Print this page
2012 március 30, péntek

A külföldi magyarság ideológiája

Szerző: Baráth Tibor

Az ideológia ma divatos szó. Régebben világnézetnek mondták, vagy egyszerűen filozófiának. Alatta fogalmak, gondolatok, eszmék összefüggő rendszerét értik, amely a társadalmi tudat különböző formáiban nyilvánul meg: a politikában, tudományban, művészetben és a vallásban. A jelen munka arról az ideológiáról vagyis eszmerendszerről szól, amely a magyar nemzet szolgálatára vonatkozik és e szolgálat szabályait fejtegeti.

BARÁTH TIBOR
A KÜLFÖLDI MAGYARSÁG IDEOLÓGIÁJA
Történetpolitikai tanulmányok

bt_akmi01
Montréal, 1975

 

bt_akmi00

E MUNKA MEGRENDELHETŐ A SZERZŐ CÍMÉN
P.O. BOX 697, STATION "B"
MONTREAL, CANADA
H3B—2K3

_____________________

Ezt a könyvet a Sovereign Press állította elő (872 Winston Churchill Blvd., Oakville,
Ontario, Canada), 1975 február havában.

  E könyv címéről és tartalmáról

Az ideológia ma divatos szó. Régebben világnézetnek mondták, vagy egyszerűen filozófiának. Alatta fogalmak, gondolatok, eszmék összefüggő rendszerét értik, amely a társadalmi tudat különböző formáiban nyilvánul meg: a politikában, tudományban, művészetben és a vallásban. A jelen munka arról az ideológiáról vagyis eszmerendszerről szól, amely a magyar nemzet szolgálatára vonatkozik és e szolgálat szabályait fejtegeti. Célja a magyarság egységének, nemzeti függetlenségének, minden talpalatnyi földjének, biológiai állományának és minden vagyonának megóvása és öregbítése. Ez az ideológia tehát a nemzet minden tagjához szól, minden társadalmi osztályának iránytűje, nemcsak valamelyik töredékének vagy rétegének. Más szóval kifejezve osztályfelettiséget jelent és e magasabb szempontból foglal állást. A nemzeti ideológia másik ága a szociális igazság megvalósítására törekszik és a nép egészét bevonja a politikába. Irányt jelző szavakat alkalmazva, az e munkában kibontakozó ideológia magyar, szociális és demokratikus. A külföldi magyarságnak ma ilyen az iránytűje.

A külföldi magyarság kifejezés jelzi, hogy e könyvben a magyarság ama részének hitvallásáról van szó, amely nem a történelmi Magyarország területén él, tehát nem a csonka hazában és nem az utódállamokban, hanem azon kívül, az úgynevezett szabad világban. Létszáma körülbelül másfél millió. E hatalmas tömeg' legnagyobb része az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában helyezkedik el, de nagy magyar tömbök élnek Argentínában, Ausztráliában és egyes nyugateurópai országokban is. A külföldi magyarság az összmagyarság létszámának körülbelül 10%-a és jelentőségét az növeli, hogy soraiban az értelmiségi elem aránylag gazdagon van képviselve és értékes nemzetközi összeköttetésekkel rendelkezik. Érthető, ha vigyázunk nemzetünk e részének magyar öntudatára, igyekszünk azt ébrentartani és szempontokkal ellátni. Kell ugyanis, hogy az a sok tanár és tudós, orvos és ügyvéd, művészember és üzletember, egyesületi vezető, hírlapíró és mások, akik foglalkozásuknál fogva ezer meg ezer nem-magyarral érintkeznek, szükség esetén világosan és hitelesen tudja tolmácsolni, mik a gúzsbakötött magyar nemzet alapvető törekvései.

A külföldi magyarság Kanadában és Egyesült Államokban élő csoportja előnyös helyzetben van, hogy a magyar ügy szószólója legyen. Ezt a kiváltságot nemcsak számbeli ereje, társadalmi összetétele és viszony lagos anyagi jóléte biztosítja számára, hanem az említett országok nemzetiségi politikája is. Mindkét ország ugyanis hivatalosan elhagyta korábbi beolvasztó politikáját és a bevándorlót többé nem tekinti olyannak, akitől elvárják, hogy mihamarabb felejtse el korábbi énjét. Ellenkezőleg, e két ország sok kultúrájú (multikulturális) országnak tekinti magát és gazdagodást lát abban, ha a bevándorolt népcsoportok megőrzik és továbbápolják kultúrörökségüket. Nem összeférhetetlen tehát a kanadai vagy amerikai állampolgári státussal, ha az illető egyidejűleg büszkén megőrzi, nyíltan megvallja és ápolja kapcsolatait azzal a néppel és azzal a kultúrával, amelyből kiszakadt. De ki tudja, maholnap nem változik-e meg a világhelyzet és nem lesz-e az óhazának életbevágó szüksége arra a szellemi örökségre, amit mi idekint féltve őrzünk?

Az itt közölt történetpolitikai tanulmányok kivétel nélkül mind időszerűek és még hosszú ideig időszerűek maradnak, mert a magyar nemzet életkérdéseivel foglalkoznak. Jórészük a legutóbbi időkben készült vagy a közelmúltban. Egyik-másika már megjelent a sajtóban, gyakran idegen nyelven, vagy ha magyarul úgy csak igen kis példányszámú folyóiratokban, úgyhogy mindezek az írások tulajdonképpen most jutnak először a nagynyilvánosság elé.

Montreál, 1974 augusztus 16.

Baráth Tibor dr.

ELSŐ RÉSZ:

A DUMAVIDÉK ESZMÉNYI ÁLLAMREMDJE

_____________________

A magyar politikai gondolkodás alapelvei

A második világháború forgatagában Magyarország egyik miniszterelnöke, jövőnk felett aggódva, nyomatékosan figyelmeztetett arra, hogy politikai gondolkodásunk irányát ne a napi események szerint szabjuk meg, hanem igazítsuk azt a magyar közösség fennmaradásának feltételeihez és amaz időtálló törvényszerűségekhez, amelyek gazdag történeti múltunkból leszűrhetők. "Válságos időben — mondotta a miniszterelnök — minden nemzet saját létének, állami fennmaradásának és erkölcsi magatartásának alapvető törvényeihez tér vissza, hogy abból erőt és útmutatást merítsen s a történelmi múlt tapasztalatainak világánál foglaljon állást azokkal a nagy kérdésekkel szemben, amelyek jövőjének kialakulását döntően befolyásolni fogják" (Kállay Miklós).

E felhívás komoly szavai ma is ugyanolyan megrázó erővel intenek bennünket kötelességeinkre, mint a nagy országégés előestéjén. Sőt, napjainkban talán még megnövekedett e szavak jelentősége, amikor a nemzet jövendőjének alakítása nagy részben a szabad világban szétszórt magyarság vállaira nehezedik. Ennek az anyaországon kívül élő csoportnak szétszórtságában valóban nem lehet más iránytűje, politikai lépéseinek más zsinórmértéke, mint az a néhány alapelv, amely a belsőkárpáti egységes magyar állam megalkotása óta legjobbjainknak állandóan szeme előtt lebegett.

Mik a mi politikai gondolkodásunk legfontosabb elvei? - Az egyik kétségtelenül az, hogy nem születtünk szolganépnek. Mi életre-halálra ragaszkodunk nemzetünk szabadságához és államunk függetlenségéhez, ahhoz hogy népünk maga intézze sorsát, mert ebben látjuk nemzeti én népi fennmaradásunk legfontosabb biztosítékát. Ez a szabadságvágy, a nemzeti közösség politikai önállóságának féltékeny őrzése, vagyis az állam szuverénitásához való ragaszkodásunk már legelső nyugati szemmel néző életrajzírónknak, Bölcs Leó bizánci császárnak is feltűnt és fel is jegyezte tudományos munkájában. Politikai gondolkodásunk második alapvonása az, hogy a mi elképzelésünkben az állam területe nem azonos a nép által lakolt területtel, a "néptalajjal, hanem annál nagyobb én egybeesik a természetes földrajzi egységgel: az egész belsőkárpáti térséggel, melyet a Duna vízhálózata fűz össze szerves egységbe. A haza, az ország fogalma a magyarság lelkében mindig a nagy hegyek ormáig terjedő térséget jelentette, a történelmileg ismert Nagy-Magyarországot. Ennek a tájnak — a Duna középső medencéjének — egybetartozása és magyar vezetése a mi fennmaradásunk és nemzeti fejlődésünk második alapfeltétele. Politikai gondolkodásunk harmadik alapvető vonása népi összetartozásunk átérzése. Mi valóban egyetlen nagy család vagyunk, kiknek ősatyái ebbeli tudatukat vérszerződéssel juttatták kifejezésre. Idegen megfigyelők ezt gyakran úgy fejezik ki, hogy nálunk a nemzeti öntudat a szokottnál erősebb. Végül negyedszer fontos eleme a magyar politikai gondolkodásnak az, hogy mi egy hatalmas, valóban páratlan kulturális örökséggel rendelkezünk, amelyet a művelt emberiség első hazájából, a Régi Keletről hoztunk magunkkal Európába, a kő- és bronzkorban ide bevándorolt őseink idejében. Ezt az ősi kultúrörökséget tartalmáról modern szóval "nap-kereszténység" néven foglalhatjuk össze. Ez az ősi napkereszténység az európai kultúrának is az alapja, bár utóbb zsidó hagyományokkal összeelegyítették s mai formája, a római vagy judeo-krisztianizmus. Ez az összefüggés megmagyarázza, miért tekintjük mi magunkat a legősibb európaiaknak, a kontinensen a legrégibb hagyományokkal rendelkező népnek. A mi európai létünk nem Árpád apánkkal és nem is szent Istvánnal kezdődik, hanem legalább 5,000 (ötezer) évre nyúlik vissza. A magyar politikai gondolkodás négy alapelvei tehát: 1. a politikai függetlenség, 2. törekvés az egész belsőkárpáti térség vezetésére, 3. a közös eredetből táplálkozó erős népi összetartozás és 4. az Európához való ragaszkodás, — ez a négy elv alkotja a magyar politikai gondolkodás gerincét, amely szinte időtől függetlenül irányítja a mi kollektív élet-nyilvánulásainkat.

bt_akmi02

Ez a közjogias jellegű gondolkodás a magyarságot mindjárt dunai államának megszervezésekor élesen elkülönítette Európa többi népétől. Utóbbiak akkoriban még apró fejedelemségekre széttagolva, pusztán feudális kapcsokkal összetartott csoportokban éltek. A magyar állam ennél magasabb fejlődési fokról indult el, onnan ahova a tőlünk nyugatra eső államok csak századok múlva értek el. Nyugat-Európában ugyanis egy egy territórium fejedelmének — Franciaországban az Ile de France, Spanyolországban Kasztília, Németországban Brandenburg, Olaszországban Piémont fejedelmének — századokra terjedő harcokat kellett vívnia, hogy határai közé foglalja az egész népet, vagyis megalkossa a modern Franciaországot, a modern Spanyolországot és így tovább. A Kárpátmedencében mindez szinte egy csapásra, már a kezdetben megvalósult: a magyar királyság független állam lett, egyszerre kitöltötte az egész belsőkárpáti térséget és eleve magábanfoglalta az egész magyar népet. Így a közjogi értelemben vett magyar állam tulajdonképpen az első nemzet-állam Európában. A magyar országépítés törvényei kezdetben csak a hont egyesítő Árpád fejedelem és közvetlen környezete előtt voltak öntudatosak. De amint a királyság megalakult ezek az elvek fokozatosan ismertté lettek a magyarság minden kiváló vezetője előtt. A középkori felfogásnak megfelelően az országépítés elveit a Gondviselés akaratnvílvánulásának fogták fel, amelyet a földi isten azaz a király képviselt, amelyeket tehát kinyilatkoztatott igazságként kellett tekinteni.

Körülbelül a 13. század második felétől kezdve az isten-király gondolati pólusra tömörített politikai felfogás elhagyta vallási bekeretezését és attól kezdve mint hagyományon alapuló öröklött jogrendszer a Szent Korona tanában nyert kifejezést. Ezt a tant a legnagyobb magyar jogász géniusz, Werbőczy István foglalta rendszerbe, Hármaskönyv c. művében. E munka 1517-ben készült el és eredetileg latin nyelven jelent mag. Az új tanítás értelmében a magyar politikai gondolkodás négy tételét többé nem az Istentől kiválasztott király személyesítette meg, hanem az állam felségjelvénye, a Magyar Szent Korona. Ilyen roppant egyszerű kifejezésekkel, mint a "Szent Korona szuverén", a "Szent Koronáé az ország" és az "Szent Koronáé a népesség", mindenki számára kézzelfoghatóvá lett, mit kell és mit nem szabad politikai tekintetben tenni, hogy a főtulajdonos személyét sérelem nem érje. Nagy érdeme Werbőczynek, hogy a korona-tan jogi természete ellenére sem vágta el azokat az "isteni szálakat", amelyek a magyar politikai gondolkodást a hitvilág misztikumához kötötték. Ezzel a tartózkodással lehetővé tette azoknak, akik ésszel nem tudták felfogni, hogy itt egy nemzet fennmaradásának jogi szabályokba foglalt életparancsaival állnak szemben, hihessék azt keresztény hitükkel. Így a sok kiadást megért Hármsakönyv a magyarság, sőt a vele együtt élő dunai népek politikai gondolkodásának bibliájává, valóságos és biztonságos iránytűjévé lett.

A magyar nemzetet Mohács (1526) utáni tragikus sorsa elmélyülésre és újabb töprengésre késztette. Ennek során már a 16. században olyan politikai érettségre tett szert, aminőre Nyugat-Európa nemzetei ismét csak később jutottak el, jórészben a francia forradalom világot megrázó eseményei után. A magyar nemzet ugyanis az őt ért szerencsétlenségben megtanult királytól és koronától függetlenül gondolkodni (az erdélyi állam életrehívása és sikeres fenntartása ennek fényes bizonyítéka) és elmélyülésének középpontjába önmagát állította. De mint korábban, ez alkalommal sem szakított mereven a régibb felfogással. A korona és király továbbra is szerepelt szóhasználatában, de a hangsúly már átcsúszott az "édes hazára", a "szenvedő magyar népre" és "nemzetünk államára". Ez a fordulat jelzi, hogy elérkeztünk a modern nacionalizmus kezdeteihez, a magyar politikai öntudat kiszélesített harmadik fokára. Ennek kiindulópontjában Bocskai István Erdély fejedelmét találjuk.

A nemzeti gondolkodás nyelvén szólva, amikor Bocskai István az ország függetlenségének védelméért száll síkra, állandóan a "szabadságot" hangsúlyozza, akárcsak utóbb Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos. Rákóczi egyenesen ezt a szó hímeztette zászlóira (Pro Libertate) és szabadságról énekelt Petőfi Sándor, azért haltak meg 1849 mártírjai. És valahányszor e harcok bevégződtek, mindannyiszor gondot fordítottak arra, hogy a nemzet szabadságát és az ország függetlenségét a nemzetközi szerződésekbe és az ország törvénykönyveibe is beírják. A legünnepélyesebb formában az 1790/91. évi országgyűlésen tették ezt meg, amelynek 10. törvénye így szól : "Magyarország szabad és független ország. Nincs az semmi más népnek vagy országnak alávetve, hanem saját törvényei szerint kormányzandó." A magyar politikai gondolkodás második alaptételét, a belsőkárpáti térség épségének és sérthetetlenségének elvét is mindig hangsúlyozták s nem szűntek meg soha az elszakított részek visszakebelezését sürgetni. Bocskai István erre a legnyomatékosabb módon, Végrendeletében tért ki, meghagyva a török miatt külön szervezkedni kényszerült erdélyieknek, hogy "ha a magyar dolgok rendbejönnek", azaz "ha a magyar korona Magyarországon magyar kézhez kelne, egyenlő értelemből azon korona alá a régi mód szerént adják magokat." A népi összetartozást is hangsúlyozza Bocskai s szinte olyan kifejezéseket használ gondolatai közlésére, mintha ma beszélne hozzánk. Említett Végrendeletében az erdélyiek szívére kötötte, hogy az összmagyarságtól, "ha más fejedelem alatt lésznek is, el ne szakadjanak." A királyságbeli magyaroknak pedig meghagyta, hogy "az erdélyieket tőlük el ne taszítsák, tartsák ő atyjafioknak és ő véreknek s az idő ha mit hoz, egymás javát örvendjék, egymás nyavalyáját fájlalják és oltalommal, segítséggel légyenek egymáshoz." Mindezt azért kell megszívlelnünk, mert a magyar nemzet fennmaradásának egyetlen módja: "Ha nem szakadozunk el egymástól."

bt_akmi03

Amily világosan élt és új nyelvezettel jutott kifejezésre a magyarság tudatában az állami függetlenség, a területi épség és a népi összetartozás, éppoly világosan élt, századokon át megmaradt és minden keleti ostrom ellenére sziklaszilárdan állott a nyugati kultúrához, Európához való tartozás tudata. Ennek abroncsa továbbra is a keresztény hit és erkölcsi értékrendszer maradt. Erre a mély Európa-tudatra reflektorfénnyel világít rá a sokezer nyilatkozat közül az a párbeszéd, amely a 16. század közepén egy portai magyar követ, Zay Ferenc huszárkapitány és a török nagyvezír között Konstantinápolyban zajlott le. A diván végeztével a nagyvezír a magyar követhez lépett és így szólt hozzá: "Te magyar vagy. Ti magyarok mért nem nyugosztok meg? A német disznóktól térjetek át végre a hatalmas (török) császárhoz. Fejemre esküszöm, egész Magyarországot megkapjátok szandsákban. A királytok úgysem törődik veletek, a németek jobban gyűlölnek benneteket, mint minket. Okosabb lesz, ha mi — magyar és török — a német disznót kétfelől mészároljuk, most úgyis neki arattok és szüreteltek." Zay kapitány e csábító szavakra így felelt: "Nem helyes ez a beszéd. Igaz ugyan, hogy a nyelvnek varietása megkülönbözteti a németet, spanyolt, olaszt, franciát, csehet, lengyelt, magyart, de egy és ugyanazon vallás köt össze bennünket, mert mi mindnyájan ugyanazt az Istent hisszük." Oly hitvallás ez Európa és a nyugati kultúrközösség mellett, amely azonnal megérteti a Dobók, Dugovicsok, Zrínyiek hősi önfeláldozását és a legutóbb Budára bezárt magyar testvéreink 1944-ben történt halálbaindulását.

A belsőkárpáti magyar országeszmény, a független, integrális, európai szellemű magyar királyság, mint a magyar politikai gondolkodás örök érvényű formája tovább élt és fejlődött a Habsburgok abszolút kormányzata idején, a reformkori Magyarországon (Széchenyi István, Kossuth Lajos), épen maradt a kiegyezés korában (Deák Ferenc, Andrássy Gyula, Eötvös József, Beksics Gusztáv tudományos fejtegetései megannyi gyöngyszemei politikai tudatunk legújabbkori épségének) s tisztán maradt minden zavaró mozzanat ellenére a trianoni magyarság lelkében is, ahol Apponyi Albert, Teleki Pál, Milotay István és annyian mások ragyogó tollal adtak annak új kifejezést jeléül annak, hogy Pozsonytól Zágonig, Kárpátoktól az Adriáig minden magyar elmét átitatott már ez a gondolat.

A magyar politikai gondolkodás tehát, akár a vallás pólusán jelentkezett, akár a Szent Korona aranyos boltozatában, akár a modern nemzeti gondolat színes érzésvilágában, mindig eltéphetetlen kapcsokkal tartotta egybe a magyar lelkeket és adott útmutatást cselekedeteik irányának. Bár adná a Mindenható, hogy századok bölcsessége széthullt árva nemzetünket és idegen földön élő töredékeit a mai eszmezavarban is áthassa és kinek-kinek a maga nyelvén sugalmazza tennivalóját, hogy egyet akarva, egyet értve ismét egyesíthessünk minden magyart országunkban és helyreállíthassuk a Kárpátok ölén a magyar géniusz vezetése alatt az egységes, nagy és független Magyarországot.


A Dunavidék önelvű politikai felépítése

Soha annyi szenvedés nem jutott a dunai népeknek osztályrészül és e népek soha annyi politikai száműzöttet nem küldtek szét a nagyvilágba, mint a közös Monarchia felbomlása óta eltelt harminc év folyamán. Ez a körülmény a Dunavidék helytelen politikai felépítésének csalhatatlan tünete és mindnyájunkat arra kell ösztönözzön, hogy újra vizsgálat tárgyává tegyük e nagy múltú európai táj államépítési szabályait. Keresnünk kell a modern tudomány világánál azt a sajátos dunai táj szervező formulát, amelynek alapján az orosz kitakarodása után e sok vérrel áztatott földön oly rendet teremthetünk, amely mindnyájunk létét, nemzeti fennmaradását és önálló fejlődését tartósan biztosítja. A magyar emigrációra tartozik, hogy e táj szervezés égető kérdéseivel behatóan foglalkozzék, vizsgálatai eredményét a barátilag érdekelt hatalmak tudomására hozza s a közösnek felismert nagy célok megvalósításához azok hatékony támogatását kieszközölje. E nagy munka keretébe illik be az alább következő szerény tanulmány.

1. Az államépítö gondolkodás fontosságáról

Az államépítő gondolkodás kiindulópontja az a meggyőződés, hogy az egyes földrajzi és történeti tájegységek természetes meghatározói — a hegy- és vízrajzi felépítés, a néprajzi adottságok, a klíma és a kulturális irányultság — hosszú időn keresztül lényegükben alig változnak. Ebből következik, hogy az állam testeket, ha azt akarjuk, hogy tartós életük legyen, ezekkel az állandó jellegű tényezőkkel összhangban kell kialakítani, azaz a tájak sugalmazásait gondosan figyelembe kell venni és mérlegelni.

Ebben a gondolati vonalban a 18. század második felében hosszabb előkészítés után bizonyos törés következett be. Az emberi értelem fejlődése és a technika haladása a nyugati embertípust ugyanis arra a téves vélekedésre juttatta, hogy az államépítő gondolkodás logikai sorrendje büntetlenül megfordítható. Ügy képzelték, hogy az emberi akarat mindennél hatalmasabb s a Természetet is le lehet igázni, "tehát" minden emberi tevékenység kiindulópontja az akarat és a fantázia lehet, amihez könnyen hozzáigazítható a környező világ. Másszóval, hogy az államtestek tetszés szerint szabdalhatok, amint a fennálló kordivatban gyökerező hiedelem azt éppen jónak tartja. Szembefordulva a Természettel, a politikai gondolkodók megkísérelték ekkor a történetileg alakult, a tájba harmonikusan belenőtt államok átgyúrását, előbb az Ész parancsai szerint (a Dunatájon a Habsburg-uralkodók az "összmonarchia" államgondolatát erőltették), utóbb a megcsalt néprajzi elv alapján (az 1918/19-es kísérlet) s legújabban a marxista társadalmi elv alapján osztálydiktatúrás államokat teremtve. A Természet minden alkalommal véres események kirobbantásával figyelmeztetett az ilyenfajta államépítés törékenységére, egyúttal mérhetetlen szenvedést zúdítva a kísérlettel érintett népekre. Sokszorosan beigazolódott tehát a régi latin mondás: "Ha a Természetet erőszakkal elkergeted, futva tér az vissza." A szerzett tapasztalatok alapján nekünk is sietve vissza kell térnünk az alapigazságra, hogy ti. minden természetes tájegységben csak az illető táj saját élettörvényeivel összhangban és a történelem útmutatásának figyelembe vételével lehet tartós politikai felépítést létrehozni, nem pedig az ezeket semmibe vevő, elméletileg kiagyalt elgondolások alapján.

A természetes tájegységek földrajzi, történelmi és kulturális tényezők által kialakított élő organizmusok. Minden alkatrészük, mint az óra kerekei, szervesen egymásba illeszkedik és ugyanazon cél felé törekszik. Politikus elme számára ezért a legfontosabb feladatok egyike megtudni, meddig terjed egy-egy természetes tájegység, meddig azonos a tájszerkezet és meddig közös a célirányultság. Ha ezeket a kérdéseket megoldotta, megállapíthatja milyen az az eszményi politikai szervezet, amely arra a tájra illik, vagyis melyik a legjobb, a legtartósabb államépítési formula. Az azonos szerkezetű és célirányú táj elemeket tanácsos közös politikai szervezetbe foglalni. A más szerkezetű, de azért a környező világgal szemben azonos magatartású tájakat, mint sorsközösséget, a külső világgal szemben való állásfoglalásban együttműködésre kell összekapcsolni. Viszont a külön szerkezetű és más célirányultságú avagy éppen ellenséges célirányultságú tájakkal szemben semleges,illetőleg záróállást kell elfoglalni. Felismerni tehát az életközösséget, amely a legjobb belső erőtömörítést adja; felismerni a sorsközösséget, amely a legjobb külpolitikai állásfoglalást teszi lehetővé és felismerni a közömbös vagy ellenséges közösségeket, — ezek a szellemi műveletek juttatnak el bennünket ama rendkívül értékes ismeretekhez, amelyek együttes foglalata adja az önelvű államépítés norma-rendszerét. Az így kialakított becses tudatkincs alkotja azt a politikai örökséget, amelyre egy-egy nép újra meg újra visszatér, különösen nagy válságok, nemzeti szerencsétlenségek idején, hogy belőle bizalmat, erőt és bátorságot merítsen merész cselekedetéhez, az új államépítéshez.

Az államépítő tudat kialakítása emlékezést és ritka bölcsességet igényel. Az államtesteknek a természet adottságaihoz való igazítása és belső szerkezetének felépítése hosszú lélegzetű munka, gyakran több nemzedék következetes és céltudatos erőfeszítését teszi szükségessé. Ezért az államépítésre vonatkozó, igaznak bizonyult felismeréseket és szabályokat, az úgynevezett "állam-maximákat" kezdettől fogva gondosan számontartották. Az uralkodók "házi titokként" (Hausarcana) kezelték azokat s egyéb örökségeik közt végrendeletben lefektetve hagyományozták utódaikra. Ismeretes például Nagy Péter orosz cár politikai végrendelete, Szent István magyar király Intelmei fiához Imre herceghez, ismerjük Bocskai István Erdély fejedelmének politikai végrendeletét és így tovább. Az állam-maximák letéteményesei később a fejedelmi udvarokban működő titkos tanácsok lettek, majd modern időkben a kancelláriák. Amilyen mértékben bővült aztán a politika irányításában résztvevő állampolgárok száma, oly mértékben növekedett e titkok nyilvánossága. Napjainkban, az általános demokrácia korában, amikor minden felnőtt egyén politikai jogokkal bír, az államépítési szabályokat már nyíltan vitatjuk és egyetemeinken is tanítjuk. Rendkívül fontos tehát, hogy a magyar fennmaradás és a dunai államépítés szabályaival közöttünk is mindenki tisztában legyen.

II. A dunai élet- és sorsközösség

1. Akármilyen néven emlegetik a földrajztudósok a Duna-tájat, mindnyájan megegyeznek abban, hogy az a földrajzi egység iskolapéldája, természetes tájegység. Ezt a tájat ugyanis, amelynek közepén egy nagy síkság, a Magyar Alföld helyezkedik el, köröskörül magas hegyek határolják el a külső világtól: nyugaton az Alpok első nagy gyűrődései, három másik oldalról a Kárpátok magas hegylánca, délen az Adria-parti hegyvonulatok és a Balkán-félsziget közepén emelkedő hegytömbök. Az így elkülönített térséget viszont a Duna ezüstszalagja és a mellékfolyók Alföld felé nyíló völgyei belsőleg szoros egységbe kapcsolják. A Duna-tájat e sajátos alakja miatt egy ókori nyitott színházhoz, hatalmas arénához szokták hasonlítani, amelyet szintén egy középen elhelyezkedő sík tér és az azt körülvevő magas perem jellemez.

bt_akmi04

Ez a szervesen összefüggő, egységes és kifelé jól elhatárolt táj négy kisebb-nagyobb autonómiával bíró altájra oszlik: 1. a nagy belsőkárpáti térségre, 2. a Száva-medencére, 3. az alpesi peremtájra és 4. a Morava-medencére. E tájak mindegyikének primér jellemvonása az, hogy a központi fekvésű belsőkárpáti térség felé lejtenek, nagy folyóik és úthálózatuk arrafelé irányítja életüket.

Az alpesi peremtáj (ma Ausztria birtokában) nagyobb részét az Alpok délnyugat-északkeleti vonulású hegyláncainak keleti ívei a belsőkárpáti térség felé fordítják. A Matzel, Bacher, Koralpe, Steinalpe és Raxalpe pillérei, valamint a lankás Bécsi-erdő (Wiener Wald) határozottan a mondott központi tájhoz zárják a Marburgi-, Gráci- és Bécsimedencét. Az alpesi hegyvonulat közt futó kitűnő közlekedési útvonal, az Inn völgye, valamint Karintia viszont a Kárpáttér és Itália egyik legfontosabb összekötő útvonala. így az egész alpesi terep a Kárpátmedence szerves része. Amióta ez a táj benépesült és politikai szerepre tett szert, élete valóban a legszorosabban összefonódott a belsőkárpáti tér életével. Előbb a honfoglaló Árpádi magyarok vették birtokba félszáz évre (907-955), később más magyar uralkodók, így III. Béla, IV. Béla és Korvin Mátyás; majd az osztrák fejedelmek maguk is törekedtek e térség dunatáji összekapcsolására, mint Habsburg Rudolf, I. Albert, IV. Rudolf és V. Albert. Végül 1526-tól kezdve az alpesi peremtáj hosszú századokra, egészen 1918-ig szorosan összefonódott a belsőkárpáti térséggel, megvalósítva így a táj parancsának megfelelő politikai kapcsolódást.

A Száva-medence főleg a Száva jobb parti mellékfolyói — a Kulpa, Una, Verbász, Boszna és Drína — által nyitott völgyeket foglalja magában, ahol ma a horvátság zöme lakik. Ezek az apró medencék, miként a folyók is, északra, a központi fekvésű belsőkárpáti térség felé irányulnak és arra felé lendítik az egész táj életét éppen olyan erővel, mint az alpesi folyók az alpesi táj életét. A Száva-medence politikai hovatartozását vezetői korán felismerték, amennyiben már a XI. század végén (1091) létrejött közte és a belsőkárpáti térség között az a szoros összekapcsolódás, amely több mint nyolcszáz éven keresztül (1918-ig) a természet útmutatásának megfelelő megoldást eredményezett.

A Morava-völgy (ma Szerbia birtokában) egész hosszában szintén északi irányultságú és földrajzilag szorosan kapcsolódik a kárpáti magtájhoz. Az a körülmény azonban, hogy ezt a völgyet dél felé a Vardar völgye folytatja, délkeletre pedig a Duna kijárója hozza kapcsolatba más területekkel, tompítja e táj északi irányultságát. A Morava-Vardar völgye révén ez a táj a Balkán-félsziget észak-déli útelosztójává válik s a Duna vonala révén nyugat-keleti irányban is sugalmazásokat kap. E táj tehát a valóságban a szélrózsa minden irányában nyitott. Nyitott jellegében rejlik tragikuma és egyben nagysága is, mert hovatartozása és autonómiája a természettől nincs félreérthetetlenül kijelölve.

bt_akmi05

Az első szerves Dunabirodalmat az Árpád-királyok alkották meg a 12-13. század folyamán.

A belsőkárpáti nagytér, vagyis Magyarország Erdéllyel a legnagyobb kiterjedésű dunai autonóm térség, amelyhez a felsorolt kisebb tájak csatlakoznak. Időrendben legkorábban ezen a tájon alakult ki jól megszervezett állam, amely aztán a dunai összefonódás nagyszerű kiindulási alapjává lett. Az itteni állami szervezetből fakadtak jórészben azok a kezdeményezések, amelyek az egész dunai tájon a felsorolt másik három autonóm tájjal térharmónikus közös szuverén politikai testet eredményeztek. Az első dunai összefogást az Árpád-királyok teremtették meg a XII. század végére, a belsőkárpáti térség, a Száva-medence, Dalmácia, Ráma és Hulm tartományok s részben az alpesi peremtáj összefogásával. Ehhez csatlakozott két ízben is, a XIII. század közepén az aldunai előtér (Szörényi bánság, Kúnország és Bulgária), amivel a Dunatáj elérte legszélsőbb déli kiterjedését. Majdnem pontosan ugyanezeken a területi alapokon, — belsőkárpáti magtáj, alpesi peremtáj és Száva-medence — de kibővítve a Cseh-fennsíkkal, alakult meg a második Duna-birodalom a Habsburgok alatt, 1526-ban. E birodalom súlypontja a XVII. század végétől kezdve egyre jobban a történeti Magyarországba tevődött át és végleges szervezeti alakját az Osztrák-Magyar Monarchia keretében érte el (1867).

A belsőkárpáti magtáj, valamint a hozzácsatlakozó altájak történeti múltja alapján a következő megállapításokat tehetjük: (1) a belsőkárpáti magtáj körül elhelyezkedő peremvidékek mindegyike elég erővel bír ahhoz, hogy egy mindent uniformizáló és felolvasztó központi törekvésnek útját állja és így saját önkormányzatát megóvja; de (2) ezek az altájak saját lábukon, külön-külön, tartósan megállni és függetlenségüket megóvni nem képesek; ezért (3) kölcsönösen arra törekszenek, hogy egymással szervesen összefonódva, magasabb rendű politikai életközösséget, Duna-birodalmat hozzanak létre. (4) Ebben a dunai életközösségben a legnagyobb kiterjedésű, központi fekvésű, belsőkárpáti tér viszi a vezető és kezdeményező szerepet, amellyel legszorosabb kapcsolatban kétségtelenül a Száva-medence áll. (5) Az is világos, ha a központi tájjal az odavonzódó altájak életközösséget alkotnak, akkor a bizonytalan tájékozódású kisebb tájak (Morava völgye, Kis-Oláhország, Havasalföld, Moldva és Bulgária) annak vonzási körébe kerülnek.

Ügy látszik tehát, hogy a Dunatáj tartós politikai megszervezésének formulája a három alaptáj : a belsőkárpáti térség, a Száva-medence és az alpesi peremtáj közös Duna-birodalommá való összeépítését teszi szükségessé, vagyis a magyarok, horvátok és osztrákok legszorosabb együttműködését. Ez a tétel a dunai államépítés első számú alaptörvénye.

bt_akmi06

2. A dunai életközösség, vagyis most már Duna-birodalom, az Adrián, a Száva völgyén és az alpesi peremtájon keresztül a tőle délnyugatra elterülő külön dinamikájú egykori római birodalmi részekkel, elsősorban az Appenin-térséggel és a Pó-medencével áll érdekközösségben; a Vardar völgyén és a Duna útvonalán át viszont a tőle délkeletre elterülő hajdani Bizánci birodalom előterével, a mai bolgár-török tájjal érintkezik közvetlenül.

E két szomszédos önálló táj — a római és a bizánci — akárcsak a Dunatáj maga, egyformán ki van téve a belsőeurópai összetett germán térségés az ázsiai steppe- és erdőövek kombinálásából létrejött szláv (azelőtt mongol) térség nyomásának. E nyomás ellen Róma és Bizánc a történelem folyamán mindig úgy kerestek védelmet, hogy hatalmukat igyekeztek kiterjeszteni a belsőkárpáti térségre. A római táj a Szávamedencére kb. 600 évig, a belsőkárpáti térség részeire kb. 400 évig terjesztette ki hatalmát. A bolgár-török térség (Bizánc) viszont Erdélyre és a Duna-Tisza közére kb. 200 évig, a balkáni peremvidékre 200-300 évig. De kereste a kapcsolatokat ugyane két szomszédos térség — Róma és Bizánc — felé a sorsközösség alapján maga a Duna-birodalom is, hogy így erőteljesebben állhasson ellen az őt fenyegető veszélyeknek. Ismeretes, hogy a magyar királyok állandóan bensőséges kapcsolatokat tartottak fenn a római Szentszékkel s Bakócz Tamás esztergomi érsek a pápai trónra is pályázott, Anjou Nagy Lajos királyunk pedig országához csatolta a Nápolyi királyságot (1348). Az újabb korban az Olaszországgal való szövetség jelzi e kölcsönös törekvés fennállását. Ugyanilyen sűrű volt az érintkezés Bizánccal, a későbbi Konstantinápollyal. III. Béla királyunkat Alexios néven ott nevelték azzal a gondolattal, hogy ő ezt a birodalmat egyesíteni fogja a Duna-birodalommal. II. Endre királyunk jelölt volt a bizánci trónra. A germán és szláv (orosz) térség ellen vívott függetlenségi harcokban az elbukott dunai vezérek, II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos idején, csakúgy mint napjainkban, Törökországban találtak menedéket. Az első világháborút a törökkel szövetségben harcoltuk végig.

Egyszóval, a három külön dinamikájú térség — a római, a dunai és a bizánci — a külvilággal szemben általában azonos magatartást tanúsít s a történelem bizonysága szerint az őket fenyegető veszedelmek ellen mindnyájan kölcsönösen keresték egymás segítő kezét. Ezt a sorsközösséget jól kifejezésre juttatja a magyar szentkorona, amelynek egyik felét a bizánci császár, másik felét a római pápa küldte a Duna-vidék urának, a független magyar királynak. Ez az ereklye ma is jelképezi a mondott három földrajzi táj önállóságát és azonos sorsközösségbe való tartozását. A felsorolt geopolitikai és történeti tényezők világosan utalnak tehát arra, hogy a Dunatáj eszményi külpolitikájának s biztonságos európai elhelyezkedésének kiinduló alapja a római-bizánci-dunai sorsközösség megvalósítása, vagyis mai nyelven szólva a Róma-Budapest-Konstantinápoly külpolitikai háromszög életrehívása. Ez a tétel a dunai államépítés második alaptörvénye.

III. A szomszédos óriásterek dinamikája a dunai sorsközösséggel szemben

A germán mag körül kialakult belsőeurópai óriástér és a moszkvai mag körül összefogott eurázsiai óriástér a dunai sorsközösség irányában egyformán hódító terjeszkedésre törekszik, nemcsak hatalmas energiái következtében, hanem szerkezeti felépítése miatt is. E két óriástér számára a szomszédságukban elhelyezkedő összes területek közül a Dunatáj a legértékesebb, mert ha annak energiájával kibővülnek és geopolitikai előnyeinek birtokába lépnek, bármelyikük olyan túlsúlyra tehet szert a kontinentális Európában, hogy ezen a földrészen hegemóniát gyakorolhat. Ezért a Dunatáj birtoklására való törekvés mind a két óriástér alaptörvénye s ez a terek megalakulásától kezdve mind a mai napig világosan észlelhető. A germán térség szerkezeti lényegéből fakadó keleti irányú hódító törekvését a tudományos irodalomban Drang nach Ostennéven tartják nyilván s időnkénti megjelenési formáit sokféleképpen nevezik (Ostbewegung, Mittel-Európa, Berlin-Bagdad Bahn, Völkische Bewegung, Anschluss, Südost-Raum). Az eurázsiai táj hasonló törekvése a moszkvai állam megalakulásától kezdve szintén világos. Elvi síkon Nagy Péter cár (1682-1725) fogalmazta meg s legismertebb formáit az orthodoxia terjesztése, a pánszlávizmus és az osztály alapra épített bolsevista államszervezési formula erőszakos terjesztésében ismertük meg. Amíg a germán expanzió a dunai sorsközösség három tagja közül elsősorban a Dunamedencét és az Appenin-félszigetet érinti közvetlenül, az eurázsiai szláv expanzió a Bizánc körül csoportosuló tájat és a Duna-medencét. Mindkettő kihatása azonban oly erős, hogy a sorsközösség közvetlenül nem érintett harmadik tagját is azonnal veszélybe sodorhatja. A germán és szláv óriásterek külpolitikai dinamikája tehát abban foglalható össze, hogy ezek a Dunatáj területi felaprózására törekednek és ha ez a felaprózás már bekövetkezett, igyekeznek minden újabb tömörülést megakadályozni, hogy a sóvárgott behatolást alkalmas időben végrehajthassák, vagyis a darabokat politikailag, katonailag és gazdaságilag felszívhassák.

bt_akmi07

Európa kulcsterülete a Dunatáj
Annak birtokába jutva, akár az orosz, akár a német uralhatja Európát

Az Afrika északi részével kombinálódó atlanti táj (elsősorban Franciaország és Anglia) dunavidéki nyomása az imént tárgyalt két óriástér nyomásához képest kisebb méretű. Ennek törekvése főleg a Földközitengeren át vezető közlekedési útvonal biztosítására szorítkozik s ennek érdekében az Appenin-félsziget túlságos erőgyarapodását igyekszik megakadályozni, valamint azt, hogy a Balkán-félsziget Földközi-tengerre néző déli országait — Görögországot és Jugoszláviát — a maga szövetségébe vonja, kívül tartva ezeket minden más hatalmi csoportosuláson. A Balkán fölött, vagyis a Duna középső medencéjében nem lép fel ellenségesen, de érdekében áll, hogy ott se jöjjön létre olyan nagyhatalom, amely túlságos súllyal nehezednék a közvetlen érdekkörébe tartozó Balkánra. Maradjon tehát e táj felaprózva, legyen semleges, lefegyverezett, de szétporlasztva mégis tartsa meg függetlenségét, nehogy a két szomszédos óriástér, a germán vagy a szláv rátegye kezét. Végeredményben tehát a nyugati atlanti térség politikája is a dunai sorsközösség helyreállítása ellen irányul s a veszélyes másik két óriástér alaptörekvésének első ütemével, a szétdarabolással egyetért,[1]

Amidőn a dunai sorsközösség és az említett három óriástér (az atlanti, a germán és a szláv) viszonyát vizsgáljuk, külön ki kell emelnünk e három idegen tér egyik fontos törekvését, nevezetesen fölényeskedő szellemi exportját, amire a mi sorainkból a múltban sosem figyeltünk fel eléggé. Ez alatt főleg az ő politikai értékrendjük mifelénk való kisugárzását, közönségesebb szóval élve politikai propagandáját értjük. Ez abban összegezhető, hogy a szóbanforgó terek a saját testükre szabott állam-és társadalomépítési elveket általános érvényű, mindenütt alkalmazandó elveknek tüntetik fel, az egész civilizált világ elveiként s más élettörvényű tájakban való alkalmazásukat mint kulturális haladást mutatják be. Amely táj tehát ezeket az elveket nem teszi magáévá, annak társadalmi rendjét és kultúráját "elmaradottnak" mondják, ahol a népek "gúzsba vannak kötve", "alacsonyabb rendű életet élnek", egyszóval "szégyenkalodában" vannak.

Ezt a veszedelmes és cinikus szellemi exportot régebben csak az atlanti táj — főleg Franciaország — gyakorolta a népfelségtan, liberalizmus, demokrácia és a hozzájuk tartozó elemek (népi önrendelkezés) dicsőítésével. Utóbb azonban átvette ezt a nagyhatalmi hóbortot a másik két veszélyes nagytér is és egyikük a germán faji felsőbbrendűség és az élettér elvét alkotta meg ilyen egyetemes érvényességgel s annak alapján kívánta a mi világunkat is átrendezni; a másik pedig az orthodoxia, pánszlávizmus, munkásállam és az új emberiség (bolsevizmus) mindenekfelettiségével indított el hasonló folyamatot. Mindezek a tanok azzal az igénnyel lépnek fel, hogy az államépítés tengelyévé tétessenek meg és az egész politikai-társadalmi berendezést szerintük alakítsák át. E nagy komolysággal, sőt fegyverrel is hirdetett tanok azonban — jól értsük meg — nem általános érvényű igazságok, hanem az őket kitermelő nagytájak időnkénti imperialista formulái, amelyek más élettörvényű tájak értékrendjébe szőröstül-bőröstül beillesztve katasztrofális rombolást és végül összeomlást eredményezhetnek.

Ha mérlegre tesszük a Dunatáj és sorsközössége felé irányuló külső erőkisugárzásokat, a következő megállapításokat tehetjük. Először is, a ránk nézve legnagyobb veszélyt kétségtelenül a moszkvai központ irányítása alatt álló eurázsiai térség jelenti, amely egységbontó külpolitikáját és annak hódító fázisát állandóan napirenden tartja és nagy erővel képviseli. Ez tehát a dunai sorsközösség létellensége. A második nagy veszélyt a dinamikus germán térség jelenti, amely egységbontó törekvéseit szintén a hódítás szándékával folytatja és így a dunai népek függetlenségét is fenyegeti. Veszélyes és nagy kockázattal járhat az atlanti táj felaprózó és semlegesítő törekvése is, de ez a politika, mint erre Franciaország és Anglia is hajlandó, építőbb elgondolással cserélhető fel, ha rá ismét alkalom kerülne.

Ha ezek után a Róma-Budapest-Konstantinápoly sorsközösség alapmagatartását vizsgáljuk az említett két veszélyes nagytérrel szemben, a következő észrevételeket tehetjük. A sorsközösség mindegyik tagjának földrajzi határvonalain a természetes elválasztó erők vannak túlsúlyban. Itáliát és a dunai életközösséget a belsőeurópai germán tértől az Alpok torlaszai választják el; az eurázsiai térségtől a dunai életközösséget a Kárpátok magas hegyláncai, a bizánci térséget viszont a Fekete-tenger tükre és a Kaukázus nagy tömege. Ezért a dunai sorsközösség három tagja az utóbbi ezer év folyamán nem is törekedett arra, hogy a szomszédos két óriás térbe tartósan behatoljon, legfeljebb itt-ott stratégiai előterepeket biztosított magának, pl. Galíciát. Amennyiben egyes dinasztiák mégis ilyen irányú külpolitikát folytattak, ez a külpolitika a dunai sorsközösség élettörvényeivel ellentétes politika volt s csak a közösség erőinek pazarlásához vezetett s heves belső ellenállásba ütközött. A dunai sorsközösség alapmagatartása az ellenséges érzületű tájakkal szemben az óvatosság és a határozott védekezés volt. Amíg tehát a dunai sorsközösséggel szemben az óriástájak támadó állásban vannak, — ez a fontos tudnivaló, — a sorsközösség velük szemben defenzív magatartású, záróállást elfoglaló s mint ilyen az európai egyensúly fontos biztosítéka.[2]

Ez a védekezés mindenekelőtt az államhatalom oly megszervezését teszi szükségessé a hármas sorsközösségben, amely az összes erőforrások felett való gyors rendelkezést biztosítja s a széthúzó törekvéseket a legkisebbre csökkenti, tehát a monarchikus felépítésű állami berendezést s a végrehajtó hatalomnak a törvényhozó hatalommal szemben való megerősítését. Jelenti a katonai szempontok előtérbe helyezését és a harcias szellem ébrentartását. Jelenti a nagy intézményeknek, elsősorban az egyházaknak az államfenntartó tényezők közé való besorozását, végül a legfőbb parancsnoki posztoknak olyan népek kezébe való helyezését, amelyeknek a táj önelvű szervezési szabályai leginkább lelkükben élnek, tehát elsősorban a magyar, olasz, török, albán, másrészt a horvát, szlovák és bolgár népek szerepének fontosságát.

A védekezés kifejezésre jut az állam belső felépítésére vonatkozó irányelveken kívül a dunai sorsközösség kulturális életében is, a magas kultúra erős támogatásában és az értelmiségi réteg felerősítésében. A három nagytájból feléje hömpölygő propaganda-hullámokkal szemben ugyanis az itteni sorsközösségben tömörülő kis és középnagyságú népek saját nyelvükön fokozottabb irodalmi tevékenységet kénytelenek kifejteni. Amíg például a mondott tájakban a táj imperializmus elméletét a társadalomnak csak x%-a dolgozza ki és terjeszti, ezek ellensúlyozására és a dunai sorsközösség politikai alaptörvényeinek megmagyarázására a sorsközösségben legalább annyiszor x% értelmiségre van szükség, ahány kultúrnyelv ott használatos. Ezért különös gondot kell fordítani ott a tudománypolitikára, a sajtó, a rádió, televízió és a gondolkodást irányító minden egyéb tényezőre. A közvélemény felvilágosítása és a tájékoztató szolgálat a honvédelemnek itt fontosabb része, mint a szomszédos nagytájakban. Ha e védekező mozdulatokat összefoglaljuk, azt kell kiemelnünk, hogy a dunai sorsközösség belső életében az államhatalom szerepét a táj ösztönzéseinek megfelelően szélesebb alapra kell kiterjeszteni, mint pl. az atlanti tájban szükséges és itt az állam tekintélye alá rendelendő a társadalmi élet egyébként több független intézménye.

A dunai sorsközösség hatalmas védekező eszköze a külpolitika. Itt ez is életbevágóbb szolgálat, mint az óriásterek magabiztos erőkomplexumában. Mert szétszórva, alkatelemeire bomolva a dunai sorsközösség tagjainak nincs és nem is lehet önálló külpolitikája. Valamennyien menthetetlenül a szomszédos nagyterek vonzási körébe zuhannak, azok "csatlósai" lesznek. Ellenben együtt, saját lábukon járhatnak és önálló külpolitikájukat megvalósíthatják. Melyik ez az önálló külpolitika?

Az önálló dunai külpolitika két részből áll. Egyrészt azoknak az előretolt kistereknek hatékony támogatásából, amelyek a dunai betörési kapukat — hágókat és szorosokat — fedezik. Ilyen elsősorban támogatandó terület a Kárpátok délkeleti, külső oldalán elhelyezkedő Ö-Románia (Moldva és Havasalföld). Ennek az előretolt külsőkárpáti bástyának különösen a Foksáni-kapunál lezáródó darabja (Havasalföld vagy Valachia) fontos, amelynek egy része, a Duna és az Olt között elterülő Kis-Oláh-ország, mint Szörényi-bánság hosszú ideig magyar előtartomány volt. A középkori magyar nagyhatalom s később az Osztrák-Magyar Monarchia a kárpáti előtereket mindig különös figyelemben részesítette s politikai szervezetük kialakítását hatékonyan előmozdította. A másik fontos támogatandó terület a Visztula medence körül tömörülő lengyel állam, amely a Kárpátok külső oldalának birtokában fedezi az ázsiai imperializmussal szemben az északkeleti kárpáti hágókat éppen azon a kényes helyen, ahol e hegylánc szélessége a legkisebb, 80 km. A Kárpátok e külső oldala Halics és Lodoméria néven (a mai Galícia) hosszabb-rövidebb ideig a magyar királysághoz tartozott mint annak harci elő-terepe. Amikor azonban Lengyelország kialakult, a magyar-lengyel dinasztikus kapcsolatok révén ezek az északi előterepek Lengyelország kezére kerültek és a lengyel történetben olyan szerepet játszottak, mint a Száva-medence megszerzése a belsőkárpáti térség múltjában: kiindulópontja lett ezen ország nagyhatalmi állásának. Ma a szóbanforgó terület nagyrészben orosz fennhatóság alá került, ami nem felel meg a Dunatáj biztonsági érdekeinek. Hasonlóan figyelemre méltó nyugat felé a germán térségbe erősen belenyúló Cseh-fennsík (Bohémia), amely a szélesen nyitott dunai bejárókaput fedezheti.

A dunai külpolitika egy másik ága messzebb néz és az atlanti tájjal való katonai szövetséget sugalmazza ideális állapotban, mely szövetség egyúttal az európai egyensúly mestergerendáját alkotja. Ez a külpolitikai elgondolás a történelem folyamán több ízben is kibontakozott, az Anjoukorban meg is valósult s az újkor derekán II. Rákóczi Ferenc fejedelem külpolitikájának is tengelyét alkotta. Rákóczi francia-olasz-török-magyar kombinációtól várta a kontinentális egyensúly helyreállítását. Amíg e nagy fejedelem lelkével hazajárt, addig hitével Rómába szállt, testét török földben temettette el, szívét pedig Franciaországba küldette és így is emlékeztetni kívánta az utókort a dunai sorsközösség örökérvényű ideális külpolitikai maximáira.

A dunai sorsközösség önelvű védekezési rendszerében tehát a külpolitikai törekvés kettős: egyrészt a betörési kapuk fedezésére irányul, másrészt egy 'grande alliance' megalkotásával áthághatatlanná igyekszik tenni ezt a tájat az ellenséges magatartású nagyterek számára s az európai egyensúly legkomolyabb biztosítékát nyújtja.[3]

IV. Megállapítások

Összefoglalva elmefuttatásunk kiemelkedőbb mozzanatait, az önelvű dunai sorsközösség politikai élettörvényei az alábbi mondatokkal fejezhetők ki. (1) A vizsgálatunk tárgyát képező területen a természet erői oly elemi erővel érvényesülnek, hogy ott a tartós államépítés kiindulópontjául csakis a tér elve szolgálhat. A belsőkárpáti nagy táj a Szávamedencével összekapcsolva alkotja azt a magot, amely körül a nagy dunai "életközösség" kialakulni hivatott. (2) E dunai életközösség a régi Római-birodalom Appenin tömbjével és a régi Bizánci-birodalom törökbolgár tájaival kölcsönösen egymás felé törekvő tájak, amelyekre a szomszédos nagyterek azonos értelmű nyomást gyakorolnak, azaz őket egyetlen "sorsközösségbe" kényszerítik. (3) E sorsközösség az őt környező veszélyekkel szemben az állam szerepének kidomborításával, belső erőösszpontosítással, továbbá két síkban lezajló külpolitikával védekezik a leghatékonyabban s egyúttal ezen a módon illeszkedhet be szervesen az európai kultúrközösségbe.

____________________

[1] Az atlanti táj jelzett politikai elgondolása sok kockázattal jár Nyugat-Európa számára, hiszen a Dunatáj szétdaraboltságából és lefegyverzettségéből önként következik e táj elemeinek német illetőleg az orosz térség által való fokozatos leigázása, végeredményben az európai egyensúly — a békeállapot — felborítása. Az atlanti táj dunatáji "kis politikája" tehát rövidlátó és háborús veszélyeket magában rejtő politika. E helyett az atlanti táj szempontjából is bölcsebb dolog a Dunatáj egységét helyreállítani s annak sorsközösségét is életre hívni. Ez a közösség ugyanis a veszélyes germán és szláv tájakkal szemben alkalmas a védekezésre és a Földközi-tengeri orosz terjeszkedést puszta létével is akadályozza, vagyis biztosítja az atlanti tájelemek Földközi-tengeri közlekedését. Ez a biztosíték többet ér, mint a görög-jugoszláv fedezet. A Róma-Budapest-Konstantinápoly háromszögre támaszkodó atlanti politika az atlanti táj Duna-völgyi "nagy politikája".

Jóra mutató jel, hogy az 1938 és 1945 után bekövetkezett események nyomán a nyugati közvélemény jelentős része megingott az atlanti kis-politika eredményességében és készséget mutat a helyzet felülvizsgálására.

[2] A záróállás fontossága különösen szembeötlik, ha figyelembe vesszük, hogy az óriásterek csak akkor tehetnek komoly kísérletet az európai hegemónia megszerzésére, ha megelőzőleg már birtokbavették a Közép-Duna területét és rendelkeznek annak energiájával.

[3] A jelen tanulmány keretében nem tárgyaltuk a dunai sorsközösség minden lehető külpolitikai mozdulatát, például a széttagoltság állapotában követendő szabályokat, vagy abban a helyzetben való tennivalókat, amidőn két óriástér köt egymással szövetséget. Azt a sok ismeretlent magában rejtő lehetőséget sem vizsgáltuk, amely az atlanti táj és a belsőeurópai táj teljes összefonódásából születik s amire újabban "Európa egyesítése" néven törekszenek.


Elmélkedés a dunai állambölcseletről egy Szent István-napon

Az Osztrák-Magyar Monarchia lerombolását annak idején (1918) a nyugateurópai közvélemény nagy része kívánatosnak tartotta és megtörténtét általában helyeselte.[4] Amióta azonban ez a birodalom nincs többé, ellenkező eszmeáradat kialakulásának vagyunk szemtanúi. Érthető ez, hiszen a ma élő nemzedékek zöme már megszabadult attól a gyűlölettől és keserűségtől, amely elődeinket áthatotta és más fájdalmak, más keserűségek hordozói. Miért ne szemlélnék hát a letűnt korszakot más szemmel és miért ne alkotnának róla tárgyilagosabb ítéletet?

Ebben az új lelkiállapotban Szent István király, a dunai keresztény magyar állam megalkotójának ünnepe is különleges jelentőségre tett szert, hiszen ö volt a dunai birodalom első megalkotója. Ez az ünnep alkalmat adott az elnyomott dunai népek szabad földön élő képviselőinek arra, hogy szavakba foglalják közös vágyakozásukat a nemrég még véglegesen letűntnek hitt, egészséges dunai államrend után. A "dunai" politikai öntudat feléledése kétségkívül a legjellemzőbb vonása a háború utáni Duna-völgyre vonatkozó politikai állambölcseletnek, amely Szent István magyar királlyal kezdődik, kinek 950 évvel ezelőtt történt megkoronázását ünnepeljük ez év augusztus 20-án. E nagy európai uralkodó műve abban foglalható össze, hogy ő ismerte fel elsőnek a történelem folyamán a Dunatáj reális nemzetközi helyzetét, azét a térségét, amely a nagy magyar Alföld körül helyezkedik el s a szemlélő előtt mint valami hatalmas amfiteátrum jelenik meg. E felismerés eredményeként sikerült neki ehelyen Európa szerves darabjaként tartós államot alkotnia, a Dunatáj első keresztény monarchiáját.

Miben áll e Monarchia európai jelentősége? Abban, hogy általa István király Európa keleti végein egy hatalmas bástyát szervezett és így befejezte Európát kelet felé, amely korábban ez oldalról tárva-nyitva állt. Ez a magyar király tette lehetővé művével, hogy az Atlanti-óceán partjára támaszkodó nyugati Európa minden erejét és tehetségét békés foglalkozások kibontakoztatására fordítsa. A nyugati kultúra legragyogóbb történeti alkotásai — a gótikus katedrálisok, Szent Tamás filozófiája, Descartes művei és a 15.-16. századi nagy felfedezések — csak úgy jöhettek létre, hogy a magyar király biztonságosan őrizte Európa keleti kapuit s a nyugatabbra lakó népeknek nem kellett vérüket áldozniok biztonságuk érdekében. Végeredményben tehát a magyar királyság megalkotása tette lehetővé az akkor még igen gyenge Európának, hogy lerakja azokat az alapokat, amelyeken 19. századi világhegemóniája nyugodott. Európa keleti kapuinak védelme az első Árpád-királyok alatt kizárólag a magyar nemzet vállain nyugodott. De száz év múlva, a 11. század végén, már csatlakozott hozzá a horvát nép és a Magyar Szent Korona alatt az is résztvett ebben az európai hivatásban és hozzá 800 éven keresztül, 1918-ig hű maradt. Amikor pedig a magyarok és horvátok közös királysága 1526-ban az ottomán törökök túlerejének csapásai alatt összeomlott, a vezetés Európa keleti bástyájában a Bécsben székelő Habsburg fejedelmek kezébe került. Ebben a második dunai monarchiában már osztrákok, magyarok és horvátok voltak a főhatalom legfőbb támaszai és együttesen igyekeztek a keleti veszélyt feltartóztatni és egyúttal Európa egyensúlyát is védelmezni, bármilyen formában jelentkezett is a veszély: iszlamizmus, pánszlávizmus vagy pángermánizmus formájában. Mindezek a népek becsülettel teljesítették feladatukat és kitörölhetetlenül beírták a Duna-birodalom gondolatát a történelem könyvébe.

bt_akmi08

A magyarság Európa-védő szelepének jelképes ábrázolása.

E 18. századi rézmetszeten háttérben a római Angyalvár, az európai összetartozás jelképe, elől a magyar királyság és tartományai

Hát miért rombolták le ezt a második Duna-birodalmat, ha az olyan hasznos és szükséges volt mind a dunai népek, mind pedig Európa biztonsága számára? E birodalom belső szerkezete kezdettől fogva a katona eszményen, a vallásos meggyőződésen és az önfeláldozás szellemén épült fel. Olyan erényeken, amelyeket a 19. század végi és 20. század eleji politikusok a maguk racionális-liberális és materialista szemüvegén keresztül "túl szigorúnak", "elavultnak", "divatját múltnak", sőt az "emberi haladással össze nem egyeztethetőnek" tartottak. Szemükben a közös állam nem a közös védekezés szükséges szervezete volt, hanem egy nagy "Bábeli torony", amelyben húsz nyelven beszéltek az emberek és egymást nem értették meg. A Birodalomban csak egy "óriási börtönt" láttak, amelybe a Habsburgok bezárva tartottak házasság, ravaszság és háborúk révén meghódított 52 millió európait, miként ezt a cseh Benes és a cseh Maszaryk elhitették a világgal.

Megengedjük, elképzelhetünk a Dunatájon szelídebb erényeket és kevésbé tarka népességű államokat. De a döntő kérdés az, vajon az ilyen szükségszerűen apró államok biztosítani tudják-e ott, Európa veszélyzónájában, minden szabadság előfeltételét, magát az emberi életet úgy, amint azt mi értelmezzük? Erre a kérdésre a német, majd az orosz lerohanás és megszállás most határozott választ adott nemleges értelemben. Ezért vitathatatlan tény, hogy végzetes tévedés volt a dunai közös állam lerombolása csak azért, hogy annak belső berendezését megváltoztassák. Hiszen csak az őrült dönti össze háza falait, hogy lakását átrendezze.

bt_akmi09

A második világháború tanulságai és a harmadik előkészítése — úgy látszik — meggyőzte az Óceánra támaszkodó európai nemzeteket arról, hogy a Duna-vidéki záróbástya elvesztése miatt ezentúl ők maguk kerültek Európa szélére s nekik maguknak kell fegyverben állni és magukat megvédelmezni. Következőleg, ha új helyzetükben szabadságuk alapvető feltételét, az életet biztosítani akarják, — kereskedőkből, haszonélvezőkből, művészekből és szellemi munkásokból, akik évszázadokon át voltak, át kell alakulniok vitéz katonákká, magukévá kell tenniök a hősi életszemléletet, el kell sajátítaniok az önfeláldozás szellemét és örökösen hadirendben kell állniok. Mi ez, ha nem a végeken lakó népek "túl szigorú" erkölcse? A gondolkodási mód ez új fejlődési szakaszában csak természetes, ha az atlanti népek nagyobb megértést kezdenek tanúsítani egy múltbeli, hasonló szerkezetű állam iránt és természetes az is, hogy másként szólnak a korábban lenézett és kigúnyolt dunai erényekről. Ma határozottan sajnálják a Duna-birodalom eltűnését.

Hasonló megértés jelei kezdenek mutatkozni egyes dunai nemzetiségek részéről is, amelyek nem egyike túláradó örömmel üdvözölte az 1918-as általános politikai részegségben a teljesnek hitt szabadság visszaszerzését. Ma ugyanis a történeti nemzetek mellett, amelyek a múltban is vezető szerepet játszottak a dunai bástyában, — magyarok, horvátok és osztrákok mellett — jelentkeznek más nemzetek is ugyanazon szolgálatra, a régi hivatás továbbvitelére. Itt vannak mindenekelőtt a magyarországi németek, a kárpátaljai ruszinok, a vajdasági szerbek és a szlovákok szabad világban élő képviselői. Az ő jelenlétük a világ minden táján tartott Szent István-ünnepségeken, valamint újonnan felavatott hűségzászlóik, mindannyi bizonyítékai egy új szellem jelentkezésének.

Úgy látszik tehát, a dunai állambölcselet, amelyet először István magyar király (1000-1038) fogalmazott meg s ültetett át a valóságba, újra áthatni készül a dunai nemzeteket. Mindezek most jobban megértik, hogy életük csak úgy biztosítható, ha a földrajz és történelem által sugalmazott megoldást választják: az együttélést egy erős végrehajtó hatalommal bíró közös nagy birodalomban, amely a sajátos dunai erények gyakorlásán és európai szellemiségen épül fel. Éppen ezért Szent István király öröksége a dunai államépítés tekintetében ma is az egyetlen életrevaló politikai tanítás, amelyet újra meg kell valósítanunk mindnyájunk közös akaratából.

____________________

[4] Eredetileg ez az elmefuttatás is francia nyelven készült s az Europe Danubienne c. folyóiratban jelent meg (Paris 1951). Magyar olvasók számára természetesen másként kellene megfogalmaznunk. Mégis ragaszkodtunk ahhoz, hogy az eredeti hangsúlyokat megtartsuk, így legalább érzékelhető, miként kell a mi problémáinkat idegeneknek bemutatnunk.


Az erdélyi városok a dunai államrendben

A nem szakember is azonnal látja, ha ránéz Európa térképére, hogy Erdély abba a földrajzi tájba tartozik, melyet a Kárpátok ívei jelölnek ki s a Duna vízhálózata kapcsol össze szerves földrajzi egységbe. Erdély e földrajzi helyzetéből következik, hogy természetének megfelelő hivatást e nagyobb táj keretében kap, ami abban összegezhető, hogy a dunatáji védelmi rendszerben a legfontosabb sarokbástya legyen. Erdély városai is ezzel a rendeltetéssel kapcsolatban alakultak ki, fejlődtek naggyá és lettek századokon át a dunai államrend szilárd tartóoszlopaivá.[5]

1. Az erdélyi tájat egy 400 m magasan fekvő, túlnyomórészben magas hegyekkel körülvett medence alkotja, amely két szélesen nyitott völggyel, a Szamos és Maros völgyével illeszkedik a Kárpáttér központi tájához, a Magyar Alföldhöz. Más tájakra azonban magasra emelt homlokkal, 2,000 m-re nyúló hegycsúcsokról néz alá és azokkal csak egy-két szűk folyóvölgyön és nehezen járható hágón át érintkezik. Erdély általános földrajzi helyzete és a nagy magyar Alfölddel való szoros kapcsolata érthetővé teszi, hogy legfontosabb két stratégiai útvonalát a Szamos és a Maros völgye alkotja. Ez útvonalak erdélyi végénél stratégiai hivatású, "kulcsvárosok" keletkeztek, egyrészt Kolozsvár és Dés, másrészt Gyulafehérvár. E kulcsvárosok szerepét a nevükben megőrzött "vár" szócska is jelzi.

A dunai államrend szempontjából az Erdélyben lévő három kulcsváros — Kolozsvár, Dés, Gyulafehérvár — közül a legkiemelkedőbb szerep Kolozsvárt illeti. Ez a vár a belsőkárpáti magtáj erőire támaszkodva, — amelyekkel ő áll a legrövidebb útvonalon kapcsolatban, — a stratégiai helyzetű másik két várossal karöltve, a Szamos és Maros völgyét követő úthálózaton át könnyű szerrel ellenőrizheti az erdélyi bástya egész északi és déli részét. Kolozsvárt előnyös katonaföldrajzi helyzete így arra a feladatra jelöli ki, hogy az egységes kárpátmedencebeli állam legfontosabb stratégiai, közigazgatási és szellemi támaszpontja legyen a Királyhágón túl. A történelem ezt a katonaföldrajzi megállapítást mindenben megerősíti. Kolozsvár ugyanis mindannyiszor a leghatalmasabb erdélyi város lett, valahányszor a természet sugalmazásának megfelelően az egész belsőkárpáti térség ugyanazon állami szervezetbe tömörült. Így az egész középkor folyamán 1541-ig, majd az 1790 után következő időkben 1918-ig és azután az elveszett területek visszaszerzését követő években, 1940-től 1944-ig.

Gyulafehérvár földrajzi helyzetéből fakadó jelentősége Kolozsvár fölé akkor emelkedik, ha a Kárpáttér politikai egysége megbomlik és az erdélyi bástya, elvesztve a központi tájjal való kapcsolatát, saját erőire utalva független életre kényszerül a konjunkturális helyzetben. Ez esetben ez a három oldalról magas hegyek védelme alatt álló s beljebb eső város lép előtérbe és a Maros jól kapcsolódó oldalvölgyein át egész belső Erdélyt uralhatja. Ilyen történeti helyzetben lett Gyula-Fehér-Vára Erdély fővárosává két ízben is: Árpád fejedelem idejében a gyulák alatt, akik nagy függetlenséget élveztek, valamint a török uralom idején, az erdélyi fejedelmek korában, akik mindnyájan Gyula-várban székeltek.

2. A délerdélyi városok kialakulásában is az útvonalak játszottak döntő szerepet. Elsősorban az a két út, amelyek egyike a Kárpátok ívét átszelő Olt folyó völgyében a Vöröstoronyi-szorosban halad, másika a Tömösi hágón át vezet Havasalföldre (Valachiába). E két kijáró kapu előtt halmozódnak fel azok az erdélyi medencében termelt ipari és kereskedelmi javak, amelyek a Balkán-félsziget errefelé eső térségében találnak felvevő piacot. Ebből a Havasalföld felé irányuló kereskedelmi forgalomból született meg és növekedett naggyá Nagyszeben és Brassó. E két "kapu-város" sorsával függ össze Erdély második kultúrnépének, a szászoknak sorsa. Jólétük csúcspontja a 14. és 15. századba esik, amidőn a Kárpátok külső lejtői is a magyar vezetésű Dunatáj befolyása alatt álltak. A délerdélyi kapuvárosok tehát elsősorban kereskedelmi hivatásúak, szemben a közigazgatási, politikai és katonai jellegű kulcs városokkal.

bt_akmi10

Az Erdélyi-medence és a Székelyföld városi központjai
A fekete szín az erdővel borított és 1,000 m-nél magasabb hegyeket jelöli, ahol nincs lakosság. Ez a lakatlan és nehezen járható területsáv a Dunamedence természetes határa kelet és dél felé. Európában ez volt a legtartósabb országhatár. — A magas hegyek között, a Maros és az Olt felső völgyében négy székely város virágzik: Gyergyó-szentmiklós, Csíkszereda, Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy (karikákkal jelölve).

3. Erdély harmadik városi övezete és egyben harmadik fajta várostípusa a Keleti Kárpátok magas fekvésű medencéiben: a Gyergyói, Csíki, Kézdivásárhelyi és Háromszéki medencében keletkezett s neveik Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy. E városok elsősorban helyi jelentőségűek, kisugárzásuk saját medencéjük határain túl nem terjed és inkább mezővárosok, semmint szokványos értelemben vett ipari, közigazgatási és katonai jellegű tömörülések. E mezővárosok a magyarság legkeletibb ágának, a székelységnek néprajzi területén állnak és politikai jelentőséghez a nyugati magyar városívhez, Gyulafehérvár-Kolozsvár-Dés vonalhoz illesztve jutnak. E két városi övezet ugyanis mint valami hatalmas kar átöleli egész Erdélyt, melynek mértani középpontjában helyezkedik el a nagy jövőre hivatott gyönyörű Marosvásárhely.

Erdély harmadik népe, a magyar és szász letelepedése után beszivárgott románság (oláhok) nem alapított és később sem nyert külön városokat. Mint Erdély politikai és kulturális feltárása után érkező és századokon át hegyi pásztorkodással foglalkozó népelem, a múltban csak egyes külvárosokat lepett el. 1918 után azonban, amidőn az akkori konjunkturális viszonyok között a főhatalom birtokába jutott, nagy mohósággal vetette rá magát városi központok szerzésére és ebbeli törekvését a másik két erdélyi nép, az őslakos magyarok és az utóbb jött szászok kultúr-központjainak erőszakos elrománosításával igyekszik megvalósítani. Az erőszakos románosítás elsősorban a Havasalfölddel (Valachiával) régtől fogva kereskedelmi kapcsolatban álló Nagyszeben és Brassó városokra irányul, valamint a román környezetben lévő Gyulafehérvárra. Legújabban pedig a nagy magyar hídfő, Kolozsvár a célpont. A két előbbi városból a román politika a természetellenes Nagy-Románia számára olyanfajta katonai és közigazgatási támaszpontot akar kiépíteni Kolozsvár fedezetével, mint aminők az önelvű belsőkárpáti államszervezés szempontjából Kolozsvár, Dés és Gyulafehérvár. A szászok zömének Erdélyből való kitelepítése e városok elrománosítását megkönnyíti. A románok által ostromolt városok jövőjével, az értük folyó csata kimenetelével szorosan összefügg a magyarság keleti ágának sorsa.

bt_akmi11

Áttekintve az erdélyi városok földrajzpolitikai helyzetét és történeti múltját nyilvánvaló, hogy az önelvű kárpáti államrendben Erdély nyugati városai elsősorban politikai és katonai téren hivatottak vezetni, a délerdélyi határvárosok kereskedelmi gócpontok, a székely néptalajon keletkezett városok viszont helyi és nemzetpolitikai feladatokat teljesítenek. De az is világos, hogy a románság újabb keletű várospolitikai törekvései oly természetűek, amelyek nemcsak Erdély belső néprajzi egyensúlyát veszélyeztetik, hanem egyúttal a belsőkárpáti államrend tartós szétbontására és az európai egyensúly megbontására irányulnak. Ezért az erdélyi román uralom felszámolása és az Erdélyben élő román népelem csökkentése általános magyar és európai követelmény.

____________________

[5] Erdély nevét általában a latin Transylvania, Ultrasilvania jelentésével egyezően szokták magyarázni, "erdőn túli táj" értelemben, a dolgot a Kárpátok külső, keleti oldaláról nézve. A név kétségtelenül régi és magyar, minden bizonnyal a Kr. e. évezredek valamelyikéből származik, amikor ott az első honfoglaló magyar törzsek megjelentek. Megtaláljuk ugyanis ezt a nevet több más helyen is, ahol az ősmagyarok nagyobb csoportjai telepedtek meg. Észtországban pl. Ardala alakban, Franciaországban mint Ardennes, a Régi Keleten pedig országnévként Ur-Artu alakban, az Asszíria felett elterülő erdőkkel borított hegyvidék neveként. Herodotos is említi a nevet, amikor a szkítákról szól, akik első ékei a Kr. e. II. évezredben érkeztek el a Maros forrásvidékére, "Erdőországba" (Woodland). Mivel a név felsorolt előfordulásai mindig nagy erdőségekkel borított tájakat jelölnek, aligha kétséges, hogy az Erdély szóban valóban az erdő fogalma nyert megörökítést. — A románok által használt Ardeal a magyar névből ered; a szónak a románban nincs etimológiája. A név tősgyökeres magyar volta miatt a románok újabban tartózkodnak használatától és helyette a latinos formát, Transylvaniát hozzák forgalomba.


Ottó kir. hg. Európáról és Magyarországról

A közelmúltban Ottó királyi herceg három francia nyelvű tanulmányt tett közzé s azokban Európa jelen helyzetéről, jövőjéről és a Duna-vidék sorsáról értekezik.[6] Gondolatait a következő szempontok szerint csoportosítja: kiindul Európa geopolitikai helyzetéből, azután tárgyalja kontinensünk mai elrendezését, majd keresi annak magyarázatát s végül előadja nézetét a Duna-táj új felépítési módjáról. Az olvasó a tanulmányokból azt a benyomást nyeri, — a szerző éppen ezt akarta elérni, — hogy Európa mai tragédiája a Duna-táj nagyhatalmi szerepének megszüntetéséből ered s így addig nem is lesz nyugalom a kontinensen, amíg az a táj régi politikai szerepét vissza nem nyeri. A királyi herceg előadása voltaképpen tehát hatalmas védőbeszéd a mindnyájunk által óhajtott új elrendezés érdekében.

Sajátságos, hogy az emigráció sajtója ezekkel a vitán felül értékes és jelentős eszmefuttatásokkal eddig érdemben nem foglalkozott, noha a szerző mindhárom előadásában megmondotta, hogy gondolatainak és terveinek megvitatását elsősorban az emigrációk képviselőitől várja. Talán nem tévedünk, ha az emigrációs sajtó hallgatását annak a paradox helyzetnek tulajdonítjuk, hogy az illusztris szerző gondolataihoz egyebek közt azért is óvakodnak hozzászólni, mert esetleges helyeslésüket vagy észrevételeiket az úgynevezett király-kérdésben való politikai megnyilatkozásnak fogják fel, — egy igen-nek, vagy nem-nek. Bár a közvélemény felfogása kétségtelenül ez, a hallgató álláspont mégsem helyeselhető, egyrészt mert a király-kérdésben úgysem az emigráció, a nemzet e töredéke hivatott dönteni, hanem az arra illetékes nemzet vagy nemzetek egyeteme, másrész az új országépítés megtárgyalásában mégis csak illik, sőt kötelesség minden arra képes embernek résztvennie, hacsak azt a látszatot nem akarják kelteni, hogy hallgatásukkal maradéktalanul elfogadják a szőnyegre vetett javaslatokat. — Ezek előrebocsátával megkíséreljük a szerző felfogását röviden bemutatni és bátrak leszünk hozzáfűzni nézeteinket, amelyek idestova negyedszázad óta folytatott beható Duna-vidéki tanulmányaink és bőséges tapasztalataink alapján alakultak ki bennünk.

I. A királyi herceg szerint Európa békéjét az újabb korban két imperializmus zavarja: a pángermánizmus és a pánszlávizmus, vagy e kettő összefonódásából eredő óriási veszély, az úgynevezett rapalloi politika. E két vagy kettős veszély ellen Európa úgy védekezhet, ha a földrajz, a történelem, a kultúra és a vallás állandó jellegű tényezőinek útmutatásait követve, szilárd és tartós keretekben szervezkedik. Nyugati részei nemzeti államokba tömörülnének (Spanyolország, Franciaország, stb.), keleti részei pedig birodalmakba. Ez utóbbiak gondjára volnának bizandók Európa természetes záróállásainak, a Kárpátok ívének és a Boszporus szorosainak őrizete. Ami különlegesen a középütt elhelyezkedő Németországot illeti, ezt az országot a westfáli béke (1648) vagy a bécsi kongresszus (1815) határozatainak szellemében kellene újjárendezni. Az így felépített Európa végül federációs kötelékkel egységbe volna kapcsolandó. Körülbelül ebben az eszményi, békés állapotban volt kontinensünk az első világháború előtt, az Osztrák-Magyar Monarchia és az Ottomán Birodalom fennállása idején.

Ezzel az eszményi állapottal szemben minő a mai helyzet? A pánszláv imperializmus, a bolsevizmus formájában jelentkezve, nyugat felé ma egészen a Hamburg-Trieszt vonalig nyomult előre, s ezzel elszakította Európa területe 27%-át, benne évszázados védőbástyánkat, a Kárpátokat, leigázta lakossága 25% -át, megfosztotta a maradék nyugati részek gazdasági életét a Marshall-segélynek megfelelő évi kereskedelmi kontingenstől, úgyhogy mindezek következtében egész kontinensünk életveszélyes helyzetbe sodródott. Ez a helyzet a kettéosztott világ — "Nyugat" és "Kelet" — mindegyikének szempontjából tarthatatlan, ezért előbb-utóbb háborúhoz vezet, akár a Szovjet maga, akár Nyugat kezdeményezze azt. Látva e kimenetelt, a királyi herceg úgy véli, Európának politikailag is fel kell készülnie az új összeütközés eshetőségére és már most terveket kell készítenie a kontinens és különösen annak archimédeszi pontja, a Duna-táj politikai újjászervezésére, nehogy az esetleg rohamosan beálló felszabadulás szellemileg készületlenül találjon bennünket.

Miután a szerző ekként megvilágította témáját, felveti a kérdést, vajon miként alakult ki a jelen tragikus helyzet? Ügy, — feleli, s ezt nagyon kiemeli, — hogy a sorsunk irányításával foglalkozó államférfiak hűtlenek lettek azokhoz az alapvető államszervező elvekhez, törvényszerűségekhez, amelyeket követve elődeink naggyá tették világrészünket. Ezek a törvényszerűségek azt írják elő, hogy "a magas értelemben vett politikában ... sosem szabad az u.n. politikai elgondolásokat elválasztani a gazdasági, kultúrális, vallási és — főleg — történeti és földrajzi meggondolásoktól." Ám Európa felelős politikusai a XIX-XX. század fordulóján abba a hibába estek, hogy a nemzetiségi elvet, a nyelvi azonosságot, ezt az egyetlen és másodrangú államalkotó tényezőt kizárólagos építési alappá léptették elő s ebben az egyoldalú szemléletben megátalkodva, Európa keleti felét felforgatták, szétrombolva az Osztrák-Magyar Monarchiát és módfelett meggyengítve az Ottomán Birodalmat. Ugyanezt a hibát súlyosabb körülmények között a teheráni és yaltai egyezmények szellemében 1947-ben megismételték. A következmények sem 1919-ben, sem 1947 után nem maradtak el, mert az így keletkezett politikai, gazdasági, stratégiai űrbe a két veszélyes imperializmus, — a német és a szláv, — egymásután behatolt, katasztrófába sodorva egész Európát.

Mi a kiút e szörnyű helyzetből és hogyan volna felépítendő Európa jövő szerkezete? A királyi herceg erre az európai történelem szellemében így válaszol: Oroszország visszaűzendő "természetes határaira", a birtokállományát visszaszerző Európa pedig federatív egységbe szervezendő. — Ami különlegesen a dunai tájat illeti, azt is az európai federációba kell beépíteni, de nyomós okok miatt, mint külön tájfederációt. Ez utóbbi is a természet útmutatása, tehát a földrajz, a történelem, a nyugati keresztény kultúra és a gazdasági adottságok szerint volna felépítendő, területileg a régi Osztrák-Magyar Monarchiára korlátozva, kizárva belőle mégis a Kárpátokon kívül elterülő lengyel tartományokat. A dunai táj-federációba tartoznék tehát Magyarország, Szlovákia és Horvátország, szóval a belsőkárpáti térség, azonkívül Csehország és Ausztria, mint e belső térség előterei, hogy csak a nagyobb "államokat" említse. Hogy azonban ténylegesen majd hány "állam" lesz a dunai federáció megszabott területén belül és hol húzzák meg azok egymásközti határait, ezeket a kérdéseket a "népi önrendelkezés" elvének alkalmazásával, helyesebben népszavazással döntsék el, a vegyes lakosságú területek eldöntetlen kérdéseit európai döntőbíróság elé utalva. Az egyes államokban még fennmaradó "nemzetiségi" (kisebbségi) kérdést egy közös birodalmi statutum szabályozná s ellenőrzése is birodalmi szerv hatáskörébe tartoznék. Ami végül a kitelepítetteket illeti, nekik joguk legyen hazájukba visszatérni.

A dunai tervezetet — jegyzi meg a szerző — Roosevelt elnök egy vele folytatott személyes beszélgetés során, 1941 nyarán, szervezési alapként elfogadta. A terv azonban Oroszország háborúba való beavatkozása és növekvő befolyása nyomán csakhamar feledésbe merült, úgyhogy a következő évben már senki sem beszélt róla. Helyette a teheráni és yaltai határozmányok lettek irányadóvá s így került a sor az 1919-es szerencsétlen páriskörnyéki békék súlyosbított formában való újabb kiadására, 1947-ben.

Amerika keserű szemrehányásban részesül a cikkíró részéről, amiért elejtette az egészséges dunai felépítés tervezetét és engedett Sztálin befolyásának. Úgy látszik, jegyzi meg, túlságosan korán nehezült vállaira a nyugati világ vezetése, mert e szerep betöltésére diplomáciailag és politikailag nyilvánvalóan éretlen volt. Bár azóta Amerika sokat tanult, az európai politika vezetésére még ma sem alkalmas. Amerika helyett a királyi herceg Franciaországban véli felismerni azt az országot, amely az európai újjászületést, a feltámadás folyamatát elindíthatná és az átrendezést sikeresen megvalósíthatná. Keresztény ország ez a Franciaország, nyugati szellemű és nagyhatalom is, azonfelül gazdag diplomáciai tapasztalatokkal rendelkezik, úgyhogy reá kell építenünk. Szerző meg van arról győződve, hogy Franciaország a történelem hívására "Igen"-nel felel.

II. Ha most az alábbiakban az előadáshoz egy-két kiegészítést javasolunk, azt elsősorban azért tesszük, hogy a következő tanulmányok vele számolhassanak és a királyi herceg felfogása közelebb kerülhessen az általunk oly fontosnak tartott elvekhez, de egyúttal a valósághoz is.

Első észrevételünk a Dunabirodalom területi alapjára vonatkozik. Az új birodalom megalkotásakor nézetünk szerint is elsősorban a táj saját törvényszerűségeire, saját érdekeire kell figyelemmel lennünk, hogy ez a politikai test szilárd, tartós legyen, azaz valóban azoknak a népeknek akaratára épüljön fel, amelyeknek érdekazonossága a történelem folyamán ilyen értelemben nyilvánult meg, amelyekben tehát hihetőleg a jövőben is meglesz az új birodalomhoz való ragaszkodás. Az a szerep viszont, amit e Birodalom az európai "egyensúlyozásban", a két imperializmus feltartóztatásában játszhat, csak következmény lehet, az önvédelemből eredő természetes magatartás, nem pedig kiindulópont, nem irányelv a birodalom területi alapjának kiszabásához. Ilyen értelemben az új dunai politikai testet csupán az Alpok, Kárpátok, Al-Duna, Drina és Adria vonalával körülhatárolt területre, az úgynevezett belsőkárpáti térségre tanácsos szorítani. Semmiképen sem lenne tehát üdvös az összefogást a cseh területre kiterjeszteni és nagyon kétséges, hogy abba a mai Ausztria beléfoglalható volna. Indokaink a következők.

Csehország a Dunatájnak csak stratégiai nyúlványa és politikai dinamikája nem belsőkárpáti értelmű, hanem azzal ellenkező. Ezt a tényt a történelem újabb századai bőségesen igazolják, főleg amióta a népakarat s politikai döntésekre befolyással bír. A cseh nép képviselői túlontúl sokszor kimutatták ezt a sajátosságot, amit kénytelenek vagyunk tudomásul venni. Hogy csak a XIX. és XX. századra szorítkozzunk, emlékezzünk, vajon 1849-ben nem egy cseh politikus volt-e az, gróf Kolowrat, aki Ferenc József császárnak azt tanácsolta, hogy a belsőkárpáti térség hagyományos regeneráló mozdulatát az Európán kívüli orosz hatalommal veresse le? Nem ő volt-e az és társai, akik a szlávizmus erőinek kifejlesztését és igénybevételét belpolitikai fronton is mindig hangoztatta? 1867 után szintén egy cseh politikus, Hohenwart gróf akarta széttagolni a belsőkárpáti teret. Es kik utazgattak azután is szüntelenül Moszkvába, kezdve Riegerrel? Később is, nemde egy cseh politikus, Kramarz volt az, aki orosz hercegeket akart a Monarchia szétrombolása után annak egyes darabjai élére állítani? No és a legnagyobb rombolója a dunai egységnek nemde megint cseh politikusok voltak Masarykkal és Benessel az élen? Benes később is, amikor célját elérte, minden elképzelt külpolitikai tájékozódást kipróbált, csak épen a dunai összefogást utasította el konok makacssággal, mint a cseh érdekekkel homlokegyenest ellenkező megoldást. Benes volt az, aki telebeszélte fejét az első világháború alatt Clémenceaunak és Lloyd Georgenak, a második világháború alatt rossz útra tanácsolta Rooseveltet és maga kétszer is szövetséget kötött Moszkvával. Különösen súlyosan esik a latba, hogy e mögött a cseh ember mögött az egész cseh nemzet felsorakozott, szinte az utolsó szál emberig. A szerkezeti és politikai érdekellentéteken felül, itt vannak a ma elkerülhetetlen népi mozzanatok is: a csehek századok óta szívósan és tudatosan törekedtek arra, hogy a szomszédos népeket felfalják, a magyarokat, szlovákokat, németeket magukba olvasszák, — ahogy a múltban már felszívták a morvákat. Vajon mit akarunk mi kezdeni az új Dunabirodalomban a csehekkel és Csehországgal?

Csehország iparilag és stratégiailag csak akkor válna a Dunabirodalom javára, ha a cseh nép politikai gondolkodását meg lehetne szüntetni, őket "apolitizálni". Erre azonban a XX. században európai gondolkodású embernek sem módja, sem gusztusa nem lehet. Ezért hagyjuk a cseheket magukra, — jobban fogják ők magukat érezni a lengyel-balti tájfederáció keretében és mi is csak nyerhetünk az ő destruktív szellemük és megalomániás fantáziájuk kikapcsolásával. A Dunabirodalommal kapcsolatban tehát Csehországról és cseh népről ne beszéljünk.

Az első pillanatra talán fontosnak látszik Ausztria jelenléte a Dunabirodalomban, a Bécsi-medence útcsomózó jellege és az Inn völgyén át vezető közlekedési főútvonal miatt. Ha azonban meggondoljuk, hogy a Szlovénföld többé nem tartozik Ausztriához és hogy ennek a Dunabirodalomba való természetes bekapcsolásával a Budapest-Nagykanizsa-Laibach-Trieszt elsőrendű vasúti vonallal közvetlenül kapcsolatba jutunk a dunai életközösség legfontosabb szövetségesével, Olaszországgal, akkor Ausztria esetleges bekapcsolása sokat veszít értékéből. Ha ezenfelül az az eset áll elő, hogy Ausztria Bajorországgal és a többi katolikus német résszel lép kapcsolatba, — ez esetben Nyugat-Magyarország (Burgenland) vissza-kebelezése nem lehet kérdéses, — a hazatérő alpesi záróvonalak birtokában a Dunabirodalom nyugat felé is elnyeri földrajzilag megvalósítható stratégiai befejezettségét. Ausztriát tehát sorsára bízhatjuk; az ő sorsa iránti "semlegességünk" a szomszédos Németbirodalommal való szükséges jóviszonyunk miatt egyébként kívánatos is.

Ha az elsőrendű stratégiai és politikai meggondolásokon túlmenőleg, országépítési szempontból nézzük a belsőkárpáti térség és az alpesi előtér viszonyát, azaz a Bécsi-medence és a tiroli mag körül felépülő "Ausztria"-kistér idevágó politikai dinamizmusát, akkor is erre az eredményre jutunk. Ez a táj ugyanis éppoly nagyzási hóbortra ösztökéli vezetőit, akárcsak a Cseh-medence. Vele is egy tragikus világpolitikai helyzet alkalmával léptünk kapcsolatba, mint a csehekkel, a török imperializmus korában, de az e kapcsolatokhoz fűzött remények nem teljesültek be. Ausztriát inkább érdekelte belsőeurópai hegemóniájának kialakítása (a német tér feletti uralom megszerzése), flandriai, hollandiai, sőt spanyol birtokok bekebelezése, semmint a pogány török kiűzése. A török-korbeli magyarhorvát végvári kapitányok írásai, a temérdek idevágó országgyűlési panasz bőséges bizonyíték erre. S a török kiűzése végül is egyetemes európai erőfeszítéssel ment végbe. Az osztrákok később is, ahelyett hogy a Kárpátmedence politikai szerepének helyreállításában testvériesen segítettek volna, állammaximaként állították fel, hogy ez a terület soha ne egyesülhessen, hanem örökre széttagolva maradjon. Ezt a politikát a bécsiek 1849-ben emelték a tökély fokára s Erdély visszakebelezése, a határőrvidék "polgárosítása" ellen az utolsó percig tiltakoztak és hadakoztak.

Ezenfelül Ausztria a belsőkárpáti térség népeire is veszélyes. 1526-tól kezdve szinte állandóan úgy viselkedett, mint a germanizmus előőrse, igazi "Ostmark". Emlékezzünk csak az első bécsi központi kormányszervek, a Geheimer Rat, a Hofkriegsrat és a Hofkammer szerepére, I. Ferenc és II. József germanizáló politikájára, a 49 utáni német abszolutizmusra, és az Ausztriával bővült Németbirodalom "disszimilációs" törekvéseire. Emlékezzünk a Schober-féle Anschluss-tervre, a tiroli és salzburgi "99%-os" völkisch-szavazatokra és arra, hogy 1938 márciusában Bécstől Salzburgon Innsbruckon keresztül utazva egész a határig mindenütt feltartott karokkal üdvözölték arra haladó vonatunkat jeléül a nép igazi érzelmeinek. Az osztrákok ma is nagyokat hallgatnak a jövőről, "életbevágó okok miatt", ahogy egy a birtokunkban lévő fontos osztrák külügyminisztériumi iratban olvassuk. S ez ellen a népi állományt, politikai szabadságokat veszélyeztető osztrák magatartással szemben a régi nagy magyarok, Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi és Kossuth vezetésével az egész belsőkárpáti térség védekező mozdulatokat tett, amit Ausztria nem késett a nyugati világ gúnytárgyává tenni, vezéreinket és népünket is Erz-rebelleknek nevezve. Mindebből világosan következik, hogy Ausztria nyugat felé húz s a belsőkárpáti térségben hegemóniára törekszik.

Mi ezeket a tényeket nem szemrehányásként említjük fel, hisz minden a múlté, a fájó sebek behegedtek, de amikor számadást vetünk, hogy kivel lakjunk egy fedél alatt, mégis gondolkodnunk kell! Vajon nem elég érv-e mindez arra, hogy az osztrák nép a dunai hivatást csak német vezetés alatt képzeli el, annak összes következményével? Kell-e nekünk ez a perspektíva, ez a tehertétel az új Dunabirodalomban? Nézetünk szerint — s most őszintén szólunk — az osztrákokkal is jobb viszonyban lehetünk, ha ők maguk döntik el, mit akarnak, s ne próbáljuk őket befolyásolni.

A Dunabirodalmat szorítsuk tehát azon népek területére, amelyek ezer és egy tanújelét adták a múltban a dunai életközösséghez való ragaszkodásuknak, a Kárpátoktól az Adriáig és csak azokat a fő stratégiai vonalakat vegyük be, de azokhoz aztán körömszakadtáig ragaszkodjunk, melyek a védekezéshez feltétlenül szükségesek és egyben elégségesek is: a Kárpátokhoz, az Al-Duna vonalához, a Drínához, az Adriához és az Alpok első felgyűrődéseihez. Ez a terület egységes földrajzilag, egységes történetileg, egységes lelkileg és egységes politikai akaratát tekintve is. Ez a terület elég erővel bír ahhoz, hogy a veszélyes kisterek nagyzási hóbortját fékezze, a keleti veszedelmet feltartóztassa és népei boldogságát majdan fiaira is átörökíthesse. Ez a terület Szent István koronájának klasszikus területe, a mi közös "Hazánk", a Dunabirodalom szilárd fundamentuma.

A másik gondolat, ami emigrációnk szívén fekszik és politikai gondolkodásunk tengelyében áll, a Dunabirodalom szerkezetére vonatkozik. Ebben a vonatkozásban ma általában mindenki arra helyezi a hangsúlyt, kétségtelenül a közelmúlt történelem hatása alapján, hogy az új államszerkezetben a népi vonatkozású mozzanatok kielégíttessenek. Helyes. Azokat ki kell elégíteni és ki is lesznek elégítve, széles körű népi önkormányzatok keretében, azaz "federációs" módon, hogy divatos kifejezéssel éljünk. De nem szabad, hogy e mellett homályban hagyjuk a másik, éppen olyan fontos, emezt azonban megelőző mozzanatot, az összefogó birodalmi szervek felvázolását. Mert közös szervek nélkül, laza federációban, a mi biztonságunk abban a veszélyzónában, ahol élünk, nem lehet tartós. Ott erős központi hatalom kell és erős végrehajtó hatalom minden közös ügyben, jelesül a külpolitikában, a honvédelem terén és a gazdasági ügyekben. Mivel ezek a szervek közösek, egységesek lesznek és végeredményben ezek adják meg a Dunabirodalom legfeltűnőbb jellemző vonását, kifelé és befelé egyaránt, azért jobban tesszük és helyesebb is únióról (és nem federációról) beszélni. Vagy ha a speciális dunai kettősséget, — a külön népi tudatot (federációs oldal) és az egységes államtudatot (únió oldal) hangsúlyozni akarjuk, — mondjunk "federációs úniót". Federációs únió lenne tehát a Dunabirodalom ésszerű, az elképzelt helyzetnek megfelelő, helyes szerkezeti formája és elnevezése, — használjuk tehát a jövőben tudatosan ezt a terminológiát.

Mivel a Dunabirodalom maga a tulajdonképpeni "állam", — azaz a szuverén test, — logikusabb volna nem a birodalmat alkotó "államokról" beszélni (ez a laza szerkezetű konfederáció terminológiája), hanem inkább Birodalmat alkotó "népekről". A helyes terminológia elejét venné sok félreértésnek. Azt sem tartanánk szükségesnek, hogy az egyes fontos kérdések eldöntésében igénybeveendő "népszavazást" a rossz hangzású "népi önrendelkezés" joggyakorlásának nevezzük. Ezt a kifejezést szuverén államokba való tömörülésre patentírozta a szerencsétlen első világháború. Itt pedig nem arról van szó, hogy a Dunabirodalomba tartozzanak-e, avagy azon kívül alkossanak államot, hanem csak autonómiákba való tömörülésről és az autonómiák egymásközti határairól. De még ilyen népszavazástól is idegenkedünk, hiszen itt az állami szerkezetet lényegben érintő kérdésről van szó, aminek jól vagy rosszul való eldöntése a szavazat alá nem bocsátott első főelvet — a Dunabirodalom egységét — erősen meggyengíthetné az esetleges túlságos belső felaprózással. A szavazópolgárok zöme általában véve sem képes ilyen nagy horderejű, erősen tudományos műveltséget igénylő kérdések szakszerű elbírálására. 1919 után például Kalotaszeg vidékén akartak népi önrendelkezéssel "Kalotaszeg és vidéke államot" alkotni, — a külön postabélyeg tervezete már el is készült !

Nagyon fontosnak tartjuk végül a birodalom szerkezetével kapcsolatban arra rámutatni, hogy az egyes dunai népek népi állományát ért sérelmek és a népek földrajzi elhelyezkedésében előállt erőszakos eltolódások jóvá tétessenek. így, — miként a királyi herceg is javasolja, — a visszatelepedés jogát biztosítanunk kell mindenkinek. De ez a jóvátétel nem vonatkozhat csupán az 1945 után bekövetkezett dolgokra, mert a népi erőszakoskodások nem a bolsevizmus behatolásával kezdődtek, hanem 1919-ben, amikor a románok egy tömbben 200,000 magyar tisztviselőt és tanszemélyzetet utasítottak ki Kelet-Magyarországból, a szerbek, csehek és osztrákok ugyanannyit a Délvidékről, Felvidékről és a Dunántúl nyugati elszakított részeiből és azok helyébe ugyanannyi idegen elemet toltak át a belsőkárpáti térségbe. Újabb százezres eltolódások keletkeztek a politikai-néprajzi célzatú cseh, román és szerb földbirtokreform során, valamint a további üldözések alatt. A népiség rovására elkövetett bűnök jóvátétele tehát conditio sine qua non-ja a dunai egyetértésnek és megbékélésnek és azt 1919-cel kell kezdenünk. Enélkül a jóvátétel nélkül hamis lenne minden újabb "vérszerződés", amit pedig meg kell cselekednünk, ha törik, ha szakad.

Túl a Kárpátokon, ami történik, elsőrendű érdekünkbe vág. Ezért mi nem tartjuk elégnek az oroszok visszaűzését "természetes határukig", mert Oroszországnak épp az a baja, hogy nincs természetes határa s emiatt "dinamikus". Ha pedig ez alatt a kifejezés alatt az 1914-es orosz határokat kell értenünk, odajutunk, hogy keleti határainkon egy behemód nagy ország marad s annak nyomása iszonyatos erővel nehezedik majd birodalmunkra. Ezért nekünk Oroszország demokratizálására kell törekednünk, arra, hogy visszaadják szabadságukat az ukrán népnek, a baltiaknak, finn-ugoroknak és török-tatároknak egyképpen. Tehát egy westfáli békét sürgetünk Oroszország számára, hogy egyszer s mindenkorra végezzünk a keleti imperializmussal. Ennek hiányában Németország túlságos meggyengítése végzetes lehetne számunkra, csak fiainkat gyászolhatnánk nemzedékeken keresztül.

Rapallo?! Ez a figyelmeztetés kell szóljon Nyugat-Európának is, nemcsak Németországnak. Mert van "francia Rapallo" és van "angol Rapallo" is. Az első világháború éppen egy ilyen Rapallo — francia-orosz és angol-orosz szövetség — jegyében zajlott le, úgyszintén a második. S ma is fennáll a francia-orosz és az angol-orosz szövetség, immár harmadszor a történelem folyamán, hogy a korábbi Rapallokról, — mint a "legkeresztényebb király" címét viselő francia király és a pogány török szövetségéről a Dunabirodalom ellen, — bővebben ne beszéljünk. Ezek ellen a Rapallok ellen, minden Rapallo ellen, természetes, nekünk teljes erőnkből védekeznünk kell, mert Európa árulója mindenki, aki ebbe a térségbe idegen hatalmat akar bevezetni.

Végül még egy szerény észrevételt óhajtanánk tenni, Amerika és Franciaország dunai politikájára vonatkozólag és arra, kire támaszkodjék emigrációnk külpolitikája? Kétségtelen, hogy a második világháborúban a kevés diplomáciai tapasztalattal rendelkező Amerika nagyot tévedett a mi rovásunkra és egyben a saját maga rovására is. De vajon ez elég indok-e arra, hogy most a francia kockára tegyünk, amikor Franciaország, bár már gazdag diplomáciai tapasztalatokkal rendelkezett, 1919-ben mégis ugyanily hibát követett el? Es még hozzá mekkora adag gyűlölettel! A valóság az, hogy mind a két helyen, Amerikában és Franciaországban is, mind a két háború folyamán cseh "szakemberek" voltak a tanácsadók, különösen az a Benes Edvárd. Ö vette rá annak idején a franciákat a Monarchia lerombolására és ő volt az, aki Rooseveltet rossz útra tanácsolta. Ma mindez történelmi tény. Vajon ennek ismeretében nem állna-e közelebb az igazsághoz, amire törekszünk, ha — az amerikaiak felelőssége mellett — a dunai népek igazi sírásójaként Benest neveznénk meg, akiről a királyi herceg előadásai nem szólnak? Ebből a teljesebb látószögből viszont önként következik, hogy a dunai emigrációk talán mégis többet várhatnak Amerikától, amely időközben sokat tanult, semmint Franciaországtól, bármennyire rajongunk is a francia kultúráért, miként s sorok írója is.

Mindezek a kiegészítések és szerény észrevételek egy a Hazája sorsáért aggódó magyar és dunai hazafi szívéből erednek, amelyek távolról sem csökkentik a királyi herceg nagy érdemeit.

____________________

[6] 1. Otto de Habsbourg, Position de l'Europe. Fédération, 1951 augusztus-szeptemberi szám.— 2. Otto de Habsbourg, L'avenir de l'Europe. Fédération, 1952 február-március. — 3. Otto d'Autriche, L'édification de l'Europe et le rôle du Bassin danubien. Politique étrangère, 1952 október.
 


A szovjet blokk balkáni törekvései 1945 óta

A második világháború befejeztével a nyugati hatalmak sietve leszerelték Európában állomásozó milliós hadseregeiket s iparukat is újra a békés termelés szolgálatába állították. Nem így cselekedtek a győztesek táborához tartozó kommunista országok: Oroszország és Délszlávia. Ennek következtében a sokmilliós szovjet hadsereget nem számítva, Délszlávia lett Európa első katonai hatalma 500,000 főnyi hadilábon álló seregével és egymilliós tartalékával.

A nyugati érdeklődőknek, hogy mire tartogatja Titó tábornagy ezt a nagy haderőt, azt válaszolták: "Bizonyos eshetőségre." Mi lehetett ez az eshetőség, amikor ekkora hadseregre a háború befejezése után biztonsági szempontból már semmi szükség sem lehetett, hiszen az Óceán mindkét partján örök békéről beszéltek az emberek és a világ megosztása, angolszász illetve szláv hegemónia alá helyezése befejezett dolog volt. Mindenféle ködösítő magyarázatot próbáltak forgalomba hozni a nyugtalanító tény indokolására, csak éppen azt nem mondták meg, amire azonnal rájöhettek volna bármely történelem- vagy földrajzkönyvbe való értelmes betekintés után. A szláv bolsevista népek ugyanis saját szempontjukból korántsem tekintették befejezettnek a háborút, hanem úgy vélték, csupán célkitűzéseik egy újabb állomásához érkeztek el: a nyugati hatalmaiénak a Földközi-tenger keleti feléből váló kiszorításához. E feladat elvégzésére elsősorban a szovjet-blokk délnyugati bástyáját, Jugoszláviát szemelték ki, melyet a szomszédos Bulgária támogatni hivatott.

Délszlávia a faltörő kos. — Délszlávia valóban a legalkalmasabbnak látszott e terv megvalósítására. Egyrészt azért, mert a háború alatt tanúsított magatartásával és a hagyományos nagyszerb igények hangoztatásával legjobban leplezhette messzemenő következményekkel járó tervét, másrészt mert katonaföldrajzi helyzete a legjobb lehetőséget kínálja e támadó jellegű feladat elvégzésére, hiszen az igényelt területek legfontosabb elemei Jugoszlávia derékszöget alkotó stratégiai tengelyének közvetlen előterében feküsznek. A Duna-Száva völgyében haladó keletnyugati tengely előterében van a fontos útcsomózó hely: a Klagenfurtimedence és az Adria legnagyobb kikötője, Trieszt. A Morava-Vardar völgyét követő észak-déli tengely előterében viszont az Egei-tenger legnagyobb kikötője: Szaloniki áll. Es éppen ezek azok a kulcspontok, amelyek birtoklása nélkülözhetetlen a balkáni szláv hegemónia kialakításához és a hatalmas szláv éknek a Földközi-tengerbe való stratégiai benyújtásához.

Jugoszlávia a háború után nem is késett minden módon kifejezésre juttatni, hogy ezeket a fontos kulcsterületeket — Klagenfurti-medencét, Triesztet és Szalonikit vidékével együtt — fennhatósága alá kívánja vonni. A háború utáni első három esztendő diplomáciai története tele van a délszlávok lármájával, akik egyszerre támadják Ausztriát, Olaszországot és Görögországot. A Klagenfurti-medencében (Karinthia) az első világháború nagyszerb követeléseire pontot teendő, 1920 október 10-én népszavazást tartottak. A lakosság többsége ekkor félreérthetetlenül az Ausztriában való maradás mellett foglalt állást. Titó a döntés igazságos voltát kétségbevonta s a szovjet blokktól támogatva hevesen követelte e területet, 300,000 szlovén felszabadításáról beszélve 36,000 helyett. S amikor a négyhatalmi tanács Jugoszlávia követeléseit ismételten elfogadhatatlannak találta, Titó kormánya fenyegetőleg kijelentette, hogy "Délszlávia sosem fog lemondani a szlovén Karinthiára emelt jogos területi követeléséről", hogy a négyhatalmi döntést "egy szövetséges ország elleni diktátumnak tekinti, mely helybenhagyta a versaillesi imperialista béke igazságtalan döntését."[7]

Trieszt és környékének birtokáért a harc párhuzamosan futott a délkarinthiai üggyel. Ez a város, mint ismeretes, 1382-től 1918-ig osztrák kézen, a Monarchia legnagyobb kikötővárosa volt. Mária Terézia fejlesztette naggyá párezer lakosú városkából 300,000 lelket számláló hatalmas kereskedelmi központtá. Trieszt környező területével együtt 1918 után olasz fennhatóság alá került, de a második világháború végén leválasztották ennek az országnak testéről és 1946-ban "szabad területté" nyilvánították, aminek bekebelezését Titó sohasem szűnt meg követelni. Amikor az orosz világuralmi terveket kezdték aggodalommal szemlélni, a három nyugati szövetséges 1948 március 20-án kiadott nyilatkozatában Trieszt visszaadását javasolta Olaszországnak, mert nem tartotta kívánatosnak, hogy Oroszország, akár Titón keresztül is, az Adria partjain megjelenjék. A szláv fenyegetések és üldözések ekkor tetőpontra hágtak és félhivatalos szónoklatokban melegen tanácsolták De Gasperi olasz miniszterelnöknek, hogy "verje ki a fejéből ezeket a területeket, mert azokhoz semmi köze."[8] A Szalonikibe vezető út megnyitására is elindult a küzdelem s mivel a Szovjet tervei szempontjából annak elfoglalása látszott a legfontosabbnak — Szaloniki birtokában a Dardanellák könnyen megkerülhetők — itt már fegyveres erőszakot is alkalmaztak. A jólismert Markos-féle "görög" lázadás, mely hosszú hónapokig elnyúlt, ebbe az elgondolásba illett s élvezte Jugoszlávia, Bulgária és Albánia katonai támogatását.

E három irányú támadó törekvéssel párhuzamosan a balkáni kommunista blokk egy belső szervezési munkát is szorgalmazott, ugyanazzal a céllal: a balkáni konföderáció megalkotását. Ezek a konfederációs tervek 1944 őszén és 1945 tavaszán beható tárgyalások témáját képezték Titó marsal és Dimitrov bolgár miniszterelnök között.[9] Az elgondolás szerint Belgrád központtal a Trieszttől Várnáig és Szalonikiig nyúló hatalmas területen egy közös birodalmat kell alkotni, amely bekebelezte volna esetleg a Balkán fölött lévő népidemokráciákat is. Azaz egyszerre egy igen hatalmas bolsevista éket nyomott volna a Földközi-tenger keleti térségébe. Nagy balkáni utazások, fantasztikus térképek és nyilatkozatok jelezték a nyugati világ egyik legfontosabb sarokpillérének felrobbantására irányuló szláv készülődéseket. A terv azonban elhúzódott, mert Európa, Ázsia és Afrika ez érintkezési pontját uraló terület felett mindkét balkáni politikus — Titó és Dimitrov — magának akarta az uralmat, ahol egy valóságos második Szovjetbirodalom teremtésére nyílt kilátás. Azonkívül mindegyik balkáni vezér többet gondolt saját hazája érdekére, semmint Moszkva messzenéző tervének szolgai kivitelezésére. A Moszkva által kijelölt vonaltól való eltérés miatt a féltékeny Szovjet Titó, sőt Hodzsa és Dimitrov irányában is gyanút fogott, mert egész Dél-kelet-Európának karmai közül való kisiklásától tartott s hivatalos szócsövén, a Pravdán keresztül 1948 januárjában a kommunisták ismert brutalitásával lefújta a neki már nem tetsző készülődéseket. Röviddel utóbb bekövetkezett Titó kizárása a kommunista blokkból (1948 június), Dimitrov "halálba dicsőülése" és a balkáni népidemokráciák szigorú meg-regulázása, Titó politikai, gazdasági és katonai szorongattatása.

Az új helyzetben immár lehetetlenné vált, hogy a Moszkva számlájára megkezdett balkáni terjeszkedést Titó a saját számlájára folytassa. De Nyugattól is egyre függőbb viszonyba kerülve, egymásután elhallgatni kényszerült az Ausztria, Olaszország és Görögország testébe vágó követeléseivel s abbahagyta a görög lázadás támogatását is. A Balkánon pillanatnyilag elült a lárma és a szláv imperializmus háború utáni első fázisa, amely Belgrád, Moszkva és Szófia együttműködésére épült fel, kudarcot vallott. Az orosz pedig várta az alkalmat, hogy közvetlenül léphessen fel messzenéző célja, a Földközi-tenger keleti öblének lezárására.

A macedón állam terve. — Miután Jugoszlávia levált a szovjet blokkról és a federalista törekvéseket felszámolták, a Szovjet szorosabb függésbe hozta az aldunai népidemokráciákat önmagával. Hangos nyilatkozatokat tett, hogy ellene van mindenféle "nagyobb egység" kialakításának, "mert" a Szovjet minden nép önállóságát és függetlenségét óhajtja (nyilván, hogy így könnyebben szekerébe foghassa őket). Ezzel kapcsolatban megindultak a külön macedón állam fölállítására irányuló orosz előkészületek. Ezt az államot a Bulgáriából, Jugoszláviából és Görögországból kihasított részek alkották volna három millió lakossal és Szaloniki fővárossal, természetesen moszkvai szakértők közvetlen segítségével. Ha e terv sikerül, Moszkva Románián, Bulgárián és Macedónián keresztül érte volna el azt a célt, amelyet Jugoszlávián keresztül hiába szorgalmazott. Jugoszlávia azonban leküldte hadseregét a macedón vidékre és Görögország is átcsoportosította haderejét, a bolgárok pedig Dimitrov halála után nem siettek saját országuk megcsonkítására. Így a macedón "önkéntesek" felkelése (ld. Daily Mail, 1950 október 27) nem következett be és Oroszország e második elhamarkodva felépített terve is kútbaesett.

A fegyveres beavatkozás előkészítése. — A Szovjetet a balkáni kudarc erősen bosszantotta. Belátta, hogy Jugoszlávia és Görögország megszállása nélkül nem juthat ki a Földközi-tenger nagy kikötőjébe. Márpedig ennek birtoklása nélkül az Európa, Ázsia és Afrika sarokpontjának ellenőrzése nem valósítható meg. Ezért a Szovjet elhatározta, hogy radikális eszközökhöz nyúl: megkezdi a Jugoszláviával és Görögországgal szomszédos népidemokráciák — Magyarország, Románia és Bulgária — katonai felszerelését, hogy ekként Jugoszlávia háború végétől datálódó katonai túlsúlyát megdöntse s fegyverrel nyithasson utat a nagy kikötők és a három világrész útcsomózó helye felé. 1950 végén e politika céljára már 660,000 ember állt fegyverben (Magyarországon 165,000, Romániában 300,000, Bulgáriában 195,000) és több mint 2,000 nagy tűzerejű páncélkocsi. E modern hadfelszereléssel szemben Délszlávia régibb felszerelése elavult s Titó előtt felrémlett a koreai látvány, mint eljövendő sors.

Ezen a ponton azonban a szovjet blokk terve már általános európai, sőt világpolitikai üggyé vált. Ha ugyanis Jugoszlávia és Görögország orosz kézbe kerül és Moszkva kijut a Földközi-tengerre, a bekerített Törökország hadserege tétlenségre kényszerül, a közelkeleti petróleumforrások elvesznek, Itáliában és Franciaországban felülkerekedik a semlegességi áramlat s ezzel az Atlanti Szövetség gyenge építménye máról-holnapra összedőlne, még mielőtt komoly küzdelemre sor kerülhetne s a Szovjet erőpazarlás nélkül megnyerné az első, európai fordulót és seregével Afrikában állna. Ebben a kínos kilátásban a nyugati hatalmak, amelyek csak most döbbentek rá a játszma nagy jelentőségére, Belgrád segítségére siettek. Felmerült a Belgrád-Athén-Ankara tengely kialakítása is, korlátozták a népidemokráciák diplomatáinak mozgási szabadságát és szó volt egy közös nyilatkozat esetleges közzétételéről, hogy ti. egy Jugoszlávia elleni orosz támadás esetén nemcsak a bábokként felhasznált csatlós államok ellen tennének megtorló intézkedéseket, hanem a felbújtó központot: Szovjetoroszországot is megtámadnák.

A háború esélyeit mérlegelve, az amerikai diplomaták arra az álláspontra jutottak, hogy a Szovjet ereje még elégtelen egy ilyen kockázatos vállalkozás sikeres végrehajtásához, tehát egyelőre nem fog támadni. Tovább halmozza majd hadifelszerelését a helyszín közelében és kísérletet tesz arra, hogy a sóvárgott tengerrész déli partja mentén, az arabok közt is megvesse lábát. (Ehhez a ponthoz éppen e tanulmány újabb kiadása idején 1974-ben érkeztünk el, amikor egyúttal Titó örökségének átvétele is időszerűvé lett).

Ha magyar szempontból ehhez valamit hozzátehetünk az annyi, hogy mi nemcsak a mára, hanem a holnapra is gondolunk. Véleményünk szerint a nyugati világ biztonsága a három kontinens érintkezési pontján mindaddig nem valósítható meg, amig a szlávok nagyzási hóbortját intézményesen le nem faragják és Délkelet-Európát a történelem és földrajz útmutatása szerint új egyensúlyi helyzetbe nem segítik. Ez az új egyensúlyi helyzet a nem-szláv népek politikai vezetésének helyreállítását követeli ezen az agyongyötört történelmi tájon. A Kárpátok ívére támaszkodó magyar, olasz, osztrák és török bordázatú Délkelet-Európa — az esetleg keletebbre előretolt Romániával együtt — alkotja e tekintetben azt az egyedül alkalmas és hatékony szervezési formulát, amelynek megvalósítása valóban meghozná e táj tartós békéjét.

____________________

[7] La Yougoslavie ne renoncera jamais à ses revendications territoriales justifiées sur la Carinthie Slovène... diktat envers un pays allié, sanctionnant l'injustice de la paix impérialiste de Versailles. Le Monde, 1949 június 23.

[8] Nous conseillons à M. De Gasperi de chasser ces territoires de son esprit, car ils ne lui appartiennent pas. Le Monde, 1949 június 20 — Togliatti olasz kommunista vezér közvetítő indítványt tett: adják át a trieszti szabad területet Olaszországnak, viszont Olaszország engedje át Goriziát Délszláviának. Azt remélte, hogy a két országot így majd kommunista alapon össze lehet békíteni. Togliatti javaslata csak a kommunista párt elleni gyűlöletet fokozta az olaszokban.

[9] Nouvelles Yougoslaves, 1950 február 20.


MÁSODIK RÉSZ:

TÖRTÉNETI TUDATUNK ÁPOLÁSA

____________________

Az új magyar őstörténet dióhéjban[10]

1. A közel-keleti vagy régi-keleti írott okmányok jelentős részéről bebizonyosodott, hogy magyar nyelven olvashatók. A megvizsgált darabok általában a Kr. e. III. és II. évezredből erednek és vagy hieroglif vagy vonalas (azaz rovás-) írással készültek. E tény bizonyság arra, hogy a magyar származású népek története (akiket régibb kifejezéssel finnugoroknak neveznek) a Közel-Keleten kezdődik és nem valahol Urai-Szibériában, mint eddig hittük, ahol róluk semmi írásbeli nyom nem található. Bizonyság arra is, hogy az a titokzatos emberfajta, amely történetünk hajnalán megalkotta az első magas kultúrát, minden valószínűség szerint szintén magyarul beszélt.

2. Ez a magyar nyelven beszélő közelkeleti ősnépesség korán kezdett rajokat kibocsátani önmagából a világ minden tája felé, különösen pedig északra, az európai kontinensre. Szétáradása közben fontosabb megállóhelyein is magas kultúrát alkotott, mint például az Egei-tenger szigetvilágában (Kréta), vagy a Balkán-félsziget déli részében (Mykene). Utóbbi helyről a Vardar és Morava völgyén át északra vonult rajai nagyobb tömegben megszállták a Duna középső medencéjét, a történelmi Magyarország területét, megalkotva ott a Duna-I kultúrát. Az északra vonuló ősi népesség egy másik nagy ága a Kaukázus hegyein kelt át és Kelet-Európába érkezve, két irányban terült szét. Akik északnyugat felé folytatták útjukat, azok a Dnyeper kalauzolása mellett eljutottak a Baltitenger vidékére és véglegesen ott állapodtak meg (észtek, finnek); akik viszont a Volga mentén folytatták útjukat, e folyó jobb partján haladtak és leszármazóik ma a Közép-Volga és a Káma völgyében élnek.

3. Mi lett a sorsa annak a magyar nyelvű ősi népességnek, amely visszamaradt az óhazában, a Régi Keleten? Ezeket vagy kiirtották vagy elűzték lakóhelyeikről az oda betóduló sivatagi népelemek: a szemiták, a Kr. e. II. és I. évezred folyamán. Akik e tömegmészárlás elől elmenekülhettek, egymás utáni csoportokban áthajóztak Dél- és Nyugat-Európába és ott azokat a tájakat népesítették be, amelyeket ma Olaszországnak, Franciaországnak, Spanyolországnak illetőleg Nagy-Britanniának nevezünk. Az említett korai kirajzás és ez utóbbi bevándorlás következtében egész Európa magyar nyelvű terület volt a bronzkorban, amiről mind a mai napig ezer és ezer magyar értelmű helynév tanúskodik. De ismerünk Nyugat-Európából több olyan régészeti leletet is, amelyen magyar szöveg olvasható.

4. A magyar népesség Duna-medencében való korai megjelenését bőségesen bizonyítják azok a régi magyar helynevek, amelyek az őshaza — a Régi Kelet — helyneveit duplikálják, avagy régikeleti pogány istenneveket foglalnak magukban (Ra, Bál, Tóth). Azonkívül vannak a Dunamedencében olyan régészeti leletek is, amelyek piktografikus vagy lineáris módszerrel készített írásbeli üzenetet őriznek számunkra magyar nyelven. Ezek legfontosabb darabjai a tatárlaki agyag-táblák, amelyek egy hajdani napvárta maradványai. Az ilyen és más természetű emlékekből meg tudtuk állapítani, hogy a magyarság a Duna-medencében őslakó nép, amely ott már a bronzkorban két "nap-országot" alkotott. Ez országok egyike a medence nyugati felében állott, súlyponttal a Dunántúl; másika a medence keleti felében, a történelmi Erdélyben. A Duna-medencében hont foglaló kő- és bronzkori magyar népesség megőrizte folytonosságát, úgyhogy amidőn oda a "turkizált" magyar néprészek is beérkeztek (szkíták, hunok, avarok, Árpádi magyarok) az országban élő bőséges lakosság a steppe-területek kivételével már mindent elfoglalt. Ez magyarázza meg a később érkezettek sajátságos települési megoszlását.

5. A magyar és európai őstörténet itt vázolt új koncepcióját elsősorban a külföldön élő magyar tudósok dolgozták ki, de egyes orosz tudósok is hasonló eredményre jutottak, akik a kérdést keleteurópai oldalról közelítették meg. A sors iróniája, hogy a hazában élő magyar kutatók és a hazai magyar tudományos intézetek, amelyeknek elsősorban kellene felkarolniok e világra szóló felfedezést, nemcsak közömbösek iránta, hanem vele szemben határozott ellenszenvet tanúsítanak. Talán attól tartanak, hogy az új eredmények a magyar nemzeti öntudatnak oly hatalmas felpezsdülését idézik elő, amely megzavarná a jelenlegi szovjet-magyar viszonyt? De meddig lehet feltartóztatni az Igazságot győzelmes útjában?

_________________________

[10] E rövid összefoglalás eredetileg angolul készült, a magyarul nem értő idegenek számára, akik a szerzőtől kértek felvilágosítást munkája (A magyar népek őstörténete) tartalmáról.


Magyar nyelvű felirat egy 9. századi régészeti leleten

Dienes István a honfoglaló magyarok régészeti hagyatékáról írt tanulmányában (A honfoglaló magyarok. Budapest 1974) a 48. oldalon bemutatja azt a harang alakú apró tárgyat, amelyet a Nógrád-megyei Pilin faluban találtak egy női sírban a régi temető feltárásakor. E tárgy alsó részét éremre emlékeztető kerek lap zárja be, amin tizenhat, egymástól különálló rovás jel szerepel négy rövid sorban, 5 + 5 + 4 +2 elosztásban. E feliratot már régibb idő óta ismerik tudósaink és róla Czebe Gyula elmefuttatása alapján (Egyetemes Phil Közlöny, 1918 454 sk) azt vélik, hogy görög nyelvű keresztény könyörgést tartalmaz.

bt_akmi12

Okfejtésében Czebe Gyula nyilván abból indult ki, hogy a betűk külön állnak, vagyis nincsenek az arra alkalmas helyeken egymással összeróva. Ebből úgy vélte, hogy nem rovásjelekkel áll szemben, hanem régi görög betűkkel és azokat jobbról balra haladó rendben soronkint így írta át: K-E-B / O-H-Th-H-H / A-N-H-A / M-H. E betűket aztán így tagolta szavakba : KE BOHThH HANH AMH. amelyek kiegészítve az írásban nem jelölt hangokkal és görögösítve így hangzanak: K(yri)e, Boét-hei 'I(ó)án(n)é, Amé(n), magyarra fordítva: "Uram, segítsd meg Jánost, Amen."

Ezzel a megoldással szemben azonban komoly aggályok merülnek fel, ha a dolgot tüzetesebben megvizsgáljuk. Először is meglep bennünket, hogy az írás első sorának első betűje, a kereszt alakú jel, sehol sem szerepel az átírásban (a rovásban ez a jel az I-hang jelölésére szolgál). Másodszor, a kereszt után következő és K-nak olvasott jel a valóságban nem K, hanem két különálló rovásjel: a T és a melléje írt R. Harmadszor, egészen szokatlan volna ha igaz lenne, hogy a szöveg írója oly ügyetlenül helyezte el írásjeleit, mint Czebe Gyula véli, hogy ti. azok egyik sorban sem fejeznek be szavakat, hanem tartalmazzák a következő sorba írt szó első hangját is, noha a betűk logikus elhelyezését semmi sem zavarta, hiszen hely bőven állt rendelkezésre. Az első sor végén szereplő B a következő sorba írt szó kezdőbetűje volna; a második sor végén szereplő H a harmadik sor szavához tartoznék; a harmadik sor végén lévő A-jel viszont a negyedik sor szavának lenne kezdőhangja. Ami továbbá a görög szavak ily módon való kisikerítését illeti, meg nem engedhető nagy szabadsággal történik. Végül pedig, szintén komoly aggodalom : az így nyert szöveg értelme nem egyezik a tárgyi valósággal, mert a sírban nem egy "János" (férfi) fekszik, hanem egy nő! A felsorolt észrevételek miatt a javasolt olvasást nem fogadhatjuk el hitelesnek és meg kell próbálnunk, vajon görög helyett nem inkább magyarul kell-e a szöveget szólásra bírni.

Mielőtt az írásjelek magyar módra való vizsgálatához hozzálátunk, egy kis nyelvészeti és régészeti körültekintést végzünk. Magyarország 1944-es helységnévtára szerint Piliny egy kisközség, 907 lakossal, akik mindnyájan magyarok. Hegyek és dombok közé van ékelve, 9.8 kilométerre a legközelebbi vasútállomástól, posta és távíró nélkül. Ez a hely tehát még a közelmúltban is isten-háta-mögötti helynek számított, ahol az ősi hagyományok zavartalanul fennmaradhattak. Az is figyelemre érdemes, hogy a falu külsőségei közé tartozó egyik hegyet Másistenibérc-nek hívják, amazt viszont, amelyen a régi temető van, ahonnan a lelet előkerült, Leshegy-nek nevezik. A legközelebbi város a megye székhelye, Balassagyarmat. Ezek a helynevek egyáltalában nem Árpád-kori jellegűek, hanem olyan szókincset őriznek, amely a bronzkorban bevándorolt magyar nyelvű lakosság sajátja. Azé a magyar néprészé, amely a Balkán-félszigeten át érkezett az országba a Kr. e. II. és I. évezred fordulóján, kiindulópontja az Egei-tenger szigetvilága volt, ahova viszont a kisázsiai Hétországból, Kánaánból és a Nílus deltájának vidékéről települt át, miként ezt A magyar népek őstörténete c. munkám III. kötetében előadtam. A Másistenibérc régies összetételű kifejezés "Isten mása" értelemmel; a Leshegy-név viszont hajdani nap-kultusz emlékét őrzi, olyan helyet jelent, ahol a nyári napmegálló (június 10-21) idejét szokták figyelni (lesni), szóval ahol naptárkészítéssel foglalkoztak, mint sok más hazai "szemlélőhelyen". Balassagyarmat nevében viszont Bál isten nevét láthatjuk, a víz egyik gyakori régi magyar nevével (So) kapcsolatban. Ebben a környülállásban a Pilin vagy Piliny név sem lehet más, mint Bölény, csupán kemény hanggal kiejtve, eredeti értelme szerint tehát "Bál-hona", csendes H-val. A megvizsgált helynevek arra mutatnak, hogy Pilin eredetileg Bál istent tisztelő ókori magyar szenthely lehetett, ahol a bronzkori hagyományok elevenen éltek a 9. században is, az egykori honfoglalók leszármazóival egyetemben, — ha ugyan a temető nem régibb, mint ahogy jelen tudásunkkal véljük.

Az itt kifejtett feltevést támogatja a szomszédos női sírból előkerült régészeti lelet: a foglalatba ágyazott medve-agyar. Az ilyen és hasonló, halott mellé helyezett apró tárgyak (mint pl. a Sopron-megyei Szakonyban egy sírból előkerült apró fűrész), — jól magyarázza Dienes István — mind varázserejű vallásos tárgyak (amulettek) és arra szolgáltak, hogy a sírban nyugvó egyén testét a rontó erőktől, férgek pusztításaitól megvédelmezzék. Ez pogánykori hiedelem és teljesen egyezik a Régi Kelet vallási felfogásával. Tulajdonképpen a feltámadásba vetett ősi hitet tükrözi, amiről a Nílus völgyében a Kr.e. évezredekből bőséges dokumentáció tanúskodik. Ezek ismeretében világosnak látszik, hogy 8 szóbanforgó harang alakú kis tárgy, melynek alsó lapja szörnyeteg-arcot ábrázol, ijesztő nagy orra és szája van, száz lába pedig mozgást sugalmaz, szintén a test épségének őrzésére szolgáló amulett lehetett. A megejtett környezetvizsgálat tehát egyáltalában nem támogatja azt a nézetet, amely szerint görög betűkkel írt keresztény könyörgéssel állanánk szemben, hanem ellenkezőleg azt sugalmazza, hogy a halott testét védő valamiféle régi magyar mondást véshettek fel a lapra.

Közeledjünk a felirathoz ebben a szellemben. Az alkalmazott írásjelek mind előfordulnak a történelmi Magyarország területén használt különböző rovás-ábécékben, azonosításuk tehát nem ütközik különösebb nehézségbe. A jeleket jobbról bal felé haladva olvassuk, szemben azzal az iránnyal, amelybe az arc néz és így írjuk át mai ábécénk szerint: I-T aR-É-M / O-Ra F-oR-Ró / A K-aR-A / V-eR. Mai helyesírásunkkal : Itt a Rém! Orra forró, a kara ver! Ez a szöveg ma is jól érthető és igazolja, hogy a pilini sírban talált különleges lelet valóban amulett és nincs köze a kereszténységhez. A Duna-medence első magyar honfoglalóinak leszármazóitól ered és a magyarság itteni őslakos voltáról, a kő- és bronzkortól kezdődő folytonosságáról tanúskodik, — amiben azonban hazai tudósaink — sajnos — még mindig kételkednek.[11].

_________________________

[11] A kő- és bronzkori magyar honfoglalók leszármazói Árpád honegyesítő fejedelem beérkezése ideién az ország egész területén jelen voltak és kisebb-nagyobb politikai szervezetekben éltek. Az általam feltárt bizonyító anyag szerint (A magyar népek őstörténete, III. kötet) számuk jelentősen felülmúlta az Árpáddal jött népesség létszámát. Ma már tudományos felelőtlenség ezt a tényt figyelmen kívül hagyni és úgy nyilatkozni, hogy Árpád jövetelekor a Duna-medencében "legfeljebb 200.000 lélekre tehető őslakosság" élt (Dienes. 41). Szerintünk ehhez a számhoz egy zéró kívánkozik.


Kolozsvár, az erdélyi magyar városok gyöngyszeme

Amidőn Árpád fejedelem vezetésével beérkezett a Kárpátmedencébe a nyugatra tartó magyar nép utolsó ága és megszállta Erdély földjét, uralma biztosítására felépítette ott a mai Kolozsvár bölcsőjét, a Koluswar nevű várat.[12] E helynek már a római korban is magyar nyelvű lakossága lehetett, mert római kori neve: Napoca, magyar értelmű, jelentése Napváros (Napo-Ca=Nap Kő). Az új vár falakkal körülvett négyszög alakú őrhely volt, a mai Óvár területén, az első kisebb magaslaton, nem messze a Szamostól. Helyét a város térképén szeszélyesen kanyargó kis utcák jelzik, melyek a többi beépített területtől élesen elütnek.

Kolozsvár már az első Árpád-királyok idején is fontos támaszpontja volt a belsőkárpáti államrendnek. A vár élén ispán állt, aki királyi urát képviselte és az ő kezében futottak össze a környék katonai és közigazgatási szálai. Mellette korán szerephez jutott a főesperes, a szellemi és kulturális élet vezetője, aki szintén a várban lakott, kíséretével együtt. A lakosság többi része a falakon kívül helyezkedett el. A város jelenlegi területén épült fel a környék legrégibb kőépülete, az 1061-ben alapított és ma is épségben meglévő kolozsmonostori apátság. Arról híres ez, hogy falai között működött Erdély legjelentősebb középkori közjegyzői hivatala, úgynevezett "Hiteles helye."

Az 1240/41. évi tatárjárás a régi vár és település életére súlyos csapást mért. A sík terepen emelt, inkább a belső rend fenntartására, mintsem külső támadás elhárítására szolgáló vár nem tudott sikeresen ellenállni a nagy tömegben támadó ellenségnek. A tatárok a város lakosságának nagyobb részét megölték vagy elhurcolták. Az ellenség kitakarodása után a sok vért vesztett település újjáéledésében jelentős szerepet kaptak az idegenből bevándorló, iparral és kereskedéssel foglalkozó német családok, akiket helybeli összefoglaló névvel szászoknak (Saxoni=Székes honi?) neveztek el. Ezek a bevándorlók többrendbeli kiváltságot kaptak: adókedvezményt, ingyen földeket és szabad pap- és bíróválasztás jogát. E szabadságokat utóbb az őslakos magyarságra is kiterjesztették, úgyhogy a városban az igazságszolgáltatást és közigazgatást rövidesen már a király által kinevezett királybíró és a lakosság által megválasztott városbíró közösen végezte. Ez annyit jelent, hogy a tatárjárás után a város önkormányzati alapon kezdte felépíteni belső életét.

Kolozsvár a 13-14. század fordulóján már a vár falain kívül is tekintélyes területre terjedt ki és egy 1316-ból keltezett oklevél mint "városról" (civitas) emlékezik meg róla. További félszázad múlva azzal a joggal ruházták fel, hogy saját pecsétjét használhassa. E pecsét három bástyát és egy városkaput ábrázolt és az új közjogi helyzet büszke jelzésére szolgált. 1405-ben újabb kiváltságot kapott Zsigmond királytól, amikor is önkormányzatát közelebbről meghatározták. Ugyanekkor új, az előbbinél szélesebb és erősebb falakat építettek, amelyek az egész települést körülvették és oltalmazták. Végül ugyanezen évszázadban a város területéről kiszorították a vármegyei hatóságok minden befolyását és az önkormányzatot pallosjoggal is felruházták. Ezzel Kolozsvár élet és halál ura lett saját területén, szinte államot alkotott az államban.

bt_akmi13

A 15. századi Kolozsvár már az egész későbbi belváros területére kiterjedt. Középpontja a régi várból áttevődött a Főtérre — a mai Mátyás király-térre — melynek tengelyében Szent Mihály arkangyal védnöksége alatt impozáns templomot építettek. A főtérre torkoló széles utcák a Nagy Alföld városainak térfelhasználását idézik emlékezetünkbe és így a városnak kifejezetten magyar jelleget adnak. Egész Erdélyben nem akad párja e harmonikus tervezetnek, melynek szabályszerűségéhez sem Brassó, sem Nagyszeben, sem Gyulafehérvár nem hasonlítható. Csak egy magyar város, Kassa mutat vele rokonságot. E tökéletes városi tervezet ismeretlen szerzőtől ered, akinek elgondolása századokra irányt szabott a város topográfiai terjeszkedésének. A főtéren álló templom hatalmas tömege körül több jeles épület keletkezett: kisebb templomok, városi és plébániai iskolák, egy kórház és néhány más középület, — mindez körülvéve a városi önkormányzat messzelátszó ismertető jelével, a magas és komor védőfalakkal. Ezt az önmagában is festői képet a természet díszítő szeretete végeláthatatlan bükk- és tölgyerdőkkel keretezte be, amelyek a környező hegytetőkön színes pompában tündököltek. Így jött létre Erdély földjén a nyugateurópai várostípus egyik látványos példája, amit előbb Aegidius Van der Rye (+1605) hollandi festőművész, utóbb (1617-ben) Houfnagel György vésnök örökített meg korunkra. Ilyen vonzó településsé, valóságos várossá alakult Kolozsvár a 15. és 16. század folyamán, mely az átutazó idegenre is lenyűgző benyomást gyakorolt.

Ekkor zúdult a városra második katasztrófája: a török jövetele. A magyarság, mint néhány száz évvel korábban a tatárokkal szemben, ismét csak egyedül, saját magára utalva volt kénytelen a túlerővel szemben felvenni a harcot, amely voltaképpen egész Európa ügye volt, amellyel szemben tehát egész Európának kellett volna vállvetve küzdeni. Mint ismeretes, a küzdelem során a törökök kiszakították a magyar állam testéből az Alföldet és röviddel utóbb, 1541-ben az erdélyi részeket önálló politikai életre kényszerítették. Ezzel az eseménysorral megszűnt a korábbi szoros kapcsolat Kolozsvár és az anyaország között és a város jelentősége fokozatosan csökkent. Helyette új erdélyi központként Gyulafehérvár lépett előtérbe, amely Erdély belülről való összefogása szempontjából előnyösebb földrajzi helyzettel bír. Az erdélyi fejedelmek azért ezt a régi püspöki székhelyet választották állandó székhelyükül. Kolozsvárt 1600-ban a török seregek majdnem teljesen elpusztították. Azután elszenvedte több ízben a rátört pestisjárványt, 1655-ben egy hatalmas tűzvész is pusztította, majd 1658-ban, az önálló erdélyi fejedelemség bukásával egyéb bajok jöttek. Erdély földjét az egyesült török és tatár seregek ezután már évről-évre rendszeresen pusztították. Egy razziájuk alkalmával a belvárost is felgyújtották, elhurcolták, maradék kincseit és rabszíjra fűzve elhajtották lakossága jórészét. Az egykor díszes város ezután már csak árnyéka volt régi nagyságának.

A török kiűzése után Erdély visszatért a magyar király joghatósága alá, de idegen gondolkodású királyaink, a Habsburgok, nem egyesítették a Kárpátmedence egyéb részeivel a régi módra, hanem azoktól elválasztva, külön tartományként kezelték és közvetlenül Bécsből kormányozták. Bár e fordulat visszaadta a város békéjét és biztonságát, nem hozta vissza annak hajdani jólétét, híres iparát és kereskedelmét, fényes politikai és közigazgatási szerepét. A nemzettől idegen bécsi udvar egyoldalú vámpolitikájának fedezete alatt Erdélyt osztrák és cseh árucikkekkel öntötték el s az így előállott erős verseny csírájában fojtott el minden helybeli kezdeményezést és a kereskedelmet szűk keretek közé szorította. A németesítő politika Erdély közigazgatását határozott magyar-ellenes éllel a szász nép által lakott területre, Nagyszebenbe összpontosította. A visszaszorított termelési és fogyasztási színvonal, valamint a politikai-közigazgatási súlypont eltolódása következtében Kolozsvárt bekövetkezett a városi életforma hanyatlása. Egy 1720-ban végzett összeírás szerint az ott élő kézművesek és kereskedők egyhangúan azt vallották, hogy egyikük sem képes tulajdonképpeni foglalkozásából megélni, hanem mellékesen mezőgazdasági termeléssel is kénytelen foglalkozni. Ez a kettős, félig városi félig falusi életforma a legjellemzőbb vonása a 17-18. századi hanyatló Kolozsvár életének.

A város és vele együtt egész Erdély újabb virágkora a 18. század végén kezdődött, a magyar nemzeti gondolat újjáéledésekor. E gondolat zászlóvivője és kialakítója elsősorban a helybeli nemesség volt, tekintve, hogy más társadalmi osztály erre a szerepre kevés ereje miatt nem vállalkozhatott. A magyar nemesség régi politikai érzékétől vezetve, a magyarság vezető szerepének visszaszerzését helyes meglátással az anyaországgal való újraegyesülésben ismerte fel. Ez új politikai elgondolás első eredményeképpen sikerült az erdélyi tartományi kormányzatot (Guber-nium) Nagyszebenből Kolozsvárra áthelyezni (1790). Fordulópontot jelentett ez a város fejlődésében, mert a nagy politikai méltóságokat viselő magyar nemesség hamarosan a német városi polgároknak is eszményképe lett. E két társadalmi réteg között a családi kapcsolatok révén bekövetkezett az egybeolvadás és kialakult a "nemes polgár", a patrícius életeszménye. A 19. század negyvenes éveiben ez a megújhodás már hatalmas energiáktól táplálva haladt előre s a régi, egységes magyar állam helyreállítása a közigazgatási határokkal szétszakított két magyar hazában általános követelménnyé lett. 1848 e gondolat megvalósulásának éve, az a történeti pillanat, amidőn az erdélyi országgyűlés a kolozsvári Redoute épületében, az Únio-utca 21. szám alatt kimondta Erdély és Magyarország egységének helyreállítását, a két ország únióját. Az oroszokkal szövetkezett bécsi udvar a magyar szabadságharc leverésével (1849) megpróbálta ugyan a történelem kerekét visszafordítani, de az osztrák-magyar kiegyezés (1867) újra helyreállította az ország történelmi egységét. Kolozsvár visszatérése az egyetemes magyar életbe azonnal visszaadta e városnak természetes hivatását és biztosította fejlődésének kedvező feltételeit. Az ipar gyorsan és nagy lépésekkel haladt előre, a kereskedelem felvirágzott s a politikai-szellemi élet mindjobban elmélyedt. Kolozsvár minden tekintetben Kelet-Magyarország (Erdély) első városává lépett elő, azzá a központtá, amellyé az első vár megalapításával királyi ura kiszemelte.

bt_akmi14

A város beépített területe 1790-től szakadatlanul bővült s fokozatosan kinyúlt a Szamos és Nádas völgyeinek közelfekvő lapályaira. E térbeli kiterjeszkedésnek majdnem mindenütt áldozatul estek a festői várfalak és eltűntek a közlekedést akadályozó városkapuk. A város szélén kezdődő hatalmas tölgy- és bükkerdők, melyek egykor a díszes keretet szolgáltatták, szintén eltűntek, úgyhogy a szem ma már csak itt-ott pihenhet meg egy-egy erdőfolton az egyébként kopár, szürke-sárga kolozsvári hegyláncokon. Külsőleg ez a legszembetűnőbb változás a régi városképen. Ebbe az akadálytalanul folyvást terjedő városba azonban a villamosok fülsiketítő lármája sohasem tudott behatolni, itt az élénk forgalom ellenére is megmaradt egy bizonyos nyugodt előkelőség, bár a városi jelleg szakadatlanul erősbödött. Az erdélyi kormányzat visszatelepítése után az állam, a gazdag mágnások és az egyház versenyezve építették fel a szebbnél-szebb épületeket, magánpalotákat és kórházakat. 1791-ben kővel burkolták az utcákat; 1827-ben bevezették az utcai világítást; 1871-ben gázvilágításra tértek át; a Ferenc József-Tudományegyetem felállítása 1872-ben egy egész városnegyed keletkezését vonta maga után; 1827-ben vízmű létesült és 1906-ban Kolozsvár már villamosan kivilágított modern város. Utcáit és parkjait hatalmas platánfák szegélyezik, egyes útvonalakat illatos akácfák és lágyan ringó hársfák díszítik. A villanegyedek kertjeiben szebbnél-szebb díszcserjék és bokrok virítanak s ezek kora tavasztól egész nyáron át a késő őszig illatos parfőmmel telítik a levegőt. Könnyű megérteni, hogy e vonzó város elvesztése miatt 1918-ban minden magyar szemből könnyek hullottak.

1918 december 24-től 1940 szeptember 11-ig a város román uralom alatt élt. A második kécsi döntés után, mely a Duna-vidék tarthatatlan helyzetét részben orvosolta, Kolozsvár újra magyar lett és felvette történelmi hivatását. De 1944 őszén a sors kereke ismét fordult: a keleti óriástér erői ezúttal nem tatárok és nem törökök, hanem bolsevista szlávok által összefogva, immár harmadszor a történelem folyamán, elárasztották a Kárpátmedencét, összezúzták annak politikai szervezetét és Erdéllyel együtt Kolozsvárt is kiszakították a magyar életközösségből. Az országrész román fennhatóság alá került, júdáspénzként az elkövetett regáti árulásért.

bt_akmi15

Kolozsvár köztörténetén kívül hosszasan lehetne időznünk e fontos magyar őrhely művészi emlékeinek felsorolásánál, a város gótikus, renaissance és bárok emlékeinek bemutatásánál, amelyek arányosan szaporodtak a város jólétével és csökkentek viszontagságos sorsával. Ettől azonban el kell tekintenünk, mert a szükséges illusztráló anyag közzétételétől visszatartanak anyagi lehetőségeink. De sokat mondhatunk és még többet mondhatnánk arról, mit jelent Kolozsvár az összmagyarság számára, különösen pedig népünk Erdély földjén élő ága számára. Ez a város ugyanis nemcsak földrajzpolitikai, néprajzi és művészi fejlődése révén függ össze a közös magyar élettel, hanem a lelki és szellemi élet ezer meg ezer szálával is. Kolozsvárt született a legnagyobb magyar királyok egyike: Hunyadi Mátyás. Ebben a városban zajlottak le azok a híres hitviták, amelyek a város középkori lelki egységét ideiglenesen megbontották. A nemzedékeken át tartó küzdelemből azonban katolikusok, luteránusok, kálvinisták és unitáriusok egyformán győzelmesen kerültek ki, mert a 16. század végére valamennyien biztosították szabad vallásgyakorlatukat. Ez az Európában akkor egyedülálló történelmi tény nemcsak a korán kialakult vallási türelmesség bizonyítéka, hanem annak is jele, hogy Erdély földjén alakult ki legkorábban a modern magyar nacionalizmus felekezetek fölött álló, minden magyart összekötő eszmeköre. Ez új gondolatrendszer egyik leghatalmasabb képviselője Erdély útmutató első nagy fejedelme Bocskai István volt.

bt_akmi16

Kolozsvár kulturális jelentősége hatalmas szellemi erején nyugszik, amelyet megalapításától kezdve szakadatlanul sugároz szét egész Erdélyben. Ebben a városban a magyar kultúra ápolása a kolozsmonostori bencés apátság felállításával, a 11. század derekán, több mint 900 évvel ezelőtt kezdődik. A vallási viták korában számos magas iskola keletkezett s nemzedékeken át képezte ki Erdély szellemi vezérkarát. Ebben a városban állították fel Erdély első magyar nyomdáját 1550-ben s annak első kiadványa Heltai Gáspár Katekizmusa volt.[13] Báthory István erdélyi fejedelem, aki egyúttal lengyel király is volt (1576-1586), az orosz hódító politika feltartóztatásával szerzett magának halhatatlan nevet a történelemben. Ő volt az, aki kora követelményeinek megfelelően felállította Kolozsvárt az első erdélyi egyetemet 1581-ben, a jezsuita rendre bízott Bathorianum-ot. Ez az egyetem viszontagságos sors után a 17. század végén új életre ébredt és lett a város legfontosabb művelődési intézményévé. Jogi és orvosi kara megérte az űj, teljes — azaz négy karú — magyar egyetem felállítását 1872-ben. Itt, ebben a városban született meg a magyar akadémia és a magyar múzeum felállításának gondolata, itt jött létre az első magyar állandó színjátszó társulat 1792-ben, az első erdélyi tudományos folyóirat 1814-ben és itt fejti ki 1859 óta szakadatlan tevékenységét az Erdélyi Múzeum Egylet, többszáz kötetre terjedő kiadványaival. 1908-ban Kolozsvárt 22 templom állt, 77 iskola működött 721 tanerővel és könyvtáraiban több százezer kötetnyi könyv állt a tanulni és okulni vágyó lakosság rendelkezésére. Rövid visszatérése idején (1940-1944) Kolozsvár szellemi és tudományos élete újra eleven színpompában bontakozott ki. Ez a város elszakíthatatlanul szívünkhöz nőtt és nem nyugodhatunk bele mai sorsába.[14]

_________________________

[12] Ez a tanulmány eredetileg német nyelven jelent meg, valamivel bővebb terjedelemben és gazdag illusztráló anyag kíséretében, Kolozsvár-Klausenburg, das Herz Siebenbürgens címmel (Kolozsvár, 1944).

[13] Konstantinápoly első török nyomdáját is egy kolozsvári magyar ember állította fel 1729-ben, aki Thököly Imre szabadságharca idején esett fogságba, áttért az iszlám hitre s felvett török neve alatt, mint Ibrahim Müteferrika, azaz az "uralkodó szolgálatára rendelt Ibrahim" tette magát híressé a török kultúrtörténetben.

[14] Kolozsvárral foglalkozó tanulmányok: Balogh Jolán, Kolozsvár régi lakói. Hitel, 1942. — Makkai, Ladislaus, Klausenburg. Budapest, 1944. — Makkai, Ladislaus, Villes de Transylvanie. Budapest, é. n. — Sebestyén József, Kolozsvár sz. kir. város címere. Kolozsvári Szemle, 1943. — Simonfay Aladár, Ibrahim Müteferrika, Bahnbrecher des Buchdrucks in der Türkéi. Budapest, 1944.


Rákóczi fejedelem
kétszázötven év távlatából (1953)

bt_akmi17

Kétszázötven esztendővel ezelőtt, 1703-ban kezdődött el a magyar nemzet leghosszabb fegyveres szabadságharca és bontotta ki lobogóit a "Szabadságért" Rákóczi Ferenc. Bár a fegyverek zaja a majtényi síkon 1711-ben elült s a véres történeti események idők múltával az emberek emlékezetében megfakultak, az egymásután következő nemzedékek lelkében mégis mind a mai napig különös zengése maradt e névnek: "Rákóczi Ferenc". Bizonyítja ez, hogy a lefolyt küzdelem értelme és eszmei tartalma ittmaradt közöttünk és sugalmazásaival, biztatásaival alkotóereje lett a nemzet mindenkori életének.

Az írók és költők, a politikusok és a zenevilág emberei, akik e nagy magyar vezér egész újabbkori történetünket bevilágító alakjához közeledtek, elsősorban maguk is az ö eszmei örökségét kutatták, azt próbálták fogalmi hálózatukkal megragadni. Ügy tettek, miként Farkas József református püspök magáról vallotta: "Én csöndben hozzásimulok az élőhöz, a világ végezetéig halhatatlan Eszményképünkhöz ... ővele magával beszélgetem meg: mit tartsak róla, küzdelmeiről, álmairól, csalódásairól, sikereiről, hihetetlen szenvedésekkel áldott életének sok keserves búsulásáról." Rákóczi eszmévé finomulása a 18. század végén már bekövetkezett s a hős azontúl, miként Csaba vezér is, a kárpáti népek legendás alakjává változott, aki a múltat összeköti a jelennel s irányítást ad a jövőre, aki tehát maga az élő nemzeti folytonosság. Ezért valahányszor a magyar sors kereke nagyot fordult, azaz megváltozott a jelen és más jövőt sóvárgott a nemzet, Rákóczi rendkívül gazdag vonásokat felmutató portréján mindannyiszor más és más vonásokat láttak kidomborodni, — más lett a kor Rákóczi-szemlélete.

Járjuk hát végig e történelmi óriás színes galériáját és vessük fel a kérdést, melyik a mi Rákóczink, a számkivetettek vezérlő csillaga és melyik az "igazi" Rákóczi?

Az állami függetlenség hőse

A Habsburg-monarchiába illesztett Magyarországnak a kiegyezés idejétől (1867) az összeomlásig (1918) az a legjellemzőbb vonása, hogy nem volt az állami függetlenség teljes birtokában. Annak lényeges részeit az idegennek megmaradt uralkodó gyakorolta, aki az ország érdekei fölé idegen érdekeket helyezett a külügy, a hadügy, a gazdasági élet és nem utolsó sorban a szellemi élet terén. A magyarság ezidőben leghőbb sóvárgással az állami élet teljének megszerzésén csüggött és e függetlenség teljes megszerzését tartotta legfontosabb feladatának. Ebben a jelenben és ebben a jövő elképzelésben, amit az akkori korszellem, a szabadelvű irányzat csak erősített, érthető, hogy Rákóczi nagy szabadságharcának bonyolult szövedékéből leginkább azok a mozzanatok ragadták meg figyelmét, amelyek a nemzet jelen és jövő törekvéseivel legszorosobban összefüggtek. Ezért a kiegyezés korabeli magyarság lelki szemei előtt Rákóczi küzdelmének értelme és lényege úgy tűnt fel, mint elsősorban a politikai függetlenség visszaszerzéséért folytatott megalkuvás nélküli küzdelem és a fejedelem maga ennek a küzdelemnek hőseként jelent meg. Ez a szemlétet hosszú ideig kizárólagosan uralkodott a magyar szívekben s magának követelte az egész Rákóczit.

A fejedelem érzés- és gondolatvilágában a függetlenségre való törekvés kétségtelenül egyike a legszembeszökőbb vonásoknak. Harci zászlóira, pénzeire a "Szabadság" szót íratta és arról beszéltetett az általa kiadott első magyar hetilapban és azt mondták az általa sugalmazott francia nyelvű egykorú írások. Megrendítő Vallomásaiban a fejedelem maga is azt írta: "Nem vezérelt bosszúvágy, nem a korona avagy a fejedelemségre törekvő nagyravágyás, sem uralkodói ösztön, hanem egyedül a szabadság szeretete és a vágy, felszabadítani hazámat az idegen járom alól. Célja minden tettemnek egyedül ama hiú dicsőség volt, eleget tenni hazám iránti kötelességemnek." E mély zengésű igéket a szabadságról és hazáról a kiegyezés korabeli nemzedék sokszor és sokat idézte és könnyű megérteni azok többszörös visszhangját a korabeli magyar lelkekben. Ezekben az igékben valóban minden eleme bennevolt az újabb és újabb stilisztikai formákban kifejezett magyar függetlenségi vágynak.

Hogy az állami függetlenséget kifejező Rákóczi-portré oly mélyen bevésődött a magyar köztudatba, nem utolsó sorban egy híres-neves magyar történetíró, Thaly Kálmán munkásságának tulajdonítható, aki egész életét a fejedelem glóriájának megszövésére szentelte és fáradhatatlan buzgalommal kutatta fel az idevágó levéltári okmányokat. E mélyen járó Rákóczi-kultuszra utalva írta az 1935-ös Rákóczi-ünnepek alkalmával Ravasz László püspök, hogy Rákóczi volt az, "akiben az egyszerű embertől a legmagasabbig azonnal világossá vált a magyarnak az az ősi és örök igénye, hogy önmagáé legyen, hogy maga rendelkezzék maga felett. A nemzeti öncélúság és az emberi méltóság nagy szenvedélyét, amelynek Rákóczi rabjául esett, ő zendítette meg a legtisztábban és a legerőteljesebben. Az utolsó pillanatban az életvágynak, a nemzeti méltóságnak, az önnállóságnak ösztöne őbenne teljesült meg."

A kiegyezési korszak végén történt egy kísérlet arra, hogy ezt a Rákóczi-képet összetörjék a magyar szívekben s a történeti hős lealázásával előkészítsék az utat egy Habsburg-szempontú kép, a "lázadó Rákóczi" kialakítására. Erre a munkára Szekfű Gyula vállalkozott, aki akkor a bécsi Udvari és Állami Lelvéltár szolgálatában állott és utóbb a budapesti kommunista kormány moszkvai követe lett. A kísérletet azonban a magyar közvélemény felháborodással utasította vissza, a munkát tudománytalannak tartotta, Szekfűt pedig nemzetgyalázónak bélyegezte. Így az állami függetlenség Rákóczi-portréja épségben hagyományozódott át a trianoni Magyarországra is és élénken élt a két háború között. A rendszer egyik ismert ideológusa, Kornis Gyula professzor állapította meg 1935-ben, hogy "Rákóczi személyisége és a nemzeti szabadság ügye a magyarság történelmi tudatában két század óta egyet jelent. Rákóczi egész szellemi és erkölcsi mivoltának, lelkialkata valamennyi lényeges tulajdonságának egy közös kútfeje van: hivatástudata. Lelke mélyén meg van győződve történeti küldetéséről : érzi, hogy az ő életének különös missziója van a magyar nemzet sorsának irányításában. E küldetés tartalma politikai eszmény: az 1526-ban elvesztett független államiság visszaszerzése a nemzet számára."

A teljes nemzeti gondolat szimbóluma

Az első világháború és a velejáró országcsonkítás után, amikor a függetlenség váratlanul ölünkbe hullott, amikor tehát a jelen és jövő problémái megváltoztak, a múltból örökölt Rákóczi-kép mellé a szellemtörténeti kutatások nyomán egy újabb portré lépett: Rákóczi-szemléletünk kibővült, kiegyensúlyozódott és elmélyült, hogy "egész igazságunk, egész hazánk szabadságának soha el nem homályosuló szimbólumává" legyen. Ezen a képen Rákóczi a szellemi és anyagi élet minden terén függetlenül kibontakozó magyarság vezéreként, mint a "korszerű magyar szintézis" hőse jelent meg, aki nemcsak az elérendő nemzeti célt tűzi ki, hanem saját példájával elöljárva, az ahhoz elvezető utat is megmutatja. A cél, amit Rákóczi kijelölt, — magyarázta most Ravasz László, — a magyarság ön-értékűségét hangsúlyozza, azt, hogy saját magunkért vagyunk e világon. "A magyarság olyan életminőség, amely az életnek célja és értelme. Ez a Rákóczi-fogalom első tényezője." Magyarnak lenni tehát nem kiváltság, se nem büntetés, hanem "sors és lét", amit vállalnunk kell.

Az út pedig, amelyen járnunk kell, hogy eljussunk az öncélú magyarság érdekeinek sikeres ápolásához, Rákóczi megfogalmazásában "hirdeti a nagy magyar egységet": politikai, társadalmi és vallási téren egyaránt. Hóman Bálint kultuszminiszter és történetíró fogalmazásában Rákóczi ezt a következőleg példázza: "A 17. században nagy küzdelem idejét élte a nemzet. Amellett, hogy idegen hatalom, a török ékelődött az országba, két nagy irányzat küzdött egymással. Mindegyik élén jó hazafiak, de éles politikai ellentétben álló férfiak állottak. Az egyik oldalon Esterházy Miklós és Pázmány Péter, a másik oldalon Bethlen Gábor és I. Rákóczi György... Ennek a korszaknak elmúltával egy nyugalmasabb kor következett, amelyet a közhatalom a magyar jogok elkobzására kívánt felhasználni. Es ekkor a nemzet egységes táborba egyesült ezekkel a hatalmi törekvésekkel szemben és ennek a tábornak élére az a férfiú állott, aki anyai ágon a Zrínyiektől származott, Zrínyi Pétertől, aki testvérével, a költő Zrínyi Miklóssal együtt Pázmány Péter gyámfia, apai ágon pedig Rákóczi György unokája volt. Őmaga személyében egyesítette a két magyar tábor hagyományait és személyében képviselte a nemzeti egység gondolatát" (Rákóczi, a politikai egység megszemélyesítője). "Rákóczi Ferenc — folytatta Hóman Bálint jeles beszédét, — a nagybirtokos, akinek szabadságharca a szegények, a zempléni, beregi és ungi jobbágyok felkelésével kezdődött, mint parasztvezér jött az országba és rövidesen mellette állott az egész magyar társadalom fel a legmagasabb rétegekig" (Rákóczi a társadalmi egység megszemélyesítője). "Rákóczi Ferenc, a nagy katolikus, aki az ellenreformáció idején a protestantizmussal szembenálló jezsuita rendnek volt nagy tisztelője, tömörítette, egyesítette nemcsak a katolikus magyarságot, hanem a protestáns magyarság vezető rétegét és nagy tömegét is" (Rákóczi a felekezeti béke megszemélyesítője).

Ezzel a két éles vonással, — az öncélú és teljes nemzeti kibontakozás szükségességének megfogalmazásával és a hozzávezető út kijelölésével, — teljessé vált az újabb Rákóczi-kép. S a fejedelem a csonka ország magyarjai előtt is nagy magasságba emelkedett és méltán írhatták róla ekkor is, hogy "az újabb magyar történet nála dicsőbb alakot nem mutat fel."

A dunavölgyi népek elhivatott vezére

Amíg a csonka ország történetfilozófusai Rákócziban a nemzeti öncélúság halhatatlan képviselőjét pillantották meg, az elszakított részek és a külföld magyarsága ugyanakkor más újabb vonásokra lett figyelmes. Az ő jelenük több néppel való együttélés benyomásai alapján formálódott ki és jövőképzetüket a magyar vezetés utáni sóvárgás töltötte ki. Ezért Rákóczi tetteit olvasva, cselekedeteinek értelmét keresve, az ő szemük a fejedelem századokból visszanéző arcán az ezekkel rokon vonásokon akadt meg, amiket egybefonva, szemük előtt egy harmadik Rákóczikép alakult ki. E képen a fejedelem mint sok nép szervezője és elhivatott vezére jelent meg.

Ez a kép is a fejedelem szimbólumain és igéin épül fel. Hiszen ő vésette a szabadságharc kardjaira a sokatmondó hét betűt: F-R-I-N-G-I-A! Ezzel is hirdette: Franciscus Rákóczi In Nomine Gentium Lncipit Arma, "Rákóczi Ferenc népek érdekében ragadott fegyvert." A gondolatot Vallomásaiban írt szavai is aláhúzzák : "Az isteni gondviselés elküldött a puszta hazába, hogy fegyverre és szabadságra hívó szózat legyek. Es a szózatot meghallotta az ország minden népe": a magyar, a tót, a rutén, az oláh, stb. Mindezen népek szabadságáért, mindezen népekkel egyetértve harcolt a magyar hős, a vezető nemzet fia. S vezéri tisztét oly becsülettel viselte, hogy érte családi boldogságát és jószágának mérhetetlen tömegét is feláldozta és inkább számkivetésbe ment, semhogy cserben hagyta volna híveit és a közös ügyet. Erre a kettősségre, — sok nép szervezésére és sok nép vezetésére, — utalt a megszállt Kassán elhangzott egyik beszéd, amelyben a szónok kidomborította, hogy "Rákóczi, a nagy úr, a szegény elnyomott rutén, tót és magyar népnek volt vezetője... a népért és emberi szabadságért fogott fegyvert... típusa volt annak a fogalomnak, amit a magyar úgy fejez ki, hogy úr ... egy pillanatig sem habozott, amikor arról volt szó, hogy egymillió holdnyi birtokát feláldozza és ezzel adta példáját annak, hogy mi a vezér." Rákóczival, ezzel az "úrral" a magyarság megmutatta, hogy amikor a Duna-medencében a vezetés az ő kezében volt, mindenkor az ország egyetemes érdekei szerint, a népekkel egyetértésben tudott cselekedni, a magyar uralom tehát nem támaszkodott a nyers erő alkalmazására.

Az egyetemes európai szempont szükségszerű kiegészítője e Rákócziképnek. Mert a fejedelem szabadságharcának jelentősége nem korlátozódott csupán azokra a népekre, amelyek szabadságáért közvetlenül harcolt. Hanem azzal, hogy az európai egyensúlynak oly fontos középeurópai pillérét megvédelmezte és ezt a hivatást csábító ígéretekért, a lengyel koronáért sem hagyta el, minden európai nemzetnek nagy szolgálatot tett. Ez Rákóczi küzdelmének európai értelme, amit a magyarság külföldi posztjain állók pillantottak meg és rajzoltak fel a Rákóczi-portréra. "Rákóczi a dunavölgyi népek gondviselő vezére volt — írtam magam is Párisban, 1935-ben, — aki országokat áttekintő képességével európai érdekű harcossá lett és mint ilyen kora legnemesebb alakjai közé emelkedett."

A szent ember mintaképe

A trianoni korszakban még egy harmadik — sorrendben immár negyedik — kép is csatlakozott a díszes Rákóczi-galériához, jeléül annak, hogy oly spirituális, romantikus kor volt ez, amelyben az emberek egyúttal "az örök értékek, anyagtalan eszmék és abszolút valóságok után szomjaztak." Ennek a kornak magábanéző, lelki embere ismerte fel Rákócziban az Ég felé forduló arcot, s rajzolta meg róla a szent ember portréját. Ez a kép is az egész Rákóczira tart igényt s ugyanannyira háttérbe szorítja a hős többi vonását, mint az előbbi portrék a szent emberét.

E kép vonalait is eredetileg a fejedelem maga húzta meg s hitelesítette kolostori életével. Vallomásaiban találjuk e gyönyörű lelkirajzot: "Mindennél jobban indított az, hogy Isten akaratát teljesítsem: mert Te látod Uram, hogy sem fejedelemségre nem vágyakoztam, sem a háborút, a bosszúállást nem kívántam, sem a veszélyektől nem irtóztam. Közömbös volt az személyemre, hogy mely úton járok, csak azon járjak, melyet Uram Istenem Te tűztél ki nékem."

Ezeket az Isten akaratát fürkésző gondolatokat Szörtsey József így kommentálta: "Ezek Rákóczi szavai; mélyről búgnak föl, akár Jézus Krisztus Hegyi-beszéde és magasan szárnyalnak fel a csillagos egeken túl a Mindenható Istenig. Ezek a szavak túlemelik Rákóczit minden földiségen, túl a nemzeti szabadsághős esendő nimbuszán..." Ez a földiségen túlemelt Rákóczi Szent Ágoston, Assziszi Szent Ferenc és Pascal társaságába jut s elmondhatni róla: "Elindulásától megérkezéséig, édesanyja első csókjától szíve utolsó dobbanásáig Isten hordozta kézenfogva." Herczeg Ferenc is azt fejtegette "Pro Libertate" c. regényében, hogy "Rákóczi nagysága nem is politikai vagy katonai sikereiben, hanem páratlan jellemerejében van." Zolnai professzor észre is vetette, hogy ezen a negyedik Rákóczi képen a nagyságos fejedelem "mint alázatos, testi és lelki remete jelenik meg, Istennel beszélgető, magányos, mély vallási kultúrának átélője és kifejezője, udvari eszmekörben kötelességeiről elmélkedő bölcs monarcha." Szerinte Rákóczi "a magyar katolicizmus egyik legérdekesebb egyénisége, a magyar szellemi élet múltjában Európát magába vevő és Európának magából adó gondolkodók egyike", aki "ha nem a józan racionalizmus és a felvilágosodás hatalmasodó korában él, hanem a középkor színes üvegablakainak átsugárzott világában: talán égi korona övezi fejét és szellemült lénye csodákat fakaszt a lelkekben... Szemünk láttára nő fel az egymásután jövő századok során az örökkévalóságba s bizony egyike ama nagyjainknak, akikre nem volt méltó a világ."

A száműzöttek vezér csillaga

Magunkról, száműzöttekről és külföldön élő magyarokról szólva, a mi múltunk, jelenünk és jövőnk olyan élesen elkülönülő korszakot jelent, aminőt a bemutatott nemzedékek egyike sem élt át. A múltból nekünk magyarságtudatunkon és hivatásérzésünkön kívül semmi másunk nem hagyományozódott át a jelenre. Nekünk nincs állami függetlenségünk és szabadságunk, mégcsak csonka hazánk sincs, sőt megszakadtak kapcsolataink fajtánk élő törzsével és hazai oltárainkat is meggyalázták. Ami után mi ebből a bánatos jelenből sóvárgunk, ahogy mi a jövőt elképzeljük, arról nekünk csak a magyar történet szelleme muzsikál szívünkben. Hát ennyi sebből vérezve, ennyi vágyat hordva lelkünkben, vajon melyik képet választhatnánk ki magunknak a magyar Pantheon színes Rákóczi-galériájából? — Én azt hiszem, mi csak egyet tehetünk: sírva öleljük keblünkre mind a négy képet, mert mind a négy a "miénk", reánk mind a négy egyforma varázzsal hat, mi valamennyit egyformán "szeretjük". S talán így érzelmileg éppen mi állunk legközelebb e nagy-magyar, színekben gazdag lényéhez.

Eltűnődve a fejedelem portréján, mégis úgy érezzük, hogy nekünk, akik századok múlva újra éljük az ő keserves sorsának utolsó fordulóját, egy-két vonással gazdagítanunk kell arcát. Nekünk lényeges mozzanat, amire eddig szükségszerűen kevés hangsúly esett, hogy a fejedelem a nemzeti gondolat mellett, amiért megelőzőleg fegyverrel harcolt, a számkivetésben is szívósan kitartott, — mindhalálig. Nem adta fel elveit semmiféle előnyért és vagyonért, hanem hősiesen tűrt és szenvedett a nemzet jogaiért. Ezen a hűségen kívül számkivetettségében is jellemzője maradt vezéri tulajdonsága és személyes varázsa, mely megóvta emigrációját az eszmei széttöredezéstől. És végül még egy vonás: a fejedelem számkivetettségében az otthon elbukott nemzet nagy szószólója lett. Nemcsak személyes érintkezései során szerzett annak lelkes híveket és barátokat, — az egykorú francia memoire-irodalom bőven tanúskodik erről, — hanem maga is írt és sugalmazására az akkor virágzó hollandiai nyomdákban könyvek jelentek meg nemzete sorsáról. Mindez nem volt hiábavaló munka, mert a későbbi idők meghozták erőfeszítései gyümölcsét, bár ő maga annak már nem lehetett osztályos része.

Ez a nemzeti gondolathoz hű, ahhoz a számkivetésben is ragaszkodó, kardja helyett immár tollát forgató, de mindhalálig "vezérlő" fejedelem minden idők magyar nemzeti emigrációjának legmegkapóbb, örökké élő alakja, — a Rákóczi-galéria utolsó képe.

Az "igazi" Rákóczi

Miután végigjártuk a magyar történet Rákóczi-képtárát, bizonyára felmerül a gondolat: melyik hát az igazi Rákóczi? — Mind valamennyi kép "hű" és "igaz"! Ez nem lephet meg bennünket és könnyen megértjük, miért. Aki valaha járt a velencei Campanella híres tornyában és onnan szétnézett, láthatta, hogy ahány világtáj felé fordította tekintetét, annyiféle kép tárult eléje, — bár mindig ugyanazt a várost látta. Így vagyunk az öt Rákóczi-portréval is: bármilyen szempontból nézzük a hőst, mindig egy egész emberi életet kitöltő tevékenység, egy kerek és új látvány tárul elénk. Azt azonban nem mondhatjuk, hogy csak az egyik, vagy csak a másik Rákóczi-kép a hiteles, s a többi már nem az. Mert legyen az értékmérőnk akár a politikai függetlenség eszméje, akár a teljes nemzeti gondolat, akár a dunavölgyi-európai szempont, vagy a szent emberé, a száműzötté, mindegyik az igazi Rákóczi-léleknek csak egy darabját tükrözi. A "nagy Rákóczi" ez öt kivételes emberábrázolás együttese: ez a hiteles történelmi hős, az újabb magyar múlt legnemesebb vezető egyénisége.

Hogy a magyar szabadságharc vezére ilyen kivételes erkölcsi nagysággá emelkedett előttünk, a késő utókor előtt, annak Rákóczi személyes varázsán kívül magyarázatát adhatja az is, hogy kibontakozását roppant nagy történeti erők segítették elő, melyek félelmetesen állandók a magyar történelem folyásában egészen napjainkig. És Rákóczi ezekkel az erőkkel szemben tanúsított állásfoglalását annyira a magyarság lelkéből vett szarvakkal és tettekkel fejezte ki, hogy értékskáláján nemcsak nemzeti múltunkat mérhetjük fel, hanem az minden korszakban iránytű gyanánt szolgálhat, amíg csak él magyar a Kárpátok ölén.


A felvilágosult abszolutizmus Magyarországon, 1761-1795

A "felvilágosult abszolutizmus" divatos történettudományi kifejezés, amelyet a francia tudósok és őket követve néhányan mások is felvilágosult deszpotizmus változatban használnak.[15] Magyar vonatkozásban helyesebbnek látszik, ha e kifejezésben az abszolutizmus szót megtartjuk, mert így előre jelezhetjük, hogy a kérdéses történeti szakasz nálunk szerves láncszeme annak a hosszabb abszolutista ciklusnak, amelyet a Habsburg-uralkodók vezettek be országunkban a 17. század első felében. E hosszabb ciklusban ugyanis a "felvilágosult" jelzővel ellátott rész középütt helyezkedik el a megelőző "katolikus" és a következő "reakciós" abszolutizmus között.

Mit értünk felvilágosult abszolutizmus alatt? Azt, hogy valamely országban vagy birodalomban a fejedelem önkényesen, minden más alkotmányos tényező kizárásával akarja megvalósítani a 18. századi racionalizmusból eredő politikai, gazdasági, társadalmi és közigazgatási reformokat. Olyan kormányrendszer felállítását jelenti, amely eltakarítja a középkorból fennmaradt intézményeket és helyettük "ésszerűnek" mondott új kormányzati rendszert vezet be. Amíg a felvilágosult abszolutizmus elvi célkitűzései Európában mindenütt azonosak voltak, az elvek gyakorlati kivitelezése országonkint más és más formát öltött aszerint, milyen erős volt a középkori rendszer még fennálló maradványa és milyen széles fronton történt meg az összeütközés a régi és az új rendszer között.

1. Mint ismeretes, Magyarország 1526-ban a Habsburgok jogara alá került, akik egyidejűleg Ausztria és Csehország urai is voltak és viselték a Német Római Szent Birodalom császári koronáját. Ebben a hatalmas kiterjedésű birodalomban, amely Európa nagy részét felölelte, a 17. század folyamán jelentős területi eltolódások következtek be. A Harmincéves háborút befejező westphali béke (1648) ugyanis a Német Római Szent Birodalom egész területét végleg leszakította a Habsburg-birtokok tömegéből azon egyszerű módon, hogy visszaállította a háromszázegynéhány német fejedelem függetlenségét. E béke után a Habsburgok uralmi területe összezsugorodott a kis Ausztriára, Csehországra és Magyarország török által el nem foglalt nyugati szegélyére, az úgynevezett királyi Magyarországra (az Alföld még török uralom alatt állott, Erdély pedig független volt), vagyis a Habsburg birodalom megszűnt nagyhatalom lenni. Egy jó emberöltő múltán azonban bekövetkezett a törökök Európából való kiűzése és egymás után tértek vissza a magyar korona alá a 150 évig rabságban tartott magyar városok és vármegyék. 1686-ban Buda vára, a korona gyöngye is visszatért s röviddel utóbb a történelmi Magyarország egész területe, Erdéllyel együtt. A felszabadult Magyarország területe nagyobb volt, mint Csehország és Ausztria együttvéve, úgyhogy a Habsburg birodalom területe hirtelen megkétszereződött és újra nagyhatalmi rangra emelkedett. E nagyhatalom súlypontja azonban már nem Európa belső, német lakosságú területeire esett, hanem kifejezetten a Duna középső medencéjébe, ahol a német elem a magyar és szláv lakossággal szemben kisebbségbe jutott. Az új Habsburg birodalom területi, népi és kormányzati felépítése tehát egészen más volt, mint a régié.

A monarchia szerkezetének megváltozását és súlypontjának eltolódását mégis csak a Hétéves háború (1756-1763) folyamán vették észre, amikor kiderült hogy az új nagyhatalom alapja gyenge és erőssé csak a három történetileg külön ország Ausztria, Csehország és Magyarország modernizálásával válhat. E felismerésre először gróf Kaunitz (1711-1794) jutott, a monarchia párizsi nagykövete, aki észrevételét Mária Teréziához intézett több beadványában kifejtette és azt ajánlotta, hogy a három országot egységesítsék és e nagy átalakítás elvégzésére állítsanak fel egy külön tanácsadó szervet, amelynek tagjai minden társadalmi kötöttségtől, helyi és nemzeti érdektől mentesen, egyedül az egységesítést tartva szem előtt, véleményt mondana minden olyan ügyről, amely döntés végett az uralkodó elé hivatott kerülni. Ez az államférfi tehát, a racionalista eszmék hatása alatt elérkezett az egységes "Nagy Ausztria" (Gross Österreich) állameszméjének megfogalmazásához, amely lényegében a történelmi Magyarország szerepét akarta átvenni a Duna völgyében Bécs központtal. Miután az uralkodó, Mária Terézia magáévá tette Kaunitz gróf nagyratörő javaslatait, megbízta őt a monarchia belügyeinek vezetésével 1760-ban és a következő évben életre hívta a javasolt tanácsadó szervet Államtanács (Staatsrat) néven. Ezzel a lépéssel a felvilágosult abszolutizmus gondolatköre a Habsburg-monarchiában hivatalos kormányprogram lett és vele együtt elindult tövises útjára a nagy igényű Gross-österreich eszméje.[16]

2. Az 1761-ben homloktérbe került új birodalmi gondolat azt jelentette, hogy ezután a főfigyelem a Magyarországon elvégzendő változásokra irányul. A monarchia másik két országa ugyanis, Ausztria és Csehország eléggé elő voltak már készítve az átalakításra. Azokban a középkorból fennmaradt társadalmi és gazdasági kiváltságok alaposan meg voltak nyirbálva, az egyházi, nemesi és városi önkormányzatok gyakran csak a királyi rendeletek (edicta, patentes) egyszerű végrehajtására szorítkoztak, úgyhogy a fejedelmi abszolutizmus új formájának érvényesítése szempontjából akadályt nem jelentettek. Nem ilyen volt a helyzet a magyar királyságban. Az még büszkén őrizte ősi alkotmányát, nemzeti tudatát és különvalóságát. Xaunitz kancellár semmi kétséget nem hagyott fenn aziránt, hogy ő a magyar különállás alapjainak — az alkotmánynak és nemzeti gondolatnak — felszámolását kívánja. Már első nagyobb emlékiratában, amelyben Magyarországgal foglalkozik, így szólt: "Ha a nagy és gazdag Magyarország megfelelő (!) alkotmányba volna illeszthető, akkor a Főméltóságú fejedelmi Ház hatalma megkétszereződnék és egyúttal a bölcs kormányzatra a legnagyobb jövedelem és haszon származnék. Ezért e királyságra a legnagyobb figyelmet kell fordítanunk és ugyanolyan országanyai törődést érdemel, mint a többi hű tartomány (!)."[17] Egy más alkalommal így szólt: "Csak az a szerencsétlenségünk, hogy Magyarország belső felépítése még olyan, hogy ott a király és az ország érdeke egymás ellen dolgozik."[18] A magyar királyság "kedvezőtlen alkotmánya" kifejezés aztán minden későbbi emlékiratban gépiesen visszatér. Az újfajta bécsi központosítás és uniformizálás második nagy akadálya a magyarok erős nemzeti öntudata volt, Kaunitz szavajárása szerint a magyar Nationalgeist, amely minden Bécsből kiinduló kezdeményezést kritikus szemmel néz. E nemzeti szellem ellen többször is kifakadt, megjegyezvén hogy a magyarok úgy összetartanak egymással mint a bogáncsok valahányszor csak szembenállnak a bécsi udvarral, ahol mindent felderítenek, de a maguk jogaiból semmit sem engednek.[19] És ez az éber magyar nemzeti öntudat mindenütt észlelhető, a központi irodákban éppúgy mint az országgyűlésen és a vármegyékben, ö tehát ennek a mindenütt észlelhető nacionalizmusnak (dem daselben prevali-renden Nationalismo) akart gátat vetni és helyette összbirodalmi öntudatot és császárhűséget kialakítani.

Nem említve a felvilágosult abszolutizmus Magyarországon való bevezetésének egyéb nehézségeit, az előadottakból is világos, hogy az új kormányzati ideológia nálunk eredeti alakot volt hivatva magára ölteni. Azokban az országokban, ahol a dinasztia nemzeti volt és az országban székelt, mint például Poroszországban, az új eszmeáramlat szervesen kapcsolódhatott a nemzeti fejlődés vonalához és egyik szükséges állomása lett a modern nemzetállam kialakulásának. Magyarország esetében azonban, ahol a király az országon kívül lakott és idegen volt, a felvilágosult abszolutizmus nemzetellenes irányt vett: megtámadta az állam létét és elpusztítani törekedett a nemzet öntudatát. A felvilágosult abszolutizmus ilyen fonák jelentkezése miatt magyar szempontból nem tekinthető elavultnak sem a hagyományos magyar alkotmány, sem a rendek nacionalizmusa; ellenkezőleg, még fontos hivatást töltött be mindkettő: védte az állam függetlenségét és a nemzet öntudatát. A Habsburgoknak és tanácsosaiknak pedig nem volt kellő érzékük sem akaratuk ahhoz, hogy a nemzeti különbségeket tiszteletben tartsák és azokhoz igazítsák programjukat. Így a Dunatájon a felvilágosult abszolutizmus idejében tulajdonképpen két állami koncepció birkózott egymással: az egyik, amely a birodalom német népiségű elemeire támaszkodva, a monarchiát egy német nyelvű, német vezetésű Nagy-Ausztriává akarta átalakítani, leigázva és félretolva a magyarságot; és a másik, a történelemben gyökerező magyar koncepció, a Szent Istváninak is nevezett állameszme, amely a magyar nemzet szabadságára és a dunai népek érdekközösségére épült fel, Budapest központtal, magyar vezetés alatt. A felvilágosult abszolutizmus problémáit Magyarországon Bécs és Budapest küzdelme határozta meg, hogy ezzel az előrevetített kifejezéssel érzékeltessük a dolgot.

3. Szemügyre véve azokat az utakat és módokat, amelyekkel a bécsi udvar meg akarta valósítani elgondolásait, elénktárul Mária Terézia és II. József személyes történeti műve. Mária Terézia még a barokk világ szellemében nőtt fel, a maga fejedelmi hivatását úgy képzelte el, mint Isten kegyelméből kapott ajándékot, ö az új kormányzati rendszer tételeit elsősorban a vallás fogalmain keresztül igyekezett magáévá tenni. A jobbágyok terhein például nem az egyenlőség és közös igazság indokolásával könnyített, hanem azért, mert nem akarta lelke örök boldogságát néhány főúr kapzsisága miatt elveszíteni. Mély vallásossága önműködőleg lefaragta Kaunitz merész javaslatait és visszatartotta az Államtanácsot erőszakos módszerek alkalmazásától, főleg az alkotmány és a nemzeti érzés megsértésétől. Mária Terézia csak fokozatosan, lépésről lépésre haladva (nach und nach, auf die gelindeste Art) akarta birodalmát felerősíteni és megreformálni, többet bízva az időre, semmint a nyers erőre. II. Rákóczi Ferenc felkelése még élénken élt a bécsi udvar emlékezetében s a tanács tagjait visszatartotta, hogy bármit is tegyenek a törvények határozatai ellen (contra praescriptum legis). Az asszony-király korában főleg arról volt szó, hogy a király kizárólagos illetékességi körébe tartozó ügyeket szervezzék át az óhajtott nagyobb hatalom kialakítása érdekében. Emelték a vámokat és monopóliumokat, jobban kihasználták az egyházi vagyon körül lévő királyi jogokat (jus regium circa sacra). Kiterjeszkedhettek minden olyan területre, amely eddig nem tartozott a kormány érdeklődési körébe s amelyeket most fedeztek fel. Ilyen volt az árvák védelme, a szegények megsegítése, kórházak felállítása civil orvosokkal és általában a közegészségügy megszervezése és a jobbágyok terheinek korlátozása. Fel lehetett állítani egy egészen új és egységes iskolaprogramot (Ratio educationis néven ismert rendelet 1777-ből), amely az ifjúság átnevelését célozta. A királyi beavatkozást kerülő úton is igyekeztek bővíteni, például a törvények szándékos félremagyarázásával, csűrés-csavarásával. További kerülő út volt a magyar öntudat gyengítésére olyan gazdasági és jogi munkák propagandisztikus terjesztése, amelyek udvari szellemben készültek, mint pl. Kollár Ádám számos munkája.[20] Ha tehát az új rezsim kormányzati célkitűzései már szinte egytől-egyig készen álltak Mária Terézia uralkodása alatt (1780-ig), még tartózkodtak azok hatalmi szóval való bevezetésétől, így ezek az első intézkedések az országot határozottan a haladás útjára terelték.

II. József trónralépésével (1780) minden megváltozott. Ő már nem Isten kegyelméből vezette le uralkodói jogait, hanem a természetjogból. Alig volt még húsz esztendős, amikor az Államtanács üléseire bebocsátást nyert — véleményét már 1761-ből ismerjük — és észjárása azokon a fejtegetéseken érlelődött, amelyeket Kaunitz kancellár és Borié tanácsos ott ülésről-ülésre hallattak a monarchia világhelyzetéről, egységesítésének szükségességéről, a császári hatalom teljéről és az örökös tartományok és Magyarország között fennálló különbségekről. Amikor aztán hosszas várakozás után elérkezett a trónra, nem koronáztatta meg magát, nem esküdött fel a magyar alkotmányra, hanem sokat sejtető intézkedéssel a magyar királyság felségjelvényeit, a Szent Koronával együtt, átszállíttatta Bécsbe, mint valami múzeumi tárgyat. Utána nekilátott, hogy átgyúrja országait egységes és német nyelvű birodalommá. Legfontosabb intézkedései ezek voltak: 1. erőszakos németesítés, melynek középpontjában a császár 1784. évi nyelvrendelete állott. Ennek értelmében a központi kormányszervek azonnali hatállyal német nyelven tartoztak ügyeiket intézni. Egy esztendőn belül a vármegyék és városok hivatalos nyelve szintén a német kellett legyen. Három éven belül pedig a polgári és egyházi bíróságok az egész országban német nyelven tartoztak ítélkezni. Német nyelv tudása nélkül senki semmiféle tisztséget nem viselhet a jövőben és német tudás nélkül még az oktatásügybe sem volt szabad senkit felvenni; 2. rendelet az összes kiváltságok eltörlésére, a nemesek, polgárok és egyházi személyek adókiváltságainak megszüntetése és általános adóztatás előkészítése: a földek felméretése, népszámlálás tartása és új közigazgatási keretek felállítása a vármegyei beosztás helyett; 3. a jozefinizmus néven ismert egyházpolitika, az 1781-ben kiadott türelmi rendelettel az élen, amely a vallásügyet az állampolgárok magánügyének jelentette ki és ezen a módon a kormányzatot kikapcsolta a felekezeti villongásokból;[21] 4. a Mária Terézia alatt kezdett káros gazdaságpolitika folytatása és fokozása, mely abból a téves megállapításból indult ki, hogy a magyar nemesség nem fizetett adót, "tehát" Magyarország nem járul hozzá arányosan az államkincstár bevételeihez. Ezért Magyarországot vámpolitikával gyarmati helyzetbe süllyesztették és feladatává tették, hogy a monarchia másik felének nyersanyagokat szállítson. Gróf Zinsendorf hiába magyarázta az osztrák érvelés hibás voltát és bizonygatta, hogy Magyarország valójában többet fizet a monarchia pénztárába, mint amennyi arányosan reá esne, mert a bécsi udvar számításon kívül hagyja Magyarország természetbeni szolgáltatásainak magas összegét. A bécsi udvar nem változtatott gazdaságpolitikáján.[22]

4. Mivel a felvilágosult abszolutizmus Bécsből terjesztett formája a magyar alkotmányt és a magyar nemzeti szellemet halálos ellenségének tekintette és fel akarta azokat számolni, e bécsi törekvésekre országszerte heves ellenhatás keletkezett, úgyhogy II. József halálakor (1790) a monarchia ez a fele már nyílt forradalom előtt állt és kérdésessé lett a Habsburg-dinasztia léte Magyarországon. Az ellenállás a vármegyékben szervezkedett és a köznemességre támaszkodott. A legfontosabb sérelmi pont a nyelvrendelet és a bécsi udvar katasztrofális gazdaságpolitikája volt. Az emberek lelkivilága annyira fel volt izgatva, hogy a császár rendeleteit végrehajtó tisztviselőket nyilvánosan sértegették és az ország több részében hazaárulóknak bélyegezték. A császár látva a forrongás veszedelmes méreteit, halálos ágyán legtöbb rendeletét visszavonta és megengedte, hogy a királyság felségjelvényeit Bécsből hazaszállítsák Budára. Ezek az ereklyék szállítás közben az egész útvonalon ünnepélyes fogadtatásban részesültek. Győr város népessége az utcákra tódult és véget nem érő "Éljen a magyar szabadság!" kiáltással üdvözölte a hazatérő kincseket. A legjellemzőbb epizód mégis a koronát tartó szekrény kinyitásakor játszódott le. Zichy Károly országbíró ez ünnepi aktus végrehajtásakor a szekrény kulcsát németül kérte. Egy magyar úr akkor rászólt: "Kegyelmed! Nem német korona ez, nem ért ez németül. Szóljon magyarul, akkor a szekrény magától kinyílik." A Béccsel való szembefordulás és a királytól való elidegenedés teljes volt.

A leghevesebb ellenállás a politika terén nyilatkozott meg, ahonnan az idegen beavatkozást egyszer s mindenkorra ki akarták küszöbölni. Megtörtént ugyanis az a csoda, ami a magyar történetben később is (1848-ban) megismétlődött, hogy ti. kellő létszámú polgári osztály hiányában az igen népes köznemesi osztály ragadta magához a kezdeményezést és azt a szerepet töltötte be, amit Franciaországban a tiers état: élére állt a felvilágosult mozgalomnak és nemzeti szellemben megvalósított egy sereg reformot. Az 1790/91-re összehívott országgyűlés ennek megfelelően szükségesnek tartotta, hogy az udvar által bevezetett reformokat egytől-egyig felülvizsgálja. Azokat, amelyek az ország javát szolgálták, fenntartották és beiktatták a törvénykönyvbe, amelyek viszont ellenkeztek az alkotmánnyal és szembenálltak a nemzet politikai tudatával, eltörölték. E magatartás értelmében alkották meg az 1790. évi XXVI. törvényt, amely a lelkiismereti (vallás) szabadságot mindenki számára biztosította; a XXXV. törvényt, amely határt szabott az úrbéri szolgáltatásoknak és megszüntette az örökös jobbágyságot; a XLIII. törvényt, amely megtiltotta a kínvallatást és így tovább. Más törvényekkel újra és ünnepélyesen biztosították a magyar állam függetlenségét és magyar jellegét. A XVI. törvény eltörölte a kormányzásban és közigazgatásban a német nyelv kötelező használatát és helyette a magyar nyelv jogait biztosította; a XII. törvény újra hangsúlyozta, hogy a törvényhozás a király és a nemzet közös feladata;[23] a X. törvény a Pragmatica Sanctio elismerésével (hogy ti. a magyar királyság ugyanazon Habsburg fejedelem jogara alá tartozik, aki alatt áll a monarchia többi része) világosan kijelenti, hogy e személyi kapcsolattól eltekintve, Magyarország teljesen független ország, nincs semmilyen más országnak vagy kormánynak alávetve és saját törvényei szerint kormányzandó.[24]

Hogy pedig a győzelem teljes legyen, ugyanez az 1790/91. évi országgyűlés a XLVII. törvénnyel kilenc bizottságot állított fel azzal a feladattal, hogy a legközelebbi országgyűlésre részletes javaslatot tegyen az ország teljes modernizálására.[25] E kilenc bizottságban az ország legjelesebb szakemberei foglaltak helyet s általuk nemcsak a hozott rendeletek felülvizsgálatát vették kezükbe, hanem a kezdeményezést és irányítást is. Olyan különleges felvilágosult abszolutizmus felé közeledett Magyarország, amelyben a fejedelem passzív szerepre lett volna kárhoztatva. A mondott bizottságok 1792/93-ra befejezték munkájukat — az utolsó 1795-ben — és irományaikat 96 fólió kötetben gyűjtötték össze, melyeket a budapesti Országos Levéltár a mai napig őriz. A javaslatok mind a nemzeti függetlenség szellemében készültek és kiterjeszkedtek az ország egész gazdasági és szellemi életére. Magyarország ekként a legjobb úton volt, hogy a Habsburgok alapvető tévedését kijavítva, saját boldogulására összefüggő és új rendelkezéseket tegyen, azaz modernizálja magát a kor követelményei szerint. Ezen a ponton azonban, amidőn az ország harminc évi birkózás után saját történelmi vonalának folytatásában kezdte formálni jövőjét, egy tragikus fordulat megakadályozta az ígéretes gyümölcsök beérését.

A 18. század végére a felvilágosult abszolutizmus Európában már megfutotta pályáját s kiment a divatból. Mielőtt tehát a kilenc bizottság javaslata az országgyűlés elé került volna, Európában már egy újabb kormányrendszer jött divatba. Az, amely a francia forradalom nyomán született meg, a népfelségtanban gyökerezett és a királyi intézményt teljesen mellőzve, a köztársasági berendezést dicsőítette. Ez az új szellemi áramlat titkos társaságok révén terjedt és meghódította a magyar társadalom néhány gondolkodóját is, akik a monarchia tényleges erőviszonyaival nem voltak kellően tisztában. Egy kilépett pap, név szerint Martinovics Ignác, nálunk is alapított ilyen titkos társaságot és a francia példa nyomán a magyar királyságot nemesi köztársasággá akarta átalakítani, elvetve a Pragmatica Sanetio alaptörvényt. Hangulatukat francia forradalmi énekek dallamai mellett emelték, a Ça ira, La Carmagnole és La Marseillaise vérpezsdítő szövegeit fordítva magyarra. A dolog rövidesen a császári udvar tudomására jutott, ahol a francia forradalom rémtettei alapján az ügy jelentőségét eltúlozták s a dinasztia az űzött vad ösztönével kezdett védekezni: az "összeesküvőket", Martinovicsot és hat munkatársát kivégezték (1795), a titkos társaság tagjait és a velük érintkezőket bebörtönözték és a legdurvább rendőri elnyomást vezették be az országba. A császár és tanácsosai szentül meg voltak győződve, hogy a magyarok már 1790 óta módszeresen dolgoztak tervükön és hogy a felvilágosult eszmék őket végzetesen a franciák tévelygésének útjára vezették. Erre a felvilágosult eszméknek teljesen hátatfordítottak, azok minden megnyilatkozását üldözni kezdték és még ugyanezen 1795. esztendőben egy újfajta abszolutizmust léptettek életbe, amelyben az Ész helyét a vallás foglalta el, a szabad sajtóét a fizetett propaganda és zaklató cenzúra. A kulcsállásokba mindenüvé németeket helyeztek vagy udvart kiszolgáló magyarokat, az országba pedig német csapatokat vezényeltek. Ez az új abszolutizmus minden felvilágosult emberben megátalkodott jakobinust látott, esküdt ellensége lett a haladásnak és hallani se akart többé a kilenc országgyűlési bizottság munkálatairól. Az országra ráborult a fekete-sárga sötétség.

Ezek után hiába való fáradozás volt egyes bizottságok javaslatainak módosítása, mint például a Kereskedelmi Bizottságé, amely "nem abból indult ki, hogy mi jár az országnak jog szerint", "se nem abból, miként kellene az ország kereskedelmi politikáját intézni teljesen független országként, hanem abból, mi valósítható meg Ausztria és Magyarország fennálló kapcsolataira való tekintettel, mi tökéletesbíthető a fennálló körülmények között anélkül, hogy abból a legcsekélyebb sérelem háramlana a germán és szláv lakosságú tartományokra", — a Habsburgok semmiféle módosítást nem voltak hajlandók engedélyezni és úgy meg voltak ijedve, hogy minden eszközzel a régi elavult helyzet fenntartására törekedtek. Ez az abszolutizmus nem adott semmit az elnyomás ellenében, maga mondott le erkölcsi igazolásáról és az országot három teljes évtizeddel hátráltatta fejlődésében, egészen Széchenyi István felléptéig, 1825-ig. Ez az abszolutizmus már nem volt felvilágosult, hanem a szó legteljesebb értelmében reakciós. Ezért zárul le a felvilágosult abszolutizmus pályája Magyarországon 1795-ben, még mielőtt történeti hivatását, a középkori állapotok teljes felszámolását és a modern állami keretek lerakását elvégezte volna,

5. Miként bemutattuk, a "felvilágosult abszolutizmus" történeti szakkifejezés alkalmas arra, hogy vele Magyarország történetében is egy elég hosszú időszakot jelöljünk meg és foglaljunk szerves egységbe. Tartalma azonban lényegesen különbözik annak más országában kialakult tartalmától, mert itt a központi probléma két állameszme közti harc volt, melyek egyike sem tudta a másikat teljesen kiszorítani s harcuk végeredményben valamiféle kiegyezéssel ("kompromisszummal") végződött, előrevetítve 1867 értelmét. A felvilágosodás kora ekként Magyarországon inkább az eszmékben való gazdagodás volt, semmint nagy politikai változásoké.

Magyarország típusát szolgáltatta azon nemzetek történetének, amelyek a racionalizmus korában erősen fejlett történeti egyéniséggel rendelkeztek, de külföldön székelő idegen uralkodójuk volt, aki idegen tanácsokra hallgatott. A Habsburgok végzete lesújtott II. Józsefre is, aki éppúgy mint a dinasztia számos más tagja, nem volt képes kellő bölcsességgel új eszmeáramlatok élére állni és azokat különböző országai javára gyümölcsöztetni. Mivel a magyarországi felvilágosult abszolutizmus a meg nem oldott problémák garmadát hagyta maga után hátra, eleve nagy robbantó erőt biztosított a 19. század közepén kitört forradalmi mozgalmaknak és logikusan elvezetett a dinasztia 1849-ben bekövetkezett második trónfosztásához.

_________________________

[15] E tanulmány itt jelenik meg magyar nyelven először. Eredetileg franciául készült egy nemzetközi ankét számára s a Bulletin du Comité International des Sciences Historiques közölte (Paris 1936).

[16] Az Államtanács feladata csupán az uralkodó tanácsolása volt; végrehajtó hatalommal nem rendelkezett. Vezető személyei gróf (később herceg) Kaunitz kancellár és a németországi származású Borié tanácsos voltak, mindketten a felvilágosult állami tisztviselők típusai. Kaunitz Párisban alakította ki ideológiáját, ahol 1750-től 1753-ig a Monarchia nagyköveteként szolgált. Ott legszívesebben az istentagadók és kétkedők szalónjait látogatta és olyan köröket, amelyek a lélek és test teljes felszabadulását sürgették. Borié viszont Németországban nyerte kiképzését, ahol megelőzőleg magas állami tisztségeket töltött be.

[17] Wann das grosse und fruchtbare Königreich Hungarn in eine rechte Verfassung gesetzt werden könnte, so würde die Macht des durchleuchtigsten Ertzhauses verdoppeit und die grössten Resourcen und Früchten einer weisen Regierung waren aus demselben zu ziehen. Es verdient also dieses Königreich die meiste Aufmerksamkeit und nehmliche landesmütterliche Sorgfalt, wie andere getreue Erblánde. — Ez és a következő két jegyzet idézet Ember Győző tanulmányából: "Magyarország és az államtanács első tagjai." Századok, 1935.

[18] Allein zum Unglück ist seine innerliche Verfassung noch so beschaffen, dass die Wohlfahrt des Königs und des Landes gegen einander streitet.

[19] Über das haltén aile Hungarn, so bald es gegen den Hof gehet, wie die Kletten zusammen; und ich muss uns Teutschen zur Schande gestehen, dass sie uns zeithero übersehen, von der vollstandigen Erkanntnus ihrer Verfassung abgehalten, und sich dagegen in unser Intrinsecum einzumischen auch sich Credit, Vertrauen und Gnaden zu erwerben, Mittel gefunden haben, ohne dagegen ein Mindeste von ihren, dem Staàt schadlichen Privilegiis abzuweichen, sondern solche viel ebender zu erweitern.

[20] Borié tanácsos írja egyik 1761-ből kelt véleményében: "Én az alább tárgyalt kérdésnek igen nagy jelentőséget tulajdonítok és ahol egyenes úton nem lehet célt érni, vagy arra még nem érett meg az idő, úgy ott szükség esetén kerülő úton kellene eljárnunk." Eredeti szövegezésben: Ich sehe also die hierunter obwaltende Hauptfrage von der grossesten Wichtlgkeit an, und wo in via recta nicht wohl auszulangen seyn mag, oder doch jetzo noch nicht an der Zeit seyn dörffte, so glaube ich, das per indirectum darzu in der Not zu gelangen sein dörffte.

[21] A magyar történetírás a Jozefinizmus kifejezést kiterjesztőleg használja, vele jelzi a közhatalom beavatkozását az Egyház ügyeibe. Ebben az értelemben szól pl. Meszlényi XIX. századi jozefinizmusról.

[22] Zinsendorf számításai szerint Csehország 1773-ban 11,300,000 forintot fizetett a Monarchia államkincstárába. Magyarország gazdasági erőinek arányában ugyanakkor 13,500,000 forintot kellett volna fizessen. Ténylegesen azonban fizetett: adóban 11,500,000 forintot, természetben pedig 5,000,000 forintot, tehát 3,000,000 forinttal többet, mint a ráeső részt.

[23] Leges ferendi, abrogandi, interpretandi potestatem in regno hoc Hungáriáé, partibusque annexis, salvo art. VIII. A. 1741, legitime coronato principi et statibus ac ordinis regni, ad comitia legitime confluentibus, communem esse, nec extra illa exerceri posse: Sua Majestas sacratissima ultro ac sponte agnoscit, ac... nunquam per edicta, seu sic dicta patentes, quae alioquin in nullis regni judiciis acceptari possunt regnum et partes adnexas gubernanda fore, expeditione patentialium ad eum duntaxat casum reservata, ubi in rebus legi alioquin conformibus, publicatio debito cum effectu hac unica ratione obtineri valet.

[24] Hungaria nihilominus cum partibus adnexis sit regnum liberum et relate ad totam legalem regiminis formám — hue intellects quibusvis dicasteriis suis — independens, id est nulli altero regno aut populo obnoxium, sed propriam habens consistentiam et constitutionem, proinde ... propriis legibus et consuetudinibus, non vero ad normám aliarum provinciarum ... reqendum et gubernandum.

[25] A kilenc bizottság a következő ügyelosztásban dolgozott: 1. Politikai Bizottság, 2. Pénzügyi B., 3. Úrbéri járandóságok ügyei, 4. Kereskedelmi B., 5. Bányák és Pénzverde ügyei, 6. Jogi B., 7. Irodalmi B., 8. Egyházügyi B. és 9. Az országos sérelmek jegyzékelésére kiküldött B.


Kossuth Lajos a sajtó hivatásáról

Az első magyar sajtóper okmányai alapján —

Kossuth Lajost, az Országgyűlési Tudósítások majd a Törvényhatósági Tudósítások szerkesztő-kiadóját sajtójogba ütköző cselekmény vádjával 1837-ben királyi parancsra letartóztatták. A kihallgatásról felvett jegyzőkönyvek élesen rávilágítanak arra, hogyan gondolkodott a sajtóról korának legnagyobb magyar újságírója, aki vallomása során maga kívánta előadni idevágó nézeteit.[26]

1. Hogy a letartóztatás körülményeit és az 1848 előtti politikai súrlódást a nemzet és az idegen szellemű kormányzat között megérthessük, vessünk egy röpke pillantást az akkori alkotmányos viszonyokra. 1848 előtt a központi kormányszerveket a Habsburg-monarchia minden országában, így Magyarországon is, az abszolutista államgondolat hatotta át. Ennek aiz államgondolatnak alapvető tétele az, hogy a király a tőle függő kormányzati és közigazgatási szervekkel az "alattvalók" — a későbbi állampolgárok — megkérdezése nélkül kormányoz s ez utóbbiaknak a politikai ügyekbe semminemű beleszólásuk nincs; nekik csak engedelmeskedniük kell. A politika s a közösség ügyeivel való foglalkozás királyi jogkörbe tartozott, azaz "királyi privilégium" volt. Az alattvalók, ha ilyen irányú tevékenységet fejtettek ki, csak úgy tehették, ha erre külön engedélyt — kiváltságot — kaptak. A király azonban, ha adott is ilyen engedélyt egyes "józan gondolkodású" (gutgesinnt, mai szóval élve "vonalas") egyéneknek, az újságlapok tartalmát előzetes cenzúra alá vetette és igyekezett azok témakörét a szépirodalomra, társadalmi tevékenységre és az ártatlan hírek közlésére szorítani.

Ezt az abszolutista felfogást azonban a Habsburg uralkodók sosem tudták Magyarországon alkotmányszerűen jogerőre emelni, sem az abszolút államgondolattal összhangban nem álló autonóm nemzeti intézményeket, jelesül az országgyűlést és a vármegyei rendszert megszüntetni. A magyarság tehát, eltérőleg az osztrák tartományok lakóitól, mindkét helyen foglalkozhatott közügyekkel és az ott lezajló tárgyalások régi szokás szerint nyilvánosak voltak, azaz szabad volt azokat megvitatni. Eszerint a királyi kormányszervek által képviselt abszolutista államgondolat és a magyar alkotmány államgondalata ellentétes kormányzati gyakorlatot jelentett, mely egyidőben állott fenn. Ez az ellentét és a vele járó jogi bizonytalanság magyarázza meg, hogy Kossuth Lajos börtönbe juthatott, amikor alkotmányos jogával élve, hírlapjában közügyekkel kezdett foglalkozni.

2. Kossuth Lajos nem kimondottan újságot indított, hanem csak kézi másolással és később sokszorosítás útján előállított naplószerü jegyzeteket hozott forgalomba az országgyűlési, illetőleg törvényhatósági tárgyalásokról. A magyar alkotmány szellemében gondolkodva, nem tartotta szükségesnek, hogy lapjára előzetesen engedélyt, "privilégiumot" kérjen. Amit tett, nézete szerint csak a törvényekben gyökerező nyilvánosság fokozása volt, de elvben nem új dolog. Kossuth az országgyűlésen és a megyegyűléseken elhangzott beszédekről jegyzeteket készített, majd egyéni írásmódjával azokat átfogalmazta, itt-ott kommentárokat fűzött hozzájuk, úgyhogy lapja, ha nem is volt kimondottan újságlap, fokozatosan közeledett annak jellegéhez. Az abszolutista rendszer jogainak bizonytalansága és Kossuth lapjának átmeneti jellege miatt a királyi kormányszervek három és fél évig nem nyúltak a laphoz és nem háborgatták a szerkesztő-kiadót. Amint azonban a lap az abszolutizmus gondolatával élesebben szembekerült és az országban határozott politikai közvéleményt kezdett kialakítani, — a kormányt aggodalom fogta el. A királyi hatóságok a fejedelmi jogkör megsértése (a lap engedély nélkül jelent meg) és a fennálló rend ellen való lázítás (a közvélemény politizálása) vádjával elfogatták a szerkesztőt és börtönbüntetésre ítélték.

Kossuth az ellene emelt két vádra következőképpen válaszolt. Nem feszegette, hogy szükséges-e újságlapok megjelentetéséhez előzetes engedély, sem azt, hogy kinek az ügykörébe tartozna az engedélymegadás: a királyi hatóságokéba avagy az autonóm magyar hatóságokéba. Csak a maga igazát fejtegette, hogy a törvények szerint az országos és megyei gyűlések nyilvánosak, s az ő tevékenysége, — "a nyilvánosság fokozása" — ezeknek a törvényeknek fedezete alatt áll. Álláspontját igazolja az a tény is, hogy a királyi kormányszervek három és fél éven keresztül nem emeltek kifogást működése ellen, sőt a törvényhatóságok pártolták. Mindez — írja — "csalhatatlan jele volt cselekvésem törvényszerűségének."[27] Ha tehát nem is mondja kifejezetten, szavaiból kiderül, hogy lapindításhoz nem szükséges engedély, mindenesetre nem az abszolutista állam engedélye, melynek alkotmányszerűségét, jogosságát elutasítja.

Részletesebben felel Kossuth a második vádra, melyet úgy utasít vissza, hogy kifejti a sajtó hivatását. Ebben a vonatkozásban két elvet állít fel. Egyrészt azt, hogy "alkotmányos országban... minden polgár meg van híva — gazdag és szegény, hatalmas és gyenge — tehetsége szerint a közjó nagy épületéhez egy darab téglát hordani." Mai nyelven szólva tehát azt mondja, hogy a közügyekbe nemcsak szabad beavatkozni, hanem abban résztvenni minden állampolgárnak mintegy kötelessége. Másrészt elmondja, hogy egészséges állapotban "csak azon törvények vezethetik a nemzetet, melyek a nemzet fejlődéséből önként származnak", amelyek, tehát nem oktroj, nem külső erőszak eredményei, hanem a közösség meggyőződéséből fakadnak. A továbbiakban erre a két alapelvre — a demokrácia és a nemzeti függetlenség elvére — építi egész gondolatmenetét és a sajtó hivatását az alábbi módon fejtegeti.

"Vélekedésem szerint arra, hogy valamely kormány jól és jó feltételeiben szerencsésen kormányozhasson, múlhatatlanul szükséges ismernie a kormányzottak érzéseit, kívánságait, óhajtásait, panaszait és véleményét. Nem azért, hogy a véleményt mintegy vakon kövesse, hanem azért, hogy ismervén, tárva álljon előtte a szükség, a betegség s aszerint válasszon orvosságot: teljesítve a közkívánságot, ha az jót, törvényest, idvességest kíván; jóra vezetve, ha tévedett... Nincs út mely a közvélemény ismerésében a kormánynak hasznosabb szolgálatot tehetne, mint melyet én választottam." A sajtó azért is jó, mert azon keresztül, mint valami "biztosítószelepen" át, érzéseit a törvény határai közt mindenki "szabadon kibuzoghatja", miáltal szükségtelenné válik a földalatti konspiráció. Kossuth Lajos elgondolásában a sajtó első hivatása eszerint abban összegezhető, hogy a nemzet kívánságait, törekvéseit és vágyait a törvényhozásnak és a végrehajtó hatalomnak tolmácsolja.

Feladata továbbá a sajtónak az is, hogy a hozott törvények szellemét híven feljegyezze és azt a köztudatba vésse. "Lehetetlen vala hasznosnak nem hinnem — írja ezzel kapcsolatban — a hozandó törvények első műhelyének, a kerületi üléseknek részletes históriáját e nevezetes — 1832-36 évi — országgyűlésen a feledékenység örvényéből kiragadni oly országban, hol a hosszas vitatkozások s alkudozások vajúdásaiból születő törvények gyakran csak a törvényhozás részletes ismeretének segedelmével érthetők szellemökben, célzásaikban." — A törvények szellemének nyilvántartásán kívül, a sajtó feladata végül az is, hogy a hozott törvények végrehajtását figyelemmel kísérje, a közösség nevében ellenőrizze. "Nagyon szükséges tehát, — írja Kossuth, — hogy a hozott, kivált az újabb tapasztalás által még meg nem erősödött törvényeknek alkalmazásbani foganatja, amint jó vagy rossz, amint megfelel a szükségesnek vagy hiányos, közönségesen tudassék s így erősödjék a törvényekhez ragaszkodás, ha jó; és így tisztuljanak az ország különböző részeibeni tapasztalás köztudomásával a gondolatok azon hiányok jövőbeni kiegészítésére nézve, melyek hely, vidék és népi különbség szerint itt-ott magokat előadják. Ilyenforma segédeszköz nélkül, minőknek első próbái voltak az én Tudósításaim, a tapasztalás minden hasznával egyetemben az ország többi részére nézve elvesznek, a jövő törvényhozás munkáját pedig ezen elvesztéssel kimondhatatlanul zavarják, hátráltatják." A sajtó második nagy hivatása Kossuth szerint tehát abban rejlik, hogy a törvények célját a törvényhozók szellemének megfelelően nyilvántartsa és célszerű végrehajtását ellenőrizze.

Az ilyen szellemben működő sajtó nemzeti és kormányzati szempontból egyaránt nagyon hasznos; az ő lapjai is hasznosak voltak, mint ezt mások nyilatkozatai is igazolják. Lapjáról ugyanis az általános vélemény az volt, hogy "a gondolkozás tisztázására s azon törvényesség érzetének kifejtésére, mely önjussaink eleven önérzelmét a királyi szék iránti tántoríthatatlan hűség érzetével s minden erőnek és törvénytelenség útálásával szorosan egybefűzi, sokat tettek légyen." Ezért visszautasítja a második vádat is, hogy lázított volna s nevetségesnek tartja a királyi kormányszervek félelmét, melyek "a nemzetben néhány esztendők óta itt-ott... mutatkozó élénkebb véleményi súrlódást erőnek erejével valami titkos és vétkes rúgóknak szeretnék tulajdonítani s minden bokorban kísértetet látnak." Ezek után büszke önérzettel veti papírra Kossuth Lajos végső megállapítását: "Én azt hiszem, hogy ezen vállalattal felséges királyomnak és hazámnak hasznos szolgálatokat tettem."

3. A liberális-demokratikus sajtóelgondolás iránt az abszolutista világban élő királyi kormányszervek természetesen érzéketlen maradtak, Kossuth jószándékát nem hitték el, őt a fennálló rend ellenségének tekintették, akire tehát rá kellett húzni a paragrafust. Úgyis történt, mert a királyi jogügyész az ellene emelt vádakat nem ejtette el, hanem kihágás, lázadás előkészítése és a törvényes rend felforgatására irányuló kísérlet címén börtönbüntetéssel sújtotta. A fogoly szándéka az volt, olvassuk az ügyész vádiratában, "hogy az ország békéje és nyugalma megzavartassék, az országlakosok evégből beszédekkel felizgattassanak, a közigazgatás jó rendje felboríttassék, a törvényes feljebbvalók iránti köteles tisztelet és engedelmesség meglazíttassék és törvénytelen ellenzék alkottassák."[28]

Kossuth hiába tiltakozott önérzete egész súlyával, hiába mondotta, hogy "e vádakra csak egy szavam van: tagadom s e szót megigazolja egész életem", az idegen rendszer büntető keze lesújtott rá, mert meg volt győződve arról, hogy "csak hajthatatlan terrorizmust kell mutatnia s a nemzet megszűnik gondolkodni."

Kossuth Lajos nyilvánvalóan a korában viaskodó két eszmerendszer ütközőpontjába került, mint napjainkban is oly sok magyar testvérünk, s erkölcsi hiba nélkül bűnhődött, mint mondani szokták: elnyerte a mártíromság koszorúját.[29]

_________________________

[26] A kérdésre vonatkozó iratokat kiadta és magyarázó bevezetéssel ellátta Viszota Gyula, Gróf Széchenyi István írói és hírlapi vitája Kossuth Lajossal c. munkájában. Budapest, I. 1927. — Ezekben az iratokban olvassuk Kossuth szavait: "... miért mivégből óhajtottam én a nyilvánosságot terjeszteni, azt ha kívántatik, szintúgy kész vagyok előadni." Kossuth magyarul veti fel a kérdést, a vizsgálóbíró latinul felel: "Quae est causa ergo quod publicitatem adeo promovere studuerlt?" — mi tehát az oka, hogy a nyilvánosságot annyira akarta előmozdítani. Viszota, id. mii 673. I.

[27] Ezt és a további idézeteket Viszota okmánytárának 663-692 oldalairól vettük.

[28] Latin eredetije így hangzik: Ut pax et tranquillitas regni perturbetur, regnicolae idmodi sermonibus incitentur, rectus administrationis publicae ordo pervertatur, débita erqa legates superiores veneratio et obsequium profligetur et illegális oppositio constituatur." Id. mű. 675. I.

[29] Ha a felhasznált adatokhoz hozzávesszük Kossuth két másik fontos megnyilatkozását a sajtóról, — a zempléni megyegyűlésen 1830-ban elmondott beszédét a szabadságról és a Pesti Hírlapba írt első vezércikkét a zsurnalisztikáról, — előttünk áll e nagy magyar liberális-demokrata egyéniség teljes felfogása legfontosabb harci fegyveréről, a sajtóról. Ezek az adatok csak megerősítik és részleteiben kidomborítják az itt vázolt képet.


A mayerlingi tragédia új megvilágításban

1879 január 30-án a koradélutáni órákban futótűzként terjedt Bécsben a hír, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse, a daliás Rudolf főherceg a mayerlingi vadászkastélyban egy éjszaka folyamán életét vesztette. Pár nap múlva kitudódott az is, hogy a bécsi előkelő társaság egyik tagja, a ragyogó szépségű Vetsera Mária bárónő, a trónörökös mayerlingi vendége, vele együtt meghalt és a kastély közelében halva találták Bauer fővadászt.

bt_akmi18

Vetsera bárónőt átlőtt halántékkal, összekulcsolt kezekkel, ágyba fektetve találták. Testén rá nem illő fekete ruha volt, hajában virágok. A trónörököst borzalmas ütés érte, mert koponyája felnyílt. A kastély billiard termében véres nyomokat fedeztek fel, a padlón dulakodásból eredő karcolásokat láttak. Hogy a titokzatosság teljes legyen, a bécsi udvar minden okmányt, ami a hármas tragédiára vonatkozott, eltüntetett és a megindított nyomozást beszüntette. A hivatalos nyilatkozatok a mellékkörülményekről hallgatva, csupán Vetsera bárónő és Rudolf érzelmi kapcsolatait hangsúlyozták és így terjed el az a hamis nézet, hogy Mayerlingben szerelmi tragédia játszódott le.

Ugek, a neves magyar emigráns, aki szinte egész életében nyomozott e titokzatos ügyben, most minden adatot összeszedve, felderítette a hétpecsétes titkot.[30] Megállapításai szerint, bár a tragédiát át- meg átszövi a trónörökösnek Vetsera bárónőhöz való viszonya, a szerelmi mozzanat másodrendű a tragédiában és csak alkalmat nyújtott egy lényegesen fontosabb dolog, egy nagyszabású politikai gyilkosság végrehajtására.

A Habsburg-családban a XIX. század végén két nagy elgondolás viaskodott egymással s ezek megtestesítője Ferenc József fia, Rudolf illetőleg Ferenc Ferdinánd volt. A Habsburg-család sorsa ugyanis a középeurópai térségben egyre inkább jövő nélkülinek tűnt fel. Egyrészt, mert nyugaton kialakult a Hohenzollernek alatt az egységes Németország, amely hatalmát délkelet felé akarta kiterjeszteni, birtokba venni Ausztriát, Magyarországot, a Balkánt Konstantinápolyig és befolyási övezetévé akarta tenni az egész Közel-Keletet Bagdadig. Viszont keleten egyre fenyegetőbbé vált a cárok uralma alatt gyorsan modernizálódó Oroszország, amely ugyancsak a Balkán birtoklására tört, Budapesten keresztül véve hódítása útvonalát. A németek kelet felé való igyekezete és az oroszok délnyugat felé való irányulása, — e kettős törekvés ütközőpontjába került a Monarchia és a dinasztia.

Rudolf trónörökös, Ferenc Józseffel egyetértésben úgy vélekedett, hogy a Monarchia és a dinasztia jövője ebben a veszélyes külpolitikai helyzetben csak úgy volna biztosítható, ha a Monarchia súlypontját a régebbi elképzelések továbbfejlesztésével áthelyezik Magyarországra, a birodalom legnépesebb, legerősebb államába. Evégből Magyarország megerősítését, függetlenségének kidomborítását tartották szükségesnek. Az elgondolásnak megfelelően, melyet Erzsébet királynő régebben is szívből támogatott, Rudolf magyar nevelést kapott. Batthyány Lajos gróf, a kivégzett 48-as magyar miniszterelnök fia és a nagy magyar mesemondó, Jókai Mór lettek nevelői, akiknek sikerült a trónörökös szívét valóban magyarrá változtatniok. János Szalvátor főherceg és Rudolf magyar barátai, jelesül Károlyi István gróf, csak megerősítették a trónörököst elgondolásának helyességében. A birodalom súlypontjának Magyarországra való áthelyezését Ferenc József császár és király fokozatosan kívánta megvalósítani. Rudolf fiatalabb vérmérséklete gyorsabb ütemet kívánt és Magyarország katonai függetlenségét is meg akarta valósítani.

A budapesti parlament nagy véderő-vitája, melyet a trónörökös sugalmazására Károlyi István gróf vezetett, e tervbe teljesen beléillett. Amíg e vita a dunaparti fővárosban zajlott, következett be az a fordulatot jelentő megbeszélés Ferenc József és Rudolf között, amely az apa és fiú között teljes megegyezésre vezetett. A megegyezés értelmében Rudolf a külön magyar haderő gondolatát elejtette, viszont Ferenc József az egységes katonai vezetés megtartása ellenében hozzájárult Rudolf trónörökös azonnali magyar királlyá koronázásához és a hatalomnak Magyarországon való tényleges átvételéhez. Károlyi gróf az egyezmény következtében megváltoztatta álláspontját, a budapesti parlamentben leszerelte a külön magyar véderőt követelő vitát. Ezzel a lépéssel Budapesten is elhárult az utolsó akadály Rudolf magyar királlyá koronázása elől és az "ifjú király" boldog örömmel készült trónjának elfoglalására. Bécsből való távozása előtt azonban barátnőjével, Vetsera Mária bárónővel Mayerlingben búcsúzásra jött össze, — és itt csapott le reá az a tragédia, amely a másik Habsburg-elgondolásból eredve, Ferenc Ferdinánd irányítása alatt, villámcsapásként érte.

Ferenc Ferdinánd szláv befolyás alatt állott, ö nem helyeselte Rudolf és Ferenc József elgondolását, mert szerinte a Habsburgok jövője nem Magyarországon van, hanem egész Európa uralmának megszerzésében, híven a százados jelmondathoz: A.E.I.O.U.,Austriae est imperare orbi universo, németül Ailes Erdreich ist österreichs Untertan, vagyis Ausztria hivatása, hogy az egész világnak ura legyen.

bt_akmi19

Ferenc Ferdinánd elképzelése szerint a francia-orosz szövetség megfosztja a Hohenzollerneket a német tróntól s ezzel szabaddá lesz az út a Habsburg-birodalom előtt a nyugat felé való terjeszkedésre. Viszont kelet felé önmagától nyílik meg az út, ha a Monarchiában a csehek támogatásával szláv hegemóniát alakítanak ki, a magyarokat eltapossák, Magyarországot a szlávok közt szétdarabolják és a balkáni szlávokat is bekebelezik. Ferenc Ferdinánd tehát kül- és bel-politikailag egyaránt a legélesebb ellentétben állt a trón első várományosával, Rudolf főherceggel. János Szalvátor főherceg ezt észre is vette és többször figyelmeztette Rudolfot, hogy a feszült helyzetben esetleg élete sincs biztonságban és ajánlotta neki, vegye magát körül magyar testőrséggel. Rudolf a feltűnő intézkedést kerülni akarta és meghagyta cseh lakájait. Mulasztása végzetes lett.

A két Habsburg-elgondolás és az azt képviselő két trónörökös között végső mérkőzés következett be, amidőn a magyar országgyűlés a véderő-javaslatot megszavazta és Rudolf, apja áldásával, átvenni készült magyar királyságát. A magát legyőzöttnek érző Ferenc Ferdinánd ugyanis, hogy a játszmát végleg el ne veszítse, Rudolf testi megsemmisítésével kívánta az utat saját elgondolása számára biztosítani. Terve végrehajtására az utolsó s egyúttal a legjobb alkalom az elszigetelt vadászkastélyban tartott búcsúzás volt, amelyről őt a sötét szerepű kerítőnő, Larisch grófnő, Vetsera Mária akaratlan barátnője értesítette. Ferenc Ferdinánd és cseh tisztekből álló maffiája a kérdéses éjszakán Mayerlingbe kocsiztak és ott a billiárd terembe csalt Rudolfot székekkel és kardokkal agyonverték, majd főbelőtték az alvó Vetsera Máriát, úgyszintén a fegyverhasználat hangjára elősiető Bauer fővadászt. Aztán elrendezték a vadászlakban a "szerelmi tragédia" látszatát és visszasiettek a mit sem sejtő, alvó császári városba. Mayerlingben tehát egy nagyszabású politikai forradalom játszódott le, amelyben a csehek főszerepet vittek.

A tragédia családi jellege és a cseh maffia elszántsága magyarázza meg, hogy Ferenc József a fia meggyilkolása ügyében indított vizsgálatot kénytelen volt beszüntetni, — ellenkező esetben vele is végeztek volna, — és kegyvesztetté tenni Rudolf összes magyar barátait. A terrortársaság elől János Szalvátor főherceg kénytelen volt külföldre menekülni, ahol azonban megérkezése után titokzatos módon rögtön el is tűnt. Ugyancsak gyors halál érte a fejedelmi titkot ismerő Bratfisch kocsist, aki Rudolfot Mayerlingbe vitte. Szégyenében öngyilkos lett Larisch grófnő fia; Erzsébet királynő pedig bánatában elhagyta a bécsi udvart, hogy megkezdje tragikus végű bolyongását a világban. Mások, akik szintén tudtak Ferenc Ferdinánd gyalázatos tettéről, a biztos haláltól való félelmükben mélyen hallgattak, mint Vetsera Mária anyja és Hoyos gróf, vagy — ha valamit kikottyantottak, mint Zichy grófnő férjezett Odescalchi hercegné, — azonnal számkivetésbe kellett menekülniök. De Ferenc Ferdinánd sem élhetett nyugodtan. A szívében mélyen megsértett apa, Ferenc József, a "gyilkost" látni se akarta többé, hanem tüdőbajának kezelése címén száműzte a Monarchiából. S amikor két év múlva megengedte, hogy visszatérjen, kapcsolatait vele azután is a legkisebbre szorította. A kedély a bécsi udvarból végleg eltűnt és következtek a szürke, bánatos napok, — a végső bukásig.

Ferenc Ferdinánd ugyanis nagyravágyó, ködös szláv terveivel elszámította magát. Nem vette észre, hogy az ő terjeszkedést jelentő elgondolása az orosz törekvések szempontjából nagyobb veszedelmet jelentett, mint Rudolf védekező terve. Pedig intő jel lehetett számára, hogy az oroszok balkáni törekvésük útját hosszú kézzel már régóta egyengették és ezért gyilkolták le 1903-ban a Monarchiához húzó szerb dinasztiát. A sort azután a második akadály eltávolítására kerítették: Ferenc Ferdinándra. Így is történt és Szarajevóban 1914-ben bekövetkezett az ő fizikai likvidálása is. A Monarchiában pedig nem volt senki, aki a birodalom szerkezetét a tényleges szükségletnek megfelelően átalakította és egyben a dinasztia jövőjét is megmenthette volna. A Habsburgok saját maguk okozták vesztüket és taszították a Duna-birodalom minden népét a katasztrófába.

Ugek megfejtette a mayerlingi tragédia titkát és megírta a magyar emigráció egyik legizgalmasabb, legérdekesebb, legtanulságosabb könyvét franciául, — az egész világ okulására.

_________________________

[30] Ugek: La tragédie de Mayerlirig. Bruxelles 1953, 223 I. és számos illusztráció. E szerző írói nevet használt munkájához, valódi neve Rudnay Egyed.


A kereszténység ezer évének mérlege Magyarországon

A szempont kérdése. — A kereszténység magyarországi történetét a mi íróink is általában e világnézet saját értékrendszere szempontjából adják elő olyan felfogásban, amelyben a keresztény vallás legfőbb értékként szerepel és hozzá képest minden más történeti jelenség kisebb fontossággal bír, vagy éppenséggel fontosság nélküli. E szabályhoz igazodott Szekfű Gyula is, amikor a hazai kereszténység történetét a Katolikus Lexikonban összefoglalta. Az ilyen teológiai látószög azonban sok hátránnyal jár. Benne a keresztény hitre még át nem tért "pogány" magyarság például mint céltalanul kalandozó, műveletlen, nomád banda jelenik meg, amelynek se egyénisége, se küldetése, sőt még csak létjoga sincs e világon, mert mindezek birtokába csak a kereszténység felvétele révén jutott mintegy isteni ajándékként. Az ilyen kificamított beállítás kezdettől fogva hamisnak és lealázónak tűnt fel ama historikusok előtt, akik a történelmet nemzeti elgondolásban művelik és értékrendszerük csúcspontjára a Nemzetet helyezik. Ez utóbbi historikusok (közéjük tartozik e sorok írója is) a nemzeti élet épségben való fenntartását, szabad fejlődését és fizikai-szellemi jólétének megóvását tartják a legfontosabb értéknek és ebből a szempontból mérlegelik a kereszténység magyarországi ezer esztendejét, is.[31]

A régi magyar kultúráról. — A régi magyar kultúráról fogalmat alkothatunk magunknak, ha emlékezetünkbe idézzük annak vallásra vonatkozó egyik-másik kifejezését, melyeket már a Kr.e. III. és II. évezredből ismerünk. Ezek közé tartozik mindenekelőtt maga az ISTEN (Están) szó, valamint annak két változata, az ÚR és MÉN, mely utóbbiak isten férfi voltának kifejezésére szolgáltak. Ilyen további szó a MENNYORSZÁG és a POKOL, eredeti értelemben "Mén úr széke", vagyis az égi isten trónusa, illetőleg egyszerű "Fekhely" a másvilág büntető részében. A régi magyarok számára is csak egy isten létezett, akinek KÉPEI, vagyis megjelenési formái sokfélék voltak, köztük legfontosabb a NAP. Amikor istenre a Nap képében gondoltak, őt az égitest kör alakja miatt KÖR-ESTÁNnak is nevezték, amiben valószínűleg a mai "keresztény" szó (régiesen: körösztén) ősforrását kell látnunk. Hitték őseink azt is, hogy az isten mindenütt jelen van, noha legszívesebb tartózkodási helyei a magas hegyek, tiszta források, folyók és tavak voltak, továbbá bizonyos fák és természetesen saját HÁZAI (templomai). A királyt és főembereit isten földi képviselőinek tekintették és őket gyakran az ÉLÖ ISTEN kifejezéssel illették; az isten kiszolgáló személyzetét PAPOKnak mondták. E kereszténység előtti ("pogány") kifejezéseknek (Isten, Mennyország, Pokol, Köristen, Pap) az a jellemzője, hogy a hitcsere után is használatban maradtak egészen a mai napig, ugyanabban az értelemben. Az a tény, hogy nem a megfelelő latin szavakat (Deus, Infernum, Coelum, Sacerdos) vették át a csere alkalmával, bizonyság arra, hogy a régi magyar vallás sok tétele és fogalma közös volt a későbbi kereszténység tanításával, vagyis maga is kereszténység volt, eredeti, ősi kereszténység : Nap-kereszténység.[32]

Azt is tudjuk, hogy a Duna-medencében Árpád fejedelem jövetele előtt betelepedett magyar népességnek nem kellett várnia szinte a 10. század végéig, hogy megismerkedjék a keresztény vallás fiatalabb formájával, a római kereszténységgel. Gyakorolhatták ők ezt az új hitágazatot már a Római Birodalom középeurópai hódításainak idejétől fogva, Pannóniában és Dáciában. Erről tanúskodnak azok a régi sírok, amelyekben keresztény szimbólumok mellett madár-ábrázolásokat is találtak, mely utóbbiak a magyar köznép leggyakoribb szimbólumai voltak ősidőktől fogva. Ezek az új kereszténységben élő korai magyarok már híres szenteket is adtak az egyháznak, köztük szent Ireneust, szent Seremust, szent Quirinust és szent Mártont, a későbbi toursi (Franciaország) püspököt. E szentek nevében valószínűleg nem latin, hanem magyar értelem rejtőzik (Úrhoni, Szerémi...), akárcsak a pannóniai eredetű római császárok nevében. Azt is tudjuk, hogy Magyarországon már a hivatalos áttérés előtt több római hitű főpap megfordult, közöttük Adalbert prágai püspök, Pilgrim passaui püspök, továbbá szent Wolfgang és szent Emerain.

Az előadottakból világosan látható, hogy őseink vallási és kulturális szempontból egyáltalában nem voltak azok a gondolatszegény pogányok, akiknek őket a teológiai szemszögű történetírók nagy elfogultsággal lefestik. Az ő kultúrájuk jól kidolgozott, többezeréves hagyományra felépülő színes alkotás volt, saját írásrendszerrel és bonyolult vallási képzetekkel. Ezenfelül már korán megismerkedtek a kereszténység római és bizánci formájával is és e fiatalabb ágazatok működését engedélyezték országukban.

A római kereszténységhez való csatlakozásunkról. — A 9. és 10. század fordulóján az európai nagyhatalom még mindig maga a Duna-medencében székelő magyarság volt és hozzá képest Európa többi országa csak kisebb katonai erővel rendelkezett. A 10. század közepén azonban egy új nagyhatalom keletkezett a Duna-medence nyugati szomszédságában, a Németbirodalom kialakulásával. Ez a birodalom felújította a régi római törekvéseket és hatalmas erejét az augsburgi ütközetben (955) mutatta meg, ahol a magyarság Európában gyakorolt katonai fölényét megdöntötte. Ugyanez időben egy másik erőösszpontosítás, szellemi és lelki szinten, a római katolikus egyházban valósult meg, a Cluny-reform (910) után. Ez a két erő aztán — a világi és egyházi — egymással szövetkezett és olyan páratlan hatalmi kombinációt hozott létre, amely a Duna-medencét és egész Kelet-Európát teljes politikai, társadalmi és szellemi felzárkózásra tudta kényszeríteni.

Miután a római-német szövetség megszilárdult, I. Ottó császár meghívta országába, Quedlinburgba, egy értekezletre a szomszédos államok képviselőit 973-ban. Jelen voltak ezen az értekezleten: Magyarország (12 képviselővel), Lengyelország, Csehország, Bulgária, Russzia, Dánia, két másik kisebb fejedelemség és a pápaság, a vendéglátó Németországon kívül, együttvéve tíz állam képviselői. A császár eléjük terjesztette az új európai elgondolást, amelynek értelmében a meghívott országok egymással szoros szövetséget voltak hivatva alkotni. Mivel abban az időben nem létezett hasonló erejű más nagyhatalom Európában, a kiküldötteknek nem volt választásuk, el kellett fogadniok a német császár elgondolását és magukévá tenniök az európai keresztény szövetségben való szolgálatot.

A későbbi eseményekből visszakövetkeztetve, meglehetős pontossággal összeállítható a quedlinburgi egyezmény közelebbi tartalma. Úgy látszik, a résztvevő hatalmak abban egyeztek meg, hogy 1. a napkereszténységet, a főversenytársat, mint "pogányságot" törvényen kívül helyezik; 2. hogy országukba korlátlan számban beengedik a római hit papjait, nekik teljes cselekvési szabadságot biztosítanak és részvételt az állam belső ügyeiben; végül 3. hogy mindegyik ország magát az új kereszténység szerves részének tekinti. Más szóval, ezek a Quedlinburgban képviselt országok korábbi öncélúságukat feladva, magukévá tették a nyugati ideológiát, amihez élet és halál kérdése volt magukat tartani. Ez a fordulat elsősorban a legnagyobb és veszélyeknek legjobban kitett két országot érintette, az Európa határövezetében elhelyezkedő Lengyelországot és Magyarországot. A kereszténységhez való csatlakozásunk tehát önkéntes volt, de erős politikai nyomás alatt ment végbe. Ez a kettősség aztán jellemző maradt a további fejlődésre is.

A keresztény ideológia egyeduralmának kialakítása Magyarországon. — Hamarosan kiderült azonban, hogy a Quedlinburgban ünnepélyesen megfogadott keresztény testvériséget a német császár és a római főpap egyformán úgy értelmezték, mintha nekik az említett országok magukat hűbéresként alávetették volna. II. Konrád császár ebben a gondolatkörben élve, hatalmas sereggel támadt a függetlenségét őrző Magyarországra és megkísérelte, hogy fegyveres erővel kényszerítse ki hűbér-uraságának elismerését. A magyar seregek azonban sikeresen visszaűzték a császárt saját országába. Utána III. Henrik akarta országunkat maga alá gyűrni és evégből 1051/52-ben háborút indított, ö is vereséget szenvedett és felfogása megváltoztatására kényszerült. A pápa viszont főpapjainkat akarta tetszése szerint kinevezni és rendelkezni kívánt a hatalmas egyházi birtokok felett a magyar király előzetes megkérdezése és beleegyezése nélkül. Ebből is sok súrlódás keletkezett, amíg végre Mátyás király megírta a pápának (1480), hogy ő inkább megszakítja a római kereszténységgel fennálló kapcsolatait, mintsem eltűrje az ország belügyeibe való folytonos pápai beavatkozást. Magyarország tehát, hála megmaradt erejének és öntudatos magatartásának, sikeresen megvédte a korona jogait mind a Német Birodalom, mind pedig a Szentszék jogcsorbító törekvéseivel szemben, — de neki is római kereszténnyé kellett lennie.

A római kereszténység Magyarországon való meggyökereztetésében első királyaink vezető szerepet vittek, különösen István király (1000-1038), akinek Gizella bajor királylány személyében német asszony volt a felesége. István király a quedlinburgi megegyezés értelmében szakított a korábbi vallási türelmesség politikájával és elkezdte a magyarság ókorban gyökerező vallási és társadalmi építményének felszámolását. A pogány papokat és tudósokat, akik a nemzeti öntudat letéteményesei és a hagyományok őrzői voltak, törvényen kívül helyezte, áldozati helyeiket elkobozta, vallásos képeiket és szimbólumaikat elégette, szobraikat összetörette. Az ősi emlékeket őrző feljegyzéseket szemétbe szóratta, az önálló magyar írásmódot, a mértani vagy geometrikus (rovás-) írás használatát betiltotta. Azokat a vezető személyeket pedig, akik ezt az oktalan pusztítást kárhoztatták (mint Ajtonyt és Gyulát) kardélre hányatta, vagy egyéb drasztikus módon végzett velük, mint a királyi család ellenálló tagjaival is. Később a pápa egy büntető hatalommal is felruházott bizottságot küldött Magyarországra, élén egy német nemzetiségű kivizsgáló pappal (inkvizítorral) azzal a feladattal, hogy a magyar lelkekből a pogányság utolsó nyomait is kitépázza. Mai történészeink kétségbe vonják, hogy valóban szükséges volt-e ilyen nagy arányú pusztítást végezni nemzeti kultúránkban az akkori erőviszonyok között?

A régi világ elpusztításával és a magyar társadalom lefejezésével párhuzamosan a quedlinburgi egyezmény második pontjaként folyamatba tették az országban a római keresztény egyház intézményeinek kiépítését. Templomokat emeltek, szobrokat, képeket és szimbólumokat állítottak az új istennek, és püspökségeket, kolostorokat létesítettek, amelyek mind hatalmas birtokokat kaptak. Idegen nemzetiségű papok és lovagok nagy számban jöttek az országba, köztük sok kalandor, hogy megvédjék a forradalmár királyt saját országában a nép haragjával szemben és biztosítsák az új irányzat érvényesülését minden kulcsállásban. A király testőrsége főleg német lovagokból állott, az első csanádi püspök olasz volt, az első pécsi püspök francia és hasonlóan idegenek voltak az egyházi rendek első papjai, akik magyar helyett latin nyelven írtak és érthetetlen nyelveken beszéltek. Az idegenek nem ritkán úgy viselkedtek az országban, mintha megszálló csapatok lettek volna. A német lovagrend például arra vetemedett, hogy az erdélyi Barcaságból egy külön fejedelemséget alakítson ki magának, kiszakítva azt az ország területéből. A magyar király végül is kényszerítve érezte magát, hogy e kellemetlen vendégeket fegyveres erővel kitessékelje országából. A papok nagy súlyt helyeztek a királyi család tagjainak római szellemben való indoktrinálására, különösen a trónörökös észjárásának megfelelő kondicionálására. Magyarország dinasztiája a keresztény buzgóságban messzebb ment, mint bármely más európai dinasztia és nem kevesebb, mint öt szentet adott az egyháznak: I. István király, I. László király, Imre herceg trónörökös, Erzsébet és Margit királylányok személyében.

E belső átalakulás végén, amely felülről vezetett társadalmi és politikai forradalom volt, Magyarország lélekben is római keresztény országgá alakult át, szilárd egyházi és világi közigazgatási kerettel és jól megépített központi hatalommal, de a folyamatban a nemzet majdnem elvesztette öntudatát és eredeti személyazonosságát.

Magyarország Nyugat szolgálatában. — Nemzetközi viszonylatban Magyarország feladata a quedlinburgi egyezmény harmadik pontja értelmében az lett, hogy Európa keleti határait a pogány betörések ellen védelmezze és a végeken terjessze a római kereszténységet. Ennek értelmében harcolnia kellett előbb a szakadár bogumilokkal a Balkán-félszigeten, aztán a besenyőkkel, úzokkal és kunokkal a keleti határokon, majd az ázsiai tatárokkal (mongolokkal) a 13. században és végül a mohamedán vallású oszmán törökökkel a 15., 16. és 17. században. Az ország bámulatos odaadással és önfeláldozással teljesítette a reáhárított európai szolgálatot és az egykori irodalom áradozott a magyar királyok és a magyar nép dicséretében. A szentatya az ország királyát "Krisztus lovagjának", és az "igaz hit védelmezőjének és bajnokának" mondotta, az országot pedig "az egész kereszténység pajzsának és végvárának" (Clipeus ac antemurale totius Christianitatis).

Miután a mohamedán törökök elfoglalták Konstantinápolyt (1453) és véget vetettek ott a görög kereszténységnek, nagy katonai előkészületeket tettek, hogy délkelet felől Európát is lerohanják és a római kereszténységet is felszámolják. Ebben a veszélyes órában a pápa és az egész Nyugat megint Magyarország védőkarjától várta megmentését. Ez az ország meg is felelt a várakozásnak, mert sikerült neki a török seregeket Nándorfehérvárnál, a mai Belgrád helyén, egy véres csatában megverni és így a török szultánt hódító útjában megállítani. Hogy a fényes győzelmet, amely Hunyadi János nevéhez fűződik, a világ soha el ne feledje, a pápa elrendelte, hogy annak emlékére ezentúl a templomok harangját minden délben szólaltassák meg. Ma már csak kevesen tudják, hogy az Angelusnak ez az eredete. Amidőn Magyarország már majdnem teljesen kimerült a rámért feladat terhe alatt és az ország középső harmada török uralom alá került, a küzdelem a megmaradt területeken még nemzedékeken át folytatódott. H. Balbus, a párisi Sorbonne akkori tanára, aki küldetésben járt Németországban, felszólalt a császári parlamentben, Wormsban, hogy valami segítséget eszközöljön ki a hatalmas birodalomtól az ostromolt magyarok számára. Beszédében azt mondta: "Nincs a világon még egy emberfajta... amelynek a keresztény vallás annyira el lenne kötelezve, mint az erős és bátor magyaroknak." Semmi kétség tehát, a magyar nemzet híven betöltötte a számára kimért európai hivatást és századokon át nagylelkűen ontotta vérét és számolatlanul áldozta gazdagságát. Hála őseink hűségének és áldozatának a nyugateurópai nemzetek biztonságban maradtak, szaporodhattak, kibontakoztathatták tehetségüket és lerakhatták jövendő nagyságuk alapjait.

Nyugat magatartása Magyarországgal szemben. — Logikusan felmerül ezek után a nemzeti történetíró előtt az a lényeges kérdés, vajon mit kaptunk Európától hallatlanul nagy erőfeszítésünkért a szépen hangzó, de üres szavakon kívül? Ama hosszú századok alatt ugyanis, amíg Magyarország volt Európa keleti határainak őrzője, nem egyszer megtörtént, hogy a pogány hatalmakkal való küzdelemben országunk a végpusztulás szélére sodródott, hiszen egész Európát leigázni szándékozó hatalmas seregekkel állott szemben. Segítették-e őt keresztény testvérei az ilyen tragikus helyzetekben, hogy elkerülhesse a legrosszabbat?

1240/41-ben, amidőn a tatárok Ázsia egész katonai erejét felvonultatták Európa ellen és Lengyelországot már lerohanták, seregeiket három ágra osztva Magyarország elfoglalására indultak. A magyar király kétségbeesetten könyörgött segítségért Európa keresztény királyainál, de segítséget sehonnan sem kapott. Így a tatárok legázolták és elfoglalták az országot. Hogy ekkor a magyarság nem pusztult el teljesen, csak a véletlenen múlt: a tatárok nagykánja hirtelenül meghalt s a trónutódlás körül viszályok keletkeztek a birodalomban, mire a nyugaton működő seregeket visszarendelték Ázsiába és a magyar király visszatérhetett trónjára. A tatárveszély azonban még évtizedekig fennállott és királyunk, IV. Béla, sürgette a szentatyát, hogy tegyen valami kézzelfogható dolgot megsegítésére. Levelében emlékeztette őt arra, hogy a mongolok nemcsak Magyarország ellen készülődnek, hanem az egész kereszténység és Európa leigázására, tehát a kereszténység közös ügyéről van szó, amiért elsősorban a pápa felelős. Keserű szívvel említette a múltat is, hogy 1241-ben hiába várta az ő és a többi keresztény király segítségét: "Azok egyikétől sem kapott sem anyagi, sem katonai támogatást, csak éppen szavakat (nisi verba)." Az a szomorú érzés alakult ki benne, tette hozzá a király, hogy a magyarok a keresztény közösségben nem igazi testvérek, hanem csak "mostoha gyermekek". Ma már tudjuk, a pápa fantáziája ezidőben már a fellegekben járt: naivan arról ábrándozott, hogy a tatárokat megtéríti és hatalmát Ázsiára is kiterjeszti...

A 16. század elején, amikor a pogány török elleni harc már Magyarország déli határain folyt, az ország megint nem kapott sehonnan semmi segítséget. S ami a legkiábrándítóbb volt, Franciaország királya, I. Ferenc, aki magát a "legkeresztényibb királynak" címezte, titokban Konstantinápolyban intrikált és arra biztatta a török szultánt, hogy vonuljon bátran Európa ellen és foglaljon el minden földet Bécsig. Ilyen körülmények között Magyarország a mohácsi csatamezőn is egyedül maradt és a döntő ütközetben 1526 augusztus 29-én elbukott. E csatában halálát lelte az ország királya, számos püspök, a kormány több magas rangú tagja, a nemesség színe-virága és egy nagy hadsereg, — Európáért, a nyugati kereszténységért. További százötven évig tartó vérontás után Magyarország végre visszanyerte régi területét, de ekkor keserves meglepetés várt reá. A megtartott első népszámláláskor kiderült, hogy az egész országban már csak két és fél millió ember él. A megelőző, 15. század végén tartott népszámlálás idején még 5 millió volt az ország lakossága, — annyi mint az akkori Franciaországé vagy Nagybritanniáé. A régi helyzethez képest tehát hiányzott az időközbeni teljes népszaporulat és a 15. századi népállomány 50%-a! Ezért ahelyett, hogy ma 50-60 millió magyar volna, mint van francia és angol, csak 16 millió létezik az egész világon.

Egy magyar tudós így összegezte Magyarország európai szolgálatának mérlegét: "Magyarország mindenét föláldozta Európáért: önmagát, jövőjét, jólétét és normális fejlődését, de mindezen áldozatért alig kapott valami ellenszolgáltatást. Európa súlyosan adós maradt Magyarországgal szemben... és ennek az adósságnak visszafizetése mind a mai napig nem teljesített kötelesség."

Epilógus. — 1920-ban, vagyis az első világháború után oly messze voltak már az európai kormányok a keresztény és európai szolidaritás gondolatától, hogy Magyarország terhes középkori szerepét, melyet ők maguk kényszerítettek rá, általában úgy értelmezték, mint durva elnyomást és hősi helytállásunkért a nagyhatalmak (erőfeszítéseink legfőbb haszonélvezői!) szigorúan megbüntettek minket: elvették országunk kétharmadát és idegen uralom alá helyeztek öt millió magyart. A második világháború utolsó éveiben pedig Nyugat-Európa és az annak népességéből alakult Amerikai Egyesült Államok mindeme gonoszságot betetőzve, a Budapestnél Nyugatért vérző nemzet feje felett Yaltában egyezséget kötöttek a marxista-bolsevista világnézetű Kelettel és egy fordított Quedlinburgot hoztak létre, százhúsz millió keresztény embert helyezve kommunista uralom alá. E politikai tévedés gigantikus méretei kimondhatatlanok, hiszen bárki előre láthatja, mi fog történni a legközelebbi száz esztendőn belül.

A Vasfüggöny mögé zárt magyar testvéreink e keserű tapasztalatok ellenére mégis hitelt adtak a nyugati rádióállomások feléjük sugárzott üzeneteinek, hogy ti. Nyugat ki akarja javítani Yaltában elkövetett politikai tévedését. A felhívásra a magyarság felelt: 1956-ban egy általános felkeléssel tudtára adta a világnak, hogy független országként vissza akar térni a nyugati közösségbe. A felkelők kiűzték az orosz megszálló csapatokat az országból és négy teljes napig várták a megígért amerikai segítséget. A vigília hiábavalónak bizonyult, mert a "keresztes vitéz" (crusader) Eisenhower tábornok, az U.S.A. akkori elnöke, egyetlen katonát sem küldött Magyarországra, ellenben eljuttatott egy titkos üzenetet Moszkvába, biztosítva a Kremlint affelől, hogy Amerika nincs érdekelve a Szovjet-Unió érdekkörében fellépő zavarokban...

Nyugat teljesen elpazarolta azt a hatalmas erkölcsi tőkét, melyet Magyarországon 1000 évvel ezelőtt megszerzett magának. Ha a római kereszténység még nem halt meg egészen a magyar lelkekben a Vasfüggönyön innen és túl, annyi máris bizonyosra vehető, hogy a mi népünk többé semmiféle nemzetfeletti ideológiáért, legyen az krisztianizmus vagy marxizmus, nem fog nemzeti öngyilkosságot elkövetni, hanem öncélúságát tartva szem előtt, hidegen mérlegeli saját érdekeit. Sokan közülünk a független nemzeti gondolkodás biztosítékaként Magyarország egyházi önállóságát és az ősi napkereszténység felélesztését szorgalmazzák.

_________________________

[31] Ez a tanulmány eredetileg angolul készült, nem-magyar olvasók számára, de még nem került közlésre. Magyar nyelven itt jelenik meg először.

[32] A sok közös vonáson nem kell csodálkoznunk, hiszen a római kereszténység maga is a Régi Kelet talajából nőtt ki, ahol a mai magyar nép ősatyái éltek.


A franciaországi magyarság a két világháború között

I. A magyar kolónia kezdetei

Hozzávetőleges számítás szerint 1921-ben még alig százegynéhány magyar lakott Franciaországban. Két évvel később viszont magában Párisban már 10,000 dolgozott s a húszas évek vége felé 40,000-nél is több. Ugyanekkor egész Franciaországban 70-80 ezer között ingadozott összlétszámuk. Honnan e rohamos létszámemelkedés és miért alakult ki Franciaországban ilyen nagy magyar kolónia az első világháború után?

A kialakító tényezők sorában mindenekelőtt a trianoni szerződésre (1920) kell rámutatnunk, amely az új határokon túl népünk fiait tízezerszámra juttatta koldusbotra. E szerencsétlenek első rajai rögtön a hatalomváltozás után külföldre kényszerültek. Azok a tönkretett exisztenciák pedig, akik az első vihart még kiállták, röviddel utóbb szintén külföldre kényszerültek. A franciaországi magyar bevándorlók zömét tehát az új államok területéről — Csehszlovákiából, Nagyromániából és Jugoszláviából — kiüldözött testvéreink alkották. Egy kisebb, de nagy átütő erejű csoport magából a csonkává lett hazából érkezett: azoknak a bukott politikusoknak személyében, akik az 1918/19-es bolsevista kísérlet felelősei voltak és akik bécsi táboraik feloszlása után, 1923/24-ben nagyrészt ugyancsak Franciaországban telepedtek le.

Nagy-Magyarország elszakított területeiről a szlávok és oláhok gonoszsága miatt kiszorult testvéreink azért mentek tömegesen éppen Franciaországba, mert ez az ország az első világháború befejeztével nélkülözte az újjáépítő munka során azt az egymilliót meghaladó munkáskezet, amely a háború áldozatává lett s így ott szívesen látott vendég volt az idegen munkás. A francia munkáshiány a kontinensen gyorsan ismertté lett s így az új hazát keresők figyelme elsősorban erre irányult annál is inkább, mert az Amerikai Egyesült Államok kapuit az alacsonyra szabott új bevándorlási kvótákkal gyakorlatilag bezárták előttük. Miként tehát a lengyel, olasz és fehérorosz tömegek, akként a kiüldözött magyarok rajai is Páris felé igyekeztek. Amennyire tehát az összefüggéseket ma látjuk, a két háború közti franciaországi magyar gyarmat kialakulását középeurópai és különösen franciaországi körülmények idézték elő.

Ismerve a kolónia eredetét, látjuk, hogy ez a húszas évek végén mintegy nyolcvanezer főt számláló franciaországi magyar népesség csupa új exisztenciát kezdő, tanácstalan és sorsüldözött emberekből tevődött össze. Ebben a napi gondokkal elfoglalt tarka társadalomba az első csoportosulások a kommunista pólus körül jöttek létre, azon csekély számú intellektuálisok körül, akik különféle nemzetközi segélyek birtokában mentesültek a mindennapi kenyérgondoktól és sok szabad idővel rendelkeztek. Mivel ez az 1918/19-es politikai csoport, mint önálló emigráció ekkor már elvesztette számbeli erejét, Párisban úgy óhajtotta erőit növelni, hogy a kéznél lévő tájékozatlan, új helyzetüket még fel nem ismert, lelkileg elégedetlen magyar tömegeket saját céljaira megszervezi.

Ez az egyéni érdekeket szolgáló szervezkedés, tulajdonképpen félrevezetés, lényegében a fővárosra, Párisra korlátozódott s az Emberi Jogokat Védő Liga magyar alosztályának megteremtésében jutott kifejezésre. Idők folyamán e forradalmi hagyományokat és lelkiállapotot őrző politikai alakulat mellett azonos ideológiával, de jórészt szociális és kulturális célzattal szelídebb csoportosulások is alakultak, aminő volt az Ady-Kör, a Horizont Klub, az Omnium Társaskör és a Transylvania Kölcsönösen Segélyező Egyesület. E társaskörökkel egyidejűleg több újságalapítás is történt, mint a rövid életű Párisi Újság (1923), a Párisi Munkás (1924), utóbb a Szikra, Párisi Futár, Párisi Hírlap és mások. Ez a szervezet, bármilyen kezdetleges és cseppfolyós állapotban volt is mindvégig, kezdetben mégis teljesen kezében tartotta a franciaországi magyar gyarmat lelkiismeretét és a Horthy-rezsim időnként bejelentett közeli bukásával ápolta a hazatérés reményét tagjaiban.

E monopolisztikus helyzet azonban egy-két esztendő múlva már megszűnt. A várt és számtalanszor bejelentett magyarországi felfordulás ugyanis nem következett be, sőt Bethlen István miniszterelnöksége alatt az ország kormányzata megszilárdult, így az üres politikai ígéretekben egyre kevesebben hittek. Azonfelül a franciaországi tartózkodás is hosszabbnak ígérkezett. A magyar kolóniának, mely a francia nyelvet még csak fogyatékosan beszélte és nem volt kellő helyzetismerete, orvos, iskola, jogi védelem és egy-két vigasztaló szó is kellett, nem beszélve az ugyancsak jelentkező vágyról a magyar kultúra alkotásai iránt.

Ilyen körülmények között 1925-ben elérkezettnek látszott az idő arra, hogy a megváltozott lelkiállapotot felismerő, egyelőre maroknyi magyar csoport — a nem-bécsi intellektuálisok csoportja — s egy-két beérkezett ember, a követségi és más magyar állami tisztviselők segítségével, nemzeti érzéstől áthatva, szembeforduljanak az egyéni érdekeket hajhászó bukott politikusokkal és szellemi függvényeikkel. Ezek az új vezetők a dolgozók igazi érdekeit a politizálásnál fontosabbnak tartották s a kolónia egészségügyi, jogi és munkaügyi érdekeinek védelmére vállalkoztak, azokat vették programjukba s egyidejűleg gondoskodtak a kulturális igények megfelelő kielégítéséről is. Az új, valóban szociális és valóban demokratikus gondolat a párisi Magyar Szövetség megalakulásával, az említett 1925. évben jutott intézményes formában kifejezésre. 1928-ban e cél érdekében aztán egy külön Magyar Ház is épült s röviddel utóbb a Magyar Szövetség az összes franciaországi magyar egyesületek átfogó szervezete lett Franciaországi Magyar Szövetség néven. E szövetség kitartó munkájának eredményeképpen a harmincas években már egész hálózata épült ki a Magyar Ház szellemében működő egyesületeknek Párisban, Lilieben, Grenobleban, Lyonban, Nizzában és más városi központokban.

A nyolcvanezres magyar kolónia életét 1925-től kezdve tehát két központból irányították: 1. az időben előbb létrejött s magukat "függetlennek" nevező szélső baloldali radikális klubokból és 2. a hivatalos magyar körökkel kapcsolatot tartó nemzeti szellemű Franciaországi Magyar Szövetségből. Ez a helyzet a második világháború végéig fennállott s a "független" és "hivatalos" kolónia érdekellentétei mindvégig megmaradtak, bár az előbbiek folyvást veszítettek létszámban és erőben egyaránt. 1945 után a független kolónia maradéka szolgált keretül a franciaországi magyar kommunista szervezkedésnek.

II. A független kolónia hangulata

A "független" kolóniába való tartozás külső ismertető jele, mint mondottuk, elsősorban az volt, hogy a szóbanforgó egyén vagy klub Magyarország akkori kormányával szemben ellenzéki álláspontot foglalt el s nem látogatta a Magyar Ház intézményeit és kulturális előadásait. Eszmeileg e kolónia marxista életfelfogást vallott s vezetői között több lehetett a magyarul beszélő, mint a magyar származású, főalakja azonban Károlyi Mihály gróf volt. S ha Ady Endrénket, a "fajmagyart" tűzték is zászlójukra, bennük nem úgy sajgott a magyar élet, mint a nagy költőben. Nem voltak ők otthon a hepehupás vén Szilágyban s számukra Ady Endre csak egy forradalmi ideológia költője volt, miként ezt az Ady-magyarázatot Bölöni György "Az igazi Ady" c. munkájában (Páris, 1935) filozófiailag is fejtegette. De idegenek maradtak ők a Szajna partján is, hiába voltak szerelmesei a "Fény városának." "Ide vonz bennünket — írták — megmagyarázhatatlan szimpátiánk. Talán mert idemenekültek száz esztendők óta Európa gúzsbakötött országainak szabadságszerelmesei. Talán mert itt élt Heine, Ibanez és Ady Endre." Ez az otthontalan lélek főképpen a nemzeti gondolat ellen háborgott, mert amiatt nem tudott érvényesülni. Magukat ilyen körülírással határozták meg: "Mi, Magyarország földjén született világpolgárok."

A független kolónia vezetői a magyar életet mindenféle szempontból fejtegették, csak éppen magyar szempontból nem. Közös kiindulási pontjukul Ady Endre remekbe készült verse szolgált a vén Dunáról:

Mindig ilyen bal volt itt a világ?
Eredendő bűn, lanyha vétek,
Hideglelés, vergődés, könny, aszály?
A Duna-parton sose éltek
Boldog, erős, kacagó népek?

A Duna-táj bús villámhárító,
Fél-emberek, fél-nemzetecskék
Számára készült szégyen-kaloda,
Ahol a szárnyakat lenyesték
S ahol halottasak az esték.

Sose lesz másként, így rendeltetett!
Mormolta a vén Duna habja.

A Duna, e nagy Tanú, valóban csak szenvedő népeket látott; — vezették tovább a történelmi kommentárt. "Legalább is idáig nem látott boldogulni széles partjain egyetlen nációt sem." De: "Vajon a Duna völgyének tragikus múltja és tragikus jelene jelenti-e egyben tragikus jövőjét is?" S ezen a ponton elválva Adytól, rózsás reményekbe hajló elgondolásokat készítettek: a fennálló határok alapján (a revízióról lemondva) egy nagy Duna-Konföderáció keretében látták a maguk számára kívánatos megoldást. Hatvan-hetven-milliós nagyhatalomról álmodtak, amely francia szövetségben működött volna a fennálló hatalmi helyzet fenntartása érdekében ...

A független kolónia belpolitikai programja tisztán ideológiai szempontból készült. Úgy látták, hogy "a Duna-Tisza közt egy Keletről jött kicsiny nemzet él sok erénnyel, de mégtöbb hibával. Ennek a nemzetnek ezer esztendő sem volt elég arra, hogy beilleszkedjék a haladásba, a nyugati világba s komp-országnak maradt meg Kelet és Nyugat közt. Ez a félkeleti-félnyugati voltos vergődés a magyar tragikum." Hogy tehát a magyar tragikum megszűnjék, szerintük el kell űzni a feudálisnak mondott kormányt, szét kell osztani az urak földjét és szabályos nyugati ízű demokrácia keretében uralomra kell juttatni a népet. Ezt hirdette Ady is, "az eljövendő új Magyarország forradalmi költője", akinek — szerintük — "a magyar forradalom, a Magyarországot töviről-hegyire átalakító új szellemi áramlatok" régi álma volt. Mert "Ady jelentősége abban áll — magyarázta Bölöni — hogy azt hirdette: le kell rombolni a mát, a feudálizmus kezéből ki kell venni az uralmat, nyugati országot kell teremteni az elmaradt, az urak bűnei miatt lemaradt magyar földön, mert másként a magyarság elpusztul." Ez az általuk várt és remélt forradalom 1945-ben valóban bekövetkezett orosz segítséggel, de nem "szabályos ízű nyugati demokráciát" eredményezett, hanem szabályos ízű bolsevizmust.

Ezek a forradalmat előkészítő vezetők csak politizáltak, de semmit sem tettek az idegen uralom alá került magyar nemzetrészek érdekében, sőt még a hozzájuk legközelebb álló kolónia ügyes-bajos dolgaival sem foglalkoztak, vagy ha igen, kevés köszönet volt abban. Embereiket viszont valósággal elriasztották a másik tábortól, ahol orvos, kultúra, iskola, szabadság éppoly mértékben volt, mint helyesen értelmezett szocializmus és demokrácia. A kolónia ama tagjai, akik próbálkoztak e szélső baloldali programon gondolkodni, abban csak lelki tépelődésre kaphattak tápanyagot. Ha valakire, hát ezekre a bús magyarokra illett az az Ady-vers, amit Párisban oly sokszor szavaltak:

Itt valahol, ott valahol
Esett, szép, szomorú fejekkel
Négy-öt magyar összehajol
S kicsordul gúnyos fájdalmukból
Egy ifjú-ősi könny, magyar könny:
Miért is?

A párisi ún. független kolónia könnyen megszámlálható vezetői többezer, alapjában jóérzésű, derék magyar embert vezettek félre éveken keresztül. Kilétük akkor mutatkozott meg a maga nyerseségében, amikor 1945-ben bekövetkezett az orosz bolsevista megszállás. Ekkor ők az első vonatra felültek és felajánlották szolgálataikat a keleti hódítónak.

III. A hivatalos kolónia szelleme

A Haza testéből az összeomlás után kivált és külföldre szorult magyar csoportok öntudatosodása általában a régi hazához viszonyított valaminő állásfoglalással kezdődött. Ebben az állásfoglalásban, főként kezdetben, a nemzeti kolóniában is nagy szerepet játszott Ady Endre költészete. A nemzeti kolónia számára azonban Ady Endre nem a forradalmi Ady volt, hanem a gyökérről nőtt virágszál, a szívében magyar sorsot hordozó költő-óriás. De vele szemben is hamar meghatározták magukat: sorsukhoz simultak, mint a nagy költő is, de nem merültek el a kétségbeesés hullámaiban, hanem férfias elhatározással pozitív irányba törekedtek, miként ezt legszebben a kolónia akkori igazi filozófusa Ajtay Miklós dr., Erdély szülötte fejezte ki "Új nép dala" c. dolgozatában, ök az Ady-szimbólumhoz hamarosan hozzáadták Szabó Dezső és az akkori (még nemzeti irányú) Bajcsy-Zsilinszky Endre nevét is. Ez írók szellemének hatása alatt a nemzeti kolónia vezetői kezdettől fogva érezték, hogy "a nemzet mindenkit egyformán szerető család" s szükségesnek tartották, hogy "a nép szívében oltárt emeljenek a nemzet szentségének." A kolónia e második ága tehát kezdettől fogva a hazafias gondolat jegyében munkálkodott s nagy ideáljaiért messzenéző programot dolgozott ki.

Mivel hamar felismerték helyzetüket, a Fény városa nem ronthatta meg őket. Ha "szélvert papírként" csavarogtak is Páris kőkockáin, elfáradva, "kemény könyökléssel egy kafé asztalán... fatornyos kis hazájukra" gondoltak s "kicsike falujukat" látva, "elszerelmesedtek." Érezték, hogy Párisból is "mély bódulat vonz ős-Buda felé és magyar fül vár a Hargitán." De azért ezek a Nyugatra került magyarok is "öltögették nyelvüket" a régire s "új szekéren" jártak. Alapítottak egy magyar akadémiát, a Párisi Magyar Akadémiát s nagy álmaikat akörül szőtték. Ennek programja: "...egységbe tömöríteni az irodalom, a művészet és tudomány terén megnyilvánuló mindama törekvéseket, melyek egy haladó, tudatos, nemzeti tradíciót és európai szellemet átölelő magyar kultúrközösség megteremtését célozzák. E program — vallották — felöleli mindazokat a magyar célokat, amelyek hivatva vannak az új Magyarországot felépíteni." Ennek az új Magyarországnak franciaföldi harcosai a magyar múltban, ha szerencsétlen is, több erényt találtak, semmint hibát. Így számukra a magyar história, ha kissé lassúnak tűnt is fel, vigaszul szolgált a szomorú jelenben, mert vallották: "Egy nemzet értéke és jelentősége nem pillanatnyi helyzetében, hanem történelmében van." Ennek alapján külpolitikai számvetésükben is tudták, hogy "a magyar nemzetnek nemessége van a nemzetek között." A határok módosítását ezért a legfontosabb külpolitikai célnak tekintették, amelynek gyakorlati kivitelezését az idő és körülmények határozzák meg. Belpolitikai mozzanatoktól ez a kérdés teljesen független. A revízió mértékét illetőleg különböztek ugyan a nézetek, de a kolóniának ez a csoportja egyetértett abban, hogy a mi nemzetünket vezető hely illeti meg Közép-Európában. A megmaradás kérdését eszerint így fogalmazták meg: "Elfoglalhatjuk-e valaha Közép-Európában a vezető helyet, amiről a márciusi fiatalok álmodtak? Megalkothatjuk-e valaha az erős, biztos, fiatalos államot, vagy belesüllyedünk a kis nemzetek reménytelenségébe?" E nagy sorsproblémára választ, biztos választ csak a Mindenható adhat. Annyit azonban az új Magyarország franciaországi harcosai is tudtak, hogy hitük van, az ő nemzedékük "többet akar, merészebbet, újabbat" mint 48 ifjai akartak. Küzdelmüket tettekkel is megmutatták, melyeknek bőséges irodalmi nyoma van.

A nagy cél felé vivő útként ők is a magyar-francia barátságot választották. Ezért egyik "céljuk a történelmi tévedések felett álló nagy, emberi francia kultúrához való közeledés, a két nemzet közti szellemi rokonszenv megteremtése és kifejlesztése" volt. S ha akkor még nem is értette az öreg Szajna a magyar imádságot, mégis hozzá folyamodtak, barátságát kérve:

Szajna, Szajna, hej szeretőbb lennél,
Ha látnád, otthon miként harcolunk.

A nemzeti kolóniának a belpolitikát illetően sose volt kenyere a "keresztény-nemzeti" ideológia, bármennyire is szívén feküdt e két szó politikamentes értelme. Ha a múlt nagyjai közül valakiért lelkesedett, az inkább Kossuth Lajos, vagy még inkább Tisza István volt. A forradalom gondolatától azonban távol álltak. A franciaországi nemzeti kolónia új magyar szintézis felé tört. Ezt a célt már akkor zászlójára írta, — 1925-ben — amikor odahaza még az 1918/19-es események visszahatásaként a tisztogatás tüze lángolt s amikor az úgynevezett reformnemzedék és hasonló gondolatok eléggé csírájukban voltak. Mire a magyar élet otthon felvirradt, az új magyarok Párisban annak már szorgalmas munkásai voltak. Új, népies ízű nemzeti demokráciáról álmodtak, a munkás és paraszt emberi jogainak visszaadásáról, arról, hogy ezek a társadalmi osztályok öntudatosan a nemzetalkotók sorába álljanak s így "a magyar társadalmi rétegek, a munkásság, parasztság és középosztály között a válaszfalak ledőljenek." A szellemieket illetően pedig olyan kultúrát sürgettek, amit nem kölcsönvett, hanem magyar metafizika (!) lengne át, tehát autonóm magyar kultúrát. Ennek az új kultúrának elérésében — vallották — nagyban segítségükre lehet a francia civilizáció, melynek nyomán a magyar sajátságok jobban kitapinthatók, mint egyoldalú germán világításnál.

Az új magyar kultúrát a bevándorolt társadalmi osztályok intellektuális rétege venné vállára, az a réteg, amelynek tehetetlenségre kárhoztatott párisi képviselői "árvultan dünnyögnek" s "kesergő levelet" írnak Arany Jánoshoz, a népi költőhöz s panaszolják: "Helyük nem hitványabb Miklósénál." "Ne hidd, a szemem nem álmos és jó, ha szólok, mert nem fázom nagy határ mezőnkben, bátyám Arany János." Ez új, népi alapú kultúra és társadalmi szintézis egyik legszínesebb kifejezője Fodor József "Emlékszem falumra" c. költeménye. Abban így szól a költő:

Bízz bennem falum,
A te erős fiad vagyok én,
Ki kiszíjja a városból a tudást,
Ki kemény homlokával
Tör utat a puhákon —
Ki farkas-gerinccel öleli meg
A város leányos derekát,
Létrehozva a szellem új fiait,
Az ész fortélyait párosítva
A te nagyszerű erőddel.

Szomorú dolog, hogy e fiatalos lendülettel megindult párisi magyar újjászületés nem tudott a külföldi magyarság, sem az otthoniak között elterjedni. Pedig a Párisi Magyar Akadémia, e gondolat letéteményese, igyekezett a magyarság nagy metropolisaiban: Budapesten, Bécsben, Berlinben, Temesvárt, Strasbourgban és az Amerikai Egyesült Államokban is híveket toborozni s az új magyarokat időszaki kiadványaival egymással közelebbi kapcsolatba hozni. Ezek a kiadványok azonban elégtelennek bizonyultak és rendszeres sajtóorgánum hiányában nem alakulhatott ki szervezett gondolatközösség. Egyéb körülmények is akadályozták a szélesebb körű hullámverést. A húszas évek vége felé a magyar kormány már teljesen kiépítette külföldi tudományos intézeteinek hálózatát Bécsben, Berlinben, Rómában, Konstantinápolyban csakúgy mint magában Párisban is. Ez utóbbiak nagyobb anyagi erőforrásokkal rendelkezvén, magukhoz vonták azokat az erőket, amelyeket az Akadémia a maga szolgálatába szegődtethetett volna. Egyébként ezidőben a reformgondolatok már a hazai magyar irodalomban is utat törtek maguknak.

Ha tehát a Párisi Magyar Akadémia jelentősége egyetemes magyar szempontból alig volt észrevehető, a magyar szellem történetében mégis örökszép fejezeteket írt a franciaországi magyar kolónia, melynek vezetői önzetlenül és nagy buzgalommal állították agyukat a magyarság megtartásának szolgálatába. Hála e jó magyar érzésű szervezőknek és a hivatalos körök erőfeszítésének, a harmincas évek derekán a franciaországi magyarság legnagyobb része szellemileg már egészséges volt és vallási, társadalmi, kulturális szükségleteinek kielégítése jórészben biztosítottnak látszott.

IV. A kolónia két ágának egyesítése

A harc a franciaországi magyar kolónia két ága között, ha folyton gyengülő erővel is, de mindig dúlt körülbelül 1930 teléig, amíg idegenben dolgozó testvéreink számára munkaalkalom bőségesen adódott. Az addig tartó jólétben — sajnos — elég sokan megfeledkeztek hovatartozásukról, vagy keveset törődtek azzal. A nevezetes forduló óta azonban a gazdasági világválság több oldalról kezdte tépázni a magyar szigetet és a független kolónia tagjait is hajlamossá tette lelkiismeretvizsgálatra. Közülük nem egy el is érkezett világos önismerethez és honfihoz illő hazaszeretethez.

A növekedő munkanélküliség ugyanis megértette mindenkivel, hogy nem bizonyos társadalmi osztályhoz, vagy politikai ideológiához való tartozás a döntő tényező a kenyérkérdés körül megindult küzdelemben, hanem a nemzethez való tartozás: a franciák munkaengedélyt "idegennek" csak akkor adtak, ha arra "francia" nem akadt! Ha egyes magyar testvéreink eddig még hittek is nemzetek felett álló utópiákban, az élet kényszere most kiábrándította őket e hiedelemből. E nagy válság közepette a kolónia egyik reprezentatív alakja megírta: "Ha valaki elfelejtette melyik is az az emberi közösség vagy nemzet, amelynek gyökereiből ő kisarjadt, annak mostanában elég alkalma lehet megtanulni azt a kényszerűséget, hogy egy nemzethez való hozzátartozásnak nemcsak érzelmi, de érdekbeli, sőt létérdekbeli motívumai is vannak." "Akármilyen nehéz és fájdalmas is ezt megtenni, tudomásul kell venni, hogy habár az ország (Franciaország) határain belül vagyunk, a (francia) nemzet érdekeinek határán mindenképpen kívül állunk. Ez a mi kívülre állításunk pedig a mi nemzeti megkülönböztetésünk tényében rejlik." A 'mi lesz velünk?' tépelődései közt felmerült lelkükben a magyar haza képe, újra látták a kis falucska tornyát és mint Hock János és annyi más 18/19-es megtévedt magyar ellenállhatatlan erővel vágytak vissza az ősi közösségbe. "Csak egypár szó kell, néhány rövid hír az évek óta nem beszélt anyanyelven és rögtön megrendítő és megdöbbentő erővel érzi (az ember), hogy milyen mélyen, milyen kivonhatatlanul bennvan a magyar nyelvi és szellemi közösségben, — mindhalálig."

A Magyar Házat elkerülő, forradalmi illúziókban ringatózó magyarok nagy részének a harmincas évek közepe felé már nemcsak gazdasági pozíciója, hanem forradalmi hite is összeomlott. Mert azzal, hogy az általuk is sürgetett reformgondolatok hasznos elemeit a hivatalos magyar kormány Gömbös Gyula óta programjába illesztette, nem volt többé értelme az országon kívüli csatározásoknak, hisz nyitott kaput döngettek. Az egyik észak-franciaországi bányavárosból hallatszott fel a megtértek bűnbánó zsoltára:

A szívemben még nemrég a gőg ült,
De ma már megtörve állok itt.
Az idegen mély, fájó sebet szült
S kevélységem, óh jaj, hová vitt?
Elvitt, ahol nincs megállás többé,
S én, mint balgatag, senki, semmi,
Futottam egy mély szakadék felé,
Emigrációnak rabja lenni.
 
Az idegen rabja másom nem lehet,
Mint egyedül hitvány, vézna testem.
Hány-vet sorsom, mint kóbor ebet,
A nagy világ csavargója lettem...
S amíg testem' az idegen gyötri,
Lelkem addig szülőföldem' járja,
Ki ma siet oda pihenni,
Hol az édes, békés otthon várja.

A kétágú kolónia egyesítésének gondolata ekkor napirendre került. Az egyesülést a Franciaországi Magyar Szövetség keretében szándékoztak megvalósítani. Nagy lojalitással megírták egyes szélsőséges politizálok, hogy "létezik itt Párisban egy Magyar Ház, amely technikai felszerelésével a legkomolyabb és leghasznosabb alapját képezheti az itt élő magyarság szociális és kulturális szükségleteinek." Ami pedig az egyesülés szellemét illeti, már azt is világosan körvonalozták: "Ha pedig a mi teljesen bizonytalan sorsunk érdekében állunk egy tömegbe, akkor ennek a tömegnek nem lehet erősebb összetartó ereje, mint az a sorsközösség, amely a mi magyarságunkból fakad. A mi magyarságunk erejében vannak meg azok a megoldások, amelyeknek szüksége kivétel nélkül mindnyájunkra egyformán vonatkozik."

... Íme itt álltunk, amikor a második világháború kitört. Ekkor azonban egyszerre megint minden kétségessé lett és minden füstbe ment. Ez is magyar tragédia.


A kanadai magyarság küzdelme önmagáért

A kanadai magyarság kialakulása

Az Európából Amerikába kivándorlók a múlt században szinte kizárólag az Egyesült Államokba igyekeztek. Ezt az országot tartották akkor a korlátlan lehetőségek hazájának, ahol mindenki könnyű szerrel meggazdagodhat. Kanada még fejletlen ország volt s róla a Voltaire által elterjesztett hamis vélemény forgott közszájon, mely szerint itt mindent "hó és jég takar." A magyarságra sem gyakorolt ekkor Kanada különösebb vonzóerőt. Jellemző tünete ennek, hogy az itt letelepült első 55 család nem is közvetlenül Magyarországból érkezett, hanem az U.S.A. területéről vándorolt be.

A kanadai magyar telepek kialakulása így szinte teljes egészében a 20. század első felére esett, amikor a nagyobb arányú, általános kanadai bevándorlás is lezajlott. Ezt a fordulatot az ottawai kormányszervek idézték elő, amidőn elhatározták, hogy a hatalmas kiterjedésű nyugatkanadai füves pusztákat (prairies) benépesítik, az erdőségeket kitermelik és a bevándorlók vonzására ingyen utalnak ki földet. E politika eredményeként 1901 és 1913 között 2,750,000 lélek, évente tehát több mint 200,000 ember érkezett az országba — köztük számos magyar is.

Az első magyar bevándorlókat az akkor dúló amerikai mezőgazdasági válság sodorta ide (1886, 1888) s a Saskatchewan nevű tartományban telepedtek le, megalakítva a két első kanadai magyar falut: Kaposvárt és Eszterházyt. A magyar telepek a 20. század elején gyorsuló ütemben sokasodni kezdtek, mert a Magyarországon is végigseprő mezőgazdasági válság, valamint a nagybirtokok fojtogató gyűrűje egyre újabb és újabb családokat kényszerített távozásra. Ezek a "gazdasági menekültek" főleg Magyarország északkeleti vidékéről származtak: Zemplén, Gömör, Abaúj, Hont, Nógrád, Szabolcs, Szatmár és Borsod megyéből s az akkori kanadai településpolitika értelmében szintén a nyugati füves-erdős tájakra kerültek, Kanada mai bőven termő búzavidékére.

bt_akmi20

Az első világháború alatt a bevándorlás szünetelt. De azután ismét megindult s a második világháború kitöréséig folytatódott, bár kisebb ütemben, mert az 1930-as évek világválsága Kanadát is súlyosan érintette. Az ország ekkor gátakat állított az újabb tömeges bevándorlás elé. így a két háború közti bevándorlás tulajdonképpen csak az 1925-1929 években folyt. Az ekkor jött magyar bevándorlók túlnyomó többsége a Trianonban elszakított területekről eredt: Erdélyből, a Felvidékről és Dél-Magyarországról. Kivándorlásuk indító oka az utódállamok magyarokat üldöző politikája volt. Az új és mesterséges államok azt tűzték ki ugyanis leghamarabb elérendő céljukul, hogy aránytalanul megnagyobbodott országuk számára vezetőréteget, középosztályt alkossanak. Evégből az állami főhatalom megváltozása után az ottmaradt középosztály jellegű magyar elemeket: tisztviselőket, tanárokat, jobb iparosokat, gazdasági szakembereket, ügyvédeket és orvosokat fokozatosan kiüldözték állásukból. A tönkretett exisztenciák a már túlságosan is telített csonka magyar hazában nem voltak elhelyezhetők, így nem maradt számukra más megoldás, mint kivándorolni az akkori két, idegeneket felvevő országba: Franciaországba vagy a tengerentúli Kanadába.

Itt Kanadában ez a középosztály jellegűen színezett elem már nem annyira a pionír munkát igénylő mezőgazdasági vidékek felé irányult, — az ingyenes földjuttatás egyébként is megszűnt, — hanem az akkor gyors ütemben fejlődő dohány- és iparvidékre, elsősorban az Ontario nevű tartományba, a Windsor-Toronto-Timmins városokkal körülfogott rendkívül gazdag területre. Ez lett a második, az úgynevezett kelet ka nadai magyar telepvidék.

A harmadik nagy magyar bevándorlási hullám az újabb világháború után érkezett Kanadába, főleg 1949-töl kezdődően, s kizárólag a bolsevizmus által elűzött, túlnyomórészben a csonka haza területéről származó elemekből tevődött össze, akik mint DP-ik megelőzőleg éveken át Európa nyomortanyáin várakoztak a szerencsés bebocsátásra. Ez a bevándorló réteg társadalmi szempontból ismét más elemeket juttatott Kanadába: a nemzeti Magyarország egykori politikailag gondolkodó rétegét, köztük sok magasrangú állami tisztviselőt, katonát, tanárt, orvost, ügyvédet, bírát, gazdasági szakembert és papot, szóval kimondottan értelmiségi elemet. Számukat öregbítették azok az intellektuálisok és ipari szakemberek, akik az 1956-os forradalom bukása után nagyobb tömegben jöttek Kanadába. Mindezek szétszóródtak ugyan az ország egész területén, de aránylag nagy csoportok telepedtek meg a gazdag Ontario tartományban Toronto környékén és a vele szomszédos Québec tartomány montreáli körzetében. Így a kanadai magyarság súlypontja mégjobban kelet felé tolódott el.

E többrendbeli bevándorlási hullám eredményeként ma (1975) körülbelül 150,000 főre tehető a kanadai magyarság létszáma. Ez a népesség a következő megoszlásban helyezkedik el: a zöm, mintegy 100,000 lélek, a keletkanadai dohány- és iparvidéken lakik, Ontario és Québec tartományban; körülbelül 35,000 magyar a búzatermő és olajat, gázt adó Közép-Kanadában él: Alberta, Saskatchewan és Manitoba tartományban; míg körülbelül 18,000 lélek a tengerparti British-Columbiában és egyebütt szórványban. Ebben a másfél százezres tömegben a régi Magyarország minden vidéke képviselve van: az elszakított területek éppúgy mint a csonka ország s benne a nemzeti társadalom minden rétege feltalálható: földművesek éppúgy, mint iparosok, kereskedők, tisztviselők és értelmiségiek. A kanadai magyarság tehát kicsinyben pontos keresztmetszetét adja a régi magyar társadalomnak.

bt_akmi21

A kanadai magyarság szervezete és hivatástudata

A Kanadába érkezett négy nagyobb magyar néphullám megannyi magyar tragédia áldozata. Társadalmi összetételének és lelki élményeinek megfelelően többféle szervezési formában kereste kulturális igényeinek kielégítését.

A falusi réteg kezdetben sokáig mindenféle szervezetet nélkül, elszigetelten élt. Ők pionír munkára vállalkoztak, a civilizáció által akkor még alig érintett környezetben s "látástól vakulásig" dolgoztak földjeiken. A családi-baráti érintkezésen túl, csak a kilencszázas években érkeztek el ahhoz a ponthoz, hogy kultúrigényeik kielégítésére gondolhattak. A falusi ember hagyományainak megfelelően s talán az Óhazával való szakítás körülményeitől is indítva, a kultúrát elsősorban vallási téren keresték s így szervezkedésük felekezeti alapon, egyházak keretében indult meg. Elsősorban templom és paplak építésére gondoltak és "helybenlakó lelkész" beállítására törekedtek, aki nekik ügyes-bajos apró dolgaikban is tanácsadójuk, vezetőjük legyen. Ez a folyamat a húszas évek végére, a harmincas évek elejére zajlott le s hozta meg gyümölcseit.

A létesített katolikus egyházak a meglévő kanadai püspökségek alárendeltjei lettek, a protestáns egyházak pedig beléptek valamelyik egyetemes protestáns egyház (Presbyterian Church, United Church) keretébe s csak kevésnek maradt meg függetlensége. Az egyetemes egyházakba tömörült protestánsok lelkészei felettes hatóságaiktól fizetést és anyagi támogatást kaptak, amit ma is élveznek. Természetesen valamennyien felettes hatóságaik irányelveit követték egyházi és világi vonatkozásban is. Ez az egyházi szervezet elég lassan és zökkenőkkel épült ki, mert a legtöbb esetben hosszabb időbe telt, amíg találtak magyar nyelvű papot, — sőt néha nem is akadt ilyen, s akkor meg kellett elégedniük más nyelvű lelkipásztorral. Az óhazai egyházak ugyanis nem tekintették saját missziós feladatuknak a kanadai magyarság lelki gondozásának rendszeres ellátását.[33]

Amint az egyházak megalakultak, igyekeztek a magyarságot kereteikbe beszervezni olyanformán, hogy minden erő az egyetlen szervezet — az egyház — fenntartásán dolgozzék. A mindenütt feltalálható szokványos szervezeti keretek ezek lettek: 1. egyháztanács, 2. férfi kör, 3. női kör, 4. férfi ifjúsági kör, 5. női ifjúsági kör, esetleg 6. énekkar, 7. kezdetleges iskola, 8, temetkezési és betegsegélyző egylet és 9. egy-egy felekezeti jellegű egyesület. Ezeket a kereteket az egyház segítőszerveinek tekintették s főfeladatuk az öntudatos egyháztaggá való nevelés volt, hogy kiki büszkén vallja magát katolikusnak vagy protestánsnak, olyan pap vezetése alatt, "akinek csak egy ideálja van és egy vezére: a názáreti Krisztus."[34]

A második bevándorló nemzedéknek (1920-1939) magasabb műveltsége, valamint az Óhazával — az édes hazával — való kapcsolatai miatt más lelki szükségletei is voltak, mint a megelőzőnek. Így őket az egyoldalú egyházi szervezkedés nem elégítette ki. Ők a magyar nyelven kívül a magyar lélek megtartására is gondoltak s ennek megfelelően nagyobb súlyt helyeztek a magyar kultúrörökség megtartására. Ebből a szempontból nem mutatkozott előttük célravezetőnek a magyarság felekezetek, nemek és évjáratok szerint való túlságos széttagolása. Azokon a helyeken például, ahol két vagy három egyház szervezkedése valósult meg, a magyarság annyiszor hét-nyolc féle keretbe volt széttagolva s ennek következtében a második nemzedék zöme már elvesztette magyar jellegét. Ez a helyzet nemcsak az újonnan bevándorolt nemzeti szellemű magyarságot döbbentette meg, hanem az időközben létesült két magyar konzulátust is (Montreál 1922, Winnipeg 1927) és aggasztotta a Magyarok Világszövetségének vezetőségét.

A második bevándorolt magyar nemzedék tehát, segítve a külföldi magyarokat támogató óhazai szervektől, változtatni óhajtott a fennálló helyzeten és szélesebb alapra kívánta helyezni a kanadai magyarság életét. Ez a szélesebb alap a felekezetek, nemek és korok felett álló, mindannyiunkat összefogó közös nemzeti eredetben adva volt. Az új cél tehát az lett, hogy a kanadai magyarságot népi alapon fogják össze — helyileg és országosan — és megtartsák annak magyar jellegét, hogy kiki büszkén vallhassa magát a magyar kultúra örökösének amellett, hogy fogadott hazájának is megbecsült polgára. A nemzeti alapú szervezkedés társadalmi egyesületek alapításával és "Magyar Házak" építésével indult el hódító útjára. Eszközei voltak: könyvtárak létesítése, iskolák alapítása (tan-könyvakció, tanítók beállítása), magyar ünnepségek és előadások rendezése, újságalapítás, nyomda létesítése, stb. — ugyanúgy, ahogy abban az időben a többi bevándorolt kanadai népelem is szervezkedett.[35] Ilyen célkitűzésű egyesület és ilyen célkitűzésű Magyar Ház keletkezett Calgaryban, Winnipegben, Wellandon, Oshawában, Hamiltonban, Windsorban és másutt. Mindez a két világháború között. Ugyanakkor a kanadai magyarság országos összefogására is történtek kísérletek a Kanadai Magyar Szövetség keretében, megvalósították az első, rendszeresen megjelenő magyar hetilapot, a Kanadai Magyar Újságot (Winnipeg, 1924) a budapesti Védőiroda támogatásával, Hordóssy Iván tanárember, majd Nemes Gusztáv szakavatott szerkesztésében. Ez a lap a nemzeti alapú magyar szervezkedés szócsöve lett és a magyarság magyar jellegének megvédésén felül a nagy nemzetpolitikába is bekapcsolódott, ami akkor a revíziós követelések hirdetésével volt azonos. Egyúttal a magyarok világszövetségével és általában az Óhazával is bensőségesebb kapcsolatok alakultak ki.

A kanadai magyar élet "civil vonalának" kialakulását elősegítette az óhazai erkölcsi és anyagi pártfogás, de sikerét nem utolsó sorban annak köszöni, hogy az új irány vezetői tapintatos emberek és egyúttal felekezetüknek is odaadó hívei voltak. Mégsem lehet észre nem venni, hogy a vezetést addig kizárólagosan kézbentartó egyháziak nem túlságosan örvendtek a bírálat tárgyává nehezen tehető új elgondolás kibontakozásának s bizonyos féltékenységgel látták, hogy kicsúszik a talaj lábuk alól. Feljegyezték, hogy "eltekintve az egyházi alakulatoktól", feleslegesen sok az egyesület, szétfolyik a pénz . .. hogy az újonnan érkezett magyaroknak más a felfogásuk és csak bizonyos százalékuk áll be az egyházak szervezetébe és ezrek és ezrek minden lelkészi szolgálat, az egyházi munkásokkal való érintkezés dacára csak akkor láthatók az Isten házában, amikor valamire szükségük van.[36] A "hibát" azonban nemcsak a kanadai magyarság új rétegében látták, hanem az egyházi vezetőkben is. Ruzsa Jenő lelkész, a kanadai magyar élet mély látású vizsgálója ezzel kapcsolatban nemcsak a hazai egyházi hatóságoknak tesz szemrehányást, hanem a missziós feladat nagyságához hozzá nem illő lelkészeknek is:

"A legnagyobb kárt azonban úgy az egyházi szervezetekre, mint a lelkekre, — írja Ruzsa Jenő lelkész, — arra kellően nem képesített, el nem hivatott, hivatása magaslatán nem álló, a lelkészi szent szolgálattal visszaélő, megbízhatatlan lelkészek okozták" (335. I.) Viszont "az itt képesített lelkészek legnagyobb fogyatékossága elsősorban az volt, hogy minden gyakorlati tudás nélkül, egyenesen vezető és szervező munkára lettek beosztva" (u. ott). "Nem lehet csodálkozni — folytatja Ruzsa Jenő, — hogy leromlott a papi tekintély és növekedett a bizalmatlanság a lelkészi karral szemben és akármennyire elkeserítő is, viselni kell azok következményeit azoknak a lelkészeknek is, akik emberi gyengeségeik mellett, hivatásuk magaslatán állva igyekeznek munkálkodni Isten szántóföldjén" (335. I.).

Történeti távlatból nézve a dolgokat, bizonyára helyesen járunk el, ha nem kizárólag az első korszak szervezési formájából, azaz nem csak egyházi szempontból ítéljük meg a kanadai magyarság magatartását és szervezeteinek fejlődését, hanem számot vetünk a megváltozott társadalmi helyzettel, a megnyilatkozott új kultúrszükségletekkel és megállapítjuk, hogy azok kielégítése a meglévő egyházi keretekben — azok kibővítése és céljuk megváltoztatása nélkül, — nem volt megvalósítható. A kanadai magyar élet ugyanis a két háború közt lényegesen kibővült, a vallási-lelki szükségleten felül a nemzeti szükséglet kielégítése is jelentkezett, ami elől kitérni nem lehetett. Ha a kanadai magyar egyházi vezetők ezt az új helyzetet időben felismerik és jobban a nemzeti gondolathoz simulnak, úgy továbbra is egyek lehettek volna a gondjaikra bízott néppel "örömben és bánatban" s ekkor a kanadai magyar szervezkedés és élet továbbra is az egyházak körül zajlott volna, mint például a zsidóknál vagy a görögkatolikus ukránoknál. Erre azonban az egyetemes egyházakhoz való csatlakozás után kevés lehetőség maradt és a civil vonal a nemzeti gondolat zászlójával szükségszerűen önállósult. Végzet ez, ami elől — sajnos — kitérés nem volt.

A háború után, amidőn az Óhaza erkölcsi és anyagi támogatása a bolsevista leigázás következtében megszűnt, a kanadai nemzeti szervezet megingott. Az egyházi vezetők ekkor több helyen úgynevezett Nagybizottságok — "egyházak és egyesületek nagybizottsága" — révén, azon keresztül igyekeztek a civil egyesületeket befolyásuk alá vonni s azokat a régi elgondolás jegyében, mint segédszerveket saját munkakörükbe bekapcsolni. Ez a kísérlet nem bizonyult tartósnak, mert az 1945 után bevándorolt harmadik nemzedék helyeselte a kanadai magyarság két háború közti nemzeti törekvéseit és tömegeivel hatalmas alátámasztást nyújtott az egyesületeknek és magyar házaknak. Így a magyar kultúrörökség védelmét és fenntartását főcéljának tartó irány újra cselekvőképessé lett.

De ez a harmadik bevándo