20210615
Last updateH, 19 ápr. 2021 6am

rovas logo

2014 február 09, vasárnap

Történelmünk központi titkai (I. füzet)

Szerző: Grandpierre K Endre

6.) A HAMISÍTÁS LÉPCSŐFOKAI

A „beköltözés", „visszaköltözés" stb. fogalmában végzetes hangsúlyváltások, módosítások és torzítások következtek be lépésről lépésre, szinte észrevétlenül. Mert a történelemhamisítás úgy tör a népekre, akár némelyik gyilkos kórokozó a szervezetre:

A. előbb legyöngíti,
B. védtelenné teszi kórokozó társai tömeges behatolásával szemben,
C. elhatalmasodik fölötte, összeroppantja, megsemmisíti.

Érdemes megfigyelnünk, miként érvényesült ez az alattomos biológiai - történelmi taktika az árpádi honvisszavétel fegyveres területrablássá átalakításában. A valóságos történelmi alapesemény: a magyarok egy kinti része - Árpád magyarjai - visszaköltöztek a kárpáti hazába.
Első lépcsőfok: a magyarság egésze, az egész magyar nép költözött vissza.
Második lépcsőfok: a magyarok bejöttek, bevándoroltak.
Harmadik lépcsőfok: fegyveresen betörtek és elfoglalták a Kárpát-medencét.
Negyedik lépcsőfok: az Ázsiában élő területidegen magyarok erőszakos területfoglalókként betörtek Európába.
Ötödik lépcsőfok: a magyarok fegyveres területrablókként rátelepültek a Kárpátmedencében előttük itt élt békés népekre.

Íme a történelmi tények elfajulásának hátborzongató lépcsőfokai! Felfordul minden valóságos tény- és értékrend. A történelem elvetemedik, fonákját mutatja. S mindehhez nem kell egyéb, csupán néhány alig észrevehető fogalommódosítás.

Tanulságos talán utalnunk itt Victor Weisskopf amerikai fizikus világítóerejű meg - állapítására: „Különösen akkor lesz elkerülhetetlen, hogy sok hibát ejtsünk, amikor az anyag állapotát a földitől jelentősen eltérő körülmények között próbáljuk meghatározni.
Tudásunk hiányossága ilyenkor felnagyítva jelenik meg. Saját tapasztalatainkat kell ext - rápolálnunk; ilyenkor egy kis hiba vagy téves értelmezés teljesen rossz következtetésekre vezethet. Ennek ellenére csábító, és sok kutató engedett is a csábításnak, hogy jelenlegi tudásunk alapján egy lehetséges és valószínű képet rajzoljon a múltról, nyomon követve a folyamatot, melynek révén a mai helyzet kialakulhatott." (Weisskopf 1987, 208.).
És talán sehol, semmilyen területen nincs olyan rendkívüli jelentősége az adatok és tények pontos és hű visszaadásának, mint éppen a magyar történelemben. 

 7.) MIÉRT NINCS SEMMI NYOMA AZ ITT ÉLŐ NÉPEKKEL VÍVOTT HARCOKNAK ÉS AZ ITT ÉLŐ IDEGEN NÉPEK JELENLÉTÉNEK?

Hogy valóban nincs semmi nyomuk, az nyilvánvaló és tagadhatatlan tény. És ez a tény mélyen bevilágít az eseményekbe. Hivatalosaink sajátos látásferdülése azonban megakadályozza e tény tudomásulvételét. És ez érthető, ha arra gondolunk, hogy egy tartóoszlop kidőlése az egész épület összeomlásához vezethet, maga alá temetvén a hazugságfelhő-kakukkvár kegyenceit. Ha ugyanis voltak itt idegen népek s Árpád maroknyi vitéze bejöttekor ezek az állítólagos idegenek milliós, vagy legalábbis többszázezres tömegeikkel betöltötték volna a Kárpátok közét, ráadásul pedig még idegen - bolgárszláv-görög - hadak is idejöttek védelmükre, úgy netántán mégiscsak jelét adhatták volna néminemű ellenállásnak. De sehol semmi. Gesta Hungarorumunk gyönyörű meghatározása szerint: „senki sem merte a kezét emelni ellenük." (Anonymus 1200 k./1975, 104.).

Bizony: senki sem merte. S hozzátehetjük: senki sem akarta. Éppen fordítva! Ahogy Anonymus krónikájából félreérthetetlenül kiderül, a lakosság mindenütt kitörő örömmel, lelkesen fogadta a visszatérőket és ünnepelte őket.

De menjünk tovább. Tegyük föl, hogy az állítólag itt élt idegen népek tétlenségbe merültek, s ölbe tett kézzel viselték Árpádék érkezését. Rendben van. De később, mikor az a maroknyi had szétszéledt az országban, mi több, külországba rohant másokkal hadakozva, akkor miért nem mordultak fel legalább? Miért nem adták századokon át az égvilágon semminő jelét ittlétüknek? Ennyire szerények voltak? Többet mondok: a sors részükre óriási lehetőségeket kínált. A magyar hadak újra meg újra kiléptek az országból és jelentős külhatalmakkal viaskodtak. Kell ennél jobb alkalom? Mi több, Géza nagykirály korában (972-997), a zsidókereszténységre kényszerítés ürügyén végrehajtott titkos - és mindmáig leplezett - katonai megszállást követően idegen néprészek sorozatos és tömeges betelepülése, betelepítése indult meg, miként erről Kézai Simon mester Magyar Krónikája, a Képes Krónika és a Chronica Hungarorum hosszú oldalakon át beszámol: „(...) meg kell vizsgálnunk, miért van ez. Hiszen elegendő számú magyar volt, hogy benépesítse Pannoniát.” - veti fel a kérdést a Képes Krónika. (Képes Krónika 1360 k./1986, 53.). A Chronica Hungarorum tovább megy egy lépéssel. „Meg kell vizsgálnunk, hogyan jöhetett ez létre (az idegen beözönlés), honnan ered ez a helyzet, hiszen a magyarok nagy számát tekintve, elegendőek lettek volna Pannónia betelepítésére.” (Chronica Hungarorum 1473/1973, 26.).

Kézai Simon mester pedig - és ez semmiképp nem tekinthető véletlennek - éppen az idegen jövevények honfoglalásával fejezi be művét, mintha a magyarok bekövetkezett végzetére akarna utalni ezzel. (Kézai 1283 k./1984, 157-163.).
Félelmetes arányban folytatódott ez a továbbiak során is, hogy itt helyszűkében, csupán az 1241-1242. évi tatárjárásra utaljunk, amely a magyarság óriási tömegeit kipusztította.
Bőséges lehetősége adódott volna tehát minden itt élő idegen nemzetiségnek a magyarok igájának lerázására. De sehol semmi. Mi több, mintha ördöge volna az állítólag Árpád előtt itt élt idegen népek sokaságának: évszázadokon át a leghalványabb életjelét sem adják ittlétüknek. Nem is teheti: nemléte akadályozza meg ebben. És az ügy hátterében még legalább ilyen rejtélyes história lapul: hova tűnt, azaz hova tüntették el a valóban itt élt s a Kárpát-medencét egymást követően birtokló hatalmas szkíta-magyar népek hosszú sorát?

Mindez és minden egyéb tény és adat egyöntetűen bizonyítja Acsády Ignác igazát, aki kijelentette: „történelmünket ellenségeink írják.” (Acsády 1903, 25.).

8.) MIKÉNT TUDÓSÍT ANONYMUS AZ ITT ÉLŐ SZLÁVOKRÓL?

Előfordul, hogy Anonymus nem pontosan fogalmaz. Egy helyütt pl. a következőket írja: „Sclaui vero 'habitatores terre' audientes adventum eorum, timuerunt valde et sua sponte se Almo duci subiugaverunt eo, quod audiverant Almum ducem de genere Athile regis descendisse." (Anonymi (P. Magistri) MCMXXXVII, 51.).

„A föld lakosai, a szlovének pedig megérkezésükről értesülve, szörnyen megijedtek és önként meghódoltak Álmos vezérnek, mivel hallották, hogy Álmos vezér Attila király nemzetségéből származik." (Anonymus 1200 k./1975, 90.).

A latin 'sclaui' szót Pais Dezső 'szlovén'-nek fordítja, Szabó Károly fordításában viszont a következőképpen olvashatjuk Anonymus szavait: „A szlávok pedig, azon föld lakói, jövetelöket hallva, nagyon megfélelmének és magukat Álmus vezérnek önkényt alája veték, mivelhogy hallották volt, hogy Álmus vezér Attila király nemzetségéből származott (...)" (A magyarok tetteiről 1897, XII. fejezet, 21.). Anonymus Gesta-ja tehát a következő állításokat tartalmazza:

1. A föld (Észak-Magyarország) lakosai szlávok.
2. Megijedtek.
3. Önként meghódoltak.
4. Álmos Atilla utóda. Ellenhistorikusaink Anonymus szavait a következőképpen értelmezték:
1. Hazánk akkori lakói szlávok voltak.
2. Félelmetes fellépésünktől ijedtek meg.
3. Alávetették magukat a túlerőnek.
4. Álmos nem volt Atilla utóda. A magyaroknak semmi közük a hunokhoz, szkítákhoz.

Mivel igazolják és támasztják alá ezeket az állításokat? Semmivel. A bizonyítást elmellőzik, úgy téve, mintha a bizonyítás nem tartozna alapvető tudományos követelményekhez. Holott tudnivaló: minden állítás annyit ér, amennyit bizonyít, s a bizonyítást mellőző tudomány: áltudomány. De legalább remélhetőleg körültekintőleg jártak el. Ez sem fogható rájuk. Átsiklottak az ellentmondó tényadatok fölött. Anonymus ugyanis pár sorral alább lényegbevágó, és az elmondottak tartalmát gyökeresen megváltoztató kiegészítéseket fűz: „Elmondták azt is, hogy őket magukat, szlovéneket, miként telepítették Bulgária földjéről (...)"(Anonymus 1200 k./1975, 91.).

Tehát a szlovéneket Bizánc telepítette Atilla földjére. „(...) elbeszélték, hogy Attila nagykirály halála után nagy kán, Salán vezér őse, aki Bulgáriából jött, a görögök császárának tanácsára és segítségével miképpen foglalta el azt a földet." (Anonymus 1200 k./1975, 91.).

Álljunk meg itt egy pillanatra: Atilla nagykirály halálakor (453) a bolgárok - az oroszokról nem is szólva - még seholsem voltak, legfeljebb valahol az Etil (Volga) folyó környékén tanyázhattak. Salán vezér őse (apja? nagyapja?) ekkor még a képzelet birodalmában se volt. Világos hát, hogy itt nem a Hun Birodalom szétzúzása után keletkezett hatalmi vákumban kezdődött meg bizánci kezdeményezésre és segédlettel a Kárpátmedence görög-bolgárszláv megszállása. E folyamat legkezdetét a 820-830-as évekre tehetjük. Salán vezér bolgár-szláv szórvány telepeseinek zöme tehát legfeljebb egy emberöltővel korábban szivároghatott be hazánk területére a bizánci megszálló csapatok fegyvereinek árnyékában. Ha lehet még döntőbb érv fentiek alátámasztására, úgy az, hogy Atilla halála után a győztes hatalmak a Hun Birodalmat vérdíjul szétosztották a keleti gótok és gepidák között - ha lettek volna akkor a közelben szlávok - sem lett volna hova betolakodniok. Frissen jött jövevények voltak tehát mindazok a szlávok, akiket Árpád felmentő seregei itt találtak. Szégyenletes történelemhamisítás őket tudományos mezben, de tudományellenesen és a történelem megcsúfolására őslakókul feltüntetni, mint némelyek teszik.

Napnál világosabb hát, hogy nem holmi mondvacsinált bolgárszláv, vagy másféle szláv etnikum élt itt Árpád bejövetelekor hazánk északi csücskében és egyéb területein sem, hanem az a valós értelemben vett nép, az ősidők óta itt élő szkíta-magyarság, amely bizonyíthatóan már a vízözön körüli időkben, sőt már azt megelőzően betöltötte a Kárpátmedencét, és sok évezredes munkájával virágzó kultúrtájjá tette erdő borította térségeit.

Anonymus önkéntelenül és a körülményekből szinte elkerülhetetlenül következő tévedéséhez, mentségére még az alábbiakat kell hozzátennünk: katonai cselekmények zajlottak, és így óhatatlanul a katonai tényezők, hadi események kerültek az előtérbe:
Árpád vitézei főként a megszálló csapatok katonáival, az általuk elfoglalt várak őrségeivel ütköztek, ennek következtében akaratlanul összekeveredik a megszálló szláv katonaság és népség fogalma. A „föld lakosaiként" jobbára a megszálló katonaság tűnik elénk. Teljesen bizonyosra vehető, hogy mikor a Névtelen Jegyző önmagukat megadó népségekről, embercsoportokról szól, minden esetben a megszálló katonaságról van szó, hiszen maga a lakosság csak akkor „adhatja meg magát", ha fegyveres egységekbe tömörül és katonai képződményként áll szembe a honvisszavívókkal: ennek pedig semmi nyoma.

Még valamit meg kell említenünk a divatozó áltudományos vélekedésekkel szemben. A hatalmi vákuum által támasztott s a népcsere végrehajtására megadatott rövid időköz eleve kizárja nagyobb létszámú népesség betelepítését. Így hát nyilvánvaló, hogy elsősorban a hatalmi űrt kihasználva, bizánci-bolgárszláv hódítói tervek alapján behatoló katonai egységekről lehet szó, semmi esetre sem több különféle szláv nép betelepítéséről, csupán távolról idehurcolt katonákról, akik jószerivel tán még azzal sem voltak tisztában, hova kerültek, akárcsak az ötvenhatban tankokon ideszállított ruszkik, kik közül némelyek a piramisokat keresték abban a hiedelemben, hogy Egyiptomba kerültek. Nem mély, hanem szórványos és felszíni gyökerei vannak hazánkban a szlávoknak.

9.) ANONYMUS TUDÓSÍTÁSA ARRÓL, HOGY ÁLMOS ÉS ÁRPÁD ATILLA LESZÁRMAZOTTAIKÉNT, ATILLA ÖRÖKÖSEIKÉNT JÖTTEK PANNÓNIÁBA

„Szcítiának első királya Mágóg volt, a Jáfet fia és az a nemzet Mágóg királyról nyerte a magyar nevet. Ennek a királynak az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király. Ő az Úr megtestesülésének négyszáz-ötvennegyedik esztendejében a szittya földről kiszállva hatalmas sereggel Pannónia földjére jött és a rómaiakat elkergetve az országot birtokba vette. Majd királyi székhelyet állított magának a Duna mellett a hévizek fölött: minden régi épületet, amit ott talált, megújíttatott és az egészet igen erős fallal vétette körül. Ezt magyar nyelven most Budavárnak mondják, a németek Ecilburgnak.
De elég ennyi! Maradjunk meg a történet útján! Hosszú idő múlva pedig ugyanazon Mágóg király ivadékából eredt Ügyek, Álmos vezér apja, kinek Magyarország királyai és vezérei a leszármazottai (...)" (Anonymus 1200 k./1975, 78-79.).

10.) AZ ÖSSZES ITT LAKÓ CSEH ÉS SZLOVÉN BEFÉR A NYITRAI VÁRBA

A visszatérő magyar katonai egységek figyelme, érthető módon, főleg a területet megszálló idegen katonaságra összpontosul, rájuk figyelnek, és itt-ott velük megütköznek. Ez okozza Anonymus alkalmi félreértését (amit egyébként másutt ő maga kiigazít).
A 35. fejezetben pl. ezt írja: „Ahol a Tormos patak a Nyitrába szakad - látták, hogy annak a vidéknek lakói: szlovének és csehek a csehek hercegének segítségével szembeszállanak velük." (Anonymus 1200 k./1975, 109.). Ez, úgy tetszik, világos beszéd

Egy későbbi fejezetben (37.) azonban ezt a következőkkel egészíti ki: A csehek és a szlovének ellen folyó ütközet negyednapján - „A csehek és az összes nyitrai szlovének, amikor látták a magyarok vakmerőségét, és a nyílzáport már nem bírák tovább, megfutamodtak, s hogy életüket megmentsék, nagy rettegve nyakra-főre bezárkóztak Nyitra városába." (Anonymus 1200 k./1975, 110.).

Megállapíthatjuk:
1. Az összes nyitrai szlovének részt vettek a harcban, s mind katonák voltak.
2. Az összes nyitrai szlovének bezárkóztak a várba.
3. Következésképp a nyitrai szlovénség egésze katona volt s a csehek zsoldjában állott, a csehek zsoldjában jött ide.
4. Az újonnan létesített nyitrai cseh hercegség valamennyi cseh és szlovén egyede befért a nyitrai várba.
5. Mindezek a területrablókkal hatoltak be a Kárpát-medencébe. S pontosan ugyan - ez ismétlődik csaknem minden esetben, ahol idegen népekről, mint lakosokról esik szó.

Más tények egybehangzó sorával együtt, ez az adalék is bizonyítja: merőben légből kapott legenda, s közönséges koholmánynál nem tekinthetők egyébnek az itt élő szlávok jelentős számáról szóló híresztelések.

11.) A HONVISSZAVÉTEL TERVSZERŰSÉGÉRŐL

 Árpádék előre gondosan kidolgozott, pontos tervek alapján foglalták vissza a Kárpát-medencét. Tagadhatatlan tény: határozott cél vezeti őket. Nem vaktában indultak neki a világnak. Nem hazát keresni indultak, hanem régi hazájukba akartak visszatérni.
A Kárpát-medencei hazába való végleges visszaköltözés határozott szándékkal vezeti őket.

Bizonyítékok:
1. Az óhaza népei tudnak jövetelükről: a székelyek elébük mennek Ruthénia határáig.
2. Az óhazai székelyek a jelek szerint rendszeres érintkezésben állnak az álmosi hadvezetéssel, tudnak róla, hogy Árpád hadai visszatérnek, sőt ismerik az árpádi hadműveletek menetrendjét és természetesen azt is, mikor érkeznek az óhaza határára, hiszen ellenkező esetben nem tudnának elébük menni és velü találkozni. Mindez csak úgy jöhet létre, hogy a hazai és a kinti magyarok között rendszeres összeköttetés áll fenn.
3. Érdekes körülmény, hogy a honvisszavívók elé Ruthénia határáig vonuló székelyeket senki sem támadja meg. Sajnos az elébük siető székely had létszámát nem ismerjük, a tényösszefüggésekből azonban határozottan kivehető, azért vonulnak elébük, hogy csatlakozzanak hozzájuk a honvisszavétel művének végrehajtásában.

12.) KIKET TALÁLTAK ITT AZ ÁRPÁDIAK, MIFÉLE NÉPEKET?

Szólnunk kell a szláv népek rejtélyes felbukkanásáról, idekerüléséről és ugyanakkor a szkíta népek rejtélyes eltűnéséről.

Hiteles ókori és középkori kútfők (Hérodotosz i.e. 440/1989, 266; Xenophon cca. i.e. 371. után/1897, 14; Josephus i.sz. 93-94/1821, 20.), a Csodaszarvas-mondakör (Grandpierre K. 1990), a Déva vára mondakör (Grandpierre K. 1998), egyéb történeti és néphagyományok, valamint a magyar népzenekutatás eredményei szerint (Juhász 2011) évezredek óta, ősidők óta szkíta-magyar népek éltek hazánk területén. Olyan adatok, tények szólnak erről, amelyeket akármelyik érdeklődő olvasónk megtalálhat, szláv népek korai ittlétének azonban nyoma sincs sehol. A hivatalos vonalat követő historikusainknak mindez nem akadály. A szkíta magyar népek sora figyelmen kívül marad, mert nem illik bele a magyarellenes képbe. A szláv népek annál inkább, azon egyszerű okból, hogy az árpádi bejövetel előtt valahogy benépesítsék a Kárpát-medencét, hiszen ez nagyon fontos, mivel egyéként nem lehetne eleinket agresszorként és területrablóként odaállítani a mai magyarság és a világ elé.

13.) A KÉT SZKÍTIA REJTÉLYE

Volt-e európai Szkítia, európai szkíta ország? Azonos volt-e fekvése a történelmi Magyarországgal a Kárpát-medencében? Hol volt az ősi szkítaság földrajzi, közigazgatási központja, központi magja? Szkíták-e a magyarok, a világbíró szkítaság utódai?
Névtelen Jegyzőnk kelet-európai Szkítiáról tudósít (Anonymus 1200 k./1975, 78- 80.), és ez felveti a kérdést, hol is volt valójában Szkítia?

Szkítia! Tévedések forrása. Anonymus szerint a magyarok Szkítiából jöttek. Így igaz, elfogad hatjuk. De hol volt Szkítia? A válasz kézenfekvőnek látszik: Ázsiában. Eszerint a magyarok Ázsiából jöttek. De nincs itt valami tévedés, torzulás? Lássuk csak, hol volt Szkítia? Anonymus leírásában a Maotisz (értelmezésünk szerint, eredeti magyar nevén Ma-ó-ta, azaz Magyar - Ó - Táj) fölött, vagyis a Kaukázuson inneni területen, a nagy szarmata síkságon, vagyis Európában. Az „ázsiai" Szkítia tehát Európában volt. Kérdésünk azonban ezzel nincs kimerítve. Történeti tények tanúsítják ugyanis, hogy volt egy másik Szkítia is. (Mi több, miként a későbbiekből kiviláglik, volt még egy harmadik Szkítia is.) A három Szkítiából kettő elnyelése s a kérdés oly módon való feltüntetése, hogy
egyetlen Szkítia volt, nyilvánvalóan tévedések forrása.

Olvassuk éber figyelemmel Névtelen Jegyzőnk ókori hiteles szerzők alapján Szkítiáról készült tudósítását, kiváltképp Dáriusz Szkítia ellen indított támadásának leírását.
Hérodotosz és más ókori kútfők adatai alapján pontosan tudjuk - de ez Anonymus tudósításából is kitetszik -, hogy Dáriusz perzsa hadserege által megtámadott Szkítia az Isztertől, az Al-Dunától északra feküdt, vagyis Közép-Európában, a Kárpát-medencében, a történelmi Magyarország területén. Ennek alapján próbáljunk felelni a kérdésre, honnan jöttek a magyarok hazánk mai területére! Arra a furcsa válaszra kényszerülünk, hogy magából a Kárpát-medencéből. Ez a válasz azonban kissé egyoldalú, tekintve, hogy - miként láttuk - több Szkítia volt, egyik mai hazánkban, másik a szarmata vagy Délorosz síkságon, Meótisz környékén. Így hát válaszunkat akként kell módosítanunk, hogy két helyről, azaz helytállóbban: két összetevőjű magyarságot kell figyelembe vennünk az árpádi honvisszavételnél: egyrészt a Kárpát-medencei Szkítia őshonos magyarságát, másrészt a Kelet-európai Szkítia Álmos és Árpád vezette magyarjait. Olyan tények ezek, amelyek Anonymus gesztájában és a történeti valóságban, adatokban gyökereznek és ezeket többé senki sem tagadhatja meg.

Idézzük Anonymus idevágó sorait: „A szittya nemzetet (Anonymus azonosítja a szkítákat a magyarokkal) bizony semmiféle uralkodó nem hajtotta igája alá. Tudniillik Dáriust, a perzsák királyát csúfosan megkergették, úgyhogy Dárius ott (az Al-Dunánál) nyolcvanezer embert veszített el, s nagy rettegve szaladt Perzsiába. Ugyancsak a szcítiaiak (a Kárpát-medencei magyarok) Círust, szintén a perzsák királyát, háromszázharmincezer emberével együtt megölték. A szcítiaiak (a magyarok) magát Nagy Sándort, Fülöp királynak és Olimpiadis királynénak a fiát, aki sok országot harcban leigázott, szintén szégyenletesen megfutamították. Ugyanis a szittyák (a magyarok) keményen bírtak minden fáradalmat, meg testileg is nagyok, a harcban pedig vitézek voltak.

 A Kárpát-medencei szkíták az i.e. 6. század körül.

1. ábra. A Kárpát-medencei szkíták az i.e. 6. század körül. Herodotosz szigünnáknak és agathürszöknek nevezi őket, a régészek Vekerzug-kultáraként hivatkoznak leleteikre. Jól látszik a szigünnák-szikamberek szoros kapcsolata a Szarmata-Alfölddel (ma: Lengyel Alföld).

Semmijük sem lehetett a világon, amit ne tettek volna kockára, ha sérelem esett rajtuk. S amikor a győzelem az övék lett, éppenséggel nem törték magukat a zsákmány után, mint utódaik közül a mostaniak, hanem csak a dicsőséget keresték ezen az úton.
Dáriust, Círust és Nagy Sándort nem számítva a világon egyetlenegy nemzet sem merte lábát tenni az ő földjükre. A fent nevezett szittya nemzet pedig kemény volt a harcban és gyors a lovon; a fején sisakot hordott, az íjjal, nyíllal különbül bánt, mint a világ összes nemzetei közül akármelyik, s hogy csakugyan ilyen volt, azt az utódairól is megítélhetitek." (Anonymus 1200 k./1975, 80-81.).

Szkítiát tehát az árpádi magyarok - vagy ahogy ezt általában használják, a „magyarok" - kívülről való beköltözésének igazolására, azaz a magyarok Kárpát medencei őshonosságának a tagadására nem lehet többé ellenérvül felhasználni. De a Kárpát-medencei Szkítia annak is tanúbizonysága - tekintve, hogy a magyarok kútforrásai szerint is Szkítiából erednek -, hogy a „szkítiai magyarok" őshonosak a Kárpát-medencében.
Mellesleg fel kell vetnünk, miként lehetséges, hogy Anonymus minden olvasója átsiklott eddig a kettős Szkítia tényén? Ennek oka minden bizonnyal az, hogy magában a Geszta Hungarorumban is teljesen, szinte megkülönböztethetetlenül egybemosódik a két Szkítia leírása. Mélyebb történelmi oka az, hogy valamikor ténylegesen is egybemosódott a szkíta világ és az ősi Szkítia a Sárga-tengertől az Enns-ig és az Inn folyóig terjedt, s ennek széttöredezése folytán alakultak ki a későbbi Szkítiák.

Alátámasztja mindezt Josephus Flaviusnak az a rendkívül érdekes és fontos megjegyzése, miszerint a szkíták őshonosak Európában, s olyan területeken laknak, amely előttük néptelen volt. (Josephus i.sz. 93-94/1821, 20.).

„Mint előd testvérnépek, hazánk földjén 2 és fél- 3000 évvel ezelőtt már fejlett kultúrában éltek, s a mai magyar nyelvnek az ős nyelvén beszéltek." (Litkey 1935, 20.).

De erről itt ennyit. Térjünk vissza történetünk fonalához.

14.) „HŰTLENEK ÉS HŰSÉGESEK" REJTÉLYE

Anonymus a négy árpádi vezér: Szovard, Kadocsa, Huba és Borsnak a Garam folyó mentén fekvő Várad nevű földvárban táborozásáról adott beszámolójához a következő különös szavakat fűzi: „Akkor ez a négy úr egymás közt tanácsot tartott és a hozzájuk hű lakosok kérésére megállapodott abban, hogy a sereg harmada a föld lakosaival együtt a Zólyom-erdőbe megy, és ott az ország határán kőből meg fából is hatalmas erősséget csinál (...)" (Anonymus 1200 k./1975, 108.).

 „Hozzájuk hű lakosok"? Hogy értsük ezt? Miként lehettek volna az itt élő lakosok hívek az újonnan érkezőkhöz? Miféle titok lappang itt a homályos értelmű szavak alatt?
Márpedig kétségkívül hűségről van szó. Hűtlenek és hűségesek pedig az itt élők csak abban az esetben lehetnek Árpád magyarjaihoz, ha ők maguk is magyarok, s ekként vagy hűségesek maradtak a görög-bolgár megszállás alatt is népükhöz, magyarságukhoz, vagy hűtlenné váltak. S hogy értelmezésünk nem helytelen, maga Anonymus tanúsítja, hozzátéve az előzőkhöz, hogy a négy árpádi vezér nem is a maga önálló elgondolásából, de a „hozzájuk hű lakosok" keresésére határozza el az északi országhatár megerősítését.

A „hű lakosok" e kérése kétséget kizáróan bizonyítja, hogy felszabadítottnak érzik magukat, az őshazájukba visszatérők a betolakodottak hatalmát szétzúzták, végre ismét a maguk urai lehetnek. Elemzésünk során ez a tény félreérthetetlen világossággal kiütközik az Anonymusi szövegből, bizonyító erővel és tagadhatatlanul. Meghökkentő azonban, hogy Anonymus miért nem törekedett itt közérthetőbb világosságra? Milyen egyszerű lett volna odabiggyesztenie a „hozzájuk hű" megjelölés mellé a „magyar" szócskát is, hogy ily módon meggátolja, hogy ne értsék, vagy éppen félreértsék szavait? De ne támasszunk túlzott követelményeket egy közel ezer évvel ezelőtti szerzővel szemben. Egyébként magának is éreznie kellett a megjelölés hiányosságát, ezért tér vissza rá a későbbiek során. A 37. fejezetben ugyanis még különösebb dolgok következnek: „Mikor Szovárd, Kadocsa és Huba összes foglyaikkal együtt épen és sértetlenül megérkeztek Árpád vezérhez, nagy öröm támadt a vezér udvarában. Árpád vezér nemeseinek tanácsára és kérelmére megeskette a nyitrai részekről hozott hűtleneket, aztán különböző helyeken földeket ajándékozott nekik, nehogy még hűtlenebbekké váljanak, s így majd ha hazatérnek, megrontsák a nyitrai határon lakó híveket is." (Anonymus 1200 k./1975,111.).

Kik voltak ezek a „hűtlenek"? Hűtlenné válásuk a hűség megszegésével egyértelmű, azaz hűségesnek kellett volna lenniük, ők azonban hűtlenekké váltak? S kihez váltak hűtlenné? Az Árpád visszavezérelte magyarokhoz? Azokhoz hűség őket semmiképpen sem köthette. Tehát csak saját népükhöz, fajtájukhoz, a magyarsághoz válhattak hűtlenekké. Számuk szerencsére nem lehetett nagy: a négy vezér magával vihette valamennyit, s Árpád földbirtokokkal meg is adományozhatta mindnyájukat, nehogy „még hűtlenebbekké váljanak."

15.) SAJÁTOS VÉDINTÉZKEDÉSEK

 Árpádék még el sem helyezkedtek hazánk területén - máris a határok megerősítéséhez látnak, méghozzá óriási erőkkel. Velük tart a honi őslakosság is, s nem azért, mintha kihajtanák a népet a védmunkákra: maga a nép veti fel Árpád vezéreinek a határvédő munkálatok szükségességét. Lehetséges, hogy országfoglalás, „honfoglalás" ez? Ha az: mindenekelőtt a helyi lakosságot kellene legyűrni, annak hatalmi szervezeteit szétzúzni; mivel pedig hatalmas területről, az egész Kárpát-medencéről van szó, világos dolog: hosszú évek keserves és véres, és sokszor végsőkig kiélezett küzdelmei során érhetnék el a viszonylagos győzelmet és viszonylagos nyugalmat. De Árpádék még jóformán szét sem néztek az országban, és máris a határok megerősítéséhez látnak - az ország népével teljes egységben és összhangban: ez számukra a legsürgetőbb és legfontosabb.
Anonymus számos fejezeten át széles képet fest a honvisszavétel folyamatával együttjáró védintézkedésekről. Kellő tér hiányában beszámolóit csak vázlatosan, szemelvényekben idézzük. Még a várerődök is könnyen, jórészt ellenállás nélkül kerülnek az árpádiak kezére. A várakba helyezett jövevény zsoldosok vagy önként és azonnal, vagy gyönge látszatellenállás után átadják a várakat.

 „Mikor így gyökeret vertek - írja Anonymus - akkor az ott lakók intelmeire közös elhatározással kiküldték erős csapat élén Böngér fiát, Borsot a lengyelek földje felé, hogy szemlélje meg az ország határait, továbbá gyepűakadályokkal erősítse meg egészen a Tátra-hegységig, s alkalmas helyen emeljen várat az ország őrizetére." (Anonymus 1200 k./1975, 96.). A felvidéki várak visszafoglalása után - írja Névtelen Jegyzőnk - „melyeknek most is Sempte, Galgóc, Trencsén, Bolondóc és Bán a nevük (...) miután a várakba őröket helyeztek el, egészen a Morva folyóig mentek, és torlaszokat állítva oda, a magyarok országának határait, Boronáig és Sárvárig tűzték ki." (Anonymus 1200 k./1975, 111.). Ete fia, Őd Baranya felé halad seregével, s ott a mai Dunaszekcső helyén „várat épített, melyet közönségesen Szekcsőnek (Zekuseu) nevezett azért, mert ott magának széket és állandó lakot állított." (Anonymus 1200 k./1975, 121.).

 Négy honvisszavívó vezér, Szovárd, Kadocsa, Huba meg Bors, a Névtelen tudósítása szerint „(...) egymás közt tanácsot tartott és a hozzájuk hű lakosok kérésére megállapodott abban, hogy a sereg harmada a föld lakosaival együtt (saját kiemeléseim) a Zólyom-erdőbe megy és ott az ország határain kőből meg fából is hatalmas erősségeket csinál, hogy a csehek vagy lengyelek lopás vagy rablás végett valamikor be ne jöhessenek az országba. Közös elhatározással evégre Böngér fia, Borsot küldötték ki vitézeivel.
Mikor a Garam folyó mellett lovagoltak, egy szarvas futásnak eredt előttük, és nekivágott a hegytetőnek. Bors nagy sebesen űzőbe fogta, és a hegyormon lenyilazta, majd, midőn azokat a hegyeket ott körös-körül szemügyre vette, az a gondolata támadt, hogy várat épít ott. Azonnal össze is gyűjtött sok-sok várnépet, és egy magasabb hegy ormán igen erős várat emelt, egyszersmind a maga tulajdon nevét ruházta rá, úgy, hogy Bors várának hívják." (Anonymus 1200 k./1975, 108.).

 Anonymus e szavaiból világosan kitetszik, hogy nem csupán a lakosság egy része, de egésze volt hű hozzájuk, és ment velük a határ menti erdősáv kiépítésére. Az ország és határai tehát már ekkor, a honvisszaszerzés hadműveletei zajlása közepén adottak, véglegesek voltak. A grandiózus műveletek célja annak megakadályozása, hogy „az ország határain" idegenek jogtalanul bejöhessenek. Vagyis a Magyarország egészét jelentő ország fogalma már az árpádi bejövetel e korai szakaszában teljes értékű és hagyományos volt, az ország tehát - országon az egész történelmi Magyarországot értvén - már az árpádiak bejövetelekor teljesen szilárd történelmi jogfogalom, igény és követelmény az itt élő lakosság köztudatában.

 Egybevág ezzel az a rendkívül érdekes, már említett körülmény, hogy az árpádi vezérek „a lakosok kérésére" határozzák el a határ menti erődítési munkálatokat. Ez adalék segítségével ismét túlláthatunk az anonymus-i szövegen. Kézenfekvő ugyanis, hogy a lakosság nem találhatta ki csak úgy magától a védrendszer kiépítését, s ez esetben kérése nem is lett volna megalapozott és azt a négy vezér így nem is fogadhatta volna el.
A lakosság csak akkor kérhette ezt, ha a határmenti védrendszernek már előbb alapja volt, ha az erődrendszer már korábban fennállott, ámde az utóbbi időkben - feltehetőleg az Avar Birodalom felbomlása után - leromboltatott. Következésképp, a lakosok e régi véderőrendszer helyreállítását, kijavítását, megerősítését kérték az árpádi vezérektől, s azok e jogos, történelmileg megalapozott kérést, melynek szükséges voltát el kellett ismerniök, nem tagadhatták meg, annál kevésbé, mivel a lakosság maga is kész volt a roppant arányú munkálatok végrehajtására.

Miként látható, az anonymus-i szövegrész logikai elemzése szükségszerűen a honvisszaszerzés gondosan elleplezett tényeihez vezet bennünket, annak újabb meg újabb bizonyságához, hogy a Kárpát-medencei őslakosság etnikuma magyar volt.

16.) AZ ELLENSÉG - KÍVÜL VAN, NEM AZ ORSZÁGON BELÜL

 Komárom várának építése

Árpád Ketelnek „(...) Pannónia meghódítása után, hűséges szolgálataiért nagy földet adott neki (Ketelnek) a Duna mellett ott, ahol a Vág folyó beletorkollik. Itt utóbb Ketel fia Alaptolma várat épített, és azt Komáromnak nevezte." (Anonymus 1200 k./1975,94.).

Lehetséges volt volna ez abban az esetben, ha az árpádi had kívülről fegyveresen behatolt, idegen nép hadserege? A tagadó válaszhoz kétség sem férhet.

Világosan és félreérthetetlenül kitetszik, hogy az árpádi hadvezetés befelé, az ország népével, az őslakossággal szemben semmilyen biztonsági intézkedést nem tett, a jelek szerint ezt teljesen szükségtelennek érzi, s alig lépett erre a földre, máris nagy ütemben végzi az országhatárok kijelölését, megerősítését, a szorosok - az ország kapuinak - elzárását, eltorlaszolását, várak meg erősítését, új várak építését, roppant gyepűtorlaszok emelését, hatalmas, az országot védő, annak békéjét biztosító védelmi rendszer megalkotását: ez a legsürgősebb. Mindez egyértelműen és cáfolhatatlanul tanúsítja: nem idegen nép erőszakos behatolásáról, fegyveres betelepülésről van szó. De menjünk tovább.
Honnan tudnák ezek a messziről jött új jövevények, hol van az ősi határ, a Kárpát-medence ősi határa, hol meredek hegyvonulatai, szorosai, kapui, s hogy hol kell földkőmellvédeket építeni, hol gyepüket emelni? S miből? És kivel? És hova?

Nincs mentség: mindehhez pontosan kell ismerniük a Kárpát-medencei hazát környező területek népeit is. Tudniok kell, honnan fenyeget veszély, s merről mekkora veszély, hiszen a védműveket az esetleges támadások erejéhez kell mérniük. Tudniok kell azt is: hol az anyag a várak, erődök megerősítéséhez, újjáépítéséhez? S azt is: hol az építéshez szükséges szakértői kezek? Hol a kőművesek, ácsok, földművesek? Különös módon ők ezt pontosan tudják. Nem jönnek zavarba semmitől.

17.) EMESE ŐSANYA ÁLMA

De itt, - később megtárgyalandó nyitott kérdéseket is hagyva -, rátérünk a még feltáratlan titkok sűrűjét rejtő Emese - Álmos mondára. „E mondakör belszerkezetének szinte csak roncsolt vázát birjuk, melyből erőszakos kezek rabolták el a szellemet, hogy hajdani nagyságának fényes emlékénél meg ne pihenhessen az emlékezet (...). De (...) a százados romboló kezek sem büszkélkedhettek ama tudattal, hogy a reájok illesztett halotti fátyol alatt örök haláluk óráját ütni hallhatták volna." (Lóskay 1863, 43-44.).

Emese ősanya álma történeti mondája távolról sem holmi kibogozhatatlan talányos ködös szövedék, mégis áttekinthetetlenül homályosnak tetszik. Ezt a mondát alapjaiban véve akként kell felfognunk, mint szakrális történelmi események jelképi formákba öntött elbeszélését. Emese ősanya álmának mondája tehát nem szigetelhető le a történelmi valóság eseményrendjétől, amely azt közvetlenül kifejező történeti szövegekben nem maradt ránk. Éppen ezért bizonyult szükségszerűen sikertelennek minden kísérlet a monda önmagából történő megoldására.

És itt néhány szót a Névtelen Jegyzőről. Anonymus nemcsak királyi jegyző, de papi személy is - szellemi tisztséget ebben a korban csak egyházi személy, a zsidóke - reszténység papja tölthet be - de magyarságát, s a magyar nép ezzel együtt járó szolgálatát pillanatra sem adja fel és kiváló művével - amelyet nagy szellemi elszívó berendezések mind újra elvonnak a magyar nép elől, céljaik érdekében - a magyarok Istenének papjaként áll elénk, utódainak is példát adva. A magyarok Istenének nevében szól, őt eleveníti meg itt is az Emese - Álmos mondában, még a Szentlelket is felvonultatja pogánynak kikiáltott őseink mellett.

18.) ÁLMOS FOGANTATÁSÁBAN, SZÜLETÉSÉBEN ISTENI ERŐK MŰKÖDNEK KÖZRE

„(...) isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt." (Anonymus 1200 k./1975, 81.).

Vagyis Turul képében magától az Istentől fogan meg Emese ősanyánk. Nem lehet kétséges itt az sem, hogy a Turul képében nem a kereszténység, hanem ősvallásunk Istenéről van szó. A Turul pedig Atilla nemzetségének totemmadaraként visszautal Atillára.
És ez a visszautalás nem véletlen, értelme: a születendő magzat Atilla, a nagy hun király örökébe lép az Atilla nemzetség szent madara által, erre a feladatra lett fogantatásának pillanatától kijelölve. Itt kapcsolódik Álmos születésének mondája az évezredeken át zajló honvisszavételek történetét egybefoglaló Csodaszarvas-mondakörhöz, a világtörténelemnek arányaiban minden más mondát felülmúló gigantikus mondaköréhez, annak szerves alkotórészeként.

Következtetéseink helyességét aláhúzzák az anonymusi monda további szavai: Emese ősanyánk ugyanis álmának folytatásában azt álmodja, hogy „(...) méhéből forrás fakad és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el." (Anonymus 1200 k./1975, 81.).

Nem a „saját földjükön"? A fordítás itt szó szerint követi az eredetit, mondhatnánk szolgai hűséggel - „(...) sed non in sua multiplicarentur terra." (Anonymi (P. Magistri) MCMXXXVII, 38.) - mintegy kiélezve az Anonymus által nem szerencsésen alkalmazott, s zavart okozó sua - saját megjelölést. Mert ez a „saját" nem azt jelenti, hogy idegen földön fognak uralkodni ezek a királyok, hiszen Álmosnak semmiképpen sem az a küldetése, hogy idegen földeket foglaljon el, hanem világosan és félreérthetetlenül az, hogy visszahódítsa Atilla örökét. Szerencsésebb volt volna, ha Anonymus itt a saját föld megjelölés helyett inkább a „nem az adott földön" vagy még inkább „nem azon a földön, ahol akkor élt". Tehát a nem formai, de tartalmi hűségre törekvő fordításnak ezt az értelmet kellett volna tükröznie, ez azonban sajnálatosan elmaradt.

Helyénvaló meghallgatnunk itt - tételről tételre - magát a Geszta-írót, hiszen itt minden szónak súlya van.

19.) ÁLMOS AZ ELSŐ VEZÉR

1. „Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múlva Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának,
2. aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emese nevű leányát.
3. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta.
4. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak,
5. mert áldott állapotban levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva történt a fogantatás.
6. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad,
7. és ágyékából dicső királyok származnak,
8. ámde nem saját földjükön sokasodnak el.
9. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak.
10. Vagy azért hívták Álmosnak - ami latinul annyi, mint szent -, mivel az ő iva - dékaiból szent királyok és vezérek voltak születendők." (Anonymus 1200 k./1975,81.).

Ki kell térnünk itt egy évszámra, amelyet Anonymus gesztájának idézett fejezete őrzött meg. Ez a jószerivel figyelemre se méltatott, lényegtelennek tetsző évszám, szerencsénkre Emese ősanya álmának, illetve Álmos fogantatásának időpontját őrizte meg számunka, s jelölte meg a 819. évben. Álmos tehát 820-ban született. Óriási fontosságú adat ez, mégpedig nem csupán azért, mert megtudjuk, hogy a 896. évi honvisszavétel kezdetekor Álmos a hetvenes éveiben járt, hanem egyéb vonatkozások miatt is.

Vessük össze ezt az adatot (a 819-es dátumot) egy másik, egészen közeli évszámmal. 12 évvel korábban következett be az Avar Birodalom megsemmisítése. Hagyományainkból tudjuk, hogy a 12-es szám ősi hiedelmek szerint mágikus jelentőségű: az idők teljességét jelenti. 12 hónapból áll az esztendő, a Föld körforgása a Nap körül. Emese ősanyát 819- ben környékezi meg a Madáristen, az églakók szárnyas madara, a Turul, hogy az Isten akaratából megfoganjon. Az Avar Birodalom megsemmisítése utáni 12. esztendő tehát Emese ősanya isteni eredetű fia fogantatásának éve. Ámde a nagy titok: miért akarja gyermekkel megáldani Emesét a Turul? Miért szükséges ez? Mit akar ezáltal elérni?
Tekintsünk hátra és előre, és vizsgáljuk meg az előzmények és következmények szemszögéből ezt a kérdést.

A félisteni fogantatású gyermek az Álmos nevet kapja. Érthető, miért: álomban fogant, álombeli jelenés által fogantatott. Ámde vajon csupán ezért kapja az Álmos nevet?
Tudjuk róla, ő valósítja meg a 896. évi visszajövetelt a Kárpát-medencébe. Ő tehát kettős értelemben is Álmos: Álmos, mert álomban fogant és mert álombeli isteni jelenés által kitűzött feladat megvalósításáért küzd. Olyan ember, aki az Égiek által küldetett, és reáruházott feladatának a teljesítésére áldozza életét. Küldetés és hivatás! A régi magyarok világfelfogásának, életének alapja ez. Ennek megértése nélkül nem érinthetjük, nem közelíthetjük meg életünket, holott mindannyiunk léte értelmének vagy értelmetlenségének, hiábavalóságának kérdése ez. Lelket rontó iszonyú érzés és gondolat hiába születni, hasztalanul, értelmetlenül élni. Eleink hite szerint az így élt üres életnél semmi sem elkeserítőbb, csak a hivatásért élés adhatja meg az élet értelmét. A nő hivatása a szerelem, az életadás és az otthon biztosítása. A férfiember pedig azzal a hivatással érkezik a világra, hogy védje akár élete árán is a közösséget, amely életét adta, lelkét, eszméletét formálta: a Hazát. A Haza határtalan szeretete hatotta át a szkíta életet, amelyet ez az ősidőkből öröklött, ösztöneink mélyén élő emberi törvény kiment az egyéni létbe fulladás szűk kereteiből és látást, értelmet adó fennsíkra emeli az emberi lelket.
Régi magyarjaink tudták, miért élnek, és nemhiába éltek, hivatásukért éltek, a haza szolgálatáért, ez volt halálmegvető bátorságuk, elszántságuk és nagyságuk titka. Ennek jegyében született Álmos.

Ám térjünk vissza Emese ősanya álma valóságos tartalmának megfejtéséhez, közlendőjének rejtett, de tagadhatatlanul kivilágló értelméhez. A Madáristen, a Turul az Églakók képviseletében és akaratából azért áldja meg gyermekkel Emesét, hogy ily módon megszülhesse a gyermeket, a fiút, aki visszaadja majd a Kárpát-medencei ősszülőföldet a szkíta magyarságnak. Nem holmi érthetetlen, ködös történet ez, a természetfölötti erők lépnek itt közbe az őshaza visszaszerzéséért, az Ég akarata ez, ezért küldik Álmost, a jövendő győzelmes vezért. Emese ősanya - Álmos foganása perceiben mindezt pontosan tudja. Gondoljunk itt vissza álmának arra a részére, ahol arról esik szó, hogy méhéből folyam fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem azon a földön sokasodnak el, ahol Emese és népe a fogantatás idejében él. Megállapítható-e egyáltalán, hova, merre irányul ez a nagy folyam, hiszen a monda nem jelöli meg ezt. Több erős fogódzónk akad. Az egyiket maga a Turul adja, a Turul, akitől Álmos fogan, s aki, mint láttuk, Atilla - a Turul király - nemzetségének totemmadara, a Napisten szárnyas meg sze mélyesítője, az Églakók akaratának megtestesítője.

A Turultól való fogantatás az jelenti: Emesének Atilla nemzetségéből való fia születik.
Ez egyben azt is jelenti: Atilla nemzetsége újból feltámad, és hatalmassá válik. Egyben azt is, hogy ez az Atilla nemzetségéből fakadó fiú azért küldetett, hogy visszaállítsa Atilla szkíta birodalmát. Az álomban fogantatott és az álomlátás - jövőbelátás mágikus képességével rendelkező fiúnak ez az égi hatalmak által rámért hivatása, ezért küldetett a földre, ennek kell betöltenie egész életét. Tudjuk, Álmos ennek a magasztos hivatásnak élt, ennek rendelte alá életét, minden cselekedetét ez vezérelte; megszervezte a honvisszaszerző hadat és megtisztította a megszállóktól a kárpáti őshazát. Ez a fogódzó a tett, az élet, Álmos élete, mint következmény tanúsítja hova, milyen irányba tartott, s mely területre zúdult az Emese ősanya ágyékából fakadt növekvő folyam vize.

De ássunk tovább a jelképek mély zónáiba. Lássuk, mit közöl velünk ez a folyam. Mert ha történelmi tények, elemi hatóerők jelképes története Emese ősanya álmának mondája, úgy ennek a lét mélyéből fakadó folyamatnak is jelképesnek kell lennie. A csillagtudományt kifejlesztő régi szkíták szüntelenül kutatták a föld feletti világ, az ég titkait, s a figyelmüket már az idők kezdetén magára vonta a rejtelmes égi jelenség, galaxisunk kettős mennyei ága, a nyári égen végighúzódó nagy fehér égi folyam, amelynek végei a láthatár szélén a földi világig leérnek. A régiek úgy gondolták, ezen a Nagy Égi Úton, amelyet regösénekeink Égi Nagy Regös Út formájában megörökítettek, ezen a csillagporos mennyei úton történt a közlekedés ég és Föld között, s az elesett hősök, az erre érdemesek ezen az égi ösvényen kerültek át a régiek hite szerint a túlvilágra vagy másvilágra, s a haza bajba jutása, idegen kézre jutása esetén az elesett hősök ezen az égi úton térnek vissza a haza megsegítésére. Ennek értelmében alakult ki a Hadak Útja mondája, s a Szarmata-síkságról ez az égbolton áthúzódó Nagy Égi Folyam mintha egyenesen a kárpáti őshaza felé mutatna. Ez az elesett hősök visszatérését szolgáló mennyei ösvény azonosítható azzal a nagy folyammal, amely Emese ősanyánk ágyékából fakadt, bizonyságául annak, hogy a születendő isteni fiú révén ismét sor kerül a visszatérésre és a kárpáti szkíta haza visszaállítására.

Következésképp ez a monda ugyancsak visszatérési mondaköreink sorába tartozik, s ahogy a Magor-Hunor mondában a Csodaszarvas, itt a Turul, a Madáristen képében rendelik el a természetfölötti hatalmak a visszatérést, az álombeli fogantatás és Álmos világra jötte által kinyilvánítva mindenkinek.

20.) ÁLMOST MAGA A SZENTLÉLEK TESZI HATALMASSÁ

Álmos férfikorba lépéséhez Anonymus a következő meghökkentően különös szavakat fűzi: „Midőn pedig Álmos az érett kort elérte, mintegy a Szentlélek ajándéka jutott neki, s így pogány létére mégis hatalmasabb volt és bölcsebb Szcítia összes vezéreinél." (Anonymus 1200 k./1975, 82.). Nemcsak különösek ezek a szavak, de homályosak és rejtélyesek is, mivel Anonymus nem árulja el, mi volt a Szentlélek ajándéka a „pogány" vezér számára. Még furább az, hogy ezáltal Álmos „pogány" létére is hatalmasabb és bölcsebb Szkítia vezéreinél. „Pogány létére" - de hisz ez a pogányságnak csaknem nyílt dicsőítése! S mindezt a keresztény inkvizíció fürkésző szemei előtt! Mi több, Álmost a hadakozásban is a Szentlélek segíti. A nagy kievi csata előkészületiről ugyanis a következő jellemzést adja a Névtelen Jegyző: „A kievi vezér a maga seregével elébük vonult, és most már a kunokkal gyarapodva, sok fegyveressel Álmos vezér ellen nyomult.
Álmos vezér pedig, akinek segítsége a Szentlélek volt, fegyvert öltve csatarendbe szedte seregét, s ide-oda lovagolva buzdította katonáit (...)" (Anonymus 1200 k./1975, 85.)

 A Szentlélek a keresztény liturgiában is madár képében jelenik meg. Mint tudjuk, a keresztény vallás mezopotámiai, szkíta, szumér és babilóniai alapokra épült, ezek szerint a madár, az Ég lakója, az égi mágikus erők képviselője, Ég és Föld közötti érintkezés biztosítója. Innen a szkíta magyarság ősi madárképzetei, a Tetejetlen Fa, az Életfa, a Világfa tetején lakozó madáristenről, a Napisten aranyát őrző griffekről, és a Turulról, aki, mint neve is jelzi, a mennyek őstartójának, az Ég úrnőjének, Astarténak szent madara, megtestesítője. Turul képében tehát maga az Égisten, a Napisten száll álmában Emese ősanyánkra, és termékenyíti meg, hogy az életen, a történelmen esett tűrhetetlen igazságtalanságot, a Kárpát-medencei szkíta őshaza idegen járomba vetését meghiúsítsa, és visszaadja azt az őshonos szkíta-magyarságnak. Ég és föld egyesül ebben a törekvésben. Ekként megy végbe a csoda: a Szentlélek leszállása részint Emese ősanya ágyára, részint ide, Mars zordon fegyverektől zörgő mezejére, a csatára készülődő marcona harcosok közé. A Szentlélek szerepe itt az, hogy harcra tüzelje, és győzelemre vezesse a régi magyarokat.

Székely István krónikájának (1559) beszámolója szerint „888. A magyarok ez esztendőbe esmét kiindulának Scithiából, kiket két dolog indíta fel. Első, a Csabának, az Attila fiának testamentoma, aki innét oda ment vala, ki mikoron meghala, a Damasek istenre kiszelítté (kényszeríté - G.K.E.) őköt, hogy ha megsokasodnának, esmét e Pannóniának földét elfoglalnák és bosszút állnának az ő atyjának az Atilának ellensigiről.
Második indíta őköt az álomlátás, akit látott vala ugyan ottan hon Hunniába, az Eleudnek a felesége, az Enodbilia asszony, az ő terhes volta korába, ki álmába ím ezt látta vala. Hát íme egy igen szíp sólyom a fejét az ő kebelébe hajtotta, kinek nyugovásának gyönyörűsígiből, az ő méhéből egy nagy szép folyó patak folyamék ki, ki nagy bősíggel egy idegen földre mind alá folya, holott meggyűlvén nagy széjjel mind ellepé a földet." (Székely 1559/1960, 149.). Talán a legfontosabb, amit látnunk kell, a monda szoros összefonódása a történelmi eseményekkel.

I. A drámai időpont: egy hatalmas európai birodalom (az avar) titkos és nyílt eszközökkel való megsemmisítése nyomán Közép-Európában hatalmi vákuum, interregnum keletkezik.
II. Drámai színtér: az elpusztított Avar Birodalom területe kifosztott, lerombolt városokkal, megfélemlített-fojtogatott avar-szkíta néptömegekkel.
III. Az ország- és néprombolás kiteljesedése, véglegesítésének veszedelme: az Avar Birodalom területének, mint hajdan a hunokénak, titkos hatalmi egyezmények alapján történő felosztása folyamatban van, a győzelmes Nyugat- és Kelet-római Birodalom, illetve a frankoszlávok és a bizánci bolgárszlávok között. Emezek is, amazok is három és három helytartóság létesítésében egyeznek meg.

21.) A CSELEKMÉNY KETTŐS VOLTA

Itthon:
A. Folytatódik a hat vazallus helytartóság megerősítésének, az idegenuralom megszilárdításának nyomasztó folyamata, a minden hatalmától megfosztott, halálraítélt szkíta-hun-magyar népek fölött.
B. Az elnyomás fokozódik. A kiirtott lakosság fölé helyezett helytartók kezdemé - nyezik Keletről, Délről, Északról és Nyugatról kóbor idegen népségek beszivágását.
C. A vazallus helytartóságok a maguk uralmának biztosítására újabb és újabb katonai elemeket hívnak be.
D. Mindennaposak az önkényeskedések. Az őshonos magyar lakosság helyzete tűrhetetlenné válik, s ahogy növekszik a baj, úgy válik égetőbbé és halaszthatatlanabbá a segítség.

Külhonban, a keleti Szkítiában:
A. Több évtizednyi dermedés után - tükörcselekményeként - megindul a lelkek feltámadása, és mind izzóbbá válik a kínzó közóhaj a tönkrezúzott ország és nép
megszabadítása zsarnokaitól, az elrabolt haza visszaszerzése, az új honvisszavívás megindítása.
B. A bajbajutott hazaiak küldöttségei keresik fel a kívül tanyázó magyarokat, székelyek, csángók, hunok avarok, griffes-indások és más magyar népcsoportok küldöttei feltárják testvéreik előtt a tűrhetetlen otthoni állapotokat.
C. A Keleten élő magyarok vezére, Ügyek (más források szerint Előd) házasságra lép Emesével. Emese álmában a Turultól, a madáristentől áldott állapotba jut.
D. Emese megszüli félisten fiát, Álmost. Ennek eredményeként a Kárpát-medence peremvidékén megjelennek Álmos és fiának honvisszavívásra felkészült seregei.

22.) MI TÖRTÉNT ÁLMOSSAL?

Mi történt Álmossal? Hogy halt meg? Miként végezte? Számos találgatás, javaslat, elképzelés látott már napvilágot ezzel kapcsolatban. A legmakacsabbul az az elképzelés terjedt el, hogy Álmost feláldozták, rituális gyilkosság áldozata lett. De vannak más elképzelések is. Ipolyi Arnold, a magyar ősmondák, őshiedelmek mindeddig legpáratlanabb gyűjteményét megalkotó Magyar Mythologia szerzője, ez az igazlelkű, magyarlelkű püspök, aki kész volna őt megváltóként is elfogadni, felveti az a lehetőséget, hogy Álmos, égi küldetése bevégzése után, akárcsak más, isteni hősök, az égbe szállt (Ipolyi 1854/1987, 524-525.).

Minden egyebet mellőzve, konokul és szinte kiirthatatlanul tartja magát a hit, hogy Álmost valamilyen rejtélyes okból a magyarok megölték. Ennek a tévhiedelemnek az egyik megjelölhető forrása sajnos a Képes Krónika, amely ezt írja erről: „(...) Almust még az erdelwi hazában (országának határában) megölték, nem mehetett be ugyanis Pannóniába." (Képes Krónika 1360 k./1986, 43.). Ez a titokzatos mondat nem fedi fel az állítólagos cselekvésnek sem az okát, sem a módját. Érthetetlenül marad, miért nem volt szabad Álmosnak bejönnie a visszafoglalandó hazába. De maga ez a feltételezés sem helytálló. Egyszerűen arról van szó, hogy már a Képes Krónika korában (1358-1360) elhomályosodott a magyar köztudatban, hogy mi volt Álmos halálának oka és miért nem lett volna szabad neki az ország földjére lépnie, ami önmagában áthidalhatatlan ellentmondást rejt. Továbbá: miként került volna sor itt, nálunk, rituális gyilkosságra? Honnan vettük volna ezt át? A bantu-négerektől? Vagy más afrikai törzsektől? Avagy szemita népektől? Honnan csapódott és csapódik ránk előzménytelenül és gyökértelenül ez a hagyományainktól merőben idegen és annak ellentmondó rituális gyilkosság? Szülője az értetlenség, a horror vacui. Valójában ennek az esetnek a hátterében a küldetés teljesítése áll. És itt utalnunk kell a rejtélyes és különös módon életből eltávozott más nagy magyar őstörténeti személyiségek titokzatos halálára. Ekként tűnt el a korábbi visszaköltözést irányító Hunor - miként erről „Aranykincsek hulltak a Hargitára" c. köte - tünkben (Grandpierre K. 1990) tüzetesen beszámoltunk a háttérokok feltárásával -, és Álmos után ugyanilyen rejtélyes módon végzi fia, Árpád is. Mindhárom utalkodó általunk ismert és feltárt halála bizonyíthatóan hivatásuk teljesítésével, a küldetés megvalósításával függ össze.

23.) ÁRPÁD TITOKZATOS HALÁLA ÉS MEGDICSŐÜLÉSE

Árpád is ugyanígy tűnik el a 907-ik évi pozsonyi csatában, amely végérvényesen eldöntötte az új Szkíta-Magyar Birodalom fennmaradását. Miután Árpád a magyar népnevet őrző Ung folyónál átvette szülőapjától, Álmostól az új történelmi szakasz irányítását és a legteljesebb sikerrel véghezvitte a honvisszavétel nagy művét. Az egyesült nyugati hatalmak által kezdeményezett pozsonyi ütközet eldőlte során Árpádnak tökéletesen nyoma veszett. Mi történt? Emlékeztetünk a Tárih-i Üngürüsz ősgesztájának a Hunor halálával kapcsolatos, talányos szavaira, amely Hunor halálát ekképpen foglalja össze:
„élete nem lett hozzá hű" (Terdzsüman 906/1988, 23.). Hunor küldetése a 4. században a honvisszavívó sereg megszervezése. Csak miután ezt a célt teljesítette, következik be életének rejtélyes hűtlensége. Ugyanez történik Álmos esetében, éppúgy, ahogy Árpád esetében is. Álmos küldetése a honvisszavétel. Ezt végrehajtotta, tovább élete már hivatás nélküli tengődés lett volna, önlealacsonyítás, magához méltatlan élet. Árpád viszont a szkíta magyarság új, dicsőséges küzdelmi szakaszának a végrehajtója, Petőfi szavával szólva „Elértem, amit ember érhet el" (Petőfi 1847/2008, 100.) - ennél magasabbra már nem törhetett, ez volt a legnagyobb magaslat, a legmagasztosabb megvalósulás.
Erről a tetőpontról már csak visszafelé, lefelé lehetett volna haladni. Választania kellett tehát, hogy ősi hagyományok szerint vége szakadjon-e életének, ahogy a csillag szakad le arany félkörívet írva az égre, ahogy üstökös zuhan, vagy pedig szürkeségbe süppedve tengődik tovább, hivatástalanul. Árpád Hunorhoz és Álmoshoz hasonlóan a másik megoldást választotta.

Hogyan és mint eshetett el a nagy csata kavargásában, hiszen őt övéi életre-halálra védelmezték, elhárítván az ellenség minden feléje irányuló csapását? Csak egy lehetőség marad: ő maga akarta, mert csak így érhette el a dicsősége teljében való megmaradást, hogy innen a magyar hősök égi csarnokába, a Hadak Útjára jusson. Miként mehetett végbe ez? Gondolunk itt a mi szigetvári Zrínyi Miklósunkra, ki mennyegzői díszruháját öltötte fel, zsebébe kétoldalt száz-száz aranyat rakott, s akkor kinyittatta Szigetvár várkapuját, s nagy ágyúdörgésben nekirohant vitézeivel együtt a török ágyútűznek. Árpád nagykirály is ekként járhatott el, de épp ellenkező formában, ledobva magáról főúri jelvényeit, hogy ne ismerjenek rá. Ezután pedig belerohant az ellenség sűrűjébe, olyasformán, ahogy ezt egy másik magyar géniusz, Petőfi Sándor Csatadal c. versében
megfogalmazta:

„Aki magyar, aki vitéz,
Az ellenséggel szembenéz.
Előre!

S mindjárt vitéz, mihelyt magyar;
Ő s az isten egyet akar.
Előre!

Véres a föld lábam alatt,
Lelőtték a pajtásomat,
Előre!

Én se' leszek rosszabb nála,
Berohanok a halálba,
Előre!"
(Petőfi 1848/2008, 279.)

Árpád nagykirály is így rohanhatott bele a halálba. Időszámításunk 907-ik évében a pozsonyi csatában a dicsőségesen megvalósult élet után. A kilencszázhetedik esz - tendőben esett meg ez, pontosan egy évszázaddal a Szkíta-Avar Birodalom megsemmisülése után.

IRODALOMJEGYZÉK

Acsády Ignác 1903. A magyar birodalom története I. Pest.
A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 2. kötet, 1995. Akadémiai Kiadó, Budapest.
A magyarok tetteiről. Béla király névtelen jegyzőjének könyve. 1200 k./1897. Ford.: Szabó Károly. Budapest.
Anonymi (P. Magistri) MCMXXXVII. Gesta Hungarorum. In Scriptores Rerum Hungaricarum. Budapestini.
Anonymus 1200 k./1975. Gesta Hungarorum. Ford.: Pais Dezső. Budapest. (Hasonmás kiadás)
Berglund, O. 2003. ld. Palotai I. 2003. Költemények a sötét ablakokban. Magyar Nemzet. Dec. 2. 5.o.
Bél Mátyás 1718/1984. Tanulmányok a régi hun-szkíta irodalomról, l. Hungariából Ma - gyarországfelé. Budapest.
Bowring, Sir John 1830. Poetry of Magyar. Chronica Hungarorum 1473/1973. Budapest. (Hasonmás kiadás)
Flavius, Josephus i.sz. 93-94/1821. The genuine works of Flavius Josephus, the Jewish historian: containing twenty books of the Jewish antiquities, seven books of the Jewish war, and the life of Josephus, written by himself, 1. kötet, transl. W. Whiston and
S. Burder, Printed and published by S. Walker, Newbury-Street.
Grandpierre K. Endre 1970. Fekete hóesés. Gróf Zrínyi Miklós titokzatos halála. Budapest.
Grandpierre K. Endre 1989. Lajos Király három halála és négy temetése. Történelmi oknyomozás. Budapest.
Grandpierre K. Endre 1990. Aranykincsek hulltak a Hargitára. A magyarok eredete a Tárih-i Üngürüsz tükrében. Budapest.
Grandpierre K. Endre 1993/2008. A magyarok Istenének elrablása, avagy a magyar faj nagy elárultatása. Budapest.
Grandpierre K. Endre 1998. Magyar ősidők csodálatos mondái I. Kővárból kiáltó aszszony. Budapest.
Hérodotosz i.e. 440/1989. A görög-perzsa háború. Ford.: Muraközy Gyula. Budapest.
Ipolyi Arnold 1854/1987. Magyar Mythologia I-II. Budapest. (Hasonmás kiadás)
Juhász Zoltán 2011. A magyar népzene őrzi a zenei ősnyelv legtöbb elemét. Hyperlink: http://www.szabir.com/blog/zenei-osnyelv/
Képes Krónika 1360 k./1986. Ford.: Bellus Ibolya. Budapest.
Kézai Simon 1283 k./1984. A magyarok viselt dolgai. A magyar középkor irodalma. Budapest.
Keresztesi József 1844. A magyar nyelv eredete. Pozsony.
Kiss Bálint 1839. Magyar régiségek. Pesten.
Kölcsey Ferenc 2001. Kölcsey Ferenc minden munkái - versek és versfordítások. Budapest.
Krantz, G. S. 2000. Az európai nyelvek földrajzi kialakulása. Budapest.
Litkey György 1935. Hazánk őslakói. Miskolc.
Lóskay Bekény 1863. A magyarnyelv, irodalom s müveltség története. - A mohácsivészig. Pest.
Magyar Adorján 1995. Az ősműveltség. Budapest.
Marjalaki Kiss Lajos 1928. Néhány Árpád-kori helynevünk magyarázata. Történelémi és régészeti Közlemények. III. Évf. 1.-2. Sz.
Marjalaki Kiss Lajos 1987. Történeti tanulmányok. Miskolci Várostörténeti Köz - lemények I. Miskolc.
Melich János 1929. A honfoglalás kori Magyarország. Budapest.
Montesquieu 1734/1975. A rómaiak nagysága és hanyatlása. Ford.: Szávai János. Budapest.
Moravcsik Gyula 1984. Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Budapest.
Pais Dezső (szerk.) 1955. Nyelvünk a reformkorban. Tanulmánygyűjtemény. Budapest.
Petőfi Sándor 2008. Klasszikus Magyar Líra - Petőfi Sándor II. Budapest.
Polybius i.e. 146/1889. The histories of Polybius II. London.
Rugonfalvi Kiss István (szerk.) 1939. A nemes székely nemzet képe. Debrecen.
Szentkatolnai Bálint Gábor 1901. A honfoglalás revíziója. Kolozsvár.
Széchenyi István 1835/1985. Hunnia (reprint kiadás). Budapest.
Székely István 1559/1960. Chronica ez világnak jeles dolgairól. Budapest.
Szilágyi Sándor 1898. A magyar nemzet története. VII. Budapest.
Terdzsüman, Mahmúd 906/1988. A Magyarok Története. Tárih-i Üngürüsz. Ford.: Blaskovics József. Budapest.
Weisskopf, Victor 1987. Tudás és csoda: A természet, ahogyan az ember megismerte. Budapest. Xenophon cca. i.e. 371. után/1897. Memorabilia. (Transl.: Dakyns)


Folytatjuk: Történelmünk központi titkai (II. füzet) →

Forrás: http://www.magtudin.org/Grandpierre_K._Endre_Tortenelmunk_kozponti_titkai_I..pdf

Ajánlotta: Balán Mária


 

  1. Történelmünk központi titkai (I. füzet) →
  2. Történelmünk központi titkai (II. füzet) →
  3. Történelmünk központi titkai (III. füzet) →
  4. Történelmünk központi titkai (IV. füzet) →
  5. Történelmünk központi titkai (V. füzet) →
  6. Történelmünk központi titkai (VI. füzet) →
  7. Történelmünk központi titkai (VII. füzet) →
  8. Történelmünk központi titkai (VIII. füzet) →
  9. Történelmünk központi titkai (IX. füzet) →
  10. Történelmünk központi titkai (X. füzet) → PDF

 


« Prev Next

Megnyitva 15461 alkalommal

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások