Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

V2019Apr21

2010. Július 24., Szombat 04:25

Megmaradásunk záloga anyanyelvünk

Írta:  Tompó László, Ifj.
Értékelés:
(3 szavazat)
Megmaradásunk záloga anyanyelvünk Ifj.Tompó László Ma, amikor megmaradásunk esélyeiről töprengünk, többnyire csak fizikai-biológiai megoldásokat keresünk, melyekkel túlélni véljük a cionista világpolitika globális diktatúráját: a multinacionális termékek bojkottjáról beszélünk, és egyre égetőbben kérdezzük, mi lesz, ha nem lesz elég víz, olaj, fűtés, gabona, miközben gyakran megfeledkezünk azonban a humán erőforrásokról, gondolkodásunk alapjáról, megmaradásunk zálogáról, anyanyelvünkről.

Napjaink gazdaságközpontú létszemlélete mintha nem számolna a Kárpát-medence szellemi, földrajzi, gazdasági és katonai egységét csak a magyarság fenntartásával biztosító – és ezzel egész Európa békéjét állandósító – szellemi honvédelemmel, csodálkozva, miért éppen anyanyelvünkben látjuk megmaradásunk zálogát, mondván, hovatovább hiába ápoljuk azt, ha a globális felmelegedés előidézte ökológiai végpusztulásnak nemhogy túlélői, hanem egyenesen áldozatai leszünk.

Természetesen nem vitatjuk mindezek fontosságát, mégis, mivel nem a lét határozza meg a tudatot, mint hirdette a marxizmus, hanem pont fordítva, a tudat a létet, gondolkodásunk megtisztítása nélkül aligha lehetnek hosszútávon eredményesek a globális hódítással szemben megmaradásunkat szolgálni hivatott gazdasági, népesedéspolitikai vagy mentális megoldási kísérletek. Ez pedig csak gondolkodásunk alapja, anyanyelvünk megőrzésével és ápolásával valósulhat meg.

Ma leginkább nyelvünket rombolják a globális körök, hiszen ha ezt teszik, szó szerint minden „megetethető” médiumaik által a vegetatív szintre zsugorodottan életét tengető robotemberekkel. Pedig nem mindig volt ez így. Nálunk például a két világháború között intézményes anyanyelvápolás folyt országszerte, köszönhetően gróf Klebelberg Kunó kultuszminiszternek, aki meggyőződéssel hirdette, hogy egy Trianonban porig alázott ország „igazi honvédelmi minisztere a kultuszminisztere”. Egységes népiskolai szabályozást vezetett be, ötezer népiskolát építtetett, Collegium Hungaricum-okat létesített, és az analfabétizmust 80 %-ról 8 %-ra csökkentette le.

1945-tel, hazánk bolsevizálásával vette kezdetét gondolataink anyanyelvünk szándékos, hivatalos politikai támogatással való megrontása a magán- és közélet minden területén. Csak egy példa: az 1980-as években a „Magyar Nők Lapjá”-ban megjelent egy felmérés, miszerint arra a kérdésre, a kismamák milyen keresztnevet adnak majd gyermeküknek, egyikük azt felelte, hogy inkább idegent, mert az szebb, mint a magyar.

Valaha Kölcsey Ferenc „Parainesis”-ében arra intett, hogy tiszteljük és tanuljuk más idegen népek nyelvét (különösen az ógörögöt és a latint), de ne feledjük: amíg idegen nyelveket tudni szép, addig a hazait „lehetségig művelni” kötelesség! Ha élne, Vörösmartyval kérdezhetné: „Ó hon, meghallasz-e engem / S nagyra törő tehetősb fiad hallgatnak-e szómra?”

Nem is hinnénk, mennyire létfontosságú anyanyelvünk ápolása. Nem egy ruhadarab ugyanis, amit leveszünk, aztán újat veszünk fel, hanem olyan, mint a gránit: fennmarad az idők végezetéig, amit csak csiszolhatunk. Szenteljünk tehát időnként, még ha csak néhány órát is, arra, hogy elgondolkodjunk, honnan ered, és mivé lehetünk általa?

A magyar nyelv helye a földgolyón

Ezzel a címmel fordult nyílt levélben Kosztolányi Dezső Paul Jules Antoine Meillet (1866-1936) francia nyelvészhez, aki könyvében a magyar nyelvet gyökértelennek, elavultnak, mi több logikátlannak, ezáltal a tudományok művelésére teljesen alkalmatlannak ítélte, és rajta a herderi jóslatot betelesedni látta, hirdetve, csak idő kérdése, mikor tűnik el földünk színéről. Kosztolányi hűvös tárgyilagossággal és lefegyverző logikával szedte ízeire a párizsi professzor nyelvészhez méltatlan állításait.

Persze nem ez volt az első nyelvünk ellen frontális támadás, hiszen nálunk jóval Meillet előtt már létezett egy elmélet, amely nyelvünk ősiségét tagadta, és eredetét rossz helyen kereste. A finnugor származáselméletről van szó. Sokan Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál és Budenz József nevéhez kötik, tény azonban, hogy régebbi. Egy jezsuita csillagásztól, Sajnovics Jánostól (1733-1785) ered felvetése, aki az 1769-ben, hogy a Vénusz bolygó napkorong előtti átvonulását behatóbban megfigyelje, az Észak-Norvégia partjainál lévő Vardő szigetére látogatott, ahol feltűnt neki a „halszagú” lappok egyes szavainak a magyar szavakkal való hang- és alaktani azonossága. Ebből messzemenő rokonságelméletet dolgozott ki könyvében („Demonstratio idioma ungarorum et lapponum idem esse”: „Bizonyítása annak, hogy a magyarok és lappok nyelve azonos”, 1770), elfeledve, hogy egyes hang-és alaktani azonosságok még korántsem egyöntetű bizonyítékai egy nép más néppel való rokonságának, hiszen ennek tudományos igényű igazolásához továbbá ember- és öröklődéstani, élettani stb. azonosságok is szükségesek. Sajnovics persze nem volt nyelvész, így kísérlete jóhiszeműségéhez nem fér kétség, ellenben a XIX. század második felében a fent említettek már fegyverként használták ellenünk, megfogadva Talleyrand Napóleonnak adott, Metternich által 1825-ben elfogadott tanácsát, miszerint a magyarokat csak dicsőséges történelmük dicstelenre való átírásával lehet leigázni, megbélyegezvén ezáltal a Keresztesi Józseffel, Horváth Istvánnal és Kőrösi Csoma Sándorral ígéretesen megindult eredetkutatásokat, sőt más (leginkább a Vámbéry Ármin szorgalmazta, nyelvünk török eredetét hangsúlyozó) rokonságelméleteket is. Utódai, mint múlt századunkban Zsirai Miklós, vagy korunkban Hajdú Péter és Csúcs Sándor (utóbbi Szakács Gábor íráskutatóval való nyilvános beszélgetésében egyenesen így fogalmazott: „olyan elmélettel [mármint a nem finnugorral – Ifj. T. L.], hogy a magyarok ősei a világűrből jöttek, tudományosan nem lehet mit kezdeni"!), egyenesen sarlatánságnak tartják a tőlük eltérő álláspontot, így Baráth Tibor, Nagy Sándor, Varga Zsigmond vagy Bobula Ida érveit szóra sem méltatják, és oktatási intézményeinkben (kivéve a miskolci Nagy Lajos Király Magánegyetemet) hallgatnak róluk, elfeledve a római bölcsességet, miszerint „az igazság semmitől sem fél, csak attól, ha elhallgatják”. (Veritas nil veretur nisi abcondi.)

Bármennyire is meglepő, helyettük inkább külföldi költők, írók, nyelvészek vallomásaiból kell kiindulnunk, ha anyanyelvünk földgolyón való helyét szeretnénk megtalálni. Számos írott és elektronikus összeállítás készült már belőlük nálunk is, mi ezúttal közülük az összehasonlító nyelvtudomány által hitelesítettekből adunk közre szemelvényeket.

Ove Berglund svéd orvos, műfordítónak a „Magyar Nemzet” hasábjain (2003. december 12., 5. old.) megvallotta:

Ma már, hogy van fogalmam a nyelv szerkezetéről, az a véleményem, hogy a magyar nyelv az emberi logika csúcsteljesítménye.”
Jakob Grimm, a tizenkilencedik századi német romantika klasszikus mesegyűjtője és egyben az első tudományos német nyelvtan megalkotója, hasonló következtetésre jutott:
A magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet.”

Sir John Bowring brit költő és műfordító antológiája (Poetry of Magyar, 1830) – amelyben anyanyelvén olvashatók magyar költők (különösen Vörösmarty) versei – előszavában vonta le a nyelvünk vizsgálatából levonható talán legmélyebb következtetést:

A magyar nyelv messze magasan áll magában. Egészen sajátos módon fejlődött, és szerkezetének kialakulása olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett. Önmagában, következetesen és szilárdan fejlődött nyelv, amelyben logika van, sőt matézis, erő, a hangzatok minden hajlékonyságával és alakíthatóságával. E nyelv a nemzeti önállóság, a szellemi függetlenség legrégibb és legfényesebb emléke. A magyar nyelv eredetisége még ennél is csodálatosabb tünemény! Aki megfejti, isteni titkot boncolgat, annak is az első tételét…”

Giuseppe Mezzofanti bíboros, aki 58 nyelven írt és 108 nyelven beszélt, mondta Ludwig August Frankl költőnek, anyanyelvünk irodalmi értékét hangsúlyozta:

Tudja, melyik nyelvet tartom az olasz és görög után minden más nyelv előtt leginkább dallamosnak és a verselés szempontjából a leginkább fejlődésre képesnek? A magyart. Ügyeljen, mert egy feltündöklő költői lángész még igazolni fogja nézetemet. A magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik nyelvükben.”

George Bernard Shaw drámaíróról aligha köztudott, hogy behatóan foglalkozott nyelvünk felépítésével:

Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.”
Grover S. Krantz amerikai történész szintén anyanyelvünk ősiségét és maradandóságát emelte ki:

„A magyar nyelv ősisége Magyarországon meglepő: úgy találom, hogy átmeneti kőkori nyelv, megelőzte az újkőkor kezdetét: az összes helyben maradó nyelv közül a magyar a legrégebbi.”
Végül Kemény Ferenc nyelvkutatót (Oslo) idézzük, aki negyven nyelvet ért tizenötöt beszél, így összehasonlított valamennyi nyelvet egymással, és arra a következtetésre jutott, hogy
a legősibb eurázsiai nyelv a magyar”.

Nyelvünk csodái

Miért csodálták meg ennyire anyanyelvünket más nemzetek írástudói? Elsősorban írásbeliségének régisége miatt. Nem lehet eléggé nyomatékosítani, hogy amikor a honvisszafoglalás (896) idején Európában csak a görög és római volt írásbeliség volt, mi már akkor egy kiforrott, mintegy 6000 éves írásbeliséggel rendelkeztünk.

Másodsorban szerkezetének maradandósága váltott ki általános csodálatot belőlük. Párizsban, a Sorbonne nyelvészei számítógépes összehasonlításaikkal, a nyelvek ősiségét vizsgálva, vagyis azt, hogy melyik nyelv őrzött meg legtöbbet az ősműveltség elemeiből, az ős-etimonokból, ős-alapszavakból, a következő eredményre jutottak: amíg a mai angol 4 %, latin 5 %, a héber 5 %, a csendes-óceáni nyelvek 7 %, az indiai mundakhol 9 %, a tibeti szanszkrit 12 %, az ős-török (türkmén) 26 %, addig a mai magyar nyelv 68 % etimont tartalmaz!

Ez magyarázza irodalmi nyelvünk maradandó szépségét, képzetgazdagságát, amelynek révén a tizenkilencedik században Arany László, Erdélyi János, Gyulai Pál, Kálmány Lajos, Kriza János, Sebestyén Gyula lejegyezte népmeséinket- és mondáinkat éppúgy tudjuk nyelvészeti tanulmányok és szótárak nélkül olvasni és értelmezni, mint akár az Ómagyar Mária Siralmat, bibliafordításainkat (Erdősi Sylvester János, Károli Gáspár, Káldi György), magyar egyházi énekeinket, nem is szólva Balassa/Balassi Bálintról vagy Tinódi Lantos Sebestyénről. A British Múzeum könyvtárában a legértékesebb közép-európai ősnyomtatvány 1533-ból fennmaradt szövege például így kezdődik: „Az Ephesom helyeknek yrth Zent Pál levelenek elsew capitoliuma”. Nem kell átírni, lefordítani, ellenben tény, hogy Shakespeare ma már magyarázatok, sőt szótár nélkül nem érthető.

Ősetimon-készletünk egyedülállóan gazdag mivolta által már nem csodálkozhatunk, miért bővelkednek irodalmi emlékeink annyira metafizikai mélységekben és magasságokban, miért, hogy a Magyar Zenetudományi Intézet már 200 000 magyar népdalt tart számon, melyek fele már meg is jelent nyomtatásban, míg a 80 milliós Németországban összesen 6000 népdalt tudtak csak mindmáig összegyűjteni, és miért, hogy Európában nálunk kívül nincs sehol megfelelő szó a tündérre, a hetedhét országra, a fanyüvőre és a hétfejű sárkányra.

Egyedülálló tulajdonságai

Magánhangzó-gazdagsága azonnal szembeötlik. Míg a nagy nyugati világnyelvek legjobb esetben is csak hét magánhangzót ismernek, (sőt az olasz csak ötöt), addig a magyar 14-et: a-á, e-é, i-í, o-ó, ö-ő, u-ú, ü-ű. ű

Dallamossága szintúgy egyedülállóvá teszi. Összehasonlító nyelvészeti kutatások szerint dallamosság tekintetében a nyelvek közül első helyen az olasz, a második helyen a görög, a harmadik helyen a magyar áll.

Egyediségei közül megemlítendő magánhangzó-illeszkedése és toldalékolás általi tömörítő hatása, szavaink képalkotó képessége, a tárgyas és alanyi ragozás megkülönbözetése (szemben a latinnal, amely azt, hogy „a mondát elbeszélem”, ugyanúgy fejezi, mint azt, hogy „elbeszélek egy mondát”: „fabulam narro”), harminchat mozzanatos, negyvenhat gyakorító, rengeteg kezdő, műveltető, ható igéje, akárcsak igekötőink előre-hátra vetései, melyekkel a cselekvés és az idő boszorkányos árnyalatait és mozzanatait jelöli, példátlan igemódozatai (néz: nézeget, nézelődik, nézőben, nézve, nézvést, nézett, nézetlen, nézhetetlen, néztében, nézetében stb.), főnév-képződményei (mag, maga, magyar, magyaráz stb.).

Lefordíthatatlansága váltja ki mégis a legnagyobb ámulatot. Álljon itt ennek igazolására elöljáróban Gyimóthy Gábor verse (Nyelvlecke. Firenze, 1984. december 12.):


Egyik olaszóra sodrán,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet – és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, miért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés,
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér…
Más nyelven hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó – egy kép – egy zamat!

Aki „slattyog”, miért nem „lófrál”?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, miért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló miért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
S nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki „beslisszol”, elinal,
Nem „battyog” az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
Elárulja kósza nesz –
Itt kóvályog, itt ténfereg…
Franciául hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s még sem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet..!

Csak magyarul bizony, miként Homérosz két hőskölteményét (Iliász, Odüsszeia) vagy Vergilius Aeneis-ét bár többen kiválóan lefordították anyanyelvünkre, ám Vörösmartyét, a Zalán futását nem sikerült idegen nyelvekre. Milyen nyelven is lehetne például csak prológusát visszaadni:


Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző
Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a
Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.
Hol vagyon, a ki merész ajakát hadi dalnak eresztvén,
A riadó vak mélységet fölverje szavával,
S késő százak után, méltán láttassa vezérlő
Párducos Árpádot s hadrontó népe hatalmát?
Hol vagyon? Ah ezeren némán fordulnak el: álom
Öldösi szíveiket, s velök alszik az ősi dicsőség.
A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb
Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól.
Engem is, a nyugalom napján, ily év hoza fényre
Már késő unokát, ki előbb a lányka mulandó
Szépségén függtem gondatlan gyermeki szemmel,
S rajta veszett örömem dalait panaszosra cserélvén,
Hasztalanúl eget és földet kérlelve betölték.
Mégis az ifjúság háborgó napjai múlván,
Biztos erőt érzek: kebelemben nagyra kelendő
Képzeletek villannak meg, diadalmas Ügekről,
S a deli Álmosról, s Álmosnak büszke fiáról,
Párducos Árpádról... Óh hon! meghallasz-e engem,
S nagyra törő tehetősb fiaid hallgatnak-e szómra?
Megjön az éj, szomorún feketednek az ormok, az élet
Elnyugszik, s a fél föld lesz nyoszolyája; de engem
Fölver az elmúlt szép tetteknek gondja. Derengő
Lelkem előtt lobogós kopiák és kardok acéli
Szegdelik a levegőt: villog, dörög a hadi környék.
Látom, elől kacagányos apák, s heves ifjú leventék
Száguldó lovakon mint törnek halni, vagy ölni,
Zászlódat látom, Bulcsú, s szemem árja megindúl.

Óh hát halljátok, ti hazának gyermeki! szómat:
Későn hangzik már, de magában hordja halálos
Harcok fergetegét, s hű a haladékony időhöz.

Vagy tolmácsolható-e Arany , akár csak két-két sora is, mint a „Toldi” („Ég a napmelegétől a kopár szik sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.”) és a „Toldi estéje” kezdete („Őszbe csavarodott a természet feje, / Dérré vált a harmat, hull a fák levele.”), netán ősi gondolkodásunkat, népmeséinket, balladáinkat idéző lírájával Weöres Sándor négy sora:


Bóbita-bóbita táncol,
Körben az angyalok ülnek,
Békehadak fuvoláznak,
Sáskahadak hegedülnek.


Viszont magyarul az idegen irodalmak is a mienkké lényegülnek. Lássunk erre három példát.
Publius Ovidius Naso disztichonját idézzük:


Donec eris felix, multos numerabis amicos,
Tempora si fuerint nubila, solus eris.

Szabó Dezső , az író, kolozsvári kollégiumi tanulóévei alatt így tolmácsolta:

Míg csak boldogul élsz, számlálsz sok ezernyi barátot,
Hogyha eged beborul: jaj de magadra maradsz.

Janus Pannonius (Csezmiczei János) „Laus Pannoniae” („Pannónia dicsérete”) című epigrammája:

Quae legerent omnes, quondam dabat Itala tellus,
Nunc e Pannonia carmina missa legit.
Magna quidem nobis haec gloria, sed tibi maior,
Nobilis ingenio patria facta meo.

Berczeli Anzelm Károly fordításából közismert:

Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek
S most Pannónia is ontja a szép dalokat.
Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám.
Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld.


Végül Johann Wolfgang Goethe „Über allen Gipfeln” („A vándor éji dala”) című híres költeményét:


Über allen Gipfeln
ist Ruh,
in allen Wipfeln
spürest du
kaum einen Hauch;
die Vögelein schweigen im Walde,
warte nur, balde
ruhest du auch!


Tóth Árpád tette halhatatlanná, imígyen:


Immár minden bércet
Csend ül,
Halk lomb, alig érzed,
Lendül:
Sóhajt az éj.
Már búvik a berki madárka,
Te is nemsokára
Nyugszol, ne félj...


Mindezen példák egyértelműen megerősítik Ove Berglund, Jakob Grimm, Sir John Bowring, Giuseppe Mezzofanti, George Bernard Shaw, Grover S. Krantz és Kemény Ferenc idézett igazságait.

Anyanyelvünk nemcsak a szépirodalom, hanem a tudományok legmagasabb szintű művelését is lehetővé tette, ezért, hogy nemcsak a lírában, hanem például az esztétikai, filozófiai és teológiai gondolkodásban, sőt a matematika, fizika, a műszaki- és természettudomány bármelyik ágában szintúgy világelsők vagyunk.

Küzdelem a magyar anyanyelvvé tételéért

Évszázadokon át tudósaink (mint Bél Mátyás, Bolyai János és Farkas, Czvittinger Dávid, Csapodi Lajos, Horányi Elek, Katona István, Pray György, Révai Miklós, Sinai Miklós ) többsége latinul írt, megteremtve ezzel a nemzetközi tudományos kapcsolatokat, ugyanakkor a tizennyolcadik század második felében elemi erővel tört felszínre a magyar anyanyelvként való kiművelésének és elterjesztésének igénye, különösen is az erdélyi Aranka György révén. Nyelvművelő társaságok születtek gyors egymásutánban, Széchenyi István szellemében hirdetve, hogy „nyelvében él a nemzet”. Költőink, íróink (főként Ányos Pál és Kármán József) különösen nemeseinket korholták, amiért többnyire görög, latin, francia, olasz, német, angol szerzőket olvastak (míg a magyarok közül inkább csak Gyöngyösi Istvánt), és egyéb szokásaik (öltözködésük, étkezésük) is idegenek voltak, míg a székely jezsuita költő és műfordító, Baróti Szabó Dávid (1739-1819) a magyar ifjúsághoz fordult, buzdítva magyar szóra, írásra, anyanyelvünk elsorvadásában a nemzet kihalását látva:


Serkenj fel, magyar ifjúság! Ím, nemzeti nyelved,
Egy szép nemzetnek bélyege, veszni siet.
Fogj tollat; kezdj íráshoz; kezdj szóba vegyülni
Lantos Apollóval nemzeted ajka szerént.
Nincs s nem is lesz ennél tehetősb eszköz: ezen kap
Minden eszesb ánglus, francia, német, olasz.
S mely szép versekkel telnek sajtói naponként!
Mint hordják hozzád!... mely ragadozva veszed…
Mint telik a külsők szédítő kéncsivel honnod!
Mint pusztúl Árpád hajdani nyelve, neme!
Serkenj fel mély álmodból, és szánd meg hazádnak
Nyelvét, mely ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz.


Bécsi testőr-íróink, mint Báróczi Sándor (1735-1809) és Bessenyei György (1746-1811), nemcsak önálló alkotásokra ösztönözték kortársaikat, hanem a kortárs külföldi szellemi javak lefordítása általi nyelvművelésükre is. Bessenyei egyenesen Széchenyi akadémialapító célkitűzését idézően írta: „Mit tehet arról a drága hegy, ha kincseit belőle nem szedik: mit tehet róla a magyar nyelv is, ha fiai őt sem ékesíteni, sem nagyítani, sem fölemelni nem akarják. Jegyezzük meg a nagy igazságot: minden nemzet a maga anyanyelvén lett tudóssá, de idegen nyelven sohasem.” Legismertebb regeköltőnk pedig, Kisfaludy Sándor (1772-1844) alábbi soraival mindenekelőtt a magyar nemességet kívánta felrázni: „Amely nemzetnek nyelve nincs, annak nincs hazája, csak szállása: nincs hazafisága, mert nincs hazája. És csak a szerencsés időknek tudhatni be, hogy az ilyen nem-nemzetet, hanem csoportot a másik nemzet el nem nyeli. Nem a föld, nem a folyók tartják össze a nemzetet, hanem a nyelv.”

Egyes tudósaink azonban már magyarul írtak, mint az elemi tanítás anyanyelvünkön történéséért küzdő, a számtan elemeit magyarul megíró (Arithmetica, 1743) Maróthi György (1715–1744), Bod Péter (1712-1769), az első magyar írói életrajz-gyűjtemény szerzője (Magyar Athenás, 1766), Pápay Sámuel (1770-1827), az első rendszerező magyar irodalomtörténet (A magyar literatura esmérete, 1808) írója, Horvát István (1784-1846), nyelvünk eredetkutatója és őstörténelmünk első módszeres feltárója (Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás híres magyar királynak védelmeztetések a nemzeti nyelv ügyében, 1815, Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből,1825), Verseghy Ferenc (1757-1822), aki két könyvével (A tiszta magyarság, 1805, Magyar Grammatika, 1821) nyelvészeti irodalmunk megteremtőinek egyike lett, Budai Ézsaiás (1766-1841), az első rendszerező művelődéstörténet (Régi tudós világ históriája, 1802) és magyar történelem (Magyarország históriája, 1805-1812) írója, Virág Benedek (1752-1830), a pálosok legkiválóbb történetíróinak egyike (Magyar századok, 1808).

A hivatalos nyelv azonban 1844-ig a latin maradt. Mivel nagyon sok ma már közismert kifejezés (például az alak, alap, cím, egyetem, érv, étvágy, gyár, ideg, ipar, irodalom, izom, jellem, láz, mondat, rajz, regény, szellem, színész, szobrász, történelem, zene ) akkor még nem létezett, óriási viták kíséretében minden költő, író, sőt tudós (mint orvostudományunk képviselői közül főként Bugát Pál) arra törekedett, hogy lehetőleg mindenre megfelelő magyar szót keressen vagy alkosson. Így születtek olyan kifejezések is, melyek vagy egyáltalán nem honosodtak meg (mint az oxigénre az éleny), vagy csak részben (mint a latin schola (iskola) helyett javasolt tanoda, képezde, növelde). Szóképzési vitáikban egyes, Révai Miklós (1749-1807) köré csoportosult költők, írók és nyelvészek mindig a régi magyarság nyelvét tekintették mérvadónak, míg a Verseghy Ferenc körébe tartozók a kortárs magyarságét. Az igazi harcot azonban a hivatalos irodalomtörténet-írásban mindmáig túlértékelt Kazinczy robbantotta ki, újításaival megosztva költőinket, íróinkat, eleve tévesnek ítélve minden övétől eltérő szó- és stílusteremtő törekvésüket.

A reformkor (1825-1849) alig negyedszázadának sok százados mulasztást bepótló nyelvművelő törekvései költői nyelvünk világelsővé és a tudományok most már anyanyelvünkön való művelésének lehetővé tétele mellett köznyelvi műveltségünket is megalapozta azzal, hogy megindult alatta az a nyelvünk szókincsét felderítő és közkinccsé tevő kutatómunka, amelynek gyümölcseként Czuczor Gergely (1800-1866) és Fogarasi János (1801-1878) megalkották (hét kötetben) „A magyar nyelv szótárá”-t (1862-1874).

Vaskos könyvészeti kiadványokból képet kapunk arról, hogy a magyar tudósok a tőlük megszokott ékes magyarsággal és logikai pallérozottsággal csak a reformkor óta mennyire egyedülállóan gazdaggá tették a világ szellemi arculatát. Elég legyen közülük talán a nemzetközileg is legjobban ismertek egyikére, a magyar őshaza megtalálásáért tizennyolcezer kilométert gyalogúton megtevő, eközben két év alatt a tibeti nyelvészet alapjait lerakó, majd nyolc év alatt a tibeti-angol szótárat megalkotó Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842) példájára hivatkoznunk, akinek teljesítményére mi sem jellemzőbb, mint hogy amikor egy idegen nyelvet tanult, naponta száz szót sajátított el átlagosan, és ha netán csak hetvenet, böjtöléssel büntette magát: aznap nem vacsorázott! Mára csak miatta is érdemes és jó magyarnak lenni!

A nyelvvédelem nemzetvédelem

Anyanyelvünk, amint felismerte a már idézett Sir John Bowring, „a nemzeti önállóság, a szellemi függetlenség legrégibb és legfényesebb emléke. A magyar nyelv eredetisége még ennél is csodálatosabb tünemény! Aki megfejti, isteni titkot boncolgat, annak is az első tételét…” S mert így van, sohasem lehetünk eléggé hálásak a Teremtőnek, hogy pont minket ajándékozott meg Vele, hogy általa – és csak általa! – találunk célt és értelmet a világban, amiért védenünk, óvnunk, ápolnunk kell, akár az anyának a gyermekét.

Már maga az anyanyelv szó is isteni titkot jelent, azt, hogy ez metafizikai létünk értelme, Istennel való kapcsolatunk kifejezője. Anya-nyelv. Más nyelv nem is ismeri, igaz, a vele rokon „hazaszeretet” kifejezést sem. (A német például csak a „Vaterlandsliebe”-t ismeri helyette!)


Ó szép magyar nyelv! Aki egyszer téged
Ajkára vőn, többé nem dobhat el!
Szentség gyanánt hogy befogadja éked,
Őrző oltárrá válik a kebel.
Pajzán, derűs vagy, mint nőink szeme,
S erős, szilárd, mint hősök jelleme!
Gyöngéd vagy és lágy, mint mennybolti kék,
S dörögni úgy tudsz, mint villámos ég!
Minden, mi fejben, vagy szívben fakad,
Tőled nyer pompát, színdús szavakat.
Nagy eszme, érzés oly ragyogva hord,
Mint egy király az ünneplő bíbort!


Így vallott róla Ábrányi Emil (1850-1920), Byron „Don Juan”-jának és Rostand „Cyrano”-jának avatott műfordítója, Reményik Sándor (1890-1940) pedig a trianoni nemzetgyilkossági kísérlet tapasztalatait magába foglaló emésztő aggódással és szerelmes szeretettel, a Szent János-i evangélium prológusát (Jn 1, 1-14) megidéző lelkülettel védte (Az Ige):


Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhítattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek,
A nyelv ma tündérvár és katakomba,
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!

E drága nyelvet porrá ne törjétek,
Ne nyúljon hozzá avatatlanul
Senki: ne szaggassátok szirmait
A rózsafának, mely hóban virul.
Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul,
Mintha imádkozna,
Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!

És aki költő, az legyen király,
És pap, és próféta és soha más,
Nem illik daróc főpapi talárhoz,
S királyi nyelvhez koldus-dadogás.

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,
Ki borát issza: Élet borát issza,
Előre néz s csak néha-néha vissza -,
S a kelyhet többé nem engedi el!


Sajó Sándor (1868-1933) szintén anyanyelvünk misztikus csodáját véste versbe (A magyar nyelv):


Köszönöm, édes anyanyelvem,
Te gyönyörű, egyetlenegy,
Hogy nekem adtad hangjaid zenéjét
S megengedted, hogy szívem dobogását
Magyarul muzsikáljam;
Hogy a hangszer lettél szent érzéseimben:
Áhítatomban búgó orgona,
Búbánatomban síró hegedű,
S hogy könnyebb kedvem halk fuvalmait
A te tilinkód zendítette dalba.
Köszönöm édes anyanyelvem,
Hogy fészket raktál hallgatag szívemben:
Sasfészket büszke álmaimnak
Szent magyarságom sziklaormán,
Turbékos hangú gerlefészket
Szerelmes lelkem lombos ágán
S hogy örömeim pipacsos mezőit
Pacsirtaszóval zengetted teli…

Ó, boldogító sokszavúság,
Te lélekbűvölő varázs:
Te gordonkázó szomorúság,
Vagy füttyös kedvű vigadás:
Te ezerszínű hangszivárvány
Egy kicsi kerek ég alatt:
Tanultalak egy élet árán
És kincsemmé tanultalak!
Te vagy az áhítat zenéje,
Szerelmes szív ha csillagokba néz
S megcsordulsz, szívből ajkra érve,
Mint édes tiszta méz;
Te vagy a zengő őserő,
Ha keservekből törsz elő,
Mint bús igazság, szent harag,
S e búsan búgó szent kesergőt
Úgy zúgatják itt vizek, erdők,
Hogy magyarul visszhangzanak!

Ó, jártam én is messzi templomot;
Az Isten lelke ott is ott lobog,
De más, de szebb a hangja itt:
Ez árvaságos szűk határon
Jobban megértem és csodálom
A nagy mindenség titkait;
Itt hozzám minden magyarul beszél,
A földi hant, az égi csillag,
Az erdőn átzúgó vihar,
Fűszálra lengő röpke szél…
E hangok édes dallamán,
Még hallom, mit mond boldogult anyám,
S hiszem, mit kiskoromba’ hittem:
Ha ünnephangon szól az isten,
Az ő ajkán is magyar szó lebeg, -
Te zengsz a messzi égvilágon,
Hamupipőkés árvaságom,
Én féltett kincsem, anyanyelvem,
Te gyönyörű, egyetlenegy!


A két világháború közötti szellemi honvédelmi küzdelem fő célja a magyar nyelv minél magasabb óraszámban való tanítása volt az elemi iskolától a középiskolán/polgárin át az egyetemig, főiskoláig. E küzdelem részeként voltak, mint Makkai Sándor (1890-1951) erdélyi református püspök, író, akik a görög és latin óraszámának csökkentésével párhuzamosan a magyar nyelv és irodalom nagyobb óraszámban való tanítását javasolták. Irodalmi és tudományos nyelvünk tüzetes tanulmányozása után aligha lehet kétséges törekvéseik időszerűen jogos mivolta.

Aki megrontja, megfertőzi gondolkodásunkat, eltaszít Istentől

A világpusztító erők sátáni játszmájának tétje anyanyelvünk megrontása. Ez bizony már a bölcsődében megkezdődik, amikor az emberpalánta, ha játszópajtásától valamit kér, nem azt mondja neki, hogy „add ide!” , hanem hogy „add oda!” Talán bele sem gondolunk, hogy az öklömnyi gyermekfejekbe mennyire beleprogramozódik így a szómágia, hogy a szavak értelme már előttük is mennyire elhomályosul, amelynek egyenes következménye, hogy nincs többé számukra édesanya, csak „Muter”, édesapa, csak „Fater”, nincs nő, csak „csaj”, nincs férfi, csak „csávó”.

Ahogyan megtanulja a kisgyermek a beszédhangokat és a szavakat, később úgy is fog gondolkodni és viselkedni, gátakat szabni vagy törni magának. A szó ugyanis, ahogyan Aquinói Szent Tamás tanítja, gondolataink ruhája, ebből következően szeméremforrás is: természetes/természetellenes korlátokat, gátakat szab cselekvésünknek, így aki tisztán beszél, tisztán cselekszik.

A megrontók sohasem beszélnek tisztán. Médiumokból milliók megcsodálta „ékesszólásuk” csak céljaik leplezésére, „eltakarására” szolgál, bízva abban, amit Marcus Tullius Cicero kifejezett, miszerint „semmi sem olyan lehetetlen, hogy az ékesszólás által ne válna hihetővé”. Náluk a szó sohasem „jelent” , hanem csak „takar” valamit, olyan, mint a gyógyszeripar valamennyi terméke: öl, butít, nyomorba dönt. Nem véletlen például a sajtó nagyhatalommá kinövésének és a gyógyszeripar, sőt az orvosi egyetemek megjelenésének (az első az 1890-es években létesült – az USA-ban!) egybeesése: a tizenkilencedik század második felétől indult meg a szavak értelmének kifordításán, csűrésén-csavarásán alapuló médiavilág és az embert a természettel való együttéléstől elszakító, a cionista pénzvilág leányvállalataként működően rabszolgájaként kezelő gyógyszeripar „diadalútja”.

Nyelvünket hóhérkéz szakítja ki, / Az tépi fel frigyládánk fedelét.” – írta Reményik Sándor, és aligha lehetne találóbban kifejezni annak lényegét, amit anyanyelvünkkel szemben másodpercenként elkövet az írott és elektronikus sajtó.

Anyanyelvünk megrontása már a tizenkilencedik század második felében megkezdődött a médiaiparrá vált újságírással, lapszerkesztéssel, a szláv-héber-német keveréknyelv, a jiddis észrevétlen tovaterjedésével, amely már múlt századunk első harmadában olyannyira megtette hatását, hogy, mint Makkai János írta (Urambátyám országa. Bp. é. n. Singer és Wolfner Rt. 163. old.), „Budapest ma is tele van zsidó szólásmódokkal és ezeket antiszemita emberek is használják. Jól nevelt emberek tartózkodnak a legkirívóbbaktól. Ilyenek a ’sag schon’, a ’mondd már’, a ’nekem legyen mondva’, a ’te jó Isten!’ és mások, amelyek németből fordított jiddis eredetű szólások. Jobb elemek ugyancsak igyekeznek elkerülni a kifejezetten zsidó szavak használatát, de ezek sokhelyütt mégis közkeletűek. Ilyenek: ’kóser’, ’ajser’, ’kabbala’, ’jampec’ stb. Általánosabban elterjedtek a kevésbé észrevehető zsidó szólásmódok, mint például ’mit tudom én’, ’csak nem fog megharagudni’, ’maga csak tudja’, ’tegye azt ó’ és így tovább.”

Akkor még valóban úgy tűnt, hogy „jól nevelt” emberek tartózkodnak a felsorolt kifejezésektől, ma viszont ezerszeresen igaz, hogy „antiszemiták” is használják a galíciai bevándorlás óta hazánkat, különösen Budapestet ellepő, Makkai János jellemezte szláv-héber-német keveréknyelvet, a jiddist. Bárczi Géza nyelvész egyik tanulmányában (A „pesti nyelv”. Bp. 1932. Magyar Nyelvtudományi Társaság, 18-23. old.) számos további jiddis kifejezést felsorolt és egy zsidó kiadvány (A zsidó Budapest. Szerkesztette Frojimovics Kinga, Komoróczy Géza, Pusztai Viktória, Strbik Andrea. Bp. 1995. II. köt. 1645-1649. old.) egyedülálló részletességgel ismerteti őket. Noha rovatunkban korábban már idéztünk belőlük (Héber nyelvrontás), elrettentésül újra közétesszük a leggyakrabban használtakat:

ajvé (ajaj), balhé, (botrány), barchesz/barhesz (fonott kalács), behemót (hatalmas), bóvli/bóvel (értéktelen), brahi (vicc, tréfa, ugratás), cefet, cefetül érzi magát (rossz, rosszul van), dafke (csakazértis), éceszgéber (ötletadó), elpaterol (megszabadul valakitől/valamitől), gajdol (zajong), handlé (házaló, ószeres), hapsi (szabad) férfi, haver/háver (barát), herót (félelem, gond), hirig (verekedés), jatt (kézfogás, megvesztegetés), kajak (erő), kibic (megfigyelő), lébecol (könnyelműen él), lejm (lopás), majré (félelem), mázli (szerencse), melák (hatalmas), meló (munka), mószerol (beárul, följelent), rahedli (rakás, kupac), rebach (nyereség), smucig (fösvény, zsugori), smúz (fecsegés), sóher (fukar), srác (kisfiú), stika (titok), stikli (csel), szajré (holmi), tarhál (pénzt kéreget), topis (rongyos), tróger(hitvány alak).

Az iménti felsorolásból azonnal szembeötlik a gondolatszegénységből, sőt hiányból eredő nyelvi gyökértelenség, továbbá, hogy kizárólag a gazdasági, ipari, kereskedelmi élet szókészlete ez, a (Fritz Hippler filmjéből, „Az örök zsidó”-ból („Der ewige Jude”) mindenkor oly ismerősen) velejéig materialista, hitet, hazát nem ismerő világvándoroké, akik a huszadik század eleji Budapestnek korántsem csak a már akkor is gettónak minősülő erzsébetvárosi negyedét tették egyre elviselhetetlenebbé. Ezért írta Ady Endre,, hogy a zsidótól „igazán mindent lehet követelni, de azt már nem, hogy magyar nyelvre tanítson bennünket” (Vallomások és tanulmányok. Bp. 1944. Athenaeum, 237. old.), sőt maga Szerb Antal is kénytelen volt elismerni: „Kétségtelen, hogy a pesti zsidó tájszólás nem tartozik a szép nyelvek közé, öszvér-nyelv lévén.”

A héber nyelvrontás végső soron csak azt bizonyítja, hogy amilyen a lélek, a gondolkodás, olyan a nyelv: a jiddis szóhasználatban nincs szó hitről, vallásról, szeretetről, szerelemről, tudományról, ezért vele sem a teológus, sem a filozófus, sem a nyelvész nem tud mit kezdeni, legfeljebb a kriminológus.

Ugyan mitől lenne szép az idegen szó?

Kosztolányi Dezsőt nagyon elszomorított ugyan mindennemű magyartalanság, de főleg a „pesti nyelv” részeként a jiddis. Emellett leginkább az idegen szavak teljesen felesleges használata ellen emelte fel szavát. A szerkesztésében megjelent Pesti Hirlap Nyelvőre (Bp. 1928. Légrády Testvérek) ezért, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvművelő Bizottságával karöltve, számos tanulmányban ismertette, mely szavakat, szófordulatokat mikor, hogyan használjunk vagy ne. Ma is megszívlelendő belőle például Tolnai Vilmos (1870-1937) nyelvész, irodalomtörténész műve, „A tiszta magyarság szótára” (98-224. old.), amely a köznapi beszédben és írásban leggyakrabban használt idegen szavakat magyar szavakkal helyettesíti, vagy Zolnai Gyula nyelvész szemfelnyitó tanulmánya („Nemzeti öntudat a nyelvben”, 38-42. old.), amelynek alapján valóban jogosan merül fel a kérdés, mitől lenne szép az idegen szó (38-39. old.):

»Raffay Sándor püspök 1921-ben egy fővárosi bizottsági ülésen így fakadt ki: „Nálunk a nemzeti öntudat rongyolódott le legjobban, sokkal jobban, mint a határaink.” A nemzeti öntudatnak ezt a nagy hanyatlását az irodalmi nyelvben s a művelt köznyelvben évtizedek óta elszomorodva látom. A nemzeti öntudat szunnyadásából lehet ugyanis elsősorban megérteni azt, hogy mind több és több eredeti magyar szavunkat hagyjuk kipusztulni, hogy egyre nagyobb arányban hozunk divatba idegen szókat olyan fogalmakra, amelyeket eddig magyar szóval tudtunk kifejezni, nem gondolva meg, hogy eredeti szavainknak idegenekkel való szükségtelen fölcserélése nyelvünket lassanként kivetkőzteti a maga jellegéből. Csak egy-két példát jegyezhetek ide az olyan magyar szók százaiból, amelyeket egyre jobban elhanyagolunk, úgyhogy maholnap elavultaknak fogjuk tekinthetni. Ma mindenkinek csak ambíciója van, becsvágyunk eltűnt, és mind ambiciózusak vagyunk, ahelyett, hogy becsvágyók maradtunk volna. Alig beszélünk már jellemről, többre becsüljük a karaktert, és amit eddig jellemezni szoktunk, azt ma karakterizáljuk. Különbözet helyett mindenki differenciát mond: következmények helyett konzekvenciákat vonunk le: a jeles tulajdonságot és kiválóságot kvalitásnak nevezzük. A székesegyházat katedrálisnak, a bíbornokot kardinálisnak, a tábornokot generálisnak, a szabadelvűt liberálisnak, a társadalmi kérdéseket szociális problémák nak, a művelődési célokat kulturális céloknak, sőt félig német szóval kultúrcéloknak mondogatjuk (hiszen önállóan kultúr nincs is a magyarban [mellesleg a nyelvművelő Kodály nem győzte eléggé ostorozni minden kultúr-előtag használatát – Ifj. T L.]). Az ügyvitelt és ügykezelést az egész vonalon adminisztráció váltotta föl, s ennek tervezett és elrendelt egyszerűsítését racionalizálás nak, sőt talán racionalizáció nak is nevezgetjük. Az előadók és jelentéstevők referensek lettek, és nem előterjesztéseket vagy jelentéseket, hanem referátumokat készítenek. Az irály, fajkép, széptan, könyvészet, könyvbarát stb. kihalt szóknak tekinthetők, helyükbe a stílus, típus, esztétika, bibliográfia, bibliofil stb. léptek. Az orvosok egy sereg jó magyar szót juttattak sírba: a gümőkórt, amelyből tuberkulózis lett, a hátgerincsorvadást, amely tábesszé alakult át, a fertőzést, amely helyett csak infekciót ismernek, a befecskendezést, amelynek helyében injekciókat kapunk stb. Legújabban a százados évforduló t centenáriumra kereszteltük, s aztán minden századévi dolgot centenárisnak mondunk már. Az emberbaráti mozgalmakat karitatív akciókkal cseréltük föl, s a nemes cselekedeteket gesztusoknak nevezzük […]. Már a magyar látóhatárnak és szemhatárnak is befellegzett, helyében a görög-latin horizont tárul ismét elénk, szomorú perspektívát nyitva a nemzeties fejlődés távlata helyett stb. Csak a latin-görög szók közül soroltam itt elő néhányat, amelyek kitúrni készülnek szókincsünk eredeti elemeit. Vége-hossza nem volna panaszomnak, ha azokra a szükségtelen német és francia [az angolról már nem is beszélve – Ifj. T. L.] szókra is ki lehetne terjeszkednem, amelyek szintén eredeti magyar szóknak jogait bitorolják. És ha kérdem, mi az oka ennek a nemzetietlen nyelvhasználatnak, fő okul a nemzeti öntudat elhomályosulását kell vallanom, azt, hogy ma nem a nemzetiesség korát éljük, hanem a neonacionalizmus éráját.«

Szintén Kosztolányi juthat eszünkbe a fenti ijesztő példák után, aki meggyőződéssel hirdette, hogy „senki sem jobb európai és műveltebb azáltal, hogy a szerves vegytant organikus kémiának nevezi”. Nem bizony, és ez is a héber nyelvrontás eredménye, ugyanis használói mindig többnek akarnak látszani, mint amik. Náluk a „műveltség” fokmérője az ötnyelvű szótár, ezzel takarják el tudáshiányukat. Ő, aki legalább nyolc nyelven írt, olvasott, beszélt, mégis azt vallotta, hogy „csak anyanyelvemen lehetek igazán én”, és „gyermeki kötelességünk, hogy megtanuljuk anyanyelvünket” (A Pesti Hírlap nyelvőre, 11. old.), amelynek szerinte a tíz legszebb szava: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír.

Az igazság az, hogy addig működött a világon bárhol is csak a szellemi élet, ha megakadályozták a nyelvi keveredést, az idegen szavak, kifejezések, szófordulatok majmolását. Caesar, Cicero, Seneca, Quintilianus például gondosan kerülték a görög szókat, noha a latin és a görög közmondásosan rokon nyelvek. Médiamoguljaink szavával nem szerették a másságot, csak az azonosságot, amiért nem másokkal, hanem önmagukkal akartak békében élni.

A felsorolt, Tolnai-szótárban szereplő és a többi hasonló idegen szavak sohasem látott mértékű elterjedése nálunk párhuzamosan folyt a jiddisével, hiszen akik így akarták, tudták, hogy a magyar lelkiséget (bocsánat, „spiritualitás”-t!), azonosságtudatot (azaz „identitás”-t) sárba kell tiporniuk ahhoz, hogy ők verjenek tábort földünkön, ahol aztán már ők parancsolnak az „eladó”-ból lett „termékmenedzser” által a bennszülött, lábszagú, bőgatyás, fütyülő barackos hun ivadékoknak.

Az idegen szóáradattal egyetemben az írott és elektronikus sajtó, nem is szólva az oktatásról, valósággal meggyűlöltette ugyanakkor nyelvjárásainkat, tájszavainkat is, ezért, hogy szemlesütve jár, akitől kiejtése miatt megkérdezik, „hová valósi”. Nyelvjárásaink egyik legkiválóbb tudósa, Horger Antal (1872-1946) írta: „A nép nyelvéről, az úgynevezett nyelvjárásról (vagy tájszólásról) a legtöbb ember azt hiszi, hogy romlott nyelv, a nemzet műveltebb osztályaitól beszélt ’művelt’ nyelvnek a tudatlan parasztoktól való elrontása. De ez nagy tévedés, mert a nyelvészeti kutatás már rég kiderítette, hogy a népnyelvnek szinte minden egyes sajátsága a nyelvi élet természetes fejlődése útján keletkezett, míg ellenben az úgynevezett irodalmi nyelvsok tekintetben mesterséges fejlesztésnek az eredménye.” (A Pesti Hirlap Nyelvőre, 43. old.)

Szintén Horger Antal hívja fel figyelmünket szavaink eredetének kutatása gondolkodásunkat csiszoló, lelkiségünket erősítő mivoltára, arra, hogy általuk, amint Kiss Dénes hirdeti, nemcsak ősnyelv vagyunk, hanem egyben a logika nyelve is. Az andalog ige, mint írja (A Pesti Hirlap Nyelvőre, 31. old.), „ma a költői nyelv szavai közé tartozik és gondolatokba való elmerülést, kellemes mélázást jelent. De nem jelentett mindig ilyen szépet. Régebben egyszerűen csak szórakozottságot jelentett, még régebben azt, hogy ’esztelenül, dőrén cselekszik’. A nyelvtörténeti kutatás kiderítette, hogy az Antal keresztnév származéka, amely egykor a dőreség, esztelenség, bolondság képviselője volt, mint mai nyelvünkben a Pali s a vele azonos pali. Sok más esetben is észlelhető, hogy a tulajdonnévből idővel köznév lesz. A kedves kis fruska például nem egyéb, mint Fruska, vagyis a Fruzsina (latinul Euphrosina) keresztnév becéző származéka és pete nem egyéb, mint Peti (a Péter keresztnév becéző származékának) változata. Az aggastyán szónak nincsen semmi köze az agg szóhoz, hanem csak népetimológia útján kapta ezt a mai alakját: régebben agostyán-nak hangzott, ez pedig csak egyik régi változata az Ágoston keresztnévnek. A kaján szónak régebben kajan, kajon, kajin alakjai voltak, ez pedig azt bizonyítja, hogy azonos a bibliai gonosz Kain nevével. Fukar szavunk végeredményben nem egyéb, mint a XVI. század híres [inkább hírhedten zsidó – Ifj. T. L.] bankárcsaládjának, a Fugger-eknek a családi neve.”

Mindezekről, köszönhetően a médiumoknak és iskoláknak, az átlag magyarnak úgy tűnik, fogalma sincs, arról viszont, hogyan lehet már ötévesen angolul káromkodni, annál több. Éppen ezért a mellesleg nyolc nyelven értő Szabó Dezsőjavaslata talán sohasem volt annyira időszerű, mint ma: azt kívánta, hogy a gyermek tizennégy éves koráig semmilyen idegen nyelvet ne tanuljon se iskolában, se azon kívül. „Tegyenek próbát javaslatommal egy-két középiskolában. Meglátják, milyen ösztönös gazdagságát, milyen természetes lendületét fogja jelenteni a gyermek lelki fejlődésének.” A középiskola ötödik osztályától (14-15 éves kortól) valamelyik újlatin nyelv (francia, olasz) tanítását tartotta lehetségesnek, és csak esetleg az angolt.

Az átlag magyar anyanyelv-rombolásáról alighanem Weöres Sándor egyik verse (A birka-iskola) juthat eszünkbe, amelyen nem nevetnünk kellene, hanem inkább sírnunk, amiért tökéletesen ráillik a madáchi falanszterre emlékeztető mai iskolára, amiért a Sütő András-i intelemnek – „engedjétek hozzám jönni a szavakat” – nem tesz eleget:


Egyszer volt egy nagy csoda,
neve: birka-iskola.
Ki nem szólt, csak bégetett,
az kapott dicséretet.

Ki oda se ballagott,
Még jutalmat is kapott,
Így hát egy se ment oda,
Meg is szűnt az iskola.
Miként óvjuk anyanyelvünket?


Kézenfekvő a válasz: olvassunk minél többet költőinktől, íróinktól (idegen irodalmakat is inkább az ő tolmácsolásukból ismerjünk meg!), száműzzük életünkből az anyanyelvünket megrontó írott és elektronikus sajtót, és ne majmoljuk az angolt! „A nyugati művelt nemzetek felfogása szerint nem az a fokmérője a műveltségnek, hogy hány idegen nyelvben van kisebb vagy nagyobb jártasságunk, hanem igazán művelt ember csak az, aki jól és szépen tud anyanyelvén beszélni és írni.” (Nagy József Béla)

Nem árt továbbá, ha mindig kezünknél van egy nyelvvédő zsebkönyv. Sajnos, tudomásunk szerint jelenleg a könyvpiacon nincs ilyen, antikváriumokban viszont aránylag gyakran felbukkan egy a régebbi, ma is kitűnően használhatók közül („A Pesti Hírlap Nyelvőré”-n kívül), Pintér Jenő (1881-1940) irodalomtörténészé (Magyar nyelvvédő könyv. Bp. 1938. Sárkány Nyomda Rt.), aki könyvében tételesen felsorolja anyanyelvünk alapsajátosságait (hangzóilleszkedés, főnév- és melléknévképzés, névmás- és igehasználat, szórend, helyesírás, kiejtés) a hétköznapi társalgásban és az újságcikkekben minduntalan előforduló hibás kifejezéseket, megadva helyettük a helyeseket, végül az anyanyelvünkön kifejezhető, ezáltal felesleges idegen szavakat is magyar megfelelőikkel.

Sorozatunknak nem is volt más célja, mint hogy olvasóját magába szállásra késztesse: használt-e eddig, és ha most is, miért, például jiddis kifejezéseket? Ha testünket ápoljuk, lelkünk lelkét, anyanyelvünket ugyan miért nem? Miért tartunk fontosabbnak egy show-műsort, mint egy verseskönyvet, ami Arany János szavaival olyan, mint sebre a balzsam?

Forrás: hunHír.hu

Beküldte Kiss A Csaba


Eltárolt hozzászólások


Megjelent: 4563 alkalommal Utoljára frissítve: 2011. Augusztus 15., Hétfő 04:40

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 266 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.2%Serbia 1.3%
Romania 5.4%Canada 1%
United States 4.5%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3.4%France 0.4%
Sweden 2.7%Australia 0.3%
Ukraine 2.6%Netherlands 0.3%
Slovakia 2.1%Kuwait 0.2%
United Kingdom 2.1%Spain 0.2%
Germany 2%Belgium 0.2%
Austria 1.4%Norway 0.1%

Today: 95
This Week: 4155
Last Week: 4892
This Month: 13517
Last Month: 19693
Total: 2055788

Belépés