Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

P2018Sep21

2010. Január 19., Kedd 03:24

Nyelvünk és a Magyar írás

Írta:  Tóth Imre
Értékelés:
(2 szavazat)
Ha már tudjuk, hogy az őseink mégsem az Ural környékéről szalajtott lovasnomádok voltak, akkor az is nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy a nyelvünket sem hozhattuk onnan. Génjeink alapján Európa egyik legősibb népessége vagyunk, és már csak emiatt sem lehet a nyelvünk afféle szedett-vedett tákolmány, mint amilyennek egyesek állítják. Pontosan még ma sem tudjuk, mióta beszél az

ember, de az kétségtelen, hogy az újkőkori Kárpát-medence házépítő, földművelő, kiégetett kerámiákat készítő népének hétezerötszáz évvel ezelőtt már mindenképpen fejlett nyelvvel kellett rendelkeznie, enélkül ilyen tevékenységeket nem folytathatott volna. Ez a népesség terjeszkedett aztán minden irányba innen a földműveléssel együtt, és magától értetődő, hogy közben a nyelvét is vitte magával. (Ez a terjeszkedés ma már régészetileg bizonyított tény.) Mivel már azt is tudjuk, hogy ez a népesség itt soha nem halt ki, de még csak kisebbségbe sem került az elmúlt évezredek során, nem túlzás azt állítani, hogy a mai magyar nyelv az itt beszélt újkőkori nyelv egyenes ági utóda!

Alapvetően hibás elképzelés az is, miszerint egy Magyarország megalkotására képes nép nyelve olyan fogyatékos lehet, hogy rákényszerül a tömeges szóátvételre. Valójában a nyelvek közötti szóegyezéseknek majdnem kizárólag a közös ősnyelv az oka, amelyből mindannyian örököltünk valamit. Európa (vagy talán egész Eurázsia) minden nyelve ugyanabból az ősnyelvből építkezett, amelyből a magyar sokak szerint többet megőrzött, mint mások. Az örökséggel eszerint ki így, ki úgy bánt, az eredmény a mai nyelveken lemérhető.

Szavaink Írországtól Belső-Ázsiáig mindenhonnan visszaköszönnek, és ha kellő lelkiismeretességgel, elfogulatlanul megvizsgálunk egy-egy példát, nem juthatunk másra: valahol a távoli múltban közösek voltak a gyökereink.

„A magyar korom szót joggal a török kara – fekete szóval hasonlítják össze. De honnan származik akkor a latin carbon – szén szó? Sőt, mivel mint minden nyelvész tudja, az r és l hangok úgyszólván azonosaknak vehetők, kénytelenek vagyunk a német Kohle – szén szót is a magyar korom szóval összefüggésbe hozni. Hogy ezen német szó mennyire a feketeség szavából ered, bizonyíthatjuk még a magyar holló szóval, azaz ezen közmondásosan fekete színű madár nevével is, amely viszont a latinban corvus, ami a magyar korommal azonos, a törökben pedig karga – holló, meg a kara – fekete szóval azonos. Fölhozhatjuk még, hogy a szlávban is kal, kaljati – feketeség, befeketíttetni, a latinban és olaszban caligo, caligine – sötétség, sötét borulat, a magyarban gyaláz – bemocskol, befeketít. Tudjuk, hogy a fekete szín a gyász és halál színe is: nem meglepően logikus összefüggés-e tehát az, hogy a magyar halál, halott, holt és holló, finn-ugor kuolema, kulo, kuloz, kulen – halál, halott, és kulak, kuolek, kolek – holló? Ne feledjük azt sem, hogy a fekete színű, és holt tetemekből táplálkozó hollót népünk mesékben, népdalokban „gyászos holló”-nak, „fekete holló”-nak szokta nevezni, és halál, vagy egyéb szomorú dolgok hírnökéül szerepelteti. Ha tudjuk, hogy India ősműveltségét az ugor fajú dravida népek alapították, akkor érteni fogjuk azt is, hogy Indiában a gyász, halál és éjszaka istennője Káli. Vajon a szíves olvasó már az eddig elmondottak után is nem kezdi-e észrevenni, hogy miként omladoznak össze azon fogalmak, hogy „árja szó”, vagy „árja szókincs”?” (Magyar Adorján: Kérdések)

Magyar Adorján számtalan hasonló összehasonlítással bizonyította, hogy a magyar nyelvet alaptalanul választják el az állítólagos indoeurópaiaktól. Azt is bebizonyította egyúttal, hogy szavaink átvétele semmiképp sem történhetett úgy, ahogy azt a nyelvészeink állítják. Borjú, gyűrű, ír, harang, karó, ökör, sár, szűr, tar, térd, tenger szavunk például megvolt az ősgörögben is, de mi ezeket Hunfalvy szerint, egytől-egyig a csuvas-törökből vettük át. (Ld.: Dr. Aczél József: Ősgörög eredetünk és a kun-szkíta nyelv!) Nem csak Magyar Adorján foglalkozott tehát ezzel a kérdéssel, hanem még sokan mások is, akik mind ugyanarra a következtetésre jutottak, de akiket gyakorlatilag máig egyformán elhallgatnak.

Kétségtelen tény ugyanakkor, hogy az indoeurópainak nevezett nyelveknek van közös jellemzőjük, ami alapján rokoníthatók. Ez pedig a szóképzés módja: valamikor valamiért elhagyták az ősnyelvben még meglévő ragozást. De vajon miért? Götz László: Keleten kél a nap c. könyvében ír az ún. pidgin-nyelvek kialakulásáról. Közép-amerikai példákon mutatja be, miként „egyszerűsödött” le az angol nyelv a térség nem túl régen önállósodott kreol népességeinél. Ugyanez a folyamat játszódhatott le már sokkal korábban Európában is. Colin Renfrew: Az indoeurópai nyelvek eredete c. írásában hasonlókat olvashatunk az őskori nyelvek terjedéséről:

„Sok jel arra mutat, hogy nagyobb fokú társadalmi tagozódás Európában csak a bronzkorban kezdődött, és a megelőző neolitkorban a legtöbb társadalom lényegében egyenlő emberek társadalma volt. ...Gyakran megtörténik egalitariánus társadalmakban, hogy a távolsági kereskedelem megjelenésével egy kereskedelmi nyelv – lingua franca – fejlődik ki. Jó példát szolgáltatnak, az úgynevezett „pidgin” nyelvek, amelyek úgy jönnek létre, hogy egy nyelv leegyszerűsített változata elterjed az illető nyelv területén kívül eső térségeken. Valamely elit uralmához és egy rendszer összeomlásához olyan fokú társadalmi szervezettség szükséges, amely valószínűleg még nem létezett a bronzkor előtt. Fölöttébb valószínűtlen, hogy abban az időben létezhetett Európában egy lingua franca elterjedését elősegítő fejlett kereskedelmi hálózat. Maradnak tehát azok a modellek, amelyek önellátó gazdálkodást és demográfiai változásokat tételeznek fel. Ha áttekintjük az európai őstörténetet, találunk is egy olyan eseményt, amely elég gyökeres és nagy hatású változás volt ahhoz, hogy számításba jöhessen, és amely éppen az önellátó gazdálkodás egy új típusának elterjedését eredményezte. Ez az esemény a földművelés megjelenése.”

Valóban a földművelés megjelenése és elterjedése során áradt szét a Kárpát-medence földműveseinek nyelve, és nem kizárt, hogy az itt leírtakhoz hasonló „egyszerűsödés” vezetett a peremvidékek nyelveinek kialakulásához. Ezeket a nyelveket sokan „leány-nyelveknek” is nevezik. A Magyar Tudományos Akadémia 1860 körül kiadott szótára (az un. Czuczor-Fogarasi szótár) a leány-nyelvekről ezt írja:

„E leánynyelveken azt tapasztaljuk, hogy az anyanyelv szavaival jobbára úgy bánnak, mint merő lelketlen anyaggal, melyet majd megcsonkítva, majd megtoldva, néha kisimítva, majd öszvevisszahányva saját szerveikhez és izlésökhöz idomítanak a nélkül, hogy gyökeiket és képzőiket épségben hagynák, s alapérteményökről öntudatok volna. Ezekben a szoros ért. vett nyelvalkotó érzék és szellem kihalt, s helyette csupán az idomítási hajlam és ügyesség működik. Tudniillik épen úgy bánnak az anyai szókkal, mint a nyelvrontó tájbeszédek az értelmezhetőbb deréknyelvéivel, pl. midőn a palócz csillapít helyett csiplagítot, a bodrogközi és székely vakmerő helyett makverőt, a balatonmelléki hágcsó helyett háskót mond /.../“

Mindez persze elég nagy probléma, mert aligha várható, hogy azok az „indoeurópaiak”, akik eddig büszkén hitték és hirdették nyelveik másokénál fejlettebb voltát, most elfogadják azt, hogy itt valójában nyelvromlásról kell beszélnünk. Hogyan is beszélhetnénk, amikor a folyamatos fejlődés elve azt diktálja, hogy bármely hétezer évvel ezelőtti nyelv csakis fejletlenebb lehetett a maiaknál. Hiszen már a Grimm-féle hangtörvények kimutatták, hogy a nyelvek közül az indoeurópaiak - akkor még elsősorban az „indogermánok” - a legfejlettebbek. Miből gondolja továbbá bárki azt, hogy az ősnyelvből éppen a magyar őrizte meg a legtöbbet?

Nos, azok a hangtörvények ma már nem is igazán törvények, legalábbis ma már nem illik rájuk hivatkozni. Tengernyi kivétel rögzítése után a „fejlődés” irányáról is be kellett ismerni, hogy az nem határozható meg. Mindössze annyi az igaz, hogy bizonyos hangok esetenként és tájanként felcserélődnek egymással. Előfordul, hogy a g-ből k lesz, d-ből t, b-ből v, abból f, az r-ből l, stb., de az is, hogy fordítva. Ráadásul, ha az eredeti feltevés igaznak bizonyult volna, akkor a hangok jelentős részének mára el kellett volna tűnnie. De bizony nem tűntek el, és még olyan is előfordul, hogy a kettő egyszerre él ugyanabban a nyelvben, egészen addig, míg a nyelvészek ki nem jelölik a „helyes” változatot. (Lekvár-legvár, garambol-karambol, bicigli-bicikli, gunyhó-kunyhó, stb.) Annál érdekesebb, hogy ezek a hangváltások ugyanúgy jellemzőek az „indoeurópai”, mint mondjuk a „finnugor” nyelvekre! Ha ezek valóban egymástól függetlenül kialakult nyelvcsaládok lennének, ugyan hogy lehetne az, hogy mégis ugyanolyan „törvények” vonatkoznak rájuk? Legutóbb a pekingi olimpia idején hallhatta mindenki a saját fülével, hogy a kínai bemondó az r-t minden esetben l-re cserélte. (Nekik nincs r-hangjuk.) Elképzelhető talán, hogy a kínai nyelv ettől fejlettebb? Nyilván nem.

De nézzük most már, milyen is ez a magyar nyelv? Miben különbözik a többitől, és miből következik az, hogy az ősnyelvből többet megőrzött azoknál? Kiss Dénes szám szavunkról a következőket írja:

"Szám-unk-ra. Mi is található ebben a szer-kez-et-ben? A szám szavunk, majd ehhez jön az "unk" mely nem más mint a mink, azaz a mi alakja és jelentése, valamint a -ra. Ez utóbbi helyhatározó rag, szava még: erre, arra, amarra, rá, rája, reá, stb... Nem varázslat van a dolgokban, hanem logika és SZÁM-tan!

A SZÁM szavunk természetesen ragozható! Ez nem rendkívüli, a szokatlan az, hogy ragozva-képezve miféle jelentéstartalmak állnak elénk!?

Íme: szám, számomra - nekem, részemre - tehát a SZÁM ÉN VAGYOK! S ha valaki nem csak el-szám-oltat, hanem le is szám-ol velem, akkor megöl, meg-semmi-sít, - a semmi, a nulla is szám! - és máris nem szám-ítok, s rám sem szám-ítanak. De akkor sem, ha szám-űznek, mert szám-ba se vesznek, nem leszek szám-ottevő tényező, ebben meg-egy-ezenek, ezt meg-jegy-zik, s kéz-jegy-ükkel is ellátják, így tartanak szám-on, és szám-ításuk be is válik. Ezt jól jegy-ezzük meg!"

Hát ez az a szóképző logika, ami a „leány-nyelvekből” mára majdhogynem kiveszett. Ha őszintén belegondolunk, ki kell zárnunk még a lehetőségét is annak, hogy számmal kapcsolatos szavaink közül egyiket innen, a másikat onnan vettük volna át, mint ahogy azt nyelvészeink elképzelik.

A magyar nyelv gyök-rendszerű – bár ezt hivatalosan nem ismerik el. Szavainkat gyökökre alapozva képezzük, és az azonos gyökre épülő szavakkal szóbokrokat alkotunk. Magától értetődik, hogy egy magában álló szó könnyedén megváltozhat, ha jön az újabb divat, de egy szóbokorba tartozó százszor nehezebben! Szám szavunkat például csak akkor feledhetnénk el, ha vele együtt elfelednénk a rá épülőket is. Szóbokrok persze más nyelvben is akadnak, de nem ilyen terebélyesek és talán kevésbé szellemesek. Varga Csaba éppen ezek felkutatásával hasonlítja össze nyelvünket a többivel, és az eredményei lenyűgözőek! Ajánlom az írásait minden nyelvünk iránt érdeklődőnek!

Az eddigiek alapján kijelenthetjük, hogy magyar nyelvünk, akárcsak a génjeink, vagy a máig ugyanolyan mintára készülő kerámiáink, szintén a kárpát-medencei őseink hagyatéka. Vigyázzunk rá, ahogy a szép hagyatékra illik!

A magyar írás

"A rovásírás a magyarok ősi írása, a legrégibb írásrendszerek egyike, amelyet krónikásaink következőképpen neveztek:

- Kézai Simon, Kun László udvari papja a XIII. században - hun,

- Kálti Márk krónikaíró a XIV. században - szkíta,

- a Bécsi krónika a XIV. században - szkíta,

- Thúróczy János krónikaíró a XV. században - szkíta,

- Antonio Bonfini (1427-1503), Mátyás király történetírója - szkíta,

- Verancsics Antal, római katolikus püspök, Magyarország főpapja a XVI. században - hun,

- Thelegdi János római katolikus főpap, tankönyv író a XVI. században - hun,

- Baranyai Decsi János, a marosvásárhelyi református főiskola tudós tanára a XVI. században - hun,

- Szamosközy István, Bocskai István fejedelem történetírója, XVI. sz. - szkíta,

- Luigi Ferdinando Marsigli olasz tudós, hadmérnök XVII. században - szkíta,

- Bél Mátyás evangélikus püspök, polihisztor XVIII. században - hun-szkíta,

- Szabó Károly, művelődéstörténész, bibliográfus XIX. században - hun-székely írásnak nevezte." (Friedrich Klára)

1802. október végén a kiskunhalasi juhászok 16 db. rovásírásos „fenyegető” fa lapocskát dobtak a helyi városháza ablakába. Ezeken összesen 160 szó volt olvasható, ahogy illik: jobbról balra, többnyire magánhangzók nélkül, összerovásokkal. Madarassy Lászlónak köszönhetően ezekről a tárgyakról az 1900-as évek elején még fényképek is készültek, amelyek szerencsére ma is megvannak, a tárgyak pedig végül a Néprajzi Múzeumba kerültek. Onnan viszont, mára valahogy eltűntek! Egyik legterjedelmesebb rovásírásos nyelvemlékünk lehetne! (Ld. képek/rovásírás!) Az Aranytarsoly 2006. novemberi száma foglalkozik az esettel!

1903. november 30-án Szily Kálmánnak, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárának vezetésével összeült egy bizottság, és határozatban rögzítette, hogy „...a rovott betűs szöveg-írás, közönségesen rovás-írás a magyar nép körében nem él.”

A helyzet ma sem sokkal jobb:

„Ma csupán a kívülállóknak, dilettánsoknak és műkedvelőknek nevezett alternatív kutatók mutatnak fel olyan (bizonyítékok sorozatát tudományos igényű elmélettel rendszerbe szervező) hipotézist, amelyet - s ez korántsem mellékes - a krónikáink is alátámasztanak.

Azaz a hibás őstörténeti előfeltevésével leszámolni képtelen magyar „tudomány” rovásírásunk eredeztetésére irányuló évszázados - de el nem túlzott - erőfeszítéseinek végső eredménye egy nagy nulla. „Nemzeti írástudományunk” legnagyobb teljesítménye annak elismerése, hogy a székely írás nem koholmány, hanem tény - ahogyan azt krónikáink már néhány évszázaddal ezelőtt is megírták. Biztató jelnek is tekinthetnénk, hogy a legújabb dolgozatok legalább a teljes csőd felismeréséről tanúskodnak. Ráduly János (1998/65) ugyanis már egyetértőleg idézheti Sándor Klárát (1996), aki szerint a székely (magyar) rovásírásban „minden alapvető kérdés tisztázatlan”. Ez a vélemény pontosan tükrözi az akadémikus kutatás ma hangoztatott álláspontját, helyzetét és tanácstalanságát. A szerzők egyúttal azonban annak is tanújelét adják, hogy továbbra sem hajlandók elfogadni a magyar történetíróknak a székely írás eredetére utaló adatait és figyelemmel kísérni a saját köreiken kívül végzett munkát. A hagyományt és a legújabb tudományos eredményeket - amelyeket feltehetően sem megérteni, sem megcáfolni nem képesek - inkább meg sem születettként kezelik.” (Varga Géza: Rovásírásunk tudós eredeztetésének története)

Egy szó, mely megtéveszti a világot!

Varga Csaba: A székely ABC története (pdf)

http://magyarsag.synthasite.com/nyelvunkrol.php

 

Eltárolt hozzászólások

Megjelent: 2271 alkalommal Utoljára frissítve: 2012. Október 30., Kedd 01:19

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 196 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.7%Serbia 1.1%
Romania 5.3%Canada 1%
United States 4.4%France 0.4%
Russian Federation 3.4%Switzerland 0.4%
Ukraine 2.8%Australia 0.4%
Germany 2.5%Netherlands 0.2%
Sweden 2.3%Belgium 0.2%
United Kingdom 2.1%Italy 0.2%
Slovakia 2.1%Poland 0.1%
Austria 1.3%Spain 0.1%

Today: 424
This Week: 2965
Last Week: 4177
This Month: 12972
Last Month: 22552
Total: 1921234

Belépés