Print this page
2013 szeptember 14, szombat

Istenünk

Szerző: Tomory Zsuzsa

Mind gyakrabban kerül előtérbe őseink hitének, vallásának – Isten-képének megismerésére irányuló igény és az ezeket betölteni vágyó igyekezet. Mindezen kérdések leggyakrabban használt kapaszkodója a ma Bibliának nevezett könyv tartalmával kapcsolatos elméletek sora, melyek közül az emberi ősemlékezet azon jeleneteket emeli ki, melyek még őseredeti tartalmukat, az emberi hamisság által meg nem változtatott képeket megőrizte. Ilyen az Egy Egyetemes Isten tudata, a világteremtés ősemléke, a teremtésnek a teremtményekben, így az emberben is folytatódó sorozata, a személyes Istennel való kapcsolata, a Teremtő mindenkit szerető, felkaroló jelenléte a Fiú Isten személye közvetítésével, ki a későbbi ezredekben Jézus személyében testesült meg. Ezek részletes tárgyalása viszont más tanulmányok tárgya.

A magyar ősvallást keresők első kapaszkodója a Biblia nyomán Ábrahám, miközben elfelejtik Jézus kijelentését: “Mielőtt Ábrahám lett én vagyok.” Ez az én vagyok, az örök jelen, az örökkévalóság mába vetülő és önmagát kiteljesítő fénye. A magyar Isten képe ezen Ábrahám előtti korban gyökerezik, s népi emlékezetünk ezt a kort mentette imáin, népművészetén, szokásain át a mába. Ez a kép nem vakhit, hanem az Istennel való közvetlen kapcsolat tudása.

Tudatuk központjában az Ég ura állt elképzelhetetlen méltóságban, örök változatlanságban, ki a Mindenség mögött álló Úr. Berzsenyi Dániel szavaival:

Isten, kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke óhajtva sejt
Léted világít, mint az égő nap
De szemünk bele nem tekinthet…

Őstudatunkban az Egy Igaz Istenben összpontosul a világegyetemben működő minden teremtő erő. Minden ami volt, van és lehet. Isten örök változatlanságában, békéjében tud megpihenni a lélek. E világokat önmagában ringató Őserőről tudták őseink, hogy Fény és lénye teremtésében sokszorozódik. Tudták, hogy az anyagi világ felett álló Isten mindenek felett Jó. Jézus figyelmeztet erre: nincs más Jó, csak az Isten, az Atya. Tudták, hogy Igéje a teremtés maga[1]. Tudták, hogy lényének lényege az Igazság fénye. Létéről a teremtett világ ad hírt. Sötét mentéjén csillagok ragyognak, melynek legfényesebb pitykéje szép napunk egy közmondásunk szerint. A húzatlanul zengő harangok, gyújtatlanul gyulladó gyertyák hang és fény-hullámainak világa az Ő végtelen birodalma, melybe minden ember beleláthat, csak ki kell lépnie háza ajtaján, Erdélyi Zsuzsanna gyűjtötte ősmagyar imádságok szerint.

Mellette pihen édes párja, a még Csipkerózsika álmát alvó ősanyag, Nagyboldogasszonyunk. Egymás szűz közelsége nyomán indult el a Teremtés első mozzanata, a Fény, melynek szerkezetében már jelen van a soha nem felejtett kereszt. A második fényteremtés kora Életet ringatott, s hozta el elsőszülött és egyetlen gyermekük, a Fényben megjelenő Élet születését, ki egyetemes, mint szülei. Nagyboldogasszonyunk jelenlétéről ad hírt a világűr, melynek bársonyos sötétje az Ő világot szülő, védő, tápláló anyaméhe. Nagyboldogasszonyunk kebelében a teremtés tűzei izzanak, s Ő szüli azóta is időtlen idők vajúdásával a napokat, naprendszereket. Ő táplálja égi Tejfolyójával az újszülött világokat. Ő a karácsonyi történet Szent szüle párjának szűzi asszony alakja, a mellette álló “öreg” Szent József Örök Istenünk, s Jézus a Fény-gyermek, a fény szárnyán közénk érkező Élet. A ma ünnepelt karácsonyi történet egy valahai világteremtés menetére emlékező esemény emberi szinten való megjelenítése, mely az elképzelhetetlen sokaságú évmilliók alatt sem veszített fényéből, csodájából, áhitatából.

A Szent Szüle Pár lábainál nyugszik hirnökük, Csodaszarvasunk. Az Ég Ura lábainál fekete, Nagyasszonyunk lábainál fehér szarvas várja küldetését. Mindegyik agancsán gyújtatlanul gyúló gyertyák az égi csillagok, homlokán az esthajnal csillag, mellén a hold, agancsai között a nap ragyog, s ahány szőre szála, annyi csillag rajta. A Teremtés hullámait ringató Ég tengerében úszva érkezik hozzánk Csodaszarvasunk. Ő jeleníti meg a világ anyagi részét, s rajta keresztül közvetíti Isten teremtő dalát. Ezt a dalt fogják fel Isten által rendelt tanítóink, dalos Táltosaink, kik nem kőtáblákba rótt tilalmakkal, hanem dallal, szeretettel, jó példával tanították és tanítják máig is a népet.

A Teremtés Ős-Szüleinek első és egyszülött gyermeke a fény szárnyán közénk érkező Élet. Rajta keresztül válik a teremtés csodája kézzelfogható valósággá, s ismétli önmagát újra és újra. Rajta keresztül értjük meg mi teremtmények, hogy a világ és minden, ami benne van fény. Fényből van testünk, fény élteti a növényeket, állatokat, fényt eszünk és fényt iszunk, amikor táplálkozunk. Ez az Élet teste és vére, nem pedig a későbbi vallások véres áldozatai. Mikor asztali áldásainkat mondjuk: “Édes Jézus légy vendégünk, áld meg amit adtál nékünk…” jusson eszünkbe, hogy most fényt és életet veszünk magunkhoz, s ezt háláljuk meg: “Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott!” Fény szülők gyermekeként mindnyájan fények vagyunk.

Örök Istenünk és Nagyboldogasszonyunk első és egyszülött gyermeke tehát az egyetemes Istenfia Élet. Ő népünk Arany Istene, Fényes Istene. Ő az örök változatlanságban nyugvó Örök Isten teremtő eszköze, ki örök változásban nyilvánul meg. Jelképe világunkban a Nap, kit Magúrként tisztelt népünk. Sugarai az életet közvetítik Isten akaratából. Őseink nem imádták a napot, sem semmi mást, csak az Örök Istent. Istenfia Élet népünk Teremtő Istene, Fiacskája, Aranyalmája, Szerelmetes Istene, s sorolhatnánk a végtelenségig a személyes élmény szülte szerető neveit. Ő, a fény szárnyán érkező Élet, a Titok és Szenvedés gyermeke is. Az Élet él, érez és minden rezzenést felfog. Ezért mondta Jézus, hogy Isten tud arról, ha egy hajunk szála is kihull, s a kis veréb sorsának is gondviselője, hiszen a Fiún át Ő is velünk van. Népünk tudta, hogy az élőlények minden szenvedése Benne van, velünk örül, velünk szenved, miközben lelkünket, tudatunkat Isten jósága felé irányítja. Ő tanította és tanítja az embereket a teremtő életre világszerte. Az Ő arcát viseli minden búzaszem. A magokat is Tőle kapott aranyekével – a napsugár ékével – veti el az ember a jövő élet imádságos reményében. 

Napjainkban Jézust a hittudósok tanulatlan-faragatlan földművesként állítják a hívők elé, mivel a leggyakrabban természeti képeken át magyarázza az élet számos jelenségét, s nem eszmélnek arra, hogy Isten világa a természet, hogy e világtól és élettől elvonatkoztatva nem lehet Istenünkkel lelki közösséget találni. Ezért mondja Jézus, hogy nem lehet az Atyához jutni csak ő általa. Az Élet által. Az Életen át tudjuk Istent, s vagyunk az Örök Élet részesei. Az Örök Világosság részesei, hiszen Ő az Út, az Igazság, akit fénynek tudtak őseink és az Élet.

  Őseink a természetet Isten templomaként tisztelték, s a Természet Templomában szerettek imádkozni, noha ők építették a világ első kerek fénytemplomait, örökmécseseit, melyek egyik utólsó gyönyörű darabja az Aachen-i dóm belterét díszíti.

Istenfia Élettel való kapcsolatunkat szép Napunk, Magor teszi kézzelfogható valósággá. Testéből fakadt virág édes párja  Tündér Ilona, ki az e földi Élet anyja, Földanyánk, Kisboldogasszonyunk, Kisasszonyunk. Nevét szeretik napjainkban idegen, vagy tőlünk távol szakadt testvér műveltségek szavaiból magyarázni, noha magyar értelme világos: az Él és anya elemekből áll, s Élet-anya jelentésű. Haja a napsugár aranya, hajszallaga az északi fény piros-fehér-zöld lobogása, amit Bába bukra néven említ népünk, szeme az ég kékje, ruhája fodraiban születendő gyermekek lelkecskéi várják megvalósulásukat. Magúr és Ilona nászát követően Tündér Ilona a Magyar Ilona nevet vette fel, s róla népdalunk így emlékezik meg: “Selyemsárhaja, Magyar Ilona…” Magorban és Ilonában válik kézzelfogható és naponta ismétlődő eseménnyé az ősteremtés csodája. Magyar Ilonán keresztül tapasztaljuk Isten gondoskodó jóságát. Mint szerető anya óv, táplál bennünket. A világon egyedülálló népünk őshitének két boldogasszonya: Nagyboldogasszonyunk, a világszülő anya, s Kisboldogasszonyunk teremtett világunk anyja. Utódvallásokban fel-feldereng Nagyboldogasszonyunk világ-anya szerepe, s Anna néven említik Biblián kívüli hagyományban gyökértelen rövidséggel, Szűz Mária anyjaként. Tudjuk, hogy ezen Anna nevének gyökere a magyar anya értelmű Anna, s nevének huszon-egynéhány változatával találkozunk a híres Anna-bálok idején hazánkban. Kisboldogasszonyunkat számos alakban, de egyazon valóságban ünnepli népünk, a világ katolikus naptáraitól eltérően mint Kisboldogasszony, Kisasszony, Sarlós Boldogasszony, Gyümölcsoltó Boldogasszony, s egyéb neveken, mely ünnepek a teremtő életet folytató magyar szent ünnepei. Változó nevei mögött ugyanaz a gondoskodó, szerető Élet-anya, áll.

Magor és Ilona gyermekei az égi fényből, égi dalból, csillagporból születő, csillagszemű magyarok.

Magor és Ilona gyermekeinek első szent hona a négy Duna-ág ringatta Csallóköz szent szigete. Erről a szent szigetről emlékezik meg homályosan, értelemvesztetten a paradicsomi történet kezdetén a Biblia, midőn a négy folyóról beszél ott, ahol a Pison és Hiddekel[2] van. Biblia tudósok máig sem találják az általuk feltételezett területen se Pison, se a négy folyó nyomát. Senki, sajnálatosan még a magyar hittudósok se eszméltek arra, hogy a “paradicsomi” négy folyó vize hazánkban ringatja az ég képét, s ezt a paradicsomot Tündérország néven őrizte meg népi emlékezetünk.  

A Duna Pozsonynál ömlik a Kárpátmedence térségébe, oszlik négy ágra, hogy a magyarok paradicsomát, a Csallóköz szent szigetét alkossa, védje. Valaha pison (kilölvellés, a p…s és f…s szótövek segítségével) értelmű volt Pozsony neve, s német fordítása: Pressburg mai napig megőrizte e név ősjelentésének emlékét. A magyarok e földi paradicsoma az élet és fény birodalma volt, ahol mindenki megszépült, még a csúf boszorkány is kedves öreganyává változott. Gyümölcs ligetek, dalos madarak voltak ezen első emberiség környezetének részei. Ilyen paradicsomi környezetről ad hírt Tamaskó Ödön tudósunk a zempléni hegyvidék kőzettanával foglakozó művében:

„Huszonöt-harminc millió évvel ezelőtt... dús délszaki növényzet borítja az alacsony paladombokat. Pálma zöldell, gazdagon díszlik a babér és pazar, rózsaszín virágpompát ölt a magnolia. Bambuszok, szantálfák, mimózafélék virulnak. Füge és gesztenyeerdők váltakoznak nyír-fűz- és égerfaligetekkel. Hatalmas gyertyánok, juhar- és platánsorok különféle fenyőkkel. Az ősfolyók keskenyebb ágainál az elefánthoz hasonló mastadonok csillapítják szomjukat. Kardfogú tigris leselkedik az őslovak — anchiteriumok — ösvényein. Ezernyi apró élőlény, bogár, csiga, kagyló nyüzsög a mezők fűvein, a vizinövények útvesztői között. Az ősi szárazföld mindennapi életét éli.” 

Majdnem ugyanezt a képet vetíti elénk a Tarihi Üngürüsz írója, amikor elmondja milyen volt Pannonia Magor és Hunor hazánkba való visszatérésének idején. Móra Ferenc ásatásai datolyapálmák nyomát hozta felszínre hazánkban a már emberek lakta időben.

Ugyanez a környezet ékesíthette ősidőkben Csallóközünket is, de talán még szebb lehetett. A Duna homokja színarany volt abban az időben, s ezt kérésre az ott lakók szakajtóval mérték-adták bárkinek. Magor és Ilona itt nevelték szeretett gyermekeiket, a magyarokat, s tanították őket mindenre, ami a világgal, teremtéssel, teremtő élettel kapcsolatos. Tőlük tanultuk meg, hogy Isten és ember közötti legszentebb szer a világot szerző szeretet. A szeretet szent útján indítottak el bennünket, s ezt az útat járjuk ma is. A történelem minden viharán át is megőriztük e hivatásunk tudatát.

E paradicsomi Aranykor végeként őseink az emberi kapzsiság megjelenését jelölik, amikor idegen lelkű emberek többre értékelték a Duna aranyát, mint a partján növő árvalányhajat, s az ott uralkodó fényt. Ekkor az ott honos tündér lakósság nyári szállásukra Erdélybe költözött, majd onnan is tovább menve vissza a csillagvilág Tündérországába. Néhány képviselőjüket hátra hagyták, hogy tanítsák az embereket. Magyar leányok azóta tudják, hogy édesanyjuk Tündér Ilona jogán minden leány tündér. A tündér fényvilág képviselői vagyunk mi magyarok. Mára már csak a magyarok lelkében él e boldog Aranykor emléke, s ezt szeretnék ismét élő valósággá varázsolni a világban, hiszen ez a hivatásuk, küldetésük. Tündér Ilona regéink szerint néha vissza-vissza jár, rőzsét cipelő öregasszony képében, s keresi, van-e még irgalmas, s igaz ember. Ha talál ilyen embert, magával viszi Tündérországba. Ha nem talál, hattyú képében a Dunán úszva siratja az elveszett Tündérkertet.

Őseink felismerték a szeretet mindenható erejét. Istennel való kapcsoluk a szer, mely szerez (teremt) és szeret. Istenünk szereti minden teremtményét örök szerelemmel, kik között nem tesz különbséget, mint ahogy Napja is süt jóra, gonoszra egyaránt. Ez az én szerelmes fiam, benne gyönyörködöm, mondta égi szózatában Jézusnak, s ilyen szerelemmel szeret bennünket is!

Őseink tudták, hogy angyalok vigyázzák életüket. Minden ember mellett három angyalt tudtak: az egyik őriz, a másik tanít, a harmadik a lelkeket várja.

Gyermekeiket a szeretet szép szavaival övezték. Angyalomnak, csillagomnak, szerelmetes gyermekeimnek hívták őket, mely kifejezések gyermekeiket is a fénylények sorába iktatta. Ezen becéző szavak fénye egyedül népünk műveltségének része.

ISTEN

Életünk apró-cseprő eseményein keresztül észlelhetjük cselekedeteink következményeit, életünk minőségét. Ezen megjelenítő erő csalhatatlan eszköze nyelvünk.

A mind jobban elanyagiasodó társadalmi magatartásunk következménye lelkünk, értékeink folyamatos elhanyagolása. Ennek döbbentő burjánzása nyelvünk sorvadásával jár. A harmincas évek iskolarendszerében tanáraink tudatosan irtották nyelvünket megtámadó idegen hatásokat, ennek ellenére a székely rovásirás helyett a gót betűket tanitották, magyar hősregék helyett Aeneast, Tacitust és a többieket, ezzel táplálva azt a ki nem mondott nézetet, hogy minden nem magyar dolog értékesebb saját műveltségünk elemeinél.

Mikor az űzérkedésre támaszkodó idegen hatások kezdtek beszivárogni Hazánkba az „inkább kocsi, mint kicsi” gondolat térhóditása már nemzeti létünket fenyegette, pedig ez még csak a kezdet kezdete volt. Hazánk mára már milliókban számlálja emberveszteségét: meg nem születhető gyermekek, idegenbe kergetett hazafiak és utódaik, idegenbe kényszeritett értelmiségiek, főleg orvosok hosszú sora a tanúja mindennek. Nyelvünk meg romlik látszólag feltartózhatatlanul. Most már nemcsak az itt-ott felbukkanó germanizmusokról beszélek. Tudományosnak szánt irásokban már keresni kell a magyar szavakat. Ebben a vásári forgatagban nehéz meghallani őseink szavát. A lélek sír és háttérbe vonul. Megszólítása már eszünkbe se nagyon jut.

Minderre az otthonról kapott, gyönyörű papiron, szép szinekkel nyomtatott üdvözlő lapok nyomán kezdtem eszmélni. A lapok, az előre nyomtatott szövegek az amerikai űzérszellem termékei, s az azokban szereplő magyarnak szánt mondatok idegen nyelv szolgai másolatai.

Legyen szép napod! – Napjainkban gyakran jelentkező mondat és minden esetben hiányérzést okoz olvasása. Pedig szép napot kiván. De nem a magyar szellemet képviselve. Nem sokkal szebb a régi: Adjon Isten jó napot! Isten éltessen sokáig! Adjon Isten boldogságot, esztendőre apróságot!

Az űzéreknek sikerült utólsó mentsvárunkat elűzni, s társadalmunkat a maguk képére és hasonlóságára gyúrni. A magyar élet és értékei után száműzötté akarják tenni Istent! ha hagyjuk! Ez a két szó: Adjon Isten..., rendszeresen használva fel tudja éleszteni őseink értékeit, s segít kilábolni a mostani fertőből. Csak egy szót, egy gondolatot kell visszahoznunk a látszólagos feledésből. Ez a szó: ISTEN.

ADJON ISTEN JÓ NAPOT, JÓ EGÉSZSÉGET MINDNYÁJUNKNAK.

Forrás: http://tomoryzsuzsa.weebly.com/index.html