Nem Árpád népe hozta be a Kárpát-medencébe a magyar nyelvet?

– Professzor úr, nem vagyok történész, a biológiához pedig végképp nem értek, de nagy-nagy figyelemmel követem a kutatásait, mint ahogy minden bizonnyal sokan teszik Nagykárolyban és vidékén is. Ha úgy próbálom meg összefoglalni a kutatási eredményeit, hogy immár valószínűsíthető: nem Árpád fejedelem népe hozta be a magyar nyelvet a Kárpát-medencébe (persze az nem kizárható, hogy legalábbis egy részük anyanyelve volt a magyar), akkor túlságosan leegyszerűsítem vagy félreértem?

– Jól érti. Ezt leginkább a honfoglalók alacsony létszáma valószínűsíti, melyet mostanában már a régészek, történészek is 100 ezer fő alattira becsülnek a korábbi 400 ezer helyett, és a genetikai adatokból is hasonló nagyságrendű becslés adódik. Ez nemigen haladta meg a helyben lakók létszámának 10-20 százalékát. Eredményeink arra utalnak, hogy egy kis létszámú katonai elit érkezett, amely nemigen lett volna képes fenntartani anyanyelvét egy idegen nyelvi többségű közegben. Igaz, hogy döntő szerepük volt a magyar állam megteremtésében, de kulturálisan is sokkal inkább ők olvadtak be a helyi népességbe, mint fordítva. Másrészt a honfoglaló elit genetikai összetétele leginkább a mai török népekéhez hasonlít, ami jól megfelel annak, hogy a korabeli források is „türk” néven emlegették őket.

– Kérem, laikus számára is érthetően foglalja össze, mit kutatnak Önök Szegeden, milyen eredményekre jutottak!

– Eddig a honfoglalók genetikai vizsgálatával foglalkoztunk. A génekből kiolvasható az egyének és népességek rokonsági szintje, valamint a felmenők földrajzi származása is. Honfoglalók esetén ez különösen fontos adat, mert róluk biztosan tudjuk, hogy keletről érkeztek. Ez azonban óriási térséget jelent, és ha a származásukat pontosabban sikerül behatárolni, az komoly előrelépést jelent az őstörténetünk kutatásában. Eddigi eredményeink alapján pedig biztosan kijelenthető, hogy csaknem felük belső-ázsiai eredetű távoli felmenőkkel rendelkezett, akik később Közép-Ázsiába, a mai Kazahsztán területére kerültek, és innen érkeztek Európába. Az Ural–Kaukázus vidéken ismét huzamosan időztek, s ott helybeli nomádokkal keveredtek. Így Árpád népe egy genetikailag igen heterogén népesség képét mutatja, amely valószínűleg több etnikumból állt.

– Az Ön értelmezésében mindez mit jelent? Tudom, hogy nem történész, mégis arra kérem, hogy vázlatosan foglalja össze, mi történhetett! Mikor léphettek eleink a „sztyeppe országútjára”, mikor érkezhettek meg a Kárpát-medencébe?

– Ehhez először azt kell tisztáznunk, hogy kit tekintünk eleinknek. Az államalapítás okán Árpád népét joggal tekinthetjük annak. Azonban ahogy egy fának sok gyökere van, így van ez a népünk eredetével is. Eddig abban az óriási félreértésben éltünk, hogy csak egyetlen, ráadásul nem is a legvastagabb gyökérre koncentráltunk. Pedig mennyivel jobb érzés annak a tudata, hogy a hazánk területén feltárt egykori kultúrák mindegyike a mi múltunkat rejti! A genetikai adatok azt mutatják, hogy az egyik legvastagabb gyökér épp a legidősebb, az újkőkori földműveseké. Nyelvünk, szóbeli és írott hagyományaink, népművészetünk, népzenénk és kultúránk számos egyéb eleme azonban keletre mutat. Keletről pedig nagyon sokféle népesség érkezett ide – szkíták, szarmaták, gótok, hunok, alánok, avarok, onogurok –, akik szintén egy-egy gyökérágat képviselnek, mégpedig nem is a vékonyabbak közül. A gótok kivételével ezek mind ugyanabból a sztyeppei kultúrkörből származtak, mint a honfoglalók. Ez alapján az összes keleti gyökérág már a vaskort megelőzően a sztyeppe országútján keresendő.

– A szakemberek a nyelvünket finnugor rokonságúnak mondják. Ha így van, az egyéb genetikai eredet mivel magyarázható?

– A nyelvrokonságra a nyelvek összehasonlításából következtetnek, de a nyelv története nem azonos a népek történetével, bár nem is teljesen független attól. A nomád társadalmakról például biztosan tudjuk, hogy nem nyelvi, etnikai alapon szerveződtek, hanem hatalmi centrumok köré. Legközelebbi nyelvrokonainkról a manysikról azonban régóta ismert, hogy nyelvükben és hagyományaikban sztyeppei nomád emlékeket őriznek. Ebből csak az következhet, hogy vagy elszakadt és északra költözött távoli rokonainkat tisztelhetjük bennük, vagy egykori őseink nyelvét vették át, kiknek többsége nem hagyta el a sztyeppe országútját. Én azt tartom a legvalószínűbbnek, hogy a magyar nyelv ősét legkésőbb a vaskorra viszonylag sokan beszélték mint közvetítő nyelvet, és a keletről érkező bevándorlások több hullámban hozták magukkal a Kárpát-medencébe. A magyaroké ennek az utolsó, és nem is a legnagyobb hulláma lehetett.

– És mit jelenthet mindez például a románság történetére nézve? Hogy konkrétabb legyek: egy hasonló vizsgálatsorozattal el lehet-e dönteni, hogy volt-e dák–római kontinuitás, hogy a mai románok az elromanizálódott dákok leszármazottai-e? Hogy miként és mióta beszélnek Erdélyben újlatin nyelvet is?

– Az eddig elmondottakból kiderül, hogy a genetikai eredmények nem tudták, és nem is tudják megfejteni a nyelv eredetét, de a népek gyökérágait viszonylag pontosan vissza tudják fejteni. Ez alkalmas lehet arra, hogy új alapokra helyezze az őstörténet-kutatást, és akár a nyelvészeket is elméleteik újragondolására késztetheti. A mai románok eredete is visszafejthető genetikai eszközökkel, és lehet, hogy ebből nyelvi következtetések is adódnak. A mi szempontunkból én ennél sokkal fontosabb kérdésnek gondolom a székelyek eredetét, amit őstörténetünk sarokpontjának tekintek.

– És mit feltételez a székelység eredetéről?

– A jelenleg elfogadott elmélet egyértelműen Árpád népéhez kapcsolja a székelyek származását. E mögött az a megfontolás húzódik, hogy a székelyek bizonyítottan egy archaikus magyar nyelvet beszélnek a nyelvváltás legcsekélyebb nyoma nélkül, tehát a nyelvet hozó népesség részét kellett alkotniuk. Ezzel szemben saját hagyományuk és írott krónikáink szerint már a honfoglalást megelőzően itt voltak, amit többek között Hóman Bálint történész is elfogadott, szerinte: „az avarokkal idesodródott valamelyik bolgár vagy onogur-magyar népcsoportnak, avagy ily, egykoron Attila hún birodalmába tartozott bolgár vagy magyar elemekkel keveredett avaroknak voltak az ivadékai”. Ez tökéletesen beleillik abba a történeti képbe, amit fentebb kifejtettem, miszerint a honfoglalók itt már korábban érkezett, magyar nyelvű tömegeket találhattak.

– Nyilván a gének nem beszélnek, az érzelmekről sem őriznek meg mindent. De mégiscsak az archeogenetika – már amennyiben ez a kifejezés összefoglalja az Önök kutatásait – egy csodaszer? A gének minél nagyobb mérvű ismeretével szinte mindent tudni fogunk például a VIII., IX., X. századról?

– Kutatásaink most léptek újabb szakaszba, mert míg korábbi munkáink az anyai és apai öröklődésű genetikai vonalak vizsgálatára szorítkoztak, addig mostantól egykor élt őseink teljes örökítőanyag-készletét – genomját – vizsgáljuk, ami nagyságrendekkel finomabb felbontást és biztosabb következtetéseket tesz lehetővé. Ez azt jelenti, hogy sok újdonság várható még a genetikai eredményektől, de ez sem csodaszer. Az őstörténetet csak az összes társtudománnyal karöltve lehet és kell újragondolni.

– A közeljövőben – mondjuk, egy-két évtizeden belül – ebben a vonatkozásban várható még „forradalmibb”, még átfogóbb felfedezés? Elképzelhető, hogy az eddigi történelemszemléletünk gyökeresen megváltozik?

– A magyar történelemszemléletben gyökeres, „forradalminak” mondható fordulat valójában a XVIII. század végétől következett be, amikor írott és szóbeli hagyományainkat mindenestől elvetették. Ma már látható, hogy ez sok tekintetben tévutakra vezetett. A természettudományos módszerek mindenképp segíteni fognak egy valósághoz közelebb álló kép kialakításában.

– A genetikai kutatás immár a hétköznapi emberek számára is elérhető. Én is kacérkodtam a gondolattal, hogy valamelyik amerikai kutatócéggel megvizsgáltassam, mi mindent lehet tudni az eleimről. Nyilván sok gondolatot felvet egy ilyen vizsgálat. Önnek mi a személyes álláspontja? Ön kíváncsi a saját genetikai térképére? Magyarországon mikor lehet majd hétköznapi emberek számára is ilyen vizsgálatot elérhető áron elvégeztetni?

– Ez mára üzletággá vált, melybe nehéz beszállni, mert a bejáratott nagy cégekkel nehéz lenne felvenni az árversenyt. Persze mi nem is akarjuk, mert az alapkutatás teljesen leköti az energiáinkat, és kielégíti a kíváncsiságunkat. Egy ilyen vizsgálat eredménye egyébként a legtöbb embernek csalódást hoz, mert legtöbben az átlaghoz tartozunk, hasonló összetételű genetikai múlttal.

– Biológusként miért érez indíttatást arra, hogy kutassa a magyarság eredetét?

– Nagyképűen hangozhat, de tényleg otthonról hozott erkölcsi indíttatást éreztem arra, hogy a lehetőségeimhez képest hozzájáruljak a nemzetközösség szolgálatához. Történelmi érdeklődésem miatt hamar világossá vált számomra, hogy a magyarság eredete távolról sem azonos azzal, amit az iskolában tanítanak. Amikor a 2000-es években megjelent a régészeti genetika új tudományterülete, világosan látszott, hogy ez komoly lehetőséget rejt, ezért belevágtam.

– A kutatásai ismertetése okán kapott „hideget-meleget”. Az ellenreakció gyakorolt-e Önre bármilyen hatást?

– Már régóta genetikai kutatásokkal foglalkozom, és elsajátítottam azt a természettudományos gondolkodásmódot, ami elengedhetetlen egy kísérlet tervezéséhez, kivitelezéséhez és az eredmények kiértékeléséhez. A Szegedi Biológiai Központban és nyugati laboratóriumokban eltöltött éveim során mélyen belém ivódott, hogy az igazság nem beosztás, cím vagy tekintély kérdése, kizárólag a tényeken mérhetjük. Most, hogy kissé a társadalomtudományok területére tévedtem, szomorúan tapasztaltam, hogy ott ez sokszor másképp van. A legdurvább ellenreakciók mögül mindig kisejlett a tekintélyféltés, a vita elkerülésének szándéka. Ez azért nem rendített meg, mert tudtam, hogy az igazi vita a nemzetközi tudományos színtéren dől el, ahol a kísérleti eredmények súlya többet számít. Azóta is ezt az utat járjuk, és közleményeink elfogadása itthon sem maradt hatástalan.

– Ön szerint miért fontos alapvetően ismernünk a múltunkat? Nem mindegy az, hogy kik voltak az eleink, hiszen „új világ” vár ránk?

– Egyáltalán nem mindegy, kik voltak az eleink, és azt tudjuk-e. Ahogyan egy család nélkül felnövekvő gyermek sokkal rosszabb eséllyel indul az életbe, ugyanúgy egy múltjától megfosztott vagy azt magától önként eldobó nemzetre is hasonló sors vár. A múltunk feldolgozása nélkül nincs közös nevező, csak végzetes megosztottság. Az őstörténet viszonylag távoli, így könnyen lehetne az első közös nevező, amely csökkenti a megosztottságunkat.

Történelmünk tanúsítja, hogy „a múltat eltörölni” jelszóval csak pusztulásra ítélt „új világ” építhető.

Kérdések: Megyeri Tamás Róbert

Megjelent a Nagykároly és Vidéke térségi hetilap 2020. január 30-ai számában

Forrás: Nagykárolyi anziksz van képünk hozzá
Beküldte: Antal Miklós