Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

P2017Jun23

2012. Szeptember 26., Szerda 17:46

Klodvig és a keresztvíz

Írta:  Toth Gyula
Értékelés:
(6 szavazat)
Talán még emlékszünk rá, hogy a „Hosszú hajú Merovingok” c. fejezetet egy Tours-i Gergely krónikájából vett idézettel kezdtük. Ez az idézet Klodvig megkereszteléséről szólt. Gergely szavainak felidézése akkor a „sigamber” szó emlegetése miatt volt fontos számunkra, most azonban egy másik szempontból is érdekessé vált. Néhány nappal ezelőtt a honlapomon egy rendkívül elgondolkodtató hozzászólás született. Ennek az volt a lényege, hogy a meroving Klodvig és a karoling Nagy Károly között talán épp Klodvig megkeresztelésének aktusa teremtette meg a kapcsolatot. A hozzászóló azzal a feltételezéssel élt, hogy Klodvig a keresztség során a Carolus nevet kaphatta s így ez lenne az összekötő kapocs köztük.

 Tudjuk jól, hogy a keresztség során a régi bűnös természetű ember a vízbe alászállva szimbolikusan a halálba merül, míg a vízből kiemelkedve mintegy feltámad a halálból, vagyis új, krisztusi életre kel. Ezt Pál apostol rómaiakhoz írt levele a következőképp mondja el:

„Eltemettettünk azért ő vele együtt a keresztség által a halálba: hogy miképen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképen mi is új életben járjunk.” (Róma 6:4)

A korai keresztények azzal próbálták kifejezésre juttatni, hogy a keresztség során teljesen új emberré lettek, hogy elhagyva addig viselt pogány nevüket egy új nevet vettek fel. Erre talán István királyunk megkeresztelése adja a legjellemzőbb példát. István eredeti neve Vajk volt, s az István nevet csak jóval később, a megkeresztelkedése során kapta.

A hozzászólás elolvasása után az első gondolatom az volt, hogy Klodvignak semmi szüksége nem volt arra, hogy a Károly (Carolus) nevet a keresztség során vegye fel, hiszen ő már jóval a megkeresztelkedése előtt is Károly volt. Ha tudjuk, hogy ez a „Károly” név valójában azonos a magyar uralkodók által használt „király” titulussal, akkor ezt könnyen beláthatjuk. A hozzászóló felvetése azonban ettől függetlenül is figyelemreméltó! Tudjuk ugyanis, hogy az egyes koraközépkori népek megsokszorozásakor éppen azok különböző elnevezéseit vették alapul, azokkal éltek vissza és azokat felhasználva gyártottak több, egymással látszólag kapcsolatban nem lévő népet. Ezeket pedig szépen libasorba rendezték és egyiket a másik után fűzték fel az időszalagra. Így jött létre a magyarok egyik melléknevéből a pannóniai avar korszak, így jött létre az onogur-bolgár birodalom, a kutrigur nép, a gepidák, és a sort a hosszasan lehetne folytatni. Ha tehát abban a korszakban valamely népnek több egymással ekvivalens elnevezése is létezett, akkor egészen biztosak lehetünk benne, hogy azok szépen egymás után elrendezve, különálló népekként rögzültek az időszalagon.

Ezen a helyen - egy kis kitérőt téve - mindenképp meg kell említenem Szőcs István „Szent vagy szörnyeteg?” c. írását, amelyben Horvát István 1825-ben Pesten kiadott „Rajzolatok - A’ magyar nemzet legrégiebb történetiből” című könyvére reflektált. Szőcs így írt Horvátról:

„Elképesztő, hogy a legkülönbözőbb nyelvészeti és történészi, tudományos igényű munkákban olyan nevetséges állításokat tulajdonítanak Horvátnak amilyenek az ő műveiben soha meg nem jelentek (...) mit is mondott; mi a tanítása lényege? Az, hogy az ókor és a középkor közt nincs szakadék, történelmi folytonossághiány. Mindazokat a népeket, akiket az ókorból ismerünk, nem nyelte el a föld, mint ahogy a középkorban megismert népek sem az égből pottyantak. Vagyis, a középkorban továbbéltek az ókor népei. Mindezzel kapcsolatban az alaptétele: nincs, vagyis nem létezett annyi nép, ahány népnevet ismerünk...”

Horvát István egy nagy jelentőségű, ám csak nagyon kevesek által megértett kutatója volt történelmünknek, akit a hivatalos történelemhamisítók elsőként igyekeztek lejáratni. Céltáblájává vált az akadémikus körök gúnyolódásának, írásait nevetség tárgyává tették és a vicclapok szintjén kezelték. Vele szemben alkalmazták először azt az aljas módszert, amit azóta is bevetnek mindazokkal szemben, akik az akadémikus dogmák falait döngetik: olyan szavakat adtak a szájába, amelyeket ő sohasem mondott. Ahogy Szőcsnél olvastuk: „olyan nevetséges állításokat tulajdonítanak Horvátnak amilyenek az ő műveiben soha meg nem jelentek”. Persze a Horvát István elleni támadások hevessége teljesen érthetővé válik, ha megnézzük miben állt a mondanivalójának lényege:

„mit is mondott; mi a tanítása lényege? Az, hogy az ókor és a középkor közt nincs szakadék, történelmi folytonossághiány.”

Nocsak! Hát nem pontosan ezt állítjuk mi magunk is az Illig elmélete kapcsán megindult hazai kutatások fényében? ... Horvát István ezt már 1825-ben világosan látta! ... Aztán hogyan is folytatja Szőcs?

„Mindazokat a népeket, akiket az ókorból ismerünk, nem nyelte el a föld, mint ahogy a középkorban megismert népek sem az égből pottyantak. Vagyis, a középkorban továbbéltek az ókor népei.”

Hát nem pontosan ugyanerre a következtetésre jutottunk mi magunk is a „Médek királya” és a „Bárdosok utódai” c. fejezetekben? Nem épp azt az állítást fogalmaztuk meg, hogy például az ókori méd nép emlegetése nemzeti krónikáinkban korántsem anakronizmus, hiszen lengyel testvérnépünk „szarmatizmusa” pontosan a méd eredetükkel magyarázható? De a legdöbbenetesebbek mégis Szőcs következő szavai:

„Mindezzel kapcsolatban az alaptétele: nincs, vagyis nem létezett annyi nép, ahány népnevet ismerünk...”

Horvát István tehát már a XIX. század elején kitűnően rátapintott a középkori történelemhamisítás egyik legérzékenyebb pontjára! Felismerte, hogy a különféle népnevekkel bizony csúnyán átvertek bennünket. Nincs, vagyis nem létezik annyi nép, ahány népnevet számon tartunk! (kiemelés: >Zoli<) A különféle megnevezések alatt sok esetben ugyanazt a nemzetet kell értenünk. Ezek a népnevek azonban a naptárhamisítás következtében időben elszakadtak egymástól, s ezért az utókor a velük azonosított népeket már különbözőnek véli.

Mindezek után nézzünk magunkba! ... Hogyan lehetséges, hogy majd' kétszáz esztendő múltán még mindig nem tudtuk felismerni azokat az alapvető igazságokat, amelyeket Horvát István már a XIX. század elején megfogalmazott? Hogy eltelt két évszázad és mi még mindig nem látunk tovább az orrunknál? Hogy ennyire naivak, ilyen megvezethetők és ilyen becsaphatók vagyunk? Hogy német kutatóknak kellett jönnie, hogy gyanútlan bárgyúságunkból felrázzanak bennünket? Tényleg nincs semmi szégyenérzetünk, hogy a legkitűnőbb és a legáldozatosabb munkát elvégző lelkes kutatóinkat, akik sokszor évszázadokkal megelőzték saját korukat, mi a vicclapok hasábjain gúnyoltuk és gúnyoljuk mindmáig? (Lásd: Bajomi Lázár Endre: Szenzációs felfedezések a magyar őstörténetről. Ludas Matyi, 1972.) Hogy elkallódva, teljes meg nem értettségbe süllyedve és minden elismerést nélkülözve kellett befejezniük pályafutásukat? ... Tényleg nem szégyelljük magunkat, hogy az Akadémia nemzetellenes tevékenységét a mai napig is birka módra tűrjük? ... No, ha eddig nem szégyelltük magunkat, akkor épp ideje, hogy elkezdjen kifejlődni szégyenérzetünk! Mert az isteni kegyelem különösen nagy géniuszokkal áldotta meg nemzetünket. De nincs az a kincs, nincs az az isteni adomány, amit a magyarság ne volna képes felelőtlenül eltékozolni.

De térjünk vissza eredeti gondolatmenetünkhöz! A honlapomra érkezett hozzászólás kapcsán fölmerült bennem, hogy ha a koraközépkori népek különböző elnevezéseivel ilyetén módon éltek vissza, akkor az egyes történelmi személyek neveivel is hasonló lehet a helyzet. Vagyis ha egy adott történelmi szereplőnek több különböző neve is létezett, akkor a hamisítás szele ezekből különböző személyeket tudott gyártani. Ezen a ponton kezd izgalmassá válni Klodvig megkeresztelésének története. Klodvig ugyanis – Géza fiához, Vajkhoz hasonlóan – valóban új nevet kapott a keresztelés aktusa során. De az a név nem a Carolus név volt, mint ahogy azt a honlapom hozzászólója feltételezte, hiszen – mint láttuk – a Carolus név inkább Klodvig királyi titulusával állhatott összefüggésben. Értelemszerűen merül fel a kérdés: Vajon van-e bármi adatunk arra vonatkozóan, hogy mi lehetett Klodvig keresztségben szerzett új neve? Olvassuk el még egyszer figyelmesen Tours-i Gergely krónikájából az idevágó részt:

„Elsőként tehát a király kérte, hogy a püspök keresztelje meg. Odavonul az új Konstantin a keresztelőkúthoz, hogy lemossa a régi lepra betegségét, és hogy a szennyfoltokat, amelyeket oly régóta hordozott, friss vízzel lemossa. Amikor odalépett a kereszteléshez, így szólt hozzá az Isten szentje ékes szájjal: ’Hajtsd meg nyakadat szelíden, Sigamber, és imádd, amit fölégettél, égesd föl, amit imádtál!’ Szent Remigius püspök kiváló tudású és a retorikai tanulmányokban kiváltképpen jártas volt, de a szentségben is annyira kimagaslott, hogy felért Szilveszter erényeivel.” (Tours-i Gergely: Historia francorum)

Ne feledjük: Ha valamit nagyon el akarnak rejteni előlünk, akkor azt odateszik az orrunk elé, mert jól tudják, hogy ott egészen biztosan nem fogjuk keresni! A megoldás ugyanis benne van a fenti sorokban. Tudniillik Gergely fehéren - feketén közli velünk, hogy mi volt Klodvig új neve:

„Odavonul az új Konstantin a keresztelőkúthoz...”

Ez volt az a pont, ahol a homlokomhoz csaptam! Hirtelen megvilágosodott előttem hogyan keletkezett Nagy Konstantin története, megértettem mi adta az indító lökést Konstantin legendájának megszületéséhez! Úgy tűnik ugyanis, hogy Attila idősebbik fia a keresztség során éppen ezt a Konstantin nevet kapta! S mint ahogy Géza fiából, Vajkból István lett, úgy Attila fiából is Konstantin lett a keresztség aktusát követően! Vegyük észre: mi szinte sohasem emlegetjük István királyunkat annak eredeti pogány nevén. Természetesnek vesszük, hogy a keresztségben kapott új nevét használjuk. Vajon nem ugyanilyen természetes lehetett-e a középkor keresztény szerzetesei számára, hogy ennek a dicső királynak a történetét a keresztségben felvett új nevét használva örökítsék meg? Nem inkább az lett volna különös, ha továbbra is eredeti pogány nevét használták volna? De hogy kétségünk se legyen Klodvig és Nagy Konstantin azonosságáról, olvassuk még egyszer mit ír Tours-i Gergely:

„Odavonul az új Konstantin a keresztelőkúthoz, hogy lemossa a régi lepra betegségét, és hogy a szennyfoltokat, amelyeket oly régóta hordozott, friss vízzel lemossa.”

Régi lepra betegsége? ... Friss vízzel lemosni? ... Nem ismerős nekünk valahonnan ez a történet? Vegyük észre, hogy pontosan ugyanezekkel az elemekkel találkoztunk akkor is, amikor Nagy Konstantin megkeresztelésének történetét tanulmányoztuk! Hogy is olvastuk Horst Fuhrmann: "A Konstantini Adományozás - Egy nevezetes hamisítvány jelentősége és hatása" c. cikkében?

„Az egyházüldöző Konstantin császárt († 337) lepra támadta meg – olvassuk a Confessióban; a Capitolium pogány papjaitól azt a tanácsot kapta, hogy fürödjék meg ártatlan gyermekek vérében, az anyák siralma azonban részvétre indította, ezért az anyákat gyermekeikkel együtt hazaküldte. Éjjel álmában Péter és Pál apostol afféle jutalom gyanánt Szilveszter pápához utasítja, aki az üldöztetések elől a Soracte hegyre menekült: ő az, aki segíthet rajta. Konstantin magához hívatja a pápát, aki a keresztség fürdőjében meggyógyítja.”

Olvassuk el, hogyan számol be ugyanezen eseményről Konstantin császár adománylevele, a Donatio Constantini:

„Mivel mikor a lepra súlyos szennye egész testemet megtámadta, és a számos odasereglő orvos kezelésétől nem nyertem egészséget, akkor eljöttek a Capitolium papjai, mondván: medencét kell készítenem a Capitoliumon, megtölteni az ártatlan ifjak vérével, s abban megfürödve tisztulhatok meg a láztól. Ám mikor a pogányok istentelen papjai meg akarták őket ölni és vérükkel a medencét megtölteni, a mi felségünk látva az anyák könnyeit, megrémültem nyomban a gaztettől, és szánván őket megparancsoltuk, hogy kapják vissza fiaikat, kocsikat adtunk és ajándékokkal elláttuk őket, s örvendezve megpihentünk.”

Ekkor az adománylevél szerint Konstantin császár álmában megjelenik Péter és Pál, akik cserébe azért, hogy az ifjakon megkönyörült Szilveszter pápához irányítják, aki ebben az időben az üldöztetések miatt a Seraptis-hegy barlangjaiban bujkált. Konstantin császár Szilveszter pápa tanácsára megkeresztelkedett és a keresztség fürdője által megtisztult a lepra betegségéből:

„Azon a napon, amikor a szent keresztség szertartásában részesültem és testem kigyógyult a lepra szennyétől, beláttam, hogy nincs más isten, mint akit az igen boldog Szilveszter pápa hirdet: az Atya, a Fiú és Szentlélek, hármasság az egységben, egység a hármasságban.”

Vegyük észre: ugyanazok a motívumok ismétlődnek Klodvig megkeresztelésének történetében, mint amelyekkel Nagy Konstantinnál is találkoztunk! Az „új Konstantin” a keresztelőkúthoz járul, hogy a „régi lepra betegségét” friss vízzel lemossa. Ráadásul Tours-i Gergely még ennél is tovább megy! Valami különös okból szükségét érezte annak, hogy a Konstantint megkeresztelő Szilveszter pápához hasonlítsa a Klodvigot megkeresztelő Szent Remigiust:

„Szent Remigius püspök kiváló tudású és a retorikai tanulmányokban kiváltképpen jártas volt, de a szentségben is annyira kimagaslott, hogy felért Szilveszter erényeivel.”

Figyeljük meg tehát: Klodvig keresztsége és Nagy Konstantin megkeresztelése között egy különös áthallás mutatkozik. Hasonló ahhoz az áthalláshoz, amelyet korábban a pápai állam adományozásának története kapcsán fedeztünk fel Nagy Károly és Nagy Konstantin személye között. Akkor arra a következtetésre jutottunk, hogy nem pusztán egy egyszerű történelmi párhuzammal állunk szemben, hanem annál sokkal többről van szó. E két személy valójában azonos volt. Ezt az azonosságot pedig trükkös módon éppen azzal próbálták leplezni, hogy úgy állították be, mintha a Károly-féle adományozás során szándékosan nyúltak volna vissza a Konstantin-féle adományozás motívumaihoz. Így a naiv szemlélőben föl sem merül a gyanú, hogy valójában azonos események történelmi duplikációit szemléli, föl sem tételezi, hogy ugyanazt az eseményt egyszer Konstantinhoz, egyszer pedig Károlyhoz kötve örökítette meg a történetírás.

A hivatalos történelemkutatás természetesen Klodvig és Konstantin megkeresztelése kapcsán is azt mondja, hogy nincs itt semmi különös dolog. Tours-i Gergely egyszerűen visszanyúlt Nagy Konstantin megkeresztelésének történetéhez, és párhuzamba állította a két eseményt. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Felmerül ugyanis a kérdés: Tours-i Gergely vajon felhasználhatta-e Nagy Konstantin megkeresztelésének Donatio Constantini-ben feljegyzett történetét? ... Gondolkodjuk csak! ... Mikor is írta a krónikáját Gergely? Nos, mindenképpen a VI. század során kellett írnia, hiszen tudjuk jól, hogy 539-től 594-ig élt. Menjünk tovább! Mit tudunk Konstantin császár adományleveléről? Azt, hogy hamisítvány! Mégpedig egy olyan hamisítvány, amelynek hamisított voltára már egészen korán, a XV. században fény derült! A Donatio Constantini 1999-es kiadásának előszavában a következőket olvashatjuk:

„A levél hitelességét a XV. századig (tudományos alapokon) nem kérdőjelezték meg, ekkor azonban a humanista Lorenzo Valla (1405-1457) kimutatta, hogy hamisítvány. Noha a levél megírásának helye és időpontja vitatott, a kutatás domináns vonulata a forrás keletkezésének idejét a 750-es évek elejére, helyét a pápai udvarba teszi. A munka – koholt voltából adódóan – nem valós okokat, motivációkat és eseményeket ír le, sokkal inkább tanúsítja a pápaság ideológiai fejlődésének hosszú folyamatát, annak VIII. század közepére kialakult állapotát.”

Vagyis a Donatio Constantini, amelyben többek között Nagy Konstantin megkeresztelésének története is lejegyzésre került, még a hivatalos történelemtudomány szerint is egy olyan hamisítvány, amelyet a 750-es években készítettek a pápai udvarban! Tegyük fel tehát magunknak a nagy kérdést: Amikor Tours-i Gergely az ötszázas években éppen Klodvig megkeresztelésének történetén dolgozott, hogyan nyúlhatott volna vissza Nagy Konstantin megkeresztelésének történetéhez, ha azt a történetet majd csak kétszáz év múlva fogják kitalálni a pápai udvarban? Napnál világosabb, hogy Gergely nem használhatta fel azt a dokumentumot, ami csak kétszáz évvel az ő kora után keletkezett!

Mit jelent mindez? ... Azt, hogy Tours-i Gergely jegyezte fel az eredeti történetet, amikor Klodvig megkereszteléséről beszámolt. Jó kétszáz évvel később a pápai udvarban ezt a történetet vették alapul Nagy Konstantin személyének felépítéséhez! Vagyis az a Nagy Konstantin, akinek a személyét Gergely krónikája nyomán a hétszázas években megalkotják, valójában nem más, mint a meroving Klodvig! Az a Klodvig, akit korábban Attila idősebbik fiával, Aladárral azonosítottunk! Ezen a ponton tehát összeérnek korábbi felismeréseink és a kör bezárul. Attila idősebbik fia, akit Klodvignak hívtak a keresztség során a Konstantin nevet kapta, amely alapul szolgált Nagy Konstantin személyének felépítéséhez.

Itt áll tehát előttünk egy valódi történelmi személy, Attila idősebbik fia, akiből a nyugati történelemhamisítás sok-sok különböző fiktív személyt gyártott. Figyeljük meg a módszert, amelyet e hamisítás során alkalmaztak! Vették Attila fiának különböző szempontok szerinti neveit és azokból látszólag egymástól független történelmi szereplőket építettek fel, kitöltve ezáltal a fiktív évszázadokat. Hogy mi lehetett az ő valódi tulajdonneve, azt egyelőre homály fedi. Egy gondolatkísérlet erejéig tételezzük fel, hogy valóban Klodvignak hívták. Viszont öccséhez, Csabához viszonyítva, már nem elsősorban Klodvig volt, hanem ő volt az idősebb testvér, az „elder”, vagyis Aladár. Látható tehát, hogy ez az Aladár név kifejezetten a testvéréhez való viszony kifejezőjeként értelmeződik! Itt jegyzem meg, hogy Csaba valódi nevét sem ismerjük, hiszen Padányi Viktor óta ismert dolog, hogy Csaba nevének eredeti jelentése UCC-ABA, azaz öccs, egy apának a fiatalabbik fia. Tudjuk azonban, hogy Attilának élt egy Irnik nevű fia is! Erről az Irnikről Lakatos Pál az „Atilla fiai, Csaba és Aladár” c. írásában a következőket mondja:

„Priskosz rhétor hiteles írásából tudjuk, hogy Atilla igen nagy szeretettel csüngött legkisebb fián - ERNÁK -on - (kinek nevét többféleképpen írják: BERNÁK, IRNIK, IRNÁK, IRMAK stb.), azért, mert a táltosok azt jövendölték neki, hogy e fiúban él tovább családja. Belőle hajt további magot majd az Atilla dinasztia. Priskosz úgy írja, hogy ezt ő személyesen hallotta Atilla udvarában. (...) Érdekes itt megállapítani azt, hogy a mai szófejtő szótárak az ÍR, gyököt „ÍR" és „ÉR" jelentéssel azonosítják. IR-NAK, vagy IR-MAK hangtani módosulása ÍR-MAG. (...) talán innen ered az a közmondás is, hogy „írmagja sem maradt". A bölcs Padányival kell egyetértenünk, amikor CSABA nevét, mint becenevet ismeri fel Atilla legkisebb és kedvenc fiánál ÍR-MAG, ÍR-NÁK, ER-NÁK neve kísérőjeként, hiszen az ősi nyelvben „SABA" a „legkisebb fiút" jelenti. Természetes történelmi folyamat az, hogy IRNAK - akit az érthetőség kedvéért most már csak CSABA néven fogunk említeni - nem volt képes a Hun Birodalomban azt a teljhatalmat képviselni és gyakorolni, amivel apja - ATILLA - rendelkezett.”

Vagyis míg Attila idősebbik fia öccséhez képest elder, azaz Aladár volt, addig Attila kisebbik fia bátyjához képest öccs, azaz Csaba, apjához képest pedig írmag, azaz Irnik vagy Ernák volt. Értelemszerűen merül fel a kérdés: Vajon Attila idősebbik fia atyához, Attilához képest mi volt? A választ egy Pap Gáborral folytatott beszélgetés adta meg. A diskurzus során felvetődött, hogy Childerik említésekor talán érdemes lenne arra is kitérni, hogy a nevében található CHILD tökéletes egyezést mutat az angol „child”, azaz „gyermek” jelentésű szóval. Mivel a név végén található RIK értelme „király”, így Childerik nevének jelentése teljesen egyértelmű: gyermek-király. Ebben a névben tehát Attila idősebbik fiának apjához való viszonya jutott kifejezésre! Ő volt ugyanis Attila gyermeke, vagyis ilyen értelemben gyermek-király, azaz Childerik.

Ha azonban a kérdés úgy vetődik fel, hogy Attila idősebbik fia ki volt az egyszerű pórnép számára, akkor a válasz már másképp hangzik: ő király volt, tehát Carolus, azaz Károly! Ha pedig még azt is figyelembe vesszük, hogy ő volt az első olyan nyugati király, aki felvéve a kereszténységet megtette az első nagy lépést a későbbi keresztény Európa kiépülése felé, és tudjuk azt is, hogy a keresztség során a Konstantin nevet kapta, akkor teljesen egyértelművé válik, hogy Nagy Konstantinban is őt kell felismernünk!

Vagyis valaki egyszerre, egy időben lehet a gyermeke számára „apa”, a testvére számára „báty”, a munkahelyén „főnök”, esetleg „beosztott”, a bevásárlóközpontban „vásárló”, az orvosi rendelőben pedig „beteg”. Minden attól függ tehát, hogy mihez viszonyítunk, milyen vonatkoztatási rendszerben gondolkodunk. Klodvig Attilához való viszonyát tekintve Childerik volt. Csabához képest azonban már Aladár, a pórnéphez viszonyítva Károly, a keresztségben szerzett neve szerint pedig Konstantin. De ez a sok név mind-mind ugyanazt a személyt jelöli, ugyanarra a történelmi szereplőre utal.

A „Nagy Konstantin” c. fejezet publikálását követően - amelyben Károly és Konstantin azonosságának tételét fogalmaztam meg – olyan véleményekkel is szembesültem, amelyek szerint Konstantin nem lehetett azonos Károllyal, hiszen e két nagy uralkodó nem csak időben, de térben sem ugyanazon területek fölött uralkodott. Míg Nagy Károlyra egy dicső nyugati uralkodóként szoktunk gondolni, addig Konstantinról köztudott, hogy birodalmának központját keletre, Konstantinápoly városába helyezte, mely éppen róla kapta a nevét. Hogyan lehetne tehát azonos e két személy? Ráadásul, ha már Nagy Károlyban felépítettek maguknak egy nagy keresztény uralkodót, akinek a személye örök hivatkozási alappá vált, akinek a nevében tucatjával gyárthatták a különféle adományleveleket, akkor miért lett volna szükségük még egy másik nagy és dicső előképre is? Mi indokolta volna, hogy Nagy Károly mellé még egy Nagy Konstantint is felépítsenek a saját törekvéseik megtámogatására?

Ahhoz, hogy ezt megértsük, világosan kell látnunk, hogy milyen törekvések jellemezték a pápaságot a középkor századai során. A kereszténység korai évszázadaiban még nem elsősorban a keleti és nyugati rész egymással való rivalizálása jelentette a fő problémát, hanem a közép-Itália fölötti pápai uralom megszilárdítása. A pápaság történetében az első lényeges törekvés a pápai állam jogalapjának megteremtésére irányult. Szükségük volt egy olyan hatalmas és dicsőséges nyugati uralkodóra, aki a pápaság igényeit maximális mértékben támogatta, aki a pápai állam területét az egyháznak adományozta, és örök hivatkozási alappá válhatott mindenkori hatalmi törekvései számára. Ehhez Attila idősebbik fiának személyét vették alapul és belőle építették fel azt a dicső császárt, akit mi Nagy Károlyként ismerünk. Károly kultusza idővel egyre nagyobb és szerteágazóbb lett, újabb és újabb rétegekkel bővült. Hamisított oklevelek tucatjai készültek a nevében, alátámasztva és megalapozva az egyház újabb és újabb igényeit.

Ahogy teltek-múltak az évszázadok a keleti és nyugati részek keresztény főpapjai közötti ellentét fokozatosan kezdett elmérgesedni. Ez az időszak, amelyben a hamisítás egyik legfontosabb szakasza lezajlott a keresztény világegyház keleti és nyugati ága közötti egyre fokozódó feszültség jegyében telt. Tudjuk, hogy ez a feszültség végül 1054-ben nyílt szakadáshoz vezetett. A Donatio Constantini 1999-es kiadásának előszava a következőképp ír erről:

„...a keresztény egyház keleti és nyugati fele már ekkor könnyen eltért számos dogmatikai kérdés megítélésében. E két régió ellentétéhez alapvető politikai, gazdasági, kulturális ellentétek is járultak – már jóval az impérium végleges kettéválása (395), ill. a Nyugat-Római Birodalom bukása (476) előtt. A Nyugat és Róma dogmatikai, liturgikus téren, az egyházi hierarchiáról és a császár szerepéről vallott felfogása miatt egyre inkább elkülönült Kelettől (nem függetlenül a császári hit-beavatkozásoktól és a konstantinápolyi pátriárka hangoztatott jogigényeitől), s mind élesebben vetette fel a keresztény világ feletti főség kérdését is. A szakítópontok tehát rögtön a kereszténység elismerése után felszínre törtek – s láthatóan Kelet és Nyugat, a császár és a római püspök között.”

Az alapvető probléma tehát a római püspök főségének kérdése volt a keleti pátriárkák felett. Míg azok érthető módon tiltakoztak az efféle hierarchia ellen, addig a pápai udvar mindent elkövetett annak érdekében, hogy hatalmát rájuk is kiterjessze. Tarján M. Tamás az „Egyházszakadás a katolikusok és ortodoxok között” c. Rubikonban megjelent cikkében a következőképp számol be az egyház keleti és nyugati ága közötti ellentétek kiéleződéséről:

„A népvándorlás újabb hulláma idején, a 9. század második felétől kezdve aztán a keresztény egyház bizánci és római fele nyílt rivalizálásba kezdett, és a másik rovására próbált híveket – és területet – szerezni a benépesülő Európában. Ez a vetélkedés követhető nyomon például a bizánci Cirill és Metód szerzetesek útnak indításában, a Géza fejedelem korabeli Magyarországon zajló kettős térítésben – míg Hierotheosz pátriárka Erdélyben, addig Szent Adalbert Pannóniában keresztelt –, vagy a bolgárok megtérítése körüli viszályokban.”

A római egyház, amely primátusát a keleti pátriárkák fölé is ki akarta terjeszteni ezen a ponton egy komoly gonddal találta szembe magát. Hiába építették fel korábban Nagy Károly személyét, a keleti kereszténységgel kapcsolatos jogigény érvényesítésére őt nem lehetett felhasználni. Akármilyen nagy és akármilyen hatalmas is lett Károly személye, akármennyire is elkötelezettje volt a pápaság törekvéseinek, volt egy igen súlyos hiányossága. Csak nyugaton uralkodott! Jóllehet egyesítette a keleti és nyugati frankokat, de az egykori Róma keleti területei fölött semmi befolyással nem bírt. A keleti pátriárkákkal kapcsolatos vitában nem lehetett rá hivatkozni, nem lehetett jogalapként felhasználni. Hiszen ha a pápa Nagy Károlyra hivatkozva próbálta volna a velük szemben támasztott jogigényét alátámasztani, akkor a keleti főpapok nagy valószínűséggel megmosolyogták volna. A Károlyra történő hivatkozásnak a szemükben semmi súlya nem volt, hiszen nekik megvolt a maguk valóban létező hús-vér bizánci császára, aki a törekvéseiket teljes mértékben támogatta. Ráadásul mire a keleti és nyugati egyházrészek közötti ellentét elmérgesedett, addigra Nagy Károly személye már többé-kevésbé készen volt. Az ő történetét, a róla szóló legendákat már képtelenség volt olyan mértékben átdolgozni, hogy a személyét segítségül lehessen hívni a keleti pátriárkákkal folyó vitában.

A megoldást tehát egy újabb nagy és dicsőséges keresztény uralkodó felépítésében találták meg, akivel szemben a legfontosabb követelmény éppen az lett, hogy ne csak nyugaton, de keleten is uralkodjon! Mint ahogy korábban Károly személyének megalkotásakor, úgy most Nagy Konstantin felépítésekor is valóban létező történelmi szereplőből, Attila idősebbik fiából, krónikáink Aladárjából indultak ki. Vették Attila fiának kereszteléskor kapott új nevét és kultuszt emelve köré megalkották Konstantint, akit természetesen több évszázaddal korábbra datálva helyeztek el az időszalagon. Ahogy azt korábban a „Nagy Konstantin” c. fejezetben is leírtam, a Római Birodalom Diocletianus nevéhez köthető kettéosztása után valójában nem jött senki, aki a kettészakadt birodalmat újraegyesítette volna, hogy az néhány évtizeddel később, Theodosius császár idején újra kettészakadhasson. Viszont a középkorban a római pápaság egyik fő törekvése éppen a kettészakadóban lévő, vagy már ketté is szakadt egyház újraegyesítése volt, természetesen Róma püspökének fősége alatt. Éppen azért építették fel Nagy Konstantin legendáját, éppen azért írták meg róla, hogy legyőzve keleten uralkodó riválisait újra egy kézben egyesítette a korábban kettészakadt birodalmat, hogy az ő rendeleteit és határozatait jogalapként lehessen felhasználni a keleti területek pátriárkáival folytatott vita során! Mindenképp egy olyan hatalmas és dicsőséges császárra volt szükségük, aki nyugatról érkezik, legyőzi keleti társcsászárait, és akinek ezek után már a szájába lehetett adni a Donatio Constantini következő szavait:

„És mivel az evilági császári hatalom a miénk, úgy határoztunk, hogy szentséges római egyházát hódolattal megajándékozzuk (inkább, mint a mi hatalmunkat s földi trónunkat), és boldog Péter szentséges székét dicsőségesen felmagasztaljuk, juttatván neki hatalmat, a dicsőség kiváltságát, császári hatáskört és tiszteletet. Határozatunk szerint elrendeljük, hogy a főséget tartsa úgy a négy kiemelkedő szék, tudniillik az antiokhiai, az alexandriai, a konstantinápolyi és a jeruzsálemi, mint az egész földkerekségen Isten minden egyháza felett; és a főpap, aki ezen szentséges római egyház élén fog állni, emelkedjék ki a földkerekség minden papja közül, legyen elöljárója azoknak, és az ő döntésére intézzék mindazon dolgokat, melyek Isten tiszteletét és a keresztény hit állandóságát gondozzák. Jogos tehát, hogy ott tartsa fenn szent törvény a hatalom fejét, ahol a szent törvények elrendelője, a mi Üdvözítőnk megparancsolta boldog Péternek, hogy az apostoli széket foglalja el, ahol a kereszt kínjait kiállva a dicső halál serlegét ürítette, Mestere és Ura követőjeként jelent meg; s ott hajtsák fejüket a pogányok Krisztus nevének megvallásával, ahol tanítójuk: boldog Pál apostol Krisztusért nyakát hajtva vértanúsággal koronáztatott meg; s ott keressék mindvégig a tanítót, ahol a tanító szent teste nyugszik; és ott szolgáljanak szolgálattal az égi király, Jézus Krisztus, a mi Istenünk és Üdvözítőnk előtt meghajolva és megalázkodva, ahol a gőgös földi király hatalmára szolgáltak.”

Vagyis amit a Nagy Károly és Nagy Konstantin azonosságáról írt tanulmányom kritizálói kifogásoltak, hogy tudniillik e két császár nem ugyanazon területek fölött uralkodott, épp az ad magyarázatot arra, hogy miért kellett Károly mellé még egy másik nagy előképet is felépíteni! Csak olyan uralkodó felelt meg a pápai törekvéseknek, akinek a Donatio Constantini fenti sorait egyáltalán joga lehetett elmondani! Aki nem csak nyugaton, de keleten is uralkodott! Akinek a határozata az antiochiai, alexandriai, konstantinápolyi és jeruzsálemi pátriárkák felé is kötelező érvénnyel bírt! Károly személye sok mindenre jó volt, de erre nem volt alkalmas.

Ezen a ponton azt is világossá kell tenni, hogy itt alapvetően nem arról van szó, hogy Nagy Károly és Nagy Konstantin azonosak lettek volna, hiszen ezek nem valós, hanem fiktív személyek. Két, valójában sohasem létezett uralkodó azonosságának vagy különbözőségének firtatása már önmagában is értelmetlen dolog. Viszont azt is világosan meg kell értenünk, hogy mindketten olyan fiktív alakok, akiknek a személyét ugyanazon valós történelmi szereplő életéből gyártották! Persze az előkép-kreálás során e kitalált személyek nagymértékben eltávolodtak eredeti valóságalapjuktól. A hamisítás végeredményeként kapott két fiktív császár élettörténete a hasonló elemek megléte mellett jelentős különbségeket is mutat. A minta, a kiindulási pont azonban mindkét esetben Attila idősebbik fia volt.

Továbbá azt is figyelembe kell venni, hogy mind Nagy Károly, mind pedig Nagy Konstantin történetének olvasásakor alapvetően fiktív, kitalált eseményekkel van dolgunk! Sokan elkövetik azt a hibát, hogy a kitalált eseményeket a valós történelmi törvényszerűségek szemüvegén keresztül nézik és olyan történelmi, gazdasági, geopolitikai összefüggéseket keresnek a fiktív korban, ahol ilyen összefüggések a dolog jellegéből fakadóan nem érvényesülhetnek. A kitalált kor sokkal inkább irodalmi alkotás, semmint valós történelem. S mint olyan, köszönőviszonyban sincs a való élet törvényszerűségeivel. Vegyük észre, hogy a fiktív eseményeknek csak a hihetőség látszatának megőrzésére való törekvés szabhatott határt! Nem mondhatjuk tehát, hogy Attila nyugaton uralkodó fiából nem gyárthattak keleten uralkodó Konstantint. Már miért ne gyárthattak volna? Hiszen csak a krónikaíró fantáziája, a képzelet szárnyalása, de legfőképpen a pápai érdekek határozták meg azt, hogy mit lehetett leírni és mit nem! És ha egy korszak már eleve fiktív, akkor azon belül bármit el lehet követni, ami még a hihetőség határain belül mozog.

Forrás: http://maghreb.blog.hu/

Megjelent: 1961 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 243 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68.2%Canada 1%
Romania 5.9%Serbia 0.8%
United States 4.1%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3.1%Kuwait 0.3%
Germany 2.8%Australia 0.2%
Ukraine 2.7%Czech Republic 0.2%
Slovakia 2.2%France 0.2%
United Kingdom 1.8%Italy 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.6%Greece 0.2%

Today: 491
This Week: 3386
Last Week: 8104
This Month: 20284
Last Month: 23193
Total: 1545201

Belépés