Magyar Megmaradásért

Jaj, de sokan, sok szép sorban,
fenn az égen, égi rendben,
messze-messze rikácsolva,
mégis búsan búcsúznak el:

Fenn az égen, hazátlanul,
menekül a darumadár,
- álma sincs, hiánytalanul,
vágy nélkül szabadon száll.

Zord-világ jő, költözni kell!
Ösztön repít bérceken át,
az élet-vágy; küzdeni kell:
szíved mindig hazatalál.

2020.10.27.

Dörömbölő kétségbeesés,
tehetetlenség súg, búg, lázít,
béna semmicél sunyin ígér;
csak, csak, csak a torz remény híg.

Mert, mit ér, ha az önkény ítél?
Ha a jót, rosszat szemszög nélkül,
önös-vágy okán hőzöngő jel
alapján, csak azért is zendül.

Semmicél, hatalomvágy cincog,
csak az út túl oldalán ragyog
gyümölcs és boldogság ott a jog,
már gyerekkorban hozzászokott.

Semmicél sunyin zúg, búg, lázít,
merthogy hazugok bátran mernek;
bármikor mást, másként akarni:
Hablatyolni! Hablatyolni!

2020.10.26.

Tegnap-harang

Vizes lett-e az, ki átkelt a folyón?
Vannak-e kérdések a túlsó parton?
Kíváncsi vagy még a tegnap-harang,
méhkas felzúdulásra;
riad, védekezik, ébred úgy benned a nap,
mint az utolsó napon
- visszhangként zúg a Niagara-párában
minden emlék, de jelen csak a zuhanás
megrökönyödése fél a pillanattól-,
míg képzeletedben az odaát
messzi-messzi délibáb.

Cammog rút sárban a bakancs:
Bár nem szorít az idő, vágy-hajcsár űz;
mi minden úszik még ott a távolban,
szemem szivárványos óhajtásának
végtelen tengerén? Mi minden?
Elérhetetlen messzeség heherész
a láthatár peremén.
Vágy-tengerész csal, bolygó-hollandi,
a túlsó part felé rohanni.
S a tegnap-harang szimfóniája magához ölelt.

2020.10.21.

Hangya a porban

Vergődő bogarak, legyek, szúnyogok
gázspré-fürdőben lubickolva,
visszanéznek gyilkos szándék-akaratok
magasztos-morál magyarázat
hálózata mögé:
Nem látják az embert, csak végrehajtó
csicska-zsoldosok irtóhadjáratát.
S mit lát vajon a csicskáztatott élet?
Bankgaranciát kap, aki kap.
Vigyor-vicsorgás nélküli lélegzet;
- hangya vergődik a porban-,
néha egy kis áramütés a kamat,
s mindenki mosolyog a kényszer álarc mögött.

2020.10.20.

Míg rőzsét gyűjtött a nép

Nem azért kaptátok, mert járt.
Enyves kezetek harácsolt,
s közel a tűzhöz a kondér körbejárt,
míg rőzsét gyűjtött a nép.
Már az elég dörömböl,
s nem válogat az üstben fortyogó katyvasz,
ha nincs káosz, nem lesz rend.
Hablatyolhat a média
a máglya összegyűlt;
ha nincs káosz, nem lesz rend,
recseg, ropog már a múlt.
Túl hosszú az elfecsérelt idő,
bűnorgonán pap orgia zeng,
lesz itt rend, lesz itt rend.
2020.10.16.

Csorba sorba

Kóbor kutyák némán,
csali csontok fölött
csillagos éjszakán
sodorják körkörös
úton – gyáva menet-,
mindennapjainkat;
sosem teljesült ige
sopánkodik, jajgat:
Ártatlan született,
jóság-vég országba
jószágok jászolába,
egy ember sem különb,
mind lélek-csorba sorba
sorakozva masírozik.

2020.10.12.

Megérkezni

Tervezni örökké,
holnap-rabság, ragyogás,
vágy, álom,
szép lassan sorjában,
hogy mire észbe kapsz,
eszementül kapkodod a levegőt;
még, még, csak még egy kicsit,
hagyj Isten tervezni!
S holnap oly mindegy,
hogy felszáll-e a köd,
esik, vagy fúj a szél,
csak hagyd érezni;
vágyam valósággá válni:
Látni, gyermekeimet megérkezni a mába.

2020.10.09.

Döntésjog

él-e, vagy holt
- kérdez a penge a torkomon.

2020.10.07.

Jelen időben

Hányinger szagú az út,
ahol büszkén menetel
- akármilyen sors-úr.
Ennyi a jelen idővel
a bajom!
S hallgatom:
Ki-ki előadja muszájból,
fizetésért – Júdás-igazság-,
az idők szavát.
Hová megyünk és minek?
Jajgatnak az előttünk járók,
de mi, csakazértis, toljuk az égbe
az echós szekeret:
Megromlott lélek az utas,
és megdöglöttek a lovak.

2020.10.05.

Hófehérben ünnepelj!

Hófehérben ünnepelj!
- Ahogy a Veszta-szüzek őrizték a tüzet.
Hűen, harminc év emlékével,
fehér ruhában ragyogj,
mikor kialszik a tűz a szívemben,
mikor kirepülnek békegalambjaim
az örökszél tomboló viharjába,
és könnyes szemem nem tekint többé rád!
Hófehérben ünnepelj!
És ne gondolj többé rám,
mert én szabad vagyok,
örökké várhatok rád,
mint a néma csillagok.
Hófehérben ünnepelj!
Az én esküm, téged nem köt.

2020.10.03.

Fillércsörömpölés

Vájt fülűek agyában szirén dalol,
fillérek csörömpölése által jutnak a csúcsra,
s megannyi nektár-nedűtől pityókás tudattal
hatalmi mámor közelbe,
bölcsőtől kijelölt úton haladva
- apák kakukkolásaitól büszkén-, akarva
sodródnak a parttalan mederben,
nincsenek kíváncsisági mutatók, rend van,
cél a fejekben – fillércsörömpölés-,
és a testnyílásaik engedelmesen, halkan súgják
a riadóláncra fűzött kor elvárásait.
Dömping asztalok mögött, gőgöleléssel
biztatják terv-társuk suta próbálkozásait,
dac és védőhálót vonva a csörömpölés köré:
Nehogy lepottyanjon az asztalról a szemét!
(Hányan vagytok még?)
Kezet, lábat tördelő utakon törtetünk,
s csak a korbácssuhintás, nekünk valahogy nem jutott,
se dió, se mogyoró,
csak a hajnal, a munka, a teher
és kicsúszott kezeink közül, minden íróasztal.
Bebalzsamozott labirintusaitok között bolyongva
elapad a hit és ti, roncsemberben gyenge akarattal:
Szembe mertek nézni a nappal?
Hát ezért takartatjátok le a tükröt!
Féltek! Gyávák vagytok a lelkiismerettel találkozni?
Minden nyomorulttal, halottal, búval szembe fogtok nézni!
S ha majd a csörömpölésnek vége,
a szírének a hullámsírba visszatérnek,
meztelen agyvelőtök idegrándulásai a porba hullnak,
s a Hadak útján felsorakozik a sereg:
Hátat ne fordítsatok senkinek, mert nincs testvéretek!
Mert megméretik a gazember is mind,
s nem jut hely nekik a csillagok fényinél,
csak a sötétség vermében hörögnek örökre,
s csörömpöl nekik a Sátán ezüstje.
2011. 01. 06.

Suttog a szél.

Fű szálanként mást és mást,
s mégis jobbra-balra
egyszerre hajlik minden fűszál.
Suttog a szél,
halk hegedűk ciripelnek,
sehol senki, csak sürgöny-részecskék
sistergik át a végtelen
pusztán sütkérező porszemek
dübörgő vándorlásait.
Némán fut a hír;
gerinctelen minden fűszál.
Bakancs-talp taposta könnyét,
s vélőjéből facsart vér-nedv
öntözte örök útját a csúcsig.
Átöleltem a fákat,
szedtem vadvirágokat,
jártam amerre jártam,
messze utakon láttam
ördögszél körtáncot járt,
vitte az összes vágyam:
Hiszem, egyszer kivirágzik,
agyagos-szik Hortobágyom.
Hiszem, ráragyog a nap is,
lesz szeretet, lesz otthonom!
A gyűlölet messze oson,
szégyenszemre, tán elbujdos.
Pipacsmezők, szikfű, gyomos
rónaság, mosoly-országom,
hiszem, újra kivirágzik,
szívverését most is hallom,
áttör a gyökér, időzik
még majd velem boldogságom!

2020.09.01.

Becsaptak

Adtam erőm, hitem, testem
egy korcs-képzeletnek,
adtam kényszer-kenyér sorsnak
a mindennapokat

s nem kaptam semmit, bár éltem.
Másképp nem élhettem!
Formássá faragott tuskó,
tárgy, rabszolga vagyok.

Kölcsönkapott tudás oktat,
mit csináljak s hogyan.
A kölcsönért megfizetnem
a lelkemmel kellett.

S futottam, mint a bolondok,
lég-szivárvány úton,
Istent eldobva magamtól
nem adtam magamból
semmit.

Mások faragták keresztem,
én csak vittem, vittem.
Atyám, mért hagytál magamra,
mindig csak rád vártam.

Lehet itt voltál én bennem,
nem vettem észre se,
mások bolondját járatták,
harcot, küzdést, ármányt,

pedig itt volt a szívemben
a szeretet, a béke.

2017.07.20.

Mesés csoda

Akar, nem akar – játékot játszik az élet.
Nem úgy, nem akkor, történnek csodák,
mikor az égből várjuk a mannát.
Isten cinkelt lapjai, mint nimfák meztelen
kívánatos teste, titokban les áldozatára:
Minden történetnek kezdete és vége van.
Akar, nem akar, az ember tanúságot tesz;
véletlenek az életfonalát megszépítik
-aranylányhaj burokban sokszorozva,
csepptengerekből bősz gladiátorokká válva-,
a maga játékát játssza mindenki.
Akar, nem akar, fűszál se rebben,
levegő se mozdul, ha nem üzen
a testedben lakó örök Isten.
Csillagok közt úszó vágy-gondolat
mesél a csodákról, ahol valóság vagy.

2020.09.04.

Jelentés

Globál-mammonbölcsőből sírnak fel a gyerekek,
keresik bit-tek, bájtok között, ami elveszett:

Hős-halottat gyártó rég-regék álbirodalmát,
ákombákom mákgubó teák aranyalmáját.

Álom, ami volt, s talán, ami lesz...

Pirulák dimenzióin át a testbe költözött
féreg-vágy, önzés, vakcél, győztes kincs,

s elillant test-dzsinnként őrzött boldogság.
Valami, valami, valami végképp elveszett...

Mások álmodják álmodat,
s utazol, mint mesék sztárszülöttje,
s álmodod mások álmait.
Egyetlen történetet ismersz:

Mások álom álmait.

2020.08.03.

Szárnytörött madár

Nem érted, nem érdekel,
hogy szívedben a virág
a világon a legszebb,
mert nem látom, nem érzem
szíved illatát!

Mit sem ér a mosoly az arcodon,
a szemedben a tűz,
mint szárnytörött madár,
nem akarok repülni nélküled,
mert nem látom, nem érzem
szíved illatát!

Mint szárnytörött madár,
a földön járok,
szállni vágyok örökké...
mint szárnytörött madár.
szállni vágyok örökké...
mint szárnytörött madár.

Mert nem látom, nem érzem
a világ legszebb virágjának
szíved illatát!

2020.08.03.

Néma szél

Száz éve, talán ezer,
keresem, ami elveszett:
Testvérben érzésrendszert.
Érdek-törvény diktál, nevet,
ezt meg ezt lehet,
az ajtók jelszóra nyílnak,
pusmogó hierarchia
az úr.

S látod, neked nem jutott,
felhők fölött az ég,
magyarázatot zúg a szél,
csak ezt meg ezt lehet,
kizsigerelt gondolat
az úr.

S mégis mindig vesztes
sokaság, kuss-jusson, osztozik,
hinned kell, ez így jó!
Magyarázatot zúg a szél.
Száz éve, talán ezer,
hallgatnom kel.

2020.07.19.

Adaptáció

Majd-vágy hull a porba,
s hedonista koldus borba
fúlva éhezi a normát,
nihil nótát dúdol a szél,
rongy-létben senyved a remény,
adaptál a kor:
Élhetetlen a deprivált,
mások szerinti széljárás
sodorja Pinokkiót,
tűzrevaló gondolat mind,
mi nem hű alattvaló.

Szférák muzsikája hallik
a nem létező hatalom hálószobájából...

kipányvázva

sábeszdekli árnyékában
zsíros kényért majszolva,
verandából lesve testem,
-mint jégcsapokból a vér-,
lassan elfogy minden álmom;
skalpolt Isten-otthonom
és félek, szememnek fénye
bennem vált vízeséssé,
és a könnyek özönvize
összetör minden bárkát.
Isten szórakozik, lelket lehel
pányvázott szívembe.

2020.07.15.

Hazudjuk kánonban

Hazudjuk tovább, hogy szép ez,
hogy boldog a testben a lélek!
Hogy nem sír a gyerek, a nő sem,
hogy szép az élet, szép az éj,
- hajnaltalan a pillanat,
tüdő sikít a víz alatt...-
hazudjuk tovább, hogy boldogok,
a víz alá nyomott sóhajok,
hogy nincsenek képmutató papok,
hogy boldogok a csendes otthonok...
Hazudjuk együtt, hogy a fájdalom
illúzió csupán, hogy nem fáj dalom,
s a világról alkotott képek, nem vakok!
Hazudjuk, hogy a zsarnokok
a szentek és nem kérnek kamatot,
hazudjuk együtt, hogy szép ez,
hogy boldog a testben a lélek,
hogy a fejlett világért dobog a szívünk!
Hazudjuk, hogy a zsákmány fontos,
az éhező, a nyomorult a torkos,
- pirulnak az égben az angyalok,
bűnösök a szorgos nappalok-
hazudjuk reggel, délben, este,
hatalomba szerelmesedve,
hazudjuk, hogy mindenki más rossz,
csak mi vagyunk a jók, a jók, a jók!
Hazudjuk, hogy szép a világ,
lánctalpak alatt nem rothad a virág,
hazudjuk a mosolygó tükröknek:
A pénz kisimítja a ráncot örökre!
Szemben velünk igazság, becsület,
a nyakkendő vasalt, az arc elégedett,
éhen halt az emberi méltóság,
burjánzik parfüm, válság-valóság.

2011. 02. 06.

Midőn

Ibolyán túli halvány jel,
vélt aranykeretes múlt,
áttetsző vágyott-sejtelem
kukkerol üveghegyen túl,

örök, elfelejtett lépés,
mint szél dobál levelet,
szédítő vágy muzsikál, nekünk
harmonizál rozsdás-zöldes
erdő

csak bent, recsegve, robogva kiabált:
Tavasz-rügy, susogó napsugár,
humuszba morzsolt jövő,
csicsergő telihold úszott a csillagok között;
s gyáván ketyegett a szú.

2020.06.21.

Szemlélő

Vágyni dzsumbuj-kert virágjait,
burjánzani föld-sóhajtással;
nőni, nőni, egyre csak nőni.
Határtalanul jusst habzsolva,
az égig érni, terpeszkedve.
Kíváncsiságon ereszkedve,
lassan, biztosan, mint érett nő,
kéjvágy égő parazsán lógva,
Sátánkeringőt dúdolgatva,
száz meg száz maraton-ölelést
szuszogva, hiány-hegy-akadály
előtt féltérden, kérve-kérni
az élettől egy boldog órát,
amikor érted mi a lényeg.
És mégis, mást, tovább akarni:
Kegyben, áldásban részesülni,
az életért cserébe, csendben,
hallgatni a szférák zenéit.
Senki sem akar már így élni?

2020.06.19.

Vallomás

Tüzet szít csendes kunyhóban,
szerelmetes szívben,
tüzet szít alvó zsarátnokban,
még-létteremtőjeként,
égbe emelt pernye-foszlány,
mintha nász-táncot járna,
dobál, ringat, altat,
talán észérvekkel élve
űzhettelek volna végleg
a szívemből a semmibe

s fejemre hullva hullsz vissza a porba,
megfoghatatlanul –elveszett vágy-
múlt-kép hamvaként
méregkoporsót vájt...
vérfolyamom szomjazott rád,
ugye akartál egy kicsit...
s máglyán égtem érted,
de nem tudták megvenni a szívem.

2020.06.17

Átázva

Megkaptuk, ami járt,
s a folyó szalad tovább,
egyik-egyik oldalon a part,
mint vég-földcsuszamlás
-elkopott érvek-, magába roskad,
mert semmit se láttunk;
így nem, nem mehet tovább,
ingovány amin állsz,
fut a föld, tegnapot visz a víz,
gyökér-kapaszkodókat,
sodor az ár papírhajókat.

S mint fuldokló-csalódás,
tehetetlenül bukik föl-s alá
a tört gally,
úszótudomány nélkül halált hörög,
tény-tekintet villáma dörög,
mert semmit se láttunk;
átok-méreg kötözött tehetetlenné.
S a folyóban tovatűnt a ma.

2020.06.14.

Szédülök

Álmodok, néha rólad álmélkodok;
az ég tetején néha megáll a nap,
éget, perzsel, simogat árnyéktalanul,
hunyorogva rajongok,
s táncolnak körülöttem napfoltok,
glóriát fonnak köréd,
talán csak sárkányok repültek át
a képzelt látószög-mezőn,
emberalakok
és belém ég a vágy:
Felhők fölött lebegni,
fürödni veled a fényben,
illatok párolognak, fátyol alól
áttetszik erdő, mező, bozót,
ott jársz, ahol senki se járt,
ahol örök idők óta várok rád.

2020.06.12.

Fürkészdarazsak

őszinte pillantás pillanata
tükörből leselkedve
lerántja a leplet
és meztelen gondolatod
villámaitól sújtva
szégyen futkos sejtjeidben,
- hazudj, ha bírsz!-
mosolyogsz;
eltörött az egész,
tulajdonképpen semmit se érsz.

persze tudod, játék az egész,
mégis próbálsz hazudni;
gerinctelenül a fényben sütkérezni,
most, most, most még hunyorogva,
mélyen hallgatni,
nem lát senki,
nincs muszáj;
napfény, nyár, Ibiza,
jár mások izzadság-morzsáiból
pöffeszkedő titok,
a holnap-tolvaj kacsint,
mától sminkest fizetsz;
látszat pirul,
hitel kamat kamu
csomagol:

„másképpen lesz holnap"
új tükörben fürödnek büszkén
a fürkészdarazsak.

2020.06.10.

Kánai menyegző helyett

Igazából nem marad semmi.
Kisírja magát mindenki.
Kényszer-jópofáskodás;
lepel a tükrökön,
egy pohár a kézben,
koccintanánk,
olyan esetlen helyzet,
mert magába szállt a csend,
az úrral pusmog az üresség,
s a totemcsarnok oszlopai bennünk
merevednek tartópillérekké,
mennyboltod, mint őszi köd,
sejtelmesen ereszkedik alá,
körbe koldul szellemed,
a bőrünk alatt bizsereg,
amit itt felejtettél örökre.

2020. 06.06.

Magfúzió

Kilóra vett másolatmosoly a tükörben;
abrakadabra (abrak-ad-ábra),
roncs-haláltekintet,
s zúg sejtjeimben a bomba,
bármikor robbanhat,
nyomtalanul annullálhat
a nemlétező erő,
sorsirónia, menny helyett a pokolba
menetel az alku.

Kerestem valakit, akinek ára nincs,
s nincs hasonmás sehol,
roncs-csonk hullakövezet az út,
mióta az időt mérik,
s nincs hasonmás – Sátán-tánc -
mutatvány-előadás, cirkusz,
bohóc-feleselés kacsingat,
s fizetem a megváltó-jegyet,
nem kilóra, s nem mérem magam,
értékem utolsó leheletéig sorba állok;
nihil-nagy álmom vetítésére.

Batyumból elillant az útravaló,
glóbuszba bonyolódott terhek
súlya alatt gnóm,
háborús képzavarban élek.

2020.06.05.

Mit jelent nekem /1920.06.04./

Apám, ismerem a ki nem mondott gondolatot,
gyáva hős térdel az élő ellenség előtt,
s halottjaink sosem sírtak; győztek, vagy meghaltak.
Más igazság nincs. –Lárifári...
kitépték, ami volt. Ilyen-olyan kiegyezés, bús halál.
Adagolt csillapítás: - Ne ölj! Veszíts, veszíts, te bírsz!
Gyáva köszvényes utakon úr a sajgás.
Mert hová visznek a bűnösvények, titkon-halandzsa,
árnyékfestés... hová visz az alku? Lárifári...
a ki nem mondott gondolat.
Szerettem volna elmondani: Ó, nektek Istenek:
A megtett út, a nyugalom végtelen tengerén célba ér!
S diribdarabjaim, bár szálljon szerteszét, a fiamra hullnak.

2020.06.04.

Tükörterápia

Holnap, holnap lesz az új nap.
Holnap, csillag lesz az égen.
Addig nincs levegő, nincs nap.
Léggömb durran, tű szúr éppen.

Peckes gőg, mint véres jogar,
homályba veszett sóhajtás,
mesés igazság-legenda,
illan vágy-csodáspillantás.

Múltunk miatt veszett-bosszú,
feldarabolt a gondolat;
glóriagyalázó smafu
hamut szórt a koronára.

Fejt veszett szerződés lebeg,
pokol kapuján dicsőség;
- Elmúlás legyen veletek!-
átok és fájdalom dőrén

koccint a bűnlepel felett!
Felsinylik sajgó testemlék;
fantom fájdalom, csonk-retesz
meztelenné vált Krisztus vér.

Holnap, holnap lesz az új nap.
Holnap, s nem leszel már sehol.
Hittük mindig a szép halált.
Gyógyult mikor leszel, mikor?

Valahol Isten szundikál,
vért hörög álmában a test,
sallangok nélkül redukál,
meztelenné vált Krisztus vér:

Hittük a tiszta igazság,
mint vízfolyás átlátható.
Hitünk a tiszta igazság,
mint vízfolyás átlátható.

2020.06.02.

Zsanna-manna

Zsellér-ős, örök-robot,
betyár-kuruc szövetség
és jöttek Rajna parti stréberek,
kiegyeztek, s a grófi szérűn,
avartűz futott végig; kéngázt,
gyászindulót dalolt a puszta,
és nincs nyugtunk, nincs szív-nyugalmunk,
azóta sincs hova bújnunk.
Sufnit ácsolt nekünk a testvér,
komfort nélkül cúg-otthonost,
s szél dobál ide-oda az óta.
Csacskakocsma, mormota nóta,
szundi-bundi poshadás, titkon
tükörben könnyeket törölve,
irigy-sunyin köpködve, köpködve,
vérthörgő-gőgben fuldokolva,
mentében, dolmányba beszorult,
néma igazságunk eladva.
S nem kaptunk semmit, semmit, semmit,
lyukas markunkba zsanna-mannát.

2020.05.29.

csontváz

Mózesgázlón,
sziklafalon,
éjt nappallá téve,
a teve bújik a tű fokán.

illúziót tapsol a nagyérdemű
neon, vagyis gáz
világít

tódul a tömeg
hipotetikus valóság

tán hitted,
öledbe hull a halál?

ökonomikus lenyomat
legalább marad.

2020.05.22.

jó szándék

... mintha csak...
- olyan minden.
nem így képzeltem.
mégis, így van.

... mintha csak...
nem láttam volna
vak ló a falig
menetelünk ütemtelenül
... mintha csak...
ki, miért ilyen?
senki ne mondja, hogy jó,
csak viszonylagos.

és mégis

mind nekirugaszkodunk,
elhordani a hegyet

előttünk is, utánunk is áll a hegy

megpukkad az akarat,
mintha csak béna volna
mindig mindenki, aki jót akar.

2020.05.21.

Múltammal múló

Nem a szikkadt-nyers madárlátta kenyér miatt
vártam, mit rejt tarisznyád,
hiányoztál egyszerűen, mint egy falat kenyér,
múltammal múló jövőm kerestem;
ott vérzett ki ingázó izzadságban minden nap
és nem vette észre senki,
hogy morzsák jutottak a meghitt szeretetből.

Kikopott bölcsőből a dal,
vályogvető gödrökben nem tapogatóznak kölykök,
hatalmasra nőve nem megy perzselve a nap a földbe,
kaduc-fogságba terelt szabadság birtokol,
és
néha üvölt a csonka temető;
ott, a volt sírhelyekre nehezedik a jelen:
madárcsicsergés nélkül reszket a levegő.

2020.05.20.

Boncolás

felnyitott mellkasomban
nem lelték meg a tudósok,
ami voltam,

mint bombatámadás után a por
csendben ülepszik a múlt

vergődve lüktet kezedben,
- kegyelemdöfésért eseng a szív.

Hálóját szövi épp a pók
a tükörben minden perc, fintor
integet,
az idő lóg a nyakamon
s elvesztettem a versenyt
a halálhintón maradt küldetésem.

2020.05.20.

Alighanem szél lesz

Ahogy csattog az ostor
egyre cifrább cicomát,
maszkot nyúz arcára a kor,
szégyen álarc grimaszát:
Masszát gyárt a csodából,
csúszó mászó félsz-férget;
jogszolgabohócot.

Kiűzetett a testből
a teremtő szeretet.
Gőgpáncél kofa-pofa
diktál feltételeket,
s haptákban a végtelen,
találkozik majd a sors,
- megkötözött kezek.

Csajkában gond, csend, kong, cseng:
Mert a parancs az parancs!
Menni kell, felkelt a nap.
Golyófogóknak holnap-
ragyogást osztogat a juss.
Munkából munkába tart,
és végül sírt ásni fut.

Ahogy csattog az ostor,
villámot szór a szikra,
és az ég alja mocsok-
pírban bújik a földbe:
Szégyelld magad soros nap,
vérkoszorús naplemente,
szélvihar lesz holnap.

2020.05.18.

Szennybarázda

Rosszabb már nem, nem lehet,
így ébredek minden reggel.
Tegnap mocskát feledve
és az ébredő rügyekre
gondolva nézek a napba;
érted ma, mit tehetek?
Így ébredek minden reggel:
Érted, ember, mit tehetek?

A nap hatalmasra nőve,
hitem szerint hiába
megy perzselve a földbe,
ha kérges kezembe a könny
véres szennybarázdát szánt.
Hittem, rosszabb már nem lehet.
De igen, de igen már
minden és mindenki kő lett.

Kősivatag az élet-történet,
s darabokra törve hull a mélybe
a vágy, az álom és a valóság.
A kőhegyek mindig rám omlanak.

2020.05.16.

Eljövetel

Igen, jó lenne tudni, tudni,
hogy virágok illatát érzik még tavasszal,
s könnycseppjeink okán
boldog tud lenni még valahol valaki!

De nincs mit tenni,
több az űzött vad, mint a szelíd oroszlán.
Idomárok kezében az ostor, mint törvény
terel kényszer-ösvényekre,
s torkunkon akad a bíráló szó.

Veletek kell élni;
buldózer-álarc mögött mosolygó
szívszorító súlyos-bűnözők,
s mindig az újszülöttek hibáit
szólják meg a bátrak:

Mi lesz veled édes Hazám,
felfalnak újra mostoha testvéreid,
és a sötét rengetegbe űz
a csillogó szép új világ?

Igen, jó lenne tudni, tudni,
hogy virágok illatát érzik még tavasszal,
s könnycseppjeink okán
boldogok tudnak még lenni valaha gyermekeink!

2020.05.12.

Világcsodálat

József Attila hiába kiabált:
A ruha fontosabb,
bár munkával még nem lakott jól senki,
sőt a legtöbb ember belenyomorodott,
toporzékolhatott...
zárt tér a padlás, kiváltság;
szolgálók és stéber pribékek ugródeszkája,
a földig hajolás, megalázkodás,
gőg-mámor hatalom kirovó rendszeréhez.

Rabszolga hajlamreflex, mint sors.
A kirakatban kivétel –éjjel akasztottak-
a legvidámabb barakk emléke lóg.
S porig alázott koldus a vágy.
Hangsúlyba fektetett prioritás;
a GDP arányos elosztás.

Van, akinek csak könny, bánat,
világcsodálat;
a munka, a munka jutott,
s toporzékolhatott szerencsétlen
- a világ szerencsésebb feléhez tartozni-
érv-gyilkos mondat hazudta:
Ez a világok legjobbika!

2020.05.06.

Anyukám!

Megbántottalak? Miért sírtál?
Miért sírtál mikor születtem?
Úgy vágytam már, vágytam rád,
látni, ki életét áldozza értem!

Anyukám, ugye te is vártál rám?
Miért sírtál mikor születtem?
A szívem öleli könnyeid! Anyukám,
ugye azért sírtál, mert szeretsz?

Mitől féltesz és miért? Anyukám!
Miért sírtál mikor megszülettem?
Csillagod vagyok én! Anyukám!
A szíved csillagja, szemed fénye!

Szeretni jöttem! Drága anyukám!
Miért sírtál mikor születtem?
Kisfiad vagyok. Édesanyukám!
Isten pecsétje szíveden.

2008.04.30.

Visongás

Jaj, nem nyugodhatok...
mázsás morzsákat hordom halomra,
s kiszakad testemből kezem, lábam,
ár sodor hangya-sírba,
miért sírok mély csend-magamban,
s miért süketültem bele a visszhangba.

szomszédból morzézott szextett-hangon
létezés-szimfónia foszlánya,
kéj-nyögdécselés, sikoly visong,
bezárt, párzásra kárhoztatott madarak
turbékoló dúc-nász csatáját hallgatom.

szállni már nem bírok,
burok-hurokhálóban fáj
széttárt karom,
s kihull közüle az égi manna.

2020.04.29.

Csatazaj

Ködből csatazajt hallani,
a kikelet előtti történet
láthatatlan patakjának
csörgedezése;
hűs csermely bennünk nyikorog,
belénk zárt ige dübörög.

2020.04.27.

Szállingózó idő

Belőled bugyborékolnak a felhők és a villámok,
mély sóhajod kicsapódása a gondolat,
már-már hiszed
pénz-guruk tévedhetetlenségét,
amikor kamat-kígyó kúszik végig gerinceden;

tegnapálmaid élvezete beteg,
versenyhelyzetben bénán
részt vehetsz a selejtezésben
s állva maradnak az emlékek,
vannak még? - a szemedben könnyek
mit facsarnak még ki belőled,
mivoltod már porlik a füstben:

Beleremeg a föld,
érzékeled még
vulkánok hörgését,
- batyudban szik-szagboldogság,
remegnek a csillagok,
s magával visz egy más másvilág,
mert kiürült itt a történet
nincs tovább.

Verseny-káosz bedarálta az életutakat,
sztrádák rész-táv sebességgel
gázolnak át rajtad,
kukkoló felvételeken még
ideig-óráig megőriznek
- nem köröznek-e;
nem e vétettél a szabályok ellen-,
majd érdektelenség okán törölnek,
volt nincs az útnak értelme.

2020.04.27.

Tűz van

Terhelt álmaimban konc lóg,
suhanc-inga ketyeg,
-tűz van- félre vert harangok
zúgnak, gyertya fénye
pislákol...
valahol a jászolban sírás;
újszülött próbatétel...
(aztán a bozótosból látod
az úton bérelt helyét
a sorsnak).
Ostorcsattogtatás űz vissza a vadonba,
nyers humusz ez a mocsár,
vészmadarak süllyednek egyre mélyebbre
harangkötélre akasztva,
a mag, a mag már meghasadt,
s a hajszálrepedések barlangjából
az égbe tör.

Méregpoharainkban utolsó csepp
lázadás-akarat dagad...
talán sohasem értem meg
élményeim kényszermosolyát;
semmit dagonyáztam
hatalmas hegyekké.

2020.04.22.

„Maradj otthon"

Bölcsőben csecsemősírás,
lakatlan pólyában írás:
Hiányzik valaki,
valaki, aki nincs.

Káprázat, hódítás, bódít.
Héthatár-csillogás csábít.
Hiányzik valaki,
valaki, aki nincs.

Mézes-mázos végtelenbe
sehol-mosoly, könny szemedbe.
vonz a szép új világ,
hervad a múlt, kiált.

Csoda-csillagot cseréltem,
szőnyegen szálltam vágy-égbe.
Hiányzik valaki,
valaki, aki nincs.

Kígyó pőre bőre alatt
ropogós nyers hús íny-csikland,
bankó ropog, csuklik,
tükörben vergődik.

Rettegés íz, kaland, kaland,
mámor-ittas habos falat,
trükkök százait lásd;
otthon sehol se vár.

Jár, ami jár, minden falat,
minden falat torkon ragad.
Pang a vér. Egyedül:
Félelem hegedül.

2020.04.18.

Üvöltenék

Kísértet házban tükörkép udvarol,
falon túl zene szól, szomszéd üvölt,
hegedűn elszakadt a húr.
Egyedül bennem szűkülnek a falak,
üvöltenék, ha hallaná valaki,
s bekopogna hozzám csendesen az úr!

Hallják az Istenek a magas égben:
Társas lény az ember! Gyúrt hamu és por.
Mert rabságban szaporodni képtelen
fecskefészekből űzött szabadmadár
vergődő szárnycsapásai haláltánc,
- rabságba szorult szabadság-félelem.

Szabálytalanul szabályozott otthon,
szorítják torkomat üres nappalok,
üvöltenék, akár a szomszéd üvölt.
Egyedül bennem szűkülnek a falak,
üvöltenék, ha hallaná valaki,
s bekopogna hozzám csendesen az úr!

2020.04.16.

Megmaradunk

Kit érdekel a porzatlan virág,
fák sóhaja,
kit érdekel, ha fáj, ugyan már,
rohanás, a lét a tét,
bagatell bukdácsolásra nincs idő,
ólomlábakon menetel a múlt
csendesen magába rogyva,
szükségtelen az érzés,
nincs bájolgó tükörképe,
mély sóhajtozásnak nincs ideje

Recsegő ágakon madarak tánca
krákogás,
tragédiakor rebben a vijjogás,
vihar múltával rohan az ég
felszárítani a könnyeket
frissen tört ágak torzóján
fészekmaradványok,
hiányt cserreg az ág
távolban visszhang sír;
megmaradunk, megmaradunk, megmaradok,

mint Káin a kősivatagban
örök talpkoptató alázattal
járjuk a kijelölt utat,
bebocsájtást,
esengve senkitől sem kérhetünk;
lement a nap mire felébredtünk.

2020.04.14.

Jézus egy csepp vére

... mint égen rejtett csillag,
ott ragyog benned is
Jézus egy csepp vére
senki sem láthatja,
senki sem tud róla,
szívdobogásod titkos ritmusa
küldi csak szüntelen
- égen rejtett csillag,
hogy a végtelenben
a legkisebb is érzi minden rezdülésed
Jézus vércseppjeiből áll
össze a végtelen világ

... mint égen rejtett csillag,
ott ragyog benned is
Jézus egy csepp vére

2020.04.12.

Egyedül, Jézussal

Nem. Nem lehet. Nincs respekt.
Gőg virul minden ágon.
Nem, nincs tovább. Nem lehet.
Így, élni; mindenáron!

Nem. Nem lehet értelme,
egyedül, mindenáron
birtokolni, nem lehet.
Szeretet nélkül mosoly:

Bohóc-képre pingálva,
arctalan fekély rinyál
vad táncot, nyű, nyavalya
tábornok diktál, diktál.

A sarokban kuporog
gyermek-álmod és tovább,
gőg virul minden ágon,
rágondolni sem szabad!

Nem. Nem lehet. Élni így?
Mindenáron, nem lehet.
Nem, nincs tovább. Lásd be, nem,
nem, így tovább, nem mehet!

2020.04.09.

Döbbenet

Nem várta senki. Jött.
A semmiből, és nőtt.
Leseperte a port.
Pimpósodott a bor.
Tükörben részegek,
emberek erkélyen
kéjmámor ittasan
szurkolnak hangosan,
mint rabszolga-bilincs
magas minden kilincs,
magába zárt talány;
zátonyra futott már
minden zászlóshajó,
átázott a rongy-bőr,
lásd, meghunyászkodunk:

Minden mi erős volt,
gyenge, satnya, dohos,
csak a fuldokló hang
iszonyatos.

2020.04.06.

Ne kérj! Adj!
egy olvasómnak kérésére

Bölcsőd ringattam, ha dörgött, villámlott,
mosolyodért legyőztem a világot;
terhet rád, sose raktam, lestem álmod,
s ha bírtam, vittem helyetted bánatod.

Én akartam, úgy akartam, ragyogjon
mindig a nap feletted! Boldogságod,
jobban akartam, mint a valóságot!
Vigyáztam boldog álmod, ragyogásod.

Élj, ragyogjon mindig a nap feletted!
Tudom, szállni a napba úgy szeretnél.
Szállni határtalanul úgy szeretnél.
Óvlak, szívemből, ne tépd ki gyökered!

Élj, ragyogjon mindig a nap feletted!
Gyermekem, a gyökér táplál nem a fény,
mert a fény te vagy, annyi a mindenség,
amennyit beragyog szeretet szíved!

2020.04.05.

Taigetosz projekt

Burokból szabadult lélegzet kapkod,
sír, zokog, hét közben született, pardon,
menekült hullámok közé visszatér,
Isten segedelmével kényszer mosolyog.
Kevert vakság, gyávaság, kocsonya lélek,
mohón zabáló ego csúcsra segíthet.
Futtatott agarak, csali-mézesmadzag,
s az ego versenyez, műfüves gyakorlat.
Ismeretlen meós fröcsög, selejtez,
semmi se jó, örök bilincs kötelez.
Járulékos veszteség a gondolat.
Az érdek új feltételeket diktál.
Élet és halál fölött véletlen-úr
borotválja gégemozgásainkat,
s némán dalol a túlélő.

2020.04.04.

jogfolytonosság
Emlékeim szerint

Precízhazugság:
Dübörög a tönkre ment világ,
zászlaján jelszó; Jólétbe roppant gerinc!
Valami dereng még, talán
emberekről szól a világ!
- emlékeim szerint.

2020.04.03.

Készülődés
65 fölött

Tavasz van. Gyönyörű kék az ég,
- visszafogott madárcsicsergés-,
halkan mosolyognak a fák,
olyan nagyon nagy készülődés;
bús magányban lassú halál.

Kimért a sors. S lám ennyi jutott:
Ráncos kéz, vágyban gyötört marok.
Semmit szorító félelem.
Pedig élni, élni akarok,
s hipp-hopp, elillan az élet.

Holnap majd másképp, egy másvilág
fogja csikorgatni vasfogát.
Emlékek nélkül türelem,
semmi ölelget, - boldogság? -
sodor, sodor a végtelen.

2020.03.31.

 Karantén

csapdába csalt falevél
vergődik a szélben,
határa pofozza,
dobja ide-oda
fütyül a múltra,
sistereg, pörög,
emlékszik az ág-függésre
lomb-zöld otthon fogságban,
boldog súrlódásra,
itt-ott égető napsütésre,
néma pusmogó zümmögésre.

Sikátor-seprű
sarokba sodorta
-szállnak a darvak-,
mesél az ég.
Hideg kövek szívják vérét,
szárad a szív.
Rabszolgaként fogoj,
sírját ásva vár
az üzenet kód-morzéjára,
s csak a szív kalapál
halál sikolyt

2020.03.29..

Pajzánul félrenéz

Fájdalomba vakult tükrök meséin hízó
fennhéjázó élet cicomázza magát,
többlet-tudásbirtokosaként szakértő
határozottsággal ront el mindent, aminek közelébe jut.
Kórusban acsarkodók támasza,
titkon jó-léttel alkut köt
- Sok beszédnek sok az alja.-
Nagykanállal meri a levest az üstből,
melybe ürítette székletét
és panaszkodik szüntelen, panaszkodik.
Cimborájára kacsint, még ezt is, ezt is lehet.
Vaktükörben sminkel ő, Mammon-úr szeretőm.

2020.03.24.

Lassú halál

Míg ti, azon a bizonyos mérce lécen túl
aláereszkedni képtelen gőgvárak hős
védnökeiként, javaitokban tobzódva
jogosultság bajnokvírusaként a jólét letéteményesének
képzelitek tudomány, vagy származás okán magatokat,
addig valakik vitték, viszik -az ember társaslény-
halált csivitelő tudat alatt, a terheket.
Mások hátán járt, jár vértivó hitetek televénye.
S aztán miért? Miért az osztásszorzás,
a semmi közepén óbégató változás,
ha ti jogutódként okádhatjátok a feldolgozhatatlant?
Homályos tükör a mögöttetek álló tömeg,
sőt, egy járulékos áldozat: Az emberként élni még!

2020.03.21.

Fájhat a légkör,
a csordultig telt pohár szint,
amit cseppenként adagolt,
s ahova jutott a gőg-elit,
ahol fajtalan fattyúként
hattyú-nászlebegés
úszik, habzik,
s titokban a mélybe piszkít.

Fájhat a légkör,
mivoltunk sár-szennymocsárba tiprása,
azok a magasságok, ahová a gőg jutott.
Vágyunk lélegezni, mint lény,
nem, mint megtűrt kártevők
az égbetörők törzsén,
nem, mint élősködő
szerencsétlenek élhetünk,
de talpunkkal a földön
egyenes gerinccel lélegezhetünk.

Fájhat a légkör
bogáncs a szívben, szúr,
szúr a csordultig telt pohár.
Kiknek, mit lehet?
S mind-mind emberek
habzsolják mások könnyein nyert
jó-lét életet.

2020.03.17.

Élj!

Pipál a hamu, mesél az út.
Üres az utca, kihunyt a tűz.
Barátom, tenyerem csupa vér.
Érted küzdöttem, érted éltem.

Érted mozdult csillag az égen,
csillag az égen érted égett.
Barátom, tenyerem csupa vér.
Mesél a múlt, fütyül a szél.

Kérlek, add még át: Él még a vágy!
Belül a lélek sír, haza vár!
Csak veled együtt szép kék az ég!
Nem a test, a lélek enni kér!

Távolban egy ház tornya úszik,
füst száll az égre, Isten visít:
Sok hűhó semmiért, gyermekem,
lélegezz!

2020.03.14.

Egyedül-lét

Mikor ki, mit tett, vagy nem tett?
Fájt valami, kit érdekelt.
Büszke tekintetet sanda
gondolatok mögött sorvad.
Ide jutott, puszták népe,
nem néz a napba, nem néz, fél.
Bátrak bátra, puszták népe,
szembe nézni, önmagától fél.

Mikor ki, mit adott, vett el?
Számít ma már a köpönyeg
külső, belső nyers oldala?
Lenyúzott bőrkabátomat
terítettem le a földre.
Köpjetek, tapossatok, mert
lehet, mert ember maradtam,
magam uram, kivert magyar.

Évszázadok becsülete,
hű eskü, hőn eltemetett.
Virágot kaszált a kaszás,
írmagom bűbájillatát.
Köptek, tapostak a földre,
Isten-lét terítőjére.
Kit érdekelt, hogy fájt nagyon:
Egyedül-lét a világon.

2020.03.01.

múlt-bélyeg
Vitorlát szakít a szél

A pofonok nem fájtak,
belepirult mimika
égett örök emlékre
a tudat legmélyére.
Ott, tudat alatt fészkelt
az ész nélküli bús félsz.

A pofonok nem fájtak,
az igazság sajogva
csípte belső könnyeket,
akkor, s mindig törvények
szava vezényel: Vigyázz-t.
Átázott lélekkel vársz.

A pofonok nem fájtak,
gond kong bilincs-gondolat,
tájfun sodort a semmibe.
Vitorlát szakít a szél.
Ott, tudat alatt fészkelt
az ész nélküli bús félsz.

2020.02.28.

Sorsirónia

Híve hittem, hitem vezet.
S visszanézve, undor az út.
Atyaég! Ezt, ezt én nem, nem.
Nem, nem járhattam egyedül.

Ki volt velem, ki ellenem?
Mikor a semmi sikerült.
Álomvágyak malom köve
őrölt, a zsák lyukas, súly ült

csak rám terpeszkedve, nehéz
a vállamon. Isten, ehin
itt vagyok neked az úton,
és visszanézni nincs erőm.

Híve hittem, hitem vezet.
S visszanézve, undor az út.
Atyaég! Ezt, ezt én nem, nem.
Nem, nem járhattam egyedül.

2020.02.21.

Fogócska-bújócska játéknak tűnő vágyaink
pillangók szárnyán szállnak. Vihar csapda, csillogás,
csalogat. Kétszáz millió éve por-csillámkincs,
védőburok fed, s a bogáncslepkék útját járva,
örök úton, szállunk a széllel a végtelenbe.
Foltosra fogdosott szívünk epedve repedez:
Szakadék-zuhanás a tehetetlen-megnyugvás,
nem kellünk senkinek, emberlélek már nincs tovább.

2020.02.17.

Szenvedek

Magamnak nem tudtam,
másoknak kellett, kellet megfelelnem,
mások meg eldobtak,
másoknak nem kellett, nem is tetszhetett,
csak Istennek tetszett,
hogy szenvedek, szenvedek.

Szememben könnyekkel,
torz-tükör foncsor-képemmel nem mertem
szembe köpni senkit se,
pedig gondoltam: Hamis minden látszat.
Istennek elmondtam,
hogy szenvedek, szenvedek.

Magamnak nem tudtam,
kényszer-muszájnak kellett megfelelnem.
Magyarnak, kivertnek
sorsát kellet hordni, más ingében fájt,
saját szenvedésem.
Hát szenvedek, szenvedek Istenem.

2020.02.06.

Bátor Nyilas

Csecsemősírás, rablás,
kattog a gép,
daráló zabál, hanglér
nyilatkozik,
a vélemény titkon sír,
őrölnek, őrölnek, őrölnek...
Őrültek ricsaj-rigmusa zúg,
a folyósodrás kanyar nélkül rohan,
senki sem marad le –bár fuldoklunk-,
hol víz fölött-alatt
halál-lubickoló viháncolással
éneket visszhangoznak a hegyek,
csak a víz alatt tátog a sikoly.

Csecsemősírás, rablás,
lélektiprás,
kacagás-nyöszörgés,
mint arcunkra égett álarc,
joker-mosolyvergődés,
hajlotthátú vén akarat
némán szegi fejét a földre.

2020.02.02.

Meghunyászkodás
(Neidermayer böfögés)

Gnóm eszme fajult fattya,
faragcsikál, háncsol,
minden friss hajtást visszametsz,
olt, olt, olt...
mint mixer pancsol.
Áll a bál, táncolni muszáj,
mert, mert, mert...
süket muzsikál.
Hallgatom a mát és ricsaj
rigmusokat visszhangzik majd a múlt.

képek

Élnek, ők. Mi is fogunk – mondják.
Valahol toporog a boldogság.
- Nyiss ajtót a világra,
az ablakon rács van.
A levegőt rosszul vesszük.
A startnál túllihegjük
lehetőségeinket,
mint a kutyák nyüszítünk.
Vérre menő harc a csontért,
- ennyi jutott.
Torzszülött-vágy sóhajtozik,
áldozati bárány vicsorít,
vértócsák vágóhídján pénzt ölel az újszülött.

2020.01.27.

Illat

Lopnak, vagy sem, nem tudom.
Elfogyóban a lélek.
Testben tobzódó férgek
szaporodnak:
Sekély, fakó kéj amőba-nyújtózása
bekebelezi a fehér foltokat,
nem maradhat ki senki.
Értéktelen pompa nő,
egyre jobban, egyre gyorsabban,
mint a fékezhetetlen ár,
átrohan az idő-parancs a mezőn.
Gaz sarjak sarja fakad.
Sztyeppei láncreakció költözik
testből testbe.
Menni kell, bárhova,
fertőzött ez a föld, ahol ocsú terem.
Illata méreg minden felmerülő kérdésnek.

2020. 01. 23.

/ valahol Gyöngyöspatán/
Emberbőrben farkasok

Ott, ahol a szél süvít,
a szférák nem ringatják a bölcsőt,
az elveszett vágy visít,
ahol nyúzzák, lassan az emberbőrt,

lehetnek ott szabályok,
törvények, eszmék: Mit ér a jog,
ahol gazember nyafog!
Jó és a rossz egyazon úton.

Káin a pázsiton jár,
s perli az urat a boldogtalan.
Az elveszett vágy visít,
s akiről csak lehet, nyúzzák a bőrt.

Mindent és mindent lehet,
csak a gyilkosnak jár fájdalomdíj,
semmi a halott élet,
farkasüvöltés zúg, éhes a hold.

2020.01.19.

Semmit sem ér

Megőriztem minden ízed:
Égszakadást,
földindulást,
sötét éjben jégcsikorgást,
szellem széllel hidegrázást.
Megőriztem,
mit senkire se bíztál:
A benned dúló viharokat.
Percek perceket könnyeznek bennem,
vissza nem térő gyémánt kövületté
válnak villámaid;
a vágy halála,
könny-kristályemlék, összetört szív,
vihar után hálaima, semmit sem ér.
Semmit sem ér a múltból maradt emlék,
ha összetöri a jelent,
semmit sem jelent a múlt,
ha nem vagy itt velem.

2020.01.15.

Lassú víz

Mindennek határát átléptem,
amikor
nanám görbebotja utolért,
s pimaszul szabadon repedt szét
a klott gatya rajtam.
Könnyezve visszavittem, naponta többször is.
Míg bőrömbe égett,
talpamba ivódott a tövis-kosz,
bőgve kértem a mindentudó tapasztalatod.
Csípett az ecetes szalonna, sírtam,
sluc kötényedhez bújva, a világtól félve,
a szívembe fészkelt,
a bölcsőtől az országhatárig, minden gondolat.
Cammogott mamuszodban a múlt,
s minden ősi fájdalom naponta felém.
Muszáj volt élni, így, vagy úgy.
Sosem ártani, tenni mindig a dolgod,
ilyen egyszerű az élet –mondtad.
– A tűréstudomány a megmaradás törvénye.
Lassan csurog ez a tudomány szívből szívbe.
Lassan válik a gyerekből ember,
s bőrébe ég, talpába ivódik az út,
amit ősei bejártak,
míg nyugodtan hajthatták fejük a vánkosra
s az a vánkos a gyermeki szív.

2020.01.09.

Néma vágy

Deres néma ág,
vegetál,
szikrázik csillagok fénye,
ha rá süt a nap,
mélyen néma nedv-vágy
didereg
- fagy föld-sziklában
merev gyökér vár-,
enged majd az idő,
recseg, ropog, holnap-tavasz,
kikelet nyújtózik.
Izzad a könny,
friss törés, bugyra a múltnak,
emlékezik:

Csivitelő madárkák hangja
fészek-bölcsőt ringat,
elillannak a mínuszok,
kipattannak a rügyek,
a holnap közeleg:
Az idő végig kúszik
a megmerevedett gondolaton,
s berúgja az ajtót az unoka.

2020.01.05.

Isten meztelen

Ott, messze kint,
dermesztő északi szél
metszi a levegőt,
ott didereg, Isten meztelen.
S a szél,
ablakra fagyott jégvirág-sóhajomon át, látom,
madarak tollát babrálja,
reszket bundájuk, védtelen világ remeg,
- duruzsol kályhában a tűz -,
csak nekem jutott jog,
nézni, hogy a szenvedés még él.
S gőg-részegen, lélekvéreset köpni
a tükörben síró ismeretlenre.
Ott, messze kint,
ott bukdácsol az emlék,
térdre rogyva,
ott didereg Isten, meztelen.

2020.01.01.

Örökségem

Nincs annyi kincs, se dísz,
nincs csillogó csillag az égen,
nincs annyi pillanat,
amennyi érzés, vágy, szeretet
rongytestembe zárt, Istenem!

S kitépni nem lehet,
nincs oly erő. Itt él, örökre
bennem: Üköm, szép ős
ó apám! Az ő sóhaját hallom,
ha sír lelkemben az ének.

Az ő sóhaját hallom,
ha sír lelkemben az ének.
Ilyen egyszerű,
egyszerűen nagyszerű az élet.

Hogy vehetnétek el?
Hisz mindennap újra éled
az érzés, vágy, szeretet
és sohasem feledhetem:
Mindennap újjá születik
bennem, az Isten.

Nincs annyi kincs, se dísz,
nincs csillogó csillag az égen,
nincs annyi pillanat,
amennyi érzés, vágy, szeretet
rongytestembe zárt, Istenem!

Mert nem vehetnek el.
Örökségem: Itt él, örökre
bennem: Üköm, szép ős
ó apám! Az ő sóhaját hallom,
ha sír lelkemben az ének.

Az ő sóhaját hallom,
ha sír lelkemben az ének.
Ilyen egyszerű,
egyszerűen nagyszerű az élet.

2019.12.24.

Mária szívén

Jószágok között csecsemő
a földre lélek költözött,
lehelte Isten önmagát,
csend jászol-vályú otthonát.

Jószágok között csecsemő
a földre lélek költözött,
bölcsője hit és szeretet,
pajtának ég a teteje.

Jószágok között csecsemő
a földre lélek költözött,
Hitetlenek közé a hit
jött meztelenül szeretni.

Jószágok között csecsemő
a földre lélek költözött,
Isten és állat veletek,
legyen köztetek szeretet!

Jószágok között csecsemő
a földre lélek költözött,
Isten senkit sem kérdezett
lélekkel testet mérgezett.

Jószágok között csecsemő
a földre lélek költözött,
csillagok fénye csendesen
Mária szívén megpihent.

Jószágok között csecsemő
a földre lélek költözött,
csillagok fénye csendesen
Mária szívén megpihent.

2019.12.22.

December 17. emlékére
(A Lisszaboni Szerződésszavazás elé)

Hárommillió közül ki ünnepel
valóság leplező briganti-band?
Hárommillió közül ki szül, s nevel
állatkoptató bérmunkásnak
jogban és emberségben
megalázott nemzetfenntartó gyermeket?
Hárommillió éhkopp kopogtat:
Ugye nekem is terveztek jövőt?
Hárommillió senkiházinak
tartott síró gyomor kiált, üvölt:
jogom van éhen halni itt,
emberi méltóságom teljes tudatában!

Hárommillió éhkopp kopogtat:
Ugye nekem is terveztek jövőt?
Hárommillió országában, itt,
tántorgó hontalan!
Hárommillió térden csúszó
ember állatsorban! Otthont,
pénzt és nyomort síró nappalok
lökték az utcára cimboráját,
betegségben kukázó barátját
a társadalmi felelősség morálját.

Szavazzatok! A bérem sok,
az élet kevés. Megéri a szenvedés!
Hogy kit tenyerén táncoltat a gőg,
az elvegye tőlem a jog-levegőt!
Jut is, marad is! Ne törődj a gonddal,
hárommillió senkiházi, sóhajts az ostorral!
Húzd a szekeret tovább! Ne kiálts!
Többen biztosítják,
hogy a bőrt rólad lenyúzzák!
Fizesd a hasznot nekik,
hárommillió senkiházi!

Hárommillió éhkopp kopogtat:
Ugye nekem is terveztek jövőt?
Hárommillió senkiházi a fülemben üvölt:
Nincs munkám, kenyerem
az életet élvezem!
A tőke fizeti egészségemet!
Szavazzatok briganti-band,
a zsebemben hordozom valóm,
emberi jogom s a sorsom kezetekben;
senkiházi élet és hárommillió halott!

2007.12.11.

Egy kettő

Mélyen, őssejt-köldökzsinór
végén elásva, őrizve
minden álmom, minden álmom.
Mosolygó arcú gyerekek,

futnak előttem új évek,
régi emlékek, néma kép,
özön hullámok, remények,
csírázó bizalom napfény.

Nincs bennem: Van-csillogás,
trend-nyafogó nihil eszme,
siker, magamutogatás,
győztes-erőszak, vak remény.

Nincs bennem, az a holnap,
amely elvágja a zsinórt
és csak repülve mannát fal,
apa anya nélkül egy kettő.

2019.12.17.

ahogy

lassan kihűlnek a falak,
megfagy ereimben a vér,
jégkása, susmus-gondolat
gyáván, mint koldus enni kér

ringyó szoknyája alatt lét,
s kiszolgáltatott remény sír,
- játszatok cimborák velem -
szerencsétlen mesékben hisz

a kártyavárt építő strucc,
s nem jut whisky, csak kaloda,
élet szégyen-lényegi, zsupsz,
utcára borított arany
arány erény

2019.12.16.

Szívroham

Nem jó, bár törvényes.
S hajlong a lélek.
Emberbőrben farkas.
Üvöltő élet.
Szolga nép, új méhkas.

Legyártott gondolat.
Szuszogó halott
lappang, Istenérzés
remegve dadog.
Új méhkas, szolga nép.

Nem jó, bár törvényes.
Hol, mikor élek?
Mégis, van remény?
Megfeszíttetett
minden gondolat.

S lám megfeszíttetett
minden létérzés.
Isten sem törvényes,
érzem, igazam.
Joghalott szívroham.

2019.12.11.

Új urak

Jöhetnek, és jönnek is zsarnokok!
Vizet, levegőt csapolnak, lopnak.
Minden érzést, emberit, csúfoló
stréber haszon-hajszoló új urak.

S mi alig várjuk, hogy a rémálmunk,
végre, suhintson hátunkon. Csonton
csahos kutyák csámcsogása gusztust
vicsorít, trend-hányingert pártfogol.

Új urak parancsa: Hízni, hízni!
Disznóként, mindenevő bábuként
rázni a rongyot! Semmit akarni,
parancsra földig hajolni, térden:

Megköszönni az ostort! S ujjongni!
Fogják újra osztani a parancsot.

2019.12.08.

Új Advent

Szivárvány hídon, a felhők fölött,
semmi-csend boldog-illúzióban,
kettesben, messze ég és föld között,
minden kék-ég-fény-lélekből fakad.

Harmatpára száll, szívünk megszakad,
a hídról ketten nézünk messze-messze,
s mint erdő mélyén csermely rohan,
ereinkben csak a vér csörgedez.

Kéz a kézben járnak a csillagok,
hozzád-vágy remeg bennünk. Istenem!
Gyermeked küld! Siessen! Karácsonyt
eseng a szív, magányos estéken.

Fagyos föld-otthonunk üres. Vacog.
S csak zuhanunk a semmi tengerbe,
mert nincs velünk békés gondolatod:
Semmiért adni, szívünk cserébe!

Már félünk a megszületendőtől!

2019.12.01.

Hamu alatt

Lerágott új csont-kollekció
került a médiába,
van téma, vannak új arcok,
a harc folytatódik:
Hatalom hallucinációba torkollik
minden közös vágy.
Parazsat fúj a lélegző.
Titokban gyalult álmok pályáján elcsúszik a lényeg.
Korcs kutyák ugatják a néma holdat,
s az, csak megy, megy a maga útján
- nincs változás.
Vak mammográfiai felvételeken csüng az élet.
Rákos csomókban édes nedű,
mérgezett gondolat incselkedik,
áthág hegyeken, völgyeken az ér,
mint űzött csecsemő az életen,
rohan végtelen pusztákon a szél
- futó homok-, betakar mindent az idő.
Nem marad más, csak a sivár sivatag,
míg újra fordul majd a föld.

2019.11.14.

Vágyott világ

Hullámtörőnek születtem,
égből pottyant tört száraz gally.
S dobált a hullám szüntelen,
úsztam habok közt, kék galamb.

Palackposta életemben
felbontatlan örök sorsom,
belém oltott keserűség,
cipelem, vágott virágom.

Messze úszik nap a fényben,
El-elmerülő vész-sikolyok;
száraz gallyat, üzenetet
dobálnak az őshullámok.

2019.11.11.

Pimasz grimasz

Mint ahogy lázasan kiáltom,
segíts, ó Istenem!
Mint ahogy a könnyek száradnak
belém, ó Istenem!
Múltan remeg minden pillanat
- torkomra dermedt szó fojtogat-,
kimondani nem lehet, halad
a sor, a végtelen.
Valahol létezik az igaz.
Ma, a sor végtelenül pimasz,
gyáván mosolyog a pirkadat.
A sor, ó Istenem!
A sor, ó végtelen!

Mint ahogy habzsol az átmenet,
stréber, rút győzelem.
Mint ahogy gyalázat menetel
a sebzett lelkemben.
Múltam kísér a ravatalhoz,
csak a benn ragadt szó harangoz,
csap, égbekiáltó zajt, zokog.
Elítélt életek.
Valahol létezik értelem.
Valahol tiszta múlt énekel.
Fejet hajt egyszer a végtelen.
A sors, ó kérgesen,
a sors, csak integet.

2019.11.04.

Őrizlek

Fagyott földbe bújócska élet,
senki se ölel többé szépet.
Emléket cifráz könny-máz sminkes.
S néma-kép, homályos múlt üvölt:
Kéz a kézbe sétáknak vége.
Vége. Nem nevet nap, az égen.
Eső, szél, őszirózsa, gyertya.
Eső, szél, őszirózsa, gyertya.

Magamban hordozott emlékek.
Kéz a kézbe sétáknak vége.
Vége. Nem nevet nap, az égen.
Senki sem ölel többé szépet.
Utolsó levelek hullámát
ringatja a szél. Álmok álmát
alussza a szem szuszogása.
Eső, szél, őszirózsa, gyertya.

Homályos múlt üvölt: néma-kép.
Kéz a kézbe sétáknak vége.
Vége. Nem nevet nap, az égen.
Senki se ölel többé szépet.
Eső, szél, őszirózsa, gyertya.
Fájdalom-könny, utolsó séta.
Viszlek magammal, amíg élek.
Viszlek magammal, amíg élek.

2019.11.02.

Lélegzett lélek

Sehogy se jó. Sosem volt beteljesülés.
Süllyedő hajón rendszabályozás lebeg,
még működik a tantrikus törvénykezés.
Valóság merül önfejűen a mélybe.

Hanghullámok ütközete zúg a fülbe:
Megszűrt zaj. Direkt frekvencián a keserv,
- kártevő rovarok ellen használt méreg-
légből kapott lassú tűzön füstölögve

ég bennünk minden belélegzett lélegzet.
Belénk költözött lényeg a pokol tüze:
S felperzselünk minden áramló szent szellem
sugallatot. Ringatózunk, bú-tengeren.

2019.10.30.

A győzelem dicsősége

Tükröm, tükröm, mond meg nékem
hazudjak-e még tenéked?
Nézel-e még mosolyogva,
tiszta szívvel, igaz hittel,
nézel-e még mosolyogva?

Látod, látod ott a lelked,
ott senyved a börtönödben,
ott bujkál a hátad mögött,
csak nem akarsz szembe nézni
önmagaddal! Látod! Látod!

Tükröm, tükröm, mond meg nékem
miért nézek a szemedbe?
Zsebre vágott ez a világ.
Mammon-báb lett a mostohád...
Zsebre vágott ez a világ.

Látod, látod ember lettél
tiszta szívvel, igaz hittel.
S mivé lettél? Dicsőségért
tönkre tettél minden képet,
ami veled szembe nézett.

2016.01.08.

Hordozó

Batyum tán örök-ólomérzés,
mégis pumpálja erőm, vérem
mammonvágy feneketlen kútját.
Hordom, nihil-nagyurak álmát.

Belém bújt e féreg-kisördög.
Motyog, pusmog, folyton sündörög.
Még, még, még! Súlya a sorsnak nő.
S mint préselt szív, visszhangzik a kő.

Több ezeréves vágy-motyogás
visszhangja szorong a batyumban.
Sületlen fülekben kótogás,
ökrös szekér zakatolás.

Vasorrú bába, szirénének
kényszer-mosolya vonszol Isten.
Még, még, még! Súlya a sorsnak nő.
S mint préselt szív, visszhangzik a kő.

2019.10.18.

Stréber-hőbörgő akarat

Gazember szűköl szüntelen,
stréber-hőbörgő akarat.
Görnyedt hátakon járó szél,
oly undorító haszon-sarc,
mint az érzéketlen vágy.

És hiába mesél a múlt,
csak a most, csak ma, csak neki
nyílhat virág a balkonon.
Siker-rögeszmés világi
úton csattog az ostor.

Eszetlen hajszába hajtott
kongó test rabszolgasága
futkos méhkaptár homályos
titka után. Undorodva,
s félve néz néha az égre:
Hogy nem szakad le?

2019.10.19.

Őszülés

Dívák nagy-estélyiben járnak
oly kecses magabiztossággal,
ahogy az őszi nap sugara
füröszti a haldokló tájat.
Annyi bók, becéző szó nincs is,
amennyi dicséret-pusmogás
keringőzik minden levéllel
végbe száguldó halálútján.
Mint holt szerelmesek utolsó
csókja, mámor-ittas a halál.
Gyorsuló napragyogás oson.
Csalogat az ősz. Csend stimulál.
Szerelmesek az elmúlásba
a vágyak. Fáradt tobzódásba
öregedett a nyár.

2019.10.15.

Harangzúgás

Álmomban, oly halkak a lépteid,
alig észrevehetően, mint az angyalok,
átsuhan rajtam az üstökös gondolat
és meztelenül ott maradok a lehetetlen határán,
bizonyosság gyanánt ködbe fúl a valóság.
Tétován várom a folytatást, ami nincs.
Az üzenetfoszlány láncszemei
tiszták, halványak, rozsdás aranyrögök,
csiszolt, csiszolatlan kristályok.
Légies tánccal, zeneöleléssel
a néma fényorgia kézen fog
és vezet, szédít, elvarázsol:
Úgy érzem, mégis létezel valahol,
valahol mélyen bennem elásva,
mikronizált Istenként bujkálsz!
Kedvedre játszol örömmel, ürömmel,
s utánad üres igazán az óriás csarnok:
Némán zúgnak a harangok.

a választás margójára
Bús otthonunk

Botrány, bűn, sunyi csalás, titok,
minden Sátán-fogás otthonos,
viszony-iszony kölcsönös légyott.
Semmi más, utálatosságba
bízik mindenki, aki magyar.

Mert ez az igazság, s utat tör
az ilyen-olyan ravasz báj-flört
szépséges bál-fényei fölött.
Közénk költözött a rút kétség,
s megbízhatatlan mind, aki él.

Imigyen állunk, mi magyarok.
Itt, halott a jó szándék, halott.
Vigad, aki ármány-parancsnok
nótájára táncol. Otthonunk
lett a kámfor-szív, bús otthonunk.

2019.10.14.

Jéghegy a víz alatt

Mióta rohanok vágyva,
mezőn nyíló virágok illatára,
álom-emlékcsodák mélyen
elásott, temetett, feledett kertem
csend-nyugalmára.

Felfalták ordas gyors eszmék,
hegyről zúduló patak partján minden
kincsemet, minden kincsemet.
Hordalék takarja aranyrögjeim
fénycsillogását.

Mint a jéghegy a víz alatt,
úsztam az időben, sehol-part,
hogy kerestem kakukkolást,
sohasem ébredtem fényes szép napra.
Csak vitt, vitt az ár!

Mit is ért a nagy rohanás?
Nézek, de az ablakot bevakolták:
Képzelet szárnya akarat
nélkül galambdúc-szobák önkéntes hű
kaloda rabja.

Gyorsfutár az üzenettel,
párafelhőkből sóhajt, megérkeztem.
Csak az emlék, vágy-rohanás,
küld, könnycseppeket,
mezőn nyíló virágok illatára.

2019.10.03.

Úton

Hányszor hány út pora rakódott
igaztalanul igaz hitemre,
hamis rongyruhát hányszor adott
a sors embernek vélt életemre?
Hány mocskot mosott le az idő,
nadály-ragályként tapadó
testre, vértcsapoló élősködőt,
hányszor tapostam sárba, hiába?
S minden út, visszanézve, kapu,
egy elvarázsolt világ kapuja,
ahol a boldogságom lapult,
vakon bármikor léphettem volna
szezám ajtaján a menybe. De nem.
Tiszta lélekkel, ősi batyummal,
tükörben mosolygó Isten képpel
eltévedtem, eltévedtem végleg.

2019.10.01.

Titkon

Megfáradt lombkorona
szépségét szélbe szórva
hullik a földre. Halott,
ifjú gyönyör-sóhajok,
mint sosem-volt szerelem,
elmúlik minden, minden.

S látszatra a tény zavar,
az idő rohan. Megáll,
- tán üdvözöl valakit-,
a kor mindig ködösít,
s magjába rejtve alszik
gyönyörködtető felszín.

Titkon az avar alatt
a mag idővel dagad,
mint eltitkolt gondolat
mélyen a tudat alatt,
reped a héj, öntudat
csírázik, láthatatlan.

2019.09.29.

Eszencia

Tán vaklótánc lánc, lánc, lánc,
lepkeszárnycsapás csupán:
Tegnap tükrében fürdő fertő
magyarázat a szenny levegő.

Üget a fej nélküli lovas,
mameluk-törvények maradnak.
Titkot rejt a mély-tükör,
míg nyögve húz az ökör.

Semmibe méretkező
becsület-súlytalanság
visz oly messze-messze, mérföldkő
jelzett, jeltelen jellemhalál.

S büntet majd egyszer az utókor,
talán a torkon akadt szálka,
köszönetet senki se mond,
képbe lóg a gerenda.

2019. 09.24.

Tétován

Csattan a pofára esés.
Fülben csengő üzenetek.
Káosz zúg, magma fortyogás.
Kámfor suhan, vírus-ragály.

Harmóniát rabló tudat
az észszerűség határa.
Benn forr az elfojtott méreg.
Tükörben álarc a kéreg.

Ügyeskedő élősködő
árnyjátékot játszó jövő
kénykedvére átáramlik
a vergődő öreg időn.

2019.09.19.

Végtelen történet

Égre emelve a lerágott csontot
rázzák az öklüket,
mintha felelőst keresnének,
az örök bűnt okolva,
okkal, vagy ok nélkül könyörögnek:
Akasszuk fel! – a múltat és a jövőt
most ítélik halálra.
Mint kacsa a nokedlit, most nyelik
a színezett pirulát,
s mutogatnak egymásra, üvöltenek,
eddig, eddig, s ne tovább,
bálsár ömlik,
a kisgömböc haldoklik,
s mint megesett szűzlány,
pirulva bújik a nap az éjbe.

2019.09.10.

Szeretnék

Szeretnék szeretni, tükörben nevetni,
szeretnék, szemet nem lesütve, szeretni!
Szeretnék szemedbe nézni és nem félni!
Szeretnék normálisan élni, szeretni!

Szeretnék egy új, jobb világot keresni!
Szeretnék ma, tegnap, veled jóba lenni!
Szeretnék egy boldog, fényes emlék lenni,
vagy szeretnék elbújni, örökké sírni!

2019.09.08.

Humánus dölyf

Rájöttem, hogy a balga-szolgasors,
bílyogot rakott, szívemre fagyot,
arcomra kétkedést; cselédanya
pottyantott, szült úri nemes' divat.
Vagyok Humánum. Vagyok Magyar.

Dölyföt örököltem az uraktól,
s maradtam nyers, nincstelen jobbágysors,
úrfik kéjének kedve, nincstelen
fattyú, anyám szegények szégyene.
Vagyok Humánum. Vagyok Magyar.

Nagyságos uram, én tartottalak!
Adtam mindenem, kiszolgáltalak.
Kérem jussomat, halld demokrácia:
Add a pénzed arisztokrácia!
Vagyok Humánum. Vagyok Magyar.

Hoztam több százezer marhát, lovat,
én durva Turáni' harcos lovag.
Harcoltam Attila és az Isten
oldalán. Jussom urak halál?
Vagyok Humánum. Vagyok Magyar.

Mi vagyunk a 'Góg és Magóg' népe,
szíj facsarta századok ős vére.
Se szándék, se hatalom nem lehet
urunk itt a Kárpát-medencében.
Vagyok Humánum. Vagyok Magyar.

Félre az úri dölyffel századok!
A bílyog nem áll jól a nyakamon!
Vezér kell nekem csak! Vezér! Vezér!
Más uram nincs, köt a vérszerződés.
Vagyok Humánum. Vagyok Magyar.

Összeolvadt itt kelet és nyugat,
észak és dél korcsosult, de szívem,
a szívem nem hagyom Európa
kipusztítani az ősi véremet!
Vagyok Humánum. Vagyok Magyar.

Nagyságos Nyugat, halld a szavamat!
Tartottam érted mindig a hátamat.
Kérem jussom, halld demokrácia!
Francos nagyurak kiváltsága vagy.
Vagyok Humánum. Vagyok Magyar.

Századokról a lelkek mossák le
a rákent gyalázatot. Félsz ugye;
büszke, vak újkori társadalom!
Lásd, kiméri az idő sorsodat!
Vagyok Humánum. Vagyok Magyar.

A lelkem töri az utat, Atyám!
Térdre rogyik a bűn, s imádni fog,
imádni fog szent Becsület! Atyám,
lelkemnek nincs akadály! Ujjad' fog.
Vagyok Humánum. Vagyok Magyar.

2007.11.11.

Éji séta

Hulló csillagok néma sóhaja
suhan örökre a végtelenbe...
emlékszem a legszebb pillanatra,
eszeveszett világból megszökve
magával vitt álmod, az álomba,

valahol még ott ténfereg, talán
egy másik térfelen, reszket, remeg,
száguld a múló pillanat után,
múltat, jövőt, könnyeket feledve
éjsötét mennybolt leple borul ránk.

2019

Szívemben alszol

Mikor rohanás után
a köd oszlani kezd,
előre nézve az út csodás;
leomolnak a hegyek,
útvesztőkanyon nyílegyenes,
a cél magába szippantja a perceket,
s az agymosás törli az emlékeket,
a zárt kapuk kinyílnak,
s láthatod, ott sincs semmi,
ami miatt, mint űzött vad,
végig rohantál az életen.
A légszomj poharának ürítése után
lehullanak a virágok szirmai,
szívemben alszol.
Felébreszteni nincs erőm
és elhagyni nem tudlak,
lefekszek melléd!

2019.08.30.

Felszínsóhajtás

Harmatot iszik a hajnal,
tátong a seregély,
szárnyán pihen az éj,
rejtekéből bújik a nap,

felszínsóhajok ébrednek
aranykor hajnalán,
repedő körforgás
csírája gyorsul a fényben.

Fáradt neon aludni tér.
Csipás szemek nyílnak,
berezelt inakban
csuklik sok-sok ezer év.

2019.08.06.

Nagy hiba

Szükség, kényszer, törvény, hatalom.
Fülembe súgja, mit akarok.
Fülembe súgott halk ígéret:
Születéstől halálig élet.

Szükség, kényszer, törvény, hatalom.
Néha-néha levegőt kapok.
Bár nem sóhajtozhatok sokat.
Meghatározott vágy és óhaj.

Helyem, amint fák, folyók, hegyek
helye, kinyilvánított: Ember!
Belém szorult gyártási hiba,
hogy érzek. Örök nagy, nagy hiba!

Azt súgják a fák, folyók, hegyek,
szeressek, szeressek, szeressek!
Születéstől halálig legyek,
amint a madarak az égen.

2019.08.04.

Folytatás (Lackfi balladájához)

Mily meglepő, a költő ihletet kapott:
Koreában megfogták egy nő fenekét.
Gyalázat seper végig e rongy világon.
Magyar volt az elkövető, ezért
egy billogot mindenképp megérdemel.
A sajtóhír égbekiáltó, gondolta.
Rögvest tollat ragadott. Gúny-kenyeret
sütött, a papír égetett. Dorongja
rezgett, lebegett, önként büntetett.
Az ész megáll, egy emberről, mert itt lehet,
lenyúzni minden bőrt, még ő is sorba áll.
Élc nyelve sistergőn kiáltja: Nem lehet,
ovális szobán szorult demokráciát
játszani.

2019.07.31.

Veszett kutya

Barátságos apró tacskó
liheg, kapkodja lábait,
kéretlen hozzád tartozó,
követ árnyékod-árnyéka,

már-már
veszett kutya sündürgése
a füledbe súgott szó,
s bár érzed, mást kíván szíved,
egyszer utolér a félsz-érzés.

Kapkodod tekinteted,
s látod, habzik a szája,
a kín átjárja tested,
életutad hibája

amerre jársz.
Muszáj úton végeredmény,
veszettség injekció.
Szükségtelen, hogy egyet érts,
megmart a kor kórja.

a paraszt
2019.07.30.

Mesterséges inteligencia

MI

Üsd, vágd, nem apád, nem anyád!
Harcedzett izomagy üvölt.
Érdek-kereskedés, gyors vágy
falósejtjei megkötöz.

Adat-muníciófegyvert
táplál az ismeretlenbe,
s a pillangó szárnya lebben,
összeomlik a végtelen.

2019.07.27.

Türelem nélkül

Föld mélyén csírázó türelem
ölt testet idő rabruhában,
s ránk aggatja feszültség lepel
létezés dísz egyenruháját,

és foncsortükör mosolygást szül,
ahogy egyre hatalmasabbá
nőve lassan kihal belőlünk
a türelem harmóniája.

Ahogy áglevelei nőnek
még pompázik önön árnyéka,
s roskatagon gyümölcse ízes,
majd letörnek gyenge vágy-ágak,

s életörömében fürödve
túlhajszolt gyökereit, törzsét,
mint elfeledett múlt-rögeszmét,
humusztakarót fújja a szél.

2019.07.21.

Délibáb

Délibábos semmiben úszik hazám,
mint fényévekre ragyogó csillagok.
Ott, talán a lélek birodalmában,
valaki látja a könnyeket! Sírok,
bár tudom, nem láthatja senkisem
messze merengő jövőm. Kisért a múlt:
Tiszta tekintetekben ősvágy mese;
győz az igazság, a gonosz megsemmisül.
Megyek az úton délibábban úszó
remény feléd, szemem csarnokvize
óceánnyi könnyel tele, mást látok,
mint, amit ír a győztes történelem.

2019.07.17.

Kenyérmorzsa

Nem emlékszik már senki,
tegnap, vagy tegnapelőtt
esett, vagy a nap sütött,
reménykedett mindenki.

Létmorzsa szárad az asztalon,
maradékfoszlány.
Életreményt seper a jövő
az asztal alá.

Ami megmarad belőlem,
valaha kovász lehetett.
S mint szemetet az emésztő
elnyel a rohanó idő.

Nem dagad finom holnap
a sutban,
műanyag amőbázik,
burjánzik.

Életlélek maradéka
az éltető kenyérmorzsa,
ami volt, s ami lehetett volna,
szétmorzsálódott a remény.

2019.07.03.

Kerti séta (a szólásszabadság Bródy-Koncz sétányán)

Ha majomnak nézlek
és azt is gondolom,
nem sértek senkit sem,
mert banális a jog.

De engedd meg nékem, mert én csak gondolom,
hogy amit látok, innen nézve állati;
banánt majszolva a nyál arcodra csurog,
s a lábad közt lévőt meg-megnyalogatod,
a ketreced körül rajongók tábora
mutatványod vissza-visszamutogatja,
gyáva uszított kutyák mindig ugatnak,
gazdáiktól várnak lerágott csontokat.

Ha majomnak nézlek
és azt is gondolom,
nem sértek senkit sem,
mert banális a jog.
Végül is neked mindent szabad, szabadság
zászlaja alatt a hátsód mutathatod,
boldog gyerekek mosolyognak, vidáman
ünnepelnek, hiszik most már mindent szabad,
a gorilla hátsó burkolt fogalmazás,
tán hiszed, hogy ezért járunk itt-ott amott,
hogy láthassunk banánt majszoló majmokat,
kert ez, hol sétálunk nézve mosolyogva.

Ha majomnak nézlek
és azt is gondolom,
nem sértek senkit sem,
mert banális a jog.

2019.06.23.

Nem panaszként mondom

Oly messze van tőlem e világ kincse,
hogy nem tudtam más zsebéből elvenni,
s kulcsot sem találtam a kiskapukhoz,
bozótmezsgyén talán itt-ott a nyomom,
mert a határt átlépni sosem mertem.
Gyávák a szavaim és erőm kevés
ahhoz, hogy vitorlát bontsak és szél sincs,
amely sodorna, sodorna oly messze,
kitépné szívemből a gyökereket
és szállnék Ikarusszal a napba.

Oly messze van tőlem az örömünnep,
hogy csak sírni, a boldogság elkerül,
sírni vagyok képes. Álmodom: Jó lesz!
De mikor, és meddig bírom a terheket?
Az echós szekeremen már nincs utas.
Céltalan úton, vihetnék magammal
innen valamit és valakit? Minek?
A ködben nyomok, a szekér túlterhelt,
könnyeim patakokban szerte folynak,
egyszer elnyel mindent az óceán.

2019.06.20.

Vallomás a hűségről

Éhes lelkem becsömörlött,
Véres félelmet nyöszörgött:
Belém fojtott ember hangom
Bennem kavargott, kavargott.

Szóra tekeredett kígyó
Sóhajt, belőlem utolsót,
Nyög a beste, szinte dadog,
Testem nélkül hite hagyott.

Azért kell a buta testem,
Hogy a lelkemet eméssze,
Hogy gerincem felőrölje,
Ember hangom, hogy megölje!

Éhes lelkem csak e földön,
Kárpátok közt, hegyen, völgyön,
Itt örök, itt boldog vérem,
Itt könnyű emberként élnem.

Itt születik testbe lélek.
Ember hangon itt beszélek.
Itt értik a szívdobbanást,
Lelkemben a kavarodást.

Itt a Sátántól se félek.
Hangom harsogják a bércek:
Emberek közt tiszta lelkem,
Isten engem itt segítsen!

Itt született meg az ember.
Itt költözhetett a testbe:
Mindenségnek lét értelme.
Isten engem úgy segítsen!

2010.05.07.

Kiszolgáltatott

Levedlette bőrét a kígyó,
a mindig-mindig megújuló
gyümölcsöt osztó kihívás,
és faljuk a férges almát.

Misét hallgatunk az éterből,
s már kialudt minden tábortűz.
Iszony-viszony prostituáltja
a megfelelési akarat.

Boldog s boldogtalan a kéjvágy.
Kielégíthetetlen leány
szülni képtelen új jövőt,
éltetéstől becsömörlött.

Levedlette bőrét a kígyó,
a mindig-mindig megújuló
gyümölcsöt osztó kihívás,
és faljuk a férges almát.

Misét hallgatunk az éterből,
s már kialudt minden tábortűz.
Iszony-viszony prostituáltja
a megfelelési akarat.

Boldog s boldogtalan fetrengés
a ketyegő végóra. Sötét
világosságot hirdetett
az új angyali üzenet.

2019.06.20.

Trianon

Várjak. Megsúgja majd az Isten!
Mindennek meg van az ideje:
Várjak a nagy rendező elvre!
Hány életet cseszett el így az Isten?
Sugallatai elsuhantak mellettem.
Akarva akaratlanul szenvedek.
Hagytál volna lélek nélkül,
ha hagyod, hogy lélek nélkül,
belső hangod felfogása, értése
átsuhanjon rajtam!

Várjak, időkalodába zárva!
Csúf a nagy rendező elved,
leheleted szenved a testben.
Tökmagjankók uralkodnak rajtam.
Jelkép-érték bankó-mankó
hónom alatt a pokolra repít,
s tűröm, bár furdal belül a mag,
melyet belém vetettél.
Már, már hiszem, talán vétettem!

Várjak. Fiamban már új üzenet,
halvány lila gőz füstölög.

2019.06.12.

hunyorgás

hangyaboj, nyüzsgés, özönvíz,
kódolt üzenetek...
szüntelen sugárzás,
s minden testbe zárt DNS lánc
add tovább riadólánca,
torztükröződést küld a végtelenbe.

szeretet nélkül tombol a jel,
az embertelen,
onnan ide nem vágyik senki,
itt a vágy földhözragadt.

edzett acélgerinc ezerévei
elillantak,
perc-pillanat úr parancsol,
múlt és jövő nélkül
lopott energiák fölött
pislog a nap.

2019.06.07.

Árulók

Károgó varjak száraz gallyakon
borzongó időjósok.
Gyászruhájuk rideg valóság,
baljós sustorgás,
összesúgnak, s belénk fagy az idő:
Megáll az élet, pihen a teremtő.
Kunyhó-lelkünkben ropog a rőzse,
melegség ölel, összebújunk, félünk,
vicsorgó farkas hordákat csalnak
az otthonunk köré telepedett
károgó varjak.

2019.06.05.

Eliminálás (Élhetsz a mának)

Mélybe hajított csecsemők,
Taigetosz-inkubátor meséi,
mely esélyt adott,
már a múlté, ma már csírátlanít
a tudomány és nem menthet meg senki,
nem találhat rád érző lélek,
nem, ma már a gondolatot izolálják,
gender-kötélen mozgatják,
vagy vakcinákkal,
műtéttel sterilizálják
jövő álmainkat,
s gondolod szabad vagy:
Élhetsz a mának!

2019.06.04

Az én virágjaim

Az én virágjaim a mezőn nyílnak,
szikből sarjadó sóhajok, vadak,
és a széllel ringatóznak.
Az én virágjaim a napba néznek,
felhők könnyeit isszák, tiszták,
mint a bennem élő lélek.
Az én virágjaim ott virágoznak,
ahol nincsenek szabályok, érvek,
ahol ragyog a szeretet.
Az én virágjaim szabad szellemek,
mesélnek múltról, jövőről, szépek,
az én virágjaim élnek,

szabályok nélkül örökké szeretnek.

2019.06.01.

Fényösvény

Sűrű sötét erdőben
keresem csillagom,
utat mutató jelet,
fényösvény-csillagom.

Humuszágyon baktatok,
múlt-jövő csíraágy,
mélyből jövő sóhajok,
vigyél haza hozzád!

Egyedül éjsötétben
hallgatom, mit sugall
tudat alatt Istenem.
Ott a Hazám, házam.

Ott a Hazám, házam,
amerre vezetel.
Istenem, fénycsillagom,
szívemben gyújts tüzet!

2019.05.16.

Részlet I. (önéletrajzomból)

Hogyan mondjam el?
Sutban, bekecs-pólyában nőttem fel.
Kanapén, vaságyon aludtam,
hideg szobában
téglát rongyba gyűrve, meleg dunna alatt,
vagy öten a kisszobában
a teatűzhelynél melegedve,
némán vártuk a holnapot:
Örök-csodában bízva, anyám félte,
apám nem hitt a keresztyén Istenben.
Mamám, pápaszemében várta a halált.
Nővérem, rettegett mellette az ágyban:
- Mikor ébred halott mellett fel!
Tátott szájjal bámultam a világra:
Mennyi minden más van!
Egy kiló kolbász járt fizetéskor,
télire tíz mázsa szén.
Egy évben egy nadrág, foltos,
és a levedlett örökség.
Álmomban kiabáltam: - Hé, emberek!
Anyám tudta, hogy egy Kisjézus minden gyermek.
De az emberek, holmi anyagi gonddal,
kényszer-kenyérért suttogtak!
Valami megfelelési öntudat
fojtotta beléjük a szavakat.

Az nem úgy van, hogy meggyónunk és kész! – mondta apám.
Mert lelkében gyón a nép!
Megbocsátani Isten nem tud,
csak elfordítja a fejét!
Fizetéstől fizetésig kongott a tányér,
s fizetéskor a kocsma enni kért.
S hogy felszakadt-e ott a seb,
mely ezer meg ezer éve nyomja lelküket,
már nem emlékszik senki,
borba fojtva vitték terhüket.
Makacs legény a sors, inkább nem kér enni,
de sosem lehet sorba állítani!

Az óvoda kimaradt, mint úri gőg.
Csak a jószág szeretet öröklődött,
de bedarálta a cifra ködös kor.
Mert amelyik jószágnak nincs neve,
annak gazdájának sincs becsülete.
Az önkiből egy cukorkát hoztam magammal,
s anyám a sarokról szaladt vissza,
kifizetni, mert nekünk lopni nem szabad!
Torokgyulladásra, titokban fagyit kaptam,
hogy az injekciót hagyjam beadni,
anyámmal, ily alkut kötöttem én.
Ordítottam, nem ezért születtem, s sodort a lét!
Makacs legény a sors, inkább nem kér enni,
de sosem lehet sorba állítani!

Vályogot pakoltam, futottam a szekér után,
és a nap végén felülhettem a bakra tán...
A fizetség mindig más zsebébe landol,
a becsület, mint koldus, üres marokkal lohol.
Nem kaptam én semmi mást,
csak hallgassak, fogjam be a szám,
a sorból nem szabad kilógni,
mert elsodor a törvény, s hat a lom.
Soha nem mertem sorba állni semmiért!
A sorból kiállni, senkinek sem lehet.
De mire sorra kerültem, üres lett a tenyerem.
Hogyan mondjam el?
Minden fájdalmat az idő betemet:
Makacs őseim sorsát örökre magammal viszem.

2017.02.09.

Részlet II. (önéletrajzomból)

Üres a gádor, mit kisepert a szél,
az ablakon még beszökik a fény,
porszemcsék úsznak a levegőben
lóhúggyal mázolt szoba közepén.
Beatles szólt, meg Rolling Stones kazettás magnóból.
- Szabadság cédulát osztanak, - hajolj meg,
s ötössel végezheted az iskolát!
Ellentmondás nincs, tanított az iskola.
Apám nevetett: - Így volt és így lesz,
amíg az ösztönök a katakombákban alszanak – mondta.
Az osztályfőnököm saját pénzén vágatta le a hajamat.
Az ész a fontos –vitatkoztam-, ülj le hármas,
kaptam válaszul, ha érvelni akartam töreténelem órán.
Mint cöveket földbe, verték belém a nézet-eszményt.
Habár makacs legény a magyarsors,
sorba nem áll soha, mindig vállalja mások balsors
szekerének kimozdítását a sárból.
Maradtam néma áldozat.

Már az iskolában feladtam,
- hisz rendszerekkel küzdeni fabatkát sem ér-
intelmeket kaptam tarisznyámba
s nem hős, vagy gazdag családfőt.
Sikert osztanak lelkünkért –mondta apám.
Mégis lázongtam a gimiben.
Fociba, alkoholba fojtottam
paripás reményeim,
s baktattam gebémmel az élet küszöbén.
A sorból kiállni senkinek sem szabad.
Sodrás sodorta iszap,-termőföld a jövő.
Apám, ígértem, megőrzöm a lelkeknek néma vágyát!
Szab-ad maradok, bár látszatra felveszem
az idő bilincsét.
Néha a szavak többet érnek, mint a kenyér.
Tudom, de Sziszifusz egyszer a hegyre ér!

2019.05.15.

Fényösvény

Sűrű sötét erdőben
keresem csillagom,
utat mutató jelet,
fényösvény-csillagom.

Humuszágyon baktatok,
múlt-jövő csíraágy,
mélyből jövő sóhajok,
vigyél haza hozzád!

Egyedül éjsötétben
hallgatom, mit sugall
tudat alatt Istenem.
Ott a Hazám, házam.

Ott a Hazám, házam,
amerre vezetel.
Istenem, fénycsillagom,
szívemben gyújts tüzet!

2019.05.16.

Érintés

Nézem Isten könnyeit,
fák levelein,
ahogy eső után csendben sírnak.
Cseppek ragaszkodnak
ágakhoz, levelekhez,
itatva vihar után a csendet.
S Ő udvarol, éltet, simogat,
halkan susog a szél,
rigó fütty köszön,
s mint ahogy jött,
úgy távozik a kétség.
A leveleken csurgó cseppek
üzenetei mesélik el,
hogy itt járt köztünk,
könnyei oly lassan érnek a földre,
s mégsem szárad ki a test,
bár bennünk a félsz
és a végtelen érintés.

2019.05.14.

Vándorlás

Futóhomok múltam,
szélben száguldó porszem-emlék.
Sodró súrlódásban
légbe veszett homály-messzeség.
Repedezett grumáz-arc
vándorol az időzónákon át,
kiszáradt szív vijjogása visszhangzik,
s nem látni, nem érezni semmit.
Tomboló vihar-percek
örökké repítenek,
egyre messzebb, messzebb
vágy-titkaim dobpergéseitől.
Mellkasomat feszíti a bőr,
s bentről az ütem űz
vitorlát bontani újra
és újra
a testbe költöznek homokszemeim.

2019.05.10.

Iszony

Kenyérmorzsa sétál a fűben,
virágszirom, korhadt ág, űzve
hajcsár-ösztöne által, görnyed
alatta a munkáshangya-lét.
A súly iszonyú. Nyüzsgő napok.
S a napot sohasem láthatod!
Fenntartott nívó, élethalál,
testerő még kitart és a nász.
Kifordul szociális gyomor,
s öl a könyörgő csáp. Rovarok.
Lélektelen úton csámcsogás,
örök szolgálat, máglyarakás,
begubózott kínszaporodás.
Rablóösztönt örökölt szabály,
hangyasav serceg Isten arcán.

2019.05.06.

Anyukám!

Megbántottalak? Miért sírtál?
Miért sírtál mikor születtem?
Úgy vágytam már, vágytam rád,
látni, ki életét áldozza értem!

Anyukám, ugye te is vártál rám?
Miért sírtál mikor születtem?
A szívem öleli könnyeid! Anyukám,
ugye azért sírtál, mert szeretsz?

Mitől féltesz és miért? Anyukám!
Miért sírtál mikor megszülettem?
Csillagod vagyok én! Anyukám!
A szíved csillagja, szemed fénye!

Szeretni jöttem! Drága anyukám!
Miért sírtál mikor születtem?
Kisfiad vagyok. Édesanyukám!
Isten pecsétje szíveden.

2008.04.30.

Gavallér János- Gavallér Péter

Emésztő tűz

Felborult mécses futótüze pánikol,
kanóc nélkül lassan oltja magát a vágy,
vérben pislogó némán forró zsarátnok.
Bukdácsol a Göncölszekér, a Fiastyúk,
- Nimród magába tekint - a csodaszarvas
elmenekült. Bábel tornya földre borult.
A tűz elcsendesül, test-magágyba zárva.

2019.05.03.

Új idők

Az ég tengerén füsthangom
illan, mint változó idő.
Testemben izzó zsarátnok
az égi mag, csírázó kő.

Büfögő vágy-rács-kordonok,
konok kötelék árbócán
telhetetlenül új korok
hegedűje szirénhangján

a semmibe repít.

2019.04.29.

Időfogság

Cammognak a percek,
az évek rohannak...
hullámájer serceg:
Békétlenség az agyban...
hangokat rögzít a tudat...
az elmúlás sistergését
és a csend
némán őrzi a végtelent.

Veszni látszik az élet...
a test elkorhad,
s elillan az ego,
mintegy sosem volt gondolat.
S
tudomást sem vett róla a világ,
hogy a mindenség időzött a testben...
ideig, óráig küzdött,
s rohant a nagy titok után
a végtelen csendben.

2011. 12. 16.

Fertőzött lélek

Méltatlanná váltam Uram,
még mielőtt megszülettem volna,
méltatlanná, hogy Fiadként élhessek.
Életet adtál, s velem küldted a lelket,
azt a lelket, amit a Sátánnal fertőztél,
így gyermeked, mint romlott döglégy,
ténfereg. Az ítélet méltatlan hozzád.
Kétség, méreg, bűn és hazugság
igazgat. A próbatételhez egyedül
kevés vagyok, mert testemben
véres rút húsdarab dobog.
Saját képed ez, ez a cicomázott
élet?
Időlabirintusod a pokol.
Nem tudok tükörképeddé válni,
csak darabod vagyok, vagy bármi,
ami egy Sátánnal fertőzött lélek lehet.

2019.04.25.

Közfelkiáltás

Ott voltunk mind a kereszten.

Trend-lovasság üget rajtunk,
s mi, bénán-némán hallgatunk.
Üvöltő óhajok.
Most balra, most jobbra és hopp,
ítéletet mond a soros
pír-perc uralkodó:

Mákszemkatonák! Átadom,
a döntést, bár kezemben a jog.
Elvárásaimat
ismeritek, megtorlás nincs,
és sírni majd az fog, aki
hallgatott. Rajta!

Döntsetek ti! Igazságot,
vagy kegyelmet akartok?
- Faramuci helyzet.
Eladjátok-e lelketek
nekem? Tudjátok a törvényt!
Gyorsan, ítéletet!

Akarat nélkül hajlongás,
képzett a vágy, álmodozás,
az ítélet számít:
Tömeg-akarat, s Pilátus
űzi a csordát, hanglér-tus
és kortörvény ámít.

A keresztfán ott vagyunk mind.

2019. 04. 20.

Istenérzet

Korbács a hátamon,
sercen bőrömön vér, fájdalom,
s ti mind örömünnepet,
feltámadást ülni gyűltetek,
- Visítok!- teher sorsotok
hordom, s korbácsotok a hátamon.
Üssetek! – S könnyebb lett sorsotok?-
Görgetem, fájdalom
hegyeknek könnyeit:
Felsírok! - A jászolból is.
Élek! Érzek! Ember vagyok!
S korbácsotok csattan a hátamon.

Kínkristályok takarják csak szemérmem,
s könnyek ölelik a bűnöket,
karom rácsként ragad az életre,
bezár harmadnap-éjkor a testbe,
emberben születő, Istenérzet!

2009.12. 20.

Rest üres test

Hallgatom belsőm, s zúg,
üres kondérban a kanál,
levest mer a vágy-abcúg,
jól lakni, élet-hamarján,
senkinek sosem sikerült.
Porzás előtt minden virág
a porba hullt. Hamar-tavasz,
méh-halál a vágy-születés.
Csecsemő sír, s ravasz-malaszt
csetlik-botlik, gyón a remény.
Leosztották a lapokat,
a tét az élet, s meghalni
vágyik, aki él.

2019.04.11.

Már késő

Tudtam, motyogtam magamban.
Tudtam, a fák kirügyeznek.
Vihar után kisüt a nap.
Ágy-agyam mégis búfészek.

Mély tudat-szenny a batyumban.
Viszem sziszifusz-gyümölcsöm.
Mindig megfeleltem másnak,
magamnak soha. Ön-görcsöm.

Gordiuszi csomó múltam.
S a tavaszt elfújta a szél.
A favágók vágják a fát,
s hűsárnyat múlt, volt ígér.

Vágy-álmokba zárva szárnyam
erőltetett mesékben hitt.
Mégis, miért vágytam másra?
A sors-létcsikóm nyerge vitt.

Tudtam, motyogtam magamban.
Tán a vasorrú bába szült?
Kerestem, létező igazt,
mit belém szorított Isten.

Tudtam, magamba zártam Őt.
Úgy őriztem: Meghalt szegény.

2019.04.09.

Az acélkapun át

Hajszálon múlik,
hogy a kaput ki töri át,
vagy kinek nyitják ki.

De a kaput, mindig döngetni kell,
hogy a belterjes lét remegjen, féljen,
a kapun kívül is van élet.
Mond el ezerszer, még ha remeg is a lelked,
hogy a kapun kívül is van élet.
És a kiskapun nem fér be a lelked.

Hajszálon múlik,
az a hajszál acélkapu,
előtte vérzik el az élő.

De a kapun túli rejtély vonz,
s bár ezerszer betörik fejünk,
mi eszeveszetten,
újra és újra neki megyünk,
mert lesz ott egy repedés,
egy leheletnyi rés,
amin majd mind átmegyünk.

Egy-egy hajszálrepedés a remény,
az élet kemény.

De mind, mind átmegyünk a tű fokán,
hiába lök vissza ezer orkán,
belénk fércelt folt a hiányzó láncszem,
s álszent orvosaink törvénye a porba hull.
Mi eszeveszetten,
újra és újra neki megyünk.

2019.04.08.

Isten gyökere

Vagyok, aki vagyok.
Van szám, fülem, szemem,
de tudjátok mit, elárulom,
van szívem is.
Az ördög csudája, vagy Isten lelke lakik ott,
aztán abban meg ezer keserűség,
meg ezer csoda is
otthonos.

De tudjátok mit, elárulok még valamit,
mindegy mit tesztek, milyen sarcot eszeltek ki ellene,
az akkor is,
mindig ugyanaz marad.
Csakhogy tudjátok, a legyőzhetetlenség onnan ered.
Na, aztán játszatok; törvényt, hatalmat, zsarnok-eszmét,
az én szívem ugyanaz marad.

Mert a szív, amíg dobog, ugyanaz marad,
ott van benne Isten gyökere.

2019.04.05.

Örökség

Paraszti gőg,
makacsság,
becsület,
szeretet,
család,
haza,
gyerekek.

2019. 04.04.

Hé, paraszt!

Soós Imre emlékére

Te, ott, te sült-paraszt, halkabban,
az uraknak nem tetszik hangod
és arcodon a pimasz grimasz!
Mert benned a szikra, ne gondold,
hogy a tüzet is te csiholod!
Gyújtani, jegyezd meg, az úr fog!
Játszd el a halált, amíg bírod,
mert tudd, őrölnek a malmok,
s te ocsú-kölök, te vagy a soron!
Nem fog nőni gaz, jó, ha tudod,
pázsiton nem fog nőni gaz!
Gyökeret, ezen a talajon,
nem ereszthet más, csak arisztokrata!
Mi, a tudás birtokosai,
fittyet hányunk az érzelmekre.
Mi játsszuk a darabot és ti,
mint udvari bolondok, jelmezt
kaptok, az igazság jelmezét.
Mondhatjátok, éjjel-nappal is,
igaz Isten angyalaiként,
hogy arcotokon a teremtő
hű ábrázata, csak a miénk
a hatalom. S mint bárányfelhők,
úgy oszlik majd el a dicsőség.
Kézről-kézre adva kifáraszt
majd minden emberábrázatot
mulatságaink és visszahullsz
a porba! Pimasz paraszt grimasz,
hangodat, lelkedet felfaljuk,
és mint kifacsart felmosórongyot
a pszichiátrián, kidobunk.

2019.04.02.

Van, akinek nincs apja.
Van, akinek nincs anyja.
Annak meg öt apja.
Annak meg négy anyja.

Valami köddé válik.
Valami most eltűnik.
Valami porrá válik.
Valaki most tűnődik.

Ember idegen a táj.
Részegen semmi se fáj.
Idegen érzés ma már,
hogy otthon valaki vár.

Van, aki néha felsír.
Van, aki léha felszín.
Annak meg test-ára is,
becsülete is hamis.

Valami köddé válik.
Valaki most álmodik.
A mindent most elveszik.
Nesze semmit élvezik.

Vannak sokan elvtelen.
Van, kiknek minden mindegy.
Talán még el sem hiszed,
hiszek az egy Istenben!

Idegen érzés ma már,
hogy család, valaki vár.
Emberidegen a táj.
Részegen semmi se fáj.

2019.03.31.

Még láttam, hatalmasra nőve, a napot,
fejét hajtva, a horizont peremén bújni
a sötétségbe. Hallottam, a rőzse pattog,
atyámfia mesél, a remény megnyugszik,
ákombákom-álom nyersen haza talál.
Talán susogott a sás, sercegett a zsír,
cseppent, tűzre csurgott, tátottam a szám,
holdfénye ébredt, bogár szimfónia csendült
halkan a végtelen sziken.

Még hittem, feleim egységhívó szavát,
fáradt test, mámor-ittas tett nyugalmának.
A nappal kelt és nappal nyugodt a napszám,
Istennek rendje szerint urát szolgálta,
aki ott volt mindig vele álmaiban.
Ébredő nappal lehelte belé lelkét,
erőt, a mindennapi teljesség csíra-
magja testében pihent. Boldogságájer
táncolt a bárányfelhőben.

Még éltem, mikor kalodába zárt csend lett,
megkötözte az érdek a gondolatot,
mederiszapban sírtak a folyók és trend,
ember alkotta szabályok közt haldoklott
belül a vágy. Féltem örökre így marad.
De érzem, Isten ültette lélekmagját,
elrejtve szívünkbe, a tájba, megmarad
a hajnal, a lélegzet, a ház és hazám,
mint a fény, magyar.

2019.03.28.

A magyarság útján

Átölelem a létezést,
karjaimban lüktet szíved...
átölelem a bokrokat,
a madarakat, a fákat,
a hegyen futkosó patak
csobogó, lágy suttogását,
az égen szárnyaló felhők
hangulatát, feszes emlők
szülés előtt s után, nedvét
az örökkévalóságnak.

Átölelem a csillagot,
szemedben ragyogó napot...
átölelem összes percét
a szüléstől a halálig,
átölelem összes percét
káosztól harmóniáig,
a gondolatot vetítő
Sátán, gáncs-magyarázkodó
bűvölet-időt varázsló,
szívembe döfött gyilkos tőrt.

Míg átölelhetem a fényt,
ragyogni fogsz szent mindenség...
boldog a nap, míg szíved
ölel, s míg átölelhetem,
a lét élő szeretetét...
érzem felém nyújtott kezed,
érzem mögöttem sziszegő
gizgazok bút nyögdécselő
kétségét, de mit bánom én,
míg átölelhetem a fényt.

Míg átölelhetem a lét
kacskaringós lélegzetét...
mit bánom én, mit kiabál,
mit gáncsoskodik a Sátán!
Isten kinyújtott kezéből
eszek, iszok... menny-menyegző
életem és hűségesküm,
DNS-láncom, hozzád köt...
Szeretlek, oly sokszor bántott,
földre szállt, teremtő sorsom.

2011. 07. 21.

Karma

Sikátor, szemét,
kartondobozok,
metsző hideg szél,
éhes patkányok,
kísérteties csend,
holdárnyékképek,
sarokban síró nő,
felsír a csecsemő

ide született.

2019.03.25.

Vágydimenzió

Dolgozz! Aludj! Dolgozz!
A szentszéknek áldozz!
Dolgozz! Aludj! Dolgozz!
Holnap, a ma-vágy kong.

Dolgozz! Aludj! Dolgozz!
Nézz! Láss! Programozott
látomás, vágyálom.
Dolgozz! Aludj! Dolgozz!

Dolgozz! Aludj! Dolgozz!
Élj! Lásd, mások is mind:
Munkamániás drog-
hatás alatt nyögik

vágyálmaikat!

Dolgozz! Aludj! Dolgozz!
Élj a mának! Dolgozz!
Csak most van. Élj, csak most!
Nincs holnap, hát dolgozz!

Más is mind, így jutott
máról a holnapra!
Dolgozz! Aludj! Dolgozz!
Álmodj, új holnapra

ébred vágyálmod!

Élj a mának! Élheted?
A titok, csak most van.
Álmodj! Aludj! Érted?
Álmodj, új holnapra

ébred vágyálmod?

2019.03.23.

Emlék

A csend sötétség őrületében fényvágyam árnyék,
s úszok, szurok-tenger mélyében bűvölő érmék
fülemben csörtető hullahegyei fölött.
Elnyelt szemem csarnoklabirintusa, s az érzékelés létmivoltomból,
már csak üvölteni szeretnék, de csak sírni tudok.
Sötétség van, s a földön áthatol észrevétlenül a fény.
Vissza-visszakacsingat szívszorító nirvána emlék.

2019.03.21.

Az élet élni akar

Ha a mag nem csírázna,
hajnal se volna, se nap, se éjszaka.
S a gondolatot ásva
a legmélyebb cenzúra-pokolba,
akkor és ott fog utat törni magának,
ahol a szikla a legkeményebb.
Mert az élet élni akar.
Győztesek hatalomittas igazsága gyenge,
a sziklán ott a repedés.
Csak csillapodik,
csendes a józan ész,
látszatra haldoklik, hajlong,
de az élet élni akar.
Ébred minden hajnalon,
ott mélyen, a pokol tüzében
a vágy újjászületik.
Bármilyen mélyre temetve,
bármi tudatmódosításon átsiklik,
a mag csírázni kezd,
a szikla reped,
s a győztesek térden csúszva,
könyörögve, földet dobálva rá,
hatalomittas csúcsról a mélybe zuhannak.
Vágyva a napra, az élet élni akar.

2019.03.20.

Mákszemélet

Mákszem a darálóban,
porlik testből a lélek,
íz-masszává vált, olvad
embermivoltam. Élek.

Mákszem a darálóban,
Azt mondják ez az élet.
Félek, hiszik, hogy így van.
Porlik testből a lélek.

Mákszem a darálóban,
hiszik, ennyi egy ember.
Ízét a méregszónak
nem érzik, erőszak,

erőltetett gondolat
a testből lopott Isten.
Menetel a gazdaság,
keresztre feszített lélek.

Mákszem a darálóban,
porlik testből a lélek,
íz-masszává vált, olvad
embermivoltam. Élek.

2019.03.17.

Szentlélek

Remegnek a fák, virágok,
a hegyek, a zúgó folyók,
remegnek a percek, napok,
paraziták közt hajnalok
sötétek, zordak, hidegek.
Fuldokolnak a levelek,
zárultak hajszálgyökerek,
nedv csak a szemünkből csorog,
szívünk könnyárja háborog,
a napok zordak, hidegek.
Nyikorgó szeles hajnalok,
kötelek, rácsok, ablakok,
hóhérok minden hajnalon
- zörget, zörget a hatalom-,
uraink, zordak, hidegek.
Itt és most, földre borulok,
Uram, hozzád imádkozok:
Mentsd meg őket! Mentsd meg őket!
Mentsd, mentsd meg a bűnösöket!
Uram, hozzád imádkozom!
2009.07.14.

Menetelés

Zárt térben fogy az oxigén.
Vágyott tér!
Kukoricán térdepelve
büntetés
a koldult jutalomfalat.
Belénk fojtott akarat szorong,
dagad, fáj,
előbb-utóbb, mint rákos sejt,
Európát
is behálózza a drótkerítés,
kijárási tilalom,
aztán a félelem felemészt
minden jó szándékot.
Düh. Halál.
Lélek-nyomorult kétség
tör pálcát
az emberek fölött.

2019.03.13.

Menetelés

Zárt térben fogy az oxigén.
Vágyott tér!
Kukoricán térdepelve
büntetés
a koldult jutalom falat.
Belénk fojtott akarat szorong,
dagad, fáj,
előbb-utóbb, mint rákos sejt,
Európát
is behálózza a drótkerítés,
kijárási tilalom,
aztán a félelem felemészt
minden jószándékot.
Düh. Halál.
Léleknyomorult kétség
tör pálcát
az emberek fölött.

2019.03.13.

Magyar lobbi

Tarisznyámban szalonna, vöröshagyma,
gyermekem madárlátta kenyeret eszik.
Örök vágyamat gazdám csomagolja,
neki tartozom jövőmmel, tetszik, nem tetszik.
Amit kapok, azt adom önmagamból.
Ugatok, ha ugatást kér. Belül sajog,
keserv-savanyú madárlátta kenyér.
Kaptam hitelt, sarlót és kalapácsot,
kezem gazdám akaratából ránc-üres,
kérges, mégis csicseregnek a madarak,
mezőn virágok nyílnak, itt, otthonom.
Csomagoljon bőven gazdám kenyeret,
mert az én kutyám, s gyermekem is éhes!
Jól tudom a zsákmány közös, de a bűnt,
a bűnt csak én, én hordozom.

2019.03.12.

Pirkadat

Kik lépték át a Rubicont?
Mikor és miért?
A nap süt, és a föld forog,
az ember túlél
minden hazug pillanatot.

Bár ezer évig is tarthat,
fájhat, sajoghat,
elmúlik a hazugság.
A nap kisüt újra,
bárány felhők úsznak az égen,
furulya szól,
dalol a legény és a lány,
forr a dalom,
párám az égbe száll.
Harmatsóhajt fúj a szél,
lassan az ég kiderül.

2019.03.11.

Hulltak a levelek

Talán, majd egyszer még sétálunk
együtt, a fák között,
fogjuk egymás kezét, csendesen,
szépen emlékezünk:

Emlékszel, egyszer csókot loptunk,
s mint riadt gyerekek
susmogó nesz elől futottunk,
hulltak a levelek.

Némán alig egymáshoz érve
reszketett a testünk.
Madárka rebbent, ág recsegett,
remegett a szívünk.

Egymáshoz érve mindent lehet,
kéz a kézben, csendben,
sétáltunk, az erdő vezetett,
s hulltak a levelek.

Azóta vágyom fogni kezed,
az erdőt járni,
bár tudom, hogy ott sétált velünk
jövő félelmeink.

Fogtad a kezem, s én a tied...
ott volt még Isten,
sötétedett, mentünk csak csendben,
hívott a végtelen.

Egymáshoz érve mindent lehet,
kéz a kézben, csendben,
sétáltunk, az erdő vezetett,
s hulltak a levelek.

2019.03.09.

feles ég

a füledbe súgnám...
bár tudnám, hogy mit,
halkan motyognám
a legszebb semmit

képtelen vak vágyak,
megfoghatatlan
méhzsongás agyamban,
olcsó akarat

a füledbe súgnám...
vágyaim, de mit
ér, ha üvölteni már
nem is akarok,

a füledbe súgnám...
halkan, egyszerűn,
bennem nem élhet más
törvényszerű,

csak az egy ősi vágy;
a tükörben egyé válni veled.

2019.03.08.

Mesélj, arról

Mesélj arról, mit én is akarok!
Hallgasd meg halk hangomat!
Az fáj, mit én érzékelek. Tudod,
már gyáva a gondolat.

A kisgömböc nem hallja hangomat.
Másnak jó, csak azt lehet.
Közös sors, az egyen-akolban csak
vályú-moslékot ehet.

Vadlovak lábára patkót tehetsz,
halnak, mint a táltosok.
Holnap-előtti rabszolga lehetsz,
hajlott hátú vén tanonc.

Mesélj arról, mit én is akarok!
Nádasomban, a betyár
becsület szigetén, már rég halott
őseim kísértenek tán.

Itt még táncot lejt a félsz, dalol,
nem gyáva a gondolat.
Belül él a szabadság! A rabok
dicsőséges halála,

mint szellem hadsereg, fent lebeg,
fölöttünk sólyom nász ring.
Akár még a nappal is szembe száll,
ereinkben vér kering.

Mesélj arról, mit én is akarok,
Hogy lesznek még unokák!
Hogy szépnek a napot még láthatom,
lesznek itt még unokák!

2019.03.07.

Segít a bankvilág

Madárfióka, ki enni kér;
fészkét tépi a szél,
s vágy-vijjogása az égbe száll,
mereszti lágy körmét
erőtlenül. Ringatja az ág.

Mostohán recsegő repedés
ágán, fenyegetőn
kényszeríti: Repülj a széllel!
Repülj, kis csecsemő!
Küzdj, szabad madár, szállj a széllel!

Kék ég, s végtelen lehetőség
vár, tiéd a világ.
Hagyd az otthonod, hagyd a fészked,
szállj, tiéd a világ!
Kapsz örök reményt, ígérem.

Hagyd az otthonod, Hagyd el hazád!
Olyan szép a világ.
Szüleid is a széllel szállnak.
Segít a nagyvilág.
Szállj, szállj, repülj csak, szabad madár!

Madárfióka, ki enni kér;
szárnya pihéstoll még,
s vágy-vijjogása az égbe száll,
egy próbarepülést
meg ér a végtelen nagyvilág.

Hagyd az otthonod, Hagyd el hazád!
Olyan szép a világ.
Szüleid is a széllel szállnak.
Segít a nagyvilág.
Szállj, szállj, repülj csak, szabad madár!

Vijjogó vágy az égbe szállt.

2019.03.05.

Álomfejtő tavasz

Lágy tavaszi szellő ébresztőt fúj.
Tapsol a rét. Sóhajtozik a föld.
Új sarj, rést repeszt. Morajlik, zúg
belül az idő. Újra éledünk.

Hegyek gyomrából induló erek
suttogják a fáknak, az új idők
kezdetét. Áramlik a friss nedv.
Vágy-álomból ébred az erdő.

A tegnap valósága elillan.
Új ruhába bújik a teremtő.
S mint rongygúnyát, levedli a múltját.
Mi, tetszhalottak, újra éledünk.

Bárányfelhőn szálló sóhajokból
özönvíz zúdul hirtelen. Eső
illata frissít. Anyám álmából
felriad: Gyermekem, itt a jövő!

2019.03.04.

Kor hű rab

Megkaptam mindent, mit Isten adhatott.
Mégis, hiányzik belőlem,
hiányzik a megértés, oldalbordámból
az a szelet, amely éltem.

Viszály korbácsa porlasztja testem. Kétség
gyurmázik resten, nyugodtan,
embert formálni belőlem sután, setén,
lélektükörben a béna

tehetetlenség köszönt. Visszhangja zúg.
Mi végre hát, múló évek?
Turbó toleranciája, láng-háború
tombol, az ép test-lélekben.

Épp most, ide kellett születnem, - kor hű rab-
érthetetlen értelemmel?
Belőlem virágzik a jövő ruhája,
s talán lehet torz-meztelen!

Fügefalevelek nélküli őskertben
rőzsét hordok zsarátnoknak.
Mindent megkaptam, mit adhatott Isten.
Mégis, hiányzik kánon-ok.

2019.03.03.

Tavasz

Az aranyesőn zsongott pitymallatkor az éj,
kitárta virágait a telihold
s a friss szántóföld illatát készült locsolni az ég,
picinke pitypalatty dalolt.

2008.01.22

Humánszálgatatómnak

Mint megkopott sóhajok,
vágyak, vélt bántódások,
ismeretlen ismerős
törvényeket rögzítő
gépezetként emberarc
jár füleden –hátraarc-
újra a más jogszabály:
Alkalmazd! Nincs akadály.
Mosolyogj! Bánj velem is,
emberként! Bár törvény sincs,
sorolj törvények közé!
Munkádat szidom majd én...
Holnap majd más sír neked,
de most én akarom, légy
a bőrömbe most rögtön!
Most és mindörökké értsd,
old meg, képtelenségem!
Mint megkopott sóhajok,
vágyak, vélt bántódások,
ismeretlen ismerőse
te vagy az emberképem.

2019.02.27.

Az élő lélek

Olyan kérges már a lelkem s halk a sóhajom,
azt hihetitek, mint hatalmak, hogy gyenge vagyok.

A felkelő nappal búvok én kínbekecs testembe
s lesem, várom az életvágy csírájának bölcs neszét,
a magány pusmogások ordító erején nőtt hitet,
hogy szolgálatába álljak a Szentnek nevezettnek.
Jertek velem! Hisz bűn emészti lelketek s nincs remény!
Nincs remény öntisztulás nélkül győztessé válni.
Hisz azt fogyassza el elsőnek a belső enyészet,
ki a hatalom gőgjétől részegülten akar dicsőülni.
Lehettek Mammon feneketlen kútjának őrei;
lehettek századok zsarnokainak felkent papjai;
lehettek hatalmasok és mások szemében bárkik;
de nem lehettek a lelki nyugalom királyai.

A tettek azok az aprószentek, melyek ölelnek,
a sírban és azon túl minden őszinte szívben.
A tettek azok az apró grádicsok, melyek vezetnek
lélektől lélekig egy boldogabb úton a mennybe.
A szavak ördögpirulák! Mérget keverő ármány
a fülnek, báránybégetés, ígérethajszoló halál.
A lelkedben van csak igazság, ne higgy a tudás
fája ördögének, behálóz, emészt a lelki gazság.
Élj, mint álmaidban, jóemberként, apró szentként,
hisz tudod, a világ érzi, s nem felejt a mindenség!
(A legparányibb minden-érzés testedben, mint Istenség,
uralja a gyarló vágyat, hogy meghódítsd a végtelent...)

Olyan kérges már a lelkem s halk a sóhajom,
azt hihetitek, mint hatalmak, hogy gyenge vagyok.
S ha majd felébredek, a rám hintett varázslatból,
megtudják a csillagok, hogy az emberszívben béke van.
A fölöttem uralkodó démonok sikolyából
egy szép napon megszólal a lélek-kar, az emberhang.
S a fülekben örökre zúgnak majd a harangok:
A szívbe költözött a szellem, itt lelt földi otthonra.
Halljátok, már szólnak a harsonák,
az égi és földi üvöltés a végét járja már,
kibékül a Teremtő és a teremtett világ:
Mindenkit átölel a lelki nyugalom, a király.

2008.02.25.

Beszéljenek a tények

Beszéljenek a tények!
Mit érnek az érzések?
Víz alá nyomott lélegzet...
bugyborékol a felszín,
számolom a perceket,
cél, életben maradni.
Valami őrült rohanás
pánikol, sikeressé vált
kísérletek a tények.

Emlékek kacér képe,
tölcsérben csillagos ég.
Víz alá nyomott lélegzet...
sodrásban úszó béna
képzet felszínre vágyik.
Számolja a napokat,
cél, életben maradni.
Mit érnek az érzések?
Beszéljenek a tények!

Halk suttogás a remény.
Úszásra kényszerített
víz alá nyomott lélegzet.
Partra vetett korhadás
darabjai mesélnek:
Létezik egy más világ!
Beszéljenek a ténye!
Mit érnek az érzések?
Mit érnek az érzések.

2019.02.15.

Becsaptak

Életörömök nélkül
virrad, hasad az ég, kékül,
s mintha árnyékban élne
hárommillió tetszhalott.

Mindahányan vágyódva
nézünk, pattan-e már a rügy?
Kín nem lehet gyümölcse
a szenvedésnek, csak ürügy:

A járni jár, de nem jut!
Meghúztuk a nadrágszíjat,
de már nincs rajta több lyuk.
Csontok recsegnek, ropognak,

becsaptak.

Életörömök nélkül
látni, más kertje kivirult.
Urambátyám hajbókolás
őseimnek sem sikerült.

Élet az élet után,
rám penészedett a kamat.
Egyenes gerinc törik,
de meg nem hajlik sors. Uram,

becsaptak!

2019.02.13.

Úrhatnám-vágy

Ködös hajnalon burokban
távol és közel, gyáva a mersz.
Amit meg kell tenni, bujkálva,
messze felhők mögött didereg.
Nem tavaszi napsugárt rejtett
az időjárás foglyul, de már
az akarat türelmetlen.
Kapkodva forgolódik a vágy.

A sparheltben ropog a rőzse,
fűt, főz a maradékból nanám.
Mondja - talán jobb lesz jövőre!
A tett mögé bújt terv úrhatnám.
Kovász nélkül dagaszt a szegény.
A semmi kamatjának rabja,
s ami jut, egy adag ölelés.
Minden nap a lelkünk darabja.

Sosem akar oszlani a köd.
Barmok közt jászolban gyerek sír,
piacra dobott arany-göröngy.
Az üstben forr a mosdató víz.
Megégeti magát mind, aki
homályos jövőről prédikál.
Ígér, amit strázsa-inkasszó bír.
A szolga nem lehet úrhatnám.

2019.02.12.

Kapitulálj!

A mögötted állók mind jók.
Aki szemedbe néz az rossz.
De néztél-e már tükörbe?
Köpj nyugodtan! Nincs mögötted
senki. Könny csurog a tükrön.
Kialszik a tűz. Mennydörög.
Vívódik a lélek. Nincs mersz
bírálód előtt. Őszinte
mosolyt küldeni. Rettegés
néz farkasszemet, s megvetés
simogatja bűn-arcodat.
Gyűlölet, add fel harcodat!

2019.02.11.

Nyugodj meg! (Top secret)

Nyugodj meg, lesz kenyér az asztalon!
Szalonna, hagyma már nem. Margarin,
chips, kóla, Hamburger, szójababos pizza,
és éjjel-nappal zabálni valód!
Gondoskodik majd rólad a gazda!
Kapsz új világot, felejtsd el a régit!
Nem zúdul rád az ég, szél se fú,
alkut kötsz, s majd irányítanak!
Légy hű, mint a kutya gazdájához!
Nyugodj meg, elmúlt a múlt, itt az új!
Anya, apa nem kell már, józanodj!
Lehetsz akár te, mindkettő, válassz!
A világ a lábad előtt, szolgálj!
Emeld meg kalapod, hajolj térdre,
s minden valóra válik: Kölcsönben
tiéd lesz vágyálmaid tengere,
majd törlesztesz, hisz rövid az élet,
Élj! Nincs múlt, jövő sem létezik már,
csak ússz az árral, míg majd révbe érsz!
Lebegj! Ne érezz! Ketyeg az órád!
Nyugodj meg! Majd gondoskodnak rólad!
Állj be a sorba és szép lesz a Most!

2019.02.04.

Bú fészkünk

Halott tájon vergődik szemem.
Nézlek! Végig a magyar ugaron.
Európának voltál egykor
hűség éléskamrája. Véged!
Kupec legyek dongják testedet!

Miért hagyod? Dzsentri-svihákút,
kénye kedvére, most már sodor?
Miért hagyod, hogy tépjék húsod?
Itt nem éltek sosem dögkeselyűk.
Sólymok útján szólt a hegedű.

Harmóniát zengett itt az ég.
Dalolt a rét. Bőgőzött a hegy.
Bérce ölelte, mámor ittasan,
a föld lélegzetét. Ma már fáj.
Kupec legyek dongják testedet!

Csíp. mar. Viszály hadonász. Alku.
Ki kötötte? Kivel? Mikor? Bú
fészket rakott a csóka beléd!
S bujdosó imát mormol kebled.
Itthon vagy! De hol van Otthonod?

2019.02.03.

Álmodom

Libabőrös rút álmaimban,
ítélkeztek felettem, kupec
strázsaként. Bennem ne lenne Mag?
Intett Isten! És adott törvényt.
Felülírhatjátok e, ti azt?

Lélegzek, érzek, Ember vagyok.
A Nagykönyvben bár megíratott:
Saját hasonlatosságára
teremt Ő mindenkit! Mindenkit!
Felülírhatjátok e, ti azt?

Bennem billió új Mag szunnyad.
Játszatok csak, játszatok velem!
Kinyílik majd Szezám ajtaja:
A szív! Ott lakik maga, Isten!
Felülírhatjátok e, ti azt?

2019.02.01.

Görcsmarkomba zártam a kezed.
S futottunk. Együtt. Csukott szemmel.
Kisemmizett test-vágy keresve.

Nyíló virágok ős-illatát
a pillangók repítették tán,
s hallottuk a nyár kacagását.

Futó bolondok, menekültünk.
Már régen külön. De még együtt.
Vágy-ölelve, még, még repültünk.

Beláthatatlanul előre
menekültünk, bízva, örökre
fogjuk roncs-vágyunk, kiterítve.

2019.01.30.

A csend fojtogat

Pörög a gép. Hörög az ember.
Szolgálja önön urát. Stréber.
Csorog a bér. Minden zsák lyukas.
Kérges tenyerén vén zsákutca.

Gyengül a marok, legyeket csap.
Csilingelőn vonzza az iszap.
Hű kutya nem ugat. De figyel.
Érez. Ugrásra kész, ha marni kel.

Tetszhalott belül a lassú vad
méreg. De forr mélyen a vulkán!
Egyszer kitör, s lesz, ne mulass!
Halljátok, mulató nagyurak:

A csend fojtogat! A bank, s kamat
fogság, mint pázsit felszín, varangy.
Sátánnal kötött alku, becsap.
Kérges tenyerén vén zsákutca.

A könny arcára száradt mocsok.
Megalázó éhbér, az élet-zsold.
A tükörben árnyék-önmaga.
Halljátok, mulató nagyurak:

A csend fojtogat!

2019. 01.24

Sírj, Nagy-Isten!

Fagyos tél után. Olvad a hó.
Az ugaron ocsú-magányban
Hunor és Magor sarj kóborol.
Versenyfutás kóbor agarakkal.
Csillagok útja, az út: Magány!

A mélybe kúszik a nyers gyökér.
S nem folyt elég vér. Elárulták.
Oldalbordája, a vörös menyét,
kitépte a szív méregfogát.
Vetett, csak vetett, Mammon-ármány.

Kacsingat Új Hold. Pislog az éj.
Ezer évek figyelték szavát.
Hitték kihalt. Mégis Él a vér.
Nem hordozza más az idők szavát.
A múlt, visszhangzik, egy hazug világ.

Megsüketült tán a Kárpátok!
Jajgat! Ó, jajgat! Isten fia.
S némán hazug a sunyi indok.
Jajgat és, ha hallod Nagy-Isten,
hát sírj! Sírj! Haldoklik gyermeked!

2019.01.23.

 Utószó, Zas Lórántnak

Egyszer majd újra kiáltnak azok,
kiknek hangját elnyomja a Zsinat,
kik türelem kenyéren tengnek,
akiknek nem jutott más vigasz:
Ébrednek a vágyak álmodói!
Ébred a nép! Kinyújtja karmát,
mint fényből érkező turulmadár,
és férgeket gyűjt a vasmarok,
kupeclelkek mindennapjait!
Egyszer majd újra felragyog a nap,
s pompás színei a szivárványnak
új dalt fakasztnak. Mi ott leszünk mind!
Mert bújtattuk szívünkben az Istent:
Ott leszünk mind, a legszebb hajnalon.

2011. 07. 13.

Sosem szeretni

Gyilkosok lelkéhez
ártatlan vér tapad.
Számukra nincs más elv:
Sátán halhatatlan
poklát szét osztani,
fátylat borítani
igazra és jóra,
skalpokat mind elégetni...
jég-kő utakon vad
félelmet generálni...
fátyol alatt a leprát
örökre takarni...
titok levegőt lélegezni,
gyűlölni, ölni, érvényesülni...
ártatlan vért kortyolni...
gyűlölve, győzni
akarjon mindenki!
Gyűlölve, győzni
akarjon mindenki!

2019.01.18.