Reményik Sándor
Fagyöngyök

Ha könny a gyöngy:
A fagyöngyök az erdő könnyei,
Parányi könnyek, mozdulatlanok

Fák sudarára fagyott sóhajok,
Az erdő gyöngybefagyott bánata,
Élősködők, mint minden bánat,
Amely az élet üterére támad
És lassan, észrevétlen
Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.

Élősködőink – természeti válaszok társadalmi kérdésekre / 1. rész

Az élősködés jelensége kevés embert hagy hidegen. Szenvedünk a szúnyogoktól, félünk a betegségeket terjesztő kullancsoktól, és sajnáljuk az út menti fákat, amikor elborítja őket a fagyöngy. De az élősködés nem csak ekkor foglalkoztat bennünket, hanem akkor is, amikor a Nemzet sorsáról gondolkodunk. Nehéz lenne letagadni, milyen sok ember él manapság mások munkájából, miközben semmi hasznosat nem cselekszik viszonzásképpen. Sőt, hogy helyzetét bebiztosítsa, még meg is alázza, és jogilag teljesen kisemmizi azokat, akiket kihasznál. Mindezt látszólag összhangban a jelenlegi alkotmánnyal. Az nyilvánvalónak tűnik, hogy ez a helyzet igazságtalan. De vajon természetellenesnek is nevezhető? Szerintem egyáltalán nem, és ez jó hír. A Természet, a teremtett világ ugyanis megtaníthat bennünket arra, hogyan kezelhetjük helyén az élősködés jelenségét, illetve arra, hogyan védekezhetünk élősködőink ellen.

Kereshetnénk a választ ezekre a kérdésekre a szent könyvekben, a népmesékben, az írott és faragott képekben, vagy akár mindenki a saját szívében is. Én azért a Természetben keresem a legfontosabb kérdésekre a választ, mert ahogy a festő a festményeivel, az író a könyveivel, úgy a Teremtő a teremtett világgal válaszol még a fel sem tett kérdésekre is. Az Esszénus Béke Evangélium szerint Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy „Ne a szentírásotokban keressétek a törvényt, mert a törvény az Élet, az írás pedig halott. […] Bizony mondom néktek, hogy az írás az ember műve, de az Élet és annak temérdek sokasága a mi Istenünk alkotása.” Habár az Esszénus Béke Evangélium is írás, sőt hívők milliói szerint Szentírás, mégis óva int bennünket attól, hogy bármit, amit ember alkotott, a Természet elé helyezzünk. Igyekszem megfogadni ezt a bölcs tanácsot.

Mielőtt belekezdenék a részletesebb elemzésbe, arra kérem Tisztelt Olvasóimat, hogy az olvasás idejére igyekezzenek félretenni előítéleteiket és érzékenységüket, mert ezek akadályozzák a tisztánlátást, nehezítik a szokatlan dolgok megértését és befogadását. Nem azt kérem, hogy értsenek egyet velem, hanem hogy értsék meg a gondolataimat. Az olvasást követően aztán nyugodtan vegyék elő újra az előítéleteiket. Ha kell, módosítsanak rajtuk, ha nem, akkor maradjanak változatlanok. Nem téríteni és nem megbotránkoztatni akarok, hanem kimozdítani a szekeret abból a kátyúból, amibe jóhiszeműségünk és rövidlátásunk miatt került.

Térjünk ki egy kicsit az előítéletekre. A hétköznapi életben az előítéletek hasznosak, mi több, nélkülözhetetlenek. Az előítéletek segítenek döntést hozni olyan esetekben, amikor nem tudunk még eleget a megalapozott döntéshez, döntenünk viszont muszáj. Gondoljunk az éjszakai taxisokra. Nem állhatnak meg bárkinek, nem vehetnek föl bárkit a kocsijukba, mert a jóhiszeműség az életükbe kerülhet. Gyorsan kell döntést hozniuk, és ebben segítenek az előítéletek. Ha minden nemleges döntésüket nyilvánosan meg kellene indokolniuk, bizony megköveznék őket az emberi jogokért aggódó széplelkek, a Birodalom pedig akár rasszizmus vádjával is lesújthatna rájuk. Pedig ezen a téren a „diszkriminatív” viselkedést nem a gyűlölet, hanem az óvatosság és a félelem váltja ki. A taxisok között ugyanis nagyon gyorsan terjednek a hírek, így pontosan tisztában vannak azzal, hogy milyen kinézetű emberek mekkora valószínűséggel bizonyulnak erőszakosnak, kellemetlenkedőnek, netalán fegyveres rablónak. A tapasztalatokból az elménk kiszűri a lényeget, általánosít, majd létrehozza az előítéletet, hogy a jövőben csökkentse a kockázatot és gyorsítsa a döntési folyamatot. Ennek az árnyoldalához tartozik, hogy gyakran ártatlan emberektől is eleve elzárkózunk, és ezzel igazságtalanul hátrányos helyzetbe hozzuk őket. Az előítéletek sajnos nem túlságosan megbízhatóak, de soha nem alaptalanok! Az emberi fejlődéshez hozzátartozik, hogy idővel az előítéleteink változnak, finomodnak. A bajok ott kezdődnek, ha az előítéletek nem szolgálnak bennünket, hanem uralkodnak rajtunk. Ekkor ugyanis az életkor előrehaladása nem bölcsességet hoz, hanem rögeszméket és gyógyíthatatlan gyűlölködést. Kivel szemben? Mindenekelőtt az előítéleteink szerint élősködésre hajlamos embercsoportokat szokás gyűlölni.

A Birodalom hozott is törvényt az effajta gyűlölködés ellen. Olaj volt a tűzre. Egy biztos, a gyűlölködés kellemetlen, ráadásul mindkét fél szenved tőle. Igaz, nem egyformán. Ha senki sem élvezi, akkor küzdenünk kell ellene, de nem ész nélkül. Először is meg kell értenünk, mi is az a gyűlölet. Szerintem a Teremtő azért alkotott bennünket olyanra, hogy képesek legyünk akár még gyűlölködni is, mert ennek van valami értelme. Valamilyen tanulási vagy gyógyulási folyamat része kell, hogy legyen ez a kellemetlen tulajdonságunk. De milyen folyamathoz kell ez a visszataszító dolog? Erre a kérdésemre is a Természetből kaptam meg a választ. Ha a testünkben élősködő kórokozó baktériumok túlságosan felszaporodnak, ádáz harc kezdődik közöttük és a védekező rendszerünk között. Ha sikerül a támadást a helyszínen megtorpantani, a csata eredményét genny alakjában mi magunk is láthatjuk. A genny valóban hasonlít a csatatérhez: a támadók és védők hullái (elpusztult baktériumok és fehérvérsejtek), a gazdátlanná vált fegyverek (vagyis a baktériumok ellen termelt védekező-anyagok és az ellenünk termelt baktérium-mérgek) valamint az épületromok (azaz a szétesett szövetek) alkotják a fő tömegét. Akkor miért undorodunk ösztönösen a gennytől? Mert a hullák között bizony szép számmal rejtőzködnek túlélő támadók is. Kevesen vannak, de veszélyesek, mert harcedzettek, tapasztaltak és elkeseredetten küzdenek az első adandó alkalommal. A testünkben tehát az idegen betolakodók elleni gyűlölet genny alakjában ölt testet. Meggyűlik a szúrás helye, mondjuk, amikor a szálka helye bepirosodik és elgennyesedik. Lehet, hogy undorító, de szükséges ahhoz, hogy nagyobb baj ne legyen. Valami ilyesmire számíthatnánk társadalmi léptékben is, ha a szóbeli gyűlöletnek szabad utat engednénk, de közben vasszigorral vigyáznánk, hogy a tettlegesség hógörgetege, a „nagy romlás” el ne indulhasson. Kibeszélnénk végre kölcsönösen a történelmi sérelmeket.

Az ezer évvel ezelőtti véres térítést, az idegen elnyomók által kitenyésztett fehérgalléros hazaárulást, Trianont, a második világháborúban és azt követően kétszeresen is megszállt Hazánk továbbcsonkítását a származási alapon végzett embertelen kitelepítésekkel (időrendben: zsidó, német, magyar). Hadd beszéljünk végre nyíltan arról, hogy mi volt ebben a mi vétkünk, és mi NEM! Lennének sértések és sértődések, igazságtalan rágalmak és célt tévesztett visszavágások, személyeskedések. Aztán egy idő után kitisztulna a kép, a bölcsesség felülkerekedne a durva ösztönökön, és a történelmi seb csodával határos módon begyógyulna. De jelenleg nem ez folyik. A Birodalom, folyamatos antibiotikum-adagolás mellett elvakarja a kezdődő gennyesedéseket, hogy ne csúfítsák el a „demokrácia” felszínét. Sajnos az elvakarásnál a fertőző anyagnak csak egy része távozik kifelé, más része bizony befelé tűnik el.

Ebben a hasonlatban az antibiotikumnak a tömeg(félre)tájékoztatás felel meg. Bűntudat-sulykolással és jellegzetesen élősködő jellemű emberek „sztárolásával” mesterségesen elnyomják az egyébként nagyon is létező társadalmi ellenszenvet. Nem megszűntetik, hanem csak elnyomják, ami azt jelenti, hogy ha abbahagyják a „gyógyszerezést”, feltartóztathatatlanul zúdul ránk a fojtás alatt felgyűlt harag. Az elvakarásnak pedig azok a tiltó törvények felelnek meg, amelyek megakadályozzák, hogy nyíltan és őszintén, nagy nyilvánosság előtt, büntetőjogi következmények nélkül elmondhassuk a véleményünket arról, hogy nem hiszünk el bizonyos dolgokat a hivatalos történelmi dogmákból. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden hivatalos dogma hamis, csak azt tartom hosszú távon károsnak, ahogy a dogmákat védi a Birodalom. Ha lenne lehetőség arra, hogy például a finnugorizmus vagy a Holokauszt jelenlegi hivatalos értelmezésével kapcsolatos kételyeket szabadon tárgyalhassuk minden szinten a kocsmától a szakkörön át az Akadémiáig, akkor nem mérgeznénk meg tartósan a közgondolkodást erősen túlzó és sértő ellendogmákkal. Jelenleg ezt csak a kocsma szintjén lehet megtorlás nélkül megtenni, ami igen veszélyes dolgokat érlel.

A szétvakart sebből ugyanis közvetlenül a véráramba juthatnak a kórokozók és az általuk termelt méreg (ezek a sértő és hamis ellendogmák lennének). Ez pedig maga a vérmérgezés, amikor a társadalomban többé nem körülhatárolható a gyűlölet, mert az már mindenhol jelen van. Az orvosi rendelőben, az utcán, az iskolában, a templomban. Ebbe bele szokás halni. A gyűlölet szétterjedése felszámolja az őszinteséget, az őszinteség hiánya pedig megszűnteti a bizalmat. Márpedig a jelenlegi, pénzalapú társadalom bizalom nélkül nem működik. Vigyázzunk! A pénz nem anyag! A pénz a társadalmi szintű bizalom egyik (torz)szülöttje, egyfajta emberalkotta szellemlény. A mai társadalom egyáltalán nem anyagelvű, hanem pénzelvű. Az anyag, tehát az építőanyag, a szerszám, a víz, az élelem, a ruha, a fűtőanyag bizalom híján is értékes. A pénz értékét azonban kizárólag az adja, hogy szilárdan bízunk benne, hogy idegen emberek is elfogadják anyagért vagy munkáért cserébe. Itt jön az a pont, amikor nem értem a Birodalmat. Az ő hatalmukat a pénz adja, nem az anyag.

Miért nem támogatják az őszinteséget, ami a társadalmi bizalom erősítésével közvetve a pénzvilág túlélését is biztosítaná? Öngyilkos őrültek irányítják a világpolitikát, vagy még nem jött el az igazmondás ideje? Csak akkor akarnak tiszta vizet önteni a pohárba, ha már felszámoltak minden ellenállást? Kibírja addig Föld Anyánk ezt a sok szennyet és életellenes civilizációburjánzást? Vagy a birodalmi vezérkar számára olyan ez is, mint a sakk vagy a többi jellegzetesen civilizált társasjáték, ahol az ellenfél legyőzése után letisztítjuk és elcsomagoljuk a küzdőteret?
Ha ez így lenne, akkor ideje leváltani ezt a vezérkart, mert a mi célunk egész más: nem holmi „végső győzelem” mások felett akár a Föld elpusztítása árán is, hanem a nemzedékek öröknek tűnő körforgása, a szeretet, szerelem, az életöröm továbbadása egy végtelen hosszú láncban, míg vissza nem térünk mindannyian a Teremtőhöz, akinek ajándékként elvisszük életünk örömeinek emlékét, mi pedig jutalmul eggyé olvadhatunk világunk összes teremtményének évmilliárdok alatt összegyűjtött életörömével. Legalábbis én ebben hiszek, így hosszú távon derűlátó vagyok. Mit számít a Birodalom ármánykodása vagy önzése, amikor a történet vége úgyis jó lesz évmilliárdok múlva? No, ez azonban már emészthetetlen az emberi lelkemnek és elmémnek, úgyhogy gyorsan térjünk vissza a Földre.

Az élősködésnek számtalan megjelenési alakja van. Ezeket az egyszerűség kedvéért négy csoportba szoktam sorolni, amiből a jelen cikkben csak kettőt ismertetek.

Egyszerű élősködés

Így él a szúnyog vagy a kullancs. Ők is jóllaknak, a gazda sem pusztul bele abba, hogy szívják a vérét. Esetleg a terjesztett kórokozók megölhetik a gazdát, de ez egyáltalán nem áll a vérszívó érdekében, így szándékában sem. Ilyen szúnyog-szerepet játszanak a társadalomban azok, akik életvitelszerűen lopnak, illetve akik munkaképesek, mégis tartósan a közpénzekből (pl. segélyekből, jóvátételi pénzekből) élésre rendezkedtek be. Nem kis embertömegről van szó és nem kis összegről. Ez bizony önmagában is kivéreztetheti a társadalmat. De hát ezt miért hagyjuk? Nem használhatunk szúnyoghálót? Bizony nem, mert az kirekesztés, amit a Birodalom szigorúan tilt. Szúnyoghálónak nevezem azokat a zárt közösségeket, akik idegent nem engednek a soraikba. Nem bántják, csak éppen nem engedik be. Még csak bele sem láthat az életükbe. Ez a legkevésbé embertelen, mégis leghatásosabb védekezés a csalók, élősködők ellen. De ez ma tilos.

Szúnyogháló helyett maga a Birodalom ajánlkozik, hogy majd ő elvégzi a szúnyogirtást! Legutóbb a „III. Birodalom” hajtotta végre rajtunk kéretlenül és kegyetlenül, sőt tiltakozásunk ellenére a kor szokásának megfelelő durva, nem nagyon válogató módon. Olyan ez, mint amikor az üdülőterületek fölött elszáll a repülő, és permetezi a szúnyogok ellen az idegmérget (régen DDT-t, később szerves foszforsav-észtert vagy piretroidot). Minden elpusztított szúnyogra több száz vagy több ezer elpusztított ártatlan rovar jutott. Mintha a diktátor és embereinek üldözése címén szétbombáznák a Folyamközt. Ezt láttuk a IV. Birodalomtól a közelmúltban. De mifelénk, Európában nem lehet ilyen durván és környezetszennyező módon szúnyogot irtani, mert itt finnyásabbak a fogyasztók. Találtak a tudósok egy olyan csodaszert, amivel az ártatlan rovarokat egyáltalán nem irtjuk, csak a csípő szúnyogok lárváit (régiesen álczáit). Ez a csodaszer olyan baktérium-mérget tartalmaz, amit a szúnyoglárvák jóhiszeműen elfogyasztanak, miközben a vizet szűrik, majd elpusztulnak tőle. Más állatokat nem mérgez meg. Igazi eukonform, politikailag korrekt megoldás a nemkívánatos elemek visszaszorítására. De tényleg nemkívánatosak a szúnyoglárvák? Kevesen tudják, de szúnyoglárvák nélkül egészséges vízi élet nem létezne. A zavaros, sok bomló szervesanyagot tartalmazó vizeket kristálytisztára szűrik ezek a lárvák, miközben ők maguk rengeteg víziállat (többek között halivadék) legfontosabb táplálékát alkotják. Ők a fő újrahasznosítók, a társadalomban ilyenek a fémhulladék-gyűjtők, gombagyűjtők, gyógynövény-gyűjtők, csigagyűjtők, mindengyűjtők. Ami másnak értéktelen, abból ők még értéket tudnak teremteni.

A szúnyoglárva nem bánt senkit, az nem lop, azaz nem csíp, csak szűr, tisztít, táplál. Ilyen hát a korszerű és környezetkímélő védekezés: nem a szúnyogot irtjuk, csak a lárváját. Kemény szabályok, sok adminisztrációs teher a guberálók nyakába, ugyanakkor milliós nagyságrendű kártérítés a rablógyilkosoknak azon a címen, hogy utólag kevésnek tűnik a bizonyíték. És a fogyasztó örül és elégedett. Igaz, hogy kicsit drága az eljárás, de biztonságos. A szúnyoglárvákért a fogyasztók nem hullajtanak könnyeket, de az élő táj igen, és talán a Teremtő is. A sors humora, hogy a szóban forgó baktériumot felfedezésekor (akkor még csak tudományos érdekesség volt, nem termék) úgy nevezték el a tudósok, hogy Bacillus thuringiensis israelensis.
Én azt javaslom, hogy a Birodalom gáncsoskodása és endlőzungjai ellenére térjünk vissza a szúnyoghálóhoz. A szúnyogok hasznosak, szükség van rájuk. De ha nem rekesztjük ki őket a hálószobánkból, akkor végünk. Élesszük fel vagy teremtsük újjá a zárt közösségeket, ahol a közös hit vagy a közös értékrend, a helyi viszonyokhoz igazodó szokásjog, a szigorú együttműködésen alapuló önellátó gazdálkodás egyszerűen nem enged teret semmiféle élősködésnek. Az marad életben, akire a közösségnek szüksége van. Tudom, szúnyoghálón keresztül kevésbé szép a kilátás, de meg lehet azt tervezni nyithatóra is. Csak este zárjuk be, tehát nehezebb történelmi időkben, amikor a kísértés erői nagy erővel támadnak. Most pont ezt éljük meg. Esteledik, egyre sötétebb van a világpolitikában. Az első csípéseket már érezzük, de a nagy rajzás még csak ezután várható.

Gyilkos élősködés vagy fölélősködés

Idegen szóval parazitának hívjuk az élősködőket, és parazitoidnak a fölélősködőket. Merthogy csak eleinte tűnik élősködésnek a cselekedetük, de a végén kiderül, hogy a gazdát szándékosan, örökletes viselkedésmintának engedelmeskedve mindig elpusztítják, amikor már nincs rá szükségük. Rosszindulatból tennék? Egyáltalán nem. A rosszindulat nem más, mint selejtes, hibás viselkedés, ami tartósan nem marad fenn a Természetben. Ugyanis a teremtett világ rendezőelvei közül az együttműködés az elsődleges, a versengés ezt csak kiegészíti. Rosszindulatnak azt nevezzük, amikor nincs haszna, csak öröme valakinek abban, hogy árt a másiknak, tehát időt és erőt pazarol egy fölösleges dologra. Ezzel a rosszindulatú teremtmény hosszú távon kizárja magát az együttműködésből (kiismerik a többiek), ráadásul lemarad a versenyben az erőpazarlása miatt.

A gyilkos élősködőnek tehát észszerű oka kell legyen arra, hogy a gazdát elpusztítsa. Ilyen fölélősködők például a fürkészdarazsak. Bepetézik a gyanútlanul lakmározó áldozatukat, aki úgy éldegél tovább, mintha egészséges lenne. A petéből kikelő fürkészdarázs-lárva ugyanis először a legkevésbé létfontosságú szöveteket emészti föl. Ilyen például a zsírszövet. A Föld zsírjának az éghető ősmaradványi telepeket nevezhetjük: a kőszenet, a kőolajat és a földgázt. Ezt már elég rendesen megdézsmáltuk. Második lépcsőben már kénytelen a fürkészdarázs-lárva a létfontosságú szervek szöveteiből is fogyasztani, ami már fáj a gazdának, aki a végén már elkezd haldoklani. Ilyenek a mirigyek, az izmok, a keringés vagy a légzés szervei. Földünkön ezeknek felelnek meg az árterek, a mocsarak, erdők, a barlangrendszerek, a felszíni és felszín alatti vízfolyások. Ezeknek tekintélyes részét már kiirtottuk, feléltük, megmérgeztük vagy egyszerűen elroncsoltuk. A harmadik szakaszban a gyilkos élősködő lárvája már nem akar többet rabolni, összeszedte, amire szüksége volt lárvaéletében. Most jön az átalakulás ideje. Be kell bábozódnia. Báb állapotban azonban védtelen a külvilággal szemben, tehát álcáznia kell magát. Ezt leginkább a gazda tetemével teheti meg. Megtámadja hát a gazda idegrendszerét. A gazdát először arra kényszeríti, hogy utolsó erejével valami biztonságos helyen rögzítse magát. Ezután a gazdát megöli, majd elkezdődik a bábozódás, kicsit később pedig a bábból kibújhat az a látványos, bonyolult és rejtélyes lény, akit nem is sejtenénk a jellegtelen külsejű, egyszerű lárvaállapota alapján. Az a gond, hogy ezt a nagy átalakulást a gazda már nem láthatja, hacsak nem a túlvilágról. Földünk idegrendszerének a megzavarását sokan az alaszkai óriásantennák működésében látják (HAARP). Ehhez a HAARP-csodához ugyan nem értek, de rovarászként úgy látom, túl sok a párhuzam a jelenlegi „civilizált” emberiség és a fürkészdarázs működése között. Eszerint a hasonlat szerint viszont a civilizáció gyilkos élősködőként el akarja pusztítani a Földet. Nem rosszindulatból, hanem azért, mert ilyen mintát követ.

Az én számomra kedvesebb a Föld, mint a civilizáció, még akkor is, ha jelenleg a civilizáció egyik sejtje vagyok. A Föld azonban védekezik a gyilkos élősködő ellen. Be fog lázasodni, majd lehűl, hidegrázása lesz és elönti a verejték. Ezt mi úgy éljük meg, mint globális felmelegedést, jégkorszakot, földrengéseket és özönvizet. És akkor a háborúkról nem is szóltam. Nem akarok riogatni senkit. Inkább csak kérni szeretnék. Amikor megérezzük Föld Anyánk védekező rendszerének működésbe lendülését, amikor letagadhatatlanul megindul a civilizáció élethalál-harca a Természettel és önmagával, akkor ne a gyilkos élősködő megmentésén fáradozzunk. Oda kell dobnunk az enyészetnek az ember felsőbbrendűségének dogmáját, a magántulajdon bálványát, a szabványosított, civilizált vallásokat, a birodalomépítést, az önzést, a kényelemhajszolást és az angolvécét. Mert egyszer számot kell majd adnunk a Teremtőnek arról, hogy tudtunk-e áldozatot hozni, amikor Föld Anyánk – miattunk – súlyos betegségbe esett.

Végezetül hadd kérjek elnézést mindenkitől, akit esetleg akaratom ellenére megsértettem volna. Még a fürkészdarazsak égi őrszellemétől is elnézést kérek. A civilizációval ellentétben a fürkészdarazsak Isten engedelmes teremtményei, akik teszik a dolgukat ősidők óta. Nem tehetnek róla, hogy az ember – ármányos sugallatok hatására – természetgyilkos eszmerendszert teremtett, ami éppen a fölélősködéshez hasonlít.

Gödöllő-Máriabesnyő, 2008 Fergeteg hava, Megjelent a Dobogó c. folyóiratban

Élősködőink – természeti válaszok társadalmi kérdésekre / 2. rész

Az előző számunkban az egyszerű élősködőkről (mint amilyen a szúnyog vagy a kullancs) és a gyilkos élősködőkről (mint amilyenek a fürkészdarazsak) írtam. Nézzük hát az élősködés egy újabb példáját.

Fél-élősködők (azaz félig élősködők)

A félig élősködők legközismertebb példája a fagyöngy. A fehér fagyöngy (Viscum album) településeink fáit gyakran annyira elborítja, hogy a megtámadott fák vagy kiszáradnak, vagy az ember csonkolja le, vagy vágja ki őket. De miért is nevezzük félig élősködőnek a fagyöngyöt? Mert nem csak abból él, amit a fától elszív, hanem komoly munkát végez ő maga is. Mi ez a munka? Emberi nézőpontból azt tekintjük a növények fő munkájának, amikor a napfény segítségével megkötik, testükbe építik a levegő széndioxidját, miközben oxigént juttatnak a légkörbe. Márpedig ezt a fagyöngy saját maga teszi, méghozzá egész évben, hisz örökzöld. A gazdanövény, a megtámadott fa viszont télen nem „dolgozik”. Látszólag tehát szorgalmasabb a fagyöngy, mint maga a fa. De csak látszólag, és ez a társadalmi hasonlatnál nagyon fontos körülmény lesz. Mit szív el a fától a fagyöngy? Lényegében csak nyersanyagokat, azaz vizet és ásványi sókat. Nem tehet mást, hisz nincs saját, talajba nyúló gyökere. Hiába is kísérleteznénk azzal, hogy a fagyöngy magját talajba vetjük, ott bizony csak elpusztulni tud. A fagyöngy nyúlós, ragacsos húsú bogyóját a madarak fogyasztják. Kicsírázni csak akkor tud a magja, ha a madárürülék faágra hull.

Ha a tájban gyökerező élő társadalom a fa, akkor a multinacionális cégek a rajta élősködő fagyöngyök. Bevásárlóközpontok, benzinkutak, biztosítótársaságok, bányatársaságok, irodaházak, szállodák, összeszerelő-üzemek, hulladék-feldolgozók és egyéb idegen eredetű pénzszivattyúk, amiket leegyszerűsítve csak „multi”-ként emleget az utca embere. Külső megjelenésükben szabályosak és kiszámíthatóak, mint a fagyöngy gömbölyű lombozata. A befogadó állam vagy térség gazdasági pangása idején is működőképesek, sőt, épp akkor a leglátványosabb a sikerük. A fagyöngyöt is télen vesszük észre leginkább, amikor a gazdanövénynek nincs saját lombja. Miként a multik is akkor „teremtenek” látványosan munkahelyeket, amikor a környéket fojtogatja a munkanélküliség. Miért haragszunk hát rájuk? Mert a hétköznapi tapasztalat azt mutatja, hogy ahol izmosodnak a multik, ott zsugorodik a helyi emberek befolyása. Ezeken a területeken már hiába szervezünk lakossági tiltakozást, az újabb és újabb beruházások felmorzsolják maradék zöldterületeinket is, felvásárolják és bekerítik a legszebb kilátást nyújtó hegyoldalainkat, a még meglévő szabad gyógyvíz-forrásainkat, vízpartjainkat. Ha érvelni kell, ők pénzösszegeket mondanak, mi erkölcsi elveket. Ahol az emberek elvesztették a tájjal való szerves kapcsolatukat, ott bizony az „erkölcs” és az „elv” szavak súlytalanok már, így győz a pénz. A terjeszkedő multik egyre nagyobb terhet rónak a térségre lélektani értelemben is, de környezetvédelmi szempontból is, ahogy a fagyöngy is egyre jobban húzza súlyával a mind törékenyebbé váló ágakat. A multi-ellenes érveink rendre azon buknak meg, hogy a „nemzeti össztermék” legnagyobb részét jelenleg kimutathatóan ők „termelik”. Csakhogy most gazdasági értelemben éppen tél van! Mennyire másképp festene a mérleg egy kedvezőbb korszakban, amikor az emberek helyben dolgoznak, helyi terméket vásárolnak, helyi iskolába járatják a gyerekeiket és helyben töltik a szabadidejüket…

Miként a fagyöngy is dolgozik, azaz értéket teremt, úgy a multik is, ez letagadhatatlan. Mégis élősködők, hisz sokkal többet vesznek el, mint amennyit adnak. Amikor a multi felvesz egy pályakezdőt, fel sem tűnik a legtöbb embernek, hogy az óriáscég ingyen jut szakemberhez. A társadalom óriási terhet vállal azzal, hogy működteti az iskolarendszert, errefel a legtehetségesebb pályakezdőket bekebelezi a nemzetközi pénzszivattyú. A jó szakember képzése olyan, mint a sörétes vadászat. Elméletileg elég lenne azt a három sörétet kilőni, ami eltalálja a madarat, de sajnos csak utólag derül ki, melyik lesz az a három. Így aztán nincs mit tenni, ki kell lőni mind a kétszázat. A társadalmat nem csak annak a néhány százaléknyi „nyertes” szakembernek a képzési díja terheli, aki végül a multiknál köt ki. Ki kell fizetnünk annak a tömegnek a képzését is, aki végül sehol sem tud tartósan elhelyezkedni. Mennyit fizet ebből az a nemzetközi óriáscég, aki végül a haszon nagyrészét kiviszi a befogadó területről? Vajon akkor is nyereséges lenne, ha megfizetné az arányosan ráeső részt? És akkor még nem is beszéltünk az útépítésről, az egészségügyről, a természeti környezetről és sok egyébről, ami nélkül nem lenne jelen az olcsó munkaerő az adott területen. A folyamat egyébként öngerjesztő: minél tehetségesebb szakembereket kebelez be a multi, annál hatékonyabb lesz a pénzszivattyú, és annál esélytelenebb a „föld népe”, a helyi lakosság kimaradó része, amikor össze kell csapni a multival valami új beruházás terve miatt. Nincs ez másképp a fáknál sem. Az első fagyöngy még nehezen töri át a fa védelmi rendszerét, de ha már megvetette a lábát az élősködő, a további megtelepedőknek egyre könnyebb a dolguk. Az elnyomott térségből pedig özönlik a kísértés a még egészséges tájak felé is, ahogy a madarak is százával viszik a magot a fagyöngy-lepte fáról más fákra. Hogy a veszély mekkora, ha hagyjuk, hogy a multinacionális (magyarul sehonnai) pénztőke alakítsa a helyi életet, azt Verespatak példája bizonyítja. Nem kímélnek se templomot, se temetőt, se élő falut, se vízgyűjtő területet. Se Istent, se embert, se magát az életet.

Mi a megoldás? A fagyöngy ott tud elszaporodni, ahol nem magról nőnek a fák, hanem ültetik őket. Ahol ugyanazon korosztályhoz tartozik a fák többsége. Ahol kevés fafajból áll a fasor. Ahol nincsenek sűrű, bokros-cserjés szegélyek a fák mellett. Ahol az ember úgy avatkozott a tájba, hogy a keze nyomán pusztult a változatosság, az ősiség, a természetesség. Mint a Kárpát Haza történelmében. Ezer évvel ezelőtt a nyugatról behozott, népünkre erőltetett térítők és idegen urak elkezdtek mindent irtani, ami ősibb volt a sajátjuknál, ami bonyolultabb volt az ő világképüknél, amit nem értettek, és amiből nem volt közvetlen hasznuk. Ezt a szellemgyilkos hagyományt folytatták a Habsburgok, a szovjetek és a mai „globalisták” is. Ha végignézzük a történelmünket, azt kell tapasztaljuk, hogy az erőviszonyok évszázadról évszázadra az élősködőink javára változtak. Más szóval: sose álltunk még olyan rosszul, mint ma. És épp ezért – sose voltunk még olyan közel a gyógyuláshoz, mint most. Érdemes-e egy velejéig romlott rendszert javítgatunk? Ha megjavítjuk, akkor nem csak meghosszabbítjuk a kártékonykodás idejét? Úgy tűnik, a vihar rövidesen derékba töri nemzetünk fagyönggyel agyonterhelt fáját. Ezt a fagyöngy nem éli túl, mert gyökértelen. Nincs olyan hagyománya, amiből táplálkozhat, ha magára marad. Mi viszont tőről újrahajthatunk.

A gyökereink nagyon mélyre, nem csak egy ezredévre nyúlnak a Hazánkban. A sehonnai pénztőke tájromboló, erkölcsromboló, életellenes élősködésének véget vet majd a közelgő világgazdasági, világpolitikai és környezeti válság. Úgy érezzük majd, mintha belehalna az egész magyarság. Ne higgyük! Ezer éve kivágták az életfánkat. Ráoltottak egy „nemes” hajtást, a zsidókereszténységet. Ez a hitvilág és viselkedésminta erősödött vaskos faóriássá ezer év alatt a sokezer éves gyökérzetnek köszönhetően, és aztán ennek a lombkoronája fertőződött el életveszélyes mértékben fagyönggyel. Mintha a Szent Koronán végrehajtott zománckép-cserék is a fagyöngyök megtelepedését jeleznék. Az alany, azaz a saját gyökereink szempontjából már maga a ránk oltott „nemes” is élősködőnek tűnik. Sokáig én magam is annak tekintettem. Pedig nem élősködő, hanem elnyomó, és ez nagy különbség! A fagyöngy sok vizet és nyersanyagot elszív, de gyakorlatilag semmit nem ad vissza a gyökérnek, ezért a megtámadott fa gyökérzete sorvad. A nemes ezzel szemben épp úgy táplálja az alany gyökerét, mint ahogy az alany is táplálja a nemest. A béke mégsem tökéletes, mert a nemes nem engedi, hogy az alany saját hajtást hozzon. Jó oka van rá: amelyik alany kihajt gyökérről, arról bizony leszárad a ráoltott nemes. Ilyen saját hajtás lenne az ősi hitünkhöz való visszatérés. Ha ez tömegessé válna, gondban lennének a mai „keresztény” felekezetek, mert nem nagyon lennének híveik.

Úgy tűnik, az idő nekünk dolgozik, mert az alany mindig túléli a nemest. Túl sokáig azonban nem szabad várnunk, ugyanis saját hajtás nélkül saját magot sem tudunk hozni. De vigyázzunk! Mielőtt az elnyomott kárörömével figyelnénk azt, ahogy ezeréves elnyomónk, a nyugat-európai gyártmányú zsidókereszténység lombkoronáját ellepték Mammon fagyöngyei, jusson eszünkbe, hogy a fagyöngy ugyan a lombkoronában van, de a fának mégiscsak a gyökerét sorvasztja. Biztos, hogy az idő nekünk dolgozik? Ha késik a vihar, elsorvadhatnak a gyökereink, hacsak… Hacsak össze nem tudunk fogni a lombkoronával. Bármennyire is nemzetvesztő irányzatnak érezzük a zsidókereszténységet, bármennyire is durván és véres erőszakkal lépett be a történelmünkbe, a történelmi tapasztalat alapján nem élősködő, nem is ellenség, hanem elnyomó. Mammon fagyöngye viszont közös ellenség. Mivel a nagy vihar eljövetelének idejét csak a Jóisten tudja, ezért nem szabad halogatnunk az összefogást: katolikus, protestáns, szkítakeresztény, manicheista és „pogány” (azaz természetimádó) egyaránt azon kell dolgozzon, hogy a lakóhelyét emelje, helyben dolgozzon, helyi árut vegyen, helyben pihenjen, a helyi emberekkel együtt teremtsen közösséget. És ha az élet jelenleg még gyakori költözésekre is készteti, akkor is úgy éljen, úgy gondolkozzon és úgy viselkedjen, mintha az örökkévalóságig helyben kellene maradnia az utódainak, és helyben kellene viselni mindörökké tetteinek a következményeit.

Végezetül, mint mindig, elnézést kérek Isten teremtményétől, egy gyógynövénytől, a fehér fagyöngytől, hogy a pénzközpontúság életellenes torzalakjával párhuzamba állítottam. A hasonlat az csak hasonlat, nem megfeleltetés. Ahogy Molnár Géza (A Tiszánál c. könyv szerzője) mondta nekem egyszer: a hasonlatból nem akkor tanuljuk a legtöbbet, amikor az élettel való egyezéseit felfedezzük, hanem amikor rájövünk, hogy miben tér el attól. Aki nem hiszi, járjon utána. De szerintem az is járjon utána, aki elhiszi.

Gödöllő-Máriabesnyő, 2008 Kikelet hava, Megjelent a Dobogó c. folyóiratban

Élősködőink – természeti válaszok társadalmi kérdésekre / 3. rész

Az előző két részben az egyszerű élősködőkről (szúnyog, kullancs), a gyilkos élősködőkről (fürkészdarázs), majd a fél-élősködőkről (fagyöngy) és az elnyomókról (alanyra oltott nemes) írtam. Most az élősködés talán legrejtélyesebb fajtáját, a köztigazdás élősködést állítom párhuzamba nemzetünk sorskérdéseivel.
Valószínűleg nincs a Földön olyan négylábú állat vagy madár, amelynek a belében ne élnének bélférgek. Ezek az élősködők ellopják a megemésztett táplálék egy részét, így a gazda kénytelen többet enni, mint amennyire szüksége volna. A bélférgek egy része egygazdás élősködő, tehát a fertőzött állat közvetlenül megfertőzheti a fajtársait. Legjellemzőbb módon úgy terjed a kór, hogy a férges gazda ürülékével szennyezi a táplálékot, a többiek pedig a szennyezett táplálékkal együtt lenyelik a féreg petéjét. Lehet társadalmi párhuzamot találni velük is, de szerintem számunkra tanulságosabbak a köztigazdás élősködők. Azért hívják őket köztigazdásnak, mert nem képesek közvetlenül megfertőzni ugyanazt a fajt, amelyikben a petéiket létrehozták. Egy vagy több közvetítőre is szükségük van. És amint rövidesen meglátjuk, közvetítőnek lenni nem éppen hálás szerep.

A vak hal, azaz a fogyasztók (konzumidióták) esete

Vízimadaraink bélcsatornájából a bélféreg (madár-bélmétely: Diplostomum spathaceum) petéi a madár ürülékével jutnak a vízbe. Itt vízicsigákba kerülnek, majd a halakba. A példánkban szereplő féregfaj lárvája a halba jutva addig vándorol, amíg a szemlencsébe nem ér. A halat megvakítja, aminek következtében a hal nehezebben talál táplálékot, legyengül, ráadásul nem is veszi észre, hogy mikor csap le a levegőből a halálos veszedelem. A halászmadár könnyűszerrel elkapja, majd elfogyasztja a megvakított halat. A féreg tehát „hazaért”, kezdhet szaporodni.
Madár-bélmétely lárvái hal szemlencséjében (kép: www.rz.uni-karlsruhe.de

Valahogy így működnek népünk életében a „valóságshow”-nak vagy „kibeszélőshow”-nak nevezett kukkolóműsorok, de ugyanezt a szerepet játsszák a tévésorozatok vagy a politikai színjátékok, tévésorozatok, hirdetések, életmód-magazinok is. Aki ezekre rákap, az bizony társadalmi értelemben megvakul. Olyan dolgokkal kezd foglalkozni, amire nincs valódi hatása, csak a beleszólás látszatát kapja meg azzal, hogy szavazhat SMS-ben vagy szavazólapon. Eközben nem veszi észre, hogy a kísértő már le is csapott rá, családjára, termőföldjére, falujára, városára, vagyis az életére. Nem jut eszébe az a közmondás, hogy „addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér”. Hitelt vesz fel, hogy felzárkózzon a követendőnek beállított életmódhoz. A gyermekeit távoli nagyvárosba, esetleg külföldre küldi tanulni, ahonnan nem jönnek már haza gazdálkodni, vagy ha igen, szembefordulnak az önellátás hagyományával, hogy „nyereséget” termeljenek élelmiszer helyett. A település határában idegen hangulatú lakóparkok építését engedélyezi az önkormányzat, a termőföldet „zöldmezős beruházás”-nak nevezett idegen érdek gyalázza meg.

A kertekből eltűnnek a veteményesek, a gyümölcsfák és a haszonállatok, helyüket öntözött pázsit, örökzöldek és házikedvencek veszik át. A házakból pedig eltűnnek az áram nélkül tárolható élelmiszerkészletek (só, gabona, liszt, szalonna, zsír, füstölt hús, kolbász, aszalt gyümölcs, szárított zöldség, szárított gyógynövény, befőtt, lekvár, a pincében zöldség és krumpli), van viszont helyette áramzabáló hűtőláda fagyasztott hússal, konyhakész zöldségkeverékkel és készételekkel. Cserépkályha helyett gázkazán, esővíz helyett palackozott víz, kútvíz helyett vezetékes víz, közös éneklés helyett gépzene-hallgatás, gyaloglás helyett gépkocsi, és még sorolhatnánk szinte a végtelenségig. Milyen irányba mutat mindez? A függetlenségünk elvesztésének irányába. Régen egy település elpusztításához hadsereg kellett. Ma már elég, ha elzárják a gázt és a vizet, ha lekapcsolják az áramot, és ha megszűntetik a szállítást. Miért nem látja a növekvő kiszolgáltatottságból eredő veszélyt a nemzet, a nép, a társadalom? Mert Mammon ürüléke belepottyant életünk vizébe, sokan közülünk pedig megfertőződtek a vakító féreggel, azaz a kényelem, a jólét, a korszerűség, és az öncélú szórakozás téveszméivel.

Hogyan védekezhetünk ez ellen az élősködő ellen? Első lépésként rekesszük ki életünkből a „médiát” (médium=közvetítő, média=közvetítők). Ne közvetett, azaz közvetített, vetített világban éljünk. Ne tévézzünk megszokásból, ne szóljon háttérzajként a rádió, ne a napilapokból akarjuk megtudni, hogy szép napunk van-e. Gyerünk vissza a valóságba! Beszélgessünk helyi dolgokról a helyi emberekkel. Tanuljuk meg otthonunknak érezni a lakóhelyünket, vagy költözzünk vissza vidékre, ahol nagyszüleink vagy dédszüleink még gazdálkodtak. Keressük olyan emberek társaságát, akik nem pénzközpontúak. Szerezzünk olyan gyakorlatias ismereteket, amelyek segítségével csökkenthetjük a civilizációnak nevezett művilágtól való függésünket. Főzzünk, barkácsoljunk, kertészkedjünk, aszaljunk, tartsunk haszonállatot. Ha csak egy átlagos méretű kertünk van, neveljünk legalább baromfit, ha nagyobb földterületünk van, akár legelő állatokat is tarthatunk. Építsünk ki személyes kapcsolatot a helyi piacon saját terményeiket árusító emberekkel, és ne az áruházakból szerezzük be a személytelen és bizonytalan eredetű árut. Természetesen előfordul, hogy a helyi piacon valaki nem a sajátját árusítja, hanem maga az árus vásárol be az áruházban, majd eladja nekünk sajátjaként drágábban az ismeretlen eredetű terményt. Éppen ezért lényeges a személyes ismeretség: hogy átlássunk a szitán, hogy meg tudjuk különböztetni a megbízható árust az ügyeskedőtől. Végül térképezzük fel életünkben a civilizációs függőségeket, hogy szép sorjában felszámolhassuk őket.

A fuldokló hal, azaz a sikerhajszolók (karrieristák) esete

Az előző példánkban szereplő féreghez hasonlóan itt is a vízimadarak bélcsatornájában élő féreg a láthatatlan bajkeverő (szíjgalandféreg: Ligula intestinalis), ami a megfertőzött halat kiszolgáltatottá teszi. Csakhogy itt egy másik féregfajról van szó, amelyik nem megvakítja a halat, hanem a belek közt (nem a belekben!) elhelyezkedve oxigénhiányos állapotba hozza köztigazdáját. Az egészséges halak a vizek mélyebb rétegeiben is elég oxigénhez jutnak, a férges hal viszont csak a vízfelszín közvetlen közelében képes tartózkodni, ahol a víz oxigéntartalma a legnagyobb. A férges hal szó szerint fuldoklik a vízben. Hiába látja, hogy jön a veszély, hogy készül lecsapni a halászmadár, nem bír a biztonságosabb mélybe menekülni. Talán reménykedik benne, hogy nem pont ő lesz az áldozat, talán nem is reménykedik, csak betegségében közönyössé válik. Mindenesetre a féreg gondoskodik róla, hogy köztigazdája, a hal mindenképpen áldozattá váljon.

Valahogy úgy vagyunk a nagyvárosba költözéssel, mint a férges hal a víz felszínére húzódással. A vidéki fiatal „felmegy” a városba tanulni, dolgozni, szerencsét próbálni. Aztán nem megy haza. Munkát kap a városban. Általában nem jól fizető, biztos állást, csak határozott idejű szerződést, esetleg még azt sem, csak újabb és újabb alkalmi munkát. De hát lakni is kell valahol. Eleinte albérletben lakik, amire elmegy a keresetének a nagyrésze. Ez így nem mehet tovább, lakást kell venni. De miből? A városban megfizethetetlenül sokba kerül a lakás. El kell adni valamit otthon a családnak: házat, termőföldet. De még ez sem elég, ki kell pótolni. Mivel? Hát hitellel… Akár 30 évre is eladósíthatja magát és rokonságát a szerencsepróbáló. Ahogy telnek az évek, jelentkeznek az első civilizációs betegségek, és sötét árnyként újra meg újra feltűnik a fizetésképtelenség réme. Talán érzi emberünk, hogy vidéken nyugodtabban élhetne, mégsem mer hazamenni. A civilizált életmód ugyanis megtanította fuldokolni a pénztelenség gondolatától is. Lehet, hogy odahaza van termőföld, van nagy kert, van legelő, lenne mit enni, lenne értelme a ház körüli munkáknak, de nincs pénz, hisz nincs munkahely. A felszínes világban viszont nincs értelmes munka, hiába van fizetést adó munkahely. Aztán már a hazaköltözés reménye is kihúny benne, mert Mammon lecsapott rá, mint a halászmadár a fuldokló halra. Ez tehát más, mint a vak hal esete. Látja emberünk ugyan, hogy mi a baj, nem vált reklámfüggő, médiafüggő fogyasztóvá (konzumiditótává), mégsem tud segíteni magán.

Mi lehet itt a megoldás? Leginkább az értékrend átalakítása. Ha felfedeztük, hogy mi is ebbe a csoportba tartozunk, keressünk olyan közösségeket, ahol a cím, a rang, az iskolázottság nem számít, csak az emberség és a tényleges tudás. Ahol nem is tudják egymásról az emberek, hogy ki mennyire „sikeres”, mennyire „befutott”, mert ez egyszerűen fel sem merül abban a közegben. Sok ilyen közösség létezik. Az összetartó erő lehet kézművesség, népzene, néptánc, mesemondás, természetjárás, harcművészet, hagyományos életmód, közös ima, vagy bármi más, ami újra összeköthet bennünket őseink szellemével. Aztán az ősök majd segítenek visszajutni olyan lelki mélységbe, ahová a pénz istene már nem érhet el. Ha már nem érezzük fullasztónak a pénztelenség gondolatát, talán megértünk arra, hogy hazaköltözzünk abba a tájba, amely őseinket táplálta és nevelte.

Egyre több ember ismeri fel, hogy a nagyvárosok rövid időn belül lakhatatlanná válhatnak. Ha összeomlik a pénzvilág, ha megszűnik a világméretű kereskedelem és szállítás, akkor bizony a nagyváros nagyon rossz életlehetőségeket kínál majd. Ma egy átlagos háztartás akár fél köbméter, azaz ötszáz liter vizet is elfogyaszt naponta! Képzeljük el, hogy mi lenne egy lakóteleppel, ha csak egy hónapig nem kapna vezetékes vizet. Mivel húznák le a WC-t az emberek? És ha nem lehet lehúzni, hová ürítkezne ez a roppant embertömeg? Ilyen rémképek is hozzájárulnak a falura költözés fontolgatásához.

Azért egyvalamit hadd tanácsoljak minden falura költöző városi honfitársunknak. Ha megvesz egy parasztházat nagy kerttel, esetleg szántóval vagy legelővel, ne essen neki ész nélkül a növényzetnek „rendcsinálás” ürügyén. Ami első ránézésre csak értéktelen bozót, az hosszabb idő tapasztalata alapján kincsesbányává válhat a szemünkben. Akár a különféle lágyszárú gizgazok fiatal levelei, akár a tüskés-tövises csipke, kökény, galagonya, szeder, vagy az elöregedett gyümölcsfák tövéről kihajtó vad alanyok gyümölcsei nagyon értékes vitaminforrásainkká válhatnak a szűkös időkben. Ehhez két dolog kell: alapos növényismeret még a kiköltözés előtt, valamint türelmes megfigyelés a kiköltözés után. És még valami. Ha valahova újonnan költözünk, ott jövevények vagyunk. Még akkor is, ha a nagyszüleink, szüleink ott éltek abban a faluban, ahová megyünk. Sőt, még akkor is, ha a gyerekkorunkat ugyan ott töltöttük, de aztán évekre, évtizedekre kiestünk a falu vérkeringéséből. A jövevénynek nagy tisztelettel kell viseltetnie a helybéliek iránt, hogy ki ne legyen taszítva. A nagyvárosból kiköltözőnek egy ideig nem célszerű beleszólnia a helyi közösség dolgaiba, megfigyelőként viszont szinte kötelező jelen lennie minden közösségi eseményen. Beleszólni pedig ráér akkor, ha ingázóból valódi helyi emberré vált, tehát amikor az élete már nem a városi pénzforrástól, hanem a helyi táj és közösség áldásaitól függ.

Gödöllő-Máriabesnyő, 2008 Ígéret hava, Megjelent a Dobogó c. folyóiratban

Élősködőink, A kergebirka / 4. rész

Ady Endre

A hőkölés népe

Ez a hőkölő harcok népe
S mosti lapulása is rávall,
Hogy az úri kiméletlenség
Rásuhintott szíjostorával.

Mindig ilyen volt: apró khánok
Révén minden igának barma,
Sohse harcolt még harcot végig,
Csak léhán és gyáván kavarta.

Erőt mutattak, erőt látott,
Vertnek született, nem verőnek.
Önerejét feledte mindig,
Sohse szegzett erőt erőnek.

Betyár urai így nevelték,
Nem rúg vissza, csak búsan átkoz
S ki egyszer rugott a magyarba,
Szinte kedvet kap a rugáshoz.

Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,
Fejét, jussát, szívét kobozzák
S ha néhányan nem kiáltoznánk,
Azt se tudná, hogy őt pofozzák.

Csak a Csodák-Ura meglátná
Végre ezt a szánalmas népet,
Adna neki csak egy dárdányi,
Úri, kis kíméletlenséget.

Hogy néhány maradt sereghajtó
Törötten, fogyva azt ne vallja:
Ezért a népért ugyis is mindegy,
Ebsorsot akar, hát - akarja.

Ezért a népért ugyis is mindegy,
Ebsorsot akar, hát - akarja.

Az előző részben a köztigazdás élősködés két példájával foglalkoztam. Mind a madár-bélmétely, mind a szíj-galandféreg arra kényszeríti a fertőzött halat, hogy a vízfelszín közelében lassan úszkálva kínálja fel magát a halevő madaraknak. Nem nehéz társadalmi párhuzamot találni e két élősködőhöz, de az általam felvillantott párhuzamok nem nevezhetők magyar jellegzetességnek, hisz más népek is ugyanebben a cipőben járnak. Van azonban a köztigazdás élősködésnek olyan áldozata is a természetben, akiről rögtön magunkra ismerhetünk: ez pedig a kergebirka.

Egy-egy magyarverés után gúnyosan mondják ránk a Kárpát-medencét szétszaggató területbitorlók, hogy birka nép vagyunk. De nem csak ők mondják, mondjuk ezt mi magunk is, amikor érezzük, hogy nem lenne szabad tovább tűrnünk a megaláztatást. Mégis tűrjük. Nem keresztényi szelídségből vagy bölcs megbocsátásból, hisz iszonyú indulatokat kavar legtöbbünkben, amikor meggyalázzák nemzeti jelképeinket, vagy megverik véreinket. Ha felbőszít bennünket a megaláztatás, miért nem teszünk ellene? Azért nem rúgnánk vissza, mert betyár uraink (manapság főleg a tömeg-félretájékoztató eszközöket bitorlók, régen pedig a Vatikánt és a Habsburgokat kiszolgálók) így neveltek bennünket? Minden bizonnyal így van, hisz már legalább ezer éve irtja a hatalom közülünk az igaz hazafiakat, miközben példaképként állítja elénk a szolgalelkűeket, kitünteti az idegenszívűeket, és tenyészti a valódi idegeneket. Ezt a folyamatot érzésem szerint minden gondolkodó magyar ember látta és látja, mégse tudtuk eddig megállítani. Miért? Mert van a történetnek olyan szereplője is, aki még a felvilágosultabb hazafiak előtt is láthatatlan marad. Hogy megértsük a csendes háttérszereplő működését, nézzük meg a kergeféreg fejlődésmenetét a természetben.

A köztigazdás élősködők lényege, hogy az egymást követő fejlődési alakjaik más és más állatfajokban tudnak csak fejlődni. A főgazda szerencsésnek mondható, mert nem pusztul bele, hogy élősködőt hordoz a testében. A köztigazdákban viszont az élősködő végzetes szerepet játszik. Ilyen köztigazdás élősködő a kergeféreg is. A kergeféreg kifejlett alakja a ragadozók (kutya, farkas) beleiben él. A ragadozónak a kelleténél többet kell ennie, hogy a bélférget is etesse, de egyébként élhet és virulhat. Ürülékével viszont hosszú időn át szórja a féreg petéit. Ha ezt a petét legelés közben lenyeli a birka, a belében kikel a féreg lárvája, de nem marad a bélben, hanem az erekbe fúródik, és addig viteti magát a vérrel, amíg el nem jut az agyba. Ott megállapodik, és folyton növő hólyaggá alakul. A hólyag belsejében számtalan féregkezdemény fejlődik. Ezek csak akkor tudnak majd továbbfejlődni, ha újra a kutya vagy a farkas belébe kerülnek. A hólyag károsítja a birka agyát, aminek leglátványosabb következménye, hogy a birka egy idő után már nem tud parancsolni a lábainak. Ha támadnak a farkasok vagy a kóbor kutyák, az egészséges birkák zárt alakzatba tömörülve védekeznek, vagy elszaladnak. A kergebirka mindkettőre képtelen, így ő lesz az áldozat. A ragadozók elfogyasztják a leölt kergebirka agyát, így megfertőzik, vagy ha már korábban is férgesek voltak, akkor visszafertőzik magukat. A féreg tehát megváltoztatta a birka viselkedését annak érdekében, hogy visszajuthasson a farkas vagy a kutya belébe, miközben szaporodott, sokasodott. A főgazdánál legfeljebb emésztési-tápanyaghasznosulási zavarokat okozott, a köztigazdának viszont a halálát okozta azáltal, hogy megfosztotta az önvédelem legalapvetőbb eszközétől is.

Nézzük meg a világtörténelmet irányító eszméket, és keressünk párhuzamot!

Az Ószövetség szerint Jehova kiválasztott magának egy népet, adott nekik egy feladatot (a Világbirodalom megteremtését), valamint törvényeket útravalóul. Ezeket meg lehet szegni, egy kivételével: ez pedig a feltétlen engedelmesség törvénye. Mózes könyveiben rengeteg olyan történetet találunk, ahol a főszereplő a házigazda tönkretétele árán, azaz élősködéssel gazdagodik meg. Élősködőt és gazdaszervezetet tehát találunk a történetekben, köztigazdát azonban nem. Az ószövetségi alapú judaizmus tehát nem tekinthető köztigazdás élősködő eszmének. A köztigazdás élősködés sokkal újabb keletű, összetettebb viselkedésminta, mint az egyszerű élősködés. Ezt azonban csak az Újszövetség ismeretében érthetjük meg.

Ahhoz, hogy egy élősködő eszme köztigazdássá váljon, terjesztőre is szüksége van. Erre a feladatra a rabló-kereskedő birodalmak kínálkoztak. A rabló államokat ez az eszme nem csak kihasználja, de segíti is őket zsákmányhoz jutni azáltal, hogy a leendő áldozatot teljesen összezavarja, védekezésre képtelenné teszi. A köztigazdássá vált judaizmus a zsidókereszténység. A főgazdában az Ószövetség programja működik, az Újszövetség csak csendes háttér. A köztigazdában fordított a helyzet. A rabló államok az Ószövetségre hivatkozva irtották ki számtalan természeti nép vallását és műveltségét (bálványimádók, tehát törlendők az Élet Könyvéből), de számtalan természetes élőhelyet is (árterek felszámolása, mocsarak lecsapolása, erdők kiirtása). A legyőzöttek pedig gyakorolhatták a megbocsátás újszövetségi erényét, sőt, vérükkel (és aranyukkal) lemosták a rablók és gyilkosok vétkeinek terhét is.

A férges farkasok szerepét játszotta a történelemben a Német-Római Birodalom (amit tőlünk nyugatra „Szent Római Birodalom”-nak neveznek), valamint az összes gyarmatosító „keresztény” állam, legyen az spanyol, portugál, brit, francia, holland vagy épp belga. Az Amerikai Egyesült Államok ma ugyanazt teszi, mint nyugat-európai elődei, csak épp nem hittérítőket küld szerteszét a világba, hanem a filmjeit. Ezek a filmek épp úgy lerombolják a gyarmati sorba taszított népek ösztönös önvédelmét, ahogy a saul-páli kereszténység is tette velünk, vagy ahogy a kergeféreg teszi ezt a birkával.

A fertőzött nyáj szerepét játszották a történelemben a kelták, a szittya-turáni népek, az indiánok, az ausztrál bennszülöttek, és ki tudja még hányféle nép. Azok a népek tartoznak ide, akik magukra hagyva gazdagodnak, megtérítve, modernizálva, globalizálva viszont sorvadnak. Épp fordítva, mint a „rómaiak”. Hogy miért? Mert a „birkanépek” a saját munkájukból (legelésből) élnek, a „farkasnépek” viszont gyarmatosításból (ragadozásból). Hogy lehet akkor, hogy ma már sokkal többen vannak a gyarmatosítók leszármazottai, mint mi? Ragadozóból elméletileg nem lehet több, mint zsákmányállatból! Pedig van ilyen a gyakorlatban, még ha nem is örökérvényűen. Hogy lehet a lakott területeken sokkal több kutya, mint amennyi vadászattal fenn tudná tartani magát? Úgy, hogy a mai kutyák nem egeret, cserebogarat vagy kergebirkát esznek, hanem kutyatápot. Így aztán természetellenes mértékben felszaporodhatnak, nem korlátozza többé őket a zsákmányállatok mennyisége. Hacsak el nem fogy a kutyatáp… A gyarmattartó népek nem szaporodhattak volna fel ilyen mértékben, ha át nem térnek más népek kirablásáról a Föld mélyének kirablására. A római utódállamok tápja a kőszén, a kőolaj és a földgáz.

A helyzetünk nehezebbnek tűnik, mint valaha: a ragadozók többen vannak, mint mi, ráadásul még kergeféreg-petékkel (újabb és újabb idegen vallási irányzatokkal, hazug pályázati rendszerekkel, életellenes fogyasztói szokásokkal, megtévesztő törvényekkel, csapdába ejtő hitelekkel) is folyamatosan szennyezik az amúgy is összezsugorodott legelőinket (gazdaságunkat, műveltségünket). Kiút azonban minden helyzetből van.

A ragadozó könnyedén ráléphet a gyógyulás útjára. Eszik valamilyen mérgező, féregűző gyógyfüvet (kegyetlen, gyilkos eszmék ideiglenes rászabadítása a társadalomra), erre az élősködő elereszti a bélfalat és távozik az ürülékkel együtt (hirtelen elveszti az élősködő érdekcsoport a kapcsolati tőkéjét), majd a Nap sugaraitól elpusztul (fény derül a dolgokra...). A folyamatos védekezés a gyarmatosítók részéről nem feltétlenül indokolt, mert idővel az élősködőből valódi segítő válhat, aki terített asztalt varázsol az állandóan éhessé tett gazdája elé.

A növényevő saját erejéből nem tud megszabadulni az elhatalmasodott élősködőtől. Pásztoraink valaha sikeresen kiműtötték a megmentésre érdemes birka agyából a kergeférget. De vigyázzunk! A farkas néha állatorvosnak vagy pásztornak adja ki magát, mint pl. a német megszállók a II. világháborúban. Ha a „műtétre” lett volna idejük, Magyarország valószínűleg csonkán sem szerepelne a mai térképeken. Ki lehet akkor a „Jó Pásztor”, aki megszabadít bennünket a kergeféregtől? Legyen kinek-kinek hite szerint akár a magyar néphagyomány, vagy Boldogasszonyunk, vagy a Magyarok Istene, vagy Jézus Krisztus, vagy maga az Élő Isten. Ami viszont nagyon fontos: szabaduljunk meg az idegen eszméktől, és keresse meg mindenki a számára vállalható, eredetiként megélhető magyar vallást, erkölcsöt és tudást!

Az enyhe fertőzést önerőből is megállíthatja a szervezet: tokot kell képeznie a hólyag körül, olyan keményet és erőset, hogy az ne tudjon növekedni. Ennek az a menete, hogy a védekező rendszer sejtjei felismerik, hogy mi az idegen és mi a saját (ez ma hivatalosan tilos), felismerik, hogy hol van az idegen elem (ezt a hivatalosok azonnal cáfolják), majd a szervezet meszes tokkal befalazza az élősködőt. Az élősködő persze életben marad, csak növekedni nem tud. Ilyen befalazásnak vagy megtorpantásnak tekinthetjük többek között az Aranybullát és a Szent Korona Tant is.

A megelőzést se felejtsük el: a köztigazda ne legeljen olyan helyen, ahol a ragadozó ürülékét, lábnyomát, szőrét megszimatolja. Történelmünk során Róma utódaitól kaptuk a legtöbb fertőzést. Ne kövessük a „római” mintákat! Hihetetlenül gazdag a saját hagyományunk. A nyugatiak meggazdagodtak az árutermelő mezőgazdaságtól, mi tönkremegyünk bele. Térjünk vissza a lehetőségekhez képest az önellátó gazdálkodáshoz, és csak a felesleget vigyük piacra! Minél csekélyebb a nemzetközi pénzforgalom a gazdálkodás valamely területén, annál kevesebb ott kergeféreg-pete. Ezt azért fontos megjegyeznünk, mert maga a pete a birka számára láthatatlan. A nemzetközi pénzforgalom jelei viszont nagyonis látványosak! A legegészségesebb környezetet az adja majd a kergeségből kigyógyult nyájunknak, ha végre visszatérhetünk a valódi önrendelkezéshez. Ha újra önellátóak leszünk, helyi törvényeink lesznek, helyi szertartásokat fogunk tartani, helyi kereskedelmünk lesz, és nem kamatozó helyi pénzt fogunk használni. Ehhez azonban meg kell szólítanunk a Szent Korona többi népét is, hogy ne területbitorlók legyenek, hanem testvéreink, és velük egyetértésben kell összeforrasztanunk a szétdarabolt Hazát. Isten segítsen bennünket ebben!

Gödöllő-Máriabesnyő, 2008 Magvető hava, Megjelent a Dobogó c. folyóiratban

 Őshagyományunk sebezhetősége

„Ha most feltámadna s eljőne közétek,
Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek.”
Arany János: Toldi

Mit jelent az, hogy őshagyomány, és mitől „ős”? Ahogy a személyesen ismert felmenőinket sem illendő ősöknek nevezni, vagy az ismert történelmi korokhoz és személyekhez kötődően keletkezett vallások egyikét sem nevezhetjük ősvallásnak, úgy őshagyománynak is csak az időtlen múltban létrejött szokásainkat és törvényeinket tekinthetjük.

A nyakunkon ülő, tudósnak álcázott szellemi zsoldosok, vagy döntéshozónak álcázott birodalmi helytartók mindent megtesznek, hogy saját őshagyományainkat ne ismerhessük meg, illetve, hogy kedvünk se legyen azokat megismerni. Az őseinket lejáratni szándékozó „tananyagok” azonban annyira ellentmondásosak, átlátszóak és arcátlanok, hogy egyre többen kapunk kedvet a nyomozáshoz, az igazság kiderítéséhez. Mert ha ennyire titkolják előlünk a múltunkat, akkor várhatóan nagyon érdekes dolgokra fogunk bukkanni. Nekiálltunk hát keresni.

Amit találtunk, az minden várakozásunkat felülmúlta: eleven ősnyelvet beszélünk, sokak szerint a „teremtés nyelvét”, és Eurázsiában szinte bárhol kezdjük keresni az őshazánkat, mindenhol meg is találjuk (Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai I-III.; Mesterházy Zsolt: A magyar ókor I-II.; Varga Csaba: A kőkor élő nyelve). Őseink biztos tudással alakították a tájat, a domborzatot, segítették a vizek járását (Tóth József: Épített tájak a Kárpát-medencében; Andrásfalvy Bertalan: A Duna mente népének ártéri gazdálkodása; Molnár Géza: A Tiszánál). Jobban értették a csillagok üzenetét, Ég és Föld, idő és tér kapcsolatát, mint a mai tudomány (Pap Gábor: Mag hó alatt, Hazatalálás; Bakos Attila: A Duna evangéliuma), vitézeink bámulatos képességű harcművészek voltak, hadvezéreink számtalanszor térdre kényszerítették Rómát és Bizáncot (Kálti Márk: Képes Krónika, Mahmúd Terdzsüman: Tárih-i Üngürüsz). Táltosaink beszélték az állatok, növények, szelek és vizek nyelvét. Ha akarták, szélviharral utaztak, ha akarták, vihart idézve rádöntötték a házat az arra rászolgáló emberekre; olvastak az emberek gondolataiban, beavatottként biztos tudással hívták segítségül bajban a szellemvilág lényeit, és még sorolhatnánk (Polner Zoltán: Csillagok tornácán – Táltosok, boszorkányok, hetvenkedők; Máté Imre: Yotengrit I-III.).

A Teremtő üzenetének megértéséhez azonban nem kell táltosnak születnünk, csak hagynunk kell szabadon rajzolni a gyermekeinket, és megdöbbenve láthatjuk a papírra varázsolt ősképeket (Molnár V. József: Örökség). Ha pedig odafigyelünk Végvári Józsefre, megtudhatjuk, hogy a különböző nyelvek birtokos szerkezetei vagy birtokos esetei nagy biztonsággal elárulják, mennyire gyarmatosító, rabló hajlamú az adott nép. Nálunk sokszor annyiféle nyelvtani eset van, mint az indoeurópaiaknál, a birtokos és részes eset mégis egy és ugyanaz. Tehát az anyatejjel szívjuk magunkba a Törvényt, hogy csak részesei vagyunk a Földnek és Isten áldásainak, nem pedig urai és tulajdonosai. A felsorolás még a jéghegy csúcsának sem nevezhető, inkább csak ízelítő, hogy mi mindenre bukkanhatunk, ha betérünk egy magyar szellemiségű könyvesboltba.

Ahhoz azonban, hogy őshagyományunk erkölcsi alapjait megismerjük, még ennyit sem kell fáradoznunk. Elég, ha népmeséink legjavát megismerjük (Almafi; Fehérlófia; Az Égigérő Fa; Fanyűvő, Vasgyúró, Hegyhengergető; Ludas Matyi stb.), már ezekből megtudhatjuk a „parancsolatokat”: oszd meg ennivalódat, ruhádat, hajlékodat a rászorulóval, segíts a bajbajutottakon, ne félj se a túlerőtől se a haláltól, szállj szembe a zsarnoksággal, és végül – miután győztél, és elnyerted a királylány kezét és a fele királyságot – tégy jót még az irigyeiddel, elárulóiddal is. Mennyire más világ ez, mint a nyomorban fogant indoeurópai lélek Jancsijának és Juliskájának élet-halál harca a gyermekhúsra áhítozó felnőttek ellen! (Ugye emlékszünk: azért szöktek világgá, mert a szüleik meg akarták enni őket, és azért lökték be a banyát a kemencébe, mert a banya is az ő húsukkal akarta csillapítani az éhét…) Piroska, Hófehérke, Csipkerózsika, Hamupipőke vagy Holle anyó története ugyanígy nem az erkölcsileg megbukott testvérek, társak felemeléséről szól, hanem kíméletlen kenyérharcról, vagy egyszerűen a „jó” jutalmazásáról és a „rossz” bűnhődéséről. A Csizmás Kandúr pedig egyszerűen a csalás felmagasztalása. Félreértés ne essék: az említett indoeurópai (vagy azzá vált) mesék a történelem során a magyar népmesekincsnek is részei lettek, de idegen jellegüket máig megőrizték! Gondoljunk bele: Romolusz és Rémusz, vagy Káin és Ábel népei ilyen meséken nőttek fel évezredeken keresztül. Önmagukból kiindulva nem is csoda, ha Hunor és Magor népeinek erkölcsrendjét és tudását fenyegetőnek érezték. El se tudták képzelni, hogy valakinek megvan az oka a bosszúra, van hozzá hatalma és tudása is, mégsem él vele.

Ismerjük, hogy milyen módszerekkel irtották ki, vagy sorvasztották el ezt a tudást (Fehér M. Jenő: Középkori magyar inkvizíció). A felkapaszkodó „új világrend” eszköztárában voltak politikai cselszövések, megvesztegetés, „szent háborúk”, besúgóhálózat, inkvizíció, nyilvános, megalázó kivégzések, megfélemlítő kínzások, csonkítások, megbélyegzés, kiátkozás, tömeges áttelepítések, kötelező részvétel a miséken (agymosás egy életen át), idegen eszmék és „szakértők” folyamatos behozatala, tájrombolás, környezetpusztítás, a közösségek szétmorzsolása, a múlt átírása és a jövő megmérgezése. Kis utánajárással azt is megtudhatjuk, hogy a Természettől és a Teremtőtől rettegő, beteg lelkű, torz világképű, természetellenes észjárású, „isteninek” nevezett emberi kinyilatkoztatásokban vakon hívő, saját létalapjukat is felélő érdekcsoportok irányították és pénzelték ezt a több ezer éves irtóhadjáratot. Hadd idézzem újra Mesterházy Zsolt fent említett könyvének címét sokatmondó alcímével együtt: „A magyar ókor – A nagy ókori világháború és a „Róma-szindróma” (avagy az indoeurópai történetírás cáfolata)”.

A nagy ókori világháborúban az Eurázsiát összefüggően belakó ragozó nyelvű ősnép vívta – kezdetben dicsőséges, majd egyre kilátástalanabb – élet-halál harcát a mind népesebbé váló indoeurópai és sémi népekkel. Honnan jöttek ezek a nem ragozó nyelvű tömegek? Hisz akárhol is keresték eddig az indoeurópai vagy sémi régészek saját őshazájukat, mindenhol a ragozó nyelvű ősnép nyomaira bukkantak. Mesterházy Zsolt művének elolvasása után már tudjuk a választ: sehonnan se jöttek, de sokfelé létrejöhettek. Sehonnaivá nyomorított, gyökerét vesztett, erőszakosan összekevert, lényegesen eltérő nyelveket beszélő néptömegek szoktak kialakítani olyan leegyszerűsített, közös nyelvet, amelyből eltűnik minden hangulati árnyalat, eltűnik a nyelvet költőibbé tevő ragozás is, és csak a közvetlen túlélést szolgáló nyelvi elemek maradnak meg. Miután kialakul ez az új keveréknyelv, az egymást követő nemzedékek ajkán színesedni kezd ugyan, de az eredeti nyelvek költői színvonalát évszázadok alatt sem képes utolérni. Ha elolvassuk a Világhálón a „pidgin languages” címszó alatt írottakat (http://en.wikipedia.org/wiki/Pidgin), megdöbbenve tapasztalhatjuk, hogy az angol nyelvészek – miközben részletesen leírják a zagyvanyelvek létrejöttének és fejlődésének törvényszerűségeit saját gyarmataik összekevert néptömegeit elemezve – észre sem veszik, hogy a tulajdon anyanyelvük is ugyanazon jellegzetességeket mutatja. Nem véletlenül.

A mai indoeurópai nyelvek elődei is keveréknyelvekként kezdték új életüket vagy a római időkben, vagy akár sokkal korábban, de az ősműveltség ragozó nyelveihez képest mégis újnak számítanak. Tehát a természeti csapások, a háborúk és a birodalmi politika mindenkori vesztesei, a társadalomról leszakadó vagy lemorzsolódó, gyökérvesztett, hazátlanná vált tömegek kovácsolódtak új nemzetekké úgy a történelem során, hogy végül világgyarmatosítók lettek, és kielégíthetetlen kapzsisággal és gyűlölettel igyekeznek máig kifosztani és összetörni az ősműveltség szigetszerűen megmaradt bölcsőit. Azt a bölcsőt is, amelyből kizuhantak valaha, ezért tudat alatt meggyűlölték. A bölcső hiába fogadta vissza őket később (lásd a mi őseinket, akik szlávot, oláhot, germánt, zsidót, cigányt egyaránt befogadtak tömegesen), az ősnépek iránti gyűlölet mégis megmaradt. Máté Imre Yotengrit I. című könyvében idézi Bendes József táltost: „Valaha a mi fajtánk lakta keresztül Európát, Szibériától a Ligur-tengerig. Aztán a „döglesők” szétrágtak bennünket, maradtunk is, nem is. Nahát, a döglesőknek szállást adtak őseink, aztán ki is verték őket házaikból!” Azt is megtudjuk Bendes Józseftől, hogy nyelvünk a szavarokról maradt ránk, a rómaiak pedig a szavarokról nevezték el Pannónia fővárosát, a mai Szombathelyt Savaria-nak. Nocsak, a rábaközi táltosemlékezet is Mesterházy Zsolt meredeknek tűnő következtetésit igazolja, hogy mindenfelé saját ragozó nyelvű őseink nyomaival találkozunk?

Az indoeurópai és sémi történelem dicsőségesnek nehezen nevezhető kezdetei nagyon hasonlóan bontakoznak ki Varga Csaba könyveiből is (A kőkor élő nyelve, Az angol szókincs magyar szemmel, Ógörög: régies csángó nyelv, stb.), de egy kis szótárazással akár saját magunk is felfedezhetjük a nyelvbe zárt történelem egyes részleteit – valahogy pont fordítva, mint ahogy az iskolában tanítják nekünk. A kapát-kaszát, huszárt-szablyát szláv jövevényszavakként beállító birodalmi tananyag ízzé-porrá törik, ha fellapozzuk Czuczor Gergely és Fogarasi János: A magyar nyelv szótára című művét (CD-ROM, Arcanum Adatbázis Kft). Ezt a szótárt 1862-ben adta ki a Magyar Tudományos Akadémia! Mi történt azóta az Akadémiával, hogy nem nyomtatták ki újra a szótárt? „Fejlődött, felzárkózott”, azaz gerinctelenül behódolt a mindenkori birodalmi elvárásoknak? A szókincsünk javát elidegenítő nyelvészettel megtámogatott történelemoktatásunk olyan, mintha a bárányoknak a farkasok szemszögéből tanítanánk a természet törvényeit. Trójában a görögök a hősök, Karthágóban a rómaiak. Akkor miért nem hősök a hunok Rómában? Mert a báránykákat úgy kell okítani, hogy szégyenkezzenek a szarvaik miatt. Ha ugyanis előfordul nagyritkán, hogy a feldühödött kosok megsebeznek egy-egy farkast, azt bizony a farkasok évezredeken át a bárányok orra alá fogják dörgölni. De hogy ne legyen gyanús a kettős mérce, nem saját maguk hánytorgatják fel a sebeiket, hanem beidomítják a legengedelmesebb bárányokat a farkasok szövegére. Így aztán hitelesebbnek tűnik a ragadozópárti történelemszemlélet a sok jóhiszemű birkának.

Úgy tűnik, olyan korszakot élünk, amikor futótűzként terjed a felismerés, hogy mennyire másról szólt számunkra a történelem, mint ahogy láttatni akarják velünk. Igaz, minden szerző másként közelíti meg azt a folyamatot, ami idáig juttatott bennünket, mégis ugyanazokra a következtetésekre jutnak. Mesterházy Zsolt nagy ókori világháborúról ír, Varga Csabánál a peremkultúrák támadnak az ősműveltség ellen, Pap Gábor tanítása szerint a héj esküdött össze a mag ellen, Harsányi Ildikónál a ragadozó állat-ősű népek rabolják ki következetesen a növényevő állatősöktől származó népeket, a rábaközi táltosok a „dögleső népek” nyakunkra szaporodásának veszélyére figyelmeztetnek („Viseld el a jöttet, a másat, de ne tenyészd!”), Andrásfalvy Bertalan és Molnár Géza a tájjal együttműködő ember és az embert tápláló táj tudatos, központilag irányított szétrombolásának történetét tárja elénk, és még sorolhatnánk hosszan a magyar szemszögből megírt műveket.

Érdekes nézőpontból mutatja be a fenti folyamat mögöttes erőit Sütő Zoltán „Paradigma” című könyvében. Sütő Zoltán szerint az „ókultúrát” hatalmas tudású beavatottak irányították, akik tisztában voltak vele, hogy mit szabad megtennünk és mit nem, mi az ember küldetése a Földön, és mi az Élet értelme. A felsőbb szintű beavatottak ma is tökéletesen átlátják az alsóbb beavatási szinteken lévők vágyait, terveit, módszereit, így hazugságok vagy félrevezetés nélkül tudnák a tömeget irányítani. Azért csak tudnák, mert a „történelem” kiverte kezükből a pásztorbotot. Hogy történhetett meg ilyesmi? Úgy, hogy körülbelül háromezer évvel ezelőtt megjelent egy mindenre elszánt, elvetemült érdekcsoport, akik nemet mondtak az ókultúra beavatási hierarchiájára (szent rendjére), majd saját magukat minden különösebb indoklás nélkül „az egyetlen igaz Isten” kiválasztottjának kikiáltva megkezdték a beavatottak elleni, hihetetlenül következetes történelmi irtóhadjáratukat. Ők maguk (akiket Ábrahám, Izsák, Jákob, József és Mózes jelképez) nem érték ugyan el a legfelső beavatottak tudásszintjét, viszont a „sudra” tömegekhez képest ők maguk is beavatottak voltak. A „sudra” nem tudatlan, hanem korlátolt embert jelent. Korlátolt rálátású és felelősségű. Ahogy Hamvas Béla fogalmazta meg „Az archaikus közösség” című írásában: „a szolgaság, a sudra, ahogy a hindu hagyomány mondja, csak a munka mestere, semmi egyéb”. Tehát a sudra akár világhírű atomtudós vagy genetikus is lehet, hisz a mai tudósok többsége is csak az adott szakterület mestere, szemléletében semmi több. Mózes szellemi utódai – a mai tömegfélretájékoztató ipar varázslóihoz hasonlóan – bármire rá tudták venni a saját kis körén túl nem látó tömeget. Még arra is, hogy a tömeg kiirtsa a rálátásban, bölcsességben felette álló beavatottakat, majd a saját soraiból juttasson a beavatottak helyére – teljesen érdemtelenül – szerencsésnek hitt sudrákat.

Miután a régi beavatott (tehát az élet lényegét átlátó) vezetők helyére sudrákból lett új urak kerültek (akik ellen már tényleg jogosan lázadnak az elnyomottak), még könnyebb lett a tömegeket saját érdekeik ellen is mozgósítani. Ábrahám és Mózes szellemi örökösei pedig nyugodtan tologathatták és tologathatják a nagy játéktáblán a sudra császárokat, királyokat, miniszterelnököket és tömegeket anélkül, hogy bárki érdemben leleplezhetné őket. Ahogy Sütő Zoltán könyvéből kihámoztam, nem azért lehetetlen leleplezni a háttérben működő érdekcsoportokat a sudra tömegek előtt, vagy sudra szintről megdönteni az uralmukat, mert olyan mesterien rejtőzködnek (habár valamelyest tényleg rejtőzködnek), hanem azért, mert a sudra akkor sem fogná fel vagy hinné el a háttérhatalom történelmi céljait, ha iskolában tanítanák neki. Egyébként tanítják is, mégse veszi észre. Csak a Bibliát kellene magyar szemmel elolvasni és értelmezni ahhoz, hogy lássuk, mi miért történt az elmúlt háromezer évben, Ábrahám egyiptomi üzleti kalandjától Trianonon át a teljes nemzeti vagyonunk és Szent Koronánk jelenlegi elzálogosítási kísérletéig.

A Biblia, különösen Mózes könyvei a legfontosabb bizonyítékok lennének az emberiség nagy történelmi perében, ha nem jóhiszemű és jól képzett sudrák, vagy még jobban képzett mózesi beavatottak ülnének a nemzetközi jogszolgáltató gépezet (amit álságos módon igazságszolgáltatásnak hívnak) minden fontos csomópontjában. A beavatottak – a kiművelt sudrákkal ellentétben – nem csak ahhoz értenek, hogy paragrafusokkal és érdekekkel egyeztessenek valós helyzeteket, hanem ahhoz is, hogy döntéseikkel miként tudják az életet a kívánt irányba terelni. A jóhiszemű, jól képzett sudra vezetők azonban hiába fordítanak egyre nagyobb összegeket például a szegénység felszámolására, a szegénység ettől csak még nagyobb lesz. A mózesi mintát követő beavatottaknak pedig az eddigi tapasztalatok alapján egyáltalán nem célja a nyomor felszámolása. Hogy miért sül el mindig a visszájára a sudra vezetők és tudósok összes nagy kezdeményezése és újítása? Amiért a Mézga Család is mindig pórul jár a Köbükitől kapott műszaki csodákkal. A sudra, ha elég okos, képes lehet megtervezni, kivitelezni és használni mindenféle bonyolult ketyerét az atomerőműtől a géntechnikával módosított élőlényekig, csak épp a lényegre nem képes: azt eldönteni, hogy a Teremtés Rendjében milyen emberi újításnak van létjogosultsága és milyennek nincs. „Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli. De hogyha elfecsérli, s rontja majd a főztet…” figyelmezteti Lucifer az Urat Madách művében.

Ezek után csak egy nyomasztó kérdésem marad: ha ekkora tudás, bölcsesség és erő birtokában voltak beavatott őseink, akkor mégis hogy szoríthatták ki őket az élet szinte minden területéről a testileg, lelkileg és szellemileg egyaránt súlyosan beteg, egymást is gyűlölő érdekcsoportok? És ez az „egyetlen” kérdés újabb kérdéseket szül: Mi hiányzott az őshagyományunkból? Talán az alattomos, becstelen módszerek elhárításának a képessége? Vagy a megfelelő szervezőképesség? Vagy netán nem hiány, hanem többlet okozta a bajt? Talán olyan „parancsolatok” is voltak az őshagyományban, amelyek túlzottan is megkötötték őseink kezét, akik így még a végveszély biztos tudatában sem csaphattak le kellő eréllyel a jövőt megmérgező erkölcsi fekélyre? Most, amikor újjáéledni látszik az őshagyomány, mit változtassunk rajta annak érdekében, hogy ne mindig a rosszabb, önzőbb, természetellenesebb érdekcsoport kerüljön hatalomra? Ha valamilyen erkölcsi sarokpontot megváltoztatunk a cél érdekében, vajon belátjuk-e a következményeit? Milyen változtatás mellett érezhetjük még őseink szellemi örököseinek magunkat? Milyen viselkedést várhat el tőlünk a Teremtés Rendje?

Nem tudok most minden kérdésre válaszolni, és talán nem is nekem kell konyhakész válaszokkal előrukkolnom. Mindenkinek meg kell találnia a saját válaszait ezekre a kérdésekre, és meg kell tanulnunk jól kérdezni. Ha pedig újra lesznek közösségeink (olyan embercsoportok, akik közösen vetnek és aratnak, egymásért élnek és halnak), maguknak a közösségeknek létfontosságú lesz kidolgozni azokat a testi-lelki-szellemi önvédelmi fogásokat, amelyekkel távol tarthatják maguktól a bomlasztó eszméket és hordozóikat. De érzésem szerint az őshagyományunk kisközösségi szinten nem is mondott csődöt soha, így ezen a szinten nem hinném, hogy szükség lenne szándékos újításokra. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni Török Tibor: „Erkölcs és vallás, mint evolúciós alkalmazkodás” című tanulmányát.

Társadalmi-birodalmi szinten viszont már más a helyzet. Tapasztalatom szerint nagyobb közösségek esetében (ahol már nem ismer mindenki mindenkit) korunkban nem azokból lesz vezető, akiknek nagyobb a rálátásuk az Élet Rendjére, hanem akik jó szervezők. Talán épp ez volt őshagyományunk legsebezhetőbb pontja: minél magasabb beavatási szintre jut valaki, annál inkább leveszi róla az Élet a gyakorlati szervezési munkák terhét. Így aztán a kiirtásukra törő háttérerők – kihasználva a kínálkozó történelmi helyzetet, például a bibliai József a zsidóbarát fáraó uralkodását – könnyedén elszigetelhették a fő beavatottakat az alattuk lévő beavatási szint, a védelem képviselőitől, és hirtelen József rokonsága került minden fontos hivatalba. Ennek az eredményét láthatjuk korunkban is. Ilyen helyzetben viszont a legfelső beavatottaknak kéz nélkül kellene fogniuk, és láb nélkül kellene járniuk, sőt, ha a mai tömegtájékoztatás („világmédia”) Mózes iránti elkötelezettségét nézzük, akkor még szólniuk is száj nélkül kellene.

Tanulnunk kell a történelmi leckékből. Akármi is volt őseink világának legsebezhetőbb pontja, egy biztos: ellenségeink fő erőssége a jó szervezőképesség és a gátlástalanság ötvözete volt. Ki kell nevelnünk saját sorainkból azokat a harcosokat, akik értelmesek, becsületesek, bátrak, önzetlenek, mégis kifejezetten jó szervezők. Hogy kik lesznek ezek? Ezt rövidesen meglátjuk. Akik az összeroskadó gazdaság, a tudatos eladósítás, a nemzeti vagyon kiárusítása, az idegen érdekek gátlástalan nyomulása ellenére is képesek tisztességes (tehát magyar lelkiismeretünknek megfelelő, és megélhetést is biztosító) munkához juttatni honfitársainkat, akik az olcsó külföldi tömegtermékek özönében is képesek piacot szervezni a magyar termékeknek, akik a médiaellenszél (mit szél – szélvihar) tombolása ellenére is képesek hatalmas tömegeket megszólítani, azok megérdemlik a bizalmunkat és a támogatásunkat. Ha szervező harcosaink és a munkával, hittel őket segítő nemzet kiállja a próbát, akkor újra valódi beavatottak vezethetik a Kárpát Hazát, és visszatérhet régi tisztességes, közösségi, teremtő életéhez Boldogasszonyunk Népe. Ha feltámasztjuk Toldi Miklóst, Nagy Lajost is ad hozzá az Ég, ha felélesztjük Kinizsi Pált, akkor visszakerülhet Hunyadi Mátyás fejére a Szent Korona. Isten úgy segéljen bennünket!

Kelt Máriabesnyőn, 2009. Fergeteg havának huszonnegyedik napján

Államosítás az ókori Egyiptomban, avagy miért kell megoldanunk a lakossági ellenőrzésű gabonatárolást

Szenes kalászok énekelnek
Gonosz, csúfos éneket:
„Korgó gyomrú magyar paraszt,
Hát mi vagyok én neked?”
Ady Endre: A grófi szérűn

Nem volt az olyan rég, amikor a búzát még életnek hívtuk, amikor még Krisztus képét láttuk minden búzaszemen. A pénzemberekből lett grófok szérűjén azonban elégett valami olyan is, ami a szemnek láthatatlan: a gabona tisztelete, az élet tisztelete. A közelmúltban olvastam egy mezőgazdasági szaklapban, hogy túl kellene már lépnünk azon a régimódi szemléleten, hogy a gabona étkezésre, a tűzifa pedig fűtésre való. Egyik is, másik is növényi biomassza, amit állítólag arra kell használnunk, amire éppen kifizetődőbb. Márpedig idén, 2009-ben a gabona ára a tűzifa ára alá kúszott... Vannak, akik ilyenkor úgy gondolják, hogy ideje beszerezniük olyan kazánt, amiben a gabona jó hatásfokkal égethető, és vannak, akik szerint nem érdemes ennyi gabonát termelnünk és tárolnunk. Szerintem viszont – és ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül – a gabonaégetés épp olyan gyalázatos erkölcsi szétesés, mint az emberevés, egyébként pedig soha nem volt még olyan fontos a gabonatermelés és -tárolás, mint a most következő időkben. Hogy miért? Mert a természetben a szokatlanul nagy bőséget szűkség, ínség szokta követni. És ha nem gondoskodunk magunkról most, a bőség idején, majd gondoskodnak a birodalmi válságkezelő szakemberek, de annak súlyosabb ára lehet, mint gondolnánk.

Ugorjunk vissza lélekben néhány évezredet. Az egyiptomi Józsefet (Mózes első könyve) a gondoskodás, a bölcs előrelátás, a testvéri szeretet, a megbocsátás és a nagylelkűség jelképének szokás tekinteni. Nézőpont kérdése. A leszármazottai, szellemi örökösei részéről természetes ez az értékelés. Mi magyarok azonban jobban tesszük, ha az egyiptomiak szemszögéből is megvizsgáljuk az eseményeket, és párhuzamba állítjuk saját történelmünk idevágó részeivel.

És monda a Faraó Józsefnek: Én vagyok a Faraó, de te nálad nélkül senki se kezét, se lábát fel ne emelhesse egész Égyiptom földén. És nevezé a Faraó József nevét Czafenát-Pahneákhnak, és adá néki feleségűl Aszenáthot, Potiferának On papjának leányát. És kiméne József Égyiptom földére. József pedig harmincz esztendős vala, mikor a Faraó előtt, az égyiptomi király előtt álla. Kiméne tehát József a Faraó elől, és bejárá az egész Égyiptom földét. És a föld a hét bő esztendő alatt tele marokkal ontá a termést. És összegyűjté a hét esztendőnek minden eleségét, mely vala Égyiptom földén, és a városokba takarítá az élelmet, minden városba a körülte levő határ élelmét takarítá be. És felhalmozá József a gabonát, mint a tenger fövénye, igen sokat, annyira, hogy megszűntek azt számba venni, mivelhogy száma nem vala. 1 Móz. 41, 44-49.

József tehát, miután bebizonyította, hogy jobb „szakember”, mint egyiptomi kollégái, gazdasági és közigazgatási teljhatalmat kapott a fáraótól. Ez szükséges is volt ahhoz, hogy a rendkívüli gabonabeszolgáltatást és az állami gabonatárolást megszervezhesse. Ebben első ránézésre nincs is semmi rossz, hiszen a központosított tárolás sokkal olcsóbb és hatékonyabb, mint az elaprózott, egyéni tárolás. Csakhogy minden éremnek két oldala van. A központosítással együtt jár a függőség. A függővé tett tömegek önvédelmi lehetőségei pedig – történelmi tapasztalataink alapján – jelképesnek is alig mondhatók.

Elméne azért József és tudtára adá a Faraónak, és monda: Az én atyám és atyámfiai, juhaikkal, barmaikkal és mindenökkel valamijök volt, ide jöttek Kanaán földéről; és most Gósen földén vannak. És vőn ötöt az ő testvérei közűl, és állítá őket a Faraó elé. És monda a Faraó a József testvéreinek: Mi a ti életmódotok? És mondának a Faraónak: Juhpásztorok a te szolgáid, mi is, mint a mi atyáink. És mondának a Faraónak: Azért jöttünk, hogy e földön tartózkodjunk, mert a te szolgáid barmainak nincs legelője, mivelhogy elhatalmazott az éhség Kanaán földén: hadd lakjanak azért most a te szolgáid Gósen földén. És szóla a Faraó Józsefnek, mondván: A te atyád és a te atyád fiai jöttek te hozzád. Égyiptom földe ímé előtted van; e föld legjobb részében telepítsd le a te atyádat és atyádfiait, lakozzanak a Gósen földén: ha pedig tudod, hogy vannak közöttök arra termett emberek, tedd azokat az én barmaim gondviselőivé. 1 Móz. 47, 1-6.

Figyeljünk a részletekre! Nem elég, hogy Egyiptom legjobb földjén telepíthette le József az atyafiságát, még állami hivatalokat is osztogathatott közöttük. Mert aki a fáraó nyájának gondviselője, az már nem egyszerűen juhpásztor, hanem köztisztviselő!
De miért is jöttek ezek az emberek Egyiptomba? Mert a gazdasági válság az ő korábbi „hazájukat” már elnyelte. Az egyiptomiak pedig látszólag minderről nem vesznek tudomást, hisz Egyiptomban még van olcsó áru a bevásárlóközpontokban, a tévésorozatok töretlenül folytatódnak, és nem lőnek az utcán, legfeljebb a nemzeti ünnepeken, és csak az izgágákra, akik ilyenkor nem maradnak rendes fogyasztóként a tévé előtt.

És ellátja vala József az ő atyját és atyjafiait, és az ő atyjának egész házanépét kenyérrel, gyermekeik számához képest. És kenyér nem vala az egész föld kerekségén, mert igen nagy vala az éhség, és elalélt vala Égyiptom földe, és a Kanaán földe az éhség miatt. József pedig mind összeszedé a pénzt, a mi találtatik vala Égyiptomnak és Kanaánnak földén a gabonáért, a melyet azok vesznek vala; és bévivé József a pénzt a Faraó házába. És mikor elfogyott a pénz Égyiptom földéről is, Kanaán földéről is, egész Égyiptom Józsefhez méne, mondván: Adj nékünk kenyeret, miért haljunk meg szemed láttára, azért hogy nincs pénz? És monda József: Hozzátok ide barmaitokat, és adok néktek a ti barmaitokért, ha nincs pénz. És elvivék barmaikat Józsefhez, és ada nékik József kenyeret lovakért, juhokért, ökrökért és szamarakért: és eltartá őket abban az esztendőben kenyérrel az ő barmaik összeségéért. Mikor pedig elmúlék az esztendő, menének hozzá a második esztendőben, és mondanának néki: Nem titkolhatjuk el uramtól, hogy bizony elfogyott a pénz, és a barom-nyájak mind uramnál vannak, a mint látja az én uram semmi sem maradt, csak testünk és földünk. Miért veszszünk el szemed láttára mind magunk, mind földünk? végy meg minket és földünket kenyéren, és mi és a mi földünk szolgái leszünk a Faraónak; csak adj magot, hogy éljünk s ne haljunk meg, és a föld ne pusztuljon el. Megvevé azért József egész Égyiptom földét a Faraó részére, mert az Égyiptombeliek mind eladák az ő földjöket, mivelhogy erőt vett vala rajtok az éhség. És a föld a Faraóé lőn. A népet pedig egyik városból a másikba telepíté Égyiptom egyik határszélétől a másik széléig. 1 Móz. 47, 12-21.

Tehát mi is történt, amikor már Egyiptomot is elérte a gazdasági válság? Először a lakosság teljes pénztartalékát vonta be József, majd államosította a teljes állatállományt. Az állatállomány abban az időben nem csak élelmet jelentett, hanem a közlekedés, az áruszállítás és a földművelés eszközparkját is. Milyen érdekes egybeesés, hogy a válságot megelőzően pont ebben az ágazatban kaptak köztisztviselői állást József testvérei...

Mivel a gazdasági válság folytatódott, a kétségbeesett és kiszolgáltatott egyiptomiak végül a személyes szabadságukról és a földtulajdonukról is lemondtak, József pedig bevezethette a 20%-os átalányadót. A legsúlyosabb csapás azonban nem a rendszeres adó bevezetése volt, hanem az, hogy József gyökértelen tömeggé tette Egyiptom hajdan büszke népét. Miért kellett a népet összevissza költöztetni? Ugyanazért, amiért bennünket is össze-vissza költöztettek a szovjet helytartóság idején. „Tetszettek volna forradalmat csinálni” mondta Antall József, amikor elmaradt a népnyúzók számonkérése 1989 után. Aki nem a szülőföldjén él, az könnyebben hajtja igába a fejét, az nem tud már „forradalmat csinálni”, legfeljebb lázadozni. Mert amíg a szülőföldjén élő embert minden fa, minden sírdomb, minden szál fű arra fogja emlékeztetni, hogy valaha szabad emberként éltek itt az ősei, addig a gyökértelen proletár, aki nem a szülőföldjén él, akire nem köszönnek vissza a nagyszülei ültette fák nap mint nap, egy idő után már el sem tudja képzelni, hogy szabad, önellátó emberként is lehetséges élni.

Csak a papok földét nem vevé meg, mert a papoknak szabott részök vala a Faraótól és abból a szabott részből élnek vala, a mit nékik a Faraó ád vala; annak okáért, nem adák el az ő földjöket. 1 Móz. 47, 22.

Ez a döntés várható volt, hiszen József beházasodott egy rangos papi családba. Szerintem azonban József akkor is megkímélte volna a papok földjét, ha nem lett volna családilag érdekelt ebben. Amit az egyiptomiak életében jelenthetett a papság, azt jelenti a mi életünkben a tömegtájékoztató ipar. Velük muszáj volt Józsefnek alkut kötnie annak érdekében, hogy öntudatára ne ébredhessen a nép. Mert ha a nép ráébredt volna, hogy milyen csapdába csalták, kegyetlenül elszámoltatta volna Józsefet is és a fáraót is. Ugyanis azt a gabonát, amit a szűkös esztendőkben arcátlanul nagy áron osztott József a népnek, azt maga a nép termelte meg. Ha a tömegtájékoztatás azt sulykolja, hogy örüljön a nép, mert kegyes és gondos urai megkímélték nyomorult életét, akkor meghunyászkodik, legfeljebb néha morog. Ha viszont azt hallanák az emberek, hogy a föld azé, aki megműveli, és a mag azé, aki megtermeli, akkor a nép nem hagyná magát kisemmizni.

És monda József a népnek: Ímé megvettelek titeket a mai napon, és a ti földeteket a Faraónak. Ímhol számotokra a mag, vessétek be a földet. És takaráskor adjatok a Faraónak egy ötödrészt; négy rész pedig legyen a tiétek, a mező bevetésére és éléstekre, mind magatoknak, mind házatok népének, és gyermekeiteknek eledelül. És mondának: Életünket megtartottad; hadd találjunk kegyelmet uram szemei előtt, és szolgái leszünk a Faraónak. És törvénynyé tevé azt József mind e mai napig Égyiptom földén, hogy a Faraóé az ötödrész, csak a papok földe, egyedűl az nem volt a Faraóé. Lakozék azért Izráel Égyiptom földében a Gósen földén, és ott megöröködének, s megszaporodának és megsokasodának felette igen. 1 Móz 47, 23-27.

A végkifejlet magáért beszél. Az izraeliták gyors térnyerése azonban a végnek csak a kezdete volt. Mózes második könyvéből kiderül, hogy a következő egyiptomi nemzedék még nagyobb nyomorúságot kellett átéljen annak következtében, hogy kialakult egy kezelhetetlenül nagy létszámú belső ellenség. De ez már egy másik történet. Lényeg az, hogy Egyiptom később nem tudott ellenállni a görög és római jelmezbe öltöztetett züllesztésnek sem, és népe szép lassan beolvadt a nyakára szaporodó, arabul beszélő tömegbe. Ez bizony nemzethalál, és nem éppen a dicsőséges változat.
Nézzük, mit ronthattak el az egyiptomiak, mitől váltak ennyire kiszolgáltatottá és befolyásolhatóvá?

Itt a következtetés irányát megfordítom, azaz most a magyar gazdálkodás történetét vetítem vissza az egyiptomi időkre.
Az első hiba az lehetett, hogy az ártéri gazdálkodásról az egyiptomiak áttértek az öntözéses gazdálkodásra. A kettő között lényeges különbség, hogy amíg az ártéri gazdálkodás csekély, de pontosan tervezett beavatkozással segíti a víz szétterülését és visszahúzódását, addig az öntözéses gazdálkodás erővel viszi a vizet a szomjas földekre. Azon túlmenően, hogy az öntözés szikesíti a talajt, társadalmi kárt is okoz. Míg az árterek elaprózott földmunkáit a helyi közösségek külső segítség nélkül végzik, addig az öntözőcsatorna-hálózat kiépítése „nagyberuházás”, amit vagy az állam végez, vagy valamilyen gazdasági érdekcsoport, külső vállalkozó. Ez máris gazdasági és munkaszervezési függőséget okoz.

A második hiba a természetes élőhelyek elpusztítása volt. Az öntözéses gazdálkodás kevésbé illeszkedik a táj adottságaihoz, mint az ártéri gazdálkodás. Rengeteg műtárgyat (gátakat, zsilipeket, tározókat, utakat, stb.) igényel, amelyeknek bizony útjában állnak az erdőfoltok, lápok, mocsarak, időszakos vízfolyások és egyéb természetes tájalkotók. Márpedig ahogy fogynak a vízi és szárazföldi élőhelyek, úgy fogy a hal- és vadállomány. Ha „vadat s halat” nem ád eleget a táj, akkor szántó- és legelőgazdálkodás vagy élelmiszer-kereskedelem nélkül már nem lehet életben tartani a lakosságot. Tehát a bérből, fizetésből vagy segélyből élőkön kívül megélni csak az tud, akinek földje és állatállománya vagy egyéb nyilvántartásba vehető termelő tulajdona van. Akinek állása vagy tulajdona van, az adóztatható, zsarolható, megfélemlíthető, gazdaságilag tönkretehető, jogilag pedig gúzsba köthető.

A harmadik hiba az árutermelő gazdálkodás általánossá válása és az önellátó gazdálkodás elsorvasztása. Sokak fejében él az a civilizációs hittétel, hogy az árutermelés fejlettebb gazdálkodási mód, mint az önellátás, ráadásul több embert képes táplálékkal és munkával ellátni. Ennek a dogmának szerintem még az ellenkezője sem igaz. Fejlettebb-e a daganatsejt, mint az önkorlátozásra képes, egészséges sejt? Az önellátó gazdálkodásra épülő társadalmakban elképzelhetetlen a tömeges munkanélküliség is és a túlnépesedés is. Ha ugyanis a táj embereltartó-képessége növekszik, akkor több dolgos kézre van szükség, így több gyermek születik; ha viszont csökken a táj termékenysége, akkor azonnal vissza kell fogni az éhes szájak sokasodását. Ennek legegyszerűbb módja, ha kolostorba vagy hadba vonul az, akinek nem jut kapanyél. Az árutermelésre és magántulajdonra alapozott társadalom azonban elodázhatja a „mélyszegénységben élő” rétegek túlnépesedésének és a viszonylagos jólétben élők túlfogyasztásának a gondját, hisz kereskedelemmel, erőforrás-átcsoportosítással, hitelfelvétellel, a természet és a jövő kiárusításával (pl. kereskedelmi célú erdőirtással vagy külszíni fejtéssel) sokáig fenn tudják tartani a gazdaság működőképességének látszatát és a megszokott, de valójában tarthatatlan fogyasztási szokásokat.

Mi a megoldás?

Elsősegélyként mindenhol helyben fel kell mérnünk, hogy mennyi tárolt gabona van ténylegesen magyar tulajdonban, azaz olyan emberek kezében, akik vállalnák a biztonsági tartalékolást a helyi közösség érdekében és a helyi közösség segítségével (pl közös pénzügyi kockázatvállalással, természetbeni segítséggel). Számomra figyelmeztető jel a jelenlegi elképesztően alacsony gabonaár. Hogy hová vezethet, ha az államra, az EU-ra vagy ismeretlenekre bízzuk a gabonatárolást, azt Egyiptom szétzüllésének történetéből már ismerjük. Amikor már eladhatatlanul olcsó a gabona, az arra figyelmeztet, hogy a közeljövőben megfizethetetlenül drága lehet, vagy esetleg egyáltalán nem lesz. Élelemhiány esetén pedig a lakosságot nagyon könnyű annyira sarokba szorítani, hogy lemondjon maradék jogairól is.

A magyar tulajdonú tárolt gabona most fontosabb még a saját malomnál is, mert szükséghelyzetben őröletlen búzából is lehet jó ételeket készíteni, de az üres malommal nem sokra megyünk. Jelenlegi kiskereskedelmi áron (40 Ft/kg) egy felnőtt ember egy évi kenyérgabona-szükséglete 10-15 ezer forintból megvásárolható! Nagy tételnél ennek a feléért is "leköthetnénk" a gabonát azoknál a honfitársainknál, akik az ajánlatunk hiányában kényszerűségből áron alul is eladnák a gabonát a bibliai József szellemi örököseinek. Lekötés, közös tárolás helyett szóba jöhet a háztartási szintű egyéni tárolás is, például leselejtezett, gondosan kiszárított boroshordókban, vagy ha nagyon száraz gabonánk van, akár légmentesen záró műanyag hordókban is, hogy egér, moly vagy zsizsik ne tegye tönkre a készleteinket.

Javaslom, hogy mindenki kezdje el tehetségéhez mérten a felderítést, aztán osszuk meg egymással a tapasztalatokat, a bevált ötleteket és a valóban felmerülő buktatókat. Azért csak a valóban felmerülő buktatókat, mert előszeretettel fojtjuk meg a cselekvési ötleteket fölösleges aggályokkal. Ne a bevásárlóközpontokat rohanjuk meg pánikot keltve, hanem gondos szervezőmunkával előzzük meg, hogy az „égő élet heve” kazánokat fűtsön az élelmiszerválság árnyékában!

Kelt 2009-ben Máriabesnyőn, Kikelet havának 22. napján

 Kit kerget a tatár?, avagy a kötelező testvérgyalázás iskolapéldája

„Most rabló mongol nyilát zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát vállainkra vettünk.”
Kölcsey Ferenc: Himnusz

A tatár szóról legtöbbünknek az 1241-42-es mongol hódítási kísérlet, azaz a „tatárjárás” jut eszébe. A tatárjárás szó pedig kísértetiesen hasonlít a sáskajárásra, azt sugallva, mintha nem is emberi lények törtek volna az országra... Vajon miért nincs németjárás, franciajárás, osztrákjárás, csehjárás, vallonjárás is a szókincsünkben? És a Himnuszban miért pont a mongol kapta meg a „rabló” jelzőt? A nyugat-európai seregek nem raboltak? A németek, osztrákok és más nyugati népek ellen évszázadokon át vívtuk szabadságharcainkat a tatárjárást megelőzően is, azt követően is, és meg sincsenek említve a Himnuszban. A tatárjárás nem egész két évig tartott, és a támadók kudarcával ért véget (lásd Molnár Géza – írói álnevén Petry Csaba – 1997-ben kiadott Fehér ló című történelmi regényét), mégis lépten-nyomon beleütközünk a felemlegetésébe.

Arany Jánosnál az ifjú Toldi Miklós így sóhajt fel, amikor a leventék közé kívánkozik:

„Mentek-é tatárra, mentek-é törökre,
Nekik jó éjszakát mondani örökre?”

Petőfi Sándor János Vitézének Tatárországon kell átvergődnie, mielőtt a törökök markából megmentené a francia király lányát és országát.

„Kutyafejű tatár népek fejedelme
A magyar sereget ekkép idvezelte:
"Hogy mikép mertek ti szembeszállni vélünk?
Tudjátok-e, hogy mi emberhússal élünk?"˙”

(Máté Imre: Yotengrit I. c. könyvében a kutyafejűt félreértésnek nevezi, eredetileg kutyafejő volt a kecsketartó népek gúnyneve.)

Egy közismert felvidéki népdalban, amit baranta edzések végén is el szoktunk énekelni, szintén előjön a tatárok kárhoztatása:
„Tatár, török, s más ellenség minket meg ne rendíthessék”

De utalhatnék éppen a szocializmus egyik jellegzetes viccére is:
„Hányféle dúlás volt Magyarországon? Háromféle: törökdúlás, tatárdúlás és felszabadúlás.”

A példáknak se szeri, se száma, nem is sorolom tovább. Közös vonása mindegyiknek, hogy a tatárt a törökkel együtt emlegetik, más nép neve viszont nem jelenik meg az ellenségek sorában.

Mi lehet ennek a magyarázata?
Kertész Manó: Szokásmondások című könyvében a következőket olvashatjuk:
„Első tekintetre azt hihetné az ember, hogy a 13.századi tatárdúlás emlékét idézzük e szólásmondással: hordjon el a tatár! vagy: ne siess, nem hajt a tatár! Pedig itt is a török idők nyomorúsága szól hozzánk. Nem gondolhatunk a IV. Béla idejéban lett tatárjárásra, mert még ha lehetségesnek tartanók is azt a nem valószínű nyelvi jelenséget, hogy annyi pusztító vihart látott nemzetünk történetének egy tragikus eseménye szólásmondás alakjában hét évszázad után is közszájon forog, gondolkodóba kell esnünk azon, hogy a tatárnak fenyegetésképpen való emlegetése régi írásainkban a 18. század előtt elő nem fordul. (...) Viszont a budai basák leveleinek számos adata bizonyítja, hogy a hódító töröknek legfélelmetesebb katonasága a tatár lovasság volt; ha a szultán és Bécs között súlyosabb természetű nézeteltérés támadt, sokszor fenyegetőztek a budai basák néhány ezer tatárnak az országra bocsátásával. (...) E magyarázat helyessége mellett szól az is, hogy a török nyelvnek is van a magyaréhoz hasonló szólása: a tatár hajt hátul?”

Kertész Manó véleményét nem tudom, nem is akarom megkérdőjelezni, csak kiegészíteni. Mindez ugyanis nem magyarázza az európai népek neveinek kerülését a szitkokban. Pedig a százötven évnyi török uralommal szemben a Habsburgok négy évszázadon át sanyargatták népünket. Nem a muzulmán török szultán romboltatta le az eredeti Fehérvárt keresztény templomaival együtt, hogy megtévesztésül átnevezhessen egy másik várost „Székesfehérvár”-nak, nem ő robbantatta fel a magyarlakta területek várait, nem ő tiltotta ki a Pálos rendet az országból, hanem a „keresztény” Habsburg. És pont itt gyanítom a magyarázatot. A Habsburgok, mint új hódítók, minden aljas pusztításukat rá akarták kenni az előző hódítókra. Ebben készséges segítőjük volt a keresztény Egyház, aki szíves örömest sulykolta bele a népbe, hogy a muzulmánok milyen embertelenek, hátha ezáltal elhalványodik a keresztes hadjáratok iszonyatos szégyenfoltja. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az oszmán had ne kegyetlenkedett volna. De vessünk csak egy pillantást a „törökök” népi hovatartozására! Még az erősen birodalmi szemléletű hivatalos történelemoktatás is szolgáltathat meglepetéseket:

„A helyzetet jól jellemzi Redinger Jakab története. Ez a svájci vallási fanatikus a 17. században élt. Szent küldetésének tartotta a törökök megtérítését, így Magyarországra utazott, ahol 1663-ban az éppen Érsekújvárt ostromló nagyvezírt kereste fel, hogy megmentse a lelkét a pokoltól. Nem tudni miért, de a nagyvezír nem végezte ki a svájcit, hanem több hónapi fogság után szabadon engedte. A fogság unalmas hetei alatt Redinger összeállított egy török szótárt a leggyakoribb szavakkal. Később kiderült, hogy ez a „török szótár” kizárólag szerb szavakat tartalmazott!” (A Kárpát-medence etnikai és demográfiai változása 895 és 1920 között. Érettségi tétel, 2005)

Szóval amit a „török korban” követtek el, azt mind rákente a korabeli tömegtájékoztatás a törökre. Mára csak annyi változott, hogy az egyház sulykoló szerepét átvette a televízió, a rádió és a sajtó. Az „emberiség ellensége” továbbra is az iszlám, csak most nem Róma, hanem Izrael vétkeit kell halványítani a rágalmak sulykolásával.

Nézzünk meg, mit is jelent a „tatár” szó Czuczor Gergely és Fogarasi János 1862-ben megjelent, „A magyar nyelv szótára” című művében (elérhető CD-ROM-on az Arcanum Adatbázis Kft kiadásában):

„TATÁR, fn. és mn. tt. tatár-t, tb. ~ok. Ingadozó jelentésü népnevezet, melyet a keleti és nyugoti történetirók és ethnographok most szűkebb majd tágabb értelemben használnak; amely név illetőleg népség pedig bennünket sokkal közelebb érdekel, mint többnyire vélik, ha tudni fogjuk, hogy e név a régi korban a görög skütha névvel azonos, hogy a sínai annalisok a húnok bírták ázsiai fennsíkságot tatárságnak is hívják, s a sínaiak ma is a mongolokat, mandsukat és rokon népeket általában tatároknak nevezik stb. stb.” „Eredetileg mongol néptörzset jelentvén és e névvel néprajzi tekintetben azonos levén, a mongoloknak hóditásai folytán a XIII. században a tatár név gyűnév lett, melylyel (épen úgy mint a frankok neve Nagy Károly és a frankok uralma után a nyugot-európai népek általános jelölésére szolgált) nemcsak a tulajdonképeni tatárokat vagy mongolokat, hanem a hatalmok alatt állott rokon és hasonló népeket is jelezték. (Csakhogy Európában szójátékból a régiek ,Tartarus’ [= alvilág] szava után őket tartárok-nak vagyis alvilágiaknak, alvilágból jötteknek nevezték el. De Magyarországon tisztán megmaradt a ,tatár’ név). Innen történt, hogy főleg testi alkat tekintetében ugyan különböző, de nyelvre nézve bensőleg rokon három nép: a mongolok, tungúzok és turkok, a tatárok neve alatt értve, azok történetében a tatárok története is bennfoglaltatik. Mai korban a tatár név kettős vonatkozásban használtatik: egyszer a felső ázsiai (altaji) népség- és nyelvtörzs jelölésére, aztán különösen mint egyes meghatározott népségek nevezete. A tatár vagy altai nyelvtörzs, máskép uralaltaji, ugor-tatár (Müllernél is), vagy (északi) turáni a ragozó nyelvekhez számittatik. Őshazájául az Altai hegység tájékán létező fennsikságot gyanitják. E nyelv birodalma, az indógermán által többképen megszakasztva, a japáni tengertől egész Bécsig (értve a magyarokat) és Chistianiáig (értve a finneket, lappokat), és az északi jeges tengertől Tibetig s a kisázsiai tengerpartig terjed.”

Ha valaki eddig nem értette volna, hogy hivatalosaink miért hallgatnak mélyen erről a szótárról, annak valószínűleg most összeállt a kép. A történelem iránt érdeklődő magyar embereket fondorlatosan két táborra osztották még a 19. század végén: a finnugor rokonságot vallókra és a szkíta-hun-avar-magyar folytonosság híveire. Errefel kiderül a szótárból, hogy nincs is ellentmondás a kétféle nézet között. Oda a mesterséges megosztottság, ha ez széles körben ismertté válik!

No de ne érjük be ennyivel! Lapozzunk bele a másik agyonhallgatott műbe, az 1550-es években keletkezett „Tárih-i Üngürüsz”-be, amit Jozef Budenz annakidején zárolt, nehogy a magyarság tudtára jusson annak a tartalma. „Dzsiddija fejedelme segítségül Hunor népéből, akik tatárok voltak, húszezer katonát gyűjtött össze”. Hasonlót olvashatunk „Az 1740. évi Névtelen Magyar Történet”-ben (Mindkét idézet forrása: Terdzsümán, Mahmud: A magyarok története Tarih-i Üngürüsz Madzsar Tarihi. Magvető Kiadó, Budapest, 1982.): „A madzsar nép történelmi könyveiben meg van írva, hogy a madzsar nép a tatár nép-fajták közül eredő népfajt alkot.”

Történelemórán megtanulják gyermekeink, hogy Batu kán hódítási kísérletét csak tévedésből nevezzük tatárjárásnak, valójában mongol betörésről van szó. Megszokhattuk már, hogy történelemkönyveink állításait fenntartással kell kezelnünk, hisz minden korban áthatja valamilyen politikai sugalmazás, esetleg félrevezető szándék. Amit azonban félrevezetésnek szán a hatalom, az gyakran nyomravezetőnkké válik – ha tudunk olvasni a nyomokban. Vegyük elő megint Czuczor és Fogarasi szótárát, és vegyük sorra a honvisszafoglalók neveit Attila és Árpád idejéből! (Az idézetek különböző címszavak alól lettek összeválogatva, így nem a megadott neveknél keresendők.)

Aladár: „a magyar krónikákban Atilla egyik fia a mongolban aldar am. dicsőség”
Árpád: „tekinthető mongol eredetünek, mert e nyelvben arbid igető am. sokasodjál v. sokasodó”
Etele: "Mongol nyelven a Volga folyó neve Edsil ghool. Ez utóbbi am. folyó, az első kétségen kivül azonos edzele igetörzszsel (ds és dz a mongolban ugyanazon betüvel fejeztetik ki, és csak i előtt ds, egyebütt rendesen dz), mely igetörzs az uralkodás fogalmát fejezi ki s tulajdonképen am. uralkodjál v. uralkodó, fejedelem, (,edzen’ ugyan ezt jelenti), tehát Edsil ghool am. fejedelmi folyó, mint legnagyobb folyó Európában. Edsil szó pedig, mint látjuk legeslegközelebb áll a Névtelen jegyző Ecil szavához. Innen az Etele név, vétessék akár a Volga folyótól, akár az edzele igétől, az ,uralkodó’ vagy ,fejedelem’ fogalmát foglalja magában.”
Géza: „Geysa szó (a Névtelen jegyzőnél), és Geyche vagy Geycha (a későbbi krónikákban) megfelel a mongol geikcsi szónak, mely fénylőt, vagy geikszen szónak, mely világosodottat jelent”
Tarcal: „Turzol kún vezértől vette nevezetét, kit Árpád a föld kikémlése végett küldött, és a föntebbi hegyre legelső lovagolt fel. Turcsighol a mongolban csakugyan azt teszi: kémlés végett küldött követ”
Zolta: „Mongol nyelven zoltai v. dzoltai v. Bálinti szerént az ai ikerhang a kiejtésben á-vá olvadván össze, zoltá am. szerencsés”
„Nem szólunk vala ezekről, ha meg nem volnánk győződve, hogy a hún és régi magyar nevek nagy része s némely fennmaradt szók a mongol nyelvből értelmezhetők; mit egy külön értekezés tüzetesen fog tárgyalni.”

Ez több mint kínos a mai szokványos történelemszemléletre nézve. Akkor kik is voltak a „honfoglalók”? Hogy is került a ma magyarnak nevezett nyelv és népesség a Kárpát-medencébe? Móra Ferenc: Hun sírok, hun nem azok című írásában arra a következtetésre jut, hogy a föld népét, aki itt változatlan volt, meghódította három úri rokon: a hun, az avar és a magyar. Mi pedig ezt kiegészíthetjük azzal, hogy a negyedik úri rokon is megkísérelte, csak hiba csúszott a számításába. Hunornak, Atillának, Árpádnak és Batunak ugyanazt a küldetést kellett volna teljesítenie: az íjfeszítő népek újraegyesítését. Érdemes lenne szétnézni mind IV. Béla, mind Batu kán környezetében, kik lehettek a tanácsadóik, hogy mindkét félre nézve balul ütött ki a kísérlet.

A tatárjárás pusztításait minden bizonnyal eltúlozza a mai történetírás. Érdekes belegondolni, hogy miközben Batu egyre fogyó serege üldözi IV. Bélát, a baráti „keresztény” Európa területszerző és elrettentő hadjáratokat indít a Magyar Királyság ellen, amiket a király nélküli ország egytől egyig visszaver. Batu seregeinek elvonulása után pedig hatalmas „nagyberuházások”, várépítések indulnak. Bizonyára nem a kiirtott lakosság kísértetei vitték mindezt végbe… De hogy is tudta volna kiirtani a lakosság harmadát-felét két év alatt a tatár sereg? Különösen a kisközösségekben élő vidéki lakosság felkutatása lenne lehetetlen feladat ennyi idő alatt. Az ilyesfajta népirtás még ma, a légi és műholdas felderítés korában is meghaladta mind a Szovjetunió, mind az Egyesült Államok képességeit Afganisztánban. Pedig több idejük is volt rá, mint Batu kánnak, és a műszaki fölényük is nagyobb volt szegény éhező afgánokhoz képest, mint Batu hajszolt seregének a jómódú és jóltáplált vidéki magyarsághoz képest. A tatárjárás pusztításait valószínűleg nem a tájban (lápokban, erdőkben, ártéri szigeteken) könnyen elrejtőző vidéki lakosság szenvedte meg elsősorban, hanem a városlakók. Nézzük csak, mit ír a városok nemzetiségi összetételéről a hivatalos tudomány egyik képviselője:

„A külföldi utazók arról számoltak be, hogy Magyarországon a városokat (azaz azokat a helységeket, amelyek otthoni városaikhoz hasonlítottak) németek lakják. Ez a sommás vélemény túlzás ugyan, ám annyi igaz belőle, hogy a nagyvárosok lakóinak tekintélyes hányadát e nemzet tagjai alkották.”
„Arra is törekedtek, hogy a zsidó vallás gyakorlói csak püspöki székhelyeken telepedjenek le. A korlátozó intézkedéseket általában nem tartották be, és Nyugat-Európához képest kedvezőbb viszonyok között éltek, élvezték a király védelmét. A pénzügyigazgatás vezető tisztségviselői közülük kerültek ki. Az uralkodók elősegítették, hogy a zsidók városokba települjenek.” (Draskóczy István: Kisebbségek az Árpád-kori Magyarországon. Kisebbségkutatás, 2000, 3. szám)

A városok befolyásos lakossága tehát főként németekből és zsidókból állt. Történelmi tapasztalataink szerint az ő utódaikból kerülnek ki később a Habsburgokhoz, szovjetekhez és az EU-hoz, tehát a mindenkori birodalmi központhoz hű értelmiségiek, köztük sok egyházi méltósággal, miniszterrel, tanárral, történésszel, nyelvésszel, íróval, költővel és újságíróval, tehát a közvélemény alakítóival. Mai történelemszemléletünk az ő nézőpontjukat tükrözi. Gyógyszerként mindenkinek forrón ajánlom Grandpierre K. Endre műveit, például „Őshonos-e a magyar a Kárpát-medencében?” vagy „A magyarok istenének elrablása”.

A címben feltett kérdésre tehát ezt válaszolhatom: az őseit megtagadó, a tájjal való békés együttélés szabályait felrúgó, a városi jövevények életmódját és értékrendjét követő idegenszívű helytartókat, hazaáruló „européer” értelmiségieket és a tudatlanságot választó fogyasztókat kergeti a tatár minden Árpád-sávos zászlóban, minden turulszoborban, minden rovásírásos feliratban, még a „szlovák” címerben is, azaz mindenben, ami ősi és magyar. És kergetni is fogja mindaddig, amíg vissza nem tér a becsület útjára. Tanuljuk meg újra tisztelettel ejteni minden íjfeszítő nép nevét, hogy igaza lehessen Petőfi Sándornak:

„A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!

A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!”

Kelt Máriabesnyőn, 2009. Napisten (nyárelő) havának harmadik napján

Megsegített-e bennünket a Szent Korona 2004 december 5-én?

„Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.”
Ady Endre:Magyar jakobinus dala

2004. december ötödikét sokáig nem fogjuk elfelejteni. Egy délvidéki munkatársnőm azt mondta másnap, hogy úgy érzi magát, mint aki kapott másfélmillió pofont. Akik a Szent Korona segítségét kérték imában, azok úgy érezhették, hogy csalás történt. Népszavazás helyett gépszavazás, vagy ahogy Pap Gábortól hallottam még jóval előtte: a népi demokráciát felváltotta a gépi demokrácia. Lehet, hogy volt gépi csalás is a dologban, ez azonban nem változtat azon, hogy az újraegyesítési kísérlet egyelőre erkölcsileg megbukott a közönyön és az irígységen.

Miért nem segített a Korona abban, hogy több „igen”-ünk legyen? Szerintem azért, mert eleve erkölcstelen volt a kérdés. „Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással - kérelmére - magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. törvény 19. §-a szerinti 'Magyar igazolvánnyal' vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?" Hát erről szavazni kell? Hát nem az az Országgyűlés dolga, hogy a törvényt alkosson a lényeges dolgokról?

Az emberek természetesen nem erre szavaztak. A nép egyszerű gyermekei – én magam is – lefordítottam a nyakatekert mondatot erkölcsileg értelmes kérdésre: Kapjanak-e az elszakított területek magyarjai magyar állampolgárságot, vagy ne? Valójában erre válaszoltunk igent, a 3.60-as kenyér ígéretének, a gulyáskommunizmusnak, a legvidámabb barakknak a Jákobbá nevelt népe pedig erre mondott nemet. Az eredeti kérdés értelmetlen volt, tehát nem is arra válaszoltunk. Meggyőződésem szerint a szellemek világa, benne a Szent Korona nem a szavazócédula szövegét olvassa, hanem a szívünk titkait. Így aztán Ő sem az eredeti értelmetlen kérdésre, hanem erre az egyenes kérdésre válaszolt a maga módján.

Trianonban a Szent Korona testéről levágták a végtagokat az új politikai határok. Mi, hazafiak megkérdeztük a Szent Koronát: visszaszerezzük-e a hajdan legerősebb kar- és lábizmaidat? Azt válaszolta, hogy inkább ne. Megijedtünk. Akik abban reménykedtek, hogy csak a gép csalása mondatja ezt a választ, újabb esélyről beszéltek: próbáljuk meg újra! Újabb népszavazást követelünk, hátha most több hazafi megy el szavazni! Nem lett volna értelme. A kérdést ugyanis úgy illett volna feltennünk: akarod-e, Szent Koronánk, hogy visszaszerezzük az összes kar- és lábizmodat, csontjaidat, inaidat, ereidet, idegeidet, bőrödet, a hajdanvolt teljességet? Ugyanis 1920-ban nem csak magyaroktól vették el a Szent Koronához való tartozás lehetőségét, hanem oláhoktól, tótoktól, rácoktól, horvátoktól, sváboktól, szászoktól, ruszinoktól, vendektől, cigányoktól, zsidóktól, örményektől, lengyelektől, olaszoktól, és még ki tudja, hányféle nép gyermekeitől. Továbbá vizektől, hegyektől, völgyektől, barlangoktól, füvektől, fáktól, bogaraktól, madaraktól, halaktól is. Ha komolyan gondoljuk, hogy a Szent Korona nevében akarjuk újjászervezni az Országot, ha ennek érdekében még segítségért is folyamodunk a Szent Koronához, akkor a Kárpát-medence teljes lakosságának kell felajánlanunk a magyar állampolgárságot, a Kárpát-medencén kívül pedig legalább a magyar anyanyelvűeknek. De nem feltétel nélkül! Esküt kell tennie minden magyar állampolgárnak:

„A' nagy világon e' kivűl
Nincsen számodra hely,
Áldjon vagy verjen sors' keze,
Itt élned, halnod kell.”

Aki erkölcsileg, érzelmileg vállalja ezt az önkéntes röghözkötést, az lehet magyar állampolgár. Ez azonban csak az első lépés. El kell érnünk a lehető leghamarabb, hogy ami a Teremtés rendje szerint – azaz földrajzilag – egybe tartozik, az politikailag, gazdaságilag és erkölcsileg is forrjon újra össze. Ha ennek az lesz az ára, hogy szerb, román és szlovák „szélsőségesek” is lesznek szép számmal a Magyar Országgyűlésben, hát akkor olyan áron. Biztos, hogy rosszul járnánk velük? Miért verik a magyart kint is, bent is? Mert nem a dolgunkat tesszük. Nekünk egybe kellett volna tartanunk a Kárpát Hazát. Nem tettük, hát megvernek bennünket azoknak az utódai, akik valaha ide menekültek, hogy a Szent Korona védelmében élhessenek. Sőt, már azt rebesgetik a tót atyafiak szlovákká globalizálódott utódai, hogy az tulajdonképpen Szvatopluk koronája volt… Bizony, ha gyávák vagyunk, még az emlékeinkből és védőszellemeinkből is kiforgatnak bennünket.
Miért félünk a soknemzetiségű, soknyelvű Kárpát Hazától? Nyolcvannyolc éve egynyelvű csonkaországban élünk. Mire mentünk vele? Még egy emberöltő, és a csonkaország lakosságának a fele gyökértelen, segélyből élő, de igencsak öntudatos, többé-kevésbé magyarul beszélő „romungró”, azaz cigánymagyar lesz, a másik fele pedig az EU-angol és a latin-magyar keverékét beszélő, hitelből élő, önmegtagadó kényszermagyar. Ez nem az a „nagyszerű halál”, amit Vörösmarty elképzelt, hanem szégyenletes leépülés, sorvadás, amitől még az is jobb, ha szerb, szlovák és román nacionalisták tanítanak bennünket a Magyar Országgyűlésben arra, hogy mi a hazaszeretet. Ha újra megtanultuk a leckét, akkor mi taníthatjuk meg őket, hogy rácként, tótként és oláhként szeretetreméltóbbak, emberibbek voltak, mint szerbként, szlovákként és románként. Mint ahogy a cigánynak sem áll jól, ha a „világpolgárok” sugalmazására romává vedlik át. A saját nyelvén mindenki úgy nevezi magát, ahogy akarja, de ahogy mi sem oktatjuk ki a külföldieket, hogy bocsánat, de mi magyarnak hívjuk magunkat, nem ungárnak és vengernek, úgy ők is elfogadhatnák a hagyományos, régi megnevezéseiket. Ha ezek a népnevek szitoknak számítanának a magyar nyelvben, akkor nem viselné őket a legtermészetesebben soktízezer magyar ember (mint például én magam is). Pedig e három népnévből épp a tót az, amelynél nem zárhatjuk ki, hogy gúnynévként keletkezett, engem mégsem zavar. Czuczor és Fogarasi 1862-ben kiadott szótára szerint:

„RÁCZ, fn. tt. rácz-ot, harm. szr. ~cza. Török, és ausztriai birodalomban lakó déli szláv népfaj, kik magukat szerbeknek nevezik. Latinosan: rascius, rascianus. Régibb latin iróinknál, nevezetesen Istvánfynál, latinul: thrax, s némelyek véleménye szerént ebből alakult a ,rácz’ szó.

OLÁH, (1), fn. tt. oláh-t, v. ~ot, tb. ~ok. Római gyarmatoktól, illetőleg ezekkel vegyült népektől származott román nyelvü nép neve, Magyarország keleti oldalán, Erdélyben, és ezzel határos Oláhországban, Moldvában és Bukovinában, saját nyelvükön: rumunyi, rumén. A Wallach (ez ismét Wahle) szó után alakult (Adelung szerént); valamint a rokon nyelvü talián népnek olasz neve wälsch szóból lett. Az oláh név a magyar nyelvben oly divatszerü, mint a deutsch helyett a német, szlovák h. a tót, polyák h. a lengyel, taliano h. az olasz. Nagyszámu helynevek jelzője, s mint olyat zavar nélkül nem lehet „román“ névvel felcserélni épenúgy, mint a „német“, „tót“, „olasz“ helynevek helyett Deutsch, Szláv, Taliano neveket használni.

TÓT, (1), fn. tt. tót-ot, harm. szr. ~ja. Szoros ért, azon szlávfajú s hazánkban lakó népség neve, mely magát saját nyelvén szlovák-nak nevezi, s nyelve kivált a nyugati megyékben legközelebb áll a cseh és morva szójáráshoz. Régibb irásmóddal: tóth, thót. Pozsony, Nyitra, Trencsin, Árva, Turócz, Liptó, Sáros vármegyei tótok. Különféle üzérkedéseik és foglalatosságaiknál fogva: gyolcsos tót, olajos tót, drótos tót, kaszás tót, vajas tót, sajtos tót, kalamászos tót, csipkés tót.

Leginkább az ily vándor tótokra vonatkoznak ama gúnyos, tréfás közmondatok, melyek a nép ajkain forognak. pl. Soha sem láttam rongyos tótnak jó nadrágát. Tüszög, mint a tót bocskora. Járja az országot mint a csipkés tót stb. Szélesb ért. így nevezi a nép a slavoniai, horvátországi, dalmacziai, illiriai szlávokat is, kivált kik némely áruczikkekkel bevándorolják az országot. Zágrábi tót („A Thótok Zágrábban... teszik ülő székeket.“ Liszti László 1653-ban), borsos tót, sáfrányos tót, máskép néhutt: bális vendis. Egyébiránt közösebb szokás szerint a többi szláv népeket különkülön sajátságos neveken hivjuk: orosz, horvát, szerb, lengyel, bosnyák, bunyevácz stb.

Némelyek véleménye szerint a tót nevezet a bizonyítást vagy rámutatást jelentő to to (az az) szótól vette volna eredetét, melyet t. i. a beszélő szlávok ajkairól gyakran hallani. Igy tréfás gúnynyelven a német neve sagterbakter, a felső dunai német hajósoké: hörögetö. Úgy látszik, hogy a czinczár, hiencz népnevek is szókiejtésre vonatkoznak. Valamint egyes személyeket a népies nyelvszokás bizonyos szójárásaikról nevez el: hasonlóan történhetett ez a szlávokkal, s különösen a szlovákokkal.”

Mit veszítenénk azzal, ha nyitnánk a magyarverő területbitorlók felé? Azt a langyos kényelmet, amiben már vakarózni is elfelejtünk, ha élősködők szívják a vérünket. És mit nyernénk? Ébredést. Olyan izzó hazafias légkört, ahonnan a liberális fedőnevet viselő sehonnai, hazaáruló bitangok hanyatt-homlok menekülnének. Nekünk pedig egyetlen esélyünk maradna: összefogva, határozottan és bátran vállalni a magyarságunkat. A dák-román folytonossági elméletre nem fintorogni kell, és „korrekten” felmutatni a finnugor elméletet, mint követendő gyökérmetsző példát, hanem ünnepélyesen örvendezni, hogy akkor semmi baj, unokatestvérek vagyunk, hisz a kárpát-medencei szkíta folytonosságban mi is hiszünk, csak mi nem latinosodtunk el… Legyen nekik hitük szerint, de ugyanezt mi is elvárjuk! Aki őshonosnak tekinti magát a Hazában, az jó hazafi lesz. Akiben megingatjuk az őshonosság érzését, az tudattalanul is a Haza életére tör, hacsak teheti. Kiárusítja, elszennyezi, lezsarolja, meggyalázza. Erre nem adhatunk esélyt senkinek, akár magyar ajkú, akár nem.

A második világháborút követően minden „magyar” kormány igyekezett megnyugtatni a szomszéd népeket, hogy nem, nem, soha nem kérünk vissza semmit. Elhitték? Nem valószínű. Akiben van életösztön, az hogy hihetne el ilyesmit? Azt értük el vele, hogy már az orgazdák és a tolvajok is lenéznek bennünket, hisz a „vezetőink” (valójában a nyakunkra ültetett helytartók) gyávaságból és szolgalelkűségből hazudnak. Szerezzük vissza a becsületünket a szomszédok előtt is, önmagunk előtt is! Merjünk mindent visszakérni, és cserébe mindenünket felajánlani, hogy újra egyesülhessenek a Szent Korona népei, hogy együttes erővel menthessük meg a közös hazát a lepusztulástól, kiszáradástól.

Hogy is gondolom ezt a felajánlást? Népszavazással? Végső esetben akár népszavazással is, csakhogy ne szavazhasson bárki! Szavazati joga csak annak legyen, aki nem csak éhes szájakkal, de dolgos kezekkel is gazdagítja a Hazát. De szívem szerint nem bajlódnék a népszavazással, hisz az nem más, mint a felelősség áthárítása a népre. A nép véleményét ugyanis ismerik a vezetők (és a helytartók) a közvélemény-kutatásokból. A döntést a nép véleményének ismeretében, de akár azzal ellenkezően is a vezetőknek kell meghozni, ha a vezetők meggyőződése szerint a nép téved. A vezető pedig a döntés következményeiért életével és vagyonával vállalja a felelősséget! Az legyen az új Haza vezetője ezekben a vihar előtti időkben, aki sorsközösséget tud és akar vállalni a Szent Korona népeivel, a Kárpát Haza teljességével!

Gödöllő-Máriabesnyő, 2008 Enyészet hava, Megjelent a Dobogó c. folyóiratban