a tavasz múló télben,
mint a panasz zúgó szélben.

Élj köröttem halhatatlan,
mint a vízcsepp mély tavakban,
mint a dallam gyors patakban,
mint az ösztön lőtt vadakban,
mint a Kozmosz földdarabban,
mint a lélek gyászdalokban.

2016.10.28.

 

 

Óra vagyok

Óra vagyok, ketyegek –
halott időt temetek.
Két mutatóm feszület,
rajtuk pihen a szünet.
Tik-tak löki szívemet,
kukkos kakukk kinevet.
Rosszul járok: sietek –
rövid életű leszek...
Ha megállok, meglehet:
a kozmosz is megremeg.

2016.10.27.

 

 

A létra

Mi tagadás, kicsi vagyok –
gyümölcsfáim pedig nagyok.
Van egy létrám, égig érő,
minden ágat végig ér ő.
Felmászok rá, füttyentgetek –
aki furcsáll, az a beteg.

Ősszel, mikor hull a levél,
még az ereszig is felér.
Tiszták lesznek a csatornák,
úgy az esőt vígan hordják.
Lajtorjámat összecsukom,
tavaszig jó helyen tudom.

2016. 10. 25.

 

 

Örök magyar alkotmány

Négy-öt magyar soha ne hajoljon össze,
keresztet ne vessen harangkondulásra.
Ne tűzzön kokárdát, ne hulljon a könnye,
ha Himnuszt kottázna szíve dobbanása.

Ne mormoljon imát holmi szűz anyához,
templom tömjénfüstje ne fürössze lelkét.
Ne idézzen Istent, ha árva, magányos –
tartsa oda arcát, ha bűntelen vernék.

Feledje Trianont, lusta ezer évét,
Kárpátok bérceit ne érintse lába.
Csíksomlyó nyergében ne igézze kék ég,
ne űzze az álma bűvös Hargitára.

Kék Duna szalagja másnak hömpölyögjön,
szőke Tisza vize nyeljen gyilkos mérget.
Rónák délibábja rémítse, ha följön,
éltető kalászát rágják szét a férgek.

Szállja meg a démon az asszonyi méhet,
apa ne lehessen árva fiúgyermek.
Ne érjen öregkort, lepje meg a végzet –
önmagának ásson dúlt kertjében vermet.

Ha mégis megmarad? Legyen örök szolga!
Harapja le nyelvét, szavát mind feledje.
Ne álmodjon jövőt: sújtsa meddő sorsa –
vessen rá árnyékot Krisztusa keresztje!

2016.10.20.

 

 

Mert

Mert magyart akartak verni újra:
kéjjel ütni leszármazottakon –
a bosszú népének lelki útja
örökkön körbeforgó sorsmalom.

Mert szólt a Böszme jókor, jó helyen,
s fülekbe bújt a mérgező beszéd –
csak dühítsen, s a düh sodró legyen:
rohamra bírja alvók tömegét.

Mert a képgyár mindig manipulál –
legyen cél a Tőzsdepalota.
A bérelt csürhét oszlatni muszáj,
hát álljon fel a rend őre oda.

Mert övék itt a tér mindörökre,
mi csak verésért mehetünk oda
és az ávós nemzedék röhögve
nézi – itthon már nem lesz helyünk soha.

Mert vannak szent, gyászos ünnepeink,
s jó, ha néha sokan együtt vagyunk.
Miránk már az Isten úgy se tekint,
hát legyen egymáshoz szelíd szavunk!

Mert szólt a Büszke rosszkor, rossz helyen,
s szűk zónába szorult a bárgyú nép,
ahol szemkilövő golyó terem –
s szakad a szív, akár ha ágyú tép.

Mert a pesti utcán vér folyt megint –
közös bűnötök, a paktum gyilkolt!
Egy génekbe oltott téboly szerint
kezetek korbács, szemetek nyíl volt.

Mert nem évül el: ne bántsd a magyart!
Vérző homlokkal feltámad újra.
Igát tűr, de mindig kardot csavart
sújtó kézből, s szakadt orv íjak húrja.

Mert a zászlót vinni kell halálig,
s Himnuszt zokogni milliónyian!
Ha földbe tapossák mind egy szálig –
kisarjad, bárhány hódítója van!

2006. október 23.

 

 

Ötször hat sor ötvenhatról

Tóth Ilonkák és Mansfeld Péterek:
ne higgyétek, hogy nem forr már a dal –
a hóhérok mocskos bűnüket
bérbe adták, s a bérlő vak, süket.
Valaki most is szomjas – vért akar,
szikével a Nagy Szívben ténfereg.

Rácz Sándorok és Pongrácz Gergelyek:
a munkástanácsok operettet
játszanak, a Corvinban hazudnak
a filmek – céda lett mind, s csak untat.
Ki életben maradt, most is retteg:
emléketekre félve hajt fejet.

Gimes Miklósok, Maléter Pálok:
koporsótoknak hitvány őrzői
átsurrantak a záruló kapun.
Védte őket az áruló paktum:
szentté lettek a kor bűnözői,
s rejtegették fekete talárok.

Lyukas zászlók, Molotov-koktélok...
Megtört gerincű jó pesti srácok:
mivé lett a nép, mivé a nemzet?
Régi, véres őszből mit üzentek
mákonyos mába, hol senki-bárók
rendjét szövik félelem-fortélyok?

Gyurcsány Ferencek, Orbán Viktorok:
mi az ezüstpénz felvállalt ára?
A Júdás-lelkek meghasonlanak!
De az új titkok is beomlanak,
s a nemzet zsúfolt szégyenfalára
neveket írnak szorgos piktorok.

2016. október 23.

 

 

Nép és szabadság

Ne féljetek, a nép mindig szabad,
mint kalitkán belül a madarak,
mint cellában ima közben a rab,
mint kivégzés előtt az akarat.

Megszűnt egy újság – csak egy híranyag,
és mégis fasizmust kiáltanak
a folyton félők, kik úgy váltanak
eszmét, pártot, mint irányt a halak.

Métely-mesterek, a pontos szavak
megrontói, a tiszta gondolat
vadászai, lélekre parazsat
dobók, kútmérgezők, ha szomj fakad.

Kaméleon-had, imágó-csapat:
hogy lesi már a rejtett utakat
fejszével visszajutni fű alatt
az ősi tölgyhöz – mert még megmarad...

2016.10.13.

 

 

Voks

Egy népszavazásra
Ne menj el szavazni, maradj inkább otthon,
ha a fülbesúgók szavára hallgatsz,
ha a lelkedért vívott háborús fronton
foglyok végtelen menetében ballagsz.

Nincs már itt nép, s te sem vagy hű fia többé:
büszke egyedként sóvárgod az édent.
Ravasz varázslók tették számodra köddé,
s erénnyé mázolták benned a szégyent.

 

Ne nézd az elporladt ősök ódon tettét,
már rég egy lenne nélkülük a világ.
Csak üres fogalmak – hiába szerették –
Isten, Haza, Család: unt maradiság!

 

Szavazz mégis, s harsogd világgá igened –
ölelj kebledre hétmilliárd lelket.
Ne bánd, ha majd magadnak leszel idegen,
s egy ős-sóvárgás őrületbe kerget.

 

Menj el szavazni, s tedd meddővé a voksod:
gúnyold ki a kérdést, hogyha jólesik,
de ha visszaüt, hát ne okold a sorsot –
aki kockát vet, az időnként veszít.

 

Várj! Talán mégse menj – van, ki könnyen téved:
ha nem vigyázol, még megbotlik a tollad,
míg igaz éned a közös múltba réved –
s rajtad úszik el a liberális holnap.

 

2016.09.29.

 

 

 

Őszelő

Ez a csend rég ismerősöm,
itt zúg bennem minden őszön.
Ahogy megtörik a napfény,
az a távoli aranyfém-
csillogás - mert fordul a Föld
ferde tengelyén (útra dőlt
pörgettyű Kozmosz asztalán) -
tereli mágneses karám
űri szél fútta legelőn.
Ilyenkor apad az erőm,
és mint a maghasadt atom,
szertezuhan akaratom,
kihunynak apró céljaim,
s egyszer csak mellig ér a kín...

2016.08.30.

 

 

Rímkereső

Megkértem a rozsomákot,
gyűjtsön nekem rozsot, mákot.
*
Azt mondta a hőscincér,
sose lesz ő nős pincér.
*
Dániában szegény Hamlet
a halálnak szerény hamm lett.
*
Szentelt mező az a papír,
amelyiken haza pap ír.
*
Varázslat a shaolin pia,
mint a riói olimpia.
*
Énekével a pacsirta
a szűz eget telesírta.
*
A körte nem alma, nem birs,
azzal, ki hatalmas, nem bírsz.
*
Az élet időnként kopár só –
a diófa élő koporsó.
*
Jámbor növény a csalán –
vigyázz rá, mert megcsal ám!
*
A Nap festő, menny a vászna –
Van Gogh-ra hiába vársz ma.

 

2016.08.09.

 

 

 

Együtt
Feleségemnek

Már mióta egymás árnyékában élünk –
ha szomjazunk, hát egymástól inni kérünk,
ha Napra vágyunk, az égről felhőt tépünk:
a másik szépüljön, hisz ő a mi szépünk.

Már nem is számoljuk: mennyi volt az évünk,
csak arra vigyázunk, ha kell, összeérjünk...
Ha olykor hallgatunk, akkor is beszélünk,
s a másikért mindig, mindig nagyon félünk.

Összefolyt már régen, közös a mi vérünk -
akik örökölték: a holtunkig védünk -,
s továbbadjuk folyton, ami a mi részünk.
Az ő veszedelmük úgyis a mi vészünk.

Hogyha tán vétkezünk, az már közös vétkünk,
s ha hibázunk olykor, akkor együtt vétünk.
Lassan fogy a lépcső...rajta párban lépünk –
együtt hunyunk ki, ha lemerül a létünk.

2016. augusztus 13.

 

 

Rácsok

Földön futó aszfaltcsíkok –
vágott sebek rácsa:
búzaföldek, szőnyegrétek
fulladnak fohászba.

 

Rácsnak fut a fürge nyúl is,
útszegélynek békák.
Lassan már a szél sem száguld:
eljátssza a bénát.

 

Égre karcolt álfelhőkben
nem béget a bárány,
a pacsirta vidám dala
megbotlik az ábrán.

 

Gépmadarak kóricálnak,
mohón csendet esznek,
csiga módra csíkot húznak,
csíkból rácsok lesznek.

 

Rács a földön, rács az égen –
börtön nő harácson,
ákom-bákom ünneppé lesz
a szabad karácsony.

 

2016.07.31.

 

 

 

Festünk

Lábuk nőtt a bútoroknak,
repülnek tarka szőnyegek.
Táncol az asztal, forognak
a székek: házi körmenet.
Mállott múlt folyik falakról,
pókhálót ejt a mennyezet,
megfakultak nyers szavaktól
a színek. Hajszálereket
repesztett az idő-lián
a szobák bőrén. Vidám
rámolás szombat délután –
jön a festő, tíz év után.
Vödröket hoz, pemzlit, létrát,
minden megunt foltot szétrág,
színeket lehel, friss szagot.
Ámulnak majd az ablakok
és új fényeket terelnek –
véget vetnek enyészetnek,
a múlás fojtó dohának,
s hamuvá porlik a bánat...

2016.07.30.

 

 

Töredezés

Nyissatok ki minden ajtót –
nyomomban a bitang hajtók:
rám vadásznak, engem űznek,
vízbe löknek, vetnek tűznek.

 

Rejtsenek el imáitok,
takarjon el ősi titok.
Bújtasson el homlokotok,
ott rejtőzök, ott zokogok...

 

Lelkem árnya tilt a jótól:
méreg lett az édes óbor,
kígyómarás tüzes csókból –
atom villan teliholdról.

 

Szilánkos most minden tükör,
árulás lett az esküből.
Csillagjegyek töredeznek –
idő és tér ölre mennek...

 

2016.07.30.

 

 

 

Útálom az egész XX. századot

(Beatrice)

Olvasom a Gulág-ot –
gyűlölöm a világot!
*
Félve gondolok Recskre,
mint bús őszre a fecske.
*
Akinek sorsa bágyadt,
idézzen Hortobágyot!
*
Bűn csorog le valakin,
s bűzlik: feltárva Katyn...
*
Cári vértől pirosló
pincefal – sok tilos szó...
*
Szamuely vonatán
Kunfi, Lukács: sok Nathán...
*
Rákosi, a vipera:
húsdaráló ipara...
*
Testvéri holodomor:
emberhús, pokolgyomor...
*
Lánctalpason izmusok –
szépség fölött szörny szuszog...

2016.07.24.

 

 

A terem

Emlékeztek: volt egy terem
a második emeleten –
fel a lépcsőn, onnan jobbra
kanyarodtunk, s hosszan sorra
jöttek: ajtó, szekrény, s megint –
valamilyen sorrend szerint.
A folyosó ablakából
búcsúztunk a világtól
egy-egy napra. Majd évekre
csuktunk ajtót a lélekre,
s ifjú szívünk szent vágyait
falta négy fal – szürke árnyaik
vetültek a jövőt festő
álmainkra, mint jégeső.

Közben jöttek derűs órák,
vidám percek, s az a fogság
pad alá bújt, tábla mögött
várt sorára, ott nyöszögött.
Mi nevettünk – csak magunkért,
nekünk járó életjussért,
hogy a világ készüljön ránk,
mert ég bennünk a gyújtóláng:
mi is része vagyunk a nagy
egésznek mind. Vár a kaland,
munka, család, búval mázolt
öröm. Akkor milyen más volt
az a négy fal, az a terem:
érzem, most is forog velem...

2016.07.23.

 

 

E.P.

Petri-csészében zöld epe –
E.P. halála ünnep-e?
Vaj' ki szabadult meg kitől?
A gyűlölet lám meg kit öl?
Ím, irigy sah-lány: hálni kár
vele – csak az dukál, mi jár..
Ramaty nyelven fogért fogat –
gondozni a ramatyodat?
Téged is hanyag szült holttá –
hű miért nem lettél hozzá?

2016.07.17.

 

 

Vadászat

Vadászni voltam, gyűjtögettem –
életösztönöm még töretlen.
Ősasszonyomnak imponáltam,
amikor vadul lesben álltam...

Egy nyúlánk fecnin állt a lista –
nőm jelsora bevált karista:
miféle húst kell lőnöm aznap,
s járjak utána némi gaznak.

Az őserdőt, mint a tenyerem
ismerem: ott terem kenyerem,
ott lelem szomjoltó vizemet,
s megannyi csemege hízeleg.

A sűrűben járni izgalom,
tárók, polcok mélyét vizslatom.
Ami kell, messziről kilövöm –
vadászni jó, gyűjteni öröm.

Ha megtelik acélkosaram,
vadásztársak közt lelem magam:
kis bőrszütyőkben kotorásznak –
áldozni a legfőbb vadásznak...

2016.07.15.

 

 

A rigó és a sün

Nárcisznak gyógyulásra

A sünpár lent a kert végében lakott:
sűrű bozótba rejtették a fészket,
ahogy a tavasz elűzte a fagyot.
Néha egész a házig mentek, s néztek:
milyen hát az ember és az otthona,
s nem lesz-e a kert hozzájuk mostoha.

Készültek is már: kicsinyeket vártak,
hiszen az élet folyton újra épül:
csibéje lesz az énekes madárnak,
és szülő lesz a diófa is végül.
Ahogy stafétabotot a gyors futók,
úgy kap életet minden földi utód.

Hetek teltek, felburjánzott a tavasz:
zöldült a kert, kirügyeztek a fák.
Volt mit enniük, erre nem volt panasz,
hát megszülettek a kis sün-mazsolák.
Az apa elbúcsúzott – magány hívta,
az anya vigyázott magzatjaira.

Esténként vonult a kedves süncsalád –
a kicsik lassan bejárták a kertet:
mindig máshol költötték a vacsorát.
Mit ettek? Amit a kert földje rejtett:
bogarat, hangyát, földmélyi kukacot –
néha zöld növényt – ami csak adatott.

Jött a május, érett a cseresznye már,
az anya egyre sóvárogva leste –
még a sünnek is joga van, nem de bár
egy kis gyümölcsre nyárelőn este.
Mint örülne két tüskegyereke,
hogyha hátukra cseresznye peregne...

Történt egyszer, hogy sünmama meglátta:
rigó röpköd a gyümölcsfa lombja közt.
Kioldalgott a vackából: hej, hátha
segít a madár, s pár bogyót odalök.
Két lábra állt, s könyörögve nézte őt,
fekete tollú cseresznye-csipkedőt.

Figyelte a rigó alant a kis sünt –
megértette egyből: bogyóért eseng.
Az anyaság számára egyből kitűnt:
fészkében két pihés fióka feszeng.
Nem győzi etetni sárga csőrüket –
a követeléstől szinte már süket.

Megesett madárszíve a tüskésen –
eszeveszetten csőrmunkába kezdett,
és ott az ágon egy helyben ültében
szép, érett bogyókat vert le, nem egyet.
Hullott a cseresznye, akár égi manna,
s mintha hullása soha sem apadna.

Napokig járt a sünmama a fészek
és a cseresznyefa között szorgosan,
tüskéin a gyümölcsök alig fértek.
Ő csak hordta haza folyton, gondosan.
Kicsinyei dúsan ettek és nőttek –
úgy néztek ki, mint cseresznyebefőttek...

Hálás is a sünmama a rigónak:
ha énekelni hallja, röffen rája.
Ha lel, néhány férget ő is kiforgat
a földből, s a tollast vendégül látja.
Azóta barát a sün és a rigó,
a cseresznye meg oly finom – halihó...

2016.07.13.

 

 

Pótdekoltázs

Én már rég nem figyelek oda -
nem zavar ilyen remek csoda.
Csak azt lesem: miként működik
a varázslat, ahogy üldözik
fitársaimat a hormonok
bentről és a kinti fondorok.

Hogy így kell-e ennek lennie?
Van-e kinek, s mit tennie?
Ekképpen zakatol a világ:
színes, illatos a virág,
s a madarak is hódítanak –
bár itt a hímek lódítanak.
Ösztrogén és a tesztoszteron:
egyik a vonat, a másik a peron...

2016.07.13.

 

 

Dekoltázs

Ablak a mennyországra? Talán.
Így érzi magyar, lett, katalán,
mikor megfogja az a vagány
kirakat. Szépasszony, avagy lány –
csak a frissesség különbözik:
jönnek a Zsókák, Erzsik, Bözsik,
s tolják maguk előtt védjegyük –
az örök hódítás jár velük.
Emelik kosaruk, hogy szúrjon
szemet. Pihentetik a pulton,
hogy a vevő megzavarodjon –
oldalas helyett mellet mondjon,
s halmokon mélázzon percekig,
igézve totyogjon ketrecig,
s ha zuhanna már a völgybe le,
hűvösen közli a hölgy vele:
„egy kiló húsz deka – még egyéb?" ,
és mintha rejtené szép begyét...

A férfi orrában karika –
zsinóron vezeti Marika.
Gőzagyú hímjére rákacsint,
s az feledi hitvány álmait:
ugrik a szóra, a kútba is –
nem baj az, ha poklok útja visz,
csak a földi menny íze űzi.
Már szinte hangosan betűzi:
„Triumph –alakja diadala!"
A férfivirtus viadala –
megőszül, míg végül rádöbben:
elszállt az élet, s a vágy közben...

2016.07.12.

 

 

A tenger rokona

Sósak a könnyeim,
sós az izzadságom –
tenger-utód vagyok
valamilyen ágon.
Ha nyári délután
rám tör méla álom –
egy ős hal úszik át
óceáni hálón.

Hullámok ringanak
bennem parttól partig –
kősziklát oldanak,
míg az állva alszik.
Sirályok cikáznak
az uszonyos partik
felett, ahol a Nap
pikkelyeken botlik.

Tenger morajlása:
lelkem vergődése,
dagály után apály:
szívem lüktetése.
Mélységeimben csend:
néma halál éje,
hajók temetője:
idők meredélye.

2016.07.11.

 

 

Gúzsland

Gúzslandon kelendő áru a madzag,
kenderkötél, selyemzsinór és vaslánc.
A harakirivel rokon a hastánc,
s fülsüketítő a csattanó maszlag.

Mindent szabad, amit épp nem tiltanak –
a lista gazdag és folyton változik.
Ott a presszókávé, ami álmosít,
s a macskajajos az igaz, tiszta nap.

Gúzslandon ebet kötnek a karóhoz,
és csak a bolond nem kötözni való –
Houdini csupán szimpla földi csaló,
s az igazság csak hasonlít a valóhoz.

A törvény: kötelem, a jog: egy csomó
Gordiusz – hinni is csak kötve szabad.
Hátrakötött sarokkal, nyögve szalad
a vádlott: úgy aggastyán, mint csecsszopó.

Mindenki köteles fonóba járni,
kötbért fizet, aki nem kötözködik...
A lókötőt ott helyben röghöz kötik,
ha élő fába kötne – oly baráti.

Bekötött szemmel olvasnak újságot,
kamatra kötnek le hitvány összeget:
a tőke, ha mossák, gyorsan összemegy,
s babakötvény szüli az ifjúságot.

Kötött földbe vetik el a gabonát,
a házasságok csak nyáron köttetnek.
Helyt adnak minden újító ötletnek –
kezet ráznak a köztéri kalodák.

Gúzslandon még a hóhér is köteles
átsegíteni azt a túlsó partra,
aki a kendert sehogy sem akarja –
végül a növényhez mégis köze lesz.

2016.07.10.

 

 

Oszlik

Jelenetek egy házasságból

Hiába mondod: nem te voltál –
már megint megtiportál.
Nem is úgy volt, csak képzelődök:
nem, nem te vagy a főnök...

Férfi voltam, s most csak nyomokban:
a szerepem romokban.
Te is csak képzeled, hogy nő vagy –
mögötted ott a főhad:

valami mélyen fölzavarta –
mert volt, ki úgy akarta –
kettőnk ősi, isteni rendjét:
oszlik az egyik szentség...

Házasság – őszinte esküvel,
hites hittel kezdtük el,
ahogy elődök ezer éve:
szívért szívet cserébe..

Aztán egyszer csak pelenkáztam,
anya lettem a házban,
s neked a kor parancsba adta:
torz kényszert végy magadra.

Állás, karrier? Szenvedj érte –
most komolyan: megérte?
Rommá torzult lásd a szent viszony,
ellenszenvet zeng iszony

és sírunk az ágyban csendesen –
nem halljuk én sem, s te sem.
Heverünk egyre csak parlagon –
nincs terünk a pamlagon...

Már rég nem vagyok a királyod –
szemedben ott a hályog,
s hogy te lennél a Júliám:
egy idegen úrilány?

Érzed, a testünk is más már –
nem ugyanaz a láz-vár.
Észrevétlen hormont cseréltünk,
mikor egymáshoz értünk?

Tán így leszünk egyre genderek –
véletlen a két gyerek?
Ők már eleve úgy születtek,
hogy nemtelenek lettek?

2016.06.30.

 

 

Vakond

Álmos voltam, rosseb látta:
dombot nőtt a kertem háta.
Puha volt a talpam alatt –
úgy éreztem, majd beszakad.

Nem volt az más, vakond-halom:
vakond családnak oltalom.
Lent a mélyben csőpalota,
a túrás a kapu oda.

Leültem a vulkán mellé,
hátha tiszteletét tenné
vakond papa, a hős bányász –
napi meló: tíz földhányás -,

könyökölne kráterében -
fényes ásó a kezében -,
s rám kérdezne, ha meglátna:
„hogy ityeg a fityeg, bátya?"

Jaj, de bírnám: viszonoznám –
odahívnám közel hozzám,
s megfricskáznám vakond nevét:
„nyissa ki kend mindkét szemét!"

2016.06.26.

 

 

Halálvonat

Mi is szavaztunk ötvenhatban:
hexiteltünk volna bátran –
piros tintával iksz alakban
írtuk: nincs hitünk a pártban.

Micsoda unió volt az is:
gyilokkal terelték egybe,
s csak az ömlő vér nem volt hamis,
ahogy folyt a félelembe.

A lelkünket akarták azok,
ahogy most teszik emezek.
Fortélyosan kannibál gazok –
Sátán rendjében nemesek.

Utca volt a szavazófülke
és özönlött folyvást a nép:
véleményét urnákba gyűrte –
meglódult, ahogy sánta lép.

Nem engedték – kegyetlen választ
adtak: „holtan is maradtok...",
s évekig bűzlött a halálszag:
bitóval adták a mattot.

Most nem jár kötél a bátraknak –
sajnálják, de kívül tágasabb!
Majd néhány országot átraknak,
s a halálvonat tovább halad...

2016.06.25.

 

 

A BREXIT-re

Csináljatok egy másik uniót –
a szovjet megbukott: túl sok volt a vér!
Mondtam Leninnek, Sztálinnak: rejtsék
el, de kérkedtek – a hulla volt a bér.

Falra kent cári család, gulágok,
málenkij robot? Hej, vörösök, elég
volt. Hordjátok szét a véres vagyont
és tűnjetek el, míg bőrötök nem ég!

Jöjjenek a képzett uniósok:
tereljék egy akolba Európát.
Rájuk küldjük a vérmes iszlámot,
s egymásba olvadnak az idióták.

Mutassatok fel üveggyöngyöket –
utazhatnak, vedelhetik a kólát,
nyomjatok a markukba kreált pénzt,
s mondjátok: nyeremény az adósság!

Mikor már mind felejtette a múltját,
s helyet cserélt többször a jobb és a bal,
amikor rájuk szakadt ezer törvény,
s az akarat sem tudja már mit akar,

rúgjatok ki egy lábat alóluk –
én leszek a bíró, hát nem sípolok -,
s lássátok: összeomlik a sápadt
Isten – és hulltában is csak fintorog!

2016.06.24.

 

 

Szúnyogpártoló

Ember, ne bántsd a szúnyogot,
hisz ő is állat,
s ahogy muzsikálgat,
ha meglát nyári estén a teraszon,
jelzi: szeret téged, kuncsorog
érted, s ez szívbéli haszon.
Nem kérdi: milyen a vércsoportod,
szívesen vételez belőled –
vedd úgy, hogy az csak előleg,
amit magadból adsz, s akkor lesz boldog
igazán, ha véradó helyeket
nyitsz neki mocsaras tópartokon,
ahol kedvére hízhat minden szúnyog rokon –
kövérre, nagyra, míg bele nem gebed.

Szívasd halálra őket,
a nőivarúakat főleg,
mert a petézők a telhetetlenek –
a szívásban verhetetlenek.

Ne üsd agyon a szúnyogot, mert az olyan
brutális – hozzád méltatlan, de komolyan:
rácsapsz a homlokodra, szétkened,
s viszontláthatod saját véredet...
Méreggel se fújd le: órákig agonizál
az ágy alatt, az asztal lábainál,
s oly szívszorító a halálmuzsikája,
ahogy a vonóját a húrjain huzigálja
és közben úgy marja belsejét a kémia,
hogy nem érdekli többé, ha blaszfémia...
Ahelyett, hogy véred hagytad volna venni,
neked kell a múlásának tanúja lenni –
ő elpusztul, s te nem tudsz pihenni!

2016.06.24.

 

 

Egy focilabda vallomása

Lyon-ban gurultam kilencven percig –
szédültem, pörögtem, csavarodtam.
Huszonkét dühös, de elszánt és hercig
legény üldözött, háborodottan.

Egy nagy füves legelőn engem akart
megannyi láb és fele annyi fej.
Időnként egy pásztorféle megzavart,
ha sípolt – a fiúkra hatni kell!

A himnuszokat elég jól ismerem,
de volt egy Istenes – az volt a szebb:
ahogy meghallottam, hát ott hirtelen
gurulhatnékom az adósa lett.

Ha olyan lábak közelébe értem,
kedvem támadt segíteni rajtuk:
mert akarták - rezgő hálóba tértem,
s akkor az égig ért fel a hangjuk:

sok százezer szívből valami átok
szakadt fel piros-fehér-zöld színben.
Minden focinak hasonlót kívánok –
és az ottaniakat irigylem!

2016.06.23.

 

 

A pusztai kőkereszt

Nagyapám a hittel egyidős volt:
tejjel szopta, s véle egynapon holt.
Apám veréstől készült folytatásra,
s hitetlenül tekint a nagyvilágba.

Belém az eszmét tortaként tömik –
cukrászlegények karddal feltörik,
s számba nyomják: „edd az édeset" –
és a gyomrom egyre émelyeg...

Valamikor – de nem most – elfeledett régen,
mikor még csak madár repült fenn az égen,
s lent alatta lovak tiportak a porban -
bőség volt papsajtban és illatos kaporban -,
érintetlen állott a végtelen puszta,
s azt a magyar lélek akkor még nem unta.

Kiskunok vidékén, Alföld közepében,
homokfelhő kószál forró nyári szélben,
még a délibáb is úgy bebábozódott,
égen hullámozni alig talál módot.
Fonnyadt tőgyű marhák homokrózsát esznek,
viperák a kíntól kétszer is vedlenek.

Kókadt levelei egyre ernyedeznek –
tengeri táblában álló zöld seregnek.
A rica tányérja hőgutába égett,
tökindák futkosnak némi árnyék végett.
Merre a szem ellát, bősz ballangók futnak –
egyik forró dombról a másikra jutnak.

Legeltetni küldték torzsra a kis árvát
két fejős tehénnel – a vidéket járják.
El-elbóbiskol szalmakalapjában,
de hiszen reggeltől egész estig nyár van!
Két jámbor barátja kolompját lóbálva
kukoricás szélét elérni próbálja.

Öt éves. Anyja még ősszel szenderült el -
tizenegy szülésben a teste merült el
gyermekágyi lázban, tanyás vajúdásban,
mint Jézus-hit régen áruló Júdásban,
a magyar örökség sötét Világosnál,
pesti srácok szíve sok senki ávósnál.

Most éppen a dombra kaptatnak föl hárman,
ami ott domborul a kies határban,
porlepte országút széle harap rája,
mint a tűző napfény gulyás kalapjára.
A túlsó oldala lankás, eresztékes,
bokája zsombékos, körül fűtől ékes.

Feljebb már integet az árpa kalásza –
beérik lassacskán a Nappal űzött násza.
Szélére hever le, s beletúr a gyermek:
ő a kis pásztora minden árpaszemnek –
szántotta a földjét – apja parancsára,
vonszolta az ekét két gírhes kancája.

Dombra föl, síkra le – nyúzták a föld bőrét –
hajnaltól estig egy ilyen nap öröklét.
Csípte bögöly, szúnyog, szemét könnye marta,
hamvas gyermekarcát szürke por takarta.
Ó, hogy fájt a lelke, de sajgott a szíve –
itt hagyta jó anyja, az egyetlen híve.

Hat lány a tanyában, bátyja iskolában –
családfenntartó lett szinte kiskorában.
Apja buzgó hívő, Szent Antal barátja,
munkakerülését több hold földje bánja.
Kisbirtokos múltját a kor elfeledte,
de a tartás maradt: soha nem temette.

Itt a domb, s a tetőn száz éves kőkereszt.
Hegyi kövek tartják – a szikla nem ereszt!
Messziről hirdeti: a hit minden fölött
álló Isten-vágyás – rózsa paréj között.
Krisztus kínzott teste rávetül a tájra –
megfájdul a lelke rögtön, aki látja.

„Nem Szegfű, nem Riska – oda föl nem megyünk!
Van itt elég gazdag, édes ízű gyepünk.
Nem tapodjuk össze a kalászos árpát,
nem csapunk a dombon szöcskeűző lármát!
Őt sem háborítjuk – kőszíve nyugalma
téres, lomha pusztán a béke uralma!"

Nem megy ő, ha nem kell – régen nem szíveli:
lelke áhítattal igazán nincs teli.
Inkább fenyegető az ódon feszület
számára. Igen langyos a hevület,
ha ránéz – valami rossz emlék, árny-ómen
szállja meg, s fojtogatja mindahány ámen.

Legutóbb, pár hete – szép május elsején,
munkás József napján volt apjuk oly serény,
hogy mind a nyolcuknak dombra kellett hágni,
Krisztus lába előtt gyermekbűnt megbánni
Úr angyala imát mormolva féltérden,
már vagy harmadjára csak azon a héten.

Keresztvetés után megalázó módon,
a száz éve málló, esőn ázó, ódon
szobor lábfejét meg kellett csókolni.
Ellene vergődni? – nem volt okos szólni:
bajusza alól a nagyhatalmú apjuk
szíjas szava csattan, s bánja a kobakjuk!

S mit ad Isten – másnap, a vén út porában
megszürkült, egytermes pusztaiskolában,
gyermek-orgonasíp középső sorában
vigyorgók –akiktől mindig is korábban
kelt – csúfolni kezdték a kőcsókok miatt:
mi szégyen volt akkor folyton hallgatni azt...

S aztán később lábra kelt egy mende-monda –
mintha apjuk lenne a puszta bolondja -,
valaki eszéből kipattant egy önérzet-bántó,
félárva kisfiú szívét mélyen szántó
vád, s a szelek szárnyán szétterült a pusztán:
pogány rítust követ bogaras apjuk tán!

Súgták vénasszonyok piaci napokon –
mindegy volt: idegen, vagy éppen, hogy rokon.
Tárgyalták ivóban vásáros férfiak:
„Biztos megrontották, biztos rossz vér miatt.
S az a sok árva mind – éhezteti őket:
csak a Szent Antalnak, csak a Krisztus-kőnek..."

Hajnali órában, mikor még a puszta
csikorgó homoki álmait alussza,
sonkát csúsztat inge alá a félbolond,
s mezítláb, kalapban oson: irány a domb!
Az út felől kaptat, ahol cserjés oldal
takarja alakját, s nem látszik a sódar.

Megáll a feszület előtt, térdre rogy le,
mintha ő is kővé válna, s tán sehogy se
lenne mozdítható többé – meredt szemmel
imákat mormol szinte szerelemmel.
Ámenek, keresztek özöneit gyártja,
s leteszi a sonkát a kis támsziklákra...

Valaki meglesi – s amint ereszkedik
le a dombról, máris merészkedik
áldozati húsért Krisztus elé jutni,
s aztán kárörömmel más irányba futni.
Szent Antal vigasza kísér egy áldozót,
mint forgás öröme az első bálozót.

„Megette a nagy szent az ajándék sonkát? -
kérdezte a padtárs – micsoda bolondság!"
Ráégett a bélyeg, rá a homlokára,
lelke grádicsának mindegyik fokára,
rá az életére, gyermek-álmaira –
fáj most minden kereszt, a hit, fáj az ima!

Elfogyott a puszta, felnőtt a legényke –
ritkán néz fel híven a végtelen égre.
Nem vet keresztet sem pléh-Krisztusok láttán,
s templomban is ritkán hűl az ing a hátán.
Hogyha délben harang szól ki a toronyból,
magyar szíve inkább Hunyadit dorombol...

2016.06.18.

 

 

Békegalamb

Háborul a világ, atomfelhők gyűlnek –
Sztálin orgonázik vérrel tömött fülnek,
lopakodó halál antiradart hadar:
minden mindent zavar, minden törvény badar...

Gránátalma robban, kicsattan a maszlag,
amin a Föld hintáz: selyemszál a madzag.
Csillag sóhajt űrport, elborul a Nap is,
csonttá fagy az áram, felforr a patakvíz.

Hadurak, hadurak Nagy Sándor nyomában,
ti göcsök, rákfoltok égig érő fában:
milyen hóbort uszít fajotok szívére,
örök dobbanásban magatok is vére –
Káint űztök megint Ábeles testvérre?

Van-e még a Földnek vágyni való kincse –
miért üvölt igent éhes szátok nincsre?
Dzsingisz Kán, Szulejmán , ezer Napóleon:
hányszor égjen még le a marsi Pantheon?

Fehér galamb röppen – tolla hull a Földre,
csőrében véres ág – elrejtené, szökne.
Ostoba íjász, te: ne lődd le, ne lődd le!
Elpusztul a világ örökre, örökre...

2016.06.17.

 

Lappok

Lappföldön hóújságot lappozgatnak.
Az asszonyok lappos mellűek,
de ők viselik a kalappot.
A házak alappja jégből van –
a lapp emberek alapposak!

2016.06.16.

 

 

Árnyékporszívó

Figyeljetek csak a magyar géniuszra,
mert időnként tangenst borít a cosinusra,
s Eukleidész után két Bolyait meneszt –
más járható utat választ: nem azt és nem emezt...

Unatkozik, tehát nekilát, s feltalál:
életre kel bizony Lázár, s a tetszhalál!
Máskor csak kipattan úgy az agyi szikra
belőle, s lángot vet Mózes csipkebokra.

Ez a toll is, mellyel krónikáját írom,
gondolatként átment Mister László Bírón.
A kockavetést is a nagy Caesar kezdte,
de már Rubik Ernő volt, aki befejezte.

Most is, most is különc: nagyot, újat akar,
amivel a világ nyugalmába zavar,
amire azt mondják: megint a marslakó,
pedig a léte már régóta torz, s fakó.

Mit szeretne, mit is akar összeütni,
a harminchat fokos agyával kisütni?
Hát egy ügyes gépet, ami eltakarít
minden olyan árnyat,
amit azon tárgyak
vetnek, melyeket a fény vakon is vakít!

Árnyékporszívó lesz a becsületes neve –
még nincs meg, de már is hiányzik eleve!
Nem lesz a világon semminek árnyéka:
Naptól elzárt utca, sötétség játéka,
lélek sem szomorú, s veszedelem szele –
székbe is árny nélkül pottyan „az" majd bele...

Persze, a napórán nem múlik az idő,
nem lesz annyi sürgős, kimódolt hajcihő.
Tán még a Föld, s Hold sem árnyékolja egymást:
hold-, s napfogyatkozás? Nézd komám – s ne lásd...

Aztán ott az igaz nagy nemzeti haszon –
nem kell a magyarnak többé csúszni hason:
mert hiába vet rá árnyékot a gólem –
előveszi gépét, s hol volt árnyék, hol nem...

2016.06.16.

 

 

Sejtelem

A kutya megérzi a rákot:
kiszagolja, mint a heroint.
Heroin és rák jó barátok –
meg-megidézik a halloween-t.

Vajon tartja-e titkát az eb:
„megfázhattál gazdám, csak ennyi",
s ha előbb az orvos látja meg,
enged-e még jövőt remélni?

Rémület, s megnyugvás – de meddig
játszódik a test a lélekkel,
s a gnóm sejtek meddig engedik,
hogy halkan ketyegjen a vekker?

Gyere kutyám, játsszál most velem –
hagyjuk a kórok orvosait!
Hozd csak vissza a botot nekem,
s közben szorítsd az orrlyukaid...

2016.06.14.

 

 

Borongós

Az utolsó pohár vörösbort
az ördög itatja velem.
Az isten se tudja, hogy miért:
de elfogadom, s nyelem.

 

Az igazmondás bájitala,
búsuláshoz elixír –
a fene se gondolta volna,
hogy az ember ennyit bír...

Ha négy-öt magyar összehajol,
abból biztosan baj lesz!
Persze az mégsem földrengető,
amit a macskajaj tesz.

Mije van a fának – levele!
Mondotta volt jó apám,
s csak csodálkoztunk mi fiai
a páratlan huzatán.

Anyánk miatt, vagy a hazáért,
vagy mert kutya a világ?
Ebből a nagy mókuskerékből
időnként ő is kiszállt.

Perelte anyánk, de hasztalan:
oly bőven mégse igyon!
Mint ki süket – leballagott
a fa pincegrádicson.

Homoki bora volt mindig is.
Mint egy rendes iparos
betartotta a regulát, de
csak néha volt italos.

Este a disznókat figyelte –
könyökölt a palánkon,
s munkált benne valami keserv
fel-fellobbanó lángon.

Ki hitte, mennyi a magyar bú,
s hogy átszáll a fiúra?
Csuda vigye a végzetet,
mert merre visz, ki tudja?

2016.06.13.

 

 

Kerti mondolat

Pipitér, pipitér
áruld el, hogy ki mit ér:
rózsafejed mit ítél?

Galagonya, galagonya
kinek vagy te a rokonya?
Bokrod, mint a tűzrokolya.

Kék a kökény, kék a kökény –
merre lehet Cserebökény,
hol terem a cifra lögény?

Málna, málna,
ha leginkább komálna,
együtt mennénk a bálba.

Szamóca, szamóca,
kiskertek vadóca,
izzik a kanóca.

Ribizli, ribizli,
nem szeret a grizzly,
ne próbáld cikizni.

Egres, egres,
a nyarad meglesz,
nagyanyó eltesz.

Szeder, szeder,
tele már a veder,
s te magadból szedel?

Cseresznye, cseresznye,
lombodba eressz be,
nézzél a szemembe.

Egy meggy megy,
szembe megy a másik meggy...
én az üveg, te a cigány,
jaj de meleg a kacagány.

Sárgabarack, őszibarack,
még egy hétig érni maradsz,
maradj nyugton, most mit vacaksz?

Alma, körte, naspolya,
nyelvek, ínyek ráspolya,
talán mégse zápolya..

Kiskert, nagykert,
húzd föl a vekkert,
várjad a reggelt.

2016.06.12.

 

 

Meglásd

Meglásd,
megöljük egymást!

Te úgy ölsz meg engem, mint hajnalt a napfény,
mint Holdat a felhő, a fagyot iszapszén,
amint imát sírás, hűséget megszokás,
ahogy tó nyugalmát éjjeli kődobás.

Meglásd,
megöljük egymást!

Én úgy öllek meg, hogy majd magadra hagylak,
mint buzgó híveket a kihűlő paplak,
amint űri tájat a csillag melege,
ahogy a haldoklót emlékek serege.

Meglásd,
megöljük egymást!

Lassan, de biztosan, ahogy idő morzsol
csillagrendszereket táguló kozmoszból,
miként memóriát agyból az Alzheimer,
ahogy földi múltját egyszer majd az ember...

2016.06.12.

 

 

 

Csillagfoci

Ha távolról nézzük a Földet –
gömbölyű és rúgni való!
Hogy kitől származik az ötlet,
nem sejti azt rajta lakó.
Gigászi focimeccs készül:
atlaszok, titánok meccse,
az egész Tejút beleszédül,
csillag ki nem hagyná egy se.
Az Isten lesz a sípos bíró,
két ördög két Sátán-küldönc:
aki fent szalad, az pro primo,
s pro secundo, ki lent üldöz.
Kíváncsi angyalok felhőkön
ülnek, s rágnak ostya-körmöt,
festett zászlók glóriás főkön,
s Mihály ark' hajrákat dörmög.
Tejút Bajnokság – égi buli,
bedilizett a morc kozmosz:
kell néha egy kis csihi-puhi
a dögunalmas kronoszhoz.
Göncölszekér az utaztató,
ha távoli drukker jönne,
s Vénusz a pikáns szállásadó –
ő biztosan nem megy tönkre.
Kisbolygók csillagport árulnak,
bájitalt küld egy fekete lyuk.
A pupillák egyre tágulnak...
Síp szól, s egy titán belerúg
a Földbe – rögös pályán pattog,
megrázkódnak a földlakók!
Félrevernek ezer harangot –
csak páran élik túl a gólt...

2016.06.11.

 

 

Fehér bivaly

Ha nem kell a dalom senkinek,
hát odaadom mindenkinek!
Amit fülekbe dudorásznék,
mint lakodalmas nótát násznép,

amit tereken hegedülnék,
zsúfolt piacon muzsikálnék –
ahol másokkal elvegyülnék,
miközben magamért kiállnék.

Az én dalom mind közt a legszebb,
abban egy árva szív énekel,
a legárvább szív, mert vesztett:
bősége senkit sem érdekel.

Gyöngysor szavaim porba hullnak,
homokba süllyed igaz igém.
A sóhajtásom vízbe fullad,
s lefejeznek a Duna jegén.

Kincseim szórom – hadd hordják szét,
mint Koppány testét, de százfelé.
Tessék a sámlim – házi szószék-,
s kelyhem is adom: kár bor belé.

Elnyeli hangom irigy zsivaj,
babérkoszorúm tapodják csak –
én, az utolsó fehér bivaly
nekivágok az éjszakának.

2016.06.11.

 

 

Biztatás ocsúdásra

Nagy az én lelkem – zsírosra hízott,
mint tömött liba piheg a vackán.
Karcsú volt, míg Tebenned bízott,
aztán megromlott senkik hatalmán...

Meddig hazudunk hamis balladát?
A forradalmak pezsgőbe hullnak:
a népítélet véren ballag át,
s a hóhér végül pohárba fullad.

Mindig ugyanaz a színház játszik,
s a darab se más, csak a díszlet új.
Az igazgató vígan parolázik,
s újszülött nézőt csábít huncutul.

Nincs már több idő, ne játsszuk tovább
a dózsagyörgyös ötvenhatokat!
A modern ember egyre ostobább:
nem kéri jussát, inkább fosztogat!

Görnyedt háttal jön a túlvilágra –
csak hasznát hagyja a dőzsölt másnak.
A kibelezett „bal" tulipánja –
gőzölt agyának sója a másnap.

Valaki nézzen végre tükörbe –
az ember arcát meg kell menteni!
Torz törvényekben az eskü görbe –
jog az igazat sosem engedi!

Vannak még röpke percek ocsúdni –
aztán daráló harap a húsba!
Visszafelé lő parittya, csúzli:
ne húzzunk többé lapot a húszra...

2016.06.11.

 

 

Sörözés

Fürdik a vesém:
iszom a sört.
Hazug a mesém,
veszem a kört.

S ahogy dől a sör,
a mese nő –
csak duzzad a kör,
s a vesekő...

2016.06.10.

 

 

Csendélet a konyhában

A konyhában apró neszek űzik egymást,
párbajuk foszlányai kifolynak az ajtó alatt.
Kicsiny koccanások, csörrenések:
némely üveghang, más porcelánok szopránja
és csak egy-egy tenor, netán basszus felelget.

Mi lehet ez?
Valami vendégjószág kóricál a spájzban,
s lök óvatlanul befőttesüveghez konzervdobozt?
Volt már egér a lakásban –
három napba telt kitessékelni a kis cincogit.

Nem, nem – az edények játéka ez.
Végre maguk közt lehetnek, s beszélgetnek.
Frissen fürösztve a család kedvencei –
nem régen még a mosogatógépben gőzölögtek -,
tányérok, bögrék, poharak a fő trécselők.
Bejelentkezik a leveses fazék – bableves volt az ebéd -,
de a férj, a vastagfenekű lábas hamar leinti:
a nyomaték kedvéért megzörrenti méretes fedőjét is.

És persze a palacsintasütő, meg kedvese a wok –
a serpenyők bölcsei – külön párbeszédet folytatnak, egymáson...
A borospoharak jókedvűen koccannak még egyet, emlékezve
a nemes nedűre, mely élénk színt kölcsönzött nekik.
A fiókban helyezkednek a kanalak, villák, kések –
a kenyérvágó fogat reszelne, ha a késélező a közelébe csúszna.
Száradna már a szivacs – igen elázott -, s a konyharuha
irigykedve lebben egyet a papír törlőkendő tekercs felé.
A hűtők monoton morajlanak: őrzik a hibernált jövőt.
A tűzhely pattog időnként – kihűlő teste vacog az éjben...

2016.06.10.

 

 

Kereszt-rejtvény

Jézus halála ős keresztrejtvény,
csupán négy betűje ismert: I.N.R.I.
Különös bibliai körülmény:
új próféták mertek róla írni.

Fekete mezőkkel tűzdelt tábla,
keresztszemes minta hit palástján.
Folyton változó megszentelt ábra:
hieroglifa sorsdöntő kártyán.

Vízszintes harminchárom: ennyit élt –
ékezet nélküli a sziklasír...
Megölni Isten fiát, mert ígért?
Egyetlen szava is örök manír.

Függőleges kétezer: most is él -
ékes bizonyíték halál ellen.
Buzgó megfejtő: hited mondd mit ér?
Vigyázz mit írsz: csak radír ne kelljen!

2016.06.09.

 

 

Verebes

Láttál-e már hím verebet
csőrét fenegetni,
szürke tollát borzolgatva
magát kedveltetni?

Ugra-bugra táncot járva
ereszen illegni,
bűvölt tojót igézgetve
bókokkal illetni?

Kettőt fen a cserépszélen,
tottyan hozzá hármat,
nekilendül bizakodva
a szemközti fának.

Ágon lesi, agyon nézi,
szép kedvese várja –
izgalmában kecses farkát
ötven hertzen rázza.

Mellé libben, billen kettőt:
oly nagyon akarja –
de a többit titok fedi,
falevél takarja...

2016.06.08.

 

 

Elmélkedés

Aki egyszer már megjárta a Semmit,
annak a Minden káoszos forgatag.
Átérezni a „lenni, vagy nem lenni"-t:
a világ csontváza omló-roskatag,

a földpálya poros elkerülő út,
s a Hold egy angyal koponyája annak –
feledés gödrébe menekülő múlt,
siketek fülében fészke szavaknak.

Elme az elmét soha meg nem érti,
pedig az anyag önmagára tükröz.
Magát az Istent is hiába kérdi:
még az Úr sem ért efféle trükkhöz.

Hatalmas mozi a koponyám belül,
homlokom mögött hófehér a vászon –
a lelkem néha kíváncsian beül,
hogy az emlékei közt kotorásszon.

Ki a gépész és a film mitől pörög,
hol őrződnek az átkódolt tekercsek?
Hova lesz a sok kép, ami hömpölyög
és a hangözön, mi olyankor serceg?

Mitől lesz zavart, vadul háborodott,
mikor a lélek magától menekül,
az élet szaga oly áporodott,
s miért marad a világon egyedül?

Aztán, ha tisztul, vajon mi mossa át,
miféle résen süt be újra a Nap?
Hogy rendez a káoszból harmóniát
és bont le egy egész kínai falat?

Titkok titka vagyok önmagamnak:
magamon belül, s mégis csak idegen.
Valami világon túli anyag hat,
mikor húrokon játszik az idegem.

2016.06.07.

 

 

Cseresznyerigó

Rám fütyült a rigó,
mintha a haverja lennék:
„figyelj csak, halihó..." –
pedig éppen ő a vendég.

Ott habzsol a komisz,
ahol fekete a bogyó –
„az éneked hamis
komám, te tollas raboló!"

Hogy győzi a kettőt:
tömi a begyét és dumál?
Ily duplalövetűt
ki látott – kétcsőrű madár?

2016.06.06.

 

 

A magányos Isten

Hazaértem, kezem a kilincsen –
s akkor megszólalt bennem az Isten.
Olyan élő volt és olyan tiszta:
jelenlétét a lelkemre bízta.
Nyugodtan beszélt, tán apám hangján –
mikor biztatott: „Csak küzdj, kis hangyám!"

Ó, hát én értem teremtőm szavát,
mint mesélő hitét a balladák,
lábat az út, ha rajta ballag át.

Már régóta csiszoltam rest elmém –
mennyire bántana, de restellném,
ha leereszkedne hozzám az Úr
és én csak bambán néznék válaszul -,
érteni szavát az időn túlról,
a „minden egy"-ből, amidőn úgy szól:

„Eljöttem ítélni élőt és holtat,
tudd: nem volt tegnap és nem lesz holnap –
nekilököm a rosszat a jónak!"

Küzdök én Uram és bízva bízok:
nevetve gyengülök, sírva birok.
Oly komisz ez a nagybeteg világ
és mégis oly szép. Ne keress hibát,
hisz a te műved, s benne az ember:
szegett lélekkel, vergődő testtel.

Fogadd szívedbe gyarló gyermeked,
hisz én vagyok a játszótárs neked –
nélkülem magány árvulna veled...

2016.06.06.

 

 

Angyalok ha fürdenek

Az eső friss szaga:
angyalillat maga.
Mikor bálba készülnek az angyalok,
mindegyik tükör előtt andalog,
s glóriát és szárnyat igazít –
hogy megtalálja mind közt az igazit -,
habfelhő fürdeti, napsugár ámítja,
angyalhaját langyszellő szárítja.

Ó, de a menny is öreg – avul:
lyukas fent is, lyukas alul.
Fent a kacaj szökken belőle,
lent beleiszunk az esőbe.

2016.06.05.

 

 

Menekülő élet

Temetőkút könnytől bővizű,
fájdalomtól fényesek a cseppek.
Bánatvirágoznak fakeresztek,
s ott az emlék mindig kő ízű.

Csatatéren véres pipacsok,
halálhörgés a hajnali harmat.
Kíváncsi szél holtat kitakargat,
s csontból harap kövült szivacsot.

Nemzedékek egymásra vetülnek,
naptárban reked a szürke ünnep –
régi hanton új hant kerekül.

Elunt szavak koktéllá vegyülnek –
márványpárnák holt álmoktól gyűrtek:
az élet magától menekül...

2016.06.05.

 

 

 

Űzetés hiába

Valami csábít, valaki lökne:
„indulj, élj innen távol, csak itt ne!"
Valami kábít, valaki döfne:
„ne lássam többet a fiaid se!"

Roppant áradat hömpölyög szerte:
ember cunamit lökött egy rengés.
Az árny a maga árnyát követte,
s üldözőt szült a méla merengés.

Én nem megyek el, hiába űztök,
engem nem enged soha ez a föld –
több ezer éve szüntelen küzdök:
örök szerelem-kötél ez a flört.

Haszonlesői élőnek, holtnak –
velem nem birtok: én vagyok itthon!
Itt befellegzett a kufár boltnak:
velem van Ő, hogy ponyvát borítson.

Csak nekem dobog a Pilis köve,
én tudom, hol van ott királyi sír.
Én látom: szív a Duna ívköre,
s áll a tanúhegy, amíg állni bír.

Nem tudhatja más nyelvem titkait:
a kétszer kettő énbennem józan.
Csak engem őriz féltve tiszta hit,
s dicsér meg néha: „gyermekem, jól van...".

Itt legédesebb a töppedt szőlő,
s lágyabb a kenyér, mint a sóhaj.
Nyűtt húrokkal sír együtt a regölő,
s gyógyít a múlt földmélyi sóval.

Innen nyugatra nem röppen turul –
csak eddig hozza a fény-kerecsent.
Sehol úgy akác mézre nem dúsul,
s itt a legsűrűbb pusztán a csend.

E földben nyugszik ezernyi Zrínyi,
virágot táplál búvó vérfolyó,
itt lehet mélyen a szívből sírni,
s drágagyönggyé lesz a puskagolyó.

Van-e más népnek lyuk a zászlaján,
királyi éken elferdült kereszt?
Növeszt-e hajat máshol árvalány,
s lakja-e fecske a nádas ereszt?

E földből nőttem, ő táplált végig –
jóra tanított és jót érdemel,
mert innen látni tisztán az égig,
ha az irgalom majdan felemel.

Űzött vándorok és bősz űzetők:
az én kezemben áll jól a kasza!
Ne fújjatok – mert éget – tűzre hőt -
menjen békével hordátok haza:
nektek ez gyarmat, de nekem: Haza!

2016.06.05.

 

 

Ördögrózsák

Ördögrózsák feslenek,
mállik a Hold az égen,
megigéznek szellemek –
káprázat csak az éden.

Hagymaszirmok rejtenek,
csillag fénye a létem.
Zúgó szél, ha eltemet,
hangyasajt az ebédem.

Harangzúgás énekem –
szertegördül a felhőn,
idő botlik véneken,
hogyha a Vénusz feljön.

Adj szívemnek menhelyet,
ne találjon a holnap,
majd ha szól – az Úr helyett
feltámasztom a holtat.

2016.06.04.

 

 

 

Hallottaim

Ó, az én bús hallottaim
bűvös számokba bújtak,
mint dallamokban kotta, rím –
úgy őrzik ott a múltat.

Ha meglátom síri számuk,
hívnám a túlvilágot –
tán sorsomat bízni rájuk,
hisz köztük van, ki látott

igaznak engem egy percre –
vad, korhely ideákban -,
mikor játszott a szerencse
bennem: bukott diákban.

2016.06.04.

 

 

A Haza balladája

Marcikám, ha majdan betűimet fejted,
s édesanyád nyelvét addig nem felejted,
nem emészti idő versem hordozóját –
fehér papíromon élnek még a strófák -,
húzódj be malaszttal békés félhomályba
és eredj nagyapád sorai nyomába!

Nem voltam én soha bölcsek köve őre,
nem ittam áldomást korán medvebőrre:
megfontolt szándékkal néztem a világot –
megtiszteltem azt, ki nálam többet látott.
Mégis, most figyelj rám: nagy titkokat mondok,
mint az ágra röppent madárnak a lombok.

Volt hol okosodnod: jártál iskolába –
kitűzted zászlódat tudás várfokára,
széjjelnéztél onnan, csillagokig láttál:
káprázott a szemed esti holdvilágnál –
mi dús a mindenség atomtól az űrig,
s a mindenek egymást hogyan, merre űzik?

Űzetés az útja földön az embernek –
nem érti meg, amíg játszadozó gyermek
és csak anyja ölén ringatja a sorsa:
gyönggyel rakott, kincses álmoknak adósa.
Messziről kerülik mordult ordas hordák –
halasztják a vágyat átharapni torkát.

Tudod, volt egy ország – világok virága,
földi éden. Csősze: királyok királya.
Napsütötte rónák, kenyér ízű tájak –
simogatták földjét mennybéli bűbájok.
Ezüst színű folyók rúnát róttak rája,
Szűz Mária kötényt terített alája.

Jeges szelek felől hegyek karéjozták,
déli langyos szellők széltében futkosták.
Lankáin bársony bor nektárja mézelgett,
s az ivók ajkáról lágy dallam szédelgett.
Szűz lelkű templomok istent csalogattak,
békés nyájak mellől hű kutyák ugattak.

Irigyelték körül, irigyelték távol
egyik óceánig másik óceántól:
királyok, vezérek, népek űzetői,
kiknek vágya dúlni, kiknek bűne ősi:
tiporni, rabolni, kéjjel öldökölni,
mindent kútba dobni, mindent tűzbe lökni.

Hegyekről zúdult le tatár fergetegben,
lángoló nyilakkal tüzes tegezekben.
Oszmán had hömpölygött, meg sem állt a szívig –
nemzedékek sorát lökdöste a sírig.
Osztrák, német, orosz mellkasát taposta,
hordta drága kincsét szerte portya posta.

Ahány ellen, annyi hőst termett a vérző
ősfa nyesett ága: némán sírba térő
népe csak feltámadt mindig újra, s újra –
kipattant gerince lett az íja húrja.
Roppant öklét vágta évszázados gúzsra,
s vérszívóit sorra ízzé-porrá zúzta.

Gyűltek aztán kapzsi, űzött ősi törzsek –
ők is megkívánták a vén tölgyi törzset.
Ármányt szőttek, ami a világra borult,
s rágyújtottak vadul két őrült háborút.
Vérzivatar tombolt, megingott a Föld is,
lenyúzták húsáról mindkétszer a bőrt is!

Szelídek országát körbevágta olló,
máját dögkeselyű tépte, szemét holló
vájta. Szabad szívét igába kötötték –
ragacsos mancsokba szorult a kötőfék.
Még egy felhorgadás, még egy vad öklelés –
aztán csend és halál: a kígyó köre kész...

Marcikám! Ez volt rég őseid országa –
magyaroknak földje, mosolyok orcája.
Keresd meg a sírját, terítsd rá imámat:
meglásd, hálás lelke feléd is kiárad.
S ha azt súgja: indulj, vidd a szíved haza –
tudd: ő volt mind közt a legédesebb Haza!

2016.06.03.

 

 

Mindent vissza?
Trianon 96

Mindent vissza? Ó nem, csak ami megillet,
amin még nem hamis a pecsét, a bélyeg,
amibe még nem mart pusztulást a halál,
s ha békén hagynátok, maga visszatalál.

Maradjon tiétek a hegy – nem gurul el,
a folyót se kérjük – az meg nem dugul el:
minket is őriznek a roppant gerincek,
s nálunk is öntöznek messzi fürge vizek.

Mi a földi javak nélkül is beérjük –
azt, ami a szívé, csupán csak azt kérjük:
amitől nemesül a megtiport lélek,
s magyar lehet ismét a dúlt magyar élet.

Vissza, visszakérjük: tépett szavainkat –
néven nevezhessük gaz gyilkosainkat,
a tolvajt, ki lopta kalász-nyarainkat,
s aki bocsánatra is csak fejet ingat.

Vissza, visszakérjük: holdas dalainkat
mind, ami vigasztal, kisgyermeket ringat,
büszke nyerítését táltos lovainknak,
turulmadár röptét, ahogy szállni biztat.

Vissza, visszakérjük: négybe vágott múltunk,
mindent, mit nem küldött papoktól tanultunk –
értelmét, amiért ezer évig hulltunk,
s kéjetekre egymás szívére uszultunk.

Mindent vissza? Ó nem, csak ami megillet,
mi a jog mérlegén megáll és nem billeg.
Végre fogadjátok el: magyarok vagyunk,
s mindent, mit loptatok – végleg rátok hagyunk!

Békéscsaba, 2016. június 4.

 

 

A véres tej balladája

Erdő szélén kunyhó, ótvar fala szürke –
messziről kerüli róka, farkas, ürge:
pókhálós az ajtó, egy hunyorgó ablak
lesi a világot – harmóniát zaklat.
Vajákos némberé - szurokszínű macska
vigyázza a rendet nála – lócán vacka.

Kerüli azt pásztor, téli kóbor vándor –
mint a tűz a víztől, kehes sarlatántól,
úgy tart az anyótól mind a tanyavilág:
nem illatoz ott más, csak a banyavirág!
Mondják, hogy sünt áztat bolondgomba borban,
s paprikást főz vele lyuggatott lavórban...

Messze, túl az úton, kukoricatáblán,
délibáb rajzolta ákom-bákom ábrán,
él egy másik asszony, s vele árva lánya.
Piros cserép, fehér falak – a tanyája.
Udvaron kútágas, az itatóvályú
itt-ott ereszt, de mély, hosszú – akáclábú.

Az istállónak csak egy jámbor lakója
van: a horpadt tehén – már régen nincs borja.
Reggel a leányka karózza a rétre –
hogy legyen némi tej minden nap estére.
Ki-kinéz az asszony legelő barmára,
tűző napsütéstől még igen sajnálja.

Csak este lett megint – zümmög ezer szúnyog.
Megduzzadt tőggyel a tehén némán kullog –
csörömpöl a lánca, rángatja a pányvát,
meg-megijesztgetve a terelő árvát.
Jászolhoz megköti – jő is az anyja már:
kezében fejőszék, hóna alatt sajtár.

Lövell a fehér tej, habja felverődik,
mélyül a hangja is, ahogy telítődik
a sajtár – lesz elég: jut a macskatálba -
nem kell éhen menni éji macskabálba.
Bögrét merít, s adja lebzselő lányának.
Túró lesz a tejből: napokig rájárnak.

Megvirradt – kél a Nap, s forog minden újra.
Szorgos édesanya: kamrába visz útja –
fehér vászonkendőt emel, hogy megnézze:
mennyi tejföl gyűlt fel alvadó tejére?
Döbbenet, halk sikoly, csak hápog a szája:
véres tejjel teli az esti sajtárja...

Valaki szemmel vert, valakit átkoznak!
Vagy az ő fejére, vagy lányára bajt hoznak!
Betegség, gyors halál, jégverte tengeri?
Villám csap a házba, ég alá kergeti?
Záporoznak egyre félelem-forgácsok –
ki adhat, hol adnak megmentő tanácsot?

Észbe kap egy régi, istentelen próba –
nem csinált olyat tán senki sem azóta...
Szeme villámot szór, felköti kendőjét –
hirtelen beborul az addig derült ég,
csendesül a rét is: tücskök hegedűje,
azonmód jól lakik a tehén bendője.

Sajtárját felkapja, kirohan a kúthoz,
bedugja a vályút – maga elé sugdos...
Kergült véres tejét beönti víz gyanánt,
mint kit vízitündér rejtőző titka bánt.
Szétömlik a vályú hosszán alvadt tej, s vér –
egymásra gondol most szerte minden testvér...

Hol a balta?! Szegen lóg a fáskamrában –
nyelét kapja, s rohan vissza hamarjában.
Végighúzza ujját fénylő íves élén...
Belevág a tejbe! Előbb a legszélén,
s aztán végig, sűrű, erős csapásokkal
sújt le a masszára ok nélkül, vagy okkal?

Háborodott fejjel, tátott szájjal űzi
az átkot – az Isten látja őt, de tűri...
Átsuhan egy árnyék hosszan, majd keresztben –
megmarad a porban: Krisztus a kereszten...
Villám csap a gémbe – felrántja a vedret,
kiömlő víz vájja magának a medret.

S akkor felsikolt, mint megidézett szellem –
görnyedt hátú némber – a boszorkány-jellem
ott a kútnál. Haját tépve csak esdekel:
a baltát, a verőt, azt messze vesse el!
Fölnéz a félőrült habzó szájjal rája:
ahányszor lecsapott a tejre baltája,
annyi a seb – vérzik minden porcikája...

2016.05.31.

 

 

Rigóság
Marcinak

Rigónak lenni jó dolog –
csak fáról fára kódorog,
füttyög a nagyvilágba
és leszólja azt, ki látja.

Befészkel kúpcserép mögé,
s úgy véli, minden épp övé –
bosszantja, hergeli főmet:
uralja egész tetőmet!

Kéményre röppen peckesen –
lármázni készül lelkesen:
sárga csőrét légbe szúrja,
s kékebb lesz az ég azúrja.

Messze zeng paródiája –
hangmesterek jó diákja:
hallás után kész a kotta,
s persze ő, ki megalkotta.

Kigúnyol gerlét, verebet,
játszó, sikongó gyereket,
s egyszer ő volt itt a mentő:
szirénázott, mint a mennykő...

Hogyha füvet nyírok néha –
mókás egy tollas portéka –,
mögöttem leszáll a torzsra:
pattog, mint megszáradt morzsa –
bogárnak annyi a sorsa...

2016.05.31.

 

 

Tűnődés

Felednek már engemet:
hagymaszirmok rejtenek,
kagyló öble eltemet.

Felhők hátán szökkenek,
Hold ölébe röppenek –
csillagkaput zörgetek.

2016.05.31.

 

 

Áldásom rátok

Ha meghalok én szép halott leszek:
megsimogatni támad kedvetek,
csókot adni márvány homlokomra,
mielőtt még porba omladozna.

Elnézitek majd fagyott arcomat:
miként bocsájt meg fogyott harcokat,
okos szavaktól derűs ajkaim –
mint imák fölé feszült baldachin.

Megérzitek még szívem dallamát,
amint a túlvilágra ballag át
és dúdol még egy ősi balladát...

Ha meghalok én jó halott leszek:
mindenkitől tisztes búcsút veszek.
Nem kell drága virágot vennetek –
én ingyen is megáldlak bennetek!

2016.05.29.

 

 

Gyermeknap

Hol egy madár – úgy is elkapom:
korán keltem, ez az én napom!
Mit nekem folyó, böhöm hegyek:
én az unokáimhoz megyek!

Május van, utolsó vasárnap:
üzent a nyár – jön, már csak pár nap
és ingyen lesz aztán a meleg:
kvártélyoz a celsius-sereg.

Gyermeknap? De hisz mindegyik az:
a Föld bajára folyton-vigasz.
Madárdal és gyermekkacagás:
bánatot gyérítő két vadász...

Szemükben a romlatlan Éden:
Isten-áldás ostya-ebéden.
Mosolyuk napfény aranypora –
a fény elfogy, a mosoly soha!

Indulok – a szívemben ajándék:
hetvenhét mese, százegy játék.
Alig várom, hogy köztük legyek –
én az unokáimhoz megyek!

2016.05.29.

 

 

Lonc

Most meg a bujkáló lonc
lett a szívemen kolonc –
ez a néma kis különc...

Hűségem csak a rózsák
tépték eddig, karózták
folyton – temperás rőzsék...

Vonz: érzem a csáberőt,
mint régen a bál előtt,
mikor a helyzet érett...

Sárga-fehér virággal
üldöz, illata rá vall –
homlokom mögött ég el...

2016.05.28.

 

 

Metamorfózis

Higgyétek, lássátok - nem vagyok a régi:
arcom tán ismerős, de lelkem az égi.

Mikor ételt viszek éhezőn a számhoz,
egy angyal mond ámen-t a hálaimámhoz.

Ha szemembe néztek – csillagokba láttok:
idegennek hisztek egy örök hű barátot.

Halljátok szavamat – régen elhangzott már:
csak egy vándor echo, éneklő barokk tár.

Fognátok kezemet – üres lesz a markom,
nyomomban loholtok: eltűnök a sarkon.

Mikor szeretnétek, kitör a háború:
vért izzad fejemen a töviskoszorú.

2016.05.27.

 

 

Tejút

Sárika cuppog, szája szivattyú –
lüktet az emlő, csurran a faggyú.

Két szeme anyján – bűvöli egyre,
halk szuszogása ritmus a tejre.

Szoptat a boldog: angyalisággal –
teste az éden mirha virággal.

Nézi gyümölcsét, mézzel itatja -
szent anyaságát mind neki adja.

2016. 05. 27.

 

 

Tiborzó ének

Mostanában hosszabbak az órák –
szünet sincsen, hej pedig hiányzik!
Fejbe rúgott minket a valóság:
diákélet? – de régen hiánycikk!

Társaim a ködbe tűnő múltból:
álljatok meg, révedezzetek!
Kortyoljatok emlék-őrző kútról,
szívetekre ajtót fessetek!

Dobja hátra szennyesét a lélek –
holdvilágnál hófehérre ázzon.
Simogassa lágyra gésa ének,
angyalokkal csillagfényt teázzon.

Csizmák sarkát üsse fel a varga:
hét mérföldön mégse kopjon el!
Ősz hajatok feledés takarja,
szép szavatok sose fogyjon el.

Készüljetek megmérettetésre –
szűz papírra hull a dolgozat.
Puskázhattok: úgy se veszik észre –
száraz torkot sírás fojtogat...

Érzitek: az idő mily kegyetlen -
életünk csak űzött csörtetés.
Számlánk végül mégse rendezetlen:
vár miránk egy végső csöngetés.

2016.05.25.

 

 

A rab Aráb

Áll a
bál ma:
isztambuli
iszlám buli.

Hull a
hulla
síri ára
Szíriára.

Bamba
bomba
Afganisztán –
agg fa is tán...

Boldog
bulldog
kurdok földje:
szurdok zöldje.

Sah-
sakk:
fogja Iránt,
foglya iránt.

Galand
kaland
Izráelben –
bízz rá – elvben...

2016.05.24.

 

 

Új szigeti veszedelem

Nagy idők eljönnek kérve, vagy kéretlen:
nincsen e világban semmi csak véletlen.
Minden okán forog: az is, mi értetlen –
ami régen ép volt sem marad sértetlen.

Mostan Szigetvárnál nagy az ájtatosság:
dzsámit, türbét ásat lelkes száz hatóság.
Mintha lenne még le nem rótt adósság:
újra mérik, újra a múltaknak hosszát.

Szultán halott szíve élőket dobogtat,
szigeti hős védők sarjait zokogtat.
Dúlt magyar hit török zászlókat lobogtat –
Európa házán új oszmán kopogtat.

Zrínyi Nagy Szulejmánt két nappal túlélte:
szultánért, kegyúrért – de kár a bú érte!
Hősöknek emléke immár a szú étke,
bár háromszáz védő várát vadul védte.

Térdre magyar, térdre: Európa kéri,
ki kegyét ránk mindig szűk marokkal méri –
mit neki Hunyadi, harangszó – a déli:
hullásunkat érte jöttünk óta nézi.

Bukásunk: bukása – titkos álmok vágya –
álmodója bujkál homályból homályba.
Vérzik. Sebét csábult török gyerek vágta –
szép magyar gyermeket valaki bezárta...

2016.05.24.

 

 

Pusztafarkas

Csendesült a puszta nyári léha násza:
enyhet fúj a szellő holdas éjszakára.
Merül már a nap is – narancsszínnel ámít,
fölé kúszó felhő arany ködben ázik.
Csendpaplan takaró borul rá a tájra –
körbezár a béke néma kalitkája.

A semmi közepén most minden a cserény.
Kívül hallgat a nyáj, bent neszez a serény
bojtár: éhe zaját emészti a szárnyék.
Zubogó bográcsra dől a fáradt árnyék:
sűrűtarhonyának hagymás gőze táncol,
mint pusztai kocsma közepén a vándor.

Forró volt a nappal, pörgesült a szikfű –
átkozódott folyvást, hisz hiába hithű:
a birkák száradó torzsára haraptak.
Oldaluk horpadoz, a tőgyek apadnak,
s ha egy tejesbárány megszédült a naptól:
karba vette, s vitte szerető haragból.

Szomján csak éhe nőtt – várta már az estét:
vad lelkét röptetni, s ellátni a testét.
Vizet pusztakútból merített még reggel,
tarhonyát, fej hagymát asszonnyal tét'ett el,
szárított ürühúst vászonzsákja őriz.
Tarhón, kenyéren él, és lám: néha főz is.

Jóleső nyugalom ereszkedett rája:
mardosó éhségét másnapig bezárta.
Kulacsa itatta – kissé állott vízzel,
de megfért az benne a tarhonyás ízzel.
Aztán, ahogy szokta: dohányfüstre váltott –
pipát szutykolt, s végre nagyokat szipákolt.

Élt még a zsarátnok lent a tűzgödörben –
homokkal fojtotta piros szemét körben.
Kívül az ég alatt gyapjas racka nyája
felszúrta a holdat száz csavart szarvára.
Loncsos komondora elhevert a porba -
farka rejtekébe fúródott az orra.

Nagyszőrű subáját faltól falig tette,
miközben magában egyre emlegette
asszonyát, s a gyermek tiszta tekintetét
látta a homályban - mormolt teringettét.
Lámpa füstös lángját két ujja megette,
s rádőlt a subára – gondját elfeledte...
Velőt rázó hangra ébredt: a komondor
sírt, szűkölt, vonyított, mintha a pokoltól
félne – tán a sátán simogatja éppen,
s ördögszalonnával traktálja az éjben?
Vagy szerelmi bánat érte és nagydobra
veri: felkiáltja egyenest a holdra?

De halld: a birkák is felriadtak szintúgy –
kolompjával a kos iramodva indult,
s már is messze dübög. Körmök hangja pattog –
túlvilági kórus kongat gyász-harangot.
Sírnak a bárányok – hova, merre futnak:
Isten színe elé esedezve jutnak?

Felugrik a juhász, ősi ösztön tépi –
magasan a kérdés, de ő is: föléri!
Kampós pásztorbotját vasmarkába kapja –
ott marad a szűre, ott marad kalapja.
Csak úgy bőgatyában, csak úgy csizma nélkül:
kirúgja a cserényt – éjszakába szédül.

Telihold az égen – mintha mindent látna:
Naptól lopott fénye a pusztát bejárja
széltében-hosszában, s akár égi fáklya –
rávetül csóvája egy gyanús irányra.
Megfut a komondor – feltolult a mersze,
porfelleg nyomában, már ott ugat messze.

Terül a nyáj körben – szélrózsa mintája –
bégetnek szerteszét a kínok kínjára.
Erre egy anyajuh bárányáért reszket,
amarra két jerke ijedten ténfereg.
Még a kos is feszül, veri a kolompot –
sose voltak ilyen szélütött bolondok...

Áll a juhász némán, riadalma foglya –
mindjárt széthull legott apró darabokra.
Szeme nyilát lövi kutyája nyomába,
sebesen röppen az homályból homályba.
S ott, ahol a pusztát megfogja az erdő,
valami félelmest a pillája meglő...

Szétfolyik a hajnal, mire a nyáj begyűl –
körös-körül virrad: ébred a táj, derül...
Cserény előtt fekszik – liheg a komondor,
szürkébb lett a szőre harmatos homoktól.
Nagyokat zihálva állát botra ejti
a nyájőrző – titkát dúlt homloka rejti.

Nyomok után eredt, s lelt is, ahogy várta,
amint a pirkadat rászólt a homályra:
itt futott a kutya – száz közt felismerné,
hóban is keresné, hóban meg is lelné.
S amott, amit látott – felugrott a szíve
a torkába, s minden vérét oda vitte:

két nyom egymás mellett – egyik, mint a másik,
de ami közbül van, ott olyan minta látszik,
amilyen tán nincs is: csak egy mélyebb gödör,
amit nagyobb teher körben széjjebb pödör.
Uramisten segíts! Ott két láb, s itt csak egy...
nézi, újra nézi, miközben visszamegy.

Háromlábú farkas – suttogja a szélbe –
ilyen állat nincs is, akkor se, ha élne!
S mégis van, de még hogy: rabolt is a nyájból –
elragadt egy bárányt megriadt anyjától.
Bizony egy hiányzik! S belerúg az ebbe,
mintha hű kutyája a farkas húga lenne.

Mondják, mondogatják a szélfútta pusztán
ténfergő pásztorok – ha halkan, ha kurtán –
évek előtt történt: a pusztabíró nyája
fogyva fogyott egyre – gyérült a hodálya.
Meglesték egy éjjel: ordas járt a húsra –
lőtték volna szíven, csalták volna gúzsba...

Végül a vasmarkú, szikraevő mester
tűzből csapdát rántott – vasak közt óbester.
Vérrel kenegették, májjal kecsegtették,
zöld ág alá dugták, rekettyésbe tették.
Megvárták, míg az éj nem lesz teliholdas –
legyen gyanútlan az éhes deli ordas.

Egy viharos éjen, mardosó gyomorral
osont préda lesre szimatoló orral.
Dörgött és villámlott – nem figyelt, s a csapda
egyik hátsó lábát mohón átharapta.
Kétségbeesetten vánszorogni kezdett,
de a hideg vasat húzni, vonni kellett.

Amint hánykolódott, vasfogak a húsát
egyre csak mardosták, ide-oda nyúzták.
Saját vérszagára felbömbölt az állat –
érezte: örökre áldozattá válhat.
Elérte türelme legvégső határát:
kínok kínja között lerágta a lábát!

*

Évre év telt, s néha misztikus éjeken
farkasüvöltés kelt pusztai széleken,
erdők avarjában. Olykor a pásztorok
szíve nagyot dobbant, s kiszáradt száz torok.
...mikor az élet csak hálni járt őbelé,
három lábon tévedt egy puskacső elé...

2016.05.22.

 

 

A Sátán szomja

Ó, a Sátán, hogyha mámorozna kedve,
rákíván földmélyi éjfekete nedvre:
nyakló nélkül inná a kőbe szűrt nektárt –
vedelne duhaján száz, s ezer köbhektárt.

Küldi ördögeit a négy égtáj felé –
az apokalipszis kéjvágya száll belé.
Felkantároz hát négy tüzes ében lovat,
s lerúgatja velük az egész Tejutat.

Négy égtáj, négy nagy kút – ontják a Föld vérét:
növesztik, hizlalják kövérek kövérét.
S ahogy szívja magát, egyre nő a szomja:
már ezer pofával tapad a csapokra.

Csak fúrni és fúrni, Föld húsába szúrni,
éji tivornyákon egyre csak vadulni –
elűzni az embert, kivágni a fákat,
eret vágni, eret: teljenek a kádak!

Ha Isten képmása bárhol ellenálljon:
háborút rá, űzni, soha meg ne álljon!
Kolerát és pestist permetezni rája:
pusztuljon a nép és rebellis királya!

Árvul a Föld, árvul – korhely dühöng rajta:
vérét már kiitta, húsát is fölfalta.
Mámora nem szűnik: gyomra egyre korog.
Pusztul a Föld, pusztul, de kering, de forog.

Forró magja fröccsen: rákíván a Sátán –
izzó patakokban csorog le a száján,
s ahogy egyre issza –
öklendezné vissza,
de már késő: éget a bólé gyomrot, patát, szarvat!
Roppant űri szelek porfelhőt zavarnak...

2016.05.21.

 

 

 

Nyúlánkságok

Amikor a nyári nap alkonyul,
kicsi nyuszi füle lekonyul,
a legény keze éppen odanyúl
(a leány szeme félszeg "behunyul"),
az élet akkor szépnek bizonyul...

2016.05.17.

 

 

Májusi mondókák

Cseresznyefa faggyal hált –
minden titkot angyal lát:
szégyenében elpirult,
összes magja földre hullt.
*
Bodzabokor magánya –
szemérmes a virága.
Férjhez menne a nyárra:
szerelmes az akácba...
*
Bazsarózsa bujaság,
ránézett az uraság.
Bánatában a cseléd
mind levágta a fejét.
*
Ezüstszürke nyárfalomb,
sűrűjében hárfa zsong.
Ökörnyála messze száll:
viszi a szél, meg sem áll.
*
Árok partja pipacsul,
pipacs násza ripacsul.
Rákékül a szarkaláb –
búzatábla sarka: csáb.
*
Ecetfának sarja száz –
pengét fen rá a kaszás.
Messze fut a gyökere:
megszökik a gyereke.

2016.05.17.

 

 

Szélmalom

Székkutasnál túl a síneken
egy árva szélmalom sötétlik,
mint Gulliver szelíd gombája:
tömzsi törzse földbe köt, s szétnyit,
kis lapos kalap termett rája –
egy nyárban megdermedt idegen.

Lapátjait a lovag lenyeste –
Don Quijote küzdött meg vele:
szép Dulcineáját védte itt,
mikor szélvihar kelt ellene.
Már hiába bánta vétkeit:
a forgással a bajt kereste.

Moccanatlan áll és réveteg.
Olykor új búzáról álmodik,
ha zöldellnek körül a táblák.
Puszta létezéssel vádol itt:
új ekék vágnak új barázdát,
s őrlésért hiába kéreget.

Mi lesz, ha felsikolt a kényszer:
a Föld nem ad fekete epét,
s éhkoppon maradnak a gépek?
Ki eteti az Isten emberét –
bukásra ítélten is szépet -,
ha üresen porzik a fészer?

Ha lesz mag - fekete kenyérre,
mert maga kaparja a szántót:
faágból farigcsál majd ekét.
Hamuvá égetik a lángok
a reményt – pernye lesz az ebéd.
Száradó föld szomjazik vérre...

2016.05.16.

 

 

Az én Pünkösdöm

Mit nekem Szentlélek,
mit nekem papok,
ha perceket kapok,
hogy mesében éljek?

Mert az én Pünkösdöm
a legpirosabb:
a szívem alatt
derül – belső földön.

Pünkösdi király lettem,
és nem egy évig,
de életvégig
süt a Nap felettem.

Csöppnyi unokámat
vettem karomra –
angyalság szobra:
hozták égi szárnyak.

Nézem önfeledten:
keresem magam
tenyérnyi arcban,
s ahogy szeme rebben.

Ringatom, becézem –
s el ő varázsol
csak úgy magától
szinte észrevétlen.

S ahogy mosoly fut át
szája sarkain,
fáradt harcaim
ízei oly suták.

Élj, remélj, növekedj,
ahogy én fogyok –
csak a mosolyod
viszem el
szívemmel,
ha értem jön a kegy...

2016.05.16.

 

 

Örökös mea culpa

Engem a bűneim megelőztek –
vádolt ősök követték el őket,
s rám testálták örökül – vezekelj!
És még azt is: ne kérdezz, ne felelj!

Krisztus életét adta értem is –
már az bűn, hogy születtem, s éltem is?
Vagy ölnöm kell és tagadni a vért
kétezer éve fogyó igazért?

Valaki szerint nem lehet verset
írni többé „az" után – keservet,
„olyat", nem bír el a poétika –
és kollektív bűn az amnézia!

Nézd az újszülöttet: ártatlanul
nyöszög, de már akaratlan tanul:
mire felnő, tudjon mea culpát,
ha őséről cikkezne az újság.

Nem voltam ott, a vádló sem élt még,
s mégis tartozom: családi vétség.
Kamatos kamattal hízik egyre –
örökváltó sújt a hiszekegyre...

Meddig még, hogy szaggatják a lelket:
rossz kérdésre jót, s jól ki felelhet?
Mikor születhet csak önmagáért
egy nemzedék, s a méltó halálért?

2016.05.15.

 

 

Képzelt színpadi vers

Néha
méla
perceimben –
rejtőzködő berkeimben –
egy szép szavú magyar színészt megidézek
bent magamban, aki régen megigézett,
ha verset mondott ünnepi esten
egy faluházban, vagy függöny előtt Pesten –
de úgy, hogy soha ne feledjem!

Úgy zenélt a baritonja,
mint a brácsa,
mint a szaxofon –
hang kovácsa
felhangolt fokon –
férfihangok bor-ikonja...

S ahogy magyar fohászba
rejtette Isten szent nevét –
mint parasztkenyér kovásza –
úgy terjedt varázsa szerteszét.

Figyeltem befelé magamba,
mint a réveteg, néma bamba,
ahogy lágy hullámokon
áradt torkából a vers,
a véres, lüktető szóra nyers
ige, a testes gondolat...
S aztán egyszer – szóra szó felelt -
beteljesülni láttam sorsomat:
tollat ragadtam, írni kezdtem.
Csukott szemmel jegyzeteltem,
s áhítattal kegyre leltem:
rám hajolt a múzsa, mint a pára tó felett.

A verset mondó belülről diktált,
s én csak írtam – telt a lap...
Majd meghajolni láttam,
taps viharzott a házban.
S ahogy véget ért az előadói nap –
egy egésszé álltak össze zilált
soraim –
a színész idebenn, a vers odakinn!

2016.05.14.

 

 

Magyar akác

Láttam dús akácfa ligetet,
ahogy a bűbájjal hiteget:
fagyott hózápor képzelt képét,
tündérfák között szépek szépét.

Térben is szerte görbe törzsek,
s az ágakon mégis pompa, rend.
Fehér uralja most a zöldet,
s a virágharangok hangja: csend.

Magyar tájon szűz menyasszonyok –
súgjátok meg, hogy mi lesz velünk?
Sok magyar fájdalmat láttatok:
kik támadnak megint ellenünk?

Favágók üzentek új törvényt:
idegenek vagytok e tájon!
Tüzes torkú sárkány fújt örvényt –
és sunyin bíztat, hogy ne fájjon!

Minket már régóta tiltanak
magunktól, s terelnek homályba,
miránk már nem virrad pirkadat –
és most rátok ásít a kályha...

Csak döntik a tőkét zihálva:
eltörölnék végképp a múltat!
Magyar nép, s akáca kivágva –
nem illünk bele a világba –
szívek és virágok: avultak.

2016.05.13.

 

 

Európa, vigyázz!

Valakik csalitba csalták,
bűzölgő mocsárba lökték.
Hátába csapták a baltát,
szép szívét mozsárba törték.

Századok hajóin jöttek:
patkányok közé lapultak.
Ellepték titkon a földet,
ellopták csendben a múltat.

Aranyat csaltak a vámon,
kamattal fejték a tőkét.
Átléptek minden határon –
királyok legjavát ölték.

Összezilálták a nyelvet,
értelmét savakkal marták.
Meggyalázták a szerelmet.
Kikezdték Isten hatalmát.

Pusztul a Földön az élet:
latroké a földi kincsek.
Az ember halálba réved –
halomba gyűjti a nincs-et.

Európa, vigyázz! A véred
eresztik ünnepi tálba!
Kőszívük hiába kéred –
szemükben te vagy a szálka!

Belép a hóhér a pástra,
tőkére hajlik a szent ág.
Suhan a bitangok bárdja,
hangja a szférákon zeng át.

2016.05.11. Vátesz

 

 

Vér és lélek

Amikor a lélek cserben hagy egy testet –
akár ha Óbuda hagyná oda Pestet –
holdtalanok lesznek a csillagos estek.

Amikor a tudat befordul a sarkon –
akár ha egy ütés csattanna a tarkón –
lánctalpas bulldózer tarol át a parkon.

Ha a szinuszcsomó origóban áll meg –
akár a hollóraj templomoltárt száll meg –
véres puskagolyó minden egyes tál meggy.

Mikor az agy mélyén elpattan a kék ér –
akár a sebész, ha kétélű szikét kér –
pezsgős poharakba csorog le a szép vér.

2016.05.11.

 

 

Test és lélek

A test csupán egy gyenge jármű:
szívvel hajtott karosszéria,
istenkézzel deformált sármű,
édenkert-tipró hisztéria.

A nagy utazó, akit cipel:
a nyughatatlan, búvó lélek.
Alfától csalfa hit visz el
az Omegáig: búgó véreb.

Az út a testnek: poros csapás,
amit az elődök tapostak.
Mint életút, csak gonosz csalás –
délibábos árnyék a holnap!

Az utas csillagokba vágyik –
nyüstöli a rozsdás szekeret:
a szív a lélek fogja, vásik
egyre: bolyong, tévelyeg.

Összeláncolt rab és börtönőr:
körbejárnak sivár udvaron.
Őrzője rabot, s rab őrt gyötör -
nyitott szemmel Illés fut vakon...

2016.05.11.

 

 

Tamariska

Hej te, hej buta Mariska!
Virágzik a tamariska –
nem látod?

Ráhajlik a gyalogútra,
ne rohanj a falukútra:
megbánod!

Mert a kútnál vár a legény -
ma még gazdag, holnap szegény –
elbűvöl.

Eltörik a vizes korsód,
szegezheted a koporsód
belülről.

Lát az urad te, rejtőzz el,
mint a tölgymakk deres ősszel
avarban.

Hogyha megfog, felsikoltasz:
azt sem tudod, hogy ki volt az
zavarban.

Amíg lehet, fordulj vissza –
tamariska a kulissza –
jó, ha futsz!

Várd az urad vetett ággyal,
megtalál majd érett vággyal –
jóra jutsz!

2016.05.11.

 

 

Futórózsa

Utolértem a futórózsám –
régóta loholtam nyomában.
Bársony-szirmosan hunyorog rám:
azt hiszi, ő ébredt korábban.
Meglesni őt keltem én előbb:
vajon meddig jut egy délelőtt?

Nem régen még szerte indázó
karokkal keresett fogódzót.
Kócos bokra – széllel hintázó –
zöld táncot járt: rózsaborongót.
Mellette érett, pompás rokon
bimbózott tömött ágakon.

Megsajnáltam: zöld bice-bócám,
rózsakertben is rút kiskacsa...
Esélyt kell adni! Én ne tudnám –
egész életem „tudni-csata".
Mankót a sántának, s már rohan –
végül majd célhoz ér, bárhol van.

Falécet, fűrészt, huzalszeget
kerestem: vágtam, kalapáltam –
és elkészült a lugasremek.
Az árva, anyátlan-apátlan
rózsabokrom tövéhez tettem,
hogy most már azon eredezzen.

S láss csodát: a rózsa rátalált –
belé kapaszkodott és kúszott
egyre feljebb – szűnt az árvaság...
Akár az elengedett túszok:
megrészegülten futni kezdett,
a szomszédjával is kikezdett!

Emelkedett és friss vigalmán
búbos bimbókat gyümölcsözött –
nagyot tévednék, ha vitatnám:
egy is a mástól különbözött.
A lugasra gazdagon terült:
pór vázra virágvagyon került.

2016.05.10.

 

 

Repce

Mint egy öblös bödönből szétterült méz –
méhek rajának édeni kelepce –
ahogy az ember a tájon körbenéz:
sárga óceán – virágzik a repce.

Kékeszöld szártenger, kénsárga szirmok –
szántóföldek friss öröme világít.
Hivalkodva kürtöli szét a titkot:
olajra váltja a fényt a virág itt.

Méhkirálynő fullánkos jobbágyait
részeg orgiában illat delejez –
zümmögve szívják a nektárt, vágyaik
bájitalát: bódító kéjterep ez.

Habzsolják, zsákba gyűjtik az aranyport
és hordják a kasba: lépbe valót.
Élt-e kincsvadász, ki ennyit barangolt
kis haszonért, és nem járt érte a csók?

Jönnek majd gépek – forgó sarabolók,
s tárókba pörgetik az érett magot:
a hajdani lámpakanócra valót,
olajat ütni, mit szükség meghagyott.

Az olajból nem szappan csúszik, s lámpafény
sem gyúl – azt a kort a feledés temette.
A rohanás századának tánca kény:
a múltat megtiporta és felette.

Repceméz, repceolaj és –pogácsa:
ízes szavai egy rég letűnt kornak.
Hallgattassék meg az ember fohásza –
csak lassan: ne riadjon el a holnap!

2016.05.06.

 

 

Családfa

Ki vagyok én - egy terebélyes tölgyfa
vénülő ága a lombkorona szint
sűrűjében? Alig látom: odakint
süt-e a nap, vagy esik az eső ma?

Anyám és apám ágára nőttem én,
s ők is csak egy kései elágazás
sarjai. Anyámén térdel már a gyász,
s apám is a túlvilágra vőlegény!

Elporladt ősök bukott századokból
inognak egyre a kusza lomb alatt.
Csonttá kérgesült a törzs, ahogy haladt
a vén idő, s megannyi ártalomtól.

De jó az Isten – nőttek gyenge ágak
belőlem is: lányaim hajladoznak
a szélben, kedvét lelni szajha kornak
gyengülő karjaimnak vetve hátat.

Sebaj. A fának nőni kell: letörik
rendre egy-egy korhadt része. Levél
se nő minden ágán és félrebeszél
néha szelleme is. De benne őrzik

a családi kódot a szálas rostok:
trezoros sejtekben kucorog a gén.
Kizöldell, ha rajta fut, csorog a fény –
hűs nedvek járják át a száraz kontyot.

Lányomnak lánya – sarjamnak sarja nő:
új, üde hajtásban csorog a vérem.
Velem is történik a csoda! Nézem
a hálót, mit az időpók karja sző.

2016.05.06.

 

 

Belvita

Nem hiszel Istenben és e hited mellett
tűzön-vízen át is keményen kitartasz?
Várjunk csak – te hiszel! Hogyha hitre tellett,
a vallásos ember mi elven siralmas
fennkölt tenmagadnak? Logikai bukfenc,
mint az inga: saját origódon túllengsz!

Te is kíváncsi vagy, ahogy minden ember:
miként lett a világ, mi tartja meg? Benne
mit kezdjünk a kozmoszt fűtő szerelemmel,
s vonzalom nélkül e csodával mi lenne?
Hogy születtél volna meg, és gondolatod
mi hordaná ki, hogy mondjon cáfolatot?

Ateizmus? Legyen, ha megáll magában,
s a logika mentén létjogot igazol –
legyen hűvös ésszel érvelő: dogmátlan,
ami minden vallást könnyedén kigazol,
s bizonyítsa: porból lett ő maga is,
kit a körforgás majd a holt anyagba visz.

Hitet hittel csapni agyon, s vádolni meg,
hogy alapja nincsen – szintúgy alaptalan.
Ennek, vagy amannak lenni nem holmi kegy –
tudni: az idő szent méhéből mart arany!
Nincs két világ: Isten, s Sátán birodalma –
a világmindenség egy és oszthatatlan alma...

Elfáradt az elme, miközben önmagát
kutatta korokon át és szeletelte,
s ugratott egymásnak részeket. Föltalált
ezer módot, ami rá nézve kelepce:
Káin, s Ábel egyben – folyton magára sújt,
ki olykor pajzánul a mással ágyba bújt.

Szabadítsuk végre fel egymást mielőbb –
maradjon el Isten, s az Ősbumm-tükörkép!
Ne legyen állítás másiknál hihetőbb.
Csodálkozzunk talán – létezni különcség
a táguló, hideg, poros végtelenben –
mielőtt nyomunk vész meddő küzdelemben!

2016.05.03.

 

 

Csenge 26

Tündér-lélekkel áldott meg az Isten –
kérleld őt, hogy gyakran, s hosszan tekintsen
vissza rád!

Utadon óvjon, s ahol tud, segítsen –
adja neked azt, ami másnak nincsen:
irgalmát!

Lásson szemed túl talmi földi kincsen,
lépteid elé virágszirmot hintsen
a tavasz.

Legyen neked a nyár, s az ősz is ingyen,
zord tél szigorára kezed legyintsen,
ha havaz.

Kövesd az álmaid fent a hegygerincen,
vagy tengeren, ha el kell menned innen –
visz a szív.

De tudd, hogy olykor semmi lesz a minden –
s akkor egy fészek – alsó ági szinten –
visszahív...

2016. május 12.

Anya és Apa

 

 

Zsófi 30

Tréfát űz velünk a megfoghatatlan gyors Idő:
félresöpri a szabályt – mindig felfelé kerekít.
Egy neves naptári fordulóból már másnap kinő
az új csírája, s az ember csak számlálja éveit.

Iramodnak az évek az élet gyorsvasútján.
Az ablakon túl cikázik, s már múlttá válik a jelen –
peregnek az áramvonalas oszlopok. S a sors vak kútján
mi egyre csak szomjazunk: apad a forrás odalenn.

De az élet dacol – az öregedés ádáz haragosztója:
a ráncvető génekkel is képes szembeszállni,
csak hogy fogja a pillanatot – önmaga paradoxona.
Néha átírja a menetrendet: próbáljunk nem beszállni!

Azért vágyunk gyermekekre, mert lágyítják a vén Idő szívét,
s eltérítik a menetirányt, mint görbült tér a fotont.
A gyermekmosoly óvó pajzs, mely könnyedén kivéd,
ha buktatnának a hétköznapok – elhárít néhány nagy pofont.

Aki harminc május orgonaillatát szívta magába,
rutinos utazó. E korban még legyint az úticélra:
az utazás maga a cél. S mikor tavaszi szél túr a hajába,
homlokán megbotlik a napfény, a földöntúli égi létra.

Kapaszkodj rá és emelkedj – nézz le ránk, ha felhőkön suhansz.
Szíved alatt a gyermeked – tápláld szűz lelkét reménnyel.
Meglásd, megáll a múlás, s engedi: légy kissé suhanc.
Majd észrevétlen magzatod is felnő – mert mégis az Idő vezényel.

Szeged, 2016. május 1. Apa és Anya

 

 

A virágpásztor

Az ő nyája sosem fut legelőkre,
nem kíséri, s vigyázza hű puli.
Szürke szamár sem csenget előtte –
ez összevetés rangon aluli.

Nem indul útnak az esztenáról,
hegyek lankáin sem lesi farkas.
Téli szállása sincs gerendából,
s rá az erdő-szellem nem tilalmas.

Csak éppen itt varázsol a kertben,
s látom, ha kinézek az ablakon.
Az Isten sem teremtene szebben:

egy Szemirámisz-kert alatt lakom.
Szép kedvesem tekintete rebben –
virágpásztor ő, földi angyalom.

2016.04.30.

 

 

Életre, halálra

Nekem már nincs anyám,
s neki sincs gondja rám.
Persze – emlékezet!
És ha nem létezett?

Ha én csak úgy lettem,
mint napfény felettem,
mint a fecske nyáron,
hegytetőn a várrom?

Ha volt, most miért nincs?
Kérlelem őt: érints
meg engem, homlokom
simogasd! Üss pofon,

csak érezhesselek:
mint légszomj friss szelet,
fuldokló a partot,
éleket a sarkok...

Mikor még nem voltam
melletted, s álmodban,
nem fájhatott neked,
hogy én nem létezek!

Hiába mondanám:
nekem fáj, jó Anyám,
hogy helyet cseréltünk –
együtt alig éltünk...

2016.04.28.

 

 

Hat fekete bivaly
rossz lelkiismeret,
földöntúli, sötét,
könnytelen menet -
vontat méla búval
egy varázsszekeret.
Kötelek feszülnek,
szarvak ringatóznak,
széllel kergetőznek
felhői a pornak.
Hasadt bivalypaták
hangyákat tipornak.
Most kel a Nap – virrad.
Hosszúak az árnyak,
messzire vetülnek
ólmos fecskeszárnyak –
frakkos vendégei
izzó magyar nyárnak.
Jézusarcú búza-
szem kalászba érett:
szőke búzatenger
lengi a vidéket,
s ahogy a Nap felkel,
úgy tikkaszt, úgy éget.
*
Péter-Pál kaszát fen,
búzatő megszakad.
Ezer év Tiborca –
csak a lelke szabad –
kérgesült kezekkel
a mag népe arat.
Suhan a kaszaív,
búzaszárak dőlnek:
szabályos rendekben
borítják a földet,
magrejtő kalászok
csokorba verődnek.

Marokszedő lányok,
fejkendős asszonyok
sarlóval a kézben
követik a nyomot –
kévét kötnek, s gyűlnek
keresztek, asztagok.
*
Kalászból pergetni
milliónyi szemet?
Kinek, ami jutott -
sokféleképp lehet:
cséppel, nyugodt lóval,
ki szérűn lépeget,
s tüzesgéppel hajtott
cséplőmasinával –
lépést tartva korral,
technikai árral –
megtoldva a hitből
felnövő imával.
*
Hat bivaly a porban:
cséplőgépet húznak.
Messziről messzire
hosszán keskeny útnak,
estig tartó kínján
csontnak, élő húsnak.
Mezítlábon baktat
a hajtó a vezér
ökör mellett, ostor-
szíj, ha füléhez ér,
ránt egyet a jármon.
Az ember csap, s beszél.
Sehol egy felhő,
messze a szárnyék –
rövidül és kúszik
alájuk az árnyék.
Mintha a levegő
forró tűzzé válnék.
S ahogy egy domb mögül
az út kikanyarul,
hat bivaly orrába
vízpára iramul –
szomorúfűzek közt
zsombék és víz alul.
Csá! – ordít a hajtó,
ostorszíj hasogat.
Rángatja a jármot,
őrült bivalyokat –
de az útról letér
az ördögi fogat.
S rezgő orrcimpákkal,
felvetett hat fejjel
rohan a zsombéknak.
Szentségel az ember,
száguld a vontatmány –
a víz mindent elnyel...
Vízi bivaly módra
hűsöl a hat állat –
nyakig elmerülve
isznak, dagonyáznak.
Üvölthet a hajtó,
a cséplőgép ázhat.
Áthajlott már a Nap
fényíve az égen.
Az árny újra nyúlik.
Szerte a vidéken
morzsol a vén idő –
a sohase tétlen.
A hat bivaly elszánt:
recseg a sok járom.
Nem látott még ember
hetedhét határon
ilyen ősi erőt
harminc tüzes nyáron.
Feszülnek az izmok,
szemek kigúvadnak.
Talajt fog a lába
fekete bús hadnak
és megmoccan a gép!
Mint a Nap, haladnak.
*
Ásít a napkorong,
némák az asztagok.
Tücskök ciripelnek,
egy gólya andalog.
Bogarak röppennek –
zümmögő angyalok.
Megáll a gyászmenet,
az út itt megszakad –
a gép megérkezett.
Napokra itt marad
pergetni életet
a magyar ég alatt.


2016. 04. 28.

 

 

 

Bivalyok

Hat fekete bivaly –
rossz lelkiismeret,
földöntúli, sötét,
könnytelen menet -
vontat méla búval
egy varázsszekeret.

Kötelek feszülnek,
szarvak ringatóznak,
széllel kergetőznek
felhői a pornak.
Hasadt bivalypaták
hangyákat tipornak.

Most kel a Nap – virrad.
Hosszúak az árnyak,
messzire vetülnek
ólmos fecskeszárnyak –
frakkos vendégei
izzó magyar nyárnak.

Jézusarcú búza-
szem kalászba érett:
szőke búzatenger
lengi a vidéket,
s ahogy a Nap felkel,
úgy tikkaszt, úgy éget.

*

Péter-Pál kaszát fen,
búzatő megszakad.
Ezer év Tiborca –
csak a lelke szabad –
kérgesült kezekkel
a mag népe arat.

Suhan a kaszaív,
búzaszárak dőlnek:
szabályos rendekben
borítják a földet,
magrejtő kalászok
csokorba verődnek.

Marokszedő lányok,
fejkendős asszonyok
sarlóval a kézben
követik a nyomot –
kévét kötnek, s gyűlnek
keresztek, asztagok.

*

Kalászból pergetni
milliónyi szemet?
Kinek, ami jutott -
sokféleképp lehet:
cséppel, nyugodt lóval,
ki szérűn lépeget,

s tüzesgéppel hajtott
cséplőmasinával –
lépést tartva korral,
technikai árral –
megtoldva a hitből
felnövő imával.

*

Hat bivaly a porban:
cséplőgépet húznak.
Messziről messzire
hosszán keskeny útnak,
estig tartó kínján
csontnak, élő húsnak.

Mezítlábon baktat
a hajtó a vezér
ökör mellett, ostor-
szíj, ha füléhez ér,
ránt egyet a jármon.
Az ember csap, s beszél.

Sehol egy felhő,
messze a szárnyék –
rövidül és kúszik
alájuk az árnyék.
Mintha a levegő
forró tűzzé válnék.

S ahogy egy domb mögül
az út kikanyarul,
hat bivaly orrába
vízpára iramul –
szomorúfűzek közt
zsombék és víz alul.

Csá! – ordít a hajtó,
ostorszíj hasogat.
Rángatja a jármot,
őrült bivalyokat –
de az útról letér
az ördögi fogat.

S rezgő orrcimpákkal,
felvetett hat fejjel
rohan a zsombéknak.
Szentségel az ember,
száguld a vontatmány –
a víz mindent elnyel...

Vízi bivaly módra
hűsöl a hat állat –
nyakig elmerülve
isznak, dagonyáznak.
Üvölthet a hajtó,
a cséplőgép ázhat.

Áthajlott már a Nap
fényíve az égen.
Az árny újra nyúlik.
Szerte a vidéken
morzsol a vén idő –
a sohase tétlen.

A hat bivaly elszánt:
recseg három járom.
Nem látott még ember
hetedhét határon
ilyen ősi erőt
harminc tüzes nyáron.

Feszülnek az izmok,
szemek kigúvadnak.
Talajt fog a lába
fekete bús hadnak
és megmoccan a gép!
Mint a Nap, haladnak.

*
Ásít a napkorong,
némák az asztagok.
Tücskök ciripelnek,
egy gólya andalog.
Bogarak röppennek –
zümmögő angyalok.

Megáll a gyászmenet,
az út itt megszakad –
a gép megérkezett.
Napokra itt marad
pergetni életet
a magyar ég alatt.

2016. 04. 28.

 

 

Mészvesztő

Kocsi mésszel - ha megázik,
de hosszú az út hazáig!
Sityereg, sutyorog a mész,
füstölög, gőzölög az ész.

Meszes vándor ül a bakon,
ostorozik a lovakon.
Hunyorog, nyihereg a ló,
buzorog, megered a szó.

Fut a szekér, kotyog a lőcs –
iramodik, megfog a görcs.
Csámborog, csömpörög a zaj,
somforog, sündörög a baj.

Szakad az ég, ver a zápor –
pépül a kő, kőre ráforr.
Imbolyog, kanyarog az út,
nyöszörög, nyiszorog a rúd.

Hol van a csűr, hol egy pajta?
Gyí, te Fakó, Rigó rajta!
Kidagad, megszakad az ér,
kifakul, elpirul a vér.

Csak a patak, csak a meder!
Szomjas a mész, egyre vedel.
Hömpölyög, habzsolog az ár,
hajladozik benne a halál.

Belerobban, belegázol:
„Ázzál ronggyá, ha már ázol -
fortyogjál, zubogjál te kő!"
Serceg a csont, a hús lefő:
péppé foszlik a két lova,
vándor is úgy: szét és tova...

Szörcsög, lefetyel a Sátán –
mésztej csobolyog a száján...

2016.04.25.

 

 

Sinka sirató
Egy hazug filmre

Régi-új papjai a gyilkolásnak –
megöltétek a fekete bojtárt!
Karjaitok remegve gödröt ásnak,
hol magyar géniusz valaha járt.

Agyonverettétek a barbárokkal:
Móricz kezébe adtatok botot?
Visszaéltek a nagy magyar átokkal,
s aztán nem értitek a sorsotok.

E földből fáklyák lobbannak magasba,
s ezer éve űzitek a lángot:
fekete füstöt okádtok a kasba,
és sírtok, ha szúrnak a fullánkok.

Kérdem: ki adott nektek pallosjogot
és miért egy jámbor népbe vágtok?
Jézus kezében már volt ostorotok,
s mégis folyton Pilátusra vártok?

Harmatos mezők, délibábos rónák
ringatták lelkét a magyar szóra.
Laboda és tors voltak a patrónák,
ha verseit birkák közé szórta.

Háromszor öltétek meg Sinka Istvánt,
háromszor feszült föl a keresztre,
csak mert nem szeretett Brüll-t és alispánt,
s rászámolt a vörös szörnyetegre.

Egy film, egy rendező, egy gyanútlan stáb –
s már forog az irodalom-koktél.
Csak ne őt vertétek volna legalább!
Vigyen el titeket a forgószél...

2016.04.23.

 

 

Plagiza

Mikor az utcán átmegy a kedvetlen,
azt hiszi, bújával ő az egyetlen.

Ha galambok verebekhez ülnek,
a másság kényszerével szembesülnek.

Szürke szamár szeme villan a ködben –
fel-feldobott kő néha tovaröppen.

Ha titkos féreg foga rág az almán,
Éva vágya túlnő Isten hatalmán.

Karóval indulni a másvilágra –
hetykén ráinteni a nászvirágra.

Dinnyehéjat bámulni a vén Dunán –
száz évre nyúló búsongó délután.

Aki hol volt, hol nem volt a világon –
kis teste vacog egy arasznyi ágon.

Ha nem szeretnél párnák közt halni meg,
köpd ki a mérget, mielőtt hatni kezd!

Vonz a holt költők örök társasága –
férkőzz be mindnek egy-egy zárt sorába...

2016.04.22.

 

 

 

Egy sztrájk elé
Ha tanítanék

az ékes magyar nyelv lenne
csupán minden eszközöm –
amin a vendég üdvözöl
és ha elmegy, elköszön.

Hisz rég tudott: az egyszeregy
a nyelvünk titka, kódja,
hogy magyarul összeadni
a számtan ritka módja.

Ha tanítanék
elmondanám, hogy magyarnak
lenni áldott irgalom,
s Himnuszt sírva bent magamban
fájdalmunkat ringatom

Mert nem termőbb a föld sehol:
vértől dús a szent kalász,
s belőle sült friss kenyérnél
ízesebbet nem találsz.

Ha tanítanék
megmutatnám ősi titkok
hegyekbe bújt rejtekét –
kezdetektől mint vigyázta
nemzedékről nemzedék.

Kövekbe rótt imáinkat,
útjaink térképeit.
Királyaink égi vágyát
és az ellen vétkeit.

Ha tanítanék
könyörögnék a szívekhez:
őrizzék a pentatont –
gesztenyefák alatt a sírt,
s csillagokban fent a hont.

Kufároknak ne higgyenek:
ne vigyen, ki nem hozott!
Hazug szavaktól óvjanak
iskolát és templomot.

2016.04.20.

 

 

Relatív

Most minden a halálra emlékeztet –
csak a vég, amit nem tudok feledni.
Rég nem érdekel semmiféle kezdet:
a mindenen túl közelít a semmi.

Hajnali fényben az alkonyat dereng,
nyíló virágban a rothadás szaga.
Gyermekkacajban az aggastyán feszeng,
s a tinták színe fekete ballada.

Táguló világban szétesik a szív.
Ölés, vagy ölelés – mindegy: relatív.
Pusztuló csillagok fénye rég halott,

s a részeg evezős mégis benne hisz.
Haszontalan a vágy, végtelenbe visz –
kettős spirál: már meghaltam, s még vagyok...

2016.04.18.

 

 

Zöld madár

Kezdem érteni Kosztolányit:
öregszem, s a halálra gondolok.
Valami titkos kód irányít –
akiket nem, azok a boldogok.

Egyre vonz egy távoli csillag –
oda gyűlnek a Földről a lelkek.
Míg a testnek hazudni bírnak –
aztán a mellkasok kilehelnek.

Idegen jövevény a lélek –
bolyong, végül testet ölt magára,
s a holt anyag emberré éled.

Úgy zokog bennem a Föld magánya!
Foszlik a porhüvelyem – félek:
rábízom magam egy zöld madárra....

2016.04.18.

 

 

A kód

Újember! Új nyűgöd, s bakód –
mert hiszel, mert tűröd – a kód.

Mielőtt zárod az ajtód –
mint befőtt – várat a zaj-kód.

Italod, ételed, s narkód –
vitatod? Nem lehet: a kód

fogva tart, szorítja tarkód.
Jobbra tarts! Ordítja a kód.

Balra nézz! Int feléd: „Markód"
lesz, ha félsz – rúg beléd a kód.

Ha éhes vagy, s kell a bankód,
rejtélyes tabella – bank kód

süt neked kenyeret: markod
nyisd, nyelved öltsd, s etet a kód.

Utaznál, s félig a tankod?
Kutaknál kérdik: „Na, van kód?"

Mobilod kikapcs'. A „zacskód"
teli...hold – ribanc a franc kód!

Hazaérsz – rajtad a mackód.
Halva élsz: hallgat a vackod,
s nem remélsz. Nyakald palackod,
hogy ha félsz – magad vagy a kód!

2016.04.15.

 

 

Anyámhoz készülök

Bocsáss meg, hogy oly soká kerültem sírodat!
Vágott virágot nem tettem föléd hajolva
csontőrző, rezzenetlen márványtakaródra.
Vérző szívem se vittem oda, hogy dalolna
nem szűnő hiányodról tépdesett kínokat.

Négy hosszú éve, hogy magamra hagytál, Anyám
e világtalan világban farkasok között.
Azóta szép lelked az angyalokhoz szökött,
s hárfa húrjait pengeted hófelhők fölött –
ó, csak hallanám a lágy rezgések dallamán,

miként ítélsz meg engem – megriadt fiad?
Készültem hozzád halottak feketebársony
napján – köd nyelte el utamat. A szent karácsony
súgott: lépjek túl az elmém alkotta rácson,
magam börtönén – de csak hízott a vádirat....

Most ismét készülök: átélni örök békéd
a temetői csendben. Leülök majd szembe
kőbe rótt neveddel és percekig merengve
idézem meg arcod: tört tükröt, s verembe
süllyedt tested, mely engem érlelt és sötétség

melegéből lökött zúzmarás fényözönbe.
Úgy érzem magam, mint gyökerét vesztett hársfa,
mint kéménytelen, befűthetetlen kályha,
vagy a virágtalan, útszélre tévedt mályva,
ki nem tudta: egyszer árva lesz mindörökre.

Ott nálad reménnyé nemesül árvaságom.
A fák között rebbenő madaraknak vetem
a lelkem: emeljék túl a felhőhegyeken
angyal-tehozzád. S enyém lesz erő, kegyelem.
Fehér, fürtös virágok nyílnak hársfaágon,

hússzínű mályvaszirmok pörögnek az útra.
Testem melegét fűtik szívekre a kályhák,
tarka lepkék terelnek haza minden árvát...
Fejed alatt puha lesz megkövesült párnád –
hófelhős eget fest tekintetem azúrra.

2016.04.14.

 

 

Boltozás

Jaj, de jó,
Jaj, de jó!
Mit mondott a rádió:
gumicsontot rágni jó...
A kormány amit előbb bezárt,
most kinyittatna minden bazárt.

Jaj, de jó,
jaj, de jó!
Mit mondott a rádió:
mozgólépcsőn járni jó...
A kormány dedós népe lázát
lehúzta – tárulnak a plázák.

Jaj, de jó,
jaj, de jó!
Mit mondott a rádió:
ellenzékké válni jó...
Még ilyen ajándék malőrt –
a kormány saját kardjába dőlt.

Jaj, de jó,
jaj, de jó!
Mit nem mond a rádió:
fejre áll a ráció...
Megy a nép, ha pártra párt uszít,
de majd lesz-e, aki árusít?

2016.04.12.

 

 

Röpke pörke

Jár a
postás, vad kutyák ugatnak
rája.

Gyáva
hordáknak vérre szomjas a
vágya.

Epék
zöld mocskát köpnék a számra
eképp,

be se
forrna soha tépett lelkem
sebe.

Visz-e
előbb, ha az űzött ember
szíve

rúgna
dühödten vissza a maró
gúnyra?

Bátor
türelem, s visszahőköl a
tábor –

jut a
vádolt árva sírjára zöld
tuja...

2016. 04. 12.

 

 

Titokfa

Faiskolában,
kis srác korában
láttam meg vézna
törzsét. Árnyéka
egy öreg tölgynek –
nagy, sötét körlet –
lopta, elfödte
folyton előle
a napsugarat.
Végül így marad:
sápadt, csenevész,
ki majd belevész
az árnyas éjbe,
ha épp feléje
nem nézek akkor,
csak úgy magamtól.
Tán megéreztem
szívből, kéretlen:
összetartozunk.
Halk bánatdalunk
méla dallamot
üzent és kapott.

Szélső ágyássor
jutott ásáskor
neki. Ha voltak
is, elvonultak
rég fivérei:
már ott érleli
a napfény telten
buja, zöld kertben
valahol őket,
s a kertész. Ő meg
itt maradt – árva,
fonnyadt kis fácska.

Nem csak megszántam,
hanem elszántan
akartam: jöjjön
velem – ott börtön,
nálam szabadság
várja. Ha adják,
viszem magammal,
s az új hajnal
már nálam virrad
rá. Kiben bízhat,
ha nem épp bennem,
ki vele szemben
álltam? „Árnyalak,
én kiváltalak!"

Kertem díszhelyén
virul – hisz enyém
lett. Körbevittem
kis szürke kincsem,
hogy bemutassam
fáimnak lassan,
szelíden: szokják
az aprócska fát.
Elültettem őt –
évekkel előbb,
mint hogy most írom
fehér papíron
korai múltját.
És a tanulság?
Szeretet, hála
a termés nála.

Megnő a fácskám,
s majd ő vigyáz rám:
gyógyít, erősít...
Fák közt legősibb –
ringó titokfa:
Gingko biloba.

2016.04.11.

 

 

Átöltözik a liliomfám

Szerelemkelyhekkel dús magnóliám
naphosszat kelleti magát a kertben.
Látványa túltesz minden harmónián:
királynőt játszik bujaságtól telten.

Aranyeső, tulipán versenyeznek
vele, s benevezett a babarózsa.
Gazdái apró nektár-perselyeknek:
a gyümölcsfák a kert végében aggódva

szemlélődnek – végül ki lesz a kertész
szerelme? Csábít a cseresznye szűzi
bája, kamasz-szemérmesen körbenéz
a körtefácska, és szinte elűzni

kész minden riválisát a szilvafa.
Lent a fűben sárga pitypang korongok
liliput-erdeje mint ha tiltana
szerényen nyílni százszorszép-bozontot.

A kertész szíve százfelé szakadhat –
ha a bűbáj virágháremet fakaszt.
Téli hólepel titkokat takargat,
s felfedni őket megkéri a tavaszt.

Magnóliám – kacéran érett asszony –
egy hajnalon a kelő Nap szemének
vetkőzni kezdett, hogy királyra hasson,
s jelét adja fennkölt szerelmének:

szirmait egyenként, mint keszkenőket
hullatni támadt kedve a Nap elé.
Tán úgy akarta, hogy az szedje őket,
s lobbanjon arany szerelmet – csak felé.

A szirmok – akár bársonyos kagylóhéjak –
sorra szakadtak az ágakról alá
pázsitos földtakaróra, s elaléltak.
A bokrot mintha titkos kéz bontaná...

S ahogy gyűltek a holt szirmok a földön –
hitvesi pamlagon fehér takaró –
úgy zöldültek át az ágak rögtön:
pattantak hajtások, mint szájból a szó.

Menyasszony ruhából csak szoknya maradt –
az is oldott. A szirmok rozsdállani
kezdtek. A zöld szövetű kosztüm alatt
tovatűntek lassan tüzes álmai

az arany Napkirály szerelmesének.
Megnyugodott hát és most szövi tovább
köznapi öltözetét – így is szépet.
Rejtőzik a zöldben, s nem tartja magát

többre már klorofillos társainál.
A kertész csak ámul: tündéri csoda,
ami történt: nesztelen nappali bál
végén átöltözött a liliomfa.

2016.04.07.

 

 

Emlékpatkolás

Mindig hajnalban, a Nappal jöttek:
pusztákról indultak éjfél után.
Betyárok módjára bezörögtek
az ablakon. Apám várta őket –
üzentek előtte nap délután.
Isten áldja a korán kelőket.

Gyermeki álmomból felriadtam:
apám már a bakancsait húzta.
Nyakán az ütőér majd' kicsattant.
Tudtam: ez egy egész napi munka
lesz – ha a csikósok nem hívatlan
jönnek, estét vonnak a falunkra.

Kipattant a szemem, az ablakhoz
siettem - már kiláttam a párkány
fölött – lesni, mit a pillanat hoz.
Hevesen vert a szívem – akárhány
alkalom: a gyermekész kalandoz:
hisz a táltossal jöhet a sárkány....

Lovakat láttam, díszes fogatot,
előtte két igás pejt, nyergelve
feketét és kötélen futtatott
két derest. A bakon kék-fekete
gatyás-mellényes hajtó fújt nagyot.
Aranylott a kelő Nap felette.

Társa volt, ki zörgetett – kalapja
nyakba csúszott, áll alatt kötötten.
Arcéleit puszta-szél faragta
homokkal írt boszorkánykörökben.
Csizmaszárán szürke por, alatta
tisztelettel süppedt a föld, s föveny.

Nem értettem még, mit szemem látott –
csak éreztem: nagy varázs az élet.
Akkor kezdtem falni a világot,
s minden falat növelte az éhet:
gyermekkorban a mese megéled,
s a gyerekek igazi királyok.

*

Nyikorogva nyílt a műhelyajtó –
besurrant a napfény és megbotlott
az üllő szarván. A mélyen hajló
pókháló megremegett – a kotlott
pók lezuhant fonalán, s földpadló
hupáin tölgypad alá imbolygott.

Vasnak, szénnek, hűlt salaknak nehéz
szagával csapta arcul a legényt
az ébredő műhely – aki benéz
ilyenkor, játszadozó fürge fényt
lát: szerszámokat csiklandó merész
villogást, s benne a napi reményt.

Férfias kézfogás volt: pusztai
nyers erő és vas edzette marok
paroláztak. Az Alföld kunjai
néztek össze és köszöntek nagyot.
Lassan apadnak a múlt kútjai,
pedig köröznek fent rút karvalyok...

„A húzó lovak lazult patkón járnak,
s egyik patája hasadt a kápán.
Ménesgazda két deres lovának
faragni kéne a nyolc patáján.
A fekete hátas jobb elsőre sánta:
szögbe lépett, s elevenje bánja."

Két vén eperfa a műhely előtt:
egyik fekete, a másik fehér.
Csemeték száz évvel ezelőtt
ha voltak. Lombjuk taréjig felér.
Nyáron árnyat adnak, gyümölcsvelőt,
s légyűző az ágas eperlevél.

A fák törzsén fényes vaskarika.
Lovon kötőfék, rajta kuncsomó –
ha ugrana a kényes vad paripa,
ne lehessen belőle búcsúzó.
Fa tövében kétlábú dőlt bak és
patkolószék: szeg, fogó, patakés.

Patát a bakra fel csűdfogással,
s már pattognak is a régi szegek.
A lazult patkót egy gyors dobással
a mester elveti, s az hentereg.
Patát nyes körbe szélein, alul –
s a ráspolytól formára alakul.

Két nagy ló, nyolc patkó...tüzet csihol
a kovács: maroknyi faforgácsra
fáradt olajat locsol a tegnapiból –
fúrásból maradt. Szikrától táncra
kap a láng, feléled hamvaiból –
indul a vas és a tűz románca.

Nincs már bőrfújtató: szú és gomba
emésztette, hát szemétdombra
köpte ki bőrtüdejét. Helyette
ventillátor harap a szelekbe,
s fújja napfényesre a szén fekete
szemét: vasat hevít a melege.

A fényspektrum végigfut a vason:
pirostól narancson át fehérig.
A mester homlokán izzadság oson –
pokolban a vasvirág beérik:
laposfogóval üllőre rántja –
megszólal a helység kalapácsa.

Ritmusa kél a vas duhajának –
hányja magáról a csillagokat,
hajnali utcán ős zaja árad –
kalapács-zuhogás kínt lapogat.
Görbül a szálvas, ível a patkó –
s kint már adja a lábat a pej ló.

Ló lovat követ, ahogy fodrásznál
asszonyok ülnek a búra alatt.
A Nap már a templom tornyára száll.
Lassú, ahogy a munkával haladt –
morog széles tenyerű Fejenagy,
s ropogtat hozzá fájó derekat.

*

Szétterült már a déli harangszó –
a mesterné kontya alatt gőzök.
A poros úton fut egy ballangó...
Kész a négy ló, az akarat győzött.
Míg a kovács forró levest szürcsöl,
s sűrűtarhonyát konyhatűzről,

a legények dús szénát markolnak
kocsiderékból lovat etetni.
A lószügy rándul egy-egy bögölytől.
Na de már a két csikós se böjtöl:
kezükben szalonna, fehér vekni –
lovas és ló együtt abrakolnak.
Delelnek, ami nyáron oly édes:
a csikósok kocsi árnyékában
csendben – egyikük sem túl beszédes.
Ágyat vetettek fűben, szénásan.
Szemükre csúszott a betyárkalap,
rezeg a bajszuk az orruk alatt.

A mester kézfejjel törli zsíros száját,
felhajtja frissen spriccelt szódáját,
s befekszik a függönyös szobába
légycsapóval – ez régi szokása.
Bakancsos lába lelóg az ágyról –
álmodik valamit a világról.

*

A két deres nyolc patája készen –
bár az egyik ló nehéz természet:
a patanyesést nem állta kézen –
pokolra kívánta az egészet!
Prüszkölt, nyerített és ágaskodott –
hát pofát szorító pipát kapott...

Már hajlott a Nap íve az égen,
az eperfa-árnyék hosszúra nyúlt.
Csak a hátas maradt még, az ében-
fekete: egy szeg patahúsba szúrt
az úton. Egész nap emelgette
fájdalmát, hátha a szeg kiesne.

Hiába volt fáradt, beteg: büszke
fejét magasba csapta, füleit
hegyezte. A ló szeme is tükre
szándékának: ösztönből születik
benne is a félelem és harag –
hát rúgkapál féktelen és harap.

Pipát az orra, kenderkötelet
a csűdre, átalvetve a marján,
s mielőtt leülne, hamarján
meghúzni, felrántva sérült lábát.
Ha lólélekben nem is szül hálát,
mikor hozzá így ember közeleg...

Végül megadja magát, s csak akkor
rezzen, mikor a fogó a szegét
kapja. Felnyerít a fájdalomtól,
de állja gazdája tekintetét.
Kint a szeg – sebét kell körbe nyesni:
ezért kár lett volna ölre menni.

*

A napkorong a föld szélén csúszik
az űrbe le. A szürkület kúszik.
Víztől susog a kohó parázsa,
s egyre csak fényesül a parázna
Hold. Becsukja műhelyét a kovács –
dagad szemében az álomkovász.

A lovak már a Tejúton futnak,
új patkóik csillagokat rúgnak:
a Fiastyúknál porzik az égbolt.
Felhőt a szél a Göncöl elé tolt.
Égi bakon ülnek a legények –
éjfél lesz már, mire hazaérnek.

2016.04.04.

 

 

Városi séta

Tört anyóka sámlin –
hervadozó jázmin.
Arra nézek, rám int:
„Kék ibolya, jácint –
tessék csak egy szálat,
s tovaszáll a bánat!"

Vén cigány a téren,
fél szeme a béren.
Rózsafa vonóján
zokog a holt nótám.
Minden pénzt megérne –
sóhajt adok érte...

Kapu alatt koldus –
paplant rá a Hold húz –
esdeklő szemében
koporsófa: ében.
Két szürke tenyere...
Lesz-e ma kenyere?

Árkádok árnyéka
hitbuzgók szárnyéka:
bibliás Jehova
tanúja: sehova
nem visz az ájtatod...
Megtartod? Átadod?

Cigányszoknya surran
a sarkon. Vadultan
sötét szemek szúrnak.
„Jósolnék az úrnak!"
S már boncolná sorsom
a kozmikus korzón.

Erkélyen nőtt kutya –
szagtól szagig útja –
húz egy sápadt arcú
asszonyt – kedve karcsú.
Lépcsőház, hagymaszag –
részeg férj, lagymatag.

Kocsmabűz, decibel –
korsó sör decivel...
Fokozott maligán,
mint régen: taligán.
Borral búsul a szív –
inni kell, hogy ha hív.

Bájolgó utcalány –
kinek kell: kész talány.
Tűsarok, kék köröm:
csomagolt kéjöröm.
Csípője mézre bújt –
árulja a lebújt...

Kit a törvény fedez,
s gumibot lengedez
pisztolytokja előtt –
kétszer szól, mielőtt
önvédőként lőne –
terpeszt a rend őre.

Utcazaj, unt tömeg –
házfalak, útkövek.
Mi tartja össze mind
rejtett erő szerint?
S felzúg egy égi hang:
templomi nagy harang...

2016.04.02.

 

A király bolondja

Ó, kegyes nap köszöntött ím rám –
csillant fel az udvari bolond
máskor fénytelen tekintete.
„Éljen április elseje!
Enyém a trón: úri porond.
Lecserélem csörgősipkám

fényes-kényes koronára.
Komoly képpel uralkodom –
a király lesz első szolgám:
csetlik-botlik a sok dolgán!
Egy kissé felfuvalkodom
pünkösdi király módjára.

Törvényt teszek, s megszavazom.
Emelem a fizetésem,
hosszú beszédeket tartok...
'Dőreség, amit akartok' –
vígasztalom ellenzékem:
'amit ti, én nem akarom!'

Építek játszótereket:
lesz ott hinta, homokozó,
s persze okos beléptető.
Új váramon cseréptető.
Népem bőven adakozó –
jámbor, hittanos gyerekek.

Reformokat hozok – ezret!
Ráírom a tűzifára,
vízfolyásra, gyertyafüstre:
többet ér a nép ezüstje –
vigadjon mind, aki vár: a
kincstárra szállnak a terhek."

„Bolond lukból bolond szél fúj!"-
homlokot ráncol a király.
„A jóból is megárt a sok!
Ha még tovább így jártatod
a szád és eszed, rút viszály
csírázik köztünk – s ha kél, dúl!"

„Még egy ilyen humortalan
uralkodót ki látott?
S járatlan a naptárban is –
csak a mézes kaptárban hisz.
Megbánt egy ilyen barátot?
Kérdés fúrja az oldalam –
felteszem, s kérlek higgadj le!
Mondd: ki a bolond – én, vagy te?"

2016.04.01.

 

 

Ima, ha nem lelem hazámat

Magyarok! Átkozott időben élők!
Emlékezzünk meg magunkról –
találkozzunk egy eszme-tisztáson!

Magyarok! Munkálkodók és henyélők!
Nem létezünk, mert magunktól
halált hoztunk szenny-böszme listákon:

üres anyakönyvek letagadott halmán,
ügyes népirtók fogadott hatalmán!
Ide jutottunk. Számoljuk meg magunk:
hány koporsó kong még? Lesz-e hozzá erdőnk?
Vagy kopár só ront szét, és rólunk bosszú-per dönt,
majd, ha rozsdás kályhánk kialudt, s megfagyunk?

Magyarok! Szólítsuk meg egymás szívét –
e beteggé tett élő harangunkat
a világért is csak mindig újra dobogót!

Magyarok! Keselyűk viszik a hírt szét:
feláldoztatunk! Végső haragunkat
váltsuk imára – s öltsünk magunkra lobogót...

2013.03.23.