Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Cs2017Mar30

2011. Február 17., Csütörtök 02:47

09.03. A magyarok Istenének elrablása, avagy a magyar faj nagy elárultatása

Írta:  Grandpierre K. Endre
Értékelés:
(2 szavazat)
MAGYAROK TITKOS TÖRTÉNETE, 3. RÉSZ, TITOKFEJTŐ KIADÓ, 1993; KORONÁS KERECSEN KIADÓ, 2008. / Elöljáróban gyötrelmes kérdéseket kell felvetnünk:

Magyarok Világszövetsége — Magyarságtudományi Füzetek

MI TÖRTÉNT VELÜNK MAGYAROKKAL? MI TÖRTÉNT? LEGELŐBB EZT KELLENE MEGTUDNUNK.

HOL TÖRT MEG A RÉGI MAGYARSÁG ÉLETEREJE, LENDÜLETE, HATALMA?

HOL ROPPANT MEG A MAGYARSÁG GERINCE?

HOL VESZTETTÜNK UTAT?

UTAT TÉVESZTETTÜNK?

ELTÉVELYEDTÜNK?

HOL TÉRTÜNK A VÉGZET, A PUSZTULÁS ÜTJÁRA?

MIKOR? MIKÉPPEN? ÉS MI ÁLTAL?

MIÉRT ZUHANUNK EZER ÉV ÓTA MIND MÉLYEBBRE ÉS MÉLYEBBRE SZAKADÉKBÓL SZAKADÉKBA?

MIÉRT FOGY SZAKADATLANUL LÉLEKSZÁMUNK?

MIÉRT APRÍTJÁK, DARABOLJÁK EZER ÉV ÓTA ŐSI FELSÉGTERÜLETEINKET?

MIÉRT PUSZTULT KI - ÉS PUSZTUL MA IS - NÉPÜNK ÓRIÁS, HAJDANTA SZÍNMAGYAR TERÜLETEKRŐL?

MIÉRT FOGY, CSONKUL ORSZÁGUNK EZER ÉVE MÁR S MIÉRT RABOLHATTÁK EL LEGUTÓBB HAZÁNK KÉTHARMADÁT?

MIÉRT SENNVEDÜNK ÉVSZÁZADOK ÓTA SZÁZFÉLEKÉPPEN LEPLEZETT IDEGENURALOM ALATT?

MIÉRT NEM KÉPES HELYTÁLLNI A MAGYARSÁG A NÉPEK KEGYETLEN KÜZDELMÉBEN?

MIÉRT SZORÍTTATUNK SZÜNTELEN HÁTRÁBB-HÁTRÁBB?

MIÉRT VAGYUNK TÖBBÉ-KEVÉSBÉ ÜTÖTTEK, ELNÉMÍTOTTAK SAJÁT HAZÁNKBAN IS?

KÉT VILÁGÉGÉS UTÁN MIÉRT MI LETTÜNK ÁLDOZATI BÁRÁNYUL PRÉDÁRA VETVE?

MI AZ OKA, HOGY VELEJÉIG ROMLOTT, BŰNÖS VILÁGBAN MIELLENÜNK BŰNÖKET ELKÖVETETT, JOGTIPRÓ NÉPEK KÖZÖTT ÉPPEN MIRÁNK, ÁLDOZATUL VETETT MAGYAROKRA SÜTÖTTÉK RÁ, HOGY BŰNÖSEK VAGYUNK?

MIÉRT SÜPPEDTÜNK SÁPADT SZOLGASÁGBA, TUNYASÁGBA, ÖRÖK HÁTRÁLÁSBA?

MIÉRT VERGŐDIKTEHETETLENÜL, PARTRAVETETT DÖGLŐDŐ HALKÉNT A MAGYAR NEMZET?

MI AKADÁLYOZZA A MAGYAR GÉNIUSZ ÉGRE-TÖRÉSÉT?

MI FOJTJA LE, MI FOGJA LE A MAGYAR SZELLEMET?

MIÉRT TILALMAZOTT A NYÍLT SZÓ?

MIÉRT FEDI SZINTE ÁTHATOLHATATLAN HOMÁLY EGÉSZ TÖRTÉNELMÜNKET? TÖRTÉNELMÜNK NAGY ALAKJAIT, RETTENTŐ TÖRÉSEIT, VÉGZETES FORDULATAIT?

MIFÉLE GÁTAK ÁLLNAK ÚTJÁBAN AZ IGAZSÁGNAK?

MIÉRT NEM ISMERHETJÜK MEG MAGUNKAT A MAGUNK IGAZ MIVOLTÁBAN?

MIÉRT ÜR FÖLÖTTÜNK A HAZUGSÁG LÉLEKTÖRŐ HATALMA?

MI BÉNÍTJA MEG, MI DERMESZTIA NEMZETET?

MI FÉKEZI LE MOZDULÓ KEZÜNKET?

MITŐL TORPANNAK VISSZA GONDOLATAINK?

MITŐL REKKEN EL KIÁLTÓ SZAVUNK?

MI RONTJA MEG SARJADOZÓ KEDVÜNKET?

MI RABOLJA EL TŐLÜNK A PÓTOLHATATLAN GYERMEKÁLDÁST, A MEGÚJULÁS ÖRÖMÉT?

MIFÉLE SÁTÁNI ERŐ ÚRHODIK RAJTUNK?

FELELNÜNK KELL EZEKRE A KÉRDÉSEKRE! MÉG HA KISZAKAD IS A TORKUNK!

MINDENEK ELŐTT FELELNÜNK KELL ARRA, HOL VAN A BAJOK GYÖKERE, HOL S MIKOR, MIKÉNT KEZDŐDÖTT MINDEZ? HOL S MIKÉNT VESZEJTETTEK VELÜNK UTAT?

Mert valamit vesztettünk, tény s való. S nem tudjuk, mit vesztettünk. Tán mindent elvesztettünk? S hol és miként történt ez? Hol volt az Ady említette „valahol"? S hol a nagy letérő? Vesztettünk? Utat vesztettünk, mint világtalan vak vándor, vakvágányra siklatott vonat vagy ködben eltévedt magányos lovas? De hát a nemzet nem lovas és nem magányos vándor, s nem is úton halad - útja a táguló idő, a vad történelem. Nemzet, hatalmas nemzet, hogy veszthetne-téveszthetne utat? Embermilliókból álló nép nem tévedhet el, hacsak nem tévesztik meg s vezetik szándékosan félre.

MI TÖRTÉNT HÁT VELÜNK? HÉTLEPLES FÉLREVEZETÉS ÁLDOZATAI VAGYUNK?

FELELNI KELL MINDENRE, EZERÉVES VÉRTANÜSÁGUNKRA, FOJTOGATTATÁSUNKRA, TÖRPÉVÉ VARÁZSLÁSUNKRA,

S MINDENEKELŐTT ARRA MIKOR KEZDŐDÖTT MINDEZ? HOL, MIKOR, HOGYAN, MIÉRT, MIVEL KEZDŐDÖTT NÉPÜNK EZER ÉVI POKOLJÁRÁSA, MÉRHETETLEN SZENVEDÉSE? (...)

Géza trónra lépésétől Szent István haláláig roppant jelentőségű változás, éles fordulat történt a magyarság életében.

Ha volna (valaha volt) külön magyar naptárunk, időszámításunk, úgy ennek a sorsfordulónak a kezdeti vagy befejező pontját kellene keltezésünk alapjává tennünk.

Hivatalos történeti irodalmunk az óriási horderejű változások lényegét a KERESZTÉNYSÉGRE TÉRÍTÉS és az ÁLLAMALAPÍTÁS fogalmával jelöli meg.

Minden történelmi munka, minden szellemi és álszellemi, társadalmi és áltársadalmi, irodalmi és álirodalmi fórum ezt harsogja, minden sajtótermék ezt sulykolja belénk, mint megdönthetetlen és nyilvánvaló igazságot.

Ha így van, ha valóban így igaz, ha valóban akkor kezdtünk el élni, úgy akkor lettünk azzá, amivé lettünk, s ami ma vagyunk.

Az igazsággal olykor nehezebb szembenézni, mint a fényben tobzódó nappal.

Mégiscsak meg kell tenni.

Lefejeztek egy nemzetet.

Miként hóhérpallos a hátrakötött kezű, tőkére ráhúzott rabra, úgy zuhant Géza nagyfejedelem kora a magyarságra.

A pallossal lecsapott fej véres labdaként felszökik, elgurul.

A fejetlenné vált test vergődve ráng, mintha belülről valamiféle vihar rázná.

Az üvegesedő szemek még látnak.

A koponyában gondolatok viharzanak.

Elrabolták tisztánlátásunkat.

Elrabolták a Napot, a Holdat.

Elrabolták a Magyarok Istenét.

VALAMIFÉLE FELHŐ TERPED A MAGYARSÁG LÁTÓHATÁRÁN, ÁTHATOLHATATLAN KÖD, LÁTÁSRONTÓ HOMÁLY

Sokféle elme, magasan szálló lélek megtorpant itt, ennél a pontnál, mert valamiféle köd, betört híd, zúzalék, valami akadály, gát, tilalom, kőtorlasz, gyöngeség, félelem, gyávaság, bűn, ernyesztő tunyaság, eszméletorzó ború, mélyfekete sugárzás, lélekdermesztő átok húzódik itt, átok és konok tiltás, alattomos kígyófenyegetések, vad hazugságbozót. És mégis tovább kell lépni, mert él az élet, s fényt, életet követel.

A magyar géniuszok mindahányan felvetették: MI A MAGYARSÁG ROMLÁSÁNAK OKA?

MI TÖRTÉNIK VELÜNK? MIÉRT PUSZTUL A MAGYAR?

Évszázadok óta zendül fel ez a kérdés a magyar történelem irtózatos szakadékaiból, omló falak mögül, letarolt városok égő koponyáiból, világárulás által elszakított véreinkből:

MIÉRT SÚJT MINKET A VÉGZET?

MI AZ OK? MI AZ OK? (...)

RÉSNYITÁS TITKOS TÉNYEKRE

Borzasztó tájékozatlanság és tudatlanság uralkodik nemzeti múltunk minden kérdésében.

Magyarok Titkos Története sorozatunknak előző, KIRÁLYGYILKOSSÁGOK c. kötetében egy roppant különös eseményről, Willermus apát cseléről számoltunk be, aki egy templomi falrésen át kilesvén Salamon király titkos tanácskozását a későbbi Magnus (Géza) király megöléséről, nekünk is bepillantást engedett azon a résen át a kor titkaiba:

Willermus vagy Vilmos apát, miután látta, hogy Salamon király bizalmas híveivel tanácskozásra állt össze, elrejtőzött valami kis zugolyban (talán a gyóntató fülkében), ahonnan mindent jól láthatott és hallhatott: a fülke résén át bekukucskált a templomban zajló tanácskozásba és az ő révén, általa, mintegy az ő szemén át, mi is beleshetünk történelmünk egy olyan titkos eseményébe, amelyet gondosan el akartak rejteni minden fül és minden emberi szem elől".

(Királygyilkosságok, 73.)

Jelen munkánkban hasonló titkos rést akarunk nyitni olvasóinknak arra a rejtelmes, szemünk elől tökéletesen elfedett nemzeti tragédia hátborzongató háttértényezőire, amelyen a magyarság a X-XI. évszázadban átesett. Nyújtson ez a munka, akárcsak a derék Willermus apát templomi leső-rése bepillantást e vészterhes idők mindmáig eltitkolt, félelmes történéseire.
(...)

Géza ekkor fogadalommal kötelezte magát, és esküvel ígérte, mielőbb gondoskodni fog arról, hogy minden alattvalója parancsának engedelmeskedve s példája szerint Krisztus hívévé váljék." (i. m. 111.) Miért tesz esküt a magyar király a prágai püspök színe előtt? Mi készteti e lealázó cselekedetre? Önmagától szánta rá magát vajon erre? Belső meggyőződésből?
(...)

Kitűzték a napot" - mondja Ransanus, s már a többes szám használata is jelzi, nem Géza tűzte ki (erre módja sem igen lehetett volna), hanem bizonyos, meg nem nevezett személyiségek. A szervezés sokrétű és alapos volt, ezt tanúsítja, hogy „sokan az előkelők, a gazdagabbak és a szegények közül" is megjelentek, vagyis minden előre elhatároztatott és elrendeltetett. Sikerült tehát Gézát olyan kényszerhelyzetbe hozni, hogy a nyilvánosság előtt kötelezze magát a kényszerítésre. Ez volt a nyilvános templomi ünnepség célja, de tán még inkább az, hogy a kényszerítés elvét ünnepélyes templomi keretek között mintegy szentesítse, nyilvánosság előtt elkötelezze a királyt és a hatalmi szerveket (erőszakszerveket) a fegyveres kényszer alkalmazására a térítésnél. Olyan egyházi-hatalmi aktus volt ez tehát, amelynek lényegi célja az erőszak és kényszer meghirdetése. Felső parancsra, egyházi segédlettel kimondatott tehát a népre a kényszer alkalmazása a kereszténységre térítésben. Géza eskütétele is arra utal, hogy ez az iijú magyar király nem egészen azt teszi, amit akar.

WOLFGANG SZERZETES REJTÉLYES MEGBÍZATÁSA

A magyar történelemnek ezt a szakaszát, melyet előszeretettel jelölnek a kereszténységre térítés korának, bátran nevezhetnénk a germán terjeszkedés és titkos hódítás korának is.

Hazánk, mely még Taks korában a nyugot befolyása előtt zárva állt, Gyejcs (Géza) kormányának legelső éveiben a császár és a német papság befolyásának önkényt látszik föltárni keblét... - írja Szabó Károly, a múlt század egyik jeles historikusa - azon fegyvertelen lelki hódítók előtt, kik jól kigondolt terv szerint készültek a harcias szellemű magyarokat a kereszténység szelídítő igájába szorítani, 5 egyszersmind a független magyar hazát először egyházilag a lelkiekben, azután politikailag is, mint e korban a megtérített népek rendes sorsa volt, a német birodalom felsősége alá vetni"

(Szabó Károly: Vezérek kora, 342.)

Nagy a ködkavarás; azt hangoztatják, hogy Wolfgang követsége sikertelen volt és félbe is szakadt, illetve el sem kezdődött, mivel Piligrin, Passau püspöke (aki jogcím nélkül igényt formált a nem létező pannóniai egyházmegyére) merő féltékenységből visszahívta őt.

A pártidők felkapott párttörténésze, Győrffy György, aki a történelmi tények ellenére a régi magyarok sosemvolt „megtérési vágyáról" ír, ami önmagában történelmi képtelenség és csak fokozza a Wolfgang követségével kapcsolatosan amúgy is fennálló zűrzavart, a következőket írja:

Bizonyos (?), hogy az ekkortájt tudomásukra jutott magyar megtérési vágy buzdította fel Wolfgangot, hogy apátjának engedélyével elinduljon Magyarországra téríteni. Alig ért azonban Pannónia végeihez., Piligrin püspök visszarendelte".

(Győrffy, 1977, István király és műve)

Wolfgang útjának megszakítását, kudarcát semmi sem bizonyítja. Ellenkezőleg. Wolfgang útja rendkívül sikeres volt. Bizonyítékaink vannak erre. De vegyük sorra a tényeket.
(...)

De még ez sem minden. Wolfgang Civakodó Henrik és családjának legfőbb patrónusává és politikai tanácsadójává emelkedik, főként a magyarokkal kapcsolatos ügyek irányításában.

Mi több, rábízzák a Magyarország jövendő királynéjának kiszemelt Giesel des Traue (a hűség záloga) Giesel-Gizella nevelését: szellemi-politikai felkészítését, kiképzését a rá váró feladatra.

Mindez csak a történetírás sarlatánjai által értelmezhető másként, mint olymódon, hogy Wolfgang 972. évi magyarországi követjárása során felbecsülhetetlen érdemekre tett szert titkos megbízóinak szemében, és bizonyságát adta ádáz magyarellenességének, urai iránti hűségének.

Mi volt ez a felbecsülhetetlen szolgálat? Nem tudni. Az adatirtás, a mellébeszélés és a hazugság fekete lappal zárja le itt a kutató tekintetet. A történelemhamisítás szörnyetege elnyelte a konkrét tényeket. Egy fénynyalábot mégis rázuhantathatunk a történtekre.

Wolfgang követségét nagy sebbel-lobbal követi I. Ottó császár egy újabb titkos diplomáciai küldetésű követsége, Bruno püspök, ha lehet, még rejtélyesebb követsége. Ez a második követségindítás visszavilágít a Wolfgangéra. Következésképpen Wolfgang olyan eredményt ért el a magyar királyi udvarban, hogy sürgőssé vált az újabb követség kiküldése. Ezt pedig csak úgy értelmezhetjük, hogy Wolfgang megpuhította a talajt a további titkos tárgyalásokra, magyarán: a Magyarországba történő titkos behatolásra, a magyar nagyhatalom és a magyarság megrontására.

Felmerül a kérdés: hogyan, mi módon? Csak egyféle válasz lehetséges: Wolfgangnak sikerült kapcsolatot létesíteni a magyar udvarba beépült titkos idegenérdekű erőkkel és a megvesztegethető főurakkal, akik hajlandóságot mutattak egy udvari puccs végrehajtására.

Megpuhította és előkészítette a talajt a Magyarország elleni diverzióra. A drámai következmények messzemenően alátámasztják e feltevést. (...)

KI(K) PARANCSOL(NAK) A MAGYAR KIRÁLYNAK?

Hartvik püspök legendájában meghökkentő adatba ütközünk.

Géza „nem mulasztott el megtenni mindent, amit tudott, és amit tenni kellett népe megtérítése érdekében, a prágai Szent Adalbert püspök rendelkezéseinek megfelelően."

(Kézai 158.)

Jelentik neki, hogy boldog Albert, A CSEH EGYHÁZ FŐPAPJA úton van hozzá az ő megtérésére és az őszinte hit előmozdítására, hogy dicsőítő áldozattal áldozzon az Úristennek. Elmondhatatlan öröme támadt Krisztus új katonáiban, a vezér híveivel Krisztus apródja elé vonult (a magyar király a cseh főpap elél), tisztességgel fogadta, és ahogy a látomás intette, MINDEN MÓDON KIMUTATTA NEKI, HOGY ENGEDELMES GYERMEK LESZ"

(Árpád-kori legendák 35.)

Magyarok és németek addig a fegyverek nyelvén társalogtak. Tény, hogy az akkori Európában nem volt semmiféle más hatalom a germánon kívül, amely akárcsak megkísérelhette volna is a magyarokkal szembeni megmérettetést. Érthető volna hát, ha a germán hatalom, háromnegyed évszázad támadó magyar külháborúinak csapásait szenvedve, a megbékélés útjait keresi, s a két nagyhatalom, a hosszú háborúskodásba belefásulva, a béke létrehozására tesz kísérletet. Senki ebben kivetnivalót nem találhat.

Csakhogy itt nem kiengesztelődésre, béketeremtésre irányuló erőfeszítések történnek. Tanúsítja ezt önmagában már az is, hogy a magyar-germán érintkezés titkos szálakon fut tovább, titkos erők lépnek mindinkább sorompóba, titkos erők mozgatják a színfalak mögül az eseményeket, minden titokban, a titkosság leple alatt megy végbe; a fegyverek után az események irányítását a titkos diplomácia veszi át, s ezt a tényt az adatirtó inkvizíció minden mesterkedése sem képes eltüntetni.

A titkos erők színrelépésével sajátos fordulat észlelhető a magyar-germán viszonyban, illetve az európai politikában, mondhatnók, a szél iránya megfordul; ha mindeddig - katonai síkon - a magyar félé volt a kezdeményező, meghatározó szerep, a titkos diplomácia előretörésével a germán fél kezébe került a teljes kezdeményezés, a magyar erő pedig - nagy tehetetlenségi nyomatékkal - a cselekvésképtelenség, tehetetlenség és védtelenség állapotába kerül, a szenvedő, a védtelenül kiszolgáltatott fél állapotába, amelynek esélye sincs a szembenállásra, annyira nincs, hogy fel sem ismeri - még egy ezredévvel a lezajlott dráma után sem -, mi történt (történik) vele, s mi folyik ellene a kulisszák mögött.

Wolfgang lába nyoma még ki sem hűlt, máris jön a német császári udvarból az újabb követség, Bruno püspökkel az élen. Ha élne a békevágy a német udvari körökben a minapi ádáz ellenséggel szemben, úgy igen hevesnek mutatkozna ez a békevágy és a barátság, legalábbis a barátkozási kedv. És az új követ körül még sűrűbben rajzanak a titkok és a bonyodalom; az elhallgatások és mellébeszélések, sejtetések itt fellelhető közegét úgy örvénylik körül a talányok sűrű rétegei hogy már-már reménytelennek látszik az igazság kihámozása.

E német részről hirtelen támadt heves barátkozáshoz csak azt kellett kivárni, hogy Taksony nagykirály kidőljön a sorból, s mivel, a jelek szerint, ez magától nem ment - Taksony még mindössze 38 éves volt -, segítettek kicsit neki, s ekképpen aztán újólag gyermekkirály, Taksony neveletlen gyermeke csüccsenhetett a magyar trónra. Politikai ármánykodást, ordas kétszínűséget, nemzetközi cselszövényt felfogni sem képes tiszta, múlttalan lélek, aranyos királyi báb, arctalan erők hatalmi játékbábja. Tüstént beindulhatott a rejtelmes és baljós ölelkezés, amelyre az augsburgi ütközet óta várva várt Ottó, a horgas elméjű, dicsőséges német császár; eljött a nagy alkalom, a múltat el lehetett söpörni s fekete kézzel átnyúlni a múlt fölött; ellenség barát mezében lépett fel belső segítő karok között, s követ követet követett, Wolfgang után nekieredhetett Bruno püspök s Bruno nyomán már útra kelhettek a magyarok követei...

Mi tagadás, a történetvizsgáló értetlenül áll a Bruno püspök követjárását árnyaló jelenségek előtt, értetlensége az események, a zajló események ellentmondásosságából fakad. Mert lehetetlen napirendre térni afölött, hogy ezek az események, az új király trónra lépése után tüstént elkezdődött titokzatos követjárások, ellentmondanak mindannak, ami ez idáig meghatározta a magyar politikát, a magyar és a német viszonyát. Az évszázados kegyetlen hagyományok teljesen ellentmondanak ennek a folyamatnak, ami ekkoriban zajlik. Természetesen lehetséges és kívánatos a kibékülés, az együttműködés a németekkel, az ellenségeskedések félbeszakítása és megszüntetése, ez minden korra, minden háborús viszályra értelmezhető, és érvényes erre a korra is, de távolról sem ez az, ami itt folyik; nem a jobb belátás kerekedett felül, nem holmi kibékülésre, vagy együttműködésre törekvés, nem az eddigi ellenséges viszonynak a felszámolása. Egészen más történik és egészen más módon, efölött nem lehet vita. Öntudatlanság, ha nem vesszük észre: az, ami itt történik, az rendellenes, kihatásaiban pedig félelmetes; nem egy adott áldatlan állapot kölcsönös javításáról, felszámolásáról van szó, hanem merőben másról. Az a germán hatalom, amely valóban kegyetlen csapásokat szenvedett el a magyaroktól, de éppen ezért akkor a magyaroknak engesztelhetetlen ellenfelévé és ellenségévé vált, nem a békülés lehetséges és szükséges módozatait kereste, ehhez szükségesek lettek volna a megfelelő alapok is. Itt mindez hiányzik és ez jelzi, hogy nem ennek a két nagyhatalomnak egymáshoz való közeledése folyik itt a megfelelő mederben, s keretek között, ellenkezőleg: a germán fél álarcosan közelít, titkos operációkkal, ügyletekkel, mesterkedésekkel dolgozik. Jelzi ezt már az is, hogy nem egy magát és kormányát megtalált és a maga összeköttetéseit, helyzetét fölismert és azzal tisztában lévő uralkodóval lép kapcsolatba a germán hatalom, hanem akkor lép föl, amikor itt egy rejtelmes királycsere történik. Tehát a változásoknak abban a veszedelmes időszakában, amikor még nem tudni, hogy miből mi fejlődik ki. Amikor az új kormányzat és az új király még nem állt, nem állhatott a maga lábára, tehát valójában a változásnak, a válságnak nehéz és bonyolult időszakában, amikor még nem kristályosodtak ki az álláspontok, ekkor lép fel, és hogyan? Akkor sem nyíltan, például átfogó nyílt ajánlatokkal az ellenségeskedések elhárítására, a béke megteremtésére és az esetleges jövőbeni együttműködésre, hanem a legsötétebb ármánykodások közepette a legnagyobb titokban, titkos diplomáciai követségek útján, tehát olyasmi történik itt, amit valójában nem foghatunk föl másként, mint álcázott titkos erők támadásaként, mint olyan titkos diplomáciai manőverként, amelynek célja közel sem az, amit ürügyül felhoznak valóságos céljainak leplezésére, tehát nem holmi békesség és kiegyezés elérésére irányuló erőfeszítés folyik itt, hanem a nemzetközi bűnszövetkezet támadása a gyanútlan étet ellen, a valamilyen módon védtelenné vált magyar erővel szemben. Tehát szembetűnően rejtelmes dolgok történnek, és ezt aláhúzza, és közvetett formában tanúsítja az, hogy ezeknek a cselekvéseknek, ezeknek a manővereknek minden nyomát igyekeztek teljesen eltüntetni, kilúgozni a történelemből. Éppen ezért Brúnó követjárását, de Wolfgangét sem és a viszonzásul küldött magyar követjárást semmiképpen sem intézheti el a történetvizsgáló azzal, hogy adatok híján lehetetlen a történelmi rekonstrukció és lehetetlen a bizonyítás; azzal, hogy semmivel semmit sem lehet bizonyítani, tehát térjünk napirendre mindezek fölött a dolgok fölött, lépjük át azt a szakadékot, amit itt a tudatos, céltudatos és célzatos adatirtás teremtett, törődjünk bele abba, hogy emiatt egyszerűen nincs mit keresnünk itt, nincs lehetőség a feltárásra, térjünk át olyan dolgokra, ahol lehetőség van az ún. „történetírásra". Látnunk kell azonban, hogy a titkos cselekményeknek, melyek ezekben a végzetes napokban az események irányítóivá válnak, a közeljövőben olyan következményei támadnak, amelyek a magyar birodalom szétzúzásához vezetnek, s valójában világomlást jelentenek; olyan következmények, amelyek alapjaiban rázták meg a magyar világot és változtatták meg egész Európa történelmének a menetét. Mindezek olyan gigantikus és idegyökereztethetően bizonyítható végzetes következmények, hogy ha a történetvizsgáló ezt azzal intézné el, hogy itt nincs mit tenni, nincs mit keresnünk a szükséges adatok hiányában, akkor döbbenetes vakságáról tenne bizonyságot és tökéletes alkalmatlanságáról arra vonatkozóan, hogy a történelmet és a történelem titkokkal lefedett anyagát feltárja, vagyis arról, hogy egyáltalán alkalmatlan a történetírásra; mert aki ilyen esetben az adathiányra való utalással meghátrál, bevallja tehetetlenségét, annak vissza kell kérnie az iskolapénzt, mint olyannak, aki nem alkalmas a történetírásra, tekintve, hogy a történetírás nem a felületek felületének újra meg újra való felkérődzése és mások szavai nyomán némi kis változtatásokkal újra való elmesélése. Az igazi történetírás a történelmi valóság feltárása a mellébeszélések, hazugságok halmazatai mögül, a mesterségesen támasztott rések, hiányüregek körülrajzolása, logikai és tárgyi bizonyítékokkal való kitöltése, vagyis oknyomozás. A történetírás egyértelmű tehát azzal, hogy a történelem felülete mögül kell föltárni mindazt, amit a felület rejt, a hamis, a meghamisított és a félrevezető felület. Esetünkben tehát tovább kell mennünk és tovább is lehet mennünk. Mert ha semmilyen más adat nem állna a történetvizsgáló rendelkezésére, csupán azok a szédületes és hihetetlennek mondható roppant arányú, következményű változások, amelyeknek kétségkívül itt rejlik a kiinduló pontja, már akkor megvolna minden lehetősége arra, az adathiány ellenére, hogy megbízhatóan, szilárd következtetések alapján föltárja, fölkörnyékezze azt, ami itt ment végbe.

Szerencsénkre, különös szerencsére a legnagyobb gonddal véghezvitt adatgyomlálás során a nyomtalanítók figyelmét - a sors különleges kedvezése folytán - elkerülte egy olyan perdöntően fontos bizonyíték - meglehet, féltő kezek rejtették el a vizslató tekintetek elől -, amely leleplezi a csalást s fakó világot vet a mesterségesen keltett vakhomályba: I. Ottó császár titkos levele, amelyet követe, Bruno püspök révén juttatott el Passauba, Piligrin püspökhöz...
(...)

Magától értetődik - állapítja meg Wertner Az Árpádok családi történetében -, hogy a követség értékes ajándékokat vitt magával" Ajándékokat, természetesen a királynak, s hogy irigységet ne ébresszen, ajándékokat a király környezetében lebzselő főméltóságoknak, mindenkinek, aki az arany csengésére megtántorodni és Ottót szolgálni kész. Valósággal dől, patakzik az arany s Bruno kincsekkel rakott karavánja apránkint megürült.

Az árulás rőt napja a ködön át felsejlett.
(...)

Kevésre rá, 973-ban húsvéti ünnepséget rendezett Ottó császár Quedlinburgban.

5.1. OTTÓ CSÁSZÁR PILIGRIN PASSAUI PÜSPÖKHÖZ INTÉZETT TITKOS LEVELE

Ottó császár titkos levele - feltehetően a címzett Piligrin püspök mentette meg és rejtette el a későbbi korok számára - a Germania Sacra, Raniz, Tom I. 207. c. történelmi dokumentumgyűjteményben maradt fenn.

OTTÓ, ISTEN KEGYELMÉBŐL FÖLSÉGES CSÁSZÁR, Piligrinnek, a passaui egyház tisztelendő püspökének üdvözletünket és kegyelmünket küldjük Bruno püspököt és szeretetreméltóságodnak ajánljuk, hogy a legodaadóbban támogasd, bármire is lenne szüksége, s embereiddel, lovakkal és minden egyébről gondoskodva, ami útjához szükséges, tisztelettel és A LEGÓVATOSABBAN VEZESD ŐT A MAGYAROK HATÁRAIHOZ A LEHETŐ LEGKÖZELEBB. Mert arra buzdítottuk őt, HOGY KIRÁLYUKAT MENTŐL HAMARÉBB A MI SZÁNDÉKAINKRA HAJLÍTSA. ÜGYELJ AZÉRT NAGYON REÁ, HOGY EZ A KÖVETSÉG A LEHETŐ LEGÓVATOSABBAN MENJEN VÉGBE. MIVEL HA FÖLTETT SZÁNDÉKUNK (titkos tervünk) SIKERRE VIS£, AZ NEKED ÉS VALAMENNYIŐTÖKNEK FÖLÖTTÉBB NAGY HASZNÁRA LESZ."

Egyszerű, mondhatnánk együgyű, világosan áttekinthető levél. Ottó császár, figyelmesen és előrelátóan gondoskodik a hosszú úttól, s az út fáradalmaitól és viszontagságaitól elgyötört küldöttség pihentetéséről, ellátásáról és felszerelési hiányainak pótlásáról. De a figyelmes szemlélőt az a sejtelem ragadja meg, hogy ebből a teljesen világos levélből, amelyből mindent megért - valójában semmit sem ért, s hogy a császári levél tele van homályos utalásokkal, óvatos célzásokkal, félig kimondott gondolatokkal és érthetetlen elemekkel. Kiderül, hogy az áttetszőnek vélt levél tartalma zárt, szövege kódolt szöveg, s a levél a titkos diplomácia jellegzetes, elhallgatásokkal és sejtetésekkel élő nyelvén íródott. „A szavak arra valók, hogy elrejtsék gondolatainkat", s éppen a lényegét nem értjük.

Győrffy György nemes egyszerűséggel „úti ajánlólevélnek" nevezi az ottói levelet, s azt a következőképpen értelmezi:

Ottó levelének vigyázóan sürgető hangneme nemcsak az »első találkozó« izgalmát (?) (ami még meg sem történt) leheli magából, hanem benne sűrűsödik húsz év gondja, várakozása a magyarok Nyugatról való kiszorításától (?) kezdve megtérési kísérleteik zátonyra futásáig (?) és végül a saját kivárási politikájának (?) beigazolódása" (i. m. 70).

Kénytelenek voltunk kérdőjeleket iktatni Győrffy György kommentárjába, tekintve, hogy állításai módfelett kérdőjelesek. Megjegyzéseink:

A) Az első légyott izgalma nem történelmi, de szexuális kategória. A „légyott izgalmában" szenvedő idős császár és a magyar nagykirály közötti találkozást soha senki nem vette tervbe és az nem is jött soha létre.

B) A tizedik évszázad Európa-szerte rettegett magyarjait soha senki semmikor nem szorította ki a Nyugatról és sehonnan, mivel a magyarok döntő katonai fölénye folytán erre nem volt semmiféle lehetőség.

C) A korabeli magyarságnak egyáltalán nem voltak „zátonyra futott kísérletei" a zsidókereszténység felvételére, és semmilyen kísérletei, azon egyszerű okból, hogy a magyar nemzet egésze eleinek ősi hitében élve s a kereszténységet nem is ismerve, miként akarhatta volna a kereszténységet, miként és miért tett volna kísérleteket a kereszténység felvételére, s azokat ki és miért, miféle agyrémes elgondolások alapján utasította és utasíthatta volna vissza? Ellenkezőleg, tény és való, hogy a magyarság több mint egy évszázadon át, nemzeti szabadságháborúk sorozatával akarta visszaverni mindazt, amit a kereszténységre térítés ürügyén ráerőltettek, s azt csak a legvéresebb, legkönyörtelenebb fegyveres terrorral kényszeríthették rá a magyar nemzetre.

D) A nagypolitika sürgető kényszerei, elemi szükségletei folytán a „kivárási politikát" mindenkor megelőzi a cselekvés szükségszerűsége. A pók kivárhatja, amíg a rovar a hálójába kerül, a politika soha. I. Ottó sem bízott semmit a „kivárásra", ami valójában nem más, mint a tehetetlenség beismerése, várni, hátha a sült galamb megkezdi repülését a tátott száj felé. Az efféle „kivárási politika" sosem emelte volna fel Ottó hatalmát és sohasem döntötte volna meg az évszázad magyar nagyhatalmát. I. Ottó nagyon is cselekvően avatkozott bele a magyarság sorsába.

Az ottói levél is jelzi, merőben másról van szó. S a levél elemzésére visszatérve, (...) (a két követjárás közötti nyilvánvaló összefüggést már Szabó Károly is megállapította).

Nem pihenni, s embereit, lovait pihentetni jön ide Bruno - püspök a püspökhöz -, de titkos megbízatással, Ottó császár titkos tervei kivitelezésének megbeszélésére jön a diverziós központba a kémfőnökhöz. Érdekes bepillantást nyújthatnak erre vonatkozólag Ottó levelének burkolt célzásai, utalásai, mikből kielemezhető a Magyarország elleni nemzetközi összeesküvés kibontakozó támadása.

És már itt fel kell vetni a kérdést: miért van szükség titkolózásra még a levélben is, ha Ottó szándékai tiszták, ha valóban jó szándék vezeti, s valóban a két nagyhatalom megbékélését akarja, és békés együttműködését szorgalmazza? (...)

De az ottói levélből az is előhomálylik: legfőképpen nem is magyar felségterületen, de éppen fordítva, a magyar határ eléréséig szükséges a különleges elővigyázat, mintha a magyar határon túlkerülve már semmi vész nem fenyegetné a követséget. Ez csak akképpen érthető, ha a magyar határövezeten belül, előre megadott ponton már biztonságos kíséret várja a követséget, hogy azt, minden esetleges kellemetlenséget elhárítva, baj nélkül a királyi központba vezesse. De miért nem jön ez a feltételezett kíséret egészen Passauig a követség elébe? (...) S hogy ezek nem holmi felelőtlen szavak, kósza és súlytalan ábrándok voltak, azt a nemsokára bekövetkező döbbenetes, tragikus következmények tanúsítják.

Még e sátáni cél elérésének módja is kihámozható a szándékosan homályos szavú császári levélből: a nemrégen trónra került magyar gyermekkirályt akarják felhasználni erre a célra. „ARRA BUZDÍTOTTUK ŐT (BRUNOT) - írja levelében a császár, amit úgy kell értenünk, azzal bíztuk meg őt -, HOGY KIRÁLYUKAT MENTŐL HAMARÉBB A MI SZÁNDÉKAINKRA HAJLÍTSA." Értsd: HOGY A GERMÁN HATALMI ÉRDEKEK SZOLGÁLATÁBA ÁLLÍTSA. Vagyis MAGÁT A MAGYAR KIRÁLYT AKARJÁK TITKOS MESTERKEDÉSEK RÉVÉN A HATALMUKBA KERÍTENI ÉS FALTÖRŐ KOSKÉNT FELHASZNÁLNI A LEGYŐZHETETLEN MAGYAR KATONAI HATALOM BELÜLRŐL VALÓ LEROMBOLÁSÁRA. Aki hitetlenkedve fogadja ezt, olvassa végig még egynéhányszor a levelet és idézett passzusát. Aki pedig meg akarja cáfolni, az - más lehetőség híján - lépjen a Pokollal szövetségre, noha talán hiába, mert a történteket és félelmetes következményeit az ördög sem cáfolhatja meg. (...)

MI TÖRTÉNT QUEDLINBURGBAN?

(...) így hát a quedlinburgi egyezmény a maga teljes egészében abszurd és érthetetlen, kivéve, ha

A) Mindaz, ami itt folyik, csupán színjáték s már eleve elrendeztetett minden,

B) A küldöttség árulókból áll és árulást követ el.

Az első feltevést valószínűtleníti az efféle nyilvános színjáték megrendezésének szükségtelensége.

A második feltevést megkérdőjelezi az a sajátos körülmény, hogy a magyar hivatalos hatalom (király, kormányzat) semmilyen ellenintézkedést sem tesz, az egyezmény tételeit nem utasítja vissza, semmilyen megtorló intézkedést nem tesz, és mindenben aláveti magát a megállapodásnak.

C) Így viszont csak a harmadik feltevés marad: maga a király, maga a kormányzat áll az országot kiszolgáltató egyezmény hátterében.

A legjellemzőbb tünet: mindent fedőréteg borít és titkosság árnyal. Titkosak már a tanácskozás összehívásának és megtartásának körülményei is.

Nem mindennapi bornírtság kell ahhoz, hogy valaki ne vegye észre az álcázást, a leplezést; az összejövetel vallásos kerete - Húsvét megünneplése - csupán ürügy, átlátszó, rossz ürügy, alapjában véve szükségtelen is, s csak a tilosban járók alakoskodási kényszerével magyarázható. Mert semmi ok sincs rá, hogy Ottó ne tarthatna nyíltan a világ színe előtt, bármely országok küldötteinek részvételével politikai megbeszéléseket, értekezleteket, itt mégis álcáskodnak, szenteskednek és borzoskodnak, éppen ezáltal árulván el, hogy sötét ügyben sántikálnak és az értekezés vallási jellege alattomos és sötét titkosdiplomáciai mesterkedések leplezésére szolgál, mindenekfölött Ottó nagybirodalmi elképzeléseinek megvalósítását és a magyar nagyhatalom tönkretételét.

Ottó a „Húsvét megünneplése" címén azoknak az országoknak küldöttségeit hívta meg, amelyek függő vagy félig függő viszonyba kerültek a terjeszkedő német hatalommal, így a dánokat, lengyeleket, cseheket, oroszokat, valamint a kelet-római és pápai udvar képviselőit, tehát a quedlinburgi összejövetel amolyan német nagybirodalmi tanácskozás volt.

Mi keresnivalója volt ezen a tanácskozáson az ettől a hatalmi csoportosulástól különálló, sőt szembenálló, független Magyarországnak? (...)

III. A „BÉKÉÉRT KÖNYÖRÖGVE HÁZALÓ" MAGYAROKRÓL

Némelyek szerint a keménykötésű, harcias magyarokon ekkor hirtelenül, minden előzmény és átmenet nélkül elhatalmasodott a békevágy, a békesóvárgás és -keresés, a béke minden egyebet elborító és elhárító áhítása, és már nem volt más törekvésük, kizárólag a mindenáron való béke elérése, nem törődtek immár semmi egyébbel, se ellenséggel, hazával, se Istennel, emberrel, nemzeti szabadsággal, függetlenséggel, önbecsüléssel, Európa népei közt kivívott hatalommal és tekintéllyel, területi épséggel, közélettel, megmaradással, jövővel; csak mindent feláldozni, odadobni készen, egyedül a békét, a béke elérését sóvárogták, különösképpen akkor, amikor már két évtizede jószerint teljes békében éltek, akkor, amikor Magyarország határait megközelíteni, felségterületét megsérteni a világon senki se merte és továbbra is az égvilágon semmi se fenyegette, tekintve, hogy a magyarság változatlanul, még mindig Európa rettegett, vezető katonai hatalma volt. Békevágyuk olyan elemi erejűvé vált, hogy békeajánlatokkal ostromolták azokat a hatalmakat, akiket jó fél évszázadon át, megannyi hadjáratban porig lazsnakoltak, s akiktől továbbra sem volt semmi félnivalójuk és - békében élve - szinte könyörögtek nekik a békéért. Mindehhez félreértések elkerülése végett tüstént hozzá kell tennünk, hogy gyönyörű, gyönyörű, hiszen a békesség kétségkívül az ember legfőbb javai közé tartozik, és kinek volna - lehetne bármi kivetnivalója is ellene - ámde ez a hirtelenül bekövetkező nagy megjámborodás, békeáhítozás kicsikét furán hat és - mondjuk ki - hihetetlen is s talán nem is igaz, rácáfol minden. Az ember nem vetkőzhet ki egyik napról a másikra a maga természetéből, tényleges helyzetéből, körülményeiből, s tartanunk kell attól, hogy ezen hamarjában támadt, nagy békülékenységi hajlamról kottázó kaméleon hírverések mögött netán tán az a sandasütetű szándék húzódik, hogy az akkori hatalmas és diadalmas Magyarországot a valósággal ellentétesen holmi gyönge, eltiport, tönkrevert s ellenségei irgalmáért esedező országnak tüntesse fel, ekképpen oldalozó mozgással közelítve meg a kegyesorcájú célt, a magyarságnak a kereszténység általi egyedül lehetséges megmentését.

És ekkor - ha hihetünk némely historikusunknak - a békében élő és senki által nem támadott, nem fenyegetett magyar király - békét ajánl a németek császárának.

Békét ajánl, amikor nincs háború, nincs háborús készülődés, egyszóval nincs semmilyen háborús veszély, háborús készülődésre utaló jel, de Magyarország vonatkozásában lehetőség sincs erre.

Békében miért kellene keresni a békét?

De főként miért kellene előnytelen feltételekkel békeszerződést kötni egy olyan hatalommal, amely addig nem tudott megállni a magyarokkal szemben? S mindenekfölött miért kellene egy indokolatlan és érthetetlen, békediktátum jellegű békekötéssel minden magyar érdeket odadobni, az országot idegen hatalomnak önként alávetni s mindent, mindent feladni, fejét önként bárd alá dugni?

IV. KÜLÖNÖS SZEREPCSERÉK

Valaki azt mondta, ha a bűnözők nem álcáznák magukat, nem tudnának megélni. A bűnpalástolás, a titok védőkéregként fedi a bűnt, akár termeszek testét a viaszréteg. így van ez rendjén, ne ütődjünk meg rajta. Ámde amit itt folyik, a szemfényvesztő hazudozásnak valóságos farsangi maskarádéja, szerepek, helyzetek, lehetőségek és tettek felcserélődnek, s az emberben önkéntelenül felmerül a kérdés, ki mit akar, mit mond, mit hisz és miért tesz? Piligrin püspök írja VII. Benedek pápához intézett 974. évi levelében a quedlinburgi megállapodásról:

„A SZÖVETSÉG NYOMÁN LÉTREJÖTT BÉKE ALKALMÁVAL ÉLVE, MEGKEZDTÜK A HITTÉRÍTŐI TEVÉKENYSÉG GYAKORLÁSÁT"

(Endlicher, MONUMENTA ARPADAINA, 131)

Eeszerint szövetségre léptek volna magyarok és a németek (a „szövetség" egyetlen megnyilvánulása Magyarország titkos megszállása), s a megegyezés tárgya a hittérítés szabad gyakorlása Magyarországon. A múlt század végének jeles történésze, Szabó Károly a következőket írja:

Ez a követség békeszerződéssel tér a hazába vissza, melynek PONTJAI ISMERETLENEK ugyan előttünk, de amelynek irányát és fő célját a rögtön bekövetkezett eseményekből tisztán kivehetjük. Alig érkezik ugyanis vissza a követség, a térítő papok szervezett csoportját látjuk hazánkban szabadon működni... hirdetni a kereszténység tanait s ezek hátterében szemléljük a nagy rátörő tervei kivitelében fáradhatatlan passaui püspök, Piligrin alakját, ki hogy czéljait elérhesse, pápai bullák koholásától sem irtózva, püspökségét a soha nem létezett lorchi érsekség általa koholt jogaiba visszahelyeztetni, s magát a megtérítendő Pannónia metropolitájául elismertetni törekedik"

(Vezérek kora 342.)

A legkirívóbb furcsasága a quedlinburgi egyezménynek az - ha hihetünk a forrásoknak -, hogy a feltételeket I. Ottó, a német nagyhatalom megtestesítője, legfőbb katonai parancsnoka köti ki, jóllehet ezek a diktátumok különösképpen nem katonai, de kifejezetten vallási jellegűek, s e követelmények Magyarországot és a magyarságot - legalábbis formailag - nem idegen katonai iga, hanem egyházi, vallási iga alá helyezik, ami szerfölött különös a magyarság elsőszámú ellenségétől, katonai ellenfelétől, akinek nemcsak hivatásából, császári, katonai tisztségéből fakadóan feladata birodalma gyarapítása, de aki haditetteivel és szóban is nemegyszer kifejtette: legfőbb feladatának a túltengő és egész Európát rettegésben tartó magyar katonai hatalom megdöntését tekinti.

A megkötött egyezmények ezek szerint tehát a magyarországi kereszténységre térítés megengedésére vonatkoznak. A tárgyaló felek kizárólag erre szorítkoznak.

Az embert elfogja a kétség: lehetséges, hogy mégis egyházi jellegű tanácskozás volt? A pápa tárgyalt Quedlinburgban és a pápa diktálta a békefeltételeket? Talán a pápa volt a nem-győztes győztes s a legyőzhetetlen nem-legyőzöttnek ő diktálta a győztes pozíciójából az elképesztő feltételeket, semmi egyébbel nem gondolva, csupán a kereszténység kiterjesztésével? A pápa vagy a császár? Vagy netán a pápa volt a császár és a császár a pápa? Mit akarnak itt elhitetni a győzelmes hazugság erejével a maga javaiból kiforgatott magyarsággal? Talán katonai erő vetette egyházi iga alá a legyőzhetetlen Magyarországot? Vagy - ismeretlen és nem létező - egyházi haderő vetette germán katonai iga alá? Hogyan s mint? Hiszen az egyház nem katonai nagyhatalom, nincs birodalmak megdöntésére, népek, nemzetek letiprására alkalmas hadszervezete. Miként törhette volna hát vallási igájába a hatalmas Magyarországot? I. Ottó pedig, a német-római birodalom császára, miért és miként léphetett volna fel a keresztény hatalom mezében? Mi köze, miféle illetékessége lett volna vallási kérdések politikai érvényesítésére?

Hogy került a csizma az asztalra?

Ottó nem pápa, nem egyházfő, nem egyházfejedelem, de világi uralkodó, császár; céljai nem lehettek hát - nem is voltak - egyháziak, legfeljebb akkor tűzhetett volna egyházi-vallási célokat maga elé, ha meg akarja valósítani a földön - ami esze ágában se volt - Isten földi országát. Távol állt tőle, dicséretére legyen mondva, minden efféle képtelenségbe torkolló fellengzősség, két lábbal állt a földön, gyakorlati célokat követett, hatalmi, katonai célokat, a maga birodalmát akarta mindenáron növelni, más népek rovására kiterjeszteni és ehhez, valamint ellenségei legyőzéséhez bármilyen eszközt jónak, megfelelőnek tartott, ha a kívánt cél elérésének lehetőségét ígérte. Annál különösebb és érdekesebb, hogy a germán terjeszkedésnek ez a megszállottja a leigázott szláv népek és a leigázandó magyarok esetében is keresztény vallási követelésekkel hozakodott elő, s azokat mintegy bástyaként tolta valóságos célkitűzései elé. Mindez természetesen nem más, mint taktikai mesterkedés, hódítási céljának vallási burokkal való elfedése. Magyarán Ottó a kereszténységet, a kereszténységre térítést valóságos hatalmi céljainak elpalástolására használta fel, akár a bűnöző, aki gyilkát elrejtve hamis ürügyekkel magát szerelőnek, árusnak kiadva kér bebocsátást; ennyiben volt fontos számára a kereszténység, valóságos céljai leplezésének kiváló eszközét találta meg benne, mivel pedig hatalma a pápaság fölé nőtt s ily módon befolyása a papságra ellenállhatatlan volt, pompás csalétket talált a népek elbódítására.

És itt meg kell jegyeznünk: maga a pápa sem követelhette volna mindezt, egy nép akaratának kikapcsolását, önvédelmének teljes kiiktatását egy idegen agresszív imperialista hatalom által rákényszerített idegen vallás érdekében, legfeljebb akkor, ha az ördög pápája.

Miért voltak hát ezek I. Ottó császár első követelései?

Vessük félre az I. Ottó jámborkodásának naiv mesefeltételezéseit. I. Ottó itt, ebben a békediktátumban egy ellenséges külföldi hatalom képviselőjeként lép fel, követelései tehát - vallásos jellegük dacára - hatalmi, katonai, hegemonisztikus követelések, ennek érdekében fogalmazódnak meg és ezt a célt, nyilvánvalóan a másik fél hatalmának aláásását szolgálják.

Következésképp az új hit bevezetése magyar földre és akadálytalan terjesztése a hódító germán imperializmus akaratából, érdekében történt.

Felmered tehát a kínzó rejtély: miként mehettek bele a le nem győzött, független Magyarország képviselői e felháborító - a trianoni békediktátummal vetekedő, de következményeiben, ha lehet, még annál is súlyosabb és végzetesebb békediktátumba? Miként és miért vetették alá magukat egy őket le nem győző, ellenséges idegen hatalom követeléseinek? E mögött lapul, e felszíni tény mögött a sátáni cselszövény. (...)

VII. A MAGYARSÁG ÁRTALMATLANNÁ TÉTELE

A leplek alatt ott hever a leütött, elkábított, ezerféleképpen megtagadott, elhazudott igazság s ezerévi tetszhalott állapotából ébredezvé, felszínre akar törni. Igazlátók keresik. Száz év előtt már Szabó Károly is igazláttató szavakra fakadott:

Nyugat-Európa egyházi és világi hatalmasságai versenyeznek a magyar vallásos és polgári élet újjáalakítását előkészíteni e célra a hittérítő szent buzgalom egyesülve munkál az önérdekhajhászat erőfeszítéseivel. A mozgalom meg van indítva, melynek föladata a NYUGAT ELŐTT RETTENTŐ EMLÉKŰ ÉS MÉG MINDIG FÉLELMETES MAGYAR NEMZETET A KERESZTÉNYSÉG ELFOGADÁSÁVAL ÁRTALMATLANNÁ TENNI."

(i.m. 342.

Erről van szó. Ártalmatlanná tenni a magyarságot, ez az igazi cél, ez a törekvés mozgatja Ottó császárt és a nyugati köröket, távolról sem vallási, egyházi cél, nem a keresztény világ határainak kiterjesztése. Ártalmatlanná tenni Magyarországot, vagyis pontosabban tönkretenni, szétzúzni katonai erejét, hatalmát, amellyel szemben katonailag tehetetlennek bizonyultak. Leverni őket, de hogyan, ha nyílt fegyveres erővel ennek még a megkísérlése is lehetetlen? Más válasz nem lehetséges erre, mert más eshetőség nincs: titkos ráhatások révén, láthatatlan erők kényszerével, megegyezések, békeegyezmények ürügyével! Mert úgy igaz, nincs lehetetlen; a politikában, titkos diplomáciában sincs lehetetlen. Ha a titkos erők, láthatatlan háttértényezők munkába lépnek, a lehetetlen lehetségessé, a lehetséges lehetetlenné válik, a valóság csődöt mond a láthatatlan erők csapásai alatt. Ami nem valósítható meg emígy, az megvalósítható amúgy. Ami túlerőben lévén legyőzhetetlen a nyílt színen, szemtől szembe, az tehetetlen ügyefogyottként ledöfhető a kulisszák mögött. Aki nem győzi erővel, győzheti észfurfanggal, csalárdsággal. Aki gyönge a háborúban, erős lehet a békében. Aki alulmarad a harcmezőn, fölülkerekedhet a tárgyalóasztalnál.

Ártalmatlanná tették, kikészítették a magyarokat a quedlinburgi békés összejövetelnél, a kegyes szólamoktól csöpögő ünnepségek során, szelíd kaméleonok között a tisztes tárgyalóasztalnál. A létrejött egyezményekben sehol egy árva szó, a leghalványabb utalás sincs arra, hogy e „megegyezés" során a német fél is tett némi engedményt s vállalt valamilyen kötelezettséget, bármit is, a legcsekélyebb, legjelentéktelenebb apróságot akár. Az ún. „békeszerződés" vagy „házassági egyezmény" tökéletesen egyoldalú, minden kötelezettség a magyar félre hárul, mindent neki kell áldoznia, feláldoznia, s nem is akármit, de önmagát, létét, állami szuverenitását, elemi létérdekeit, szabadságát, hitvallását, társadalmi- és államrendszerét kell minden feltétel és ellenszolgáltatás nélkül a nyugatnak odadobnia. Ebben még a derék Thierry is túlzásba esik, föltételezvén, hogy ez a békeegyezmény hasonló volt a gyarmatosító hatalmaknak a primitív népekkel kötött, hírhedt „szerződéseihez", mert a magyarok itt még színes cukorkákat és üveggyöngyöket sem kaptak.

A békekötésben a német fél a magyarnak „föltételül szabta" - írja Thierry -, hogy

„KÖTELES LEGYEN BEFOGADNI A HITHIRDETŐKET, ENGEDJEN ÉPÍTTETNI EGYHÁZAKAT, S TERÜLETÉN SEMMIKÉPP SE KORLÁTOZZA A KERESZTÉNY VALLÁS GYAKORLÁSÁT. OLY SZERZŐDÉS VOLT EZ, MELY NAGYON IS FÖLÉRT AZOKKAL, MELYEKET MA A MAI VILÁG BARBÁRJAIVAL KÖTÜNK, HOGY RÁJUK TUKMÁLJUK (-) IPARCIKKEINKET ÉS BŰNEINKET."

(Thierry Amadé: Attila-mondák. 98.)

Lehetetlen nem gondolni a többi végzetes, halálos „békekötéseinkre", külhatalmakkal kötött és külhatalmak által a magyarok rovására kötött, sírba döntő „békeegyezményeinkre", Quedlinburgtól a trianoni békediktátumig.

A MAGYAROK A TÁRGYALÓASZTALNÁL VESZTETTEK EL MINDENT, AMIT ŐSI JOGON BÍRTAK, S AMIT A HARCMEZŐKÖN ÉVEZREDEKEN ÁT VÉRÜK HULLATÁSÁVAL MEGVÉDTEK. (...)

A diktátum, mint fentiekből kivehető, zöld utat adott a nyugati inváziónak, egyelőre ugyan nem az ország katonai megszállásának, fegyveres katonai egységek benyomulásának -, de az országra tán még veszélyesebb, békés jellegű folyamatos elözönlésnek, gazdasági, politikai, ideológiai megszállásnak. Arra kötelezte a magyar felet, hogy minden ellenőrzés, felülvizsgálat és korlátozás nélkül nyissa meg határait. Kik előtt? Mindenki előtt; bocsássa be válogatás nélkül, nemre, fajra, korra tekintet nélkül mindazokat, akik be akarnak jönni, egyénként, családokat éppúgy, mint szervezett csoportokat, hittérítőket éppúgy, mint civileket, s a befogadottakat, a jövevényeket a továbbiakban se korlátozza, azok boldogulását, gyarapodását, szaporodását, gazdasági, társadalmi felfelé törését ne akadályozza, ne is ellenőrizze, hanem minden lehető módon segítse elő, így például birtokadományokkal, állami javadalmazásokkal és hivatalokkal.

Magyarország ekképpen nyitott testté vált, olyan testté, amelynek védő bőrfelületét, hámrétegeit lehántották, és amelybe gáttalanul hatolhatott be minden külső idegen kémiai, biológiai anyag és organizmus, a behatolás minden következményével. Ugyanakkor a test, az ország színmagyar lakossága, amely mindinkább széttöretett etnikai egységében is, nem fogadhatta békés szívvel ezeket a folyamatokat és mozgolódásba kezdett, ezeket az alulról jövő mozgolódásokat azonban még idejekorán és drasztikusan elfojtották idegenből behozott fegyveres egységekkel.

Tízezer fegyveres élén bejött a csodálatos menyasszony, Adelhaid, a válogatott germán hadfiak megszállták a királyi palotát, a királyi udvart és a királyi gyermeket, Gézát - aki ugyan nem jelentett számukra semmilyen veszedelmet, de magyar volt - fegyveres őrizet alá helyezték, miként ezt maguk a német szerzők is elismerik. Itt ezúttal nem folyt vér a nász megülésekor, mint Attila nászának megtartásakor, legalábbis nem királyi vér, jobbnak kínálkozott a vértelenebb megoldás, s megtette a csöndes őrizet, ily módon a királyi személyi jelkép is megőrződött.

De vajon milyen alapon, miféle beállítódás folytán kötöttek és köthettek a magyar küldöttek ilyen végletesen egyoldalú és Magyarországra minden vonatkozásban katasztrofálisan hátrányos szerződést a német féllel? Milyen meghatalmazásuk volt? Jogszerűen, törvényesen semmiképpen sem kaphattak felhatalmazást arra, hogy az országot odalökjék a német birodalmi érdekeknek, kényre-kedvre kiszolgáltatva azt a germán nagyhatalmi imperializmusnak. Még maga a magyar király sem adhatott erre felhatalmazást, mert magának a királynak sem lett volna joga ahhoz, hogy egy ilyen egyezmény megkötésére felhatalmazza a küldöttséget.

Mi áll hát az elképesztő szerződéskötés hátterében? Nincs más magyarázat: a tizenkét főnyi magyar küldöttség visszaélt megbízatásával. Azaz, pontosabban nem maga a küldöttség, hanem a mögötte álló hatalom. Mert a küldöttség önmagában, a maga felelősségére nem vetemedhetett efféle egyezmény megkötésére. Maga Géza sem állt és állhatott a küldöttség döntései mögött. Feltehetően már a küldöttség tagjainak kijelölésében sem lehetett mértékadó szerepe. Csak egy magyarázat lehetséges. Magyarországon úrrá lett egy idegenérdekű titkos erő, és ez áll a döbbenetes fejlemények mögött. Csupán ez hatalmazhatta fel a küldöttséget arra, hogy Magyarországot, Európa egyik legfőbb hatalmát kiszolgáltassa képtelen szerződéskötés által annak a hatalomnak, amely Magyarország elsőszámú ellensége volt; az áruló küldöttséget csak egy áruló kormányzat jelölhette ki és indíthatta útnak.

Nyitva maradt még egy elhanyagolhatatlan kérdés.

Lehetséges-e, hogy a politikai cselszövés művészetének, a titkos diplomáciai tudatosságnak lépten-nyomon észlelhető magasiskoláját érvényesítő nyugati politikai vezetés a Magyarországba bezúdítandó jövevények kérdésében visszacsúszott a tervszerűtlenség, politikai megfontolatlanság szintjére, s szabadjára hagyta, a véletlen szeszélyére bízta azt, aminek rafinált eszközökkel való kicsikarása érdekében minden lehetőt elkövetett? A válasz csak az lehet, hogy A MAGYARORSZÁG FELÉ IRÁNYÍTOTT IDEGENÁRADATOT UGYANAZ A POLITIKAI ERŐ SZERVEZTE ÉS IRÁNYÍTOTTA, AMELY AZ ORSZÁG HATALMÁNAK ALÁÁSÁSÁRA SZŐTT TITKOS MANŐVEREK EGÉSZ FOLYAMATÁT VÉGREHAJTOTTA. Következésképp ki kell zárni a találomra, összevissza történt személyi beköltözéseket, s számolnunk kell vele, hogy gondosan előkészített, szervezett betelepítés folyt, messzemenően az irányító hatalmi szférák érdekeihez igazodva. Ez természetesen azt jelenti, hogy előre kidolgozott tervek, hatalmi érdekek szolgálatában történt a betelepítés, nem egyéni, személyi igények, hanem a nyugati nagypolitika szükségletei szerint, s olyan társadalmi rétegek kerültek betelepítésre - mondhatnánk, bevetésre amelyek beleillettek az ország békés jellegű megszállási és öntudatlanítási tervébe, vagyis azok a rétegek, amelyeknek fokozott lehetőségük volt a szellemi megszállás megvalósítására és az ország felső- és középrétegeibe való beilleszkedésbe, így elsősorban a diplomaták, katonapolitikusok, kereskedők, egyházi és világi méltóságok, hittérítők.

ke09.0302

 

 

Eltárolt hozzászólások

Megjelent: 1601 alkalommal Utoljára frissítve: 2016. Július 09., Szombat 18:46

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 347 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68.1%Canada 0.9%
Romania 5.7%Serbia 0.8%
United States 5.3%Kuwait 0.4%
Russian Federation 3.1%Switzerland 0.4%
Germany 2.6%Czech Republic 0.3%
Ukraine 2.6%Australia 0.2%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.7%France 0.2%
Austria 1.5%Netherlands 0.1%
Sweden 1.4%Belgium 0.1%

Today: 158
This Week: 2378
Last Week: 5814
This Month: 24111
Last Month: 23113
Total: 1478141

Belépés