Bár a politika célkeresztet vont a hátára, magyarsága töretlen volt. 1945-ben a románok háborús bűnösnek nyilvánították, így emigrációba kényszerült. Ám otthona sehol máshol nem volt, mint Erdélyben. Azon a tájon, amelyet senki nem tudott annyi szívvel, lélekkel, fájdalommal lefesteni, mint ő a messzi távolból. Örök seb maradt a lelkében honvágya, mérhetetlen fájdalommal „üzent haza”, s kiáltássá élesedett benne: „Adjátok vissza a hegyeimet”!

Hite, népe iránti szeretete, a magyarság iránti aggodalma örök példaként kell álljon előttünk. Észre kell vennünk, milyen féltve őrzött kincsként bánt a magyar nyelvvel. Még halála előtt nem sokkal készült interjújában is olyan csodálatos választékossággal, annyi szeretettel, olyan gyönyörű ízzel beszélt, mint aki egyetlen pillanatra sem lépett idegen földre. Lélekben otthon volt. Állandóan, fáradhatatlanul. Bebizonyította a következő nemzedékeknek: „A víz szalad, a kő marad”.

S hogy mennyire tisztán látta a magyarság helyzetét, bizonyságul álljon itt egy idézet Magyar örökségünk című munkájából, amely ma is fontos üzenetet hordoz mindannyiunk számára:

„Ahányan vagyunk, annyifelé húzunk, és így szekerünk elsüllyed a sárban. Pedig a feladatok ma még nagyobbak, mint azelőtt. Először is, nemzetté kell emeljük újra a fél évszázados kommunista diktatúra során megtört, hitét vesztett, néppé alázott magyarságot. Népünk nemzeti öntudatát kell visszaszerezzük, mert ezen a földön csak nemzetnek lehet hazája. Népnek mindössze otthona van. A Haza: lelki, szellemi, politikai és gazdasági egység. (…)

Föl kell szabadítsuk Magyarország „fölszabadult „ népét attól a félelmetes lehetőségtől, hogy a jelen idők irányzatát követve a nemzetközi tőke rabszolgájává váljon, nemzeti öntudatának végleges föladása árán.”

NK
barikad.hu