Print this page
2018 augusztus 12, vasárnap

Árva népnek nincs Hazája

Szerző: Tomory Zsuzsa

A fenti cím nem elírás: Közmondásaink kincstárából kölcsönöztem a „nincs hazája" gondolatot, mivel a mostani, 2015 januárjában összegyűlő eseményekre tökéletesen illik. A mai, felfordult világban egyre több embercsoport kel útra „szerencsét próbálni". De nincsen táltosparipájuk, sem ősz, öreg néne, akik segítségükre lehetnének. S ami a legfontosabb: nincsen fogalmuk sem arról, hogy mi a céljuk.

Emberi, anyagi célokat keresnek szellemi kincsek helyett, s nem veszik észre, hogy a földi éhséget felülírja a lélek éhsége, mely a teremtés aranykora boldog életére vágyik. Talán nem is hallottak róla, de ha igen, elérhetetlen ábrándnak gondolják. Pedig máig él ez az Aranykor, Fénykor a világ egy tenyérnyi kis helyén, hova nem érkezett még szenvedő, éhes ember, kit ki nem elégítettek volna csodával határos biztonsággal. Hasonlít ez arra az esetre, amikor Jézus urunk kielégített ötezer embert néhány kenyérrel és hallal, de még sokkal több ember is kielégíthető lett volna. Ezt a lelket nem ismerve egyedüli megoldásként a jelenben tomboló szenvedés ezernyi válfaját  kénytelenek választani. Ugyanakkor történészek tollát nem érintő történelmi csodák tartották fenn ezt a parányi Aranykort: birodalmak buktak le, ha ellene fordultak, s a testközelben levő római birodalom soha nem tudta elfoglalni ezen ország szívében élő jászokat. Ítt buktak le a tatárok félelmes hadai, s a törököknek bár – történelmi időkben pillanatoknak számító  150 éves megszállása is megszünt. Mindez harag nélkül. Mindez idegen lelkiség fertője nélkül.

A vándorlások látszólagos okai változatosak: léttér lerombolása, életlehetőségek elérhetetlensége, szomszéd népek szorító jelenléte, s folytathatnánk a sort az egyéni szenvedések tapasztalatai mentén. De egyben mindezek megegyeznek: ha az őket szorító mostani jelen megszűnne, szívesen mennének vissza megszokott szálláshelyükre. Szálláshelyet mondok, mert legtöbb esetben gyökereik nem az anyaföld őstalajának erejéből szívják életnedveiket. A mostani felfordulás, a vele járó vérengzések, s a hírmondó állomások elégtelen, napi következtetései nyomán jutott eszembe a fenti cím. Útnak indulnak, mert soha nem eszméltek ősi örökségük kincsére. Nem is eszmélhettek, hiszen a népek őshona, a Kárpátmedence, a Kárpátokban rejlő őshazájuk nem érhetett el soha tudatukig.

Ez a meg nem értés a világ felett uralkodni akarók ténykedésének következményeként, népek eme őshazája, ősműveltsége mára már fehér folt Európa kellős közepén. Számtalan háború gyilkos gyűrűjén túlmenően, az utólsó ilyen megszállók, a Habsburg ház ténykedése tett hatalmas kárt a népek egyensúlyának ellehetetlenítése terén: A Habsburg német császár és magyar király állandó harcot viselt a magyar király ellen. E mondat mára már közhely magyar hazánkban. Ezzel nemcsak népünk történelmi emlékezetét, de őstudatát is megkárosította, s amennyire tehette, el is pusztította. Jóistenünknek hála, hogy amint a székely magyar rovásírás megamaradhatott az elérhető helyeken történő műveltségpusztítás közepette, úgy ősműveltségünk, őshitünk ősemlékei megmaradtak a nagyon lenézendőnek hirdetett magyar parasztság szent ajkain. Mára, ha tiszta kútból óhajtunk meríteni, hozzájuk kell fordulnunk új erőért! Ők megtartották az Aranykor anyaként szerető, apaként védő lelkületét, s az általuk készített  hamubasült pogácsával indította útnak új hazát alkotni akaró gyermekeit, akik gyakran elfelejtették az anyai szavakat, apai gondoskodást új helyükön, ezzel megszakítva a népek egységtudatának, testvértudatának örökölt kincsét.

Ezekre kell figyelmeztetni az őshazájukat, ősműveltségüket nem találó népeket. Nem pöffeszkedő „ki vagyok én” magatartással, hanem csendes emlékszóval, mint amikor felnőtt gyermekek hazatérésekor elbeszélgetnek édesanyjukkal, s ő megkérdezi: emlékezel.....? S itt jöhetnek az éppen segítséget nyujtó ősemlékek. S mindezt körül lebegi a szeretet.

Ez a család természetes összetartozása, s ezt a természetes, családi összetartozást kell felébresztenünk az emberiség egyedeiben. El kell hallgattatnunk önlelkünkben a felettünk uralkodni akarók által belénk ültetett kétkedést. magunk és a világ javára.

Ez a mi hivatásunk, s helyettünk senki más nem végezheti el ezt a munkát.

Hogy hol kezdjük el ezt a hatalmas munkát?   Ahol alkalom adódik, Nem szabad meghátrálnunk, s nem szabad Istentől kapott szeretet kincset visszatartanunk, hogy szebb, jobb legyen a világ.

A magyar lélek ezt megérti, s hallgat lelkiismerete szavára.

Forrás: Tomory Zsuzsa