Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

V2017Jun25

2011. Augusztus 23., Kedd 06:36

A magyarok istenének elrablása avagy a magyar faj nagy elárultatása 3

Írta:  Grandpierre K. Endre
Értékelés:
(10 szavazat)
Fekete démonok törtek az emberi világra, elrabolták a világ virágát, világosságát, világló fényeit, a Napot, a Holdat, a csillagokat. Mintha leszakadt volna a menny, rászakadt volna az emberi világra s a világ feneketlen éjszakába, feneketlen szakadékba süllyedett. Égszakadás, földindulás, világok pusztulása.

 ARANYHÍD ÍVEL ÁT TÖRTÉNELMÜNK FŐLŐTT


"Ki jár, ki jár a kertembe,
Fekete páva képibe?" / Népdal

Nem tudjuk, mi történt. Nem tudjuk, mikor történt. Lezuhant az emberi emlékezet csillaga. Világkataklizmák innenső pereméről irdatlan távolokon át tekintetünk nem érhet vissza a túlsó partra. A sötétség feketekámzsás-csuklyás démonai elragadták a Napot, a Holdat, a csillagokat. Fekete pehellyé vált a világa pehelyző feketeségben. Hamvába halt a világ.

Emlékezhetnek a holtak? Van-e halálon túli emlékezés a Nap, a Hold elrablásáról?

Gigantikus sárkányszörnyek - negyvenmillió éve kihalt óriássárkányok, tirannosaurusok, brontosaurusok - törtek a földi világra? Benyelték a Napot, a Holdat, a csillagokat, zúgó örvényben elszáguldottak?

Minden erő megbénult, minden kötelék széthullott, minden szív megdermedt, minden cél semmivé foszlott.

A rémületbe dermedt világ egyetlen sóvárgásba összpontosult:

ÉGITEST SZABADÍTÓ! ÉGITEST SZABADÍTÓ!
ISTENSZABADÍTÓ!

Inaszakadt világ, lelkeszakadt világ: elrabolták a magyarok Istenét!

A/ "Ország fővárosában a Nap, Hold, csillagok nem világítanak. A király, hogy aki azokat felhozza, annak azt fizet amit kér. Özvegy asszonynak három fia; a legkisebb, Szépmező szárnya, tizenhat éves kemény legény. Ez vállalkozik. Bátyjaival a királyhoz megy, kitől három lovat s pénzt kér az útra s ezenkívül még egy mázsa aranyat. Ezt a vár kapusának: Ország kovácsának, ki öreg s nagyon erős ember volt, adja át, azzal, hogy mindaddig forralja, amíg vissza nem ér.

B/ Három éjjel s három nap mentek. A harmadik este Szépmező szárnya lova egy hídon megbotlik. Nem mentek tovább; tüzet raknak s lefekszenek. Szépmező szárnya tíz órakor a hídra megy. A híd alatt a hétfejű sárkány, »melyik a csillagokat hordozza«, a lovát megnyergelte. Lován a hídra megy, lova megbotlik. »- Hí, kutya igya a véredet! Vaj tán érzed Szépmező szárnya szagát? – Vaj érzed, vaj nem, de itt vagyok! Hogy küzdjünk: karddal vagy küzdéssel? - ,Derékból', mert szerencsésebb. « Szépmező szárnya a sárkányt birokban legyőzi, megöli; a csillagok a városban kisütnek. A sárkány lovát, mely csillagként ragyogott, Szépmező szárnya alvó bátyjaihoz vezeti, kiket felkölt, s mondja, hogy a lovat egy, a hídon keresztülűzött ménesből fogta. A király Szépmező szárnya elé »zenét« küld ki. Másnap este újra egy hídhoz érnek. Minden úgy, mint előbb. Szépmező szárnya tizenegy órakor megy a hídra; kilencfejű sárkányt öl meg, melynek lova hordozza a holdat, s a ló is olyan »szép«, mint a hold. A sárkány megölésekor a város felett süt a hold. A harmadik nap este harmadik híd; Szépmező szárnya tizenkét órakor kel, s megy a hídra; a küzdelem a tizenkétfejű sárkánnyal. Egyforma erősek. A sárkány ajánlatára Szépmező szárnya fa-, a sárkány vaskerékké változik. Külön-külön hegyre mennek s összegurulnak; amelyik összetörik, az a vesztes. A fakerék félig a földbe megy, a vaskerék összetörik. A sárkány újabb ajánlata: ő kék, Szépmező szárnya fehér lánggá változzék; ki a másikat összeégeti, az a nyertes. Hajnalig hiába küzdenek. Három fekete hollónak a sárkány »nagy dögöt« ígér, ha a fehér lángra vizet öntenek. Szépmező szárnya három királyi lovat ígér, ha bátyjait felköltik, velük kalapjukban vizet küldenek. A fivérek a vizet a kék lángra öntik. A nap a városba bevilágít. Szépmező szárnya a három sárkány lovára testvéreivel együtt felül s hazulról hozott lovukat a hollóknak adja. "

(Szépmező szárnya Ipolyi-Horger)

Káromlások karvalyozása. Rágalomkáromlások. Rágcsálóférgekként rágalomháború sustorog fél évszázad óta, évszázadok óta, ezer esztendők óta. Üldözött vaddá lett a hajdan hatalmas magyar. Országa orgazdáké, térképe vértérképpé, vert népe vértanúnéppé.

Belülről is szól a kufárok kórusa. Eszelős eszmélettelenítők eleink sem kímélik, múltunk is mocsokba mángorolták; festik őket pokollelkű pogánynak, istentelen barbárnak, duhajkodó nomádnak.

Igaz-e mind ennek akár írmagja is? Istentelenek voltunk-e? Istentelen világban isten nélkül éltünk-e? Volt-e a magyaroknak istene?

Ha volt, szólaljon! Ha él - mozduljon! Váljék aranyhíddá lélek és lélek, magyar és magyar, múlt és jövő között, miként ezt Petőfi vallja:

Nézzetek belé a történet könyvébe,
Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
Mint folyóvízen általa nap arany képe,
Áthúzódik rajta aranyhíd gyanánt

Lássuk hát mindenütt láthatóVEZÉRNYOMDOKÁT !

ISTENRABLÓK AZ ÓKORBAN
ÉS AZ ISTENRABLÓK DICSŐÍTÉSE

Istenrablások már az őskorban és az ókorban is előfordultak. A sötétség erői az ókorban hajtották végre a legvégzetesebb jelentőségű Istenrablást: elrabolták az emberiség egyetlen ősvallásának, a napistenhitnek istenét, a Napistent, a magyarok istenét. Oresztész és Pyladész megismételte ezt az ókorban, elrabolva erőnek erejével a szkíták istenét.

Titkokkal, titokzatos jelenségekkel, emberi tekintet elől hét lepellel elfedett titkokkal nézünk szembe e könyv hasábjain, ámde mind közül a legnagyobb titok mi magunk vagyunk, magyarok, a mi szinte felfoghatatlan tragédiánk és rejtélyes viselkedésünk. Hadd idézzük fel itt két nagy hírnévre szert tett ókori görögnek, Oresztész és Pyladész Lukianosz feljegyezte szédületes históriáját a magyarok szkíta eleiről.

A két görög hajótörés folytán jutott a szkíta tengerpartra. "És miután hajótörést szenvedve a partra vetődtek, s az akkori szkíták fogságába ejtve, elhurcolták őket, hogy feláldozzák Artemisznek - ők a tömlöc porkolábjaira rontva, s az őrséget lekaszabolva, megölték királyotokat, hatalmukba kerítették a papnőt, sőt még magát Artemiszt is elhurcolták, s hajójukon elvitorláztak, csúfot űzve a szkíták néptörzséből. " "Csúfot űztek"- e sértő megállapításon aligha lehetne vitatkozni: két idegen, vitéz kalandor a szkíták hatalmi központjában, a meglepett szkíták tömegében hajtja végre véres vértetteit; leölik a szkíták királyát, ráteszik kezüket papnőjükre, istenüket, Artemiszt is elrabolják, és a szkíták tömege mindezt eltűri, és a két görög ép bőrrel, sértetlenül távozhat.

Hasonló esetben az ókori-újkori világ valamennyi hatalma önvizsgálatot tartana a hallatlan eset okainak kiderítésére, az önvédelmi reakció kihagyását előidéző okok tisztázására, a történtekért felelős személyek kérdőrevonására és megbüntetésére, hiszen csak ily módon biztosítható, hogy hasonló eset ne ismétlődjék, mi több: csak így hárítható el az a veszély, hogy a jövőben néhány vakmerő kalandor ne kísérelje meg a szkíta hatalom fölötti uralom hasonló eszközökkel való megragadását.

Józan ésszel, úgy véljük, mindez tökéletesen indokolt. Szkíta eleink, az igazságos szkíták azonban nem így jártak el. Megtámadóikban a vitézi szellemet felismerve s a vitézséget mindenekfelett becsülve hősként, már-már istenként felmagasztalva fővárosukban megtámadóikat, szobrot emeltek Oresztésznek és Pyladésznek és vallásos tisztelettel vették körül személyüket, mintegy megfeledkezve az élet és életbenmaradás önvédelmi törvényéről, hogy aki üt, az ellenség, hiszen még az állat is visszamar.

Lukianosz, az ókori bölcs ezt teszi szóvá:

"Ha tehát azért tisztelitek e férfiakat, nem kellene annyira buzgólkodnotok, hogy sok hozzájuk hasonló férfit faragjatok. Épp ezért vegyétek fontolóra immár ti magatok is a régi dolgokat: vajon üdvötökre válnának-e, ha még sok ilyen Oresztész és Pyladész vetődnék a szkíta partokra? Nekem úgy rémlik, ily módon magatok is mihamarabb elpogányosodtok (szkíta eleink tehát nem pogányok) és ELISTENTELENEDTEK, HA MÉG MEGMARADT ISTENEITEKET IS ÉPPÍGY ELHURCOLJÁK ORSZÁGOTOKBÓL. Persze úgy vélem, megannyi istenetek helyett végül is (az istenetek) ELRABLÁSÁRA JÖTT FÉRFIAKAT ISTENÍTITEK MAJD, S A SZENTÉLYFOSZTOGATÓKNAK MINT ISTENEKNEK ÁLDOZTOK. "Kasszandrai szavak. Félelmetes ez az ókor leghatalmasabb és legnagyobb lélekszámú népsokaságának, az ókori szerzők szerint Ázsián és Európán egyként uralkodó igazságos szkíták pusztulásának, az istenrablás ókori előfordulásának, s az istenrablók dicsőítésének eme szédületes esete: a szkíták végzetét megpecsételte istenük elrablása.

Ezer év pokol járása azt tanúsítja: ez a törvény érvényes miránk is, magyarokra.

A jelek szerint egy nép sem élheti túl istene elrablását.

A MAGYAROK ISTENÉNEK VEZÉRNYOMDOKAI

Hogyne lett volna istene annak a népnek, amelyet
maga Isten vezérelt vissza, CSODASZARVAS, HADAKÚTJA
és TURUL (SZENTLÉLEK) képében évezredekről
évezredekre ősi hazájának a Kárpát-medencének
visszafoglalására.

Be fura szó Petőfinek ez a VEZÉRNYOMDOK szava. Szósűrítmény, tisztaságos világító szó. Mert a Magyarok Istenének nem csupán nyomát, nyomjelét találjuk meg a TÖRTÉNET KÖNYVÉBEN, de vezérnyomdokát, vezérlő cselekvését, valóságos népvezérlését. Féltő jósággal és bölcs atyaként, természetfölötti erők megtestesüléseként vezérli évezredeken át a magyar nemzetet, és sohasem gazságra, bitangságra, gyanútlan nép megrohanására, mészárlására, de mindig önvédelemre és honvédelemre, igazságvédelemre, igazságérvényesítésre.

Hengérek kezéből megmenekült középkori krónikáink és búvópatakként évezredek torkából feltörő néphagyományaink vallanak erről.

Teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy e szavak olvastán ellenségeink felröffennek s még magyarjaink is felhörrennek, mert nemzeti önismeretünk annyira elhomályosodott, történelemtudatunk annyira elszürkült, elsekélyesedett, nemzeti önbecsülésünk olyan mélyre szállt, hogyha valamelyikünk számunkra kedvezőt, szellemi kincset hoz föl az ősmúlt tárnáiból, mintha rosszat tettünk volna, kelletlenül, morgolódva fogadják.

Népünk hittel hiszi, hogy volt a magyaroknak istene, sőt nemcsak volt, de van is, él ma is, felekezeteinktől függetlenül ma is valljuk, ezeréves lefojtás után is valljuk: ÉL A MAGYAROK ISTENE! - mert szájról szájra jár ma is az ősi mondás. Népünk tehát vallja, hivatalos tudósaink, historikusaink viszont tagadják.

Nagy kérdés: ha volt, mi lett vele, hova tűnt, miféle világvégi sziklákra láncolták Prometheusként, miféle kőtömbök alá temették, s miért hiszünk mégis benne? S ha volt, és hűséges, odaadó, vezérlő istenünk volt, úgy miért cseréltük fel, miért váltottuk fel idegennel? Miért kényszerültünk rá, hogy kívülről fogadjunk-kölcsönözzünk magunknak idegen istent? Ha volt hitünk, s istenünk, ilyen koldusságra mégis miképpen s miáltal jutottunk? Miért hagytuk el, ha nem volt hozzánk hűtlen és gonosz, ha meg elhagytuk, miért emlegetjük? Miért kellett őt kivetnünk s legbensőbb lélekrétegeinkbe befogadnunk a másét, az általunk nem ismert idegen istent? Nem voltunk magunkéval megelégedve? Lázadtunk ellene? Jobbnak találtuk az idegent a magunkénál? Rosszul ment talán a sorunk? Átkok sulykoltak, üldözöttekké váltunk, nem védett meg minket, nem nyújtott védő kart felénk? Új istenünk viszont kimentett minden bajból, kicsiből naggyá, gyöngéből hatalmassá tett?

Vagy éppen fordítva történt? Nagy és hatalmas volt nemzetünk, azóta zötykölődünk véres bábként szakadékból szakadékba zuhanva?

Volt-e hát istenűnk? Volt-e Magyarok Istene? Van-e rá bizonyságunk? S miként becsült meg minket?

Kútforrásainkat kell vallatóra fognunk.

Aki végigforgatta középkori krónikáinkat, ősgesztáinktól, a Tárih-i üngürüsztől Thuróczy János Magyar krónikájáig, nem kételkedhet benne: volt a magyaroknak istene, volt nemzeti istenünk, aki féltő gonddal védte és vezérelte népünket a vízözöntől az árpádi honvisszafoglalásig a történelem viharain át.

Ki volt a magyaroknak ez az istene? Bízvást mondhatjuk, minden túlzástól, kérkedéstől óvakodva: ez volt az emberiség legősibb istene, a mindenható és mindent látó, mindent éltető isten, a Szent Égi Szem, a füvet zöldítő, mezőt virágoztató, égi erő, Nap, a mennyei Napisten. Eleink - akárcsak az ősvilág valamennyi népe - a Napistent imádták, a jégkorszak dermesztő fekete évezredörvényei után felderengő, a földi világot arannyal éltető meleggel elöntő szent égi fényt: a Napot.

Tisztább, szentebb és igazabb hitvallás még nem volt a földön, s nem volt egyszerűbb és természetesebb sem. Őt imádták népágazataink, szumérok, kussok, pártusok, hikszoszok, őt imádták testvéreink az irániak, indusok, egyiptusok, japánok, koreaiak, inkák és az ókor csaknem valamennyi nagy népe. Bízvást mondhatjuk: a Napisten volt az emberiség s egyben a magyarság ősvallása, miként ezt ősi napjelképeink, mondáink sora is tanúsítja.

Sátáni részrehajlás és sátáni kétszínűség kell ahhoz, hogy ezt a szent, tiszta ősi vallást bálványimádásnak, pogányságnak, a "pokolbeli ördög kárhozatos művének", "szentségtörő szokásnak" bélyegezzék.

S ez a jégkorszakból felderengő égi, isteni erőhöz fűződő hit emelte Isten népévé a magyart, maga a mindenség Ura, tündöklő koronája a Napisten. Mert az Ég Istene a maga képére formálta az általa teremtett földi világot, s e lenti földi uralmát, kormányzását a maga fiainak, földi képmásainak, a szkíta királyoknak a kezébe adta. A szkíta királyok a napisten földi helytartói, képmásai voltak. A koronázási jelvények, a korona, a jogar, a palást, a gömb, a trónszék mind a napképzetekkel függ össze és a napistenhitre vezethető vissza. Maga a koronázás sem más őseredeti értelmében, mint szent arany körrel való felékesítés, a nap fiává való felavatás: a kerek koponyára szálló arany kör, a korona a nap jelképe, a Napisten jelképe; az száll koronázáskor a kiválasztott személy, a Nap Fiának fejére, kijelölve őt a földi világ fölötti uralkodásra, a Napisten népének, a szkítamagyarságnak irányítására. Maga a király fogalma is, miként a szót ő mutatja, éppúgy mint a korona, koronázás szavunk kör ősszavunkat rejti s az égi szent körre, a Napra, a Napistenre utal, arra, hogy mindezek a jelképek és szertartások az ősi - és világ tudatában már elhomályosodott - Napistenhit keretébe tartoznak és a Napisten képmásává történő felavatást jelzik. S mindezek a magyar nyelvben ma is élő ősszavak, az ősfogalmaknak, tárgyi jelképeknek, szertartásoknak eredője, ősforrása a szkíta magyarság, s hogy a fogalmak és szokások innen terjednek el világszerte, mitőlünk vette át azt a világ valamennyi népe, anélkül, hogy tudná e jelképek ősértelmét. Magától érthető az is, hogy az ősi jelképek és a fogalmak átvételével, terjesztésével devalválódtak, s szükségszerűen elhomályosodtak maguk a fogalmak is, hiszen ha már nem egy, de több királyság jött létre, úgy tarthatatlanná vált s a valósággal ütközővé az az őshiedelem, az a felfogás, ami az egész szertartás együttest tárgyi kellékeivel egyetemben létrehozta: az, hogy a koronázással a királya Napisten földi képmásává válik, miként az egész világ fölött a Nap, a Napisten, úgy a földi világ fölött ő uralkodik mind a négy égtáj, az egész földkerekség fölött.

A szkíta magyarság tehát ily módon s ezáltal, a Napistenhit kialakításával vált Isten - a Napisten - népévé még annak az időnek hajnalán, mikor a szkítamagyarság még a világ legnagyobb lélekszámú népe volt s mikor - antik szerzők tanúskodása szerint - uralkodott Európában és Ázsiában, vagyis akkor, amikor a szkítamagyarság birodalma még olyan hatalmas területekre kiterjedt, hogy az jószerivel határtalannak volt mondható, s ilymódon tartható volt az ősi hit, hogy királyaink a Napisten megtestesülései s uralkodnak a Négy Égtáj felett. Ennél nagyobb, ténylegesebb kiválasztottság pedig el sem képzelhető: a Napisten maga ruházta rá földi hatalmát a szkíta királyra a koronázás aktusa által: isten népe volt tehát a magyar s Isten képmása a magyarok uralkodója.

Természetesen mindennek tükröződnie kell történelműnkben, mondáinkban, őshagyományainkban. Tükröződik is, még ma is, évezredes inkvizíciós pusztítás után is tükröződik történeti néphagyományainkban, mi több, még árgus szemekkel százszor átvizsgált középkori krónikáinkban is, a Tárih-i üngürüszben, sőt a százfelől gyanúperbe fogott, félreértett Anonymusban is.

Anonymust félreismerték, félremagyarázták, meghamisították; ő maga egyáltalában nem az, akinek beállították.

Szellemileg felajzott vad korban él, a minden ellenvéleményt leigázó s már csírájában kiirtó zsidókeresztény klerikális terror korában, abban a korban, amely semmiféle másként gondolkodást nem tűr meg s ahol már a klerikális dogmáktól való legcsekélyebb eltérésért súlyos büntetés vagy éppenséggel halál jár. Ő pedig, ahogy jellemző módon ma is mondjuk a papi személyekre - "az egyház szolgája", vagyis teljes önalávetésre, vak szolgálatra rendelt szolga. Horatius szerint háromszoros érc övezte annak mellét, aki először mert tengerre szállni; ez itt merészebb kiállás volt, acélkeménységű lélek kellett hozzá, rettenthetetlen elszántság és nemzetféltés, hogy szembe merjen szállnia nemzet létfontosságú kérdéseiben az inkvizíció minden nemzeti hagyományunkat megsemmisíteni akaró s azt sátán művének bélyegző monolitikus tébolyával. S Anonymus vállalja ezt: üldözött nemzete mellé áll.

A magyarok: "a kárhozat és a tudatlanság fiai", "faragatlan kóbor nép", "az irigységgel és gonoszsággal teljes ördög megszállottja" (Árpád-kori legendák és intelmek). Anonymus pedig azt írja, hogy Álmost és Árpádot maga az Isten, a mindenség Ura vezeti vissza a Kárpát medencébe, az isteni kegyelem kíséri őket, az Isten sugallatára cselekszenek. Vagyis Anonymus közvetetten, de félreérthetetlenül kimondja: Árpád hadainak visszatérése s a honvisszafoglalás folyamata Istennek tetsző szent cselekedet, mi több maga az Isten vezeti a honvisszafoglalókat.

Meglehet, mindez hihetetlennek tetszik, mint minden régi-új dolog, amit nem a maga igaz mivolta szerint fogtunk fel, de így van, tagadhatatlanul így van, s tüstént bizonyítjuk is ezt magával Anonymussal.

Álmosnak mára fogantatása is isteni közbeavatkozásra történik, mi több, maga az Isten az, aki madár képében, Turul alakjában teherbe ejti Álmos anyját, Emese ősanyát:

Ügyek hitvesének Emesének "fia született aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert (. . . ) anyjának álmában isteni látomás jelent meg Turulmadár képében, és mint-egy reá szállva teherbe ejtette őt"

(Anonymus 3. )

Az "isteni" fogalmának kétszeri kihangsúlyozása, s maga az a tény, hogy az "isteni látomás" ejti teherbe Turul képében Emesét, nem hagyhat semmi kétséget az iránt, Anonymus szerint, hogy Álmos Isten-ember nászból fogantatott, tehát félisten, akinek atyja a Mindenség Ura, anyja a magyarok ősanyja, Emese.

Álmost és honvisszafoglaló seregét maga az Isten kíséri, vezérli, segíti: a szentlélek, azaz: Isten lelke, amely madár képében jelenik meg: Ő segíti győzelemre a kievi csatában Álmos vezért a túlerőben lévő ellenséggel, a kunokkal szövetkezett oroszokkal szemben. A hét kun vezér "ugyancsak nem kicsiny számú lovast gyűjtött egybe, és a kievi vezér iránti barátságból sebes vágtában Álmos vezér ellen jött. A kievi vezér a maga seregével eléjük vonult, és most már a kunokkal gyarapodva, sok fegyveressel Álmos vezér ellen vonult. Álmos vezér pedig, akinek segítsége a szentlélek volt, fegyvert öltve csatarendbe szedte seregét. . . "

(Anonymus 8. )

Hol itt a szentségtörő "szokások"? Hol "a gonoszsággal telt ördög sugallatait" követő nép? A magyargyűlölettől fűtött klerikális legendaszerzők és Anonymus között az eltérés már nem is lehetne nagyobb. "Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a segítője, felövezve fegyvereit, felállította a csatarendet, aztán könnyhullatva imádkozott Istenhez. . . "

(Anonymus 39. )

A mindenség Istene tehát a pogányoknak, mindennek elmondott magyarok mellé áll - méghozzá a görög-bolgárszláv sereg ellen, jóllehet, miként tudjuk, a görögök, ekkor már a bolgárszlávok is keresztények: a kereszténységre már régen áttért keletrómai birodalom egyesült keresztény hadai állnak itt a magyarokkal szemben, s a paptudós Anonymus szerint a mindenség Ura az ő ellenükben mégis teljes súlyával a magyarok mellé áll és őket segíti győzelemre, mert miként pár sorral alább megtudjuk, a keresztény görög-bolgárszláv megszállók hatalmas serege elleni küzdelemben az Isten velük szembefordulva az árpádi sereget segíti.

"az Isten járt előttük kegyelmével, nagy győzelmet adott nekik. "

(Anonymus 44. )

Anonymus és soraink olvasóiban felmerülhet a kérdés: ki ez az Isten, aki a hunok szent turul madara képében leszáll az égből, hogy közreműködjék a honvisszafoglaló hadakat megszervező Álmos fogantatásában? Ki ez az Isten, aki églakó madár (Turul? galamb vagy szentlélek?) képében a honfelszabadításra induló seregek előtt jár? Ki ez az Isten, aki jelenlétével valósággal megdermeszti a jövevény népségek ellenállását s aki Árpád hadaival együtt küzdve megsemmisíti a hazatérők ellen felvonuló hatalmas sereget?

Nem lehet kétséges a válasz: ez az Isten nem az ószövetségi Jehova, nem a zsidókereszténység bosszúálló Istene, hanem a magyarok Istene, a magyar ősvallás Istene, ha úgy tetszik a Magyarok Hadistene: ő kezdeményezi, ő akarja, ő irányítja a honvisszafoglalás nagy és szentséges művét, ő segíti - személyesen és tevőlegesen - győzelemre a honvisszaszerzőket.

"Az Isten ugyanis, akinek irgalma előttük járt, Árpád vezérnek meg vitézeinek kiszolgáltatta ellenségeiket. . . "

(Anonymus 50. )

Foglaljuk össze, egészítsük ki a bizonyítékokat.

1. A magyarok ősidők óta a Napisten népe, a magyarok - minden egyes magyar, akit a magyarsághoz tartozás tudata hat át, a Napisten teremtménye, fia, a Nap Fia.

2. A magyar királyok - őshiedelmek szerint - a Napisten földi képmásai, a Négy Égtáj Urai: nemzeti címerünk négy sávja nem négy folyót jelez, hanem a négy égtájat, a földi világot övező égi mindenséget.

3. Naphitű nép voltunknak ókori tanúbizonysága az időszámításunk előtt az V. sz. -ban élt Herodotosz által lejegyzett őskori szkíta eredetmonda, a Thargitosz-Hargita monda, miszerint a mindenség Ura aranykincseket szór le az égből a szkítáknak, hogy kezdjék meg a földművelés szent mesterségét, amely ezek szerint szintén az égből és a szkíta-magyaroktól ered. (L. Arany-kincsek hullanak a Hargitára c. munkát)

4. Hogy a magyarság Isten népe volt, tanúsítja, hogy Isten különös gondot visel a magyar népre és országára. A vízözön után, még Nimród életében Hunor megfeledkezik az isteni elrendelésről, hogy seregével együtt térjen vissza a Kárpátok övezte szent hazába, s Adzsem padisahjával egy háborúban vesz részt. Emiatti késlekedéséért az Isten pusztító csapást mér rá és seregére. Hunor az égi intést megértve, visszatér Pannóniába, ahol a vele azonos nyelvet beszélő üngürüsz (hungarus) nép örömmel fogadja. (Ld. Tárih-i üngürüsz)

5. Évezredek múltán Isten (Napisten) Csodaszarvas alakjában vezeti be az őstestvérpárt Meotiszba, ahol mérhetetlenül elsokasodnak (ma is ránk férne egy ilyen segítő égi jelenés) s innen isteni rendelésre kikelve Szkítiába térnek, majd onnan Kattar vezérletével visszatérnek az anyaországba. (L. Tárih-i üngürüsz és középkori krónikák)

6. Isten a maga kardját, az Isten kardját juttatja el Attilának, a hun nagykirálynak, hogy ezáltal legyőzhetetlenné és birodalmát világhatalommá tegye. Az egykorú Priszkosz, bizánci diplomata és történetíró; aki gyilkosok kíséretében utazott Attilához, szomorúan panaszolja, hogy Attila

"RÖVID IDŐ MÚLVA növelni is fogja jelenlegi hatalmát; éppen ezt jelentette neki az ISTENSÉG AZ ÁRES (Hadisten) KARDJÁNAK NAPFÉNYRE HOZATALÁVAL; E SZENT KARDOT, amelyet a szkíta királyok mindig nagyon becsültek, mert A HADAK URÁÉ, a régi időkben egyszer elvesztették, most aztán egy tehén által jutottak nyomára. " (L. Középkori Krónikák, népmondáink és Priszkosz töredékeit)

7. De a mennyei hatalmak nem csak a földi valóságban, az égi dimenziókban is biztosítani akarják a túlvilágba-árnyékvilágba költözött és bajba jutott népünk segítségéről még holtukban is áthatott ősök visszatérését, ezért teremtették az égi hősöknek az egész égbolton átívelő és a mennyország kapuihoz vezető ösvényt, a HADAK ÚTJÁT (a Galaxis ágait - magát a Galaxist), s ezen áttér vissza a néphit szerint Csaba, az orvul meggyilkolt Attila fia.

8. Az isteni fogantatás révén világrajött s félistennek tekinthető Álmos honvisszafoglaló seregét maga az Isten vezérli, Turul képében előtte jár a seregnek, s mikor a had kényelmesen letanyázik, késlekedve a honvisszafoglalás művével, óriásmadarak pusztító fölhőjét bocsájtja reájuk, s Árpádot is ő vezeti győzelemre a túlerőben levő, kereszténységre áttért görög-szláv seregekkel szemben.

9. Felségjelvényeink is egytől-egyig - a korona, a jogar, a palást, a gömb, a trónszék - a napistenhit jelképei, ábrázolásai, annak jelképi megnyilvánulásai. (Erről részletesebben más tanulmányunkban szólunk. ) Még a koronázási négy kardvágás is a négy Égtáj Urára utal, s az ősi naphit emléke.

10. Nap-vonatkozásai okán fehér ló mondánk is ide sorolható; a fehér ló, miként tudjuk, éppen úgy napjelkép, akár a Csodaszarvas, s e jelképiségből nem elválasztható. Árpád tehát a fehér lóval a Napisten képében veszi vissza az avar birodalom bukása után az ország északi szegélyeire beszivárgott Szvatopluk-féle csapatoktól ősei birtokát.

Következésképpen mindez ősvallási, őstörténelmi hiedelmek szerinti valóság, legalább annyira való és igaz, mint bármely más vallási tantétel, hiedelem, mivel pedig ezeket a történelmi hagyományokat krónikák, geszták, népmondák igazolják, oktalan félrehárításuk, kifejtésüktől való eltántorulás volna igazság és történelem elleni bűn.

HADÚR ÉS A HAMISÍTÓK
SZÁZ ÉVE KOHOLTÁK-E HADÚR FOGALMÁT

Mi magyarok azzal büszkélkedhetünk, hogy a létünkért folyó birtokperekben, amely a történetírás területén folyik, mi vagyunk a világ egyetlen nemzete, melynek historikusai nem a magyarság elemi érdekeinek védelmében, de megtagadásában jeleskednek az Árpád-kori legendák és intelmektől az 1848-1849-i szabadságharc cári muszka segédlettel történő leverése után fellépő Hunfalvi-Hunsdörfer Pálig, Csengeri Antalig és a mai kincstári historikusokig. Csengeri Antal, ez a pléhhangú verébsirály például csaknem bizonyosan a bécsi kamarilla megbízására - brutálisan megtámadja Ipolyi Arnold nagyszerű, 1854-ben közreadott Magyar mythologiáját, amely fényoszlopként jelent meg a sötét Bach-korban és a nemzeti lélek ébresztőjének szerepére volt hivatott. Csengeri Antal, akadémiai gőgjében pöffeszkedve, hamis magyarellenes érvekkel támadta meg Ipolyi művét és azt hatalmi áltekintélyével (és eszközeivel) valósággal lemészárolta: Ipolyi lemondott művének népszerű kiadásáról.

De e fakózagyván csengettyűző akadémiai álkufárról - tárgyunkon kívül esvén - ugorjunk át egy színpompásabb akadémiai virágra, szekfűre, Szekfű Gyulára, a nagy kincstári ellentörténészre, akit tudományos pályafutása csúcsaként, érdemeiért léptettek elő 1945 után a magyarországi bolsevik kormányzat moszkvai nagykövetévé, s akit megelőzőleg a németekért hulló gyászkönnyei okán Szabó Dezső külön könyvvel tisztelt meg (EDE MEGEVÉ EBÉDEM / Milyen Szekfű nyílt Schittenhelm Ede sírján?), amelyben NAGY HIVATALOSUNK efféle magasztalásait olvashatjuk: "a modern valóságot még eléggé meg nem tanult fajt (a magyart) a maszlagolás, a ravaszság, erőszak és sunyi együttműködés (. . . ) eszközeivel készítenék halálra".

Szabó Dezső nem szerette és élesen bírálta Szekfű Gyulát, ámde kettejük párviadalában az író alulmaradt a (hivatalosított) áltudomány reprezentatív képviselőjével szemben: kettejük között nem holmi személyeskedés dúlt, elvi kérdésekben különböztek össze, éppúgy, mint annak idején az Ipolyi ellen indított Csengeri-féle támadásban, s a "nagytudományú" szekfűi lélek a magyarok istene kérdésében is egyesült a Csengeriével, Szekfű Gyula nem kevesebbre vállalkozott, mint arra, hogy betetőzze alelődje "művét" és tudománytákolmányosan elintézze a magyarok istenének dolgát. Egyszóval arra vállalkozott, hogy Csengeri nyomán a magyarok ezer éve elrabolt istenét újólag elsumákolja.

Padányi Viktor a következőképpen jellemzi:

"Szekfű Gyula . . . karrierjét a Habsburg-múlt elszánt védőjeként Bécsben kezdte és Rákosi Mátyásék nagyköveteként Moszkvában végezte . . . első történetírói teljesítménye a Rákóczi makulátlan alakja iránt megnyilvánuló mély nemzeti kegyelet tervszerű és arrogáns megfricskázása volt . . . művében nemcsak a magyar haderő alacsonyrendűségét igyekszik kimutathatóan tendenciózus forrásalkalmazással bemutatni a szintén tendenciózusan felkerekített császári haderővel szemben, hanem nemzetközi jelentéktelenség és a diplomáciai amatőrösködés lekicsinyítő vonásait rá akarja erőszakolni tendenciózus forrásalkalmazással II. Rákóczi Ferenc fejedelem alakjára.

Szekfű Gyula nem a magyar történettudomány szolgálatában írta a könyvet, hanem a tudományon kívül fekvő célból. . . ezt a megállapítást »A száműzött Rákóczi« megszületésének időpontja mégjobban aláhúzza, a példátlanul nagy kuruc-kultusz ellen tenni kellett valamit osztrák részről. "

(Történelmi tanulmányok 255. )

Szekfű az ellentörténetírás teljes eszköztárával látott munkájához, s megértvén, hogy a bizonyíték nélküli állítás puszta semmi, bizonyítékot kotort elő s az ellenérzeteket fölényesen elsöpörte, mi több, úgy gondolván, ha már lúd, legyen kövér, egy füst alatt egyetlen kirántással le akart számolni az egész nemhivatalos, délibábosnak becézett történetírással: Három nemzedék c. művének befejező szakaszában próbálta elvégezni azt a munkát.

A harmincas éveknek ez a felkapott kincstári historikusa brutális támadást intézett korának haladó történetírása ellen. Hamis tézisei mindmáig megválaszolatlanok, s így a tárgy fontossága miatt szólnunk kell erről.

Minősíthetetlen eljárásának jellemzésére hadd álljon itt az a mindennek, csak tisztességesnek aligha nevezhető mesterkedés, amit Hadúrral, a magyarok hadistenével kapcsolatban enged meg magának.

"Azon persze nem kell csodálkoznunk - írja Szekfű Gyula -, hogy mindezekben a csinálmányokban Hadúrnak száz évvel ezelőtt kitalált, kikövetkeztetett fogalma szerepel, mint ősmagyar istenség. "

(Három nemzedék)

Figyeljük meg jól: Szekfű itt azt állítja, hogy a Hadúr fogalma közönséges csinálmány, amit száz évvel ezelőtt találtak ki.

Valóban így van? Valóban száz évvel ezelőtt találták ki a Hadúr fogalmát?

Nyelvtörténetünk világos választ ad: a Hadúr elnevezést valóban száz évvel ezelőtt a nyelvújítás korában alkották, a Hadúr tehát nyelvújítási szó.

De vajon azt jelenti-e ez, hogy magát Hadúr fogalmát is ekkor találták ki? Mert ha igen, ha így van, úgy a magyaroknak azelőtt nem volt istene, nem volt hadistenünk s maga Arany, Petőfi s régi nagy íróink, historikusaink és középkori krónikásaink is mind e "csinálmányok" hatása alá szédültek, nyilatkoztak erről legelső krónikáink is Csáti Demeter énekétől Zrínyin, Balassin, Berzsenyin át legújabb nagyjainkig.

Szekfű itt lényegében azt mondja, hogy a magyarok istene fogalma kései csinálmány, történelemhamisítás, puszta kitalálás.

Ez pedig nem más, mint körmönfont szemfényvesztés, valóságos történelemhamisítás. Szekfű virtuóz ügyességgel egybekeveri, azonosítja a fogalmat az elnevezéssel, s tekintve, hogy magát a szót, az elnevezést a nyelvújítás alkotta, rásüti, hogy a fogalom sem létezett eddig, illetve a szó, a név helyébe a fogalmat csempészi s így kelt hamis, valótlan látszatot, így minősítheti az "ősmagyar istenséget" holmi hóbortos koholmánynak, jóllehet - bizonyíthatóan és kétségbevonhatatlanul - már régesrégen létezett s ősidők óta kiirthatatlanul áthatja közgondolkodásunkat, ha nem is Hadúrnak, hanem Hadistennek, Marsnak, Aresnak vagy még egyszerűbben Istennek, a Magyarok Istenének nevezték. Tanúsítja ezt ősgesztánk, a Tárih-i Üngürüsz és középkori krónikáink sora egyaránt.

"Emlékezzünk meg a magyar népekre,
Kiknek a nagy Isten nagy jóval szerete
Ez országba hoza"

- írja Farkas András 1538-ban.

Csáti Demeter pedig így énekel:

"Scythiából kiindulának,
Hogy ez földre kijüvének,
Istentil is kiszirettetének,
Erdélységben letelepedének."

Isten tehát nemcsupán vezérelte Álmos és Árpád magyarjait, de kényszerítette is őket, hogy Pannóniába és Erdélybe visszatérjenek: a kényszerítés nyilvánvaló oka: az ország felszabadítása az avar birodalom széthullása után betelepült bolgárszláv fejedelemségek igájából.

Kölcsey is tud erről, ezért írja himnuszunkban:

"Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére. "

Ki hozá fel Őseinket? Ki vezérelte Álmos és Árpád turulzászlós hadait? Maga az Élőisten, a honvisszafoglaló magyar hadakat vezérlő Hadisten,vagyis maga Hadúr; eleink hite szerint az élő egyetlen Isten, az Ég Tündöklő Királya, az őskori emberiség egyetlen és legfőbb ura, reménye, az égi Napisten, a jégkorszakok árjával, vízözönnel elárasztott, vulkánhamuárral sötétségbe döntött, földrázó világkataklizmáktól sújtott ősemberiség egyetlen reménye, a megszemélyesített, isteni erőként tisztelt nap, a Napisten.

Nimródtól (láthatjuk még ma is az Orion csillagképben), Hunortól és Magortól, Góg és Magógtól kezdve ősidők szkíta-magyar királyai az ő képében uralkodtak; ebből fakad az őshiedelem, hogy a magyar nép - Isten népe; a Napisten, a Hadisten, azaz Hadúr népe. Ennek tagadása vaskos történelmietlenség és áltudományosság. Ezért oltalmaznunk kell a Magyarok Istenét.

Mert mérhetetlen kincs az Isten. Nemis tudjuk, mekkora.

Életet ad. Ha nem is életet - lelket, bizodalmat és bátorságot. Célt is, amiért élni érdemes. Kell az Isten; erőt ad, támpontot a küzdelemben, utat az ingoványban. Akinek Istenét elrabolják, az olyan, mintha naptalanná fosztották volna, mintha szemevilágát ragadnák el, s nemcsak a világra tekintő, de a befelénéző szemét is: már önmagát, sorsát sem látja. Ezért mondták a régiek: boldog a nép, kinek Istene van.

De - mint már mondottuk - nem minden népnek adatott meg, hogy Istene legyen, saját nemzeti istene. Ősnépek, hajdanvolt régi nagynépek valahányan csak voltak, mind részesültek ebben a kegyelemben; szumérok, szkíták, babiloniaiak, hinduk, héberek, kínaiak, japánok, mayák, aztékok, egyiptomiak, görögök, rómaiak, germánok, hogy a legnevezetesebbeket soroljuk fel. De nem minden népek részesültek ebben az áldásban. A később alakult népeknek már nem volt saját istene, így hát onnan vettek istent maguknak, ahol volt, másoktól kölcsönöztek. S a történelemben munkáló vad, hódító akarat révén némelykor az is megesett, hogy egyik-másik népre ráerőszakolták idegen népek istenét, még olyképpen is, hogy a maga istenét elrabolták.

Kérdés, vajon mi, magyarok, hogy állunk ebben?

Hadúr, Hadúr, Hadúr! Nagy kincstári historikusunk, Szekfű Gyula horgos agyába horgot vetett e gondolat. Horgadó haraggal vetette rá magát Hadúrra, elhatározván, leszámol vele.

Nagyot tévedne, aki azt hinné, egyszerűen felnyalábolta, s hóna alá kapta az úristent, akár sírrabló a bepólyált fáraó múmiáját. Nem, nem, efféle módszerek már nem vezethetnék őt ma célhoz, mikor még egy közönséges betörő is derekas nekikészüléssel, sokszor falbontással lát istenadta munkájához.

Turánisták, szuméristák, szkíta-hun-magyaristák -bemondhatjátok a csődöt! Bevágja orrotok előtt a kaput Szekfű.

Érdemes kissé szemügyre venni, ki ellen dühödött meg? Azok ellen, akik szerint a magyar "büszke lehet eredetére", azok ellen, akik szerint a magyar "nem jött-ment, bizonytalan eredetű néptöredék, hanem ősi nyelven beszél dicsőséges történelem, hazaszeretetről és művelt lelkű emberszeretetről". "Olyan nagy és szépmúltú, hogy hozzá alig lehet hasonlítani más népet, nemzetet. " (Szekfű-idézeteink kiragadottak, de betűszerintiek! ) Felkerülnek e bűnös, korcs fantazmagóriagyártók szekfűi listájára továbbá mindazok is, akik "mindegyre új magyar népeket fedeznek fel, legalábbis hun-rokonokat", azok is, akik "egész kis hun-magyar-indiai őstörténetet találtak ki" (Nesze neked, Kőrösi Csoma Sándor! ), s természetesen azok is, akik szerint némelyik uralkodónkat orgyilkosság segítette át a másvilágra: Szekfű szerint, noha ezt így nyíltan, szó szerint nem mondja ki: nálunk nem működtek titkos háttérerők, nemzetfojtogató-pusztító titkos háttértényezők: a történelem ősi kétarcúsága - a nyilvános és a titkos - nálunk megszűnik, illetve sohasem érvényesült, a titkos erők történelmünkben nem jutottak szerephez; akik Szent Imre herceget, Vazult, Tonuzobát, Mátyást, II. Lajost "meggyilkoltatják" - eltévelyült fantaszták, akik "a kismagyar szemlélet" megszállottjaiként "történetünket mintegy caucheemarban, véres ködön szemlélik. "

E dühöngésszerű s teljesen bizonyításnélküli állításhalmazat a következőben csúcsosodik ki s annak mintegy előkészüléséül tekinthető! "Azon persze nem kell csodálkozni, hogy mindezen csinálmányokban HADÚRNAK SZÁZ ÉVVEL EZELŐTT KITALÁLT, KIKÖVETKEZTETETT FOGALMA szerepel, mint ősmagyar istenség. "

Hadúr, Hadúr! Hadúrral van tehát a baj, ez a főbaj, a többi ehhez képest csupán mellékes semmiség.

Úgy rémlett nekünk e sorok olvastán, hogy Szekfű Gyula, a szekfű-, rózsa- vagy kitudja-miféle-tövű nagy ellentörténész fekete kőpenybe bújt, három helyen kiharapott fekete női harisnyát húzott az ábrázatára és éjidőn, mikor a történelmi toronyóra éjfelet vert, álkulcsot, feszítővasat ragadva behatolt a legszentebb nemzeti hagyományok őrzetlen kincstárába és elorozta onnan minden magyarok féltetlenül is legféltettebb kincsét, a Magyarok Istenét, elrabolta és föld alá, víz alá rejtette, átláthatatlan hazugságréteg alá gyömködte úgy, hogy többé senkise férhessen hozzá.

Rémképzet volt ez, természetesen füstös agyrém, hagymázas rémkép.

Vagy netán mégsem? Lehet, hogy mégsem?

De bizony az, tévképzet, semmi más.

Először is: mert a Magyarok Istenét már régesrég elrabolták. Másodszor: mert Istent nem lehet elrabolni, a rabló úgy járna vele, mint aki lopott veszett rókát dugna a köpenye alá.

Habár őshiedelmek szerint a Napot is, a Holdat is elrabolták. . .

Harmadszor pedig: mert egy ilyen agyonajnározott rangcicomás katedratudós a józan ész törvényei szerint aligha kockáztathatja meg az istenrablás sátáni merényletét tudományos alap híján, hiszen a legelemibb emberi tisztesség követelménye, hogy kincstárnok ne rámolja ki a kincstárt, melynek őrzésével megbízatott.

Felborzolódásunkat tehát megfontolatlannak kellett ítélnünk. Dehát hol a bizonyítékok? Gyula bizonyítékai?

Rögvest be kellett látnunk, Szekfű a bizonyításról - akárcsak a többi, másokat agyba-főbe sújtó állításánál - valahogy itt is megfeledkezett.

A szemünkre ereszkedő szekfűi véres ködön át ismét megjelent előttünk az istenrabló historikus harisnyaálarcos, feketeköpenyes sherlockholmesi figurája.

Bevalljuk, bizonyíték ide, bizonyíték oda - kissé elszontyolodtunk, mert hát miféle szerencsétlen nép vagyunk mi, magyarok, hogy elrabolják még az istenünket is? Volt Istenünk, nem volt Istenünk - ez egy külön kérdés, de mégha nem volt volna is, micsoda kandiság csak feltételezni is, hogy istenünket elrabolják, elrabolhatják: maga ez a gondolat úgy veri kupán az embert, akár a kőbakó. Elmarták szülőföldjeink nagy részét, elrabolták nemzeti kincseink jelentős, népünk milliós tömegeit, kincses ősi városainkat tucat-meg tucatszámra, elrabolták - évszázadokra - függetlenségünket, elrabolták nemzeti tudatunkat, önbecsülésünket, hitünket, kirabolták országunkat (ki tudja hányszor?) és még istenünk is elrablás alatt volna? - állandó rablatás alatt élünk? s gyakorta azok rabolnak meg, akiket a rablás ellen őrszemül állítottunk? bitóinkká azok válnak, akiket védelmünkül fejünk fölé emeltünk és köröskörül csupa üvöltő hengér, jóllakhatatlan rabló. . . ki kell már mondani ezt: ki kell mondani mindent, hisz fél évszázadon úgy éltünk, mint fábaszorult féreg, sőt szorultabban; ki kell már öklendezni magunkból a belénkfojtott igazságot, nem a felét, negyedét, háromnegyedét, mert az igazság olyan szalámi, ha levágsz egy szeletet belőle, a többi belebüdösödik, büdös van, büdös a világ, negyvenötévi büdösségtől senyvednek falak és szavak. . .

Volt-e hát istenünk, magyarok?

Valójában itt nemcsupán Szekfű Gyuláról van szó, de népes táboráról, a vele gyönyörű összhangban fuvolázó szakszecskavágókról, a pártszakokról, a kincstári szaktalanokról, kéz a kézbe. Kéz a kéz alá. Kéz kezelés. Elkezelés. Mindent eltagadni, mindent megrágalmazni. Szépen hozzá toldani-foldani a magukét. Aládörgölik, a hazugság alá, hogy minél mutatósabb legyen. Tornyot, bástyát is. - A magyarság - gagyogja a nagy tudós - török és finnugró törzsekból alakult s IX-X. századi eleink magyarrá mángorlódtak, mert addig se nyelvük, se nemzetiségük nem volt: a magyar nyelv ekkortájt gömbölyödött nyelvvé török, tatár, szláv és (magától értetődően) finnugró (újabban: ujgur) nyelvekből átvett jövevény-növevény szavak összekapirgált álszavaiból.

Álmos és Árpád hadait középkori krónikáink szerint, mint láttuk, maga az Isten vezette. Sereget pedig nyilvánvalóan csak a Hadisten vezethet. Krónikáink tehát félreérthetetlenül kimondják a magyarok istenének, hadistenének, azaz Hadúrnak a korai ősi létezését.

Tegyük fel, krónikáink nem mondanak igazat és Szekfű talán, tegyük fel - igazat mond. Vessük félre talán nemzeti hagyománykincseinket őrző igazmondó krónikáinkat és higgyünk Szekfűnek, aki olyan érdemdúsan végezte tudományosnak mondott tevékenységét, hogy a bolsevik népinkvizítorok moszkvai nagykövetté emelték? Higgyünk neki puszta szóra, pusztán mert ő mondja, merő vakbizalomból? Anélkül, hogy a legcsekélyebb bizonyságát is felmutatná? Vessük félre sok évszázados krónikáink minden igazságát ezért? S krónikáinkkal suhantsuk a sutba a történelmi tényeket?

Higgyünk a bűvészeknek? A "szavak pálinkásainak" (Krúdy Gyula), a "hibbantóknak" (Németh László)? Tagadjuk meg a Magyarok Istenét? Vessük félre Hadúrt?, jóllehet tudván tudjuk: a Magyarok Istenének léte a magyar lelkekből kiirthatatlan, tagadhatatlan élő élmény, történelmi valóság. Elrabolták s rabolják, de ezeréves irtás és üldözés dacára még ma is eleven: él a Magyarok Istene, él bennünk és élni fog, míg magyar él: védőpajzsunk ma is, s régi szólásainkban is az igazság és az igazságtevés isteneként lép elénk, s ha rabol és dőzsöl a gaz, jövendő bukásának bizonyságaként mondjuk még ma is: Él még a Magyarok Istene!

PORBADŐLT ISTENSZOBROK

Akadtak magyar őstörténetkutatók, akik égész életüket a Napisten-hit földrajzi elterjedettségének kiderítésére fordították. Sosem értek célba, mivel vizsgálódásaik során mindújra arra kényszerültek, hogy újabb és újabb területekre terjesszék ki vizsgálódásaikat. Kelet-Európa és az Eurázsiai tundraövezetek, India, Kína, Japán, Mezopotámia, Kis-Ázsia után át kellett vonulniok Afrikába és bejárniok Egyiptomtól a Fokföldig, Madagaszkártól a Kongóig. De nem volt elég Európa, Ázsia, Afrika, be kellett vonniok vizsgálataikba Dél- és Észak-Amerikát, Ausztrália őslakóit, Polinéziát és Melanéziát. Aranyisten-szilánkok, napistentörmelékek nyomában tovább-tovább végeérhetetlenül cikázva térben és időben a vízözöntől, az arany- és kőkortól a középkorig és vissza. S mintha holmi ismeretlen, gigantikus világkataklizma vulkáni hamuval, tufával elborított tájain járnának titokzatos ősnyomok feldúlt bábeli tornyai, piramisai között: kínai pagodák, indiai stupák, egyiptomi és dél-amerikai piramisok, nyugat-európai, britanniai stonehenge-ek, dolmenek, kromlechek - a megalit-kor bámulatos építményei között szent áldozati helyek, s magaslati tűzoltárok között; a Napisten tűzáldozati helyei Indiától a Húsvét-szigetekig és a Tűzföldig: tűzből lettünk és tűzzé leszünk. Napisten-tiszteleti nyomok, áldozóhelyek, ősvilágkataklizmák vulkánrétegei alatt, vízözönelőtti idők mágushitének kőszoboremlékei, jégkorszakok dermesztő fuvallatán áttörő aranyzománcú őshit, az egyetemes emberiség egyetemes vallása, négy jégkorszak didergető ködvilágán átcsillámló aranysávok, aranyágak napjainkig ható rejtett erekben: Bábel megfejtetlen titka, mert Bábel Tornya határkő, a régi és új emberiség határköve, egetostromló és legyőzötten porbahulló erőivel, mivel az ÉGOSTROMLÓ TORONY tövéből régi vagy új istenek elleni szédületes harcából nemcsupán a nyelvzavarodás szétkergette ősnép, az ősemberiség zúzódott darabokra s futott szét vak riadalomban a földkerekség minden tájára, a szélrózsa minden irányába, de általuk szilánkokra szakadt, széttöredezett az anya jogú társadalom és az egyetemes emberiség őshite is ezer istendarabra, ezer új mesterséges vallásra, a földi véres valóságküzdelmektől mesterségesen elvonatkoztatott istenre: absztrakt vallások misztikus ködbe vont istenei léptek az emberi tudat ködösülő színterére, a szabad hit, a gondolat, "az ember büszke legénye" (Ady) letöretett, az intézményesült vallások hatalmi testületekké, hatalmi szervezetekké váltak, hirdetői pedig a leigázott gondolat és emberi szabadság, a lélek pásztoraivá s egyben a birtok-, nő- és hatalomkisajátításon alapuló apajogú társadalom hatalmi struktúrájához igazodva, annak részeseivé, haszonélvezőivé. A hatalommá (elnyomóhatalommá) fajult uralom lényege: a kevesek uralma a sokaság fölött, kisebbségé a többség felett - ez az emberiség legnagyobb, mindmáig elködösített, feltáratlan drámája.

Mindezt a titkos erők által titkosan eltiport régi magyarokra és hitére szórt fekete rágalmakkal kapcsolatban kellett elmondanunk. A szabad régi magyarok ugyanis a világ népei közül tán legtovább őrizték meg a maga töretlen tisztaságában a Napisten-hitet, melynek igaz és tudományos hitelességgel, ma is igazolható lényege a legegyszerűbb módon abban foglalható össze: a Nap a földi élet forrása, a földi élet megtermékenyítője, éltetője és bearanyozója, tehát minden áldás, minden jó, minden öröm forrása. Mivel pedig a Nap ősi szólás és ősi hit szerint - MINDENKIRE EGYFORMÁN SÜT S MINDEN HALANDÓ LÉNYRE EGYFORMÁN TERJESZTI KI ÁLDÁSAIT - ezáltal az emberi szabadságnak is hordozójává, megtestesítőjévé vált, így aztán nem felelt meg a hatalomcentrikus társadalom hatalmi igényeinek, ezért buknia kellett a már csupán ősmondáinkból ismert boldog időkkel, aranykorral, a paradicsomi korral egyetemben. Ki kell mondanunk az emberiség történetének legtisztaságosabb, legszentebb, legmagasztosabb őshite a Napisten-hit volt s az emberi szabadság legteljesebb hitvallása: a régiek hite szerint; a Napisten, áldott, jótevő Isten, nem büntető Isten, félelmet, rettegést keltő, rettegéssel ostorozó és rettentő csapásokkal az ezer bajjal küzdő emberiséget sújtó, emberi önalázkodást, szolgai önalávetést, birkavédtelenséget, birkaszolgalelkűséget, nyájszolgaszellemet, istenfélelmet követelő, bűnteleneket büntető, bűnteleneken bosszúálló, hanem szerető, gyengéket gyámolító, áldástosztó Isten, Pártfogó Égi Atya, aki jótéteményeivel árasztja el a földi világot.

Eleink, a szabad magyarok, ennek az istennek hódoltak, ezt a hitet vallották s ezért volt minden egyes magyar a nagyobbtól a karonülő csecsemőig a NAP GYERMEKE, a magyar-szkíta őskirályok pedig a Napisten földi képmásai, akik nem népeik tyrannusaiként, de felséges égi képmásuk módjára áldást osztón uralkodtak s nem rabolták el, de óvták népeik szabadságát, beleértve a személyi szabadságot, lelki szabadságot, közszabadságot is. Ezért írják az ókori szerzők, hogy a régi magyarok nem ismertek semmiféle uralmat: Napkirályaink csupán népeik karizmatikus vezetői, atyái voltak. A Herodotosz (i. e. V. sz. ) feljegyezte ősi szkíta mondai hagyomány szerint a föld-művelés első aranyszerszámai is A NAPISTEN jóvoltából és az Ő ajándékaként kerültek a földre, hogy az emberiség a szkíta népek révén és kezdeményezésére megkezdhesse a nagyobb jólétet biztosító földművelést. (Részletesebb feldolgozását lásd az ARANYKINCSEK HULLTAK A HARGITÁRA c. kötetünkben. )

Vajon miért kellett hát erre a szent, tiszta őshitre és népre minden rágalomszennyet ráhordani s ugyanakkor sátáni céltudatossággal az őshit minden nyomának eltüntetésére törekedni? MIFÉLE SZÁNDÉK, MIFÉLE MAGATARTÁS AZ, AMELY MÁSOK BECSMÉRLÉSÉVEL AKARJA MAGÁT EMELNI ÉS IGAZOLNI?

TIZEDIK SZÁZADI TÁMADÓ KÜLHÁBORÚINK
MIBENLÉTE ÉS REJTÉLYES HÁTTÉRTÉNYEZŐI

HATALMI ÁLLAPOT
Magyar támadások sora
Magyar katonai túlsúly Európában
Európa defenzívában
Rettegés a magyarok katonai csapásaitól
Európa a magyar támadások kereszttüzében
Európa - hadszíntér, magyar hadak hadszíntere

Korszakbélyegek

A 896-ig terjedő történelmi korszak gondolkodásra képtelen magyarellenes és tudományellenes hivatalos áltudósai rásütötték a bélyeget:

Kalandozások kora
Kalandozó hadjáratok kora
Rablóhad járatok kora
Vezérek kora
Fejedelmek kora

Sem kalandozások kora
Sem rablóhad járatok kora
Sem vezérek kora
Sem fejedelmek kora

BŰNNÉ BÉLYEGZETT ERÉNY,
SZÉGYENNÉ GYALÁZOTT DICSŐSÉG

Árpád honvisszafoglaló vezér és utódai vezetésével a 896-tól 972-ig tartó háromnegyed évszázad során a magyarság - mai szemmel nézve - szinte hihetetlen, érthetetlen és felfoghatatlan haditetteket hajtott végre.

Röviden összefoglalva:

1. Vereckénél és Délkelet-Magyarország (Erdély) szorosain átkelve, kiverte a Kárpát-medencei őshazából az Avar birodalom széthullása utáni hatalmi vákuumban betelepülő és a bizánci birodalom erejére támaszkodó bolgár-szláv megszálló csapatokat, elsöpörve az idegenuralmi Mén Marót, Galád, Gyula (nevű magyar kollaboránsok) uralta mesterséges fejedelemségeit, valamint a Kárpátok északi peremére frank háborús nyomással létesített s ugyancsak magyar kollaboránsok (Laborc és Zobor) vezette frankoszláv műfejedelemségeit, szétverte a bolgárszláv hatalmi kreációk segítségére jött hatalmas létszámú görög (keletrómai)-bolgárszláv katonai egységeket, felszabadítva a Kárpát-medencei ősi szkíta-magyar népet az idegen elnyomás alól.

2. Alig fejeződött be az árpádi honvisszafoglalás, bajor vezetéssel már megindultak nyugatról a nemzetközi fegyveres hadak a még alighogy helyreállított közép-európai magyar hatalom szétzúzására annak jeléül, hogy a nyugat éberen és ellenségesen figyelte a kárpát-medencei fejleményeket, minden áldozatra készen, hogy azt megsemmisítse. A három napon át tartó pozsonyi csatában - amelyben maga Árpád is elesett - a magyarok tönkre-verték a támadó hadsereget.

3. Az irtózatos küzdelmeket kiállt és az ezek folytán roppant vérveszteségeket elszenvedett magyarság rejtélyes módon és megmagyarázatlanul - még a pozsonyi csata évében visszavágott a Nyugatnak s páni félelmet keltő lovashadaival betört a nyugati tartományokba és - mintegy viszonzásul - feldúlta a szász hercegségeket.

4. Ettől az időtől jószerivel évről-évre megismétlődnek, valósággal állandósulnak a Nyugat elleni magyar katonai csapások. 910-ben, mikor Augsburgnál újabb nyugati támadási előkészületek folynak, a magyarok (910. június 12. ) rajtaütnek a germán seregen és dühödt harcban szétverik, megsemmisítik. A magyar katonai egységek a Rajnáig hatolnak és Gyermek Lajost adófizetésre kényszerítik.

5. Idő és hely hiányában a közel háromnegyed évszázadon át tartó támadó jellegű (offenzív) magyar külháborúk tüzetes ismertetése helyett (ez külön monográfiát igényelne) itt csupán futólagos utalásokra szorítkozunk, hogy érzékeltessük a magyar haditetteknek ezt az Európa történetében egyedülálló sorozatát:

909 - 911: támadó magyar katonai egységek a Rajna vidékén
911: magyar lovashadak Fuldánál
913: ütközet Öttingennél
917: magyar lovassereg Metznél
918: magyar hadak a bremeni tengernél
919 - 924: magyar lovasrohamok a szász hercegségek ellen
921 - 924: támadás Lombardia, Apulia és Toulouse ellen926 tavasza: Szent Gallen és Champagne megrohanása
933: ütközet Merseburgnál, 9 évi béke Madarász Henrikkel
934: támadás Konstantinápoly ellen
937: magyar hadak az Atlanti óceánnál; Lombardia
942, 946: Otranto
943: Konstantinápoly
951: Toulouse
955: augsburgi ütközet; vereség és visszavágás Bajorország, Alemannia, Szászföld, Thűringia Lotárföld, Gallia, Lombardia, Itália lerohanása
958 - 970: Bulgária, Konstantinápoly
(Mindezen hadjáratok során természetesen számos ütközetre került sor)

6. E páratlan küzdelemsorozat tudományos szempontból mindmáig feltáratlan.

7. Nincs a világnak egyetlen nemzete, amely a támadó külháborúknak ezt a példátlan sorát, s zömében, óriási többségében sikeres offenzív hadműveleteknek ezt a sorozatát felmutathatná, s nincs a világnak olyan történetírása, amely hasonló esetben ne tárná büszkén saját népe és a nagyvilág elé őseinek dicsőséges haditetteit. Nálunk azonban a szó szoros értelmében mindezt elsikkasztották, agyonhallgatták és agyonhallgatják.

8. Ennél is rosszabb történt, történik. A hajdani magyar életerő, vitézség és hadművészet e ragyogó megnyilvánulásait kiforgatták valóságos, eredeti tartalmából, azt minden lehetséges módon lekicsinyelték, kicsúfolták, lerágalmazták, megbélyegző jelzőkkel rakták tele, hovatovább már-már holmi szégyenletes eseménysorozatnak tüntetik fel, s az egészre ráaggatták a "kalandozások", "kalandozó hadjáratok", "rabló és zsákmányszerző hadjáratok" címkéit, s még magát a kort, nemzeti múltunk e legdicsőségesebb idő-szakát is "kalandozások korának" nevezték el. (Így válik - mesterséges manipulációk folytán - dicsőségünk is szégyenünkké, erényeink is bűnökké. )

9. Ez a körülmény érthetővé teszi, hogy - mint őstörténetünk és régibb történetünk minden kérdésében - úgy itt is elmaradt a tudományos vizsgálat a tizedik évszázadi támadó magyar külháborúk eseménye

10. A történelmi eszmélet- és emlékezetrontó, a nemzeti öntudatot aláásó tévképzetek hírverése egész történetírásunk részéről olyan erővel folyt és folyik, hogy sikerült bevinni a magyar (és az európai) köztudatba a "kalandozások" és "rabló és zsákmányszerző hadjáratok" romboló tévképzeteit.

MIKÉNT ÉRTÉKELI A HIVATALOS VONAL A
TIZEDIK ÉVSZÁZADI MAGYAR KATONAI OFFENZÍVÁT

Diadalmas háborúk sorát vívta háromnegyed évszázadon át a magyarság egy egész földrész ellen. Bámulatos és jószerivel hihetetlennek tetsző volt a magyarság katonai fölénye; olyan jelenség, amelynek igazi mivoltát, jelentőségét, háttérokait és körülményeit, még senki sem méltatta tárgyilagosan, a tényeknek megfelelően. Ehelyett ködösítő rágalmak és félremagyarázások borították el múltunknak ezt a területét is.

Van-e vajon a világon egyetlen olyan nép, amely ne volna büszke a magyarság tizedik évszázadi haditetteire? Egyetlen nép, amely tűrné, hogy ősei emlékezetét ezen a területen is beszennyezzék s hajdani hőstetteiből gúnyt űzve, még dicső tetteit is lejáratására használják fel?

És itt nem az érintett nyugati népek írástudóira gondolunk, hiszen nyilvánvaló, ami az egyik félnek diadal, az a másiknak vereség, ami emitt sikernek, örömnek minősül, az a másiknál szomorúság és gyötrelem, s a szenvedő fél fájdalom- és panaszkitörése érthető. De mi okolja meg, hogy saját hivatalosaink kenik múltunkra a sarat s történetünknek e dicső szakaszát is becsmérlő szavakkal illetik? Még kimagasló sikereinket is a rovásunkra fordítják.

Mivé lett írástudóink tollán a hajdani dicsőség? Akinek jók az idegei, üsse fel történelemkönyveinket s tekintse meg, mivé silányodott tollukon, ezer év gyászmezőin át, a magyarság duzzadó életerejének, katonai sikereinek ez a tündöklő korszaka?

Diadalmas külháborúk sorát vezették őseink az európai országok ellen? Katonai egységeink úgy hatoltak át közeli és távoli országokon, ahogy a kés szeli át a vajat? Győzelmet győzelemre halmoztak? Senki sem mérkőzhetett velük?

Hallgassuk meg őket! Rablani, zsákmányolni jártak, kóborolni, dúlni, fosztogatni. Kalandozó kalandorok, kalandkereső kóborló kószák. Röstelkedhetünk holtig miattuk. . . Hallgassunk, meg se mukkanjunk. Hintsünk hamut fejünkre. Röstelkedés oka bűneink bizonysága.

Németh László "hibbantókról" beszélt. Mi szóljunk a torzítókról, tudatlanítókról, tudománytalanítókról, tudomány tornyából tudatlanságot, torz tudást terjesztőkről, nemzettudatrontókról.

S kérdezzük tisztelettel: hogy áll össze hadászat s kalandorság? szervezett (reguláris) hadsereg és rablás, rablóhad járat?

1. "Kalandozások"

Hivatalos vélekedések szerint a régi magyarok az árpádi bejövetelt követően kalandozó hadjáratokra adták fejüket és több mint háromnegyed évszázadon át kalandoztak ide-oda, úgy hogy a 896-tól 972-ig tartó időszakot a "kalandozások koraként" korhatárolták.

Kaland, kalandozás, kalandvágy, kalandorság, szerelmi históriák, bűnügyi krónikák, bírósági perek rovataiból, illemkönyvek légypöttyös füzeteiből álszellemi szökevényként szökött be ez a fogalom kincstári történetírásunkba s merevült történelmi dogmává. Szoknyavadász és széllelbélelt szélhámos nőcsábász és nőbolond könnyen adhatja s adja kalandorságra fejét futva kandúrkobakkal könnyű kalandok után, ámde egy nemzet háromnegyed évszázadon át tartó katonai tevékenységére miként lehet rákenni azt a címkét? Háromnegyed évszázad diadalmas hadivállalkozásait micsoda agyflúgos ésszel lehet a szoknyapecérség szavával jellemezni, miféle kábaságok között kalandozó elmével? miként süthető rájuk, hogy

- kalandozások voltak

- zsákmány- és rabszolgaszerző portyák

- rablóhadjáratok

- a társadalom megélhetését idegen gazdag országokból szabad rablás útján megszerző hadivállalkozások

Meglehetősen sötét az ilymódon kialakított kép. Sötétebbre vajon festhető-e még? Hisz itt nem csupán akkori külháborúink vannak vastagon feketére festve, de az egész korabeli magyar társadalom.

Bevitték a magyar köztudatba. Közszólássá gyúrták, közfogalommá.

Ráfogták: kalandozások.

Mi az, hogy kalandozások, kaland, kalandozás?

Kalandokat kergetett kalandra kábult kobakkal?

Kalandorság bűnébe estek?Honnan került históriánkba ez a szó?

A hivatalos dilettantizmus micsoda régióiból?

Kalandozhat-e egy hadsereg? ("kalandorok kíméljenek! ")

Hadseregek sorsát vezetheti-e a kaland vágya?

Hadseregeket egy évszázadon át?

Hadseregeket egy évezreden át?

S miféle kalandok eshetnek meg a kalandozó hadsereggel, a vér és halál micsodás kalandjai?

Miféle szemlélet tört be itt ellentörténelemírásunk lapjaira? miféle szellem urhódott el kincstári történetszemléletünk tapintóidegein?

A hadsereg: emberek, állatok, szerkezetek roppant szervezett tömege: kalandozás ösztöne ezt miképpen vezethetné?

Az a hadsereg, amely így indulna el, fejetlenül indulna el, pusztulásba rohanna.

Hadsereg nem kalandozhat, kalandozó hadjárat: dilettáns képtelenség. "Rablóhadjáratok"Azt mondják: rablóhadjáratok voltak, zsákmányszerző, rabszolgaszerző portyák

Rablóhad járatok?

Mérhetetlen élet- és véráldozattal?

Semmilyen áldozattól nem visszariadva?

Háromnegyed évszázadon át, egy évezreden át?

váltakozó szkíta népek sorával?

az elvérzésig?

véráztatta, viharos évezredeket átható

mindent fölülmúló vágy: kalandozni, rabolni?

száz- meg százezrek élete megérte?

százezrek halála idegen harctereken? megérte?

saját népeik sírba hanyatlása, megérte?

mind semmi a kaland- és

rablásvágyhoz mérten? megérte?

nem kell a békés nyugalmú otthoni élet

a reggel gyémántbékéje? - nem kell!

otthonok fehér füstje, vacsoraillata? - nem kell!

békés szántóvetés, gyermekek éneke? - nem kell!

nem kell semmi: csak zsákmányolni, rabolni!

csak az arany kell, csak az arany.

Ki hiszi, hiheti ezt?

egyáltalán mi az: rablóhadjáratok?

Miért nem nevezünk rablóháborúnak minden háborút?

miért csak eleink küzdelmeire sütik rá ezt a bélyeget?

S ki akart rabolni? A vezérek? a közkatonák?

Vagy együtt mind a kettő?Bizonyos ez? S ha nem, miért fogták rájuk? Miért épp rablónak, zsiványnak, dúlónak?

Ha viszont a hadjárata rablást szolgálta, ha rásütik, hogy rablóhadjáratok voltak, úgy a magyar seregek felett kimondhatatlanul is ott lebeg a megbélyegző ítélet: rablósereg, rablóhorda. Bebizonyította már ezt (ál)tudományos módszerrel (ál)tudományosan is valaki?

Ha nem: miért hangoztatják? kik hangoztatják?

Mondva mondják - ismétlik azt is: zsákmányolni mentek, zsákmányoltak. Hadak, idegen területekre betörő hadak mikor nem zsákmányolnak? Ez jóformán együttjárója a háborúskodásnak.

Világos, ez a két fogalom: zsákmányolás és rablás valójában egymásnak csak szinonímája. S az is: hogy a rablás megbélyegzőbb.

Valamilyen ellenséges érzület lopakodik, lappang itt, s tetten érhető ebben a megbélyegző szándék, a rosszhiszeműség. Azért minősítik rablóhadjáratnak ezeket a tudományosan mindmáig nem elemzett hadműveleteket - mert meg akarjuk bélyegezni őket.

Vagyis: tendenciózusan ítélnek, ellenségekként ítélik meg őket. Lehetséges-e, hogy olyan gigantikus hadivállalkozásokat, amilyenek a "vezérek korában" zajlottak, ne vezesse más, mint a zsákmányolás, harácsolás vak ösztöne, a szerzés vágya?

Ki hiszi ezt? Ki hiheti?

Miért mond ellent a rablóhadjárat a hadseregnek?

Ha egy ország, egy állam haderejének kizárólagosan rablás a célja, úgy a hadsereg legfőbb gazdájának, az államnak is szükségszerűen rablóvá kellene válnia, rablóállammá, amelynek ez az egyetlen törvénye, s így mélységesen társadalomellenes, vagyis: ellentétbe kerül önmagával és önmagát semmisíti meg.

A magyar haderő, illetve a tizedik évszázadi magyar állam merőben más jellegű volt, tényei tanúsítják.

Mikor ér már véget a szellemi rablóháború?

MIRŐL VOLT SZÓ TULAJDONKÉPPEN

A magyarok e hatalmas arányú, hét évtizedes, egész Európára kiterjedő offenzív hadicselekményeik során szüntelenül véreztek, pusztultak s hadműveleteik végrehajtásában kényszerűen elmentek az emberi erőfeszítések határáig. A seregek tagjai valamennyien kockára tették életüket és pusztultak, pusztultak szakadatlanul, hiszen a kirajzó, támadó seregek itt is, amott is ellenállásba ütköztek, s így sohasem térhettek meg teljes létszámban.

Mindezt hitvány tárgyakért, anyagiakért vállalták csupán?

Ki hinné, ki hihetné el ezt?

Zsákmányért? Ha zsákmány kell, biztosabb módját is találhatják ennek: leutánozzák Nagy Károly példáját, minden hódító, minden területrabló példáját: körülkerítik, elfoglalják a szomszédos területeket és módszeres alapossággal, római-germán alapossággal kifosztják azt, de úgy, hogy helységeit elpusztítják, várait letarolják, lakóit kardélre hányják. A legnagyobb zsákmányt ez hozta volna, mérhetetlen Nagy Károly-i zsákmányt (és Nagy Károly-i "dicsőséget'); sok zsákmányt aránytalanul kisebb kockázattal, erőpazarlással és saját-élet pazarlással. Miért nem ezt az utat, minden hódítók útját választották, ha már zsákmány kellett, zsákmány, zsákmány, egyedül zsákmány.

Fosztogattak. Tény és való. De hát a többiek? A világtörténelem többi hadivállalkozása, expanziós hadserege? Azok szent ostyát vittek, osztogatták a szent könyvet és kenetet? kenyeret és bort? liliomot és gyertyát? s fosztogatás, rablás, prédálás eszükbe sem jutott?

Mások nem szereztek zsákmányt? Mások nem fosztogattak?

Vegyük Nagy Károly hadjáratát az avarok ellen!

Némelyek ezt teljesen rendjén levőnek találják. Hát igen, a nagy Nagy Károly előtt lehasalni illendő, mert nem véletlenül lett nagy! Nagyszerű győzelmei tették azzá, nagyszerű tettei. Az emberiség érdekében?

Úgy bizony! A népirtó gőzhenger! A példás alapossággal megszervezett népirtás, tömegmészárlás és világméretű rablás.

Nagy Károly nagyságát, zsenialitását ki vitatná?

Ő szervezte meg mesteri fokon - nem az ellenséges katonák, hanem a védtelen tömegek, gyermekek, aggok, asszonyok példátlan hidegvérrel véghezvitt lemészárlását. A titkos erők győzelmét, a nemzetközi árulást. Nagy Károly a modern népirtás lángeszű előfutára. Kő kövön nem maradt, ahol serege elvonult. Tökéletesen illik rá költőnk vallomása:

"Vár állott, most kőhalom!
Kedv s öröm röpködtek;
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek. "

Nagy Károly véres gőzhengere után mégcsak kőhalom sem maradt: a föld színéig letarolt mindent, s hatalmas területeket tett néptelen holt vidékké, emberelőtti pusztasággá.

De megérte. Nagy Károlynak megérte: hosszú karavánok vitték Frankhonba az avarok kincsét, aranyát: mindent elvittek, ami megfogható volt és amit érdemes volt.

Nagyon megérte Nagy Károlynak! Európának is, amely csaknem egy századra véres káoszba szédült. Némely területeken az emberi kultúra századokkal döccent vissza. Talán érdemes volna egyszer ezt is megvizsgálni: mit jelentett szigorúan az emberi kultúra szemszögéből Nagy Károly hadjárata? mert az, amit ő itt művelt, nem más mint legirtózatosabb népirtás, kultúrarombolás, s a világtörténelem talán legnagyobb arányú rablása, amit valaha is elkövettek egy ország, egy birodalom ellen.

De még ennek a hadjáratnak sem a könyörtelen rablás volta célja, hanem az avarok leverése és a szisztematikus népirtás: így soha még a kegyetlenségéről hírhedt ókori rabszolgatársadalom, a római birodalom megtorló légiói sem pusztítottak.

Micsoda ostobaság, szolgaszellem és rosszindulat kell ahhoz, hogy mindezt rendjénvalónak, helyénvalónak ítélve, és minden egyéb hasonló rémtettről megfeledkezve, a magyarok nyugati hadjáratait "kalandozások"-nak minősítsék, zsákmányszerző portyáknak.

Örök szégyene ez a magyar históriaírás hiperkritikusi szakaszának.

Világosan kell látnunk: a harácsolás, a szerzés, rablás, a kalandozó rabló ösztön semmiképpen sem függhet össze a szkíta népek Kárpát-medencei visszaáramlásaival: aki rabolni akar, az rabolhat - és rabol is - bárhol is - ahol erre megvannak a lehetőségei. A szkíta népeknek nem kellett volna ahhoz a Kárpát-medencébe telepedniök, hogy rablóhadjáratokat indítsanak.

Mi több, a dolog éppen fordítva áll; a Kárpát-medence gazdagsága köztudott. Az ide visszaáramló szkítaság nem koldus, néptelen és terméketlen területre tért ide vissza, hanem Európa egyik legbővebben termő leggazdagabb területére, ahol mérhetetlen kincsek fogadták őket. Sürgető okuk tehát rablásra nem volt, ellenkezőleg: ha azelőtt netán rablóhadjáratokat terveztek volna, itteni megtelepedésük után azt mindenképpen el kellett volna ejteniök, legalábbis addig, amíg kimerítik, felélik az itt talált kincseket.

A másik kizáró ok: ha az iderajzó szkíta népek idegen etnikumú népeket találtak volna itt, úgy ezeknek legyűréséig, saját uralmuk megszilárdításáig öngyilkossággal határos lett volna a "rablóhadjáratok" végrehajtása. De még abban az esetben, ha - miként a történelmi tények ezt igazolják - rokonfajú, saját etnikumú, saját nyelvükön beszélő népeket találtak itt, még akkor is, a visszaszerzésért a megszálló idegen hatalmakkal folytatott háborúk, az idegen csapatok, betolakodók kiűzése, továbbá a honfelszabadítással óhatatlanul együttjáró, mélyreható társadalmi-gazdasági, politikai-katonai változások végrehajtásának annyira le kellett kötnie a honvisszaszerzők energiáját, hogy a legsúlyosabb és a legnyomósabb ok nélkül semmiképpen sem dönthettek volna kifelé irányuló hadjáratok végrehajtása mellett, kivált, ha azok célja nem volt volna más - csupán harácsolás.

Még továbbmenve: a honvisszafoglalóknak még azt is számításba kellett vennie, hogy e nyugati irányú "kalandozásokkal", aligha öregbítik nyugati népszerűségüket. Magyarán: számolniuk kellett azzal, hogy e hadjáratokkal maguk ellen hívják ki, s esetleg frontba tömörítik maguk ellen a nyugati népeket.

Világos tehát: nagyon súlyos okának kellett lennie, hogy a honvisszaszerzők háromnegyed évszázadon át, illetve több mint egy évezreden át megújuló hullámai újra meg újra, méghozzá nyomban a honvisszafoglalás után megindították nyugati irányú támadó hadjárataikat.

Nagy kérdés: mi volt, mi lehetett ez az ok?

Ha egy szűk, idegen fegyveres erővel betelepülő katonaréteggel számolnánk, úgy bőven volt aratni valója idebent az országban, miért lett volna szükségszerű hát számára, hogy "rablóhadjáratokat" indítson nyugati országok ellen?

De rabolhattak volna bőséggel azelőtt is.

Ámde azelőtt sem tették ezt.

Folytattak ugyan az árpádi honvisszafoglalást megelőzően is hadjáratokat nyugati területek ellen, ezeket azonban még a legrosszabb indulatú beállítás szerint sem lehet rablóhadjáratoknak nevezni, mivel ezek a szövetségeseikkel kötött megegyezések alapján végrehajtott stratégiai hadmozdulatok voltak.

Az ún. "kalandozó v. rablóhad járatok" mögött tehát valamiféle nagy titok lappang.

E titok megfejtése a magyarok ősi múltjának ismeretlen területeire vethet fényt.

Vajon miféle titkos összefüggések rejlenek it?

Mégiscsak képtelenség, hogy népek sora - mégha ugyanannak a népnek különböző ágai, újra meg újra mérhetetlen anyagi és véráldozattal, gigantikus erőfeszítéssel "kalandozó", v. "zsákmányszerző" hadjáratokat folytasson megújuló rohamokban egy évezreden át!

Próbáljuk csak felmérni azt is, mibe kerültek ezek a "kalandozó hadjáratok", "rablóhadjáratok" magának a szkítaságnak? Megállapíthatjuk, hogy ezek az áldozatok legalábbis vetekszenek azzal az állítólagos "zsákmánnyal", amit állítólag szereztek.

Igaz, az avarokról tudjuk: roppant kincseket halmoztak fel. Onnan tudjuk ezt, hogy mikor Nagy Károly évtizedes harcok után szétzúzta és - ne szépítsük a dolgot - könyörtelenül elpusztította, földig rombolta és kirabolta az avar birodalmat - óriási, aranykincsekkel megrakott, végetnemérő kocsisorral tért vissza birodalmába.

Nagy Károly talán visszaszerezte a rabolt kincseket?

Hihető volna, ha nem ütköznénk abba a közismert ténybe, hogy az őskortól Nagy Károlyig és azt követően is - éppen hazánk területe volt Európa legfontosabb aranyközpontja: gazdag aranybányák sora működött itt és ontotta az aranyat már az időszámításunk előtti évezredben: Magyarországnak már azokban az időkben fejlett aranybányászata, nemesfém-feldolgozó ipara és fémművessége volt.

Az arany központi lelő- és kitermelőhelye kétségkívül a Kárpát-medence volt. Az aranykincseket tehát itt termelték és innen származtak el - ha ugyan elszármaztak.

Akkor pedig miért? Miért lett volna szüksége ennek az akkoriban leggazdagabb országnak a szegényebbek sovány és fakó kincseire? Hisz amúgy is dúskálkodhattak aranyban, ezüstben.

"ARANY, EZÜST, GYÖNGY: ANNYI VOLT AZ NEKIK MINT A KAVICS, MIVEL SAJÁT FÖLDJÜK FOLYAMAIBAN TALÁLHATTÁK MINDEZT" - mondja Anonymus.

Bárhogyan is forgassuk - elénk mered a kérdés: miért?

Bizonyos az is: nem aranyért, de valami még aranynál is nagyobb és fontosabb kincsért.

Többért, mint aranyért: életért!

RÉGI SZABAD MAGYAROK VITÉZSÉGÉRŐL,
ELLENÁLLHATATLAN EREJÉRŐL

Érzékeltetésül, bepillantásul ezekbe a hadműveletekbe és a magyar vitézek küzdelmeibe, tetteibe, Liudprand műve alapján kissé részletesebben kitérünk e hadjáratsorozat két olaszhoni mozzanatára.

Liudprand cremonai püspök leírásából mozgalmas, színes, életeleven képe bontakozik ki a X. századi támadó jellegű (offenzív) régi magyar hadviselésnek, a magyarok páratlan vitézségének, harcközpontú életszemléletének és minden ellenállást elsöprő katonai fölényének.

Arnulf - "halála és fiának trónralépte első évében nagy sereget gyűjtenek s meghódítják a moravanusokat, akiket Arnulf az ő segítségükkel legyőzött vala. Elfoglalják a bajorok földjét is. A városokat lerombolják, a templomokat felperzselik, a lakosságot lemészárolják, s hogy maguk iránt minél nagyobb rettegést keltsenek, isznak a megöltek véréből. (?) Erre (gyermek) Lajos király, látva népének pusztulását s amazoknak kegyetlenségét, övéit megfélemlítéssel bátorságra tüzeli s akasztással megfenyegeti mindazokat, akik a tervezett háborúból kivonják magukat. Hatalmas seregének tehát eléje sietett ezen elvetemült népnek a megszámlálhatatlan sokasága. Alighanem, hogy a szomjas ember mohóbban nyúl a hűs ital után, mint ahogy e kegyetlen nép várta a csata napját. De nem is volt másban öröme, mint a csatában. " Amint abban a könyvben, "a mely eredetével foglalkozik, olvastam, az anyák a fiúgyermekek arczát mindjárt a születés után éles késsel összevagdalják, hogy tűrjék el a sebek fájdalmát, még mielőtt az anyatejet táplálékul bevennék. Igazolják ezen állítást azok a sebek is, amelyeket az életben maradtak az elhaltakért való fájdalmukban önmagukon ejtenek; Istent nem ismerve, kegyetlenségükben vért ontanak könnyek helyett! "

Liudprand két olyan tényt hoz fel itt a régi magyarok szokáshagyományaiból, amelyből hiteles ókori kútforrások alapján tudjuk, hogy a hunok népszokásai közé tartoztak: a fiúgyermek arcának születés utáni felhasogatását, s mintegy kijelölését arra, hogy élete nem az elpuhult élvezetek keresése, hanem a haza szolgálatának szent hivatása; összefüggésben áll ezzel az a másik sajátos szkíta népszokás, miszerint hőseink, vezéreink, szeretteik elvesztése fölötti igaz fájdalmuk jeléül a férfiak, az asszonyi lélekgyöngeség könnyeit megvetve, arcukat felhasogatva borultak a halott fölé, hogy rá vérkönnyeiket hullassák; az asszonyok hajukat tépték, arcukat marcangolták és ruhájukat szaggatták: ez a szokás fakuló nyomokban - a kereszténység ellenére - mindmáig fennmaradt.

A Liudprand által ismertetett két ómagyar népszokás a magyar-hun-szkíta azonosság két bizonyítéka. Kincstáriak természetesen ezt nem tűrhették s kisütötték, hogy Liudprand téved és összekeveri egymással (a két azonos népet) a hunokat és a magyarokat.

"Lajos király egybegyűjtött csapataival már Augustába jött, abba a városba, a mely a svévek és bajorok, vagyis a keleti frankok határán fekszik, midőn hírül hozták ennek a népnek nem váratlan és nem óhajtott közeledését. A következő napon tehát összecsapnak a Lemannus folyó melletti síkságon, amely terjedelménél fogva alkalmas a csatározásra; megtámadták a vérszomjas és harcias magyarok a még alvó keresztényeket. Többeket előbb ébresztett fel a gerely, mint a harci rivalgás, másokat pedig a kiket fekhelyükhöz szegeztek, nem költött fel sem a csatazaj sem a halálos seb, mert előbb száll el testükből a lélek, mint szemükből az álom. Véres küzdelem keletkezík mindenütt s a turkok hátat fordítva, mintha menekülni akartak volna, jól irányított nyilaikkal igen sokat terítenek le. Ha dicső, s hatalmas Urunk, beborítani kezdi

Bús felhőkkel a fényt, ragyogást a fürtös Apollón,
És ha az ég végtől végig zeng, zúg a vihartól
És ha cikázik a Dörgő trónjáról kibocsájtott
Villám: hogy hogy fél az, ki fehért feketére cserél fel
Vétkének tudatában fél a szívébe tekintni:
Hátha az égi tűz s ő egyidőben még elenyészik.
Épp így, tegzek ürülve, süvöltnek a messzire röppent
Nyilak, erős pánczél repedez, hasadoz ki-ki hátán,
Mint a mikor zuhogó jég elpaskolja vetésünk
És útján támad kopogó zaj, lárma tetőnkön:
Döngnek a bőrsüvegek, csapkodják kardok azon kép,
S hullnak a holt tetemek, repülő nyíl átszegi őket. "

"A lenyugvó nap már hét óra felé járt s Mars isten még Lajosnak kedvezett, midőn a ravasz turkok leshelyeket állítván fel, futást színleltek. Midőn a király népe nem tudván a kelepcéről, őket hevesen üldözőbe vette, előtörtek mindenünnen a leshelyekről s már-már legyőzve lekaszabolják a győzőket. A király maga is rémülve látta, hogy a győzelem vereséggé változott s annál keservesebben fogadja a váratlan csapást. Látni lehetett erdőket, szántókat szerteszét heverő holttestekkel, vértől pirosló patakokat s folyókat. A lovak nyerítése és a kürtök recsegése még inkább rémítgette a menekülőket, az üldözőket pedig egyre előre hajtotta.

A magyarok végrehajtván tervüket, a számtalan keresztény lemészárlásával nem elégítették még ki gonoszságukat, de könyörtelen dühükben gyújtogatva végigszáguldozták a bajorok, svévek, frankok és szászok földjét. Senki sem merte érkezésüket bevárni, legfeljebb olyan helyeken, amelyeket nagy munkával vagy a természeti előnyök igénybevételével lehetett megerősíteni. A nép néhány évre adófizetője lett a magyaroknak. "

A cremonai püspöktől, mint olyan szerzőtől, aki a másik oldalon áll, nem várjuk el, hogy itt-ott akaratlanul is ne bocsátkozzék némi túlzásba jelzőit illetően, de szándékos torzítással, történelemhamisítással senki sem vádolhatja őt; megóvja őt ettől tisztessége s így mindvégig tárgyilagos marad: ez adja művének értékét.

A SZENT GALLEN-I ESET

A külső hagyomány magyarellenes szemlélete hatalmas erővel uralkodik az elidegenedett magyar történelemszemléleten, mindinkább annak a szemléletét tükrözi. Sebestyén Gyula is ennek a hatása alá kerül, fölfogván, hogy kifosztottak egy várat, várost vagy kolostort meg miegyebet. Kifosztották? Hallatlan! De volt-e vajon még olyan hadjárat, ahol a győztes hadsereg nem fosztotta ki a birtokába került területet?

Még jó, hogy nem azért ítélik el a külháborúzó magyar hadsereget, miért nem vittek ajándékot s nem halmozták el válogatott csencsembencsemekkel, füldugaszokkal, ajakcsíptetőkkel az érintett területek lakosságát és liliomot és díszkoszorúkat se vittek.

Érthető, hogy a nyugati források fájlalják az árpádi honvisszafoglalóktól elszenvedett csapásokat és krónikásaik ezt szóvá is teszik. A mi hivatalos historikusaink feladata volna, hogy kellő tárgyilagossággal megvilágítsák a történteket s kimondják, semmi rendkívüli nem történt, az is csak halkan, semmi olyasmi, amit nem kellene efféle hadicselekményeknél elkerülhetetlennek tekinteni, mi több bízvást rámutathatnának arra - a szokásos túlzásokból az igazság tárgyilagos kihámozására törekedve -, hogy a magyarok szokatlan emberséggel jártak el: semmi nyom például arra, hogy ok nélkül öldököltek volna és tömegesen lenyiszakolták volna a lakosságot. Ellenkezőleg, miként a Szent Gallen-i eset is mutatja, szinte példátlan emberséget tanúsítottak; ennél lovagiasabb, humanitáriusabb eljárást a legeszményibb hadseregtől is bajosan lehetne elvárni. Vegyük mindjárt a Szent Gallen-i kolostorban történteket, annál is inkább, mivel ez mély nyomot hagyott a magyar történelmi képzeletben. Némileg Ekkehard mester (XI. sz. ) nyomán vázoljuk a történteket.

A 926-os évben egy magyar katonai egység berontott Svájcba és letáborozott a Sankt Gallen-i kolostor udvarában.

Közeledésük hírére a szentatyák mind elmenekültek, csak az ütődött-hibbant Heribald várta meg a magyarok érkezését, noha nem lehetetlen, csupán tettette magát, de nagy tehetséggel játszotta az idiótát.

Heribaldot a magyar hadfiak egy kicsit meghergelték s hirtelenében - viselkedésében kihívónak tűnt - le akarták vágni, de rájöttek, félkegyelmű, békében hagyták. A boros hordókat a kolostor pincéjéből kihordták, volt bor ott bőséggel, tetejüket leverték s ihatott mindenki amennyit csak akart. A magyarok "a vegyítetlenül ivott bortól felhevülve rettentő hangerővel isteneikhez ordibáltak" (=harci dalokat énekeltek). Tolmácsuk, egy keresztény pap, velük ordibál (=kurjongat és énekel) - Heribald szerint -: mivel kényszerítették rá. . . miután pedig kitombolták magukat, a pap-tolmács, aki ugyancsak felhevülhetett a bortól - saját nyelvükön elfújja a "Sanctificat nos Domine" kezdetű egyházi éneket. (Számolnunk kell vele, hogy Heribald is velük üvöltött. ) Végül pedig jöhetett a pecsenye, a penitencia és vele a bűnbocsánat.

(Ekkehard: Casus St. Galli V. c. 54. )

Megható a kiabálásra kényszerített pap-tolmács históriája, ki végül is vezeklésül egyházi dalt énekel. Ámde miként lehet valakit ordibálásra, éneklésre kényszeríteni? S itt - a papok hagyományos borszeretetét ismerve - arra kell gondolnunk, arra is rákényszerítették, hogy versenyt igyon velük. Mivel pedig ez a derék egyházfi magyarul is tudott, értette az éneket s ismerős fülnek, felhevült szívnek az aligha lehetett kellemetlen.

Az ünnepség tovább folyt (Heribaldot egyébként nem azért nem bántották, mert ártalmatlannak vélték, "hanem mert az ókoriak hite szerint a félkegyelműséget annak jeléül tekintették, hogy érintkezésben áll a felsőbb hatalmakkal").

(L. Riedl Frigyes: A régi magyar irodalom, 52. kézirat)

A MAGYAR ARANYÉHSÉG ÉS
ZSÁKMÁNYSZERZÉSI VÁGY CÁFOLATA
LIUDPRAND CREMONAI PÜSPÖKTŐL

Liudprand püspök a páviai csatáról is beszámol. Leírásai hiányt pótolnak, mintegy közelebb hozzák, megelevenítik a régi magyaroknak azokat a küzdelmeit, amiről emléktelenítéssel felérő adatirtás és ócsárlásból fakadó érdektelenség miatt oly keveset tudunk.

"Berengár halála után, Rodulfus távolléte idején a magyarok dühe Salardus vezérlete alatt egész Itáliában érezhetővé vált, annyira, hogy Pavia városának falait sánccal vették körül és köröskörül lecövekelt sátraikból állották útját azoknak, akik onnét kijönni akartak. Ezek bűneikkel szolgáltak rá, hogy sem szembe nem szállhattak velük, sem ajándékokkal meg nem vesztegethették őket. Újra kibontakozott a nagy ég borújából a napfény

És a kos útja felé közelítve a hegyre borult jég-
S hótakarót melegítve elolvasztja; Aeolus
Féktelenül lihegő szeleit kibocsájtja magából.
Ekkora bősz magyarok hada rajtüt a városerődre
S tűzbe borítja. A tűz viharoknak a szárnyain indul
És fölszíva magasra rohan s szanaszét harapódzik.
És nem elég, hogy a tűzvész lángja elemészti a várost,
Végromlást kiabálnak a minden irányból előtört
Gyors magyarok s lenyilazzák azt,
Kit a tűz nem emészt meg. "

Íme, ilyennek mutatja a régi magyarokat a túlsó táborhoz tartozó derék püspök emberi leírása. És ezek a sorok, ha akaratlanul és közvetetten is, éppen a rájuk sütött elsőszámú rágalmat leplezik le. Vitézi sereg volt ez, nem zsákmányra éhes horda. Mert miként Liudprand tanúsítja, még a felajánlott s fáradság nélkül megszerezhető kincset sem fogadják el: visszautasítják a megvesztegetésükre szánt ajándékokat is. Liudprandnak ez a passzusa a rágalmazók ellenében Anonymust igazolja, aki így jellemzi őket:

"NEM KÍVÁNTÁK A MÁSÉT, MINTHOGY MINDNYÁJAN GAZDAGOK VOLTAK, SOK ÁLLATNAK ÉS ELEGENDŐ ENNIVALÓNAK A BIRTOKOSAI. "

A magyarok Istenének elrablása avagy a magyar faj nagy elárultatása

Megjelent: 2308 alkalommal Utoljára frissítve: 2016. Július 09., Szombat 18:34

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 402 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68.3%Canada 1%
Romania 5.9%Serbia 0.8%
United States 4%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3.1%Kuwait 0.3%
Germany 2.8%Australia 0.2%
Ukraine 2.7%Czech Republic 0.2%
Slovakia 2.2%France 0.2%
United Kingdom 1.8%Italy 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.6%Greece 0.2%

Today: 229
This Week: 4323
Last Week: 8104
This Month: 21221
Last Month: 23494
Total: 1546138

Belépés