Print this page
2009 április 02, csütörtök

A magyar nemzet történetének kis tükre 2

Szerző: Badiny Jós Ferenc

"Sajnos még mindig sokan nem tudják nálunk, hogy a nomád élet nem szeszélyes kóborlást, hanem nagyon is átgondolt, fegyelmezett és évszázados gyakorlattal rendelkező gazdasági rendszert jelent, amely első ízben tette lehetővé, hogy az ázsiai és európai sztyeppe övezetben nagyobb néptömegek élhessenek meg, és fejlettebb államszervezetek jöhessenek létre. " 

K.: Chersoni csata után tortént 442-ben a békekötés. Hogyan kerültek Atilla seregei Chersonba... hiszen az a Krím félszigeten van ... ?  

F.: Már említettem, hogy még Ruga királyságának idején, a hun királyfi - Atilla - szervezte meg a Duna hajózásának hun monopóliumát. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a hunoknak hatalmas hajóhaduk és szállító flottájuk volt, hanem azt is, hogy kikötővárosokat építettek. Atilla - amint a központi hatalmat kézbe vette és ő lett a király, testvérének - Budának adta ezt a feladatot addig, míg ő a hadjáratokkal volt elfoglalva.

A rómaiak által fizetett hatalmas arany adó nagy része bizony a kikötővárosok és hajóhad építésére lett fordítva, és pontosan Cherson volt a legnagyobb hadikikötője és kereskedelmi városa a Hun Birodalomnak. A bizánciaknak is nagy hajóhaduk volt, hiszen a tengerhez voltak kötve, és a Szicíliából visszatérő hajóhad támadta meg Chersont. A hun hadihajók azonban éppen olyan nagyszerű stratégiával győzték le a római hajóhadat, amilyennel a hun lovasság a szárazföldön aratta győzelmeit.

Erről a tengeri háborúról a nyugati kútfők édeskeveset írnak, s így csak valami "csoda" elképzelésére van utalva a történelmet kutató szakember akkor, amidőn a Fekete tengerhez és a Boszporuszhoz "nyugatról" érkező Atilla seregei a Fekete-tenger "másik oldalán" lévő CHERSON-ban aratják végső győzelmüket a rómaiak felett. De ha végigolvassuk a legkisebb erre vonatkozó nyugati megjegyzést is, akkor az a kép alakul ki bennünk, hogy a Hun Birodalom nagysága - Atilla királysága alatt - a tökéletes szárazföldi és tengeri erők megszervezésében és felfegyverzésében gyökerezett. Csakis így érthető meg az a történelmi valóság, amit Nestor írt, s amit már ismertettem, de ismételek: "a Kr. u. 440-től a hunok voltak az URAK és a rómaiak a szolgák."

K: Tudjuk-e pontosan a háborúk idejét és időtartamát ... ?

F.: Nagyon nehéz a pontos kronológiát kihámozni a fennmaradt írásokból, melyek csaknem mindegyike "egyházi", jobban mondva római-egyházi személyiség emlékezése. Így a trákiai inváziót egyesek 441-42. évekre, mások 443-45 dátummal jelölik.

Aztán abból is kiindulnak, hogy Konstantinápoly védőfalait 447. január 27-én egy földrengés elpusztította ugyan, de hamar felépítették - írják -, mert a hunok útban voltak a főváros felé, és mire Atilla odaért seregeivel- ugyanebben az évben -, már a falak megint fel voltak építve.

K: Lehetségesnek tartod-é ezt ... ?

F.: Egy földrengés rombolását nem lehet hónapok alatt felépíteni, és valószínűleg megint csak azért helyezik ugyanabba az évbe a földrengést és Atilla teljes győzelmét a Keletrómai Birodalom felett, hogy ismét csorbítsák győzelmének értékét.

Ugyanis azt mondják, hogy a "földrengés pusztítása miatt nem tudtak a római csapatok ellenállni a hunok támadásának."

De teljesen mindegy az, hogy 445-ben, vagy 447 -ben történt ez a győzelem - fontos az, hogy BUDA már nincs említve, és minden nyugati híradás elismeri azt, hogy Atilla személyében összpontosult a királyi, a hadvezéri és a legfőbb bírói hatalom a Hun Birodalomban.

BUDA HALÁLA tehát a trákiai-konstantinápolyi-chersoni hadjárat alatt és annak trákiai fázisában történt. Érdekes azt is megjegyezni, hogy Atilla uralkodásában végrehajtott minden hun háborút, Atilla személyes vezetése alatti hadjáratnak tartanak a nyugatiak.

K: Hát már hadjárata is volt a hunoknak ... ?

F.: A római és nyugati írók csak azokkal a hadjáratokkal foglalkoznak, amelyek az ő területükön zajlottak le, de pl. meg sem említik azt a hadjáratot, amit a hunok 441-ben indítottak Perzsia ellen, és amit a keleti kútfők az "első perzsiai" hadjáratnak neveznek.

K: Ezt is Atilla vezette ... ?

F.: Atilla vezérkara irányította, de ő személyesen nem volt ott, hanem az akazir és kaukázusi hun seregekkel végeztette.

K: Mi volt az oka a perzsiai hadjárat elindításának ... ?

F.: A Pártos Birodalom bukása után vagyunk kb. 150 esztendővel, és a "pártosnak" nevezett - de szintén hun nép -leszármazottai visszamaradtak az ősi területen, mely most perzsa fennhatóság alatt volt. Az Eufrátesztől keletre - a kis PERSI provincia kivételével - csaknem az Indusig hun eredetű nép szenvedte el- a nagyon sokszor kegyetlen - a perzsa uralom még kegyetlenebb rendelkezéseit, melyek főleg vallási szempontból voltak elviselhetetlenek.

Ugyanis a Szaszanida (perzsa) uralkodóház államvallássá tette a zoroastrianizmust. A pártosok birodalmában keletkezett péteri keresztény egyház főpapját - MANI -t - Kr. u. 27 5-ben a perzsák kivégzik, miután előbb 1. Shapur (241-272) - a babiloni zsidók konspirációjával- elpusztít 360 keresztény templomot, és irtja a péteri egyházba tartozókat. Ettől az időtől kezdve a Perzsiában lakó hun vérű nép, mely a Közép-Ázsiában működő hun püspökségektől várta a segítséget, és azért nem tért át a zoroasteri hitre, mert a péteri Jézushit "nemzeti vallása" volt, ezért állandóan háborgatva volt a perzsáktól. A népességi helyzet ugyanis ebben az időben az, hogy a nagyobb számú és nem perzsa lakosság kénytelen volt elszenvedni a kisebbszámú - de uralmon lévő - perzsa nép és államhatalom üldözéseit, mely a másik fajú és másik vallású nép pusztítás ára törekedett. (Hasonló helyzet volt ott, mint a 2. világháború után Erdélyben.)

A perzsiai hunvérűek úgy védekeztek elpusztításuk ellen, hogy nagycsaládokba és törzsi közösségekbe tömörültek, főpapjuk - MAZDEK IBN BAMDAD - után későbben (484-ben) "mazdekizmusnak" nevezik a perzsák ezt a vallást, pedig minden változás nélkül őrizte meg a tiszta és minden judaiságtól mentes Jézushit doktrináit.

K.: Ebben a "mazdekizmusban" - Jézusra vonatkozóan - van-e valami különbség, mely a római – és ma "Szent-Páli" - Jézus alakra vonatkozik... ?

F.: Hát hogyne lenne ... ? Hiszen a római keresztények SzentPálja teljesen a zsidó ritus szerint "áldozati báránynak" nevezi Jézust, és azt hirdeti róla: "ő áldozta fel magát azért, hogy elvigye a világ bűneit, mely mindenkire - a szintén zsidó felfogás szerint -ún. »eredendő bűn«-ből esedékes." A péteri egyház, amelynek alapítói Jézus apostolai (Saul-Pál NEM apostol), akik soha lábukat római területre nem tették, hanem SZKÍTIÁBAN és a PÁRTUS BIRODALOMBAN tevékenykedtek, nem ismer el semmiféle "judai tanítást". Így az "eredendő bűn" sem volt ismeretes náluk, hanem csak a JÓ ISTEN és a SZŰZANYA.

Azért imádkoztak így: "Mi Atyánk és Anyánk."

Jézus keresztrefeszítését a világ "legnagyobb bűncselekményének" tanították, és senkit nem áldoztak fel, hanem azt hirdették, hogy "Mesterük és tanítójuk - a názáreti Jézus legyőzte a halált és a világ gonoszságát."

K.: Van-e valami keleti kútfő, mely ezt tárgyalja ... ?

F.: Minden le van írva a ,,MARI ANU NAPLÓJA" című könyvben, melyet e vallás főpapja – MARI ANU - Kr. u. 550-ben írt. Nagyon fontos ez a napló az "avarok" történetére vonatkozóan, mert MARI ANU éppen az avarokhoz vezető útját írja le. (Forrás: W. B. HENNING: Mittelalterliche Iranica.)

K.: Tehát Atilla idejébenPerzsia ellen vezetett hun háború az elnyomott hunok segítségének érdekében tortént ... ?

F.: Minden bizonnyal így volt, hiszen a nyugati források is elismerik, hogy .Atilla udvarában nagy követ járás volt Sogdia, Baktria és Chorezm területéről."

K.: Van-e valami adat arra vonatkozóan, hogy Atilla személyesen részt vett volna ezekben a perzsiai hadjáratokban ... ?

F.: Nincsen ... és - mint mondtam - Atilla nagyszerű államszervezetében minden helyen ott volt az ő felelős HUN vezető embere, aki pontosan intézte a kötelességét. Ha azt tételezzük fel, hogy a Római Birodalom Afrikától - Britanniáig és a palesztinai partig viselt hadat és hódított úgy, hogy a császárjaik otthon ültek - a faji, népi, nemzeti és azonos vallással (nestorianizmusnak nevezett Jézushit, melyet a Pártos Birodalomban "manicheanizmusnak", majd később perzsa elnyomás alatt "mazdekizmusnak" ismernek a kutatók) rendelkező és öntudatos Nagy Hun Nemzetről - Atilla királysága alatt - legalább annyit kell elismernünk, mint a rómaiaknak adunk.

De ennél sokkal többet is, hiszen ha megnézzük a Hun Birodalom határait Európától Ázsiáig, akkor láthatjuk, hogy pontosan olyan területeket kerít be, ahol a gabonatermelés, növény-, szőlőtermelés és állattenyésztés geofizikailag a legjobb lehetőségeket nyújt, Tegyük ezen adat mellé még a dunamelléki, fekete-tengeri, boszporuszi, maeotiszi, krími kikötővárosokat, a hatalmas hun hajóhadat, akkor láthatjuk, hogy a Hun Birodalom - száz évnél valamivel rövidebb fennállása és eurázsiai hegemóniája alatt - egész Európát élelmezte. Erről persze megfeledkeznek a csaknem 100 évvel utánuk íródott "nyugati források" – mint JORDANES, aki a Kr. u. 551-ben írt "Gótok Története" c. munkájában - a gótofil és hunellenes adataival, tudatosan pusztítják el a Hun Birodalomból nyugatra áradó építő, védelmező és gondoskodó politika minden emlékét. Ezekben az írásokban pl. Atilla úgy szerepel, mint "akinek sem elődje - sem utódja nincs" ... és amellett még "testvérgyilkos" is. Így aztán könnyű volt a következetlen nyugati és főleg római-keresztény szellemű krónikák lapjaira becsempészni azt a téves és félrevezető véleményt, hogy a "katalauni csatában" elpusztultak a hunok, és Atilla halálával az a nagyszerűen megszervezett Hun Birodalom eltűnik – mint a gyermekmesék rigmusa mondja - "köd előttem – köd utánam" ...

K.: Mikor volt ez a "katalauni csata"... ?

F.: Nagyon érdekes téma ez, és a kutatása sok meglepetést tartalmaz részünkre. Az említett JORDANES - Kr. u. 451. évre teszi, és ő - a zsidó és gótofil- pontosan 100 év múlva, tehát Kr. u. 551-ben még arra is "emlékezik", hogy milyen "buzdító beszédet" mondott katonáinak Atilla e csata előtt. Szóról szóra leírja Atilla beszédét. (Hivatkozást nem közöl, hogy honnan veszi, tehát csak költemény lehet ez is, mint az egész csataleírás.) De a kronológikus rendben 447-ben ismertettük Atilla teljes győzelmét - Chersonnál és Konstantinápolynál - a Római Birodalom felett. Ugyanebben az időben még mindig fennáll az Aetiussal kötött - nyugati - szerződés, melynek értelmében Atilla Hun Birodalma nemcsak élelmezte a nyugatrómaiakat, hanem szövetségesként védte is. Pontosan erre az időszakra esik a vizigótok inváziója, akik 450-ben Afrika északi partjait is elfoglalták, egész Spanyolországot, és Galliába törtek.

Aetius ismét segítséget kér a hunoktóI.

K.: Ez lehetett tehát az oka annak, hogy Atilla nyugatra indul seregével... ?

F.: Minden bizonnyal, de iszonyú zűrzavar uralkodik az erről szóló tudósításokban. Ugyanis a hunellenes írók azt állitják, hogy:

1. Atilla 451-ben csatát veszít Katalaunnál és

2. a vesztett csata után elfoglalja egész Észak-Itáliát 452-ben, ahol is (egy meg nem nevezett helyen) Leo pápa járul elébe a békeajánlattal, amit Atilla elfogad. Vegyük először az 1. pont állítását bonckés alá. Az alábbiakat kell megállapítani:

a) Katalaun létezésére, egy ottani csata lefolyására semmiféle hiteles történelmi adat nincs. A nyugati történelemírás ezt egyszerűen kitalálta, és bizonyítékként említi – a GESTA TREVISORUM-ot (Trieri Krónika), mely szerint Atilla elfoglalta TRIERT ... és a hunok lerombolták Eucherius templomát - állítólag 450-ben. De lehet, hogy előbb is, és minden valószínűség szerint a templomot nem a keresztény hunok, hanem a pogány gótok rombolták le, de a nyugati írók természetesen AtiIlára és hunjaira fogják.

Másik "bizonyíték" az, hogy a katalauni mező (igazi nevén Locus Mauriacus) közelében találtak valami "hun" • leletet. Tehát kiástak a földből "egyetlenegy" valamit, amit - állítólag a hunok hagytak ott. Jordanes szerint 200000 hun harcost temettek el itt, és utánuk csak "egyetlenegy" emlék maradt a földben, pedig feltúrták az egész vidéket. (Forrásadatként jelölöm: TAKÁTS Z.: "Catalaunische Hunnenfund und seine Ostasiatischen Verbindungen". Acta Orientalia Hungarica 5.,1955.143-173. old.)

b) A csata időpontját is meghatározzák a nyugati történészek (persze legalább 100 év elmúltával) és azt 451. év júliusának első hetére teszik - hivatkozva Leo pápa (440-461) leveleire, amit Marciannak, Anatoliusnak és Kios püspökéhez intézett, melyben megindokolja, hogy: "miért nem tudta jóváhagyni a chalcedoni konzílium által küldött fegyel mi kánont" ... de ebben egy szó sincs a hunokról. Milyen alapon veszik ezt bizonyítéknak még korunk írói is, mint az említett Maenchen- Helfen (134. oldalon) ... ?

De éppen ennek a chalcedoni konzíliumnak az aktái bizonyítják azt, hogy 451-ben a hunok nem voltak Galliában, hanem - a keletrómai új császár - Marcianus - szerződés be nem tartása miatt, ismét Illyricumba és Trákiába törnek.

Ugyanis 450. július 2.-án meghalt II. Theodosius, és helyét Marcianus foglalta el, akinek az a szándéka, hogy megszünteti a magas "hun adó" fizetését. Így Marcianus - keletrómai császár - kéri a 451. év augusztusában Niceaban összeült zsinat püspökeit, hogy imádkozzanak a hunok feletti győzelméért.

Ha pedig a Hunok és Atilla 451-ben a keletrómai császár ellen hadakoztak, akkor ugyanebben az évben nem történhetett a sokat emlegetett "katalauni csata".

De éppen maga a hunellenes Maenchen-Helfen mondja:

"egy új lökést adok a Locus Mauriacus közelében lévő csatatér kutatásában, mely eddig a helyi történészeknek és a nyugalomba vonult ezredeseknek a kedvenc "hobby"-ja volt" ... és egymás után sorolja fel az egymásnak ellentmondó adatokat erre vonatkozóan, de mégis "erőlteti" azt a hiedelmet, hogy ez a csata valamikor létezhetett és megtörténhetett. De a sok - egymásnak ellentmondó adat megsemmisíti ezt az erőlködést és világossá lesz az a tény, hogy KATALAUNI CSATA EGYÁLTALÁN NEM LÉTEZETT hanem minden a hunellenes utókor meséje.

K.: Iszonyú nagy merészség azt állítani, hogy a katalauni csata nem létezett, hiszen a világ minden torténelemkönyvében azt találjuk leírva, hogy Aetius nyerte meg azt, vagy -legjobb esetben - a csata eldöntetlenségét hirdetik. Hogy mondhatod azt, hogy nem létezett katalauni csata és hogy ez csak Jordanes kitalálása ... ? F.: Már említettem, hogy a régészek feltúrták a "Locus Mauriacus" -nak nevezett mező minden centiméterét, ahol- állítólag - a katalauni csata volt: de egyetlen csontvázat, egyetlen fegyverdarabot, vagy egyéb harci, vagy bármi tárgyat nem találtak. Különösen sok csontváznak kellene ott lenni, hisz Jordanes azt állítja, hogy 166 000 harcos maradt a csatatéren, s talán mondhatjuk azt is hozzá, hogy a harcosok felének a lova is elesett. 165 ezer ember csontváz és legalább 80 ezer lócsontváz maradt a csatatéren, de a régészet egyetlen egyet sem talált. Tehát valami hiba máris van, és jogosan mondjuk azt, hogy itt csata nem lehetett, mert bizonyítéka – maradványaiban - nincs.

Nagyon jól tudom, hogy a Habsburg uralom alatt és utána is kiadott minden magyar történelemkönyv ugyancsak azt állítja, amit a nyugatiak mondanak. Igy pl.: az Atheneum tíz kötetes történelme azt mondja: az ütközet eldöntetlen maradt. A ,,Marcali" féle történelemkönyv pedig így: Atilla kudarcot vallott.

Ezek az írások a zsidó és gótofil (gót parti) Jordanes kitalálásain alapulnak, és sajnos Jordanes szavait - minden ellenőrzés nélkül- szajkózza THIERRY francia történész is, aki - bár csodálattal tekint Atillára, de mindent elkövet, hogy leértékelje. Nyugat nem tudja még ma sem megbocsátani azt, hogy Atilla uralkodott a keleti és a nyugati római birodalmak felett.

De ezekből a "történelemírásokból" az, aki az igazságot keresi - rögtön megállapíthatja az oktalanul kitalált hazugságokat.

Az olvasónak csak meg kell őriznie logikus gondolkodását, és minden történelmi szakismeret nélkül rájön az igazságra.

K.: Hát THIERRY Amedée is helytelenül írja le a történteket. Hiszen „Histoire d'Atilla et de ses successeurs" c. hatalmas munkája még 185 6-ban jelent meg Párizsban ... ?

F.: Thierry "történelemírása" Jordanes kitalálásain alapszik, és bírálatát - a katalauni csatára vonatkozóan - legjobban és leglogikusabban - Gárdonyi Géza fejtette ki. Már csak azért is érdemes Gárdonyinak ezt az írását ismerni, mert ízes magyar módon írja mondókáját, és bírálatában mindig fején találja a szöget.

K.: Hol ír erről Gárdonyi Géza ... ?

F.: A "Láthatatlan Ember" című regényének függelékében találhatók "a szerző hagyatékában talált jegyzetek", és itt a IlI. Fejezet címe a következő: "De hát ki nyerte meg a katalauni csatát ... ?". Innen fogok idézni érdekes részleteket. Így ír Gárdonyi:

"Atilláról a legteljesebb munkát Thierry írta meg. Ez a francia tudós az élete felét fordította erre a munkára. Minden forrást fölkutatott, minden morzsát összehordott, minden véleményt ceruzahegyre vett, szóval, olyan munkát végzett, hogy ha valaha Atillának szobra lesz Magyarországon, oda kell faragtatnunk valamelyik sarkára Thierryt, amint a kezében tollat tartva, bámulattal néz föl Atillára. Kívüle a legfőbb forrásmunka Jordanesnak az írása, illetőleg másolata Kassziodorusz papírosaiból, amelyek már elkallódtak. Ezt azonban Thierry minden szavával beleírta a maga történelmébe. Nem csodálom, ha a magyar történetírók levett kalappal dolgoznak ebből a munkából, és ha a magyar tankönyvírók is azt mondják: Tisztelet Péternek, tisztelet Pálnak, tisztelet minden magyar földön termett históriaírónak, de Thierry Atilla főajtónállója, Thierry az ötödik század főtitkárja. Olvasom benne akatalauni csatáról a következőket:

1. A jósok Atillának rosszat jósoltak. Atilla másnap mégis elővezeti a seregét.

2. A két had kőzött egy domb van, amelyre Thorizmund előbb följut, mint a hunok.

3. Atilla hosszú beszédet mond a hunok előtt. (És ez szóról szóra föl van jegyezve Jordanesnál, s Thierry kijelenti, hogy el kell hinni.)

4. Atilla maga áll a hunok élére, s így kezdődik a csata.

5. A küzdelem oly iszonyú, hogy a vér a patakot megárasztja, mégpedig annyira, hogy szekereket sodor el.

6. Este a sötétség miatt abbahagyják a csatát. Atilla annyira fél egy új támadástól, hogy a nyergekből máglyát rakat: megégeti magát, ha Aetius betör a szekérkörbe.

7. Aetiust éjjel elhagyják a vizigótok, mert a királyuk meghalt. Aetius ebbe beleegyezik, s reggelre ő is elvonul.

8. A csatateret 165 ezer halott borítja.

9. Atilla még egynéhány napig ott marad. Azután mikor megindul, »Aetius némi távolságban követi Atilla seregét, hogy rablásait gátolja s hogy reá csapjon, ha ki találna térni az útjából«.

10. »Atilla hadjárata eszerint megbukott.«

11. »Az eredményt a császárság Aetius bölcsességének és lángeszének köszönhette.«

12. A csata nyár végén volt. Tél derekán Atilla Rómának indult.

13. A pápa eléje ment könyörögni, hogy forduljon vissza és fogadjon el bizonyos adót tölük.

Íme csak a főpontok, amelyeket különben mindenki ismer. De nézzük csak ezeket a pontokat közelről, különösen mi magyarok, akiket Atilla élete minden más nemzetnél jobban érdekel.

A csata előtt a papok jóslatot mondanak. Ez természetes. Ma asztalt táncoltatunk, akkor juhlapockát néztek. Minden korban hittük, hogy az elköltözött lelkek időnkint körülöttünk lebegnek, s bizonyos módokon érintkezhetünk velök, csak a kérdezés formája változott.

A sátor előtt ég a máglya. Atilla a sátor belsejében ül. Mellette állnak a szövetséges királyok, a vezérek, az íródeákok.

És a táltosok kimondják, hogy:

- Király uram, bizony azt izenik az égiek, hogy jobb lett volna nem születni. Különben az ellenség vezére is elesik

Priszkosz írásaiból látni, hogy Atilla rendkívül eszes ember volt. Elméje áttündöklik a fakó hasábokon, s alakja amint kiemelkedik a koporsóból, elhomályosítja Európa minden hadvezérét, magát Napóleont is. Megértjük, hogy ennek az embernek a lelke úgy tartotta össze a hun népet, mint a gyöngyfűzért a fonál. (Szét is omlott a nemzet, mikor meghalt.)

Itt a katalauni síkon Thierry-Jordanes egy bárgyú kalmukot mutat be nekünk Atillában, akinek annyi stratégiai tudása sincs, mint a legutolsó kanászkáplárnak.

Az is furcsa egy kicsit, hogy Atilla mindjárt Galliába érkezésekor gondosan kijelölte a csatateret, s fölállította a táborjelző karókat, de lám a két sereg között levő dombot csak akkor veszi észre, mikor már Thorizmund elfoglalja, s akkor kapkod, hogy az övé legyen.

Ez is hiteles adat.

De mindig furcsábbak ezek a hiteles adatok:

Lám a csatának az esti sötétség vet véget. Nincs holdvilág, s talán csillagok sincsenek. A világ réme, az emberi testben élő oroszlán bezárkózik a szekérvárba, és dideregye, a fogát vacogtatva mondja:

- Dicső hun nép, hordjátok hamar nyergeteket össze, mert én félek. Bizony Isten tűzbe ugrok, ha az a gonosz Aetius még egyszer megtámad. (Fertur autem desperatis in rebus praedictum regem adhuc et in supremo magnaminem, equinis sellis construxisse pyram, seseque, si adversarii irrumperent, flammis injicere voluisse, etc. Jordanes Cap. XL.)

Az ember elálmélkodik az ilyen állítások olvasásakor. Az író volt-e már nagyon öreg, vagy az olvasóit képzelte nagyon fiataloknak -, nehez megérteni. Képzeljük el Zrínyi Miklóst, hogy az utolsó órájában így szól:

- Fiaim, elgyengültünk, és én félek. Rakjatok tüzet az udvaromon, én inkább beleugrok, hogysem a török kezébe jussak.

De Atilla üldözés nélkül jutott vissza a táborába, s annyira nem volt megtörve, hogy mikor Thorizmund a csapatával tévedésből a hun táborhoz közelít, innen azonnal nyílzápor száll rá.

A hunok a jelek szerint másnap folytatni akarták a csatát.

Én azt hiszem, hogy a Frimm-intézet növendékein kívül nincs ember, aki elhinné, hogy Atilla ily módon bátorítja vala a népét a küzdelem folytatására, vagy hogy ő bármily véres körülmények között is remegő nyúlnak mutatja magát a hunok előtt.

Azonban Aetius nem támad.

A vizigótok királya meghalt. A gót seregnek egyszerre sürgőssé válik a hazamenetel. Riolacci szerint ezek a gótok hatvanezren voltak (Le camp de Chalons. Paris. Librairie militaire. 1865.), a római derékhad ugyanennyi, burgund harmincezer, frank harmincötezer, alán tizennyolcezer. Ahogy a gótok szólanak Aetiusnak, ez beleegyezik a távozásukba. Még csak azt se mondja nekik, hogy pihenjetek, holnap is ráértek. Elereszti a legnagyobb erejét, a jobb kezét. A gótok meg se mozsdani nem kívánnak se törülközni, se pihenni, részt se követelnek a zsákmányból, hanem a vak sötétségben tüskön-bokron át nekiindulnak a hazájoknak.

Hát a győző Aetius mit csinál?

Annak is egyszerre sürgőssé válik az elmenetel. A borzalmas munka után, amikor az élők is halálra fáradtak, nem engedi a katonáit lefeküdni, ott hagyja a sebesülteket is, a zsákmányt is a csatatéren; nem kell neki Atilla pénzes ládája, nem kell a sok gyönyörű hun paripa; még arról a dicsőségről is lemond, hogy a világ rettegett hősét láncra verve vigye magával, s vasketrecben mutogassa Róma piacán. Elpárolog reggelre, mint a kámfor.

Ez a győző!

Atillát azonban, aki »kudarcot vallott«, ott találja a korán ébredő nyári nap a katalauni síkon, sőt ott találja másnap is és harmadnap is. Népe bizonyára összeszedi a tömérdek kincset, ami a halottakon van: gyűrűket, láncokat, drágaköves sisakokat, vérteket, kardokat, drága harci köntösöket, sőt tán jótalpú római sarukból is visznek haza egy szekérrel. A sebesülteket is kétségtelenül fölszedik, és akit nem nyomott nehéz seb, azt szekérre rakják, kötéssel látják el.

Sőt most már az se lehetetlen, hogy a csatatéren heverő rossz nyergekből máglyát raknak, s elégetik rajta az elesett főurakat.

A vértől megáradt patakot is tisztelettel kénytelen vagyok alacsonyabb vérállásra szorítani. A vér részint beivódik a földbe, pláne ahol lópatkó szaggatta föl, részint pedig megalszik öt perc alatt.

Legfeljebb azt hiszem el, hogy százhatvanötezer halott maradt a mérföldekre terjedő csatatéren, ámbár némi kíváncsisággal keresem azt az angolt, aki megolvasta őket. De hát íme Atilla is fölszedelőzködik és útnak indul. Honnan a pokolból terem elő megint az az ádáz Aetius, hogy egyszercsak ott van Atilla serege mögött és kíséri, mint a szigorú apáca a növendékeket, kíséri heteken s talán hónapokon át, Atilla pedig, az oroszláncsorda főoroszlánja engedi, hogy az ellenséges hadsereg a háta mögött járjon, belekapdosson a hadba, vagy pedig debreceni karikással csördítsen azon hunok nyaka közé, akik az útról letértek.

És most jön a főkérdés:

A csata Riolacci szerint szeptember 14-én volt. Hogyan van az, hogy az erejevesztett Atilla csak éppen hogy megabrakoltat, s rögtön megindul a világ legnagyobb birodalma ellen, - »tél derekán« - írja Thierry.

Nincs ágyúja se, de azért megszállja Aquileját, amely Thierry szerint akkor »egész Itáliának legnagyobb és legerősebb városa « és odább egy lappal: »Akvileját akkor bevehetetlennek tartották«. Csak a legyőzött Atilla nem tartja bevehetetlennek.

Elveszteget ott három vagy négy hosszú hónapot, s ezalatt a győzes Aetius nincs sehol. Elnyelte a föld talán? Vagy ha a föld el nem nyelte, hol van a serege? Hiszen négy hónap alatt csak nem öregedtek meg talán annyira, hogy betették volna valamennyiőket a honvédmenházba?

Erre a tudós történelem azt mondja, hogy: De igenis megvan ő, és megvan a serege is, csakhogy Rómában vannak.

Már most előre égnek borzad a hajunk: várjuk, hogyan robban ki Róma falai közül a hős Aetius és hogyan töri pozdorjává ezt a lóhuson nőtt átkozott pogányt, aki szörnyű leveretése után föltámadni bátorkodott. De íme Atilla már bevette s lerombolta porig Akvileját, s Aetiust még mindig nem látjuk.

Már nyár dereka van, s Atilla Milánót ostromolja. Aetius nem robban elő.

Már föl van dulva Milánó is. Atilla faltörő kosai Páviát döngetik.

Aetius nem mozdul.

Atilla halad beljebb: omlik előtte Verona, lángol előtte Mantua, földúlja Bresciát, kirabolja Beramot. Már Kremona is oda van, s most Atilla Róma felé csörgeti véres fegyvereit. S Aetius borzalmas kirohanása még mindig nem történik meg.

De ő helyette íme kivonul egy másik sereg. Rézsasok helyett templomi zászlók, hadikürtök helyett zsoltárének, kardok helyett tömjénes thuribulumok, s a rettenetes Aetius helyett egy szelíd, sovány, agg ember: ruhája templomi, a fején tiara, a kezében oltári szentség.

bjf_mntkt09

S a nagyméltóságú egyházi fejedelem térdenállva és sírva könyörög a lóhúsevő barbárnak, a kutyafejűnek csúfolt, szarvakkal festett Atillának, hogy kegyelmezzen meg a hatalmas Nyugatrómai Birodalomnak, mert nagy a kétségbeesés: adjon békét évenkint fizetendő bármilyen adóért.

S Atilla visszafordítja a lova fejét a Tisza felé."

K.: Az elmondottak alapján bizony kétség támad mindenkiben arra vonatkozólag, hogy Atilla csatát vesztett, vagy kudarcot vallott a katalauni mezőn. De hogyan cáfolják a történelmi események ennek a csatának megtörténtét ... ?

F.: A történelmi eseményeket csak éskizárólag nyugati történészek értékelték ki. Ezek mind Jordanes írására alapozzák mondanivalójukat és a hunokat az emberiség "utolsó" népségének tartják - sajnos még ma is. Ebben az álláspontjukban is a zsidó és gót származású, itáliai püspök - Jordanes – befolyásolja őket, aki szerint a hunokat "az Isten lebukott angyalaitól eredezteti, akik e fajtában megtestesült tisztátalan lelkek."

K.: Így írja ezt Jordanes, aki római keresztény püspók volt ... ?

F.: Igen - így írja, és még hozzáteszi, hogy a "keresztények egyik legendája alapján" tudja és hiszi ezt.

De ennek tudatában most már érthető a nyugati íróknak – a hunok felé megnyilatkozó - állandó ellenszenve, hiszen – az ő hitük szerint "keresztényi kötelességüket teljesítik" akkor, amidőn a "tisztátalan lelkekkel megtestesült" hunokról csak a legroszszabbat feltételezik, és - természetesen ennek következtében - a legrosszabbakat írják.

K.: Hát nincs napjainkban egy "nyugati " történetiró sem, aki az igazságot írná le, és ne lenne befolyásolva a középkori vagy még régebbi írásokban lévő judai-keresztény inkvizíciós szellemtől ... ?

F.: Sajnos nincsen, akire ezt tiszta lelkiismerettel rá lehet mondani. Ugyanis a hunokról- napjainkban - írt legjelentősebb könyvet az University of California Press (Berkeley) Los Angeles (London) adta ki 1973 -ban. Szerzője: prof. Otto]' Maenchen- Helfen. Címe: "The World of the Huns". (A hunok világa.) Ez a szerző tulajdonképpen csak "adatgyűjtési" állapotban volt, és nem tudta adatait könyvbe egyesíteni, hanem halála után Max Knight adta ki, és ő rendezte a kéziratokat sajtó alá, de mint maga mondja: "e könyvnek több fejezete nem volt végleges formában készen." Bocsánatot is kér az esetleges hibákért - de aki végig olvassa ezt a csaknem 600 oldalas könyvet, az érzi belőle Jordanes szellemét. Ugyanis a napjainkban élő "Berkeley-professzoroknál", akik e könyv elkészítésében közreműködtek a hunok "barbár hordának" vannak írva állandóan - annak ellenére, hogy végtelenül számos adatot közöl a régiektől arra vonatkozóan, hogy "nesztoriánus keresztények". Viszont azt is közli, hogy a "gótok istentelen pogányok voltak, akik legyilkolják a hadifoglyokat" - akik a hunoktói tanultak valamit a kereszténységről – de ezek csak dicsérve vannak - még akkor is, ha a "szent várost" - Rómát - ők pusztítják el (nem is csak egyszer) és nem a hunok. De a gótok a germánok és angolszászok elődei. Tehát csak dicséret illeti őket s nem bírálat.

Nehéz az ilyen történelemkönyvekből a való igazságot – a történelmi események valóságát és valódiságát - kihámozni.

Mivel azonban még ott is, ahol a napnál világosabban látszik a hunok történelmi viselkedése, igyekeznek félremagyarázni, másítani, vagy "gót-hasonlatokkal" paralellizmust alakítani.

Az ellentmondások szembeállítása - magától megmutatja a történelmi igazságot. Ezeknek az ellentmondásokkal telített történelmi eseményeknek egyike az az "állítólagos" katalauni csata, ahol- szintén állítólag és csak Jordanes írására támaszkodva - mondják, hogy Atilla "csatát vesztett" és "kudarcot vallott".

K: Hogyan mutatkoznak meg ezek az ellentmondások ... ?

F.: Sehogy sem akarják beismerni, hogy a felsorolt adatok lenmolágiailag ütik egymást. Ugyanis: Jordanes a katalauni csata időpontját a Kr. u.-i 451. esztendő nyarára teszi – Galliában tehát a mai Franciaország területén, és az említett MAENCHEN- HELFEN könyve (amit a következőkben csak így rövidítek: MH.) - a 131. oldalon a következőket írja: "A Chalcedoni Zsinat jegyzőkönyvei valami fényt vetnek a hunok balkáni betörésére a 451. évben. Marcianus (keletrómai) császár zsinatot hívott össze Niceába, 451 szeptember 1-jére. Minden reménye megvolt, hogy erre az időre ott legyen, hacsak valami sürgős államügy nem tartja vissza a csatatéren.

Hamarosan szembe találta magát a dunai határon lévő zavarral.

Ez éppen nyár folyamán történt. Augusztusban kéri a Niceában összegyűlt püspököket, hogy imádkozzanak az ellenségen való győzelméért. Ő tehát Trákiában volt, de a csata dúlt az egész Illyricumban. Mivel sem a moésiai, sem a Dacia ripensisi püspök nem vett részt a zsinaton, mely végül is Chalcedonban ült össze - feltehető, hogy megint a hunok özönlötték el a két szerencsétlen provinciát."

A fogalmazásból érezhető, hogy a "történész" semmiképpen sem akarja kimondani azt az igazságot, hogy Atilla hunjaival a Keletrómai Birodalomba tört, de azt kétségtelenül megállapítja, hogy mindez a 451. esztendő nyarán történt.

K: Hát - ha Atilla seregével a Keletrómai Birodalom ellen harcolt a 451. esztendő nyarán, hogyan tudott ugyanebben az időben a katalauni síkon is csatázni ... ?

F.: Hisz éppen ez az, amit lehetetlennek tartok és ennek alapján állítom hogy a katalauni csata NEM VOLT. De olvassunk tovább MH. adataiban. Az előbb idézettek után két megállapítást tesz.

1. A galliai Trier város Eucherius nevű temploma 450-ben le lett rombolva. (Természetesen a rombolást Atillának tulajdonítja akkor is, ha a feltételezett és 451-ben lezajlott katalauni csata előtt "egy évvel" rombolta le valaki ezt a templomot. Egyéb adatai szerint ebben az időben a gótok jártak arra, de róluk ilyesmit nem tételezhet fel egy angolszász történész. A gyanú tehát Atillára esik akkor is, ha - a saját adatai szerint - csak 451-ben érkeztek a hunok Galliába.)

2. Megjegyzi, hogy Troyes közelében, Észak-Franciaországban találtak egy "üstdarabkát" , ami hun eredetű. Ezek után elmondja az előbbiekben idézett azon szándékát, hogy "új lökést ad a Locus Mauricius közelében lévő csatatéri kutatásoknak". Majd hozzáteszi: "mindezek az adalékok nem változtathatják meg az előbbiekben elmondott történelmi eseményeket a 451. esztendőre vonatkozóan. Atilla itáliai hadjárata azonban új vizsgálatra szorul."

K: Hát igaza van ... Ha 451-ben Atilla balkáni hadjáratot folytatott, és az említett tortenész azt állítja, hogy az üstdarab megtalálása és a trieri templom lerombolása nem változtatják meg a balkáni - vagyis a Keletrómai Császárság ellen vezetett - háború eseményeit - nyilvánvaló, hogy Atilla itáliai hadjárata, melyet akatalauni csata végsőfelvonásának tartanak - új vizsgálatra és átértékelésre szorul. Ezt mondja a logika. Miképpen vizsgálja meg tehát az említett tortenész újra ezt az eseményt ... ?

F.: A következő fejezetben - mintha nem is beszélt volna előzőleg a 451. évben lezajlott balkáni háborúról- így kezdi ismertetését:

"A hunok vesztesége a 451. évben igen nagy kellett legyen ...

Mikor elindultak Galliába, a 451. évben, nyilvánvalóan a vizigótok ellen, Marcián császár nem mozdult. De Atilla nem számíthatott a Római Birodalom keleti részének a semlegességével akkor, amikor ő a nyugati felét támadja meg ... semmit sem tudunk Itália politikai helyzetéről. .. Atilla Galliából egyenesen Itáliába vonult - az 511-ből származó krónika szerinta hunok elfoglalták Aquileját az Adriai-tenger északkeleti csücskében - a Galliából történt és Pannoni a felé irányuló visszavonulásukban. "

K: Hogyan keltek át az Alpokon ... hiszen Észak-Franciaországból Itáliába csak az Alpokon keresztid lebetjutni ... ?

F.: Ezt kérdezem én is. Láthatjuk, hogy az idézett szöveg tele van ellentmondásokkal, s különös en az a "kiértékelése" igen furcsa ennek a "történésznek", hogy elvárja a Keletrómai Császárság feltétlen segítségét akkor, amidőn Atilla a Nyugatrómai Birodalom ellen indul- de eszébe sem jut erre gondolni a biztosan állított katalauni csata esetében. Ugyanis - ha Atilla akkora sereggel, mint amit Jordanes és társai leírnak – Észak- Franciaországba ment - otthon, Hunniában - alig maradhatott katona és harcos a Duna-Tisza közén. Ha Marcian császár olyan vitéz volt, és megtagadta a hun adó fizetését, és háborúba indult Atilla ellen, miért nem használta ki a kedvező alkalmat a Hun Birodalom központjának megszállására akkor, amidőn Atilla "csatát vesztett" Katalaunnál és - mint írják – "iszonyú nagy vesztességgel igyekezett haza összetört és leromlott seregével...?"

Csak egy a felelet erre. Nem volt ily kedvező alkalom, mert Atilla nem ment seregével sem Galliába, sem frank honba.

De miért is támadt volna a frankok ellen, amikor azok a hunok rokonai.

K: A hunok rokonai ... ? Ezt még sohasem hallottuk. Magyarázd meg jobban ezt a rokonságot, és azt is, hogy milyen torténelmi bizonyítékok vannak erre ... ?

F.: Csak fel kell lapozni a FRANK KIRÁLYOK GESTÁJA c. könyvet, melyet a Kr. utáni VIII. században - tehát jó 400 évvel a hun Atilla után írtak.

Ez a hiteles történelmi adat ugyanis "azonosítja SZIKAMBRIÁT Atilla azon városával, amelyet BUDÁ-nak neveztek."

Ugyanezt mondja A FRANKOK TÖRTÉNETÉNEK KÖNYVE is, melyet csaknem ugyanebben az időben írtak a Kr. u. 727-ben. De tulajdonképpen a középkorban kerültek nyilvánosságra ezek a hagyományok. Így JEAN LAMAIRE (Kr. u. 1512) megírta nagy művét "GAUL (GALLIA) ISMERTETÉSE és A TRÓJAI KÜLÖNLEGESSÉGEK" címen. Ebben a következőket mondja:

"a hunok vagy magyarok szintén a trójaiak leszármazottai, testvérei a frankoknak, éppen úgy, mint a törökök. Azonban - míg a törökök pogányok - a hun-magyarok keresztények.

A hun-magyar-török azonosítás onnan jön és azért van, mert »Atilla annak a török elannak (törzsnek) a leszármazottja, amelyik a TURKUS-tól ered és a trójai TROILLUS fia.«"

Atilla idejében ez a frank-hun rokonság még ismertebb volt, és minden bizonnyal ez az oka annak, hogy a hun seregek sohasem törtek be frank honba.

Fogadjuk csak el tehát azt a valóságot, hogy Atilla nem vezette seregét Galliába, mert egész életében csak a római birodalmakkal volt elfoglalva. Ezek adófizetői voltak, de védte is és élelmezte is őket. Atilla uralkodása alatt a gótok messzire elkerülték a római területeket, de Atilla halála után még Rómát is elpusztították, miként azt majd látni fogjuk.

K: Akkor most mi a torténelmi helyzet ... ?Mi tortént 451 és 452-ben ... ?

F.: A hiteles történelmi adatok szerint Atilla 451-ben Marcian keletrómai császárt fegyverrel kényszeríti a szerződés betartására, melyben benne foglaltatik a dunai hajózás hun monopóiluma, a "manicheanizmusnak", vagy egyesek által "nesztoriánizmusnak" nevezett keresztény Jézus-hit szabad gyakorlata és az évi adó megfizetése. Ezt Atilla elérte megint a 451. év nyarán a Balkánra - vagyis a Keletrómai Birodalomba vezetett hadjáratával. Tudjuk jól, hogy Marcian császár nem tudott megjelenni a 451. szeptember 1.-jére meghirdetett zsinaton, amit nem a Kisázsiában lévő Niceában tartottak, hanem a tőle 60 mérföldre lévő Chalcedonban. Azért nem tudott a császár itt megjelenni, mert a háborúval volt lefoglalva. Priszkosz rétor útja Atillához csak ezután - tehát 452-ben volt, miután Atilla már visszatért Róma alól.

Ugyanis legyőzve Marcian keletrómai császárt, még az ősz beállta előtt átkelt a Julián Alpokon, jobban mondva a Száva folyásán haladva - még 50 kilométert sem kellett seregének az alig 1000 métert elérő fennsíkon megtennie, amíg leértek a tengerpartra. Innen megint kb. 60 km a mai Triest, és innen még 50 km sincs az Isonzo folyó, melynek torkolatánal feküdt ALQUILEJA - a "bevehetetlen" város. Tudjuk jól, hogy ennek ostroma hónapokig tartott. Én valószínűnek tartom, hogy Atilla ide küldte "áttelelni" az enyhe Adriai tengerpartra a balkáni seregét, ő hazament a Tisza mellé, majd tavaszkor megindult Itália meghódítására.

K.: Mi oka lehetett arra, hogy Itália ellen induljon ... ?

F.: A nyugati történészek azt írják, hogy HONORIA, Valentin nyugatrómai császár huga Atillának feleségül ajánlkozott, és írt neki egy ilyen ajánlkozó levelet. Atilla elfogadta menyaszszonynak - de a régi ázsiai szokás szerint - a királyleánnyal járó .felekirályságot" is követelte. Nem tudjuk igaz-e ez a lehetőség, de MH. is ír róla, sőt azt is állítja, hogy CSABA királyfi Honoria és Atilla gyermeke.

K.: 451-ben CSABA királyfi már serdülőkorban van, tehát miképpen mehetett Atilla a "menyasszonyért" Róma ellen... ?

F.: A nyugati történészek nem azt írják, hogy 451-452-ben a "menyasszonyért" ment háborúba. Lehet, hogy Honoria már régen a felesége volt és fiat is szült neki. Erre vonatkozólag egyetlen történész sem mond időpontot. Atilla tehát a "felekirályságot" követelhette felesége Honoria és fia Csaba részére. Ez lehetséges, hiszen minden nyugati történetírás Honoria és Atilla házasságát megtörténtnek mondja.

Közölni kell azt is, hogy a Nyugatrómai Birodalomnak iszonyú nehézségei támadtak Hispániában és Galliában a már mindent elfoglaló gótokkal, és én valószínűnek tartom azt, hogy Jordanes azért találta ki Atilla vereségét a nem létező katalauni csatával együtt, hogy - "kereszténnyé válásának" elismeréséül püspöknek kinevezett zsidó-gót keverék, valahogy enyhítse azt a vereséget, amit Aetius által vezetett római csapatok Galliában a gótoktól elszenved tek. Ez a vereség az oka annak, hogy Aetius és serege sehol sincs Atilla itáliai hadjárata alatt.

Másik körülmény Aetius távolmaradására az, hogy közte és Valentian császár ravennai udvara között szinte áthidalhatatlan ellentétek álltak fenn, és tulajdonképpen Atilla követelésére helyezték vissza Aetiust a római hadak vezénylő parancsnokának, de Atilla halála után a ravennai udvar azonnal meggyilkoltatja. (MH. úgy írja, hogy "lemészárolták.)

De miért nem haladunk a gót kérdésben is a logikus gondolkodás szerint ... ? - Minden nyugati történész ír arról, hogy "Atilla udvarában jelen voltak mindig, mint szövetségesei, a gót királyok" ... Ezek a gótok mind-mind Róma ellenségei, és tulajdonképpen ők pusztították el a Római Birodalmat. Atilla idejében a helyzet az, hogy

1. A vandáloknak nevezett germán törzsek már 429-ben átkeltek Afrikába a Gibraltári-szoroson, miután feldúlták a mai spanyol félszigetet, és ott önálló és gazdag államot alakítottak. Uralkodójuk: GAISERIK.

2. A vizigótok uralma alatt van az egész Ibériai-félsziget (mai Spanyolország) és egész Gallia (a mai Franciaország 213-a).

3. Az ostrogótok, akik a Visztula és Don környékéről a Balkánig lehatoltak. Ezek mind a rómaiak ellenségei voltak, és csak Atilla zsenialitásának köszönhető, hogy szövetséget kötve velük – távoltartotta őket Rómától.

A vandálok és vizigótok szövetsége volt az Aetius által vezényelt római csapatok legnagyobb ellensége és Atillának esze ágában sem volt ellenük hadat vezetni Galliába. Ugyanis, ha ő hadsereggel ment volna oda és csatázott volna - a régészetnek - mint mondtuk - tömegével kellett volna megtalálnia a számtalan hun leletet. De csak egy üstdarabkát találtak.

K.: Voltak-e akkor a hunok valamikor Galliában ... ?

F.: Voltak, de nem Atilla idejében, hanem 384-ben, miképpen írja MH. könyvének 41. oldalán - a Trierből visszatérő Ambrose püspöknek - Valentinianus II. császárhoz intézett levelére hivatkozva: Lehet, és minden valószínűség szerint - ezek hagytak ott egy "hun üstöt". De a gótok mindenben utánozták a hunokat, s lehet, hogy az "üstdarab", amire alapozzák a katalauni csata megtörténtét, nem is valami "hun üst" -ből való, hanem a gótokéból.

K.: Atilla tehát szövetségben volt a gótokkal. De ki volt a közös ellensége ennek a hun-gót szövetségnek... ?

F.: A népeket leigázó és megnyomorító Római Birodalom.

Addig, míg nem állt fenn ez a szövetség, a hunok harcosokat és sereget adtak a rómaiaknak pl. a vizigótok ellen, akiket ki is zavartak Illyricumból véglegesen. Ahogy azonban megkötötték a szövetséget - háborút nem viseltek a gótok ellen.

Különösképpen Atilla idejében erősödött meg ez a szövetség annyira, hogy a gót törzsfőnökök és hatalmasok fiai és leányai is Atilla udvarában tartózkodtak. Így került oda – tulajdonképpen a szövetség zálogaként - az a gót "hercegnő" is, aki - sajnos - Atilla felesége lett Ildikó néven.

A gótok szövetségben voltak Atillával, mert féltek tőle, és ez a szövetség határozta el 451-ben a Római Birodalom megsemmisí tését.

Atilla az említett 451-beni hadjáratával, melyet Marcian - keletrómai - császár ellen vezetett, el is intézte a keleti részt, de tudta, hogy előbb a korrupt Nyugatrómai Császárságot

kell felszámolnia. Azért támadtatta meg Galliában - a római hatalom visszaállítására induló - Aetiust a vandálokkal és a vizigótokkal ugyanannak az évnek - 451-nek - a nyarán, amikor ő a Keletrómai Birodalmat, tehát Bizáncot vette célba.

Logikus ez az összpontosított és szinkronizált háború megindítás az egész Római Birodalom ellen.

Atilla azonban nemcsak nagy hadvezér, hanem nagyszerű politikus is volt. Ismerte a rómaiak erejét, és tudta, hogy Aetius - hun segítség nélkül - győzni nem tud. Ki is készítette egymást a vizigótok és a rómaiak csatáj a úgy, hogy egyik sem tudott lábra állni. Aetius nem bírta megállítani Atilla hadjáratát a Nyugatrómai Császárság ellen, a vizigót Theoderik II. pedig elesett a csatában, és így serege nem tudott elindulni "Róma elfoglalására".

Ezt a csatát akarta a zsidó-gót Jordanes elfeledtetni azzal a "katalauni vérfürdővel", amit ügyesen kitalált Atilla dicsőségének és nagyságának az elfeledtetésére. Gondoljunk arra, hogy milyen kevés írástudó ember volt az ő idejében - hiszen csak ő írt erről és senki más.

Atilla, itáliai hadjáratát Gárdonyinál szebben nem tudom leírni. Így maradjon emlékünkben az ő írása - jeles íróink megbecsülésének az óhajával.

De a logikusan gondolkodó olvasó előtt mindig ott lebeg az a kérdés, amit Gárdonyi ismétel szüntelenül: "Hol van Aetius az ő hatalmas seregével akkor, midőn Atilla egymás után foglalja el a Római Birodalom itáliai városait ... ?

Könnyen megértjük távolmaradásának kérlelhetetlenül fatális okait, ha belepillantunk Róma történetébe, ahol is azt látjuk, hogy az évszázados állandó háborúk, melyeket nem római nép, hanem a rabszolgák és a "barbár" zsoldosokból álló légiók vívtak, teljesen tönkre tették ennek a 112 provinciából álló és erőszakkal egybetartott "birodalomnak" társadalmát és életrendjét.

A birodalom pénzügyi viszonyai már Diocletianus (284-305) trónralépésekor is züllöttek voltak, s azóta minden újítás csak rontott rajtuk.

A leglényegesebb változás az volt, hogy kezdetben senki sem akart adót fizetni, s mire a káosz megszűnt egy kevéssé, már senki sem bírt adót fizetni. Pedig a rend helyreállítása sokkal több pénzbe került, mint vérbe. A határvédelem megszervezése - három világrészen keresztül - óriási áldozatokat követelt.

Legjobban ropogtak azonban a birodalom bordái a bürokrácia érckígyójának a szorítása alatt, amellyel a római császárok körülpántolták birodalmuk "rendjét". - A római polgár minden lélegzetvételére tisztviselő vigyázott, s az adók felét az adótisztviselők légióinak eltartása emésztette fel. Igaz, hogy ezek voltak a legserényebb tisztviselők, hiszen munkájuk nyomán született meg az a római mondás: "könnyebb az embernek öt elefántot elrejteni, mint öt szem búzát, amelyből négy az államot illette." Az eredmény az lett, hogy a kizsarolt provinciák népe nem terrnelt, hanem a világvárosokba költözött, ahol ingyen gabonaosztogatással tartotta féken őket a kormányzat. Így senki sem termelt, s mióta a hunok elfoglalták Közép- Európát - Róma a saját polgárainak belső forradalmát ezzel az ingyen gabonaosztással odázta el, és a gabonát a hunok termelték, amit - a nekik fizetett nagy adó ellenében – szállítottak a Római Birodalomnak.

A légiókban igen kevés volt a római polgár, mert legtöbb város fel volt mentve a katonaállítás alól, s az elcsenevészedett és lezüllött római emberanyag amúgy sem ütötte meg a katonai mértéket. A birodalom hadereje túlnyomó részben az ún. "barbár zsoldosokból" állt. Na és kik voltak azok a népek, akiket a rómaiak a "barbár" jelzővel illettek ... ?

A hunok, alánok, gótok, frankok, gallok, sarmaták, dákok és Konstan tin császár uralkodásáig (324-361) a keresztények is, akik nem voltak hajlandók tisztelni a rómaiak isteneit.

Nos ezeket a "barbárokat" Atilla egy nagy szövetségben egyesítette. A szövetség célja egyetlenegy volt: a rabszolgatartó és népeket leigázó Római Birodalom összeroppantása és a "barbár" népek országalapítása.

Aetius tehát azért nem bírt sereggel Atilla ellen menni, mert 461 nyarán - Galliában - az egyesült gót-gall-frank seregek úgy szétverték a légióit, hogy ezek véglegesen letűnnek a történelem színpadáról. Aetius nagy vereségét főleg az idézte elő, hogy a légióiban zsoldosként harcoló "barbárok" mind átálltak a saját népükhöz – cserbenhagyva zsoldadójukat.

Tudták, hogy saját népük ellen nem harcolhatnak.

A Római Birodalom megdöntésének egyik fejezete zárult itt le, amit a hun-gót szövetség "gót" része hajtott végre. Itáliának Atilla által való megszállása pedig az a fejezet volt, amit a hunoknak kellett elvégezni. Nem is történt volna semmi baj, ha Atilla is olyan lelkivilággal rendelkezett volna, mint a többi - "barbárnak" nevezett szövetséges uralkodók és törzsfőnökök. Azzal a tettével azonban, hogy megkegyelmezett Rómának, amikor elébe járult az akkor "paulinizmusi hitnek" nevezett vallás főpapja - és a Jézus- hitű Atilla visszafordította lova fejét a Tisza felé - saját kárát okozta, mert a germán-gót szövetségesei kimondták rá a halálos ítéletet, amit az egyik germán uralkodó - Ildikónak elnevezett -leánya fajtájához és nemzetéhez való hűséggel végre is hajtott.

Kr. u. a 452. évben vagyunk. Atilla a következő évben "hirtelen" meghal. Sok kérdés keres még feleletet azonban addig, míg eltemetjük. Egyik az, hogy "Kik voltak a hunok" ... ? és a másik fontos kérdés pedig: "Hol lakott Atilla...?" Kezdjük hát az elsővel.

KIK VOLTAK A HUNOK ...?

Atilláról a római egyház igen lealázó véleményt tanít. A legenyhébb ezek között az, hogy "Isten Ostorának" nevezi. Sajnos a mai magyarság is igen befolyásolva van ezektől az egyházi hírverésektől és nem becsüli eléggé Atilla emlékét.

Nem így viseltetnek azonban a többi európai népek. Mivel semmi őstörténettel nem rendelkeznek, hát kisajátítják a hunmagyar Atillát - Etzelként - hőskölteményeikben, miként Thierry Amadée írja Atilláról kiadott könyvében, a 359. oldaIon a következőket:

"Sokszor kellett hallanom - a néma kétkedéssel feltett kérdést: vajon vannak-e a magyaroknak Atillával és a hunokkal foglalkozó hagyományaik ... ? - Válaszom az volt mindig: Amikor a franciák, olaszok és a germánok, meg Skandinávia – ahová pedig Atilla soha sem tette a lábát - népei elárasztották egész Európát Atilla nevét megörökítő hőskölteményekkel, akkor éppen annak a földnek lakói vennék őt semmibe, ahol uralkodott, ahol meghalt, és ahol a mai napig pihennek csontjai ... ?"

És miközben a valóság az, hogy a "hivatalos" magyar történetírás megtagadja Atillát és a hun-magyar azonosságot is - Thierry így közli II. kötetének 298. oldalán a "Heldenbuch Etzels Hofhatlung" szövegét:

"Volt Magyarországon egy nagyon híres király, kit Atillának neveztek. Soha, sehol nem akadt hozzá hasonló. Gazdagságban és nagylelkűségben senki sem ért fel hozzá. 12 koronás király szolgálta, 12 herceg leste parancsait, 30 gróf, lovagok, nemesek és számtalan fegyveres is. Ez a király annyira igazságos és emberséges volt, hogy párjára találni sem lehet."

Atilla uralkodása Európa felett csak a folytatása volt elődei munkájának, és a történelmi helyzet akkori szükségességén alapultak. Ugyanis - nem a hunok telepedtek rá Európára, hanem - az akkori Európát kézben tartó Római Birodalom uralkodói kérték a hunok segítségét a mindenütt rabló és fosztogató gót-germán-vandál népekkel szembeni küzdelmükben.

Ezért kell jól tudni, hogy mi volt a helyzet Róma és a hunok között.

Következő fejezetünkben a közös vizsgálódásunk tárgya tehát Róma és a hunok.

bjf_mntkt10

RÓMA ÉS A HUNOK

Vegyük az időrendi sorrendet:

A. D. 353 Konstantin egyesíti a nyugati és a keletrómai birodalmakat.
360 Konstantin halála.
361-363 -julianus Apostata.
376 A hunok megtelepednek a Kárpát-medencében KÁDAR (Kara ton) nevű királyuk uralkodása alatt.
379-395 Theodosius a római császár.
395 Theodosius meghal- a Római Birodalom ismét kettészakad. Theodosius fiai osztoznak rajta. Így:

a nyugati részt uralja: Honorius (395-423) - Ravenna fővárossal és a következő provinciák tartoztak ide: Itália, Afrika, Hispania, Gallia és Britannia;

a keleti rész császára Arcadius (395-405) - Bizánc székhellyel és a következő provinciákkal: Dácia (de a Duna jobb partján lévő), Macedonia, Thrákia, Ázsia, Pontus, Oriens és Egyiptom.

A gótok: a Duna-medencéből elmenekültek a hunok elől, és Illyriában és Thrákiában telepedtek meg, ahol anarchiát teremtettek rabolva és pusztítva az ottani népeket. Mindkét római császár - de főképpen Honorius - kérik a hunok segítségét

A hun királyi sorrend a következő:

Kádar (meghal 383-ban),

Uldin (383-410),

Oktár (t 430),

Ruga (t 433),

Mundzuk (t 434),

ATILLA (434-453).

A hunok mindenkor segítették a rómaiakat, amikor azok segítségüket kérték. Első segítőjük Uldin volt, aki 404-405-ben egy "blitzkrieg"-gel győzte le a gótokat és zavarta ki őket Trákiából - rendet teremtve az őslakosság azon veszekedésének és öldöklésének, amellyel a római hitű, Saul-Páli ideológiát követő, és magukat "ortodox"-nak nevező lakosok gyilkolni akarták a péteri-keleti, Jézushitűeket, akiket ezek "pogányok" -nak és "eretnekeknek" neveztek. Innen ered a magyarokra alkalmazott "pogány" név is - azért, mert nem római - ortodox - katolikusok voltak, hanem a keleti kereszténységnek nevezett péteri Jézushitet vallották, mely mentes volt minden judai írástól, tan ról és befolyástól. Csak a názáreti Jézus szeretet-vallásának tanításait követte.

Ugyanígy Atilla segítségét is kérték a rómaiak, de szövetséget velük kötni nem lehetett, mert szavukat sohasem tartották be, és uralkodóik erkölcstelen gondolkodásúak voltak.

Eszközeik az orvgyilkosság, árulás, csalás és vesztegetés vol tak, melyet mindenkor a "vallásosság" selyempapírjába csomagoltak. Ezért a hun királyok béke-adót követeltek tőlük, melyet aranyban kellett fizetniök. Egyetlen mód volt ez a római császárok kapzsiságának a fékentartására, mert erkölcstelen mivoltuk miatt a szerződés betartására képtelenek voltak.

Ne zavarjon meg senkit az a felfogás, mellyel a római egyház kezeli a hunokat és Atillát. Ugyanis még a mai napig sem tudták megbocsátani Atillának azt, hogy ő volt a világon az egyetlen uralkodó, aki előtt megalázkodott a római pápa.

Sokan csak "legendának" minősítik. Az egyháztörténet hivatalos álláspontja azonban elismeri ezt a találkozást, mely szabályos tanácskozás, talán alkudozás is lehetett - már az immár negyven esztendei hun-római szövetség miatt is. A latinul, görögül jól beszélő Atilla kielégítő ellenszolgáltatást kaphatott a pápától és a Ravennai császárságtól ezért a visszavonulásért.

Ez tehát az egyik ellenséges irányzat Atilla leértékelésére, és ezt kiegészítik a Jordanesre történő hivatkozások. Ezzel a zsidó-gót-római katolikus püspökkel végleg le kell számolnunk, mert a mai - nyugati - történetírók veszik el tőle a babért, amikor így írnak róla:

„Jordanest - egy »nagy történész« rangjára – felemelni, reménytelen vállalkozás. Ez az itáliai gót származású püspök Cassidoriussal- aki Konstantinápolyban írta a "Gótok Története" c. munkát- 550 A. D. körül egyességet kötött, hogy a rómaiak és a gótok kibékülését elősegítsék. Ezért írták Aetiust »győzőnek« Atilla ellen." (MH. 17. old.)

Harmadik ellenséges irányzat - sajnos - a mai magyarországi történetírás, mely konokul tagadja a hun-magyar azonosságot.

Ezzel az irányzattal vitatkozni nem lehet, mert jelenleg a "magyar" történelmet nem magyarok, hanem a magyarok - magyarul beszélő - ellenségei írják, akik ma uralmon vannak.

Meg kell tartanunk tehát a régi írók bizonyítékait, és főleg ragaszkodnunk kell a középkori magyar krónikáink állításaihoz, melyek hun-magyar azonosságot hirdetnek.

Atilla korának jó történetét adja Priszkosz rhétor, aki a bizánci császár - Atillához küldött - követségének tagja volt. Az ő leírásából tudjuk, hogy Atilla titkára a pannoniai születésű ORESTES volt, akinek hunnak kellett lenni, hisz a "hunok királya" legbizalmasabb emberéül biztosan nem "rómait" választott.

Másik munkatársa - talán külügyminiszterének tisztelhetjük - unokatestvére, atyja testvérének fia - EDEKON hun herceg volt. Mind a kettő jelentős szerepet vitt az Atilla halála utáni európai és főleg római történelemben.

Már mondtuk, hogy a hunok átalakították Európát – minden tekintetben.

A hun hatás tényei igen sokfélék Nyugaton, illetve a keleti Bizáncban, ahol még a divatot is "diktálták". A bizánciak elöl - hun módra - igen rövidre nyírták a hajukat, "dolmányt és lobogós gatyát" viseltek.

A hatalom régiói ban viszont meghökkentően nagy hatásukról tud a történelem. Nem a központokban állomásozó katonaságra, tisztjeik, parancsnokaik idegen szolgálatba állására, s kiemelkedő előmeneteleire gondolok.

Azon kell kezdenem, hogy 454-ben (Atilla 453-ban halt meg) Valentinianus császár megöli Aetiust. Állítólag ő maga fojtja meg. A következő esztendőben (ez egyben e császár haláléve is), a vandál Geizerik feldúlja és kifosztja Rómát. A régi szövetség emlékeként és szellemében, úgy látszik, most ismét szükség van a hunokra.

A történelmi köztudat Atilla halálával éppúgy eltünteti a hunokat, mint Nagy Károly hadjárata után az avarokat, most mégis azt látjuk, hogy az új császár, Nepos - Aetius utódaként - Atilla titkárát Orestest hívja maga mellé. Nem sok idő múlva Orestes kibuktatja a trónból a császárt, és fiát, Romulust kiáltatja ki a helyére. Ő hát a híres utolsó római császár az elsőt nevében követő Romulus. (Romulus Augustulus.)

Tekintettel arra, hogy ORESTES felesége is hun asszony volt, Atilla halála után nem tűntek el a hunok, hanem még a rómaiak császára is HUN lett.

Ezt tette AtiIla "titkára".

A nálánál megasabb rangú EDEKON tétlen maradt volna ... ?

Egyáltalában nem tétlenkedett. A Hun Birodalom utódlásában részt nem vehetett, mert az Atilla fiait illette - és nem az unokatestvért. Edekon tehát, - mint a rómaiak szövetsége, római jogszokás alapjan, hunokat telepít be az Appenini-félszigetre. - Nem emigránsok, vagy menekültekként érkeznek ide ezek a hunok, hanem tömeges letelepedésről van szó.

Edekon fia - ODOAKER - veszi át apja halála után az itáliai Hunországvezetését. Csapataival legyőzi a Loir környéki gall uralkodót, majd Orestes - dekadenciába esett fiát – Romulus római császárt megfosztja trónjától, és ITÁLIA első királya lesz. Az itáliai királyság megszervezője tehát szintén HUN, ugyanabból a nemzettségből, melyből Atilla is származott. ODOKAER tizennégy évig uralkodott Itáliában, mígnem 493-ban a gótok orvul meggyilkolják.

Most, hogy megismertük a hunok uralkodó szerepét, vessünk egy pillantást az eredetükre is.

HONNAN JÖTTEK A HUNOK ... ?

A római íróknál nehéz megtalálni a hunok eredetét, mert "a 2. században - a Krím-félszigettől északra eső vidék – a rómaiaknak »terra incognita« azaz ismeretlen föld." (MH. 449. old.)

"Sem a rómaiak, sem a görögök nem tudják, hogy honnan jöttek a hunok." (MH. 444. old.)

A hunok másik nagy ellensége - Ammianus Marcellinus úgy mondja: "A Maeotisből" -vagyis az Azovi-tenger környékéről. Priskosz: .Krfm-félszigetet és Kerch-et" jelöli a hunok hazájának. Ptolomeo "Geographia" c. munkája SARMATIA-ba illeszti a hunokat "chuni" néven.

Heraklei Marcian pedig három népet azonosít Sarmatiában, vagyis sarmatáknak mondja az agatyrseket, alánokat és a Boristenes területén lévő hunokat. Vagyis - más szóval: sarmaták, agatyrsek, alánok és hunok azonos népek.

A mai történelemszemlélet kiértékelése pedig az, hogy: "az i. e. 7. századtól a Kr. u.-i 4. századig az Uralon inneni és túli steppéken sarmaták laktak." (MH. 455. old.) Viszont európai és ázsiai sarmatákat különböztetnek meg ma, s nem veszik figyelembe azt a tényt, hogy amikor ott laktak a sarmaták (i. e. 7. szd.-tól az Kr. u. 4. századig), akkor még senki sem nevezte a mai Európát "Európának" és Ázsia sem oly értelmű volt, mint ma.

Sarmatiában a törzsnevek szerint lakó dákok, yazigok, roxolánok, alánok, agatyrsek, hunok ... mind-mind sarmaták.

Ugyanis SARMATA nem népet, hanem területet jelöl. Mert SAR jelentése "király" és MATA "ország, föld" és "birodalom" is lehet, és mindez a "sarmaták" nyelvén. Vagyis rögtön érthetővé válik a népek eddigi helytelen elnevezése ha azt mondjuk, hogy: a dákok, yazigok, a gatyrsek, alánok és hunok mind-mind a "királyi föld", a "királyi birodalom" lakosai voltak, és ha ezeket a népeket a görög szokás szerint "szkíták"- nak mondjuk, úgy a "királyi szkíták" is minden joggal magukénak mondhatják a "SARMATA" tulajdonjogát.

Ne hagyjuk magunkat megzavarni a különböző népi elnevezések által, mert a régi írók nem tudták, a maiak pedig nem akarják elismerni azt a tényt, hogy ez az egész Ázsiára kiterjedő - egynyelvű - nagy nép önmagát a sumir ékiratokon KUMAH-GAR vagyis "hatalmas, tudós nemzetség" néven jelölte, a földet - amit a SAR-MATA is jelent - pedig KU-MAHGAR-RI -ES-MA ék jelekkel írta, mely annyit jelent: "a hatalmas, tudós nemzetség országa".

Az ezen a területen lakó egynyelvű - és csak nyelvjárásokban egymástól különböző népek pedig hivatásuk szerint kaptak népi nevet. Így lett a MAH-GAR a "tudás népe", - a DAH-A (dák) "könyörületes, mindig adó", a JAZIG (jász) a "tejtermelő", a MAH-SAR-KITA (massagéta) "nagy királyi szkíta", TUR-SAR-KITA (thissagéta) "kisebbik királyi szkíta" és a HUN "első, vezető, kenyeretadó" nép.

Itt van a hun-avar-magyar azonosságnak is a gyökere, hisz – a hogy a HUN a vezető nép neve - úgy a KUN (vég, hátvéd) VÁR-KUN néven szintúgy ide tartozik. És sohasem szabad elfeledni azt, hogy a Nagy Nemzetség ősapjaként NIMRUDOT a HŐS PÁRDUCOT tiszteli, és a sarmatának nevezett néptől a hun-avar-magyarig megtaláljuk a rá való emlékezésül a párduc kacagányt. Most éppen az avar név említésénél nem csodálkozhatunk ezen, hisz őket "ABARS" -ként találjuk a keleti kútfőkben. A török nyelvekben BARS párducot jelent. A-BARS "a párduc".

Tehát honnan jöttek a hunok ... ? Ahonnan a sarmatának, dahának, yazignak, mah-garnak és hun-garnak nevezett népek laktak. "A HATALMAS, TUDÓS NEMZETSÉG BIRODALMÁBÓL."

A magyar régészek nagyon jól tudják azt, hogy a "szarmatá"- nak elnevezett néptől nem lehet elkülöníteni sem a jazigokat, sem a dákokat, sem a hunokat sem az avarokat - sőt a magyarokat sem - hiszen így írják: "alig van olyan őskori, népvándorláskori, vagy kozépkori telepünk és temetőnk, amelynek területén a szarmaták utólag vagy előzőleg ne laktak volna ... "

Mit jelent ez a huncut fogalmazás ... ? Azt, hogy az összes nép "szarmata volt", mely ott lakott "utólag, vagy előzőleg" - szóval folytonosan.

K.: A jelenlegi - magyarországi - történelemkutatás és régészet nem tudna tiszta vizet önteni a pohárba a "szarmata" kérdésben ... ?

F. : Tudna - ha akarna mert így írnak: "tízezerszámra megtalálható településeik többszáz éves egyhelybenlakásról és a középkori magyar falvakat messze meghaladó lélekszámról tanúskodnak még akkor is, ha mind a mai napig egyetlen településüket sem tártuk fel. "

K.: Miért nem tá'fják fel a régészek a szarmata településeket?

F.: Valószínűleg azért nem piszkálják ezt a kérdést, mert így a régészet cáfolná meg a finn ugor származási elméletet a sumir nyelven "királyi-föld" (SAR-MATA) területén lakó paleomagyar népesség igazi eredetének ismertetésével, hiszen a régészek írják, hogy:

"A szarmaiak számos lovas nomád törzs gyűjtőneve volt. "

"Sajnos még mindig sokan nem tudják nálunk, hogy a nomád élet nem szeszélyes kóborlást, hanem nagyon is átgondolt, fegyelmezett és évszázados gyakorlattal rendelkező gazdasági rendszert jelent, amely első ízben tette lehetővé, hogy az ázsiai és európai sztyeppe övezetben nagyobb néptömegek élhessenek meg, és fejlettebb államszervezetek jöhessenek létre. "

(Az idézetek megtalálhatók: "Régészeti barangolások Magyarországon" - Panoráma 1983. c. könyv 92-94. oldalain.)

Mindezek ismeretében érthetővé válik minden eddigi történelmi bonyodalom. Az is indokolt, hogy Atilla a "massagéták és a dákok" királya címét is viseli, hiszen látjuk, hogy ezek is éppen úgy a "királyi birodalom" egynyelvű népei közé tartoztak, miként a hunok.

De érthetővé vállnak a régi elnevezések is. Iktassunk ide egy kis tanulmányt, melyet - kivonatosan - közlünk az Északi Vártán, 1974.58. számának 25. oldaláról. - Ismereteink szerint most már világos, hogy az "egynyelvű nép különféle hivatású törzseinek elnevezése faji alkatot nem változtatott, s ha ezt a germán népeknél elhisszük és egynek - "germánnak" – veszszük a hessenieket, thüringiaiakat, szászokat, svábokat, bajorokat, osztrákokat, poroszokat - úgy azt is el kell ismerni, hogy ugyanez az "egynyelvűség" azoknál az ázsiai népeknél is megvolt, akiket a nyugatiak sarmatának, hunnak, avarnakhungárnak, vagy madzsarnak neveznek.

bjf_mntkt11

A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETÉNEK KIS TÜKRE 1:
- MILYEN NEMZETBŐL VALÓ VAGY?
- A HUNOK EURÓPAI TÖRTÉNETE
- ATILLA, A HUNOK NAGY KIRÁLYA

A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETÉNEK KIS TÜKRE 2:
- KIK VOLTAK A HUNOK?
- RÓMA ÉS A HUNOK
- HONNAN JÖTTEK A HUNOK?
- HOL LAKOTT ATILLA? - A HUNOK EREDETE

A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETÉNEK KIS TÜKRE 3:
- A HUNOK TÖRTÉNELMI IDŐRENDJE HALÁLA UTÁN
- A HUNOK TÖRTÉNETE ATILLA HALÁLA UTÁN
- A GEPIDÁK

A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETÉNEK KIS TÜKRE 4:
- KÉT HUN DINASZTIA ATILLA HALÁLA UTÁN
- A HUNOK NEMZETI VALLÁSA
- FRANCIÁK ÉS MAGYAROK
- UTÓSZÓ