20211021
Last updateH, 19 ápr. 2021 6am

rovas logo

2021 szeptember 17, péntek

Borjúlopás

Szerző: Fodor Abony Albert

Én csíki székely vagyok, --88-tól New Yorkban élek (USA), mint nyugdíjas. Írtam egy könyvnyi elbeszélést, egy része meg is jelent, de még van a fiókban is. Írásaim népiséget tükröznek, hazafisággal ízesítve, de sokat töprengek vallási doktrínákon is. Itt küldök egy írást, szeretném, ha ´véleményeznétek´. A kritikusaim még nem jelentkeztek, bár kaptam egy pár jó véleményt. Tisztelettel: Fodor Abony Albert

Borjúlopás

Géza és Árpád egyívású legények voltak, szegény legények, ahogy az a mesében is áll. Napszámra, erdei munkára jártak, aztán beálltak a vasúthoz, pályamunkára. Mindenütt szerényen fizettek, de más sem volt gazdag.

Az egész falú szegény volt. 1947-et írtunk, a nagy szárazságnak vége volt, de az új termésre még várni kellett. Főleg nem volt kenyér és nem volt puliszka. Aztán virágzás után elkezdték a pityóka fészkek oldalát vájni, hogy ne tegyék tönkre a fészket, de kicsikarjanak egy-két pityókát az örökös paraj, s egyéb zöldség mellé. Került ugyan gomba és erdei gyümölcs, de bizony kevés vigasz ez kenyér és puliszka nélkül. Mindenki úgy küszködött, ahogy tudott. Mindenféle burjánnal, szulákkal, csihánnyal tartották a diszkókát, hintő nélkül, s csúf soványak voltak, nem ígértek sok zsírt. Az emberek erősen várták a cséplést.

A földeken bitang gabona várta az aratást, mert tavasszal nem volt vetőmag, s a vetés a legtöbb helyen elmaradt. Szomorú kilátás. Szűk lesz a kenyér jövőben is. S mikor a gazda embernek is kevés van, nem fogad napszámost. A vasútnál kaptak – nem rendszeresen – pályamunkát, amiből úgy-ahogy megvoltak, de a nincstelenségnek megvan a lelki visszaütője is. Birtokos embernek lenni falun ’rang’, napszámosnak lenni pedig nem az. Persze ez a’ rang’ kérdés még sok más dologtól függ, de a föld az alap. Géza félárván nőtt fel, az édesapját nem ismerte. Volt egy testvére, sokkal kisebb, mint ő, akit a falu zabigyereknek tartott, s ha közben még bitangnak is mondták a sértegetők, mély sebet hagyott a lelkében.

Az anyjuk –Ida – visszahúzódott asszony volt, s ehhez körülbelül hozzájárult a balról jött gyerek is, de ezenkívül is volt elég gondja. Élt az édesanyja –már tehetetlen öregasszony --, tehát négyen voltak a családban, s csak Géza hozott haza néha pénzt. De ő is már a saját jövőjét egyengette. Csakhogy az a jövő lassan egyenesedett. Ő is visszahúzódó ember volt, de természetéből-e vagy helyzetéből adódóan, ki tudja. Érezte ugyanis, hogy ő nem divatcsináló a legények között, ő csak örvend ha befogadják, bár néha a hasonszőrűek között ő is tudott ’központ’ lenni. Ez az érzés tudat alatt már iskolás korában elkezdődött, ahol ő a gyengébb tanulók között bukdácsolt. A vele született butaság vagy a sok hiányzás miatt, szintén ki tudja. Valóban pedig nem volt ő sem buta, sem okos – ezt a gyakorlati élet számos esetben megmutatta --, de azért érezte, hogy nem ért úgy az emberi dolgokhoz, mint sok más társa. Ő nem tud új s érdekes dolgokat kitalálni, könnyedén viccelni. Érzelmeit ösztönösen élte meg, nem tudott róla árnyaltan beszélni, így udvarolni is rosszul tudott, pedig mély érzelmei voltak, akár barátságról, szeretetről vagy gyűlöletről lettlégyen szó. Érezte ezt a hiányosságát, de nem tudatosan. Mindezeket az ösztönök szintjén élte meg, s ezért haragosainak is nehezen tudott megbocsátani. Mindig úgy érezte, hogy neki igaza van, csak nem tudja az igazát kikaparni. Merthát -- gondolta – azért volt vele valaki ilyen vagy olyan, mert ő csak egy ágrólszakadt Dobos Géza. De ő majd megmutatja, gondolta néha magában. De nem igen mutatta meg, vagy ha megmutatta annak mindig rossz következményei voltak. Ilyen alaphelyzetből kezdett nyíltan udvarolni Jucinak a háború befejezésétől kezdve, tehát már közel két esztendeje. A frontélet viszontagságai alatt sokszor elábrándozott a jövőről, s elhatározta, hogy ha túléli a háborút, bátrabban lép fel. Leveleket is írt gondolatban, abban a helyzetben nem volt más megoldás , amúgy is idegenkedett ettől, hol tanult volna levelet írni. Marosórbáról jött vissza, a csata utáni zűrzavarban maradt le a seregtől, de sok viszontagság után csak karácsony táján került haza. A közeledés nehézkesen indult. De a lényeg az volt, hogy elkezdődött valami. Sokszor megszakadt, de újból elkezdődött. Elkezdődött, mert Géza mutatós legény volt úgy ránézésre. Arányosan tagbaszakadt, s jóképű. Ha Juci a fejére hallgatott, akkor mást keresett, jobb módút, ha a szemével nézett, leginkább csak Gézát látta. És amit a szem lát, az rendszerint ott van a szívben is. S közben megtapasztalta azt is, hogy nem minden legény kitartó. Géza mindig ott volt, hiszen ő a ’világ kezdetétől’ szerelmes volt Juciba, és nem is tudta elképzelni nála nélkül a sorsát. Ez a világ kezdete akkor kezdődött, mikor még serdülő legény korában utol érte őt Hidegkútnál az ösvényen, aztán közel egy órát együtt jöttek hazafelé. Jöttek és beszélgettek. De inkább Juci beszélt . Kedves is volt, meg csípős is. És még énekelt is. Találós kérdést is tett fel, és viccet mondott. Sőt egyszer még azt is megkérdezte, hogy van-e szeretője. Itt milyen jó lett volna azt mondani, hogy te vagy az én szeretőm, de minden olyan hirtelen jött, hogy ez a jó lehetőség örökre elmaradt. Akkor ő még nem is tudta, hogy a lányoknak mindig lehet ilyent mondani, mert ha ez hazugságnak tűnik is, udvarlásnak is lehet venni, és a lányoknak jól esik. Szegény gyerek – mondta Juci—, még szeretője sincs, és kacagott. Ekkor Juci nagy fölényben érezte magát.

Ez a dolog újból és újból eszébe jutott, aztán egyszer azt álmodta, hogy Juci gúnyosan kacag rajta. De látta az arcát is, és többször is feljött ez az arc a képzeletében, és szép volt, s ilyenkor mindig jó érzés fogta el. S már ott is volt a szerelem. Érezte, tudta, nem kellet ezt neki mondani senkinek sem. Aztán mindig csak látni akarta. Figyelte arcát, alakját, ruháját, hangját, járását, míg bele nem ivódott minden a vérébe. Lassan tanulgatta a széptevés nyelvét is, Juci pedig mondott hideget is, meleget is, de viselkedését meghatározta a egy ösztönös leánybüszkeség. Ha valami nem tetszett, arra gondolt, hogy udvarólnak neki még ’olyanabb’ legények is. Géza ezekkel ha módban nem versenyezhetett is, de táncban igen. Volt is rá hajlama, de újabban tanulgatta is. Ilyen a szerelem, minden téren megmozgatja az embert. Hát Géza élt is vele. Falusi legénynek—akár szegény, akár módos -- nem sok lehetősége van hétköznap a lányokkal cicázni, persze más az, aki már járhat vizitába, ezért a hétvégi tánc nagy lehetőség. Ő még nem tartott ott, hogy vizitába járjon, de ha könnyen megy a tánc , könnyebben megy a barátkozás is. Az, egyik bálban történt, hogy bár a legények tudták, hogy Géza Jucinál érdekelt, az egyik módos legény – Jucinál is módosabb – kétszer is elkérte tőle. Később Géza visszakérte, és éppen akkor a cigányok lehúzták. Ott álltak hárman, mint a hoppipa. Aztán Juci mutatta, hogy nagy melege van, és kihívta Gézát hüsülni. Hát ez világos üzenet volt mindkét irányba. A lényeg, hogy Géza megtudta, hogy Juci mellette döntött. Egyelőre. Mert milyen az élet? Legényeknél, leányoknál egyaránt. Bizony, hogy változó. Hát meg kell fogni, ami már a marokban van, mert a veszély fennáll. Jól tudta, hogy az ő kapcsolatuk még nem ment át a tűzkeresztségen, s hogy az első hibánál minden felborulhat. Nekik nagyon kevés földjük volt, s ami volt is, oszlott a testvérével. A föld is, a ház is. Gazdasági épületek nem voltak. Az apja halála után a födél megromlott a csűrön, s utána romlott minden. Géza akkor kisgyermek volt, az anyja pedig akkora apátiába esett, hogy nem foglalkozott vele. Minden fából volt, tűzifára pedig nem volt pénz, hát elkezdték feltüzelni. Mintha magától értetődő lett volna, Géza úgy nőtt bele ebbe a helyzetbe, hogy természetesnek vette. Mikor nagyobb lett, s számot vetett a történtekkel, már késő volt. Juciéknak több földjük volt, és voltak gazdasági épületek is. El tudtak tartani egy tehenet, akár még egy borjút is hozzá. És a cséplőgép is bement az udvarukra. No de Géza józanéletű, jó munkás embernek látszott, s úgy gondolták a szülők is, hogy rá lehet majd bízni a jövő gondját. Most már ott tartottak, hogy készültek jelentkezni a papnál kihirdetésre. Ekkor Géza a barátjával erdővágásnál dolgozott. Árpád, a barát, szintén napszámos legény volt, a közös sors hozta össze őket. Most fát döntöttek a fűrészgyárnak, egészen fenn voltak, közel a Hargitához. Egy lazább napon elmentek a menedékházhoz, csak hogy mert még nem látták. Útba ejtették a borjúcsordát, s beszéltek a pásztorral is, aki egy gyimesi csángó ember volt. Aztán hétvégére a délutáni táncra hazajöttek a faluba. Vasárnap reggel valamilyen foglalatosságuk lévén Árpádéknál, egy háziműhely-lomtár féle helységben keresgéltek, s kezükbe került egy olyan nyiló-záró vaskarika , hat-hét centis átmérővel, s lógott le róla egy hosszabbacska facsavar. Vajon mire használhatták, kérdezték , egymástól. Éppen ott ment el a fészer előtt az öreg Gál—az Árpád apja—facipőben, mezítláb, két gyuladt körömmel a lábán, aztán ő mondta: -- Ez fiam bikavezető. Értetlenül néztek egymásra. Aztán Gál bácsi elmagyarázta. -- Jár ebbe a szegbe egy rúd. A faszeget belecsavarozzák a gyűrűt pedig beleakasszák a bika orrába, és összecsukják.—így ni. Aztán a rúdnál fogva vezetik a bikát. - Itt valami nem stimmel édesapám- kétségeskedett Árpád. - Hogy akasszák bele a bika orrába? -Hát beleakasztják, mit tudom én... Azt nem lehet. – Miért? - Mert a tehén félének van ugyan két orrlyuka, de a kettő között nincs összeköttetés, amibe ezt a karikát bele lehet fűzni. -Na nézz oda. Én gyermek koromban láttam vezetni egy ilyen rúddal egy bikát, igaz nem közelről, s gyermek fejjel így ítéltem meg, hát nagyot tévedtem. Azóta sem gondoltam én erre többet. Akkor nem tudom, hogy csinálták, esetleg vas volt a szájában mint a lónak, de hogy egy ilyen rúddal vezették, az biztos. Nem is volt ez nekik fontos, rögtön feledésbe is merült. Aztán elvoltak a templomba, délután a táncba, este vizitbe , hajnalban meg vissza a vágtérre. Elég zsúfolt program, de hát ilyen a legény élet. Különösen ebben az utolsó fázisban komolyan kell venni, nehogy valami elromoljon. Felfelé az úton volt idő beszélgetni is töprengeni is. Gézát a jövendő kiadások foglalkoztatták. Illik valami ajándékot venni a menyasszonynak – gondolta -- , magának is új ruha kellene, csizma is; ő most az apjáéban jár, de nem nagyon lehet ágálni benne, megroggyant. Az anyja, nagyanyja megvannak a magukéban, de Béni, az öcse nem állhat úgy a vendégek elé, ahogy most van. És ezek még csak a kisebb kiadások. De Juciéknál kell lakniuk, vagyis ahogy mondani szokták a legény megy férjhez, ami nem nagy dicsőség, de-hát ott több a hely, s Juci amúgy sem, szeretné az anyját felcserélni az anyósával. Mostanig sem sok köze volt hozza. Ilyen esetben jó volna előállni egy megfelelő összeggel, hadd lássák a vendégek, hogy ha háza nincs is, de pénze van. Ezt a pénzt az anyja mondatná be, fennhangon, mint ajándék; hadd hallja mindenki, neki pedig ne kelljen szégyenkeznie. Mindez nagyon szép, de honnan a pénz? Ami most van az semmi, az nem elég. S még a lakodalom is pénzbe kerül... -- Hát mit lógatod az orrod pajtás, nem kaptál csókot az este ? – kérdezte Árpád. Mondj már valamit! -- A pénzen töröm a fejem, hiába spórolom nem gyűl.... – Nem kell részegeskedni – heccelte Árpád. – Egy fél liter bort fizettem a táncban, azon már nem spórolok. – Be jó hogy nekem nincs ilyen gondom –huncutkodott Árpád. – Hát akkor adjál nekem kölcsön, halálomig megadom. – Igen, halálodkor a nagy harang. Aztán elhallgattak, s úgy menegettek felfelé, gondjaikba burkolózva, s nem volt idejük gyönyörködni a „hasadó” hajnalban. – Be kár, hogy nincs egy szép fiatal bika a csordában szólalt meg aztán nagy későre Árpád. Nem hiába mondta valamikor a keleti bölcs, hogy nagy dolgokat csak séta közben lehet kitalálni. Merthát ugye a célzásból következett, hogy bika ugyan nincs, de üsző van.

Aztán Géza vette fel a szálat: -- Te! mi lenne, ha...? , de nem folytatta. Szóval egyformán járt az eszük, mindketten ugyan arra gondoltak. A bikavezető volt a hibás, vagy a szomorú valóság, ki tudja. -- Nem tudom, de jó fogás lenne... Aztán Géza is rábátorodott. – Biztos hogy az, de vajon lehetséges-e? -- Meg kell jól tervezni! S már nem arról beszéltek, hogy illik, nem illik, hogy bűn ez vagy nem bűn, hanem a módózaton. Mindketten már rég gyóntak utoljára, lelkiismeretüket már befogta a moha. Persze mind ebbe a harag is belejátszott. A harag, hogy szerintük nincs igazság. Mert egyiknek van, a másiknak nincs. És ebbe már belejátszott az új ’osztályharcos’ politika is. Mert mint szegényembert, ezek a szervezők mindegyre győzték őt is. De mert a közvélemény gúnyolta, és megvetette ezeket a demokratákat – a falu, csak kommunistáknak hívta – ő sem állt falnak. De azért ez a szegény-gazdag ellentét benne is tudat alatt dolgozott, és ebben benne volt az agitátorok dumája. Ezzel nyugtatták a lelkiismeretüket, melyet hiába akarták, nem tudták becsapni. Érezték, hogy rossz úton járnak, de nem annyira , hogy lemondtak volna róla. Aztán még okoskodtak a terv gyakorlati részéről is, és közben megérkeztek. Most már nem volt visszaút. Munka után, munka közben mindig csak ezen járt az eszük. A bikavezető csak az ötletet adta, ők már csak üszőre gondoltak. Még az egy-két éves üsző is rizikó, mert ha nem is veszélyes, de szilaj, s még mielőtt biztosan a kezedben volna, veled együtt elszalad. Csak a csorda szélén lehet keresgélni, átellenben a pásztorral. A kutyák is bajt okozhatnak, és még valami nem várt alak is lefigyelheti az egészet,-- forgatták a fejükben a lehetőségeket. Azt pedig még egyáltalán nem részletezték, hogy ha bármilyen kedvezőtlen fordulat bekövetkezne, menyire mennének el az erőszakkal. Azért valószínű, hogy ilyen estben inkább elszaladtak volna. A gyakorlati megoldásokon töprengve, ez még eszükbe sem jutott. Két vezeték kötélre gondoltak, másfél-két méter hosszúakra, egyiket a szarvára, másikat az egyik első lábára húrkolnák; három lábon biztosan nem tudna elszaladni. Ha nagyon ficánkolna, sós darával csendesítenék. A bikavezetőt már letárgyalták, az nem volt érdekes. Ez volt az alapterv, már csak ennek a részleteit firtatták. Aztán a következő hétvégén felvitték a kellékeket. Megfelelő köteleket, sósdarát, s még egy kiszuperált aluminium tálacskát is neki. Most már azon töprengtek, hogy ha sikerül a terv, hogyan lesz belőle pénz. -- Eladáshoz cinkos kell. -- Le nem vághatjuk, akkor ki is kell mérni a húst, s ez feltűnő lenne. -- Csakis a Laci segítségével lehetne –mondta Géza. Laci közös ismerősük volt, még mészároskodása előttről ismerték egymást a vasúttól.
– Be kell menni hozzá, meg kell beszélni.
-- Nekik is kell az áru.
Aztán szerdán Géza bement a városba, mintha vásárra ment volna, és ’benézet’ Lacihoz is.
–Na mi járatban? --Meg néztem a vásárt. –Talán bellérkedel? -- Miért ne? Szegény ember mesterség az is... -- Persze, persze. Na és mit mondanak a tehenek? --Az egyik azt mondja, mészáros áru szeretne lenni. – Az lehet, ha jó az ár, és jó a portéka. --Hát megnézed. Behajtsuk-e hozzád? --Be. Aztán ha nem stimmel, eladjátok a piacon. - Nincs cinikus. – Akkor nekem borravaló jár... Aztán mikor hozod? -- Azt nem tudom, de hamarosan. –Aztán ridegen ne hozd ide, én nem etethetem. Valami hús legyen rajta. Hát bizony Géza ennek nem örült. A havasi legelőn nem kövérek az állatok... de ki volt téve a helyzetnek, s végül is igazat adott Lacinak; egy mészáros másként nem beszélhet. -- De honnan vegyek én darát, mikor most a egész világon nincs dara. Nálunk is csak a tyúkoknak jut egy kevés, máskép nincs tojás. Most az egész világon csak rideg marha van, egyenek az urak is csont levest. Esetleg meg próbálunk valami jó kaszás takarmányt. Ennyi volt az egyesség, meg aztán, hogy ha szükség, még hírt ad . Vitte a hírt haza örömmel, mert lehetett volna ez még roszab is. Mivel az idő hűvösre fordult, a pásztor többször is leeresztette a csordát egészen a vágtérig. Ilyenkor megpróbáltak ők is okosodni. Kiválasztottak egy-két tinócskát, és elkezdték sósdarával szelídítgetni. Nyalatták és simogatták, amennyire csak engedte. Úgy gondolták hét végére ráköthetik a köteleket az egyikre.

Általában a pásztor féldélután kezdte felfelé terelgetni a csordát, azelőtt tehát meg kellett ejteni a dolgot. Elkészítették a cuccot haza felé, és elvitték a szállástól, hogy oda többet már ne kelljen visszamenni, és a felszereléssel elmentek. Közben azonban kiegészítették a felszerelést egy harmadik kötéllel, mert úgy gondolták, hogy egy hosszabb kötelet nehéz lesz ráhurkolni a lábára, ezért egy rövidebbel hurkoltak s úgy számították, hogy hozza kötnek. A csorda nagy, erdős területen legelt, a pásztor nem volt látható, és szerencsére kutya sem volt a közelben. Keresték, és meg is találták a kiszemelt állatot, és elkezdték terelgetni, csalogatni a darával elfelé, távolabb a csordától. Sikerült is kikerülni a csorda látóköréből. Akkor letették a tálacskát a földre, hadd nyalja kedvére. Az előkészített hurkot sikerült ráhúzni a fejére, aztán a lábára is. Ezt úgy oldották meg, hogy a lábát ne kelljen felvenni. A kötél végén hurok volt, átvették a lábán , és a végét befűzték. Mikor a köteleket rászorították, a borjú elkezdett ficánkolni, három lábon szökdösni, de érezték, hogy a kezükben van, hagyták is hadd ugrálja ki magát. Aztán lassan megcsendesedett. Géza felvette a tálat, és csalogatta. Indulni azonban nem indult. Hát vártak, hadd ’érjen az esze.’ Közben babusgatták, vakargatták különösen az álla alatt, azt nagyon szerette. Kinyújtotta a fejét, látszott, hogy nagyon élvezi. Aztán jött újból a csalogatás. Az Árpád kezében volt egy vékony pálca, de nem akarta használni, inkább a két kezével jól megnyomta, s lám a tinó multimedia. Lassan persze, de lépegetett. Föltétlen el akartak érni a közeli bokrosig, hogy ott rejtve bevárják a sötétet. Haladtak is lassan, csak egyszer rázta meg a fejét erélyesebben, de Árpád meghúzta a lábas kötelet, és három lábon megcsendesedett. Rögtön kapott is egy nyalintás abrakot. Így haladtak kínlódva, és lassan el is érték a bokrost, s ott egy vékonyabb fához megkötték. Aztán leültek pihenni, megbeszélni a tapasztalatokat, s a további terveket. Főleg, hogy milyen utakat, ösvényeket válasszanak, hogy lehetőleg ne találkozzanak senkivel. Holdvilágos éjszaka ígérkezett, ami nekik éppen megfelelt; s mikor annyira szürkülődött elindultak. Az indulás jól kezdődött. Géza odatartotta a sósdarás kezét a tinó szájához, megnyalatta, és el kezdte csalogatni. Hátulról Árpád megszólította, meg is koppintotta, és a tinó megindult. Szépen jövögettek, persze megállásokkal. A legények tehát mident jól kiterveltek, és be is jött minden, csupán eggyel nem számoltak: Bertával. Ki volt Berta? Berta a Géza nagynénje volt, vénleány, de már messze a leány kortól, körülbelül negyven – negyvenöt éves, akinek az életvitele egy nagy furcsaság, egy nagy talány. Messze a falutól, a ’kultúrzóna’ és az erdő határán épített egy házat, illetve egy lebúj-putrit, olyant, amilyent egy asszonykéz tud építeni, csak nagyon kevés segítséggel. De hagyjuk most ennek a részleteit. Az egyik szomszéd faluban élt egy Bertához hasonló asszony, Ember-Annának hívták, mert férfi ruhában járt, férfi munkát végzett, és férfi módra viselkedett. Erről a névről csak annyit, hogy nálunk az ember férfit jelent, az asszony meg nőt. Egyedül élt, lovat tartott, fuvarozott stb, de az arca nőies volt, és a haját női módra viselte. Ha valaki személyes, bizalmas kérdésekkel hergelte, azt férfi durvasággal letorkolta. Nem is volt szóbeszéd semmiféle kikapásáról. Berta nőként öltözött és viselkedett, s amint később kiderült még szeretőzött is, mégpedig ezesetben a borjúpásztorral. Hol ő járt fel, hol a pásztor jött le hozzá. Ez esetbeben Berta volt fenn. Mosott, főzött, valamit még varrogatott is, aztán jött a csorda. Megették a vacsorát, elbeszélgettek, szerették is egy kicsit egymást, aztán Berta elindult hazafelé. A fő ösvényen jövögetett, aztán a mogyoróson keresztül letért a kulipintyója felé, s körülbelül úgy félúton valami beszélgetést hallott. A félelem, s a kíváncsiság egyszerre kezdett dolgozni benne. Kinn a tisztáson ösvény vezetett, azon jöttek a beszélgetők. Kilesett a bokor mögül, s látja, hogy egy baloghajításra tőle, fentről ereszkedik le két ember, és vezetéken hajtanak egy tinót. A hold szépen sütött, ő pedig visszahúzódott a mogyoróbokor árnyékába. Aztán a ’vendégek’ jöttek és mentek, elhaladva előtte. Beszédjükből semmit sem értett meg, de a hangból és a formájáról felismerte Gézát. Ezek valami nem jóban járnak, volt a határozott véleménye. Aztán ő is megindult hazafelé. Éjszaka is ölte a nyugtalanság.
--Ezeknek nincs tinó a csordában; valakinek hajtották vagy lopták. Mit csináljak? Egyik az unokaöcsém, a másik a, nem akarta kimondani, hogy a: szeretőm...
És arra is gondolt, hogy éppen most, bizonyos dolgok után milyen jól egyeznek, és milyen más az élete.
Ha a medvekárt, illetve annak jelét nem tudja felmutatni, akkor felelnie kell. Az pedig az ő jövedelméhez viszonyítva nagy pénz.

*

Gézáék úgy állapították meg, hogy ez a tinó megfelel a mészárosnak, s ha nem, akkor olcsóbban adják, de nem etetik, s másnap hajnalban levezették Hajnódra Lacihoz.
--Hüm, meglehet, hogy elcsúszik, dehát a főnök dönt—mondta Laci. Megyek, és hívom. És elbiciglizett, de jöttek hamar. A főnök kialkudott a remélt árból, mindjárt fizetett is, s a legények a kapott pénzzel mentek haza. Ez szombaton volt, délelőtt kilenc órakór. Géza lefeküdt -- hiszen egész éjen talpon volt --, hogy ne legyen álmos az esti vizitán. Juci pedig a déli vonattal bement a városba vásárolni, nézelődni, hiszen menyasszonyság volt kilátásban, -- ilyenkor érthető. A végefelé elment a mészárszék előtt is, és vett egy kiló húst. Náluk ugyanis már rég nem volt húsos ebéd. Otthon ritkán vágnak, hát ha már a városban jár, megveszi. Aztán a délutáni hatossal hazament. A húsnak örültek, s hogy baja ne essék, egy fazékban leeresztették a kútba, hogy majd holnap vasárnapi ebéd legyen belőle. Este érkezett Géza vizitába, és ártatlanul szórakoztak. Géza azonban komolyra térítette a szót, s szorgalmazta a kihirdetést. Juci kacérkodott ugyan, de nem mondott nemet, s a mi legényünk úgy érezte, hogy még egy hét és meglesz az egyesség.

*

Berta úgy döntött, hogy a bűnt nem pártolja, meg kell mondania az igazat, még ha nem is kényszeríti senki, és reggel megindult fel a Hevederbe a csordához.
--Hát így szeretsz te engem, hogy ma is feljöttél? – kérdezte a pásztor kedvesen.
--Fel kellett jönnöm Gábor.
--No mondjad, mi a baj. Nagy baj van?
-- Az attól függ. – No?
-- Hiányzik-e borjú Gábor?
--Nem tudom. A reggel nem számoltam. Csak este tudhatjuk meg a behajtásnál.
Aztán Berta maradt, segített a kosarozásnál, Gábor meg számolt. Egy tinó hiányzott; a Szőcs Imréé. --Tegnap még meg volt....
Ez Bertát újból szíven lökte. Tudta, hogy Géza Szőcs Jucinak udvaról. Ha mindez kiderül, vége a házasságnak. Pedig Géza neki kedves rokon. Közben-közben neki is segített a háznál.
--Úgy látom, tudsz valamit – jegyezte meg Gábor.
Berta már nem mondhatta, hogy nem tud semmit. Bár mondhatná, hogy valakik valahová hajtottak valamit (aztán keressék meg a csendőrök), de döntött, és megmondta az igazat. És el is sírta magát.
A pásztor tudta, hogy mit jelent ez a vallomás Bertának, ő is elérzékenyült, megölelte és megcsókolta . --Köszönöm Berta.
--Jó volna, ha itt maradnál holnapra a csordával. Én reggelre bemennék a faluba.

*

Szőcséket még otthon kapta, éppen indultak a templomba, Szőcsné pedig az ebéddel bajlódott.
--Isten áldja.
--Isten áldja. Na mi szél hozott Gábor? Csak nincs valami baj?
--De bizony, hogy van. Nincs meg a tinó...
--Medve, farkas? -- Nem. Bőr nincsen.
-- Akkor hát mi? -- Ellopták.
-- Ennyire biztos vagy? Nem elveszett?
-- Nem. Dobos Géza lopta el Gál Árpáddal.
Szőcs Imre megdöbbent.
-- Lehetséges ez? Ennyire biztosan mered állítani?
-- Igen . Látták. -- Ki látta?
-- Nem mondhatom meg. Szavamat adtam rá...
-- Szóval akkor keresni nem érdemes ? Nem.
-- Nem. -- De hogy támadjam le én ezzel Gézát? -- Hivatkozzon rám, én majd a szemébe mondom. De csak a gazdagyűlés vagy a törvény előtt. Aztán lássuk meg a választ. Hát ez szomorú hír gondolta Szőcs Imre, és az a rossz érzése volt, hogy a pásztornak igaza van, igen határozottan beszél. Hát majd én rákérdezek Gézára.
-- Imre bácsi – sajnálom --, nekem most vissza kell mennem a csordához. Isten áldja. Majd illetékes helyen nyilatkozom.
Mindezt Juci, és részben az anyja is négyszemközt halgatták. Juci teljesen begurult. Hol kipirult ,hol elsápadt, hol kételkedett, nem kapta a helyét. Az is átvillant az eszén, hogy vajon az édesanyja nem a saját tinójukból főzi-e az ebédet... Szőcs uram aztán – bár késve – elment a templomba, meghallgatta a prédikációt, mely a bűnről és a jó erkölcsről szólt – mint majdnem midig --, de most mélyebbre szántott a szó a lelkében, mint máskor általában. Juci nem ment. Érezte, hogy semmire sem tudna odafigyelni, s még szégyellené is magát, mintha már mindenki tudná az ő gondját. Aztán csendesen megebédeltek, illetve az asszonyok végig szipákolták az ebédet, Szőcs Imre pedig a prédikáción elmélkedett, hadd nyugtassa vele a ház népét. Ebéd után pedig magukban folytatták a sírást vagy elmélkedtek, hogy mi is lesz ezután.
A lányok már kint ’karonfogva’ sétáltak s énekeltek az utcán, de Juci most nem tudott közéjük elegyedni.
Tudta, hogy Géza jönni fog, és tervezte a fogadását. De egyszer egyet gondolt, aztán mást, nem tudott megállapodni. A szülők a pitvarban beszélgettek, félszavakkal, vontatottan, mert csak a történtek emésztgetése volt a fontos. És persze a megoldás. Aztán úgy négy óra felé roppant a kapu, és jött Géza. Köszönt, kérdezett.
-- Hát jobban is lehetnénk, volt a válasz.
-- Mi a baj Imre bácsi? Jucit ma nem láttam a templomban...
-- Odabenn van, lássad.
És Géza bement, köszönt, de választ nem kapott.
-- Mi van veled Juci? Templomban nem voltál, a lányok között nem vagy, itt bent töltöd az időt egy ilyen szép vasárnap délután.
Jucinak a gondolata ebben a templom szóban akadt meg. Igen, én nem voltam, s te voltál. És mit érsz vele, mennybe jutsz? Lopással a hátad mögött? Ezek a kérdések villantak át az agyán.
-- Igen, te voltál, mondta végül, talán még meg is áldoztál. Aztán most a lelkiismeretedet nem gyötri semmi. Semmi? És te igy akarsz élni tovább? Lelkiismeret nélkül? Azt gondolod lehet így veled élni?
Gézát kék égből érte a villámcsapás. Megdöbbent , és nem kapott szavakat. Úristen ezek mindent tudnak...
Meglehet, hogy pont az ő tinójukat loptuk el..? Most mi lesz, valljon vagy tagadjon? Ő erre a nehéz kérdésre nem volt felkészülve. Ő egy vidám találkozásra, tervezgetésre gondolt. A kínos percek teltek, aztán Juci felugrott és beszaladt a tiszta szobába, nem sajnálva az ajtót sem. Géza lassan felállt, és kiment a tornácra. A tény már világos volt előtte. Már emlékezett, hogy Imre-bának volt egy tinójja. Az öreg tehenet ugyanis piacra készítették, frissíteni akartak. Sokszor átvillant a Szőcsék fején, hogy az unokának majd ő fogja adni a tejet. És itt van most ez a csúnya ügy. Géza felmérte, hogy hiába tagad.
Valaki meglátta, és elmondta. Ha előbb tagad, azután meg vall -- mert rájuk bizonyosodik -- akkor még rosszabb lesz.
-- Végtelenül sajnálom – mondta aztán csendesen. Mindent azért tettem, hogy ez a nagy tervem Jucival sikerüljön. Manapság nehéz a pénzt előteremteni. Hát én ezt megpróbáltam a könnyebb fellénél, de belebuktam. Tudom, hogy ezzel minden reményem összeomlott. Nagyon szomorú vagyok.
-- És a jóvátétel? – kérdezte Szőcs.
-- Kifizetem. Édesanyám remélem elhozza, mert én már nincs amit keressek itthon. Elmegyek valahova messze dolgozni, hogy ha valamikor valami csoda történne, legyen pénzem a kezdéshez.
-- Hát az Isten segítsen ebben fiam. Most pedig járj békével.
-- Még egyszer nagyon sajnálom,-- mondta--, aztán fejet hajtott, köszönt és elment.
Juci benn ült a szépszobában az asztal mellett, és sírt. Odahaza ő is ezt csinálta, csak ügyelt, hogy ne lássák. *
Tessék-lássék munkával telt el egy hét, aztán meghallotta, hogy Aradra munkásokat verbuválnak valami gyár építéséhez, és jelentkezett. Az Édesanyjának kiszámolta körülbelül a fél tinó árát előlegként – ennyit kapott a tinóból – s megígérte, hogy igyekszik megküldeni a többit is. Árpádra nem gondolt. Árpád úgy csinál, ahogy akar. Egyelőre nem tudta, hogy ismert-e az Árpád neve, hát őtőle ne tudják meg. Ő ha lehet még az újév előtt kifizeti. Ezt üzeni az anyjától. Az anyja haragudt. Annyi minden van a fejemen ebben a faluban, s most te jősz egy újabb szennyes üggyel. Persze azért elvállalta, mi mást tehetett volna, a fiáról volt szó... Aztán hamarosan Aradon találta magát. Csakhogy ő ment, de a híre maradt. Rosszallva tárgyalta a falu az esetet. Sőt a dolog komikumát is vigyorogva emlegették, hogy pont a szeretője tinóját lopta el. *
A megyei Hajdú ügyvéd innen származott a faluból, és rokonai által tartotta is a kapcsolatot. Meghallotta a történteket, és gondolta, csinál belőle magának egy peres ügyet. Ki is ment a faluba és biztatta Szőcséket, hogy adják törvényre.
-- És ki fizeti meg az ügyvéd urat?
-- Az alperesek.
-- És mi lesz ebből az én hasznom?
-- Vissza kapja a tinó árát, plusz még megkapjuk a kellemetlenségekért járó – úgymond – fájdalom díjat is.
-- És mennyi lenne az?
-- Az attól függ, mennyit tudunk kicsikarni.
-- Mennyi az körülbelül?
-- Körülbelül az ár nyolcad része. Mondjuk 1ooo lej után 125 lej. És így arányosan. Ő pedig még megkapja a méltó büntetést.
-- Köszönöm ügyvéd úr, én nem adom törvényre. Elég baja van annak a legénynek anélkül is.
Eléggé sújtja a sors. Nem terjesztem tovább a szégyenét, elég az neki, ami van.
Az ügyvéd győzködött, de aztán feladta.
-- Te Imre!-- mondta a felesége – hátha ez a Géza csak ígérte, de nem adja meg?
-- Hát akkor nem adja. Én ezt már eldöntöttem.
Felesleges volt azonban az izgalom, mert egy pár nap múlva megérkezett Ida a pénzel és az üzenettel, vagyis hogy újévig kifizeti. És elkezdett sírni.
-- Istenem ezekkel a gyermekekkel sohasem tudhatja az ember. Ekkora szégyen a falu előtt...
És sírt és sírt. Aztán Szőcsné is segített neki. Tudta, hogy a lányok is okozhatnak gondot, ha nem is ilyent. Sohasem lehet tudni. Juci nem akart találkozni Idával, a tiszta szobából hallgatókozott, aztán elkezdett ő is sírni. Akárhogy is, a menyasszonyságnak egyelőre vége. És ki tudja, hogyan alakul a jövő?
Géza Aradon bele verte magát a munkába, és spórolt. Nagy gondok között élt, nem adott hírt magáról, hallgatott. Aztán hosszú idő után írt egy tapogatódzó, mentegetőző levelet. Magát mentegette benne. Választ egyelőre nem várt.
Űzte a munkát, spórolt, s újévre valóban megküldte a hiányzó összeget.
Gond volt azonban a pénz átadásával is, mert Ida vonakodott odamenni, s újból sajnálkozni. Aztán elküldte a pénzt Bénivel.
Közben Géza megírta rendesen az ünnepi, születésnapi üdvözleteket, bár elég kínos volt neki az írás. És ez így ment két éven át, anélkül, hogy : választ várok. Minek írjam, minek erőszakoljam, úgy is tudja, hogy várom, gondolta magában. Aztán írt hosszabb leveleket is több gyötrelemről, több reménységről, de válasz még mindig nem jött. Gondolta amíg új udvarló nem lesz, addig írni fog. És az édesanyjával figyeltette a Juci körül történő eseményeket. Így telt el még egy esztendő. A szülők fogadták az Ida köszönését, de Jucival még nem került alkalom erre. Egyszer volt egy olyan eset, hogy őssze-találkoztak volna, de Juci bement egy kapun. Idának világos volt, hogy Juci kerüli őt. Valóban kerülte, de Ida is. Nem azért, hogy nem akart volna köszönni, hanem mert félt, hogy rosszul üt majd ki a dolog, és nem akart semmit elrontani. De egy kis falubann nem mehet ez a végletekig. Így is Isten csodája, hiszen már két év telt el azóta. Aztán megtörtént ez is. Egy sarkon mentek össze, kitérni már nem lehetett. Juci köszönt. Ő volt a fiatalabb neki illett.
-- Isten áldja meg!
Ez így magában elég ridegen hangzott. Nem címezte Ida néninek, sem senkinek.
-- Isten áldjon meg tégedet is Juci. Egy kicsit elejébe állt, és rászólt. -- Te Juci,! Erősen kérlek, írj neki egy levelet. Ha mást nem tudsz mondani, add ki neki az útját, hadd, kezdhessen egy új életet. Annyit fáj a szívem. Féltem, még baja is eshetik. El is zülhet. Ő már eleget megbűnhődött.
Juci egy keveset hallgatott, kivárt. -- Jó Ida néni, írok.
Jucinak átfutott a fején a letelt két év. Az udvarlók jöttek és mentek, vagy ő nem volt jó, vagy neki nem voltak jók. Géza érte lopott, és még mindig kitart, és érezte, hogy enyhül benne a feszültség. Végül is hiába haragudott, még mindig őt szerette. Azért ismét csak röviden köszönt: -- Isten áldja.! -- Isten áldjon meg leányom!
Nagy kő esett le mindkettőjük szívéről. Ezután már nem kellett kerülniük egymást. Rögtön meg is írta mindezt Gézának. Jucinak is jobb volt így. Békésebb lett a lelke. Lényegében ő is sokat forgatta a fejében ezt a dolgot, de valahogy nem tudta rávenni magát. Most már belenyugodott, úgy érezte, jól döntött. Kifele azonban még midig nem tudta mutatni. Valljuk be, nem is volt könnyű dolga. Közben jött a Géza születésnapja -- még emlékezett reá, és írt egy üdvözletet. Csupán ennyit:
BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT. Így név nélkül., hogy írtam is, meg nem is. -- Nem baj, majd a következőn lesz név is -- reménykedett Géza.
Aztán innentől megfordult a világ. Igaz, hogy nem volt név, de nem is kellett, Géza már mindent tudott. Aztán megint írt, és várt, és várt, és már kezdett is elkeseredni, mikor aztán végre válsz jött, és név is volt alatta. A történtek csúnya oldalát kerülték.

Kiderült a vásárokat járva, hogy az édesapja elégedett a kapott pénzzel. Nem tervezte, hogy Gál Árpádot leszólítsa, és megleckéztesse. Ha lelkiismeret fudalása van , beszéljen ő róla. Az, anyagit pedig intézze Gézával. Juci pedig a lopáson túl arra is gondolt, hogy az egész dolog érte történt, s ez egy kicsit hízelgett is neki. És az is, hogy azóta bár reménytelenül, de kitartott. Egy kicsit csodálkozott is rajta, több, mint két év a fiatal életből nem kis idő. Tudta magáról. Az is a javára szolgált hogy makacsul nem adta ki Árpádot, sőt a pénzt is kifizette. Igaz nem tudni, milyen egyezség volt közöttük, vagy hogy egyáltalán volt-e. Juci nem volt lélek búvár, de ez nem is olyan biztos. Minden lányban van egy kis lélek-tudás. Emlékezett, hogy milyen természetű ember volt ez a Géza, szűkszavú, ingerlékeny, és most milyen alkalmas. Természetes –gondolta --, hogy ez a csúnya dolog változtatta őt így meg. Ez volt rajta a nyereség? Istenem , hogy meg kell adni az árát mindennek... Aztán a levelek hangjából Géza úgy döntött, hogy haza megy, és személyesen is próbálkozik. Nem volt heves összeborulás, de csendesen építették a békét. A beismerések és vallomások ideje volt, olyan dolgok, amelyeken nem lehetett átlépni. Az őszinteség útján mentek, s jó volt ezt érezni. Csak ne került volna annyi sok időbe. Aztán megtörtént a kihirdetés, megtörtént az esküvő, és utána az eszem-iszom is, szerényen, nem sok vendéggel. Így akarták közös megegyezéssel, mert tudták, hogy a falu nehezen felejt. Az anyagi helyzet, amiért mindez történt valamelyest javult. Gézának megvolt az új ruha, az új csizma, és új ruhát kapott Béni is, amibe már ő is bepótolt. Megvoltak a gyűrűk, a menyasszonynak egy szerény ajándék, és Ida bemondatott egy összeget, amit Szőcsék nem tartottak sem soknak, sem kevésnek. Ennyi telt a keresetből.

A vendégek között ott volt Berta is. És ott volt Árpád a bűntárs, aki bemondatta a tinó ráeső részét, és illő ajándékot a fiataloknak. De nem csak fizetett, meg is bánta, és jelét is adta ennek. Megkövette Szőcséket. Éljenek boldogan!

Megnyitva 195 alkalommal

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások