I. rész
(jobb későn, mint soha)
Az alsóházba küldött pártkatonák sem tegnap tették öncélúvá és a monetáris diktatúra kiszolgálójává a törvényhozást és a teljes államapparátust, hanem már évtizedekkel ezelőtt.
A szellemi központokat már a Habsburg korszakban elszakították a magyar gondolkodóktól, s ha valaki mégis maradhatott ott, annak csak a hamisság hitelesítésének a feladata maradt meg - még akkor is -, ha erről fogalma sem volt.
Az élet minden területét brutális mohósággal szállta meg az agresszor,s bérence. (aki sokszor csak a tudatalattijában hordozta a kettősmérce programját), Szinte minden egyetemi oktatási területen átvette a hatalmat az agymosás. S e mellett a modern, a szakbarbári képzésnek legfőbb célja a tudat: teljes befolyásolása lett. A szabad lélek és az igazságosság értéktartalmú erkölcsössége, amely csuda dolgokat tehetett volna, folyamatosan csökkent, s óhatatlanul is az aranybornyú imádat és a karriervágy került előtérbe. Mindezen folyamatok Európában már évszázadok óta lassan lopakodtak előre, s a XX. század erkölcsi relativizmusa után most a kettősmérce - erősen érezhető realitása - száguldott végig Kelet-Európán, szinte marxi kísértetként.
Teljes gátlástalansággal és kidolgozott műveletekkel rontott rá a maradék értékelvű gondolkodókra – akik talán felismerték a szabadság, egyenlőség, testvériség illuzionista rohamát –, de a száguldó „fejlődés” tehetetlenné tette őket. E fertőzést a nagy elsötétedés korszakától kezdve dédelgeti a monetáris diktatúra kontinens-szerte, sőt a tengerentúli agymosásban ez már hamarabb ki is teljesedett. Kovács G. Tibor szerző, végre valahára le is merte írni, hogy szó sincs már itt összeesküvés elméletről, mert ma már a gyakorlatban is „jól felismerhető a megtervezettség”! (köszönöm Tibor!)
Történhetett valami 2006 ősze óta hazánkban, hogy az összeesküvés-elmélet megsemmisítő kifogását nem hallhatjuk már annyiszor a médiában? Pedig nem koptak ki onnan eléggé azok a régi káderek, akik a bolsevik „dicsőségtáblán” szerepeltek. Nem ismerem a szerzőt, de csak bámulok, hogy ilyeneket ír végre: „Örömet kelt, hogy évtizedek után fölfénylett az újságírói etika követelménye. Aszályos volt ebből a szempontból a rendszer-átalakítás: 1990 után évekig etikai dzsungel uralkodott a nyilvánosságban” Gyakorlatilag valaki végre elismeri a hazai újságírói etika évtizedes hiányát és az írástudók megvásárolt árulását, amely a közbeszéd teljes erkölcstelenségét hurcolta be magával. A kettősmérce rögeszméje ugyanis nem csak egy aljas bolsevik találmány, de az összes totális diktatúra eszközrendszerében megtalálható, így a monetáris hazugságállamok is a „hézagmentes totalitarizmusra törnek a glóbuszon.” Sőt a kettősmérce alapvetően még az ideológiai kasztrendszer egyik fontos eszköze is. (Hamvas Béla Magyar Hüperionja is két mélyértelmű kötetből áll, mely gondolkodóvá emelheti az embert, bár a kettősmérce is átformál minket, csak egy másik előjellel.)
Kovács G. Tibor írásában azonban keverednek a dolgok, mert megjelenik benne a kettősmérce zsigeri elítélésének az igénye, miközben maga is ragaszkodik a közbeszédben elterjesztett „átformáló elemekhez”, mint pl. a demokrácia és a jogállamiság kritikátlan dicsérete. Felismeri bár az igazat, hogy a „Közpénzből tevékenykedő struktúrákat is a kettősmérce szolgálatára készteti”valami, de nem nevezi a nevén ezt a valamit! Felismeri, hogy a kettősmérce „Rombolja a magánszerveződéseket is”, de szót sem ejt a közjó szolgálatát megtagadó spekulatív magánhatalomról, amely már teljesen bekebelezte a közhatalmat is. Ír arról is, hogy a „kockázatot több helyen nem ismerték fel”, sőt ellenlépések gondolatával is eljátszik, bár nem viszi végig az okfejtést, s nem mutat új utat!
Szinte tökéletesen felvázolja a magyar megoldáshoz szükséges elemeket, mert szerinte: „A találékonyság, a helyzethez igazodás, a megelőző mozgások is nélkülözhetetlenek. Gyorsaság, aprómunka, együttes erőfeszítés sikereket hozhat nemzetközi szinten.” Csakhogy mégis ragaszkodik a tudatalattinkba beépített megtévesztő szavak elfogadásához: „Demokrácia és jogállamiság. Ez a két érték egyidejűleg módszer is. A kettősmérce összeegyeztethetetlen a demokráciával. Ezért minél fejlettebb a demokrácia, annál akadozóbb a kettősmérce. Meg kell vívni a demokrácia napi érvényesítését. A demokrácia erőfeszítéseket követel.” A demokrácia azonban nem az, aminek mi elképzeltük. A demokrácia ugyanis már Arisztotelész korában is csak az elfajzott népuralmat jelentette, s nem a valóságosat. A demokrácia tartalma tehát nem az, amit olyan nagyon igyekeznek ledugni a torkunkon, hanem épp az ellenkezője. Ez a szó nem a népuralom, hanem annak az elfajulása, annak színházi díszletként való felhasználása részben a hazai pártpolitikai vezetőréteg, részben az őket láthatatlan – de érzékelhető pénzpórázon tartó – monetáris diktatúra részéről.
Viszont abban komoly igazság van, amit a jogállamról ír: „a jogállamiság különös terep: maga a kettősmérce azt lódítja, hogy ő a jogállamiság élharcosa. Holott a törvények szellemével szöges ellentétben rombol – mint láthattuk a nagy közös parlamentben a pedofil hisztéria-kitöréseit. Jog és erkölcs élesen szemben áll a kettősmérce porondján.”Ha azonban ilyen pontosan látja a helyzetet, ha felismerte végre, hogy a jog és az erkölcs nem állhatna szemben egymással, akkor miért is ragaszkodik a jogállamnak nevezett – vagy inkább csúfolt – rendszerhez? Akkor miért nem csatlakozik azok véleményéhez, akik a jogállam helyett más irányt választanak? Miért nem ír a különböző korszakok szintjén a nyugati alkotmányosságtól lényegesen fejlettebb és évszázadokig a lehetőségek határain belül beváltan működő magyar alkotmányosság eszméjéről? Az ugyanis nem fentről „ledobott” alkotmányos elvekre épült, hanem alulról – szokásjogi elvek alapján kiforrott –, sajátos alkotmányosságot jelent, amely ellen tudott állni a monetáris diktatúra rohamának. Elismerem, soha nem teljesen és soha nem hibátlanul, hiszen emberek alkalmazták. Az ember pedig nem képes tökéleteset alkotni soha. Ám a nyugati alkotmányosság a monetáris diktatúra teljes kiszolgálására született, s így eleve alkalmatlan is annak alantas és hamis „mércéit” felszámolni.
II. rész
Mivel „létező jogállam” gyakorlata egyre kétesebb, sőt az igazságszolgáltatás helyett bevállaltan jogszolgáltatást folytató ún. „demokratikus jogállam” léte is,így e fogalmat is tisztáznunk kell! A Wikipédia szerint „A jogállam olyan állam, ahol a közhatalmat a nyilvános és írott jogszabályok tartalmának megfelelően, és a jogszabályokban meghatározott eljárások keretében, arra feljogosított szervezetek és személyek gyakorolják. Az angolszász politikai rendszerben a joguralom (rule of law) kifejezés használatos helyette, ami azt fejezi ki, hogy a hatalommal felruházott emberek sem állnak a jog felett”. Hazánkban azonban a magánhatalommá süllyedő közhatalom birtokosai (vagy inkább bitorlói) igen sűrűn jog felett állónak érzik magukat, s nincs ellensúly. Ebből azonnal kiérződik, hogy a joguralmi állam magasabb szintű és ellensúlyt is tartalmaz, szemben a jogállamival, amelyben a főhatalom birtokosait semmi nem korlátozza! Szerintem a jogállamban születő írott jogszabályok alapvetően a pénzvezérelt lobbi-érdekek egyszerű megjelenítői, amit „fentről hajítanak le” a főhatalom pénzpórázra vett törvényalkotói. Viszont a joguralmi államban csak alulról, a szokásjogi rendből emelkedik törvénnyé a nép által a gyakorlatban elfogadott norma, s ebből nemesedik ki az alkotmányos jogrend elvrendszere, ami azután korlátozza a főhatalom gyakorlóit is. (így lenne rendjén az állam)
Ezért is érthetetlen számomra, hogy miért gondolja, s milyen bizonyítékokat tudna felsorolni a szerző amellett az állítása mellett, hogy: „A kettősmérce gyakorlatával a jogállam is összeegyeztethetetlen.” Hiszen éppen az a legfőbb hibája a demokratikus jogállamnak, hogy ha létezik is benne bármiféle főhatalmi kontroll, azt bizony vagy pénzpórázra veszi a bankárkaszt, vagy önmaga alakít ki „öncenzúrát”, a megmondóemberek által is terjesztett egzisztenciális félelem okán. A „fortélyos félelem igazgat” tétele ugyanis néhány évszázada komoly fenyegetésnek tűnik a hatalmi struktúra közelébe kerülő személyek számára. S ezt a „rendet” az angolszász jog is alkalmazza, bár joguralminak nevezi államát.
A kettősmérce gyakorlatával így, a jogállam igenis összeegyeztethető, hiszen a törvényhozó hatalom bármely időszakban módosíthat, vagy új törvényt hozhat, amely a hatalmi érdekeknek jobban megfelel, vagy egyenesen számukra készül.Mindezt a hibás gyakorlatot, még a filozófiai gondolkodás is szigorúan követi.
(A napokban olvastam el a Jobbik elnökének írását a Magyar Hüperion (?) című háromhavonta megjelenő jobboldali és az értelmiségnek szóló magazinban, s az „érzelmi nacionalizmus felülvizsgálata” meggyőzött arról, hogy mekkora káosz uralkodik a magyar értelmiség fejében, különösen a nemzet fogalma és a hit, sőt az irányadó következtetések tekintetében is. Így nem lehet felvenni a versenyt a Soros pénzen felkészült ál-nemzetiekkel, ma is pénzhatalmi apanázst kapókkal.)
Kovács G. Tibor írásában azt is olvashatjuk, hogy a kettősmérce ”legföljebb akkor a jogállam része, ha egy-egy diktatúra koherens jogszerkezetét elfogadjuk a jogállam kereteként. Ha a kettősmércét beapplikálják a hatályos jogba.” Csakhogy ilyen applikációra semmi szükség nincs, mert a jogállam biztosítékot ad arra, hogy a lobbi-érdek tökéletesen megvalósuljon! A baj valóban annyira nagy, hogy esetenként vállalnunk kell a „közhatalommal” szembeni nyílt nyomásgyakorlást, mert azok nem a közjót tekintik lényegnek! A közjót - mint szolidaritási főcélt -, csak akkor lehet szolgálni, ha nincs semmi baj a közbeszéddel, ha nincs benne kettősmérce. Ma azonban szinte csak az van! „Nemzedékek ereszkednének alább, szellemi, erkölcsi züllést szenvednének a társadalmak. A szabadság emléke is feledésbe borulna.” E két mondat hibátlan a szerzőtől, csakhogy az igazság viszont elveszett a káoszban. No először talán meg kellene azt találni! Mert csak az igazság folyománya lehet a szabadság! Ám az igazság (Sólyom szerint relatív?), így annak abszolút, tehát kizárólagos uralmára van szükségünk! Szerintem tehát a hagyományos joguralom, a magyar alkotmányosság visszaszerzése az első és legfontosabb feladatunk.Ezt pedig - vegyük tudomásul - csak a közhatalom visszaszerzése után tehetjük meg.
III. rész
(jobb későn, mint soha)
A„Megvédeni a szabad intézményeket” című Kovács G. Tibor által jegyzett írásban, megjelent a magyar értelmiség első komolyabb kritikája a monetáris diktatúra álságos rendszere ellen. Elemzésem első két részében már rámutattam az írásban megjelenő pozitívumokra és negatívumokra, de még nem sikerült végig tárgyalni ezt a nagyon fontos és talán irányváltást is megalapozó írást. Most ezt szeretném végig vinni, az alcím hangsúlyozásával: Jobb későn, mint soha! Ezért már nem tűnődöm azon: hol járt eddig a szerző, s a pártpolitikusok, így inkább még alaposabban értelmezni próbálom a szerző következő mondatait: „A kettősmérce gyakorlatával a jogállam is összeegyeztethetetlen. Legföljebb akkor a jogállam része, ha egy-egy diktatúra koherens jogszerkezetét elfogadjuk a jogállam kereteként. Ha a kettősmércét beapplikálják a hatályos jogba.Erre is történnek kísérletek a kontinensen innen és túl egyaránt.Valamennyi szabad intézmény még létezik, köztük nemzetköziek is. Ezeket még csak ostromolja a kettősmérce ármádiája. Meg kell védenünk őket, részben szövetségesek bevonásával.” Szerintem azonban a pénzpórázra vett pártokrácia, amely a parlamentarizmust teljes mértékben eluralja: a jogalkotáson keresztül a jogállamot is magáévá tette. Így a jogállam nem azonos a joguralmi állammal, amely utóbbi a pártokráciától független és nép szokásjogi alapjaira épült – államot és állampolgárt egyaránt korlátozó – rendszere. Ezért van az, hogy a mai, neoliberális jogállam, álláspontom szerint kifejezetten összeegyeztethető a kettősmércével. Hiszen nem a joguralmi állam korlátai közt működik, hanem a pénz által irányított – a közember számára is könnyen megtapasztalható – hamis parlamentarizmus alapján. Így a mai magyar valóságban a monetáris diktatúra ’koherens jogszerkezetét’ a magyar értelmiség elfogadta a jogállam kereteként, s ha a kettősmércét nem is applikálták be nyíltan a hatályos jogba, de nem védték meg az alkotmányos joghagyományt, amely ezt a hamis alkotmányosságot a gyakorlatban meghiúsíthatta volna. Abban pedig sajnos már végképp nem értek egyet a szerzővel, hogy: „Valamennyi szabad intézmény még létezik, köztük nemzetköziek is. Ezeket még csak ostromolja a kettősmérce ármádiája.”
Ráadásul nincsenek is szövetségeseink, akiket bevonhatnánk ezen önvédelmi harcba, mert a magyar közjogi gondolkodás annyira más, mint a környezetünké, hogy a kisantant rablóállamait csak akkor tudnánk ilyen irányba befolyásolni, ha az ottani értelmiség belátná a monetáris diktatúra minden szabad állam ellen irányuló létét, illetve felismerné, mint modern gyarmatosító-kifosztás eszközét. Ám ez a „megvilágosodás” még nem következett be. S a nyugat – centrum államainak – lakosságát pedig a relatív jólét akadályozza meg ennek a tömeges felismerésében. A szerző által „szabad intézménynek” nevezett – de közelebbről nem meghatározott erőket pedig sajnos nem érzékelhetjük, mert szerintem ilyenek nincsenek. E szerveződéseket vagy az államok irányítják, melyek maguk is többnyire függésben vannak a pénzügyi világerőktől, vagy olyan civilek, akik szintén fel vannak fűzve a monetáris diktatúra pénzpórázára.
Kovács G. Tibor azonban annyira bízik az említett intézmények belső és külső függetlenségében, hogy feltételezi valamiféle benyomulásveszélyének elhárítási a szándéklehetőségét, s a „szabadság” melletti kiállást. A pénzpórázon lévő intézmények azonban nem képesek az önvédelmi küzdelemre, pontosabban önvédelemnek gondolják a hasonló függésben tartott képviselők által legyártott jog: betartását. Nem is gondolnak arra, hogy a valódi jog (a jó ige), nem a közjó ellen ható normarendszer, hanem épp a szokásjog kialakította: közmegegyezés lenne. Ezért nem tudom elfogadni e mondatait sem: „Maguk a szabad intézmények is tehetnek ezért: el kell hárítaniuk a penetrációt. Asszózni kell a szabadságért. A még szabad intézményeket meg kell védeni konfliktusok vállalásával is. A kettősmércével nem lehet konfliktusmentesen vívni. A baj annyira nagy, hogy esetenként a nyílt konfrontációt is vállalni kell. Kockázatokkal szembenézve. A legnagyobb kockázat az lenne, ha a kettősmérce a kontinens teljességében intakttá tenné basáskodását.”
Sajnos a basáskodás (vagy fogalmazzunk konkrétabban), a hatalommal való visszaélés valójában a közhatalommal való visszaélés a pénzügyi magánhatalom javára. Hisz Európában is egyértelműen a bankárkaszt uralja már a terepet. Ezt már a monetáris Unió tervezetében, a politikai Uniónak a látóhatáron való meg-meg csillantása mellett, az államokat és a polgárokat fenyegető adósságcsapdák és az USA „demokráciát” exportáló világcsendőri szerepe is egyértelműen bizonyítja. A cikk zárógondolatai is elfogadhatók lennének, ha nem jövő-időben, hanem jelen-időben érzékeltetnék a világra telepedő egyre komolyabb veszélyt: „Nemzedékek ereszkednének alább, szellemi, erkölcsi züllést szenvednének a társadalmak. A szabadság emléke is feledésbe borulna.A szabadság kincs. Mely ellopható. Vigyáznunk kell rá”.
A jelen nemzedékének e szellemi és erkölcsi züllése ugyanis kézzel fogható! A szabadságnak csak az illúziója létezik már, mert az igazság ellopásával a szabadság kincse talmi csillogású értéktelen holmivá degradálódott. Nem vigyáztunk rá eléggé mi magyarok sem, s főleg nem: a magyar értelmiség!
Kovács G. Tibor azonban már megsejtett valamit, amit 2006 őszén az egyszerű nép mondott ki a fővárosi Kossuth Lajosról elnevezett téren. Kár, hogy nem hallgatta végig az akkor felszólalókat, akik ezt a kérdéskört alaposan körüljárták, s egyszerű emberként kimondták: NEM CSAK A KORMÁNYT, hanem a RENDSZERT IS LE KELL VÁLTANI!
No erre a rendszerváltásra kell ma gyúrni, ha nem akarunk ledarálódni!
Szeged, 2014-01-19 Dr. Bene Gábor