Lét ért elme
Mikor csak jönnek, jönnek az üzenetek, és nem ölel senki, mikor fagyos a szív, hozzám, akkor kopogtass be, mert akkor nyílik ki szellem folyosóin a létezés szent értelme.
Mikor nem értek semmit, mert érthetetlen, miért pont én, miért, miért nálam a vég? Minden ész érv, kész, véget ért! Miért pont én, miért? Miért kapom a tényt: Hogy nálam véget ért a lét!
Jó lett volna élni, élni mindenkiért! Zűrös kicsapongás nélkül zajos elme- -harangozás örökké kong, mint kiüresedett szellem folyosókon a létezés létértelme.
2020.12.27.
|
Kikiáltás
Nem csillog szívemben jég, mint kopasz téli ágon; nem óv, nem ölel az ég. Rügy pattan, égő álom, mikor ócska bús hajnalon, kibuggyannak vér-könnyeim. De csak bent, mély-magamban, fájdalom csarnokomban hallik rég-boldog pacsirták sikoly-énekének magánya: A kikiabált lélek.
Süket füleknek borzongás a mély-sóhaj; Szóra sem érdemes sors, kitoloncolt gondolat, identitás szakadékba zuhanás; s menetel a láthatatlan légió,
kiabál a lélek, az égig száll s hull a porba.
2020.12.22.
|
Megérint még a föld
- mint hátszél sodorta halálugrásaink, célba érnek álmaink; akarva akaratlanul harsonák hangja harsogja fülünkbe szent gyülekezet kanonizált hitét, s a szakadék egyre erősebb lebegésre csábít.
S tátott szájjal nézzük: Hova szállnak a darvak?
Mi mindig itt maradunk, pedig egy lépés a szakadék, ahol a zuhanás katarzisa lebeg, megérint még a föld,- bizakodunk.
2020.12.18.
|
Lélekárnyékban
Miközben gyorsul az idő, lassításra int a vírus. Furcsa, furcsa teremtő most a változás, susmus.
Sistergő halk üzenetek, míg, mígnem felrobban az agy. Utánunk is, majd, egykor, valami mindig marad.
Megfejthetetlen hogy, hogy vált az ember önhitt állattá! Visszacsinálni már nem, nem lehet. Lélekárnyékban a jelen.
2020.12.14
|
Kétség-maszk
Felrúgtam mindent, legfőbb-ként a tükröket; - miért néznek, úgy rám? Tán tudják titkomat? Felrúgtam Isten, az alkukat! Minek néztél te engem? Ócska stréber kofa lennék, akin sok szoknya alatt a bűn; s arcom rejti szándékom, vagy szemem mélyén nem látod lelkemet? Adtál, vagy sem? Kétségmaszk-vigyor- -tükörképemben mosolyogsz! - és csak én, én, látlak?
2020.12.11
|
Döntésjog
él-e, vagy holt - kérdez a penge a torkomon.
2020.10.07.
Jelen időben
Hányinger szagú az út, ahol büszkén menetel - akármilyen sors-úr. Ennyi a jelen idővel a bajom! S hallgatom: Ki-ki előadja muszájból, fizetésért – Júdás-igazság-, az idők szavát. Hová megyünk és minek? Jajgatnak az előttünk járók, de mi, csakazértis, toljuk az égbe az echós szekeret: Megromlott lélek az utas, és megdöglöttek a lovak.
2020.10.05.
|
Hófehérben ünnepelj!
Hófehérben ünnepelj! - Ahogy a Veszta-szüzek őrizték a tüzet. Hűen, harminc év emlékével, fehér ruhában ragyogj, mikor kialszik a tűz a szívemben, mikor kirepülnek békegalambjaim az örökszél tomboló viharjába, és könnyes szemem nem tekint többé rád! Hófehérben ünnepelj! És ne gondolj többé rám, mert én szabad vagyok, örökké várhatok rád, mint a néma csillagok. Hófehérben ünnepelj! Az én esküm, téged nem köt.
2020.10.03.
|
Fillércsörömpölés
Vájt fülűek agyában szirén dalol, fillérek csörömpölése által jutnak a csúcsra, s megannyi nektár-nedűtől pityókás tudattal hatalmi mámor közelbe, bölcsőtől kijelölt úton haladva - apák kakukkolásaitól büszkén-, akarva sodródnak a parttalan mederben, nincsenek kíváncsisági mutatók, rend van, cél a fejekben – fillércsörömpölés-, és a testnyílásaik engedelmesen, halkan súgják a riadóláncra fűzött kor elvárásait. Dömping asztalok mögött, gőgöleléssel biztatják terv-társuk suta próbálkozásait, dac és védőhálót vonva a csörömpölés köré: Nehogy lepottyanjon az asztalról a szemét! (Hányan vagytok még?) Kezet, lábat tördelő utakon törtetünk, s csak a korbácssuhintás, nekünk valahogy nem jutott, se dió, se mogyoró, csak a hajnal, a munka, a teher és kicsúszott kezeink közül, minden íróasztal. Bebalzsamozott labirintusaitok között bolyongva elapad a hit és ti, roncsemberben gyenge akarattal: Szembe mertek nézni a nappal? Hát ezért takartatjátok le a tükröt! Féltek! Gyávák vagytok a lelkiismerettel találkozni? Minden nyomorulttal, halottal, búval szembe fogtok nézni! S ha majd a csörömpölésnek vége, a szírének a hullámsírba visszatérnek, meztelen agyvelőtök idegrándulásai a porba hullnak, s a Hadak útján felsorakozik a sereg: Hátat ne fordítsatok senkinek, mert nincs testvéretek! Mert megméretik a gazember is mind, s nem jut hely nekik a csillagok fényinél, csak a sötétség vermében hörögnek örökre, s csörömpöl nekik a Sátán ezüstje. 2011. 01. 06.
|
Suttog a szél.
Fű szálanként mást és mást, s mégis jobbra-balra egyszerre hajlik minden fűszál. Suttog a szél, halk hegedűk ciripelnek, sehol senki, csak sürgöny-részecskék sistergik át a végtelen pusztán sütkérező porszemek dübörgő vándorlásait. Némán fut a hír; gerinctelen minden fűszál. Bakancs-talp taposta könnyét, s vélőjéből facsart vér-nedv öntözte örök útját a csúcsig. Átöleltem a fákat, szedtem vadvirágokat, jártam amerre jártam, messze utakon láttam ördögszél körtáncot járt, vitte az összes vágyam: Hiszem, egyszer kivirágzik, agyagos-szik Hortobágyom. Hiszem, ráragyog a nap is, lesz szeretet, lesz otthonom! A gyűlölet messze oson, szégyenszemre, tán elbujdos. Pipacsmezők, szikfű, gyomos rónaság, mosoly-országom, hiszem, újra kivirágzik, szívverését most is hallom, áttör a gyökér, időzik még majd velem boldogságom!
2020.09.01.
|
Becsaptak
Adtam erőm, hitem, testem egy korcs-képzeletnek, adtam kényszer-kenyér sorsnak a mindennapokat
s nem kaptam semmit, bár éltem. Másképp nem élhettem! Formássá faragott tuskó, tárgy, rabszolga vagyok.
Kölcsönkapott tudás oktat, mit csináljak s hogyan. A kölcsönért megfizetnem a lelkemmel kellett.
S futottam, mint a bolondok, lég-szivárvány úton, Istent eldobva magamtól nem adtam magamból semmit.
Mások faragták keresztem, én csak vittem, vittem. Atyám, mért hagytál magamra, mindig csak rád vártam.
Lehet itt voltál én bennem, nem vettem észre se, mások bolondját járatták, harcot, küzdést, ármányt,
pedig itt volt a szívemben a szeretet, a béke.
2017.07.20.
|
Mesés csoda
Akar, nem akar – játékot játszik az élet. Nem úgy, nem akkor, történnek csodák, mikor az égből várjuk a mannát. Isten cinkelt lapjai, mint nimfák meztelen kívánatos teste, titokban les áldozatára: Minden történetnek kezdete és vége van. Akar, nem akar, az ember tanúságot tesz; véletlenek az életfonalát megszépítik -aranylányhaj burokban sokszorozva, csepptengerekből bősz gladiátorokká válva-, a maga játékát játssza mindenki. Akar, nem akar, fűszál se rebben, levegő se mozdul, ha nem üzen a testedben lakó örök Isten. Csillagok közt úszó vágy-gondolat mesél a csodákról, ahol valóság vagy.
2020.09.04.
|
Jelentés
Globál-mammonbölcsőből sírnak fel a gyerekek, keresik bit-tek, bájtok között, ami elveszett:
Hős-halottat gyártó rég-regék álbirodalmát, ákombákom mákgubó teák aranyalmáját.
Álom, ami volt, s talán, ami lesz...
Pirulák dimenzióin át a testbe költözött féreg-vágy, önzés, vakcél, győztes kincs,
s elillant test-dzsinnként őrzött boldogság. Valami, valami, valami végképp elveszett...
Mások álmodják álmodat, s utazol, mint mesék sztárszülöttje, s álmodod mások álmait. Egyetlen történetet ismersz:
Mások álom álmait.
2020.08.03.
|
Szárnytörött madár
Nem érted, nem érdekel, hogy szívedben a virág a világon a legszebb, mert nem látom, nem érzem szíved illatát!
Mit sem ér a mosoly az arcodon, a szemedben a tűz, mint szárnytörött madár, nem akarok repülni nélküled, mert nem látom, nem érzem szíved illatát!
Mint szárnytörött madár, a földön járok, szállni vágyok örökké... mint szárnytörött madár. szállni vágyok örökké... mint szárnytörött madár.
Mert nem látom, nem érzem a világ legszebb virágjának szíved illatát!
2020.08.03.
|
Néma szél
Száz éve, talán ezer, keresem, ami elveszett: Testvérben érzésrendszert. Érdek-törvény diktál, nevet, ezt meg ezt lehet, az ajtók jelszóra nyílnak, pusmogó hierarchia az úr.
S látod, neked nem jutott, felhők fölött az ég, magyarázatot zúg a szél, csak ezt meg ezt lehet, kizsigerelt gondolat az úr.
S mégis mindig vesztes sokaság, kuss-jusson, osztozik, hinned kell, ez így jó! Magyarázatot zúg a szél. Száz éve, talán ezer, hallgatnom kel.
2020.07.19.
|
Adaptáció
Majd-vágy hull a porba, s hedonista koldus borba fúlva éhezi a normát, nihil nótát dúdol a szél, rongy-létben senyved a remény, adaptál a kor: Élhetetlen a deprivált, mások szerinti széljárás sodorja Pinokkiót, tűzrevaló gondolat mind, mi nem hű alattvaló.
Szférák muzsikája hallik a nem létező hatalom hálószobájából...
|
kipányvázva
sábeszdekli árnyékában zsíros kényért majszolva, verandából lesve testem, -mint jégcsapokból a vér-, lassan elfogy minden álmom; skalpolt Isten-otthonom és félek, szememnek fénye bennem vált vízeséssé, és a könnyek özönvize összetör minden bárkát. Isten szórakozik, lelket lehel pányvázott szívembe.
2020.07.15.
|
Hazudjuk kánonban
Hazudjuk tovább, hogy szép ez, hogy boldog a testben a lélek! Hogy nem sír a gyerek, a nő sem, hogy szép az élet, szép az éj, - hajnaltalan a pillanat, tüdő sikít a víz alatt...- hazudjuk tovább, hogy boldogok, a víz alá nyomott sóhajok, hogy nincsenek képmutató papok, hogy boldogok a csendes otthonok... Hazudjuk együtt, hogy a fájdalom illúzió csupán, hogy nem fáj dalom, s a világról alkotott képek, nem vakok! Hazudjuk, hogy a zsarnokok a szentek és nem kérnek kamatot, hazudjuk együtt, hogy szép ez, hogy boldog a testben a lélek, hogy a fejlett világért dobog a szívünk! Hazudjuk, hogy a zsákmány fontos, az éhező, a nyomorult a torkos, - pirulnak az égben az angyalok, bűnösök a szorgos nappalok- hazudjuk reggel, délben, este, hatalomba szerelmesedve, hazudjuk, hogy mindenki más rossz, csak mi vagyunk a jók, a jók, a jók! Hazudjuk, hogy szép a világ, lánctalpak alatt nem rothad a virág, hazudjuk a mosolygó tükröknek: A pénz kisimítja a ráncot örökre! Szemben velünk igazság, becsület, a nyakkendő vasalt, az arc elégedett, éhen halt az emberi méltóság, burjánzik parfüm, válság-valóság.
2011. 02. 06.
|
Midőn
Ibolyán túli halvány jel, vélt aranykeretes múlt, áttetsző vágyott-sejtelem kukkerol üveghegyen túl,
örök, elfelejtett lépés, mint szél dobál levelet, szédítő vágy muzsikál, nekünk harmonizál rozsdás-zöldes erdő
csak bent, recsegve, robogva kiabált: Tavasz-rügy, susogó napsugár, humuszba morzsolt jövő, csicsergő telihold úszott a csillagok között; s gyáván ketyegett a szú.
2020.06.21.
|
Szemlélő
Vágyni dzsumbuj-kert virágjait, burjánzani föld-sóhajtással; nőni, nőni, egyre csak nőni. Határtalanul jusst habzsolva, az égig érni, terpeszkedve. Kíváncsiságon ereszkedve, lassan, biztosan, mint érett nő, kéjvágy égő parazsán lógva, Sátánkeringőt dúdolgatva, száz meg száz maraton-ölelést szuszogva, hiány-hegy-akadály előtt féltérden, kérve-kérni az élettől egy boldog órát, amikor érted mi a lényeg. És mégis, mást, tovább akarni: Kegyben, áldásban részesülni, az életért cserébe, csendben, hallgatni a szférák zenéit. Senki sem akar már így élni?
2020.06.19.
|
Vallomás
Tüzet szít csendes kunyhóban, szerelmetes szívben, tüzet szít alvó zsarátnokban, még-létteremtőjeként, égbe emelt pernye-foszlány, mintha nász-táncot járna, dobál, ringat, altat, talán észérvekkel élve űzhettelek volna végleg a szívemből a semmibe
s fejemre hullva hullsz vissza a porba, megfoghatatlanul –elveszett vágy- múlt-kép hamvaként méregkoporsót vájt... vérfolyamom szomjazott rád, ugye akartál egy kicsit... s máglyán égtem érted, de nem tudták megvenni a szívem.
2020.06.17
|
Átázva
Megkaptuk, ami járt, s a folyó szalad tovább, egyik-egyik oldalon a part, mint vég-földcsuszamlás -elkopott érvek-, magába roskad, mert semmit se láttunk; így nem, nem mehet tovább, ingovány amin állsz, fut a föld, tegnapot visz a víz, gyökér-kapaszkodókat, sodor az ár papírhajókat.
S mint fuldokló-csalódás, tehetetlenül bukik föl-s alá a tört gally, úszótudomány nélkül halált hörög, tény-tekintet villáma dörög, mert semmit se láttunk; átok-méreg kötözött tehetetlenné. S a folyóban tovatűnt a ma.
2020.06.14.
|
Szédülök
Álmodok, néha rólad álmélkodok; az ég tetején néha megáll a nap, éget, perzsel, simogat árnyéktalanul, hunyorogva rajongok, s táncolnak körülöttem napfoltok, glóriát fonnak köréd, talán csak sárkányok repültek át a képzelt látószög-mezőn, emberalakok és belém ég a vágy: Felhők fölött lebegni, fürödni veled a fényben, illatok párolognak, fátyol alól áttetszik erdő, mező, bozót, ott jársz, ahol senki se járt, ahol örök idők óta várok rád.
2020.06.12.
|
Fürkészdarazsak
őszinte pillantás pillanata tükörből leselkedve lerántja a leplet és meztelen gondolatod villámaitól sújtva szégyen futkos sejtjeidben, - hazudj, ha bírsz!- mosolyogsz; eltörött az egész, tulajdonképpen semmit se érsz.
persze tudod, játék az egész, mégis próbálsz hazudni; gerinctelenül a fényben sütkérezni, most, most, most még hunyorogva, mélyen hallgatni, nem lát senki, nincs muszáj; napfény, nyár, Ibiza, jár mások izzadság-morzsáiból pöffeszkedő titok, a holnap-tolvaj kacsint, mától sminkest fizetsz; látszat pirul, hitel kamat kamu csomagol:
„másképpen lesz holnap" új tükörben fürödnek büszkén a fürkészdarazsak.
2020.06.10.
|
Kánai menyegző helyett
Igazából nem marad semmi. Kisírja magát mindenki. Kényszer-jópofáskodás; lepel a tükrökön, egy pohár a kézben, koccintanánk, olyan esetlen helyzet, mert magába szállt a csend, az úrral pusmog az üresség, s a totemcsarnok oszlopai bennünk merevednek tartópillérekké, mennyboltod, mint őszi köd, sejtelmesen ereszkedik alá, körbe koldul szellemed, a bőrünk alatt bizsereg, amit itt felejtettél örökre.
2020. 06.06.
|
Magfúzió
Kilóra vett másolatmosoly a tükörben; abrakadabra (abrak-ad-ábra), roncs-haláltekintet, s zúg sejtjeimben a bomba, bármikor robbanhat, nyomtalanul annullálhat a nemlétező erő, sorsirónia, menny helyett a pokolba menetel az alku.
Kerestem valakit, akinek ára nincs, s nincs hasonmás sehol, roncs-csonk hullakövezet az út, mióta az időt mérik, s nincs hasonmás – Sátán-tánc - mutatvány-előadás, cirkusz, bohóc-feleselés kacsingat, s fizetem a megváltó-jegyet, nem kilóra, s nem mérem magam, értékem utolsó leheletéig sorba állok; nihil-nagy álmom vetítésére.
Batyumból elillant az útravaló, glóbuszba bonyolódott terhek súlya alatt gnóm, háborús képzavarban élek.
2020.06.05.
|
Mit jelent nekem /1920.06.04./
Apám, ismerem a ki nem mondott gondolatot, gyáva hős térdel az élő ellenség előtt, s halottjaink sosem sírtak; győztek, vagy meghaltak. Más igazság nincs. –Lárifári... kitépték, ami volt. Ilyen-olyan kiegyezés, bús halál. Adagolt csillapítás: - Ne ölj! Veszíts, veszíts, te bírsz! Gyáva köszvényes utakon úr a sajgás. Mert hová visznek a bűnösvények, titkon-halandzsa, árnyékfestés... hová visz az alku? Lárifári... a ki nem mondott gondolat. Szerettem volna elmondani: Ó, nektek Istenek: A megtett út, a nyugalom végtelen tengerén célba ér! S diribdarabjaim, bár szálljon szerteszét, a fiamra hullnak.
2020.06.04.
|
Tükörterápia
Holnap, holnap lesz az új nap. Holnap, csillag lesz az égen. Addig nincs levegő, nincs nap. Léggömb durran, tű szúr éppen.
Peckes gőg, mint véres jogar, homályba veszett sóhajtás, mesés igazság-legenda, illan vágy-csodáspillantás.
Múltunk miatt veszett-bosszú, feldarabolt a gondolat; glóriagyalázó smafu hamut szórt a koronára.
Fejt veszett szerződés lebeg, pokol kapuján dicsőség; - Elmúlás legyen veletek!- átok és fájdalom dőrén
koccint a bűnlepel felett! Felsinylik sajgó testemlék; fantom fájdalom, csonk-retesz meztelenné vált Krisztus vér.
Holnap, holnap lesz az új nap. Holnap, s nem leszel már sehol. Hittük mindig a szép halált. Gyógyult mikor leszel, mikor?
Valahol Isten szundikál, vért hörög álmában a test, sallangok nélkül redukál, meztelenné vált Krisztus vér:
Hittük a tiszta igazság, mint vízfolyás átlátható. Hitünk a tiszta igazság, mint vízfolyás átlátható.
2020.06.02.
|
Zsanna-manna
Zsellér-ős, örök-robot, betyár-kuruc szövetség és jöttek Rajna parti stréberek, kiegyeztek, s a grófi szérűn, avartűz futott végig; kéngázt, gyászindulót dalolt a puszta, és nincs nyugtunk, nincs szív-nyugalmunk, azóta sincs hova bújnunk. Sufnit ácsolt nekünk a testvér, komfort nélkül cúg-otthonost, s szél dobál ide-oda az óta. Csacskakocsma, mormota nóta, szundi-bundi poshadás, titkon tükörben könnyeket törölve, irigy-sunyin köpködve, köpködve, vérthörgő-gőgben fuldokolva, mentében, dolmányba beszorult, néma igazságunk eladva. S nem kaptunk semmit, semmit, semmit, lyukas markunkba zsanna-mannát.
2020.05.29.
|
csontváz
Mózesgázlón, sziklafalon, éjt nappallá téve, a teve bújik a tű fokán.
illúziót tapsol a nagyérdemű neon, vagyis gáz világít
tódul a tömeg hipotetikus valóság
tán hitted, öledbe hull a halál?
ökonomikus lenyomat legalább marad.
2020.05.22.
|
jó szándék
... mintha csak... - olyan minden. nem így képzeltem. mégis, így van.
... mintha csak... nem láttam volna vak ló a falig menetelünk ütemtelenül ... mintha csak... ki, miért ilyen? senki ne mondja, hogy jó, csak viszonylagos.
és mégis
mind nekirugaszkodunk, elhordani a hegyet
előttünk is, utánunk is áll a hegy
megpukkad az akarat, mintha csak béna volna mindig mindenki, aki jót akar.
2020.05.21.
|
Múltammal múló
Nem a szikkadt-nyers madárlátta kenyér miatt vártam, mit rejt tarisznyád, hiányoztál egyszerűen, mint egy falat kenyér, múltammal múló jövőm kerestem; ott vérzett ki ingázó izzadságban minden nap és nem vette észre senki, hogy morzsák jutottak a meghitt szeretetből.
Kikopott bölcsőből a dal, vályogvető gödrökben nem tapogatóznak kölykök, hatalmasra nőve nem megy perzselve a nap a földbe, kaduc-fogságba terelt szabadság birtokol, és néha üvölt a csonka temető; ott, a volt sírhelyekre nehezedik a jelen: madárcsicsergés nélkül reszket a levegő.
2020.05.20.
|
Boncolás
felnyitott mellkasomban nem lelték meg a tudósok, ami voltam,
mint bombatámadás után a por csendben ülepszik a múlt
vergődve lüktet kezedben, - kegyelemdöfésért eseng a szív.
Hálóját szövi épp a pók a tükörben minden perc, fintor integet, az idő lóg a nyakamon s elvesztettem a versenyt a halálhintón maradt küldetésem.
2020.05.20.
|
Alighanem szél lesz
Ahogy csattog az ostor egyre cifrább cicomát, maszkot nyúz arcára a kor, szégyen álarc grimaszát: Masszát gyárt a csodából, csúszó mászó félsz-férget; jogszolgabohócot.
Kiűzetett a testből a teremtő szeretet. Gőgpáncél kofa-pofa diktál feltételeket, s haptákban a végtelen, találkozik majd a sors, - megkötözött kezek.
Csajkában gond, csend, kong, cseng: Mert a parancs az parancs! Menni kell, felkelt a nap. Golyófogóknak holnap- ragyogást osztogat a juss. Munkából munkába tart, és végül sírt ásni fut.
Ahogy csattog az ostor, villámot szór a szikra, és az ég alja mocsok- pírban bújik a földbe: Szégyelld magad soros nap, vérkoszorús naplemente, szélvihar lesz holnap.
2020.05.18.
|
Szennybarázda
Rosszabb már nem, nem lehet, így ébredek minden reggel. Tegnap mocskát feledve és az ébredő rügyekre gondolva nézek a napba; érted ma, mit tehetek? Így ébredek minden reggel: Érted, ember, mit tehetek?
A nap hatalmasra nőve, hitem szerint hiába megy perzselve a földbe, ha kérges kezembe a könny véres szennybarázdát szánt. Hittem, rosszabb már nem lehet. De igen, de igen már minden és mindenki kő lett.
Kősivatag az élet-történet, s darabokra törve hull a mélybe a vágy, az álom és a valóság. A kőhegyek mindig rám omlanak.
2020.05.16.
|
Eljövetel
Igen, jó lenne tudni, tudni, hogy virágok illatát érzik még tavasszal, s könnycseppjeink okán boldog tud lenni még valahol valaki!
De nincs mit tenni, több az űzött vad, mint a szelíd oroszlán. Idomárok kezében az ostor, mint törvény terel kényszer-ösvényekre, s torkunkon akad a bíráló szó.
Veletek kell élni; buldózer-álarc mögött mosolygó szívszorító súlyos-bűnözők, s mindig az újszülöttek hibáit szólják meg a bátrak:
Mi lesz veled édes Hazám, felfalnak újra mostoha testvéreid, és a sötét rengetegbe űz a csillogó szép új világ?
Igen, jó lenne tudni, tudni, hogy virágok illatát érzik még tavasszal, s könnycseppjeink okán boldogok tudnak még lenni valaha gyermekeink!
2020.05.12.
|
Világcsodálat
József Attila hiába kiabált: A ruha fontosabb, bár munkával még nem lakott jól senki, sőt a legtöbb ember belenyomorodott, toporzékolhatott... zárt tér a padlás, kiváltság; szolgálók és stéber pribékek ugródeszkája, a földig hajolás, megalázkodás, gőg-mámor hatalom kirovó rendszeréhez.
Rabszolga hajlamreflex, mint sors. A kirakatban kivétel –éjjel akasztottak- a legvidámabb barakk emléke lóg. S porig alázott koldus a vágy. Hangsúlyba fektetett prioritás; a GDP arányos elosztás.
Van, akinek csak könny, bánat, világcsodálat; a munka, a munka jutott, s toporzékolhatott szerencsétlen - a világ szerencsésebb feléhez tartozni- érv-gyilkos mondat hazudta: Ez a világok legjobbika!
2020.05.06.
|
Anyukám!
Megbántottalak? Miért sírtál? Miért sírtál mikor születtem? Úgy vágytam már, vágytam rád, látni, ki életét áldozza értem!
Anyukám, ugye te is vártál rám? Miért sírtál mikor születtem? A szívem öleli könnyeid! Anyukám, ugye azért sírtál, mert szeretsz?
Mitől féltesz és miért? Anyukám! Miért sírtál mikor megszülettem? Csillagod vagyok én! Anyukám! A szíved csillagja, szemed fénye!
Szeretni jöttem! Drága anyukám! Miért sírtál mikor születtem? Kisfiad vagyok. Édesanyukám! Isten pecsétje szíveden.
2008.04.30.
|
Visongás
Jaj, nem nyugodhatok... mázsás morzsákat hordom halomra, s kiszakad testemből kezem, lábam, ár sodor hangya-sírba, miért sírok mély csend-magamban, s miért süketültem bele a visszhangba.
szomszédból morzézott szextett-hangon létezés-szimfónia foszlánya, kéj-nyögdécselés, sikoly visong, bezárt, párzásra kárhoztatott madarak turbékoló dúc-nász csatáját hallgatom.
szállni már nem bírok, burok-hurokhálóban fáj széttárt karom, s kihull közüle az égi manna.
2020.04.29.
|
Csatazaj
Ködből csatazajt hallani, a kikelet előtti történet láthatatlan patakjának csörgedezése; hűs csermely bennünk nyikorog, belénk zárt ige dübörög.
2020.04.27.
|
Szállingózó idő
Belőled bugyborékolnak a felhők és a villámok, mély sóhajod kicsapódása a gondolat, már-már hiszed pénz-guruk tévedhetetlenségét, amikor kamat-kígyó kúszik végig gerinceden;
tegnapálmaid élvezete beteg, versenyhelyzetben bénán részt vehetsz a selejtezésben s állva maradnak az emlékek, vannak még? - a szemedben könnyek mit facsarnak még ki belőled, mivoltod már porlik a füstben:
Beleremeg a föld, érzékeled még vulkánok hörgését, - batyudban szik-szagboldogság, remegnek a csillagok, s magával visz egy más másvilág, mert kiürült itt a történet nincs tovább.
Verseny-káosz bedarálta az életutakat, sztrádák rész-táv sebességgel gázolnak át rajtad, kukkoló felvételeken még ideig-óráig megőriznek - nem köröznek-e; nem e vétettél a szabályok ellen-, majd érdektelenség okán törölnek, volt nincs az útnak értelme.
2020.04.27.
|
Tűz van
Terhelt álmaimban konc lóg, suhanc-inga ketyeg, -tűz van- félre vert harangok zúgnak, gyertya fénye pislákol... valahol a jászolban sírás; újszülött próbatétel... (aztán a bozótosból látod az úton bérelt helyét a sorsnak). Ostorcsattogtatás űz vissza a vadonba, nyers humusz ez a mocsár, vészmadarak süllyednek egyre mélyebbre harangkötélre akasztva, a mag, a mag már meghasadt, s a hajszálrepedések barlangjából az égbe tör.
Méregpoharainkban utolsó csepp lázadás-akarat dagad... talán sohasem értem meg élményeim kényszermosolyát; semmit dagonyáztam hatalmas hegyekké.
2020.04.22.
|
„Maradj otthon"
Bölcsőben csecsemősírás, lakatlan pólyában írás: Hiányzik valaki, valaki, aki nincs.
Káprázat, hódítás, bódít. Héthatár-csillogás csábít. Hiányzik valaki, valaki, aki nincs.
Mézes-mázos végtelenbe sehol-mosoly, könny szemedbe. vonz a szép új világ, hervad a múlt, kiált.
Csoda-csillagot cseréltem, szőnyegen szálltam vágy-égbe. Hiányzik valaki, valaki, aki nincs.
Kígyó pőre bőre alatt ropogós nyers hús íny-csikland, bankó ropog, csuklik, tükörben vergődik.
Rettegés íz, kaland, kaland, mámor-ittas habos falat, trükkök százait lásd; otthon sehol se vár.
Jár, ami jár, minden falat, minden falat torkon ragad. Pang a vér. Egyedül: Félelem hegedül.
2020.04.18.
|
Üvöltenék
Kísértet házban tükörkép udvarol, falon túl zene szól, szomszéd üvölt, hegedűn elszakadt a húr. Egyedül bennem szűkülnek a falak, üvöltenék, ha hallaná valaki, s bekopogna hozzám csendesen az úr!
Hallják az Istenek a magas égben: Társas lény az ember! Gyúrt hamu és por. Mert rabságban szaporodni képtelen fecskefészekből űzött szabadmadár vergődő szárnycsapásai haláltánc, - rabságba szorult szabadság-félelem.
Szabálytalanul szabályozott otthon, szorítják torkomat üres nappalok, üvöltenék, akár a szomszéd üvölt. Egyedül bennem szűkülnek a falak, üvöltenék, ha hallaná valaki, s bekopogna hozzám csendesen az úr!
2020.04.16.
|
Megmaradunk
Kit érdekel a porzatlan virág, fák sóhaja, kit érdekel, ha fáj, ugyan már, rohanás, a lét a tét, bagatell bukdácsolásra nincs idő, ólomlábakon menetel a múlt csendesen magába rogyva, szükségtelen az érzés, nincs bájolgó tükörképe, mély sóhajtozásnak nincs ideje
Recsegő ágakon madarak tánca krákogás, tragédiakor rebben a vijjogás, vihar múltával rohan az ég felszárítani a könnyeket frissen tört ágak torzóján fészekmaradványok, hiányt cserreg az ág távolban visszhang sír; megmaradunk, megmaradunk, megmaradok,
mint Káin a kősivatagban örök talpkoptató alázattal járjuk a kijelölt utat, bebocsájtást, esengve senkitől sem kérhetünk; lement a nap mire felébredtünk.
2020.04.14.
|
Jézus egy csepp vére
... mint égen rejtett csillag, ott ragyog benned is Jézus egy csepp vére senki sem láthatja, senki sem tud róla, szívdobogásod titkos ritmusa küldi csak szüntelen - égen rejtett csillag, hogy a végtelenben a legkisebb is érzi minden rezdülésed Jézus vércseppjeiből áll össze a végtelen világ
... mint égen rejtett csillag, ott ragyog benned is Jézus egy csepp vére
2020.04.12.
|
Egyedül, Jézussal
Nem. Nem lehet. Nincs respekt. Gőg virul minden ágon. Nem, nincs tovább. Nem lehet. Így, élni; mindenáron!
Nem. Nem lehet értelme, egyedül, mindenáron birtokolni, nem lehet. Szeretet nélkül mosoly:
Bohóc-képre pingálva, arctalan fekély rinyál vad táncot, nyű, nyavalya tábornok diktál, diktál.
A sarokban kuporog gyermek-álmod és tovább, gőg virul minden ágon, rágondolni sem szabad!
Nem. Nem lehet. Élni így? Mindenáron, nem lehet. Nem, nincs tovább. Lásd be, nem, nem, így tovább, nem mehet!
2020.04.09.
|
Döbbenet
Nem várta senki. Jött. A semmiből, és nőtt. Leseperte a port. Pimpósodott a bor. Tükörben részegek, emberek erkélyen kéjmámor ittasan szurkolnak hangosan, mint rabszolga-bilincs magas minden kilincs, magába zárt talány; zátonyra futott már minden zászlóshajó, átázott a rongy-bőr, lásd, meghunyászkodunk:
Minden mi erős volt, gyenge, satnya, dohos, csak a fuldokló hang iszonyatos.
2020.04.06.
|
Ne kérj! Adj! egy olvasómnak kérésére
Bölcsőd ringattam, ha dörgött, villámlott, mosolyodért legyőztem a világot; terhet rád, sose raktam, lestem álmod, s ha bírtam, vittem helyetted bánatod.
Én akartam, úgy akartam, ragyogjon mindig a nap feletted! Boldogságod, jobban akartam, mint a valóságot! Vigyáztam boldog álmod, ragyogásod.
Élj, ragyogjon mindig a nap feletted! Tudom, szállni a napba úgy szeretnél. Szállni határtalanul úgy szeretnél. Óvlak, szívemből, ne tépd ki gyökered!
Élj, ragyogjon mindig a nap feletted! Gyermekem, a gyökér táplál nem a fény, mert a fény te vagy, annyi a mindenség, amennyit beragyog szeretet szíved!
2020.04.05.
|
Taigetosz projekt
Burokból szabadult lélegzet kapkod, sír, zokog, hét közben született, pardon, menekült hullámok közé visszatér, Isten segedelmével kényszer mosolyog. Kevert vakság, gyávaság, kocsonya lélek, mohón zabáló ego csúcsra segíthet. Futtatott agarak, csali-mézesmadzag, s az ego versenyez, műfüves gyakorlat. Ismeretlen meós fröcsög, selejtez, semmi se jó, örök bilincs kötelez. Járulékos veszteség a gondolat. Az érdek új feltételeket diktál. Élet és halál fölött véletlen-úr borotválja gégemozgásainkat, s némán dalol a túlélő.
2020.04.04.
jogfolytonosság Emlékeim szerint
Precízhazugság: Dübörög a tönkre ment világ, zászlaján jelszó; Jólétbe roppant gerinc! Valami dereng még, talán emberekről szól a világ! - emlékeim szerint.
2020.04.03.
|
Készülődés 65 fölött
Tavasz van. Gyönyörű kék az ég, - visszafogott madárcsicsergés-, halkan mosolyognak a fák, olyan nagyon nagy készülődés; bús magányban lassú halál.
Kimért a sors. S lám ennyi jutott: Ráncos kéz, vágyban gyötört marok. Semmit szorító félelem. Pedig élni, élni akarok, s hipp-hopp, elillan az élet.
Holnap majd másképp, egy másvilág fogja csikorgatni vasfogát. Emlékek nélkül türelem, semmi ölelget, - boldogság? - sodor, sodor a végtelen.
2020.03.31.
|
Karantén
csapdába csalt falevél vergődik a szélben, határa pofozza, dobja ide-oda fütyül a múltra, sistereg, pörög, emlékszik az ág-függésre lomb-zöld otthon fogságban, boldog súrlódásra, itt-ott égető napsütésre, néma pusmogó zümmögésre.
Sikátor-seprű sarokba sodorta -szállnak a darvak-, mesél az ég. Hideg kövek szívják vérét, szárad a szív. Rabszolgaként fogoj, sírját ásva vár az üzenet kód-morzéjára, s csak a szív kalapál halál sikolyt
2020.03.29..
|
Pajzánul félrenéz
Fájdalomba vakult tükrök meséin hízó fennhéjázó élet cicomázza magát, többlet-tudásbirtokosaként szakértő határozottsággal ront el mindent, aminek közelébe jut. Kórusban acsarkodók támasza, titkon jó-léttel alkut köt - Sok beszédnek sok az alja.- Nagykanállal meri a levest az üstből, melybe ürítette székletét és panaszkodik szüntelen, panaszkodik. Cimborájára kacsint, még ezt is, ezt is lehet. Vaktükörben sminkel ő, Mammon-úr szeretőm.
2020.03.24.
|
Lassú halál
Míg ti, azon a bizonyos mérce lécen túl aláereszkedni képtelen gőgvárak hős védnökeiként, javaitokban tobzódva jogosultság bajnokvírusaként a jólét letéteményesének képzelitek tudomány, vagy származás okán magatokat, addig valakik vitték, viszik -az ember társaslény- halált csivitelő tudat alatt, a terheket. Mások hátán járt, jár vértivó hitetek televénye. S aztán miért? Miért az osztásszorzás, a semmi közepén óbégató változás, ha ti jogutódként okádhatjátok a feldolgozhatatlant? Homályos tükör a mögöttetek álló tömeg, sőt, egy járulékos áldozat: Az emberként élni még!
2020.03.21.
|
Bogáncs a szívben /gondolatok vírusidőben/
Fájhat a légkör, a csordultig telt pohár szint, amit cseppenként adagolt, s ahova jutott a gőg-elit, ahol fajtalan fattyúként hattyú-nászlebegés úszik, habzik, s titokban a mélybe piszkít.
Fájhat a légkör, mivoltunk sár-szennymocsárba tiprása, azok a magasságok, ahová a gőg jutott. Vágyunk lélegezni, mint lény, nem, mint megtűrt kártevők az égbetörők törzsén, nem, mint élősködő szerencsétlenek élhetünk, de talpunkkal a földön egyenes gerinccel lélegezhetünk.
Fájhat a légkör bogáncs a szívben, szúr, szúr a csordultig telt pohár. Kiknek, mit lehet? S mind-mind emberek habzsolják mások könnyein nyert jó-lét életet.
2020.03.17.
|
Élj!
Pipál a hamu, mesél az út. Üres az utca, kihunyt a tűz. Barátom, tenyerem csupa vér. Érted küzdöttem, érted éltem.
Érted mozdult csillag az égen, csillag az égen érted égett. Barátom, tenyerem csupa vér. Mesél a múlt, fütyül a szél.
Kérlek, add még át: Él még a vágy! Belül a lélek sír, haza vár! Csak veled együtt szép kék az ég! Nem a test, a lélek enni kér!
Távolban egy ház tornya úszik, füst száll az égre, Isten visít: Sok hűhó semmiért, gyermekem, lélegezz!
2020.03.14.
|
Egyedül-lét
Mikor ki, mit tett, vagy nem tett? Fájt valami, kit érdekelt. Büszke tekintetet sanda gondolatok mögött sorvad. Ide jutott, puszták népe, nem néz a napba, nem néz, fél. Bátrak bátra, puszták népe, szembe nézni, önmagától fél.
Mikor ki, mit adott, vett el? Számít ma már a köpönyeg külső, belső nyers oldala? Lenyúzott bőrkabátomat terítettem le a földre. Köpjetek, tapossatok, mert lehet, mert ember maradtam, magam uram, kivert magyar.
Évszázadok becsülete, hű eskü, hőn eltemetett. Virágot kaszált a kaszás, írmagom bűbájillatát. Köptek, tapostak a földre, Isten-lét terítőjére. Kit érdekelt, hogy fájt nagyon: Egyedül-lét a világon.
2020.03.01.
|
múlt-bélyeg Vitorlát szakít a szél
A pofonok nem fájtak, belepirult mimika égett örök emlékre a tudat legmélyére. Ott, tudat alatt fészkelt az ész nélküli bús félsz.
A pofonok nem fájtak, az igazság sajogva csípte belső könnyeket, akkor, s mindig törvények szava vezényel: Vigyázz-t. Átázott lélekkel vársz.
A pofonok nem fájtak, gond kong bilincs-gondolat, tájfun sodort a semmibe. Vitorlát szakít a szél. Ott, tudat alatt fészkelt az ész nélküli bús félsz.
2020.02.28.
|
Sorsirónia
Híve hittem, hitem vezet. S visszanézve, undor az út. Atyaég! Ezt, ezt én nem, nem. Nem, nem járhattam egyedül.
Ki volt velem, ki ellenem? Mikor a semmi sikerült. Álomvágyak malom köve őrölt, a zsák lyukas, súly ült
csak rám terpeszkedve, nehéz a vállamon. Isten, ehin itt vagyok neked az úton, és visszanézni nincs erőm.
Híve hittem, hitem vezet. S visszanézve, undor az út. Atyaég! Ezt, ezt én nem, nem. Nem, nem járhattam egyedül.
2020.02.21.
|
gond
Nincs tovább
Fogócska-bújócska játéknak tűnő vágyaink pillangók szárnyán szállnak. Vihar csapda, csillogás, csalogat. Kétszáz millió éve por-csillámkincs, védőburok fed, s a bogáncslepkék útját járva, örök úton, szállunk a széllel a végtelenbe. Foltosra fogdosott szívünk epedve repedez: Szakadék-zuhanás a tehetetlen-megnyugvás, nem kellünk senkinek, emberlélek már nincs tovább.
2020.02.17.
|
Szenvedek
Magamnak nem tudtam, másoknak kellett, kellet megfelelnem, mások meg eldobtak, másoknak nem kellett, nem is tetszhetett, csak Istennek tetszett, hogy szenvedek, szenvedek.
Szememben könnyekkel, torz-tükör foncsor-képemmel nem mertem szembe köpni senkit se, pedig gondoltam: Hamis minden látszat. Istennek elmondtam, hogy szenvedek, szenvedek.
Magamnak nem tudtam, kényszer-muszájnak kellett megfelelnem. Magyarnak, kivertnek sorsát kellet hordni, más ingében fájt, saját szenvedésem. Hát szenvedek, szenvedek Istenem.
2020.02.06.
|
Bátor Nyilas
Csecsemősírás, rablás, kattog a gép, daráló zabál, hanglér nyilatkozik, a vélemény titkon sír, őrölnek, őrölnek, őrölnek... Őrültek ricsaj-rigmusa zúg, a folyósodrás kanyar nélkül rohan, senki sem marad le –bár fuldoklunk-, hol víz fölött-alatt halál-lubickoló viháncolással éneket visszhangoznak a hegyek, csak a víz alatt tátog a sikoly.
Csecsemősírás, rablás, lélektiprás, kacagás-nyöszörgés, mint arcunkra égett álarc, joker-mosolyvergődés, hajlotthátú vén akarat némán szegi fejét a földre.
2020.02.02.
|
Meghunyászkodás (Neidermayer böfögés)
Gnóm eszme fajult fattya, faragcsikál, háncsol, minden friss hajtást visszametsz, olt, olt, olt... mint mixer pancsol. Áll a bál, táncolni muszáj, mert, mert, mert... süket muzsikál. Hallgatom a mát és ricsaj rigmusokat visszhangzik majd a múlt.
|
képek
Élnek, ők. Mi is fogunk – mondják. Valahol toporog a boldogság. - Nyiss ajtót a világra, az ablakon rács van. A levegőt rosszul vesszük. A startnál túllihegjük lehetőségeinket, mint a kutyák nyüszítünk. Vérre menő harc a csontért, - ennyi jutott. Torzszülött-vágy sóhajtozik, áldozati bárány vicsorít, vértócsák vágóhídján pénzt ölel az újszülött.
2020.01.27.
|
Illat
Lopnak, vagy sem, nem tudom. Elfogyóban a lélek. Testben tobzódó férgek szaporodnak: Sekély, fakó kéj amőba-nyújtózása bekebelezi a fehér foltokat, nem maradhat ki senki. Értéktelen pompa nő, egyre jobban, egyre gyorsabban, mint a fékezhetetlen ár, átrohan az idő-parancs a mezőn. Gaz sarjak sarja fakad. Sztyeppei láncreakció költözik testből testbe. Menni kell, bárhova, fertőzött ez a föld, ahol ocsú terem. Illata méreg minden felmerülő kérdésnek.
2020. 01. 23.
|
/ valahol Gyöngyöspatán/ Emberbőrben farkasok
Ott, ahol a szél süvít, a szférák nem ringatják a bölcsőt, az elveszett vágy visít, ahol nyúzzák, lassan az emberbőrt,
lehetnek ott szabályok, törvények, eszmék: Mit ér a jog, ahol gazember nyafog! Jó és a rossz egyazon úton.
Káin a pázsiton jár, s perli az urat a boldogtalan. Az elveszett vágy visít, s akiről csak lehet, nyúzzák a bőrt.
Mindent és mindent lehet, csak a gyilkosnak jár fájdalomdíj, semmi a halott élet, farkasüvöltés zúg, éhes a hold.
2020.01.19.
|
Semmit sem ér
Megőriztem minden ízed: Égszakadást, földindulást, sötét éjben jégcsikorgást, szellem széllel hidegrázást. Megőriztem, mit senkire se bíztál: A benned dúló viharokat. Percek perceket könnyeznek bennem, vissza nem térő gyémánt kövületté válnak villámaid; a vágy halála, könny-kristályemlék, összetört szív, vihar után hálaima, semmit sem ér. Semmit sem ér a múltból maradt emlék, ha összetöri a jelent, semmit sem jelent a múlt, ha nem vagy itt velem.
2020.01.15.
|
Lassú víz
Mindennek határát átléptem, amikor nanám görbebotja utolért, s pimaszul szabadon repedt szét a klott gatya rajtam. Könnyezve visszavittem, naponta többször is. Míg bőrömbe égett, talpamba ivódott a tövis-kosz, bőgve kértem a mindentudó tapasztalatod. Csípett az ecetes szalonna, sírtam, sluc kötényedhez bújva, a világtól félve, a szívembe fészkelt, a bölcsőtől az országhatárig, minden gondolat. Cammogott mamuszodban a múlt, s minden ősi fájdalom naponta felém. Muszáj volt élni, így, vagy úgy. Sosem ártani, tenni mindig a dolgod, ilyen egyszerű az élet –mondtad. – A tűréstudomány a megmaradás törvénye. Lassan csurog ez a tudomány szívből szívbe. Lassan válik a gyerekből ember, s bőrébe ég, talpába ivódik az út, amit ősei bejártak, míg nyugodtan hajthatták fejük a vánkosra s az a vánkos a gyermeki szív.
2020.01.09.
|
Néma vágy
Deres néma ág, vegetál, szikrázik csillagok fénye, ha rá süt a nap, mélyen néma nedv-vágy didereg - fagy föld-sziklában merev gyökér vár-, enged majd az idő, recseg, ropog, holnap-tavasz, kikelet nyújtózik. Izzad a könny, friss törés, bugyra a múltnak, emlékezik:
Csivitelő madárkák hangja fészek-bölcsőt ringat, elillannak a mínuszok, kipattannak a rügyek, a holnap közeleg: Az idő végig kúszik a megmerevedett gondolaton, s berúgja az ajtót az unoka.
2020.01.05.
|
Isten meztelen
Ott, messze kint, dermesztő északi szél metszi a levegőt, ott didereg, Isten meztelen. S a szél, ablakra fagyott jégvirág-sóhajomon át, látom, madarak tollát babrálja, reszket bundájuk, védtelen világ remeg, - duruzsol kályhában a tűz -, csak nekem jutott jog, nézni, hogy a szenvedés még él. S gőg-részegen, lélekvéreset köpni a tükörben síró ismeretlenre. Ott, messze kint, ott bukdácsol az emlék, térdre rogyva, ott didereg Isten, meztelen.
2020.01.01.
|
Örökségem
Nincs annyi kincs, se dísz, nincs csillogó csillag az égen, nincs annyi pillanat, amennyi érzés, vágy, szeretet rongytestembe zárt, Istenem!
S kitépni nem lehet, nincs oly erő. Itt él, örökre bennem: Üköm, szép ős ó apám! Az ő sóhaját hallom, ha sír lelkemben az ének.
Az ő sóhaját hallom, ha sír lelkemben az ének. Ilyen egyszerű, egyszerűen nagyszerű az élet.
Hogy vehetnétek el? Hisz mindennap újra éled az érzés, vágy, szeretet és sohasem feledhetem: Mindennap újjá születik bennem, az Isten.
Nincs annyi kincs, se dísz, nincs csillogó csillag az égen, nincs annyi pillanat, amennyi érzés, vágy, szeretet rongytestembe zárt, Istenem!
Mert nem vehetnek el. Örökségem: Itt él, örökre bennem: Üköm, szép ős ó apám! Az ő sóhaját hallom, ha sír lelkemben az ének.
Az ő sóhaját hallom, ha sír lelkemben az ének. Ilyen egyszerű, egyszerűen nagyszerű az élet.
2019.12.24.
|
Mária szívén
Jószágok között csecsemő a földre lélek költözött, lehelte Isten önmagát, csend jászol-vályú otthonát.
Jószágok között csecsemő a földre lélek költözött, bölcsője hit és szeretet, pajtának ég a teteje.
Jószágok között csecsemő a földre lélek költözött, Hitetlenek közé a hit jött meztelenül szeretni.
Jószágok között csecsemő a földre lélek költözött, Isten és állat veletek, legyen köztetek szeretet!
Jószágok között csecsemő a földre lélek költözött, Isten senkit sem kérdezett lélekkel testet mérgezett.
Jószágok között csecsemő a földre lélek költözött, csillagok fénye csendesen Mária szívén megpihent.
Jószágok között csecsemő a földre lélek költözött, csillagok fénye csendesen Mária szívén megpihent.
2019.12.22.
|
December 17. emlékére (A Lisszaboni Szerződésszavazás elé)
Hárommillió közül ki ünnepel valóság leplező briganti-band? Hárommillió közül ki szül, s nevel állatkoptató bérmunkásnak jogban és emberségben megalázott nemzetfenntartó gyermeket? Hárommillió éhkopp kopogtat: Ugye nekem is terveztek jövőt? Hárommillió senkiházinak tartott síró gyomor kiált, üvölt: jogom van éhen halni itt, emberi méltóságom teljes tudatában!
Hárommillió éhkopp kopogtat: Ugye nekem is terveztek jövőt? Hárommillió országában, itt, tántorgó hontalan! Hárommillió térden csúszó ember állatsorban! Otthont, pénzt és nyomort síró nappalok lökték az utcára cimboráját, betegségben kukázó barátját a társadalmi felelősség morálját.
Szavazzatok! A bérem sok, az élet kevés. Megéri a szenvedés! Hogy kit tenyerén táncoltat a gőg, az elvegye tőlem a jog-levegőt! Jut is, marad is! Ne törődj a gonddal, hárommillió senkiházi, sóhajts az ostorral! Húzd a szekeret tovább! Ne kiálts! Többen biztosítják, hogy a bőrt rólad lenyúzzák! Fizesd a hasznot nekik, hárommillió senkiházi!
Hárommillió éhkopp kopogtat: Ugye nekem is terveztek jövőt? Hárommillió senkiházi a fülemben üvölt: Nincs munkám, kenyerem az életet élvezem! A tőke fizeti egészségemet! Szavazzatok briganti-band, a zsebemben hordozom valóm, emberi jogom s a sorsom kezetekben; senkiházi élet és hárommillió halott!
2007.12.11.
|
Egy kettő
Mélyen, őssejt-köldökzsinór végén elásva, őrizve minden álmom, minden álmom. Mosolygó arcú gyerekek,
futnak előttem új évek, régi emlékek, néma kép, özön hullámok, remények, csírázó bizalom napfény.
Nincs bennem: Van-csillogás, trend-nyafogó nihil eszme, siker, magamutogatás, győztes-erőszak, vak remény.
Nincs bennem, az a holnap, amely elvágja a zsinórt és csak repülve mannát fal, apa anya nélkül egy kettő.
2019.12.17.
|
ahogy
lassan kihűlnek a falak, megfagy ereimben a vér, jégkása, susmus-gondolat gyáván, mint koldus enni kér
ringyó szoknyája alatt lét, s kiszolgáltatott remény sír, - játszatok cimborák velem - szerencsétlen mesékben hisz
a kártyavárt építő strucc, s nem jut whisky, csak kaloda, élet szégyen-lényegi, zsupsz, utcára borított arany arány erény
2019.12.16.
|
Szívroham
Nem jó, bár törvényes. S hajlong a lélek. Emberbőrben farkas. Üvöltő élet. Szolga nép, új méhkas.
Legyártott gondolat. Szuszogó halott lappang, Istenérzés remegve dadog. Új méhkas, szolga nép.
Nem jó, bár törvényes. Hol, mikor élek? Mégis, van remény? Megfeszíttetett minden gondolat.
S lám megfeszíttetett minden létérzés. Isten sem törvényes, érzem, igazam. Joghalott szívroham.
2019.12.11.
|
Új urak
Jöhetnek, és jönnek is zsarnokok! Vizet, levegőt csapolnak, lopnak. Minden érzést, emberit, csúfoló stréber haszon-hajszoló új urak.
S mi alig várjuk, hogy a rémálmunk, végre, suhintson hátunkon. Csonton csahos kutyák csámcsogása gusztust vicsorít, trend-hányingert pártfogol.
Új urak parancsa: Hízni, hízni! Disznóként, mindenevő bábuként rázni a rongyot! Semmit akarni, parancsra földig hajolni, térden:
Megköszönni az ostort! S ujjongni! Fogják újra osztani a parancsot.
2019.12.08.
|
Új Advent
Szivárvány hídon, a felhők fölött, semmi-csend boldog-illúzióban, kettesben, messze ég és föld között, minden kék-ég-fény-lélekből fakad.
Harmatpára száll, szívünk megszakad, a hídról ketten nézünk messze-messze, s mint erdő mélyén csermely rohan, ereinkben csak a vér csörgedez.
Kéz a kézben járnak a csillagok, hozzád-vágy remeg bennünk. Istenem! Gyermeked küld! Siessen! Karácsonyt eseng a szív, magányos estéken.
Fagyos föld-otthonunk üres. Vacog. S csak zuhanunk a semmi tengerbe, mert nincs velünk békés gondolatod: Semmiért adni, szívünk cserébe!
Már félünk a megszületendőtől!
2019.12.01.
|
Hamu alatt
Lerágott új csont-kollekció került a médiába, van téma, vannak új arcok, a harc folytatódik: Hatalom hallucinációba torkollik minden közös vágy. Parazsat fúj a lélegző. Titokban gyalult álmok pályáján elcsúszik a lényeg. Korcs kutyák ugatják a néma holdat, s az, csak megy, megy a maga útján - nincs változás. Vak mammográfiai felvételeken csüng az élet. Rákos csomókban édes nedű, mérgezett gondolat incselkedik, áthág hegyeken, völgyeken az ér, mint űzött csecsemő az életen, rohan végtelen pusztákon a szél - futó homok-, betakar mindent az idő. Nem marad más, csak a sivár sivatag, míg újra fordul majd a föld.
2019.11.14.
|
Vágyott világ
Hullámtörőnek születtem, égből pottyant tört száraz gally. S dobált a hullám szüntelen, úsztam habok közt, kék galamb.
Palackposta életemben felbontatlan örök sorsom, belém oltott keserűség, cipelem, vágott virágom.
Messze úszik nap a fényben, El-elmerülő vész-sikolyok; száraz gallyat, üzenetet dobálnak az őshullámok.
2019.11.11.
|
Pimasz grimasz
Mint ahogy lázasan kiáltom, segíts, ó Istenem! Mint ahogy a könnyek száradnak belém, ó Istenem! Múltan remeg minden pillanat - torkomra dermedt szó fojtogat-, kimondani nem lehet, halad a sor, a végtelen. Valahol létezik az igaz. Ma, a sor végtelenül pimasz, gyáván mosolyog a pirkadat. A sor, ó Istenem! A sor, ó végtelen!
Mint ahogy habzsol az átmenet, stréber, rút győzelem. Mint ahogy gyalázat menetel a sebzett lelkemben. Múltam kísér a ravatalhoz, csak a benn ragadt szó harangoz, csap, égbekiáltó zajt, zokog. Elítélt életek. Valahol létezik értelem. Valahol tiszta múlt énekel. Fejet hajt egyszer a végtelen. A sors, ó kérgesen, a sors, csak integet.
2019.11.04.
|
Őrizlek
Fagyott földbe bújócska élet, senki se ölel többé szépet. Emléket cifráz könny-máz sminkes. S néma-kép, homályos múlt üvölt: Kéz a kézbe sétáknak vége. Vége. Nem nevet nap, az égen. Eső, szél, őszirózsa, gyertya. Eső, szél, őszirózsa, gyertya.
Magamban hordozott emlékek. Kéz a kézbe sétáknak vége. Vége. Nem nevet nap, az égen. Senki sem ölel többé szépet. Utolsó levelek hullámát ringatja a szél. Álmok álmát alussza a szem szuszogása. Eső, szél, őszirózsa, gyertya.
Homályos múlt üvölt: néma-kép. Kéz a kézbe sétáknak vége. Vége. Nem nevet nap, az égen. Senki se ölel többé szépet. Eső, szél, őszirózsa, gyertya. Fájdalom-könny, utolsó séta. Viszlek magammal, amíg élek. Viszlek magammal, amíg élek.
2019.11.02.
|
Lélegzett lélek
Sehogy se jó. Sosem volt beteljesülés. Süllyedő hajón rendszabályozás lebeg, még működik a tantrikus törvénykezés. Valóság merül önfejűen a mélybe.
Hanghullámok ütközete zúg a fülbe: Megszűrt zaj. Direkt frekvencián a keserv, - kártevő rovarok ellen használt méreg- légből kapott lassú tűzön füstölögve
ég bennünk minden belélegzett lélegzet. Belénk költözött lényeg a pokol tüze: S felperzselünk minden áramló szent szellem sugallatot. Ringatózunk, bú-tengeren.
2019.10.30.
|
A győzelem dicsősége
Tükröm, tükröm, mond meg nékem hazudjak-e még tenéked? Nézel-e még mosolyogva, tiszta szívvel, igaz hittel, nézel-e még mosolyogva?
Látod, látod ott a lelked, ott senyved a börtönödben, ott bujkál a hátad mögött, csak nem akarsz szembe nézni önmagaddal! Látod! Látod!
Tükröm, tükröm, mond meg nékem miért nézek a szemedbe? Zsebre vágott ez a világ. Mammon-báb lett a mostohád... Zsebre vágott ez a világ.
Látod, látod ember lettél tiszta szívvel, igaz hittel. S mivé lettél? Dicsőségért tönkre tettél minden képet, ami veled szembe nézett.
2016.01.08.
|
Hordozó
Batyum tán örök-ólomérzés, mégis pumpálja erőm, vérem mammonvágy feneketlen kútját. Hordom, nihil-nagyurak álmát.
Belém bújt e féreg-kisördög. Motyog, pusmog, folyton sündörög. Még, még, még! Súlya a sorsnak nő. S mint préselt szív, visszhangzik a kő.
Több ezeréves vágy-motyogás visszhangja szorong a batyumban. Sületlen fülekben kótogás, ökrös szekér zakatolás.
Vasorrú bába, szirénének kényszer-mosolya vonszol Isten. Még, még, még! Súlya a sorsnak nő. S mint préselt szív, visszhangzik a kő.
2019.10.18.
|
Stréber-hőbörgő akarat
Gazember szűköl szüntelen, stréber-hőbörgő akarat. Görnyedt hátakon járó szél, oly undorító haszon-sarc, mint az érzéketlen vágy.
És hiába mesél a múlt, csak a most, csak ma, csak neki nyílhat virág a balkonon. Siker-rögeszmés világi úton csattog az ostor.
Eszetlen hajszába hajtott kongó test rabszolgasága futkos méhkaptár homályos titka után. Undorodva, s félve néz néha az égre: Hogy nem szakad le?
2019.10.19.
|
Őszülés
Dívák nagy-estélyiben járnak oly kecses magabiztossággal, ahogy az őszi nap sugara füröszti a haldokló tájat. Annyi bók, becéző szó nincs is, amennyi dicséret-pusmogás keringőzik minden levéllel végbe száguldó halálútján. Mint holt szerelmesek utolsó csókja, mámor-ittas a halál. Gyorsuló napragyogás oson. Csalogat az ősz. Csend stimulál. Szerelmesek az elmúlásba a vágyak. Fáradt tobzódásba öregedett a nyár.
2019.10.15.
|
Harangzúgás
Álmomban, oly halkak a lépteid, alig észrevehetően, mint az angyalok, átsuhan rajtam az üstökös gondolat és meztelenül ott maradok a lehetetlen határán, bizonyosság gyanánt ködbe fúl a valóság. Tétován várom a folytatást, ami nincs. Az üzenetfoszlány láncszemei tiszták, halványak, rozsdás aranyrögök, csiszolt, csiszolatlan kristályok. Légies tánccal, zeneöleléssel a néma fényorgia kézen fog és vezet, szédít, elvarázsol: Úgy érzem, mégis létezel valahol, valahol mélyen bennem elásva, mikronizált Istenként bujkálsz! Kedvedre játszol örömmel, ürömmel, s utánad üres igazán az óriás csarnok: Némán zúgnak a harangok.
|
a választás margójára Bús otthonunk
Botrány, bűn, sunyi csalás, titok, minden Sátán-fogás otthonos, viszony-iszony kölcsönös légyott. Semmi más, utálatosságba bízik mindenki, aki magyar.
Mert ez az igazság, s utat tör az ilyen-olyan ravasz báj-flört szépséges bál-fényei fölött. Közénk költözött a rút kétség, s megbízhatatlan mind, aki él.
Imigyen állunk, mi magyarok. Itt, halott a jó szándék, halott. Vigad, aki ármány-parancsnok nótájára táncol. Otthonunk lett a kámfor-szív, bús otthonunk.
2019.10.14.
|
Jéghegy a víz alatt
Mióta rohanok vágyva, mezőn nyíló virágok illatára, álom-emlékcsodák mélyen elásott, temetett, feledett kertem csend-nyugalmára.
Felfalták ordas gyors eszmék, hegyről zúduló patak partján minden kincsemet, minden kincsemet. Hordalék takarja aranyrögjeim fénycsillogását.
Mint a jéghegy a víz alatt, úsztam az időben, sehol-part, hogy kerestem kakukkolást, sohasem ébredtem fényes szép napra. Csak vitt, vitt az ár!
Mit is ért a nagy rohanás? Nézek, de az ablakot bevakolták: Képzelet szárnya akarat nélkül galambdúc-szobák önkéntes hű kaloda rabja.
Gyorsfutár az üzenettel, párafelhőkből sóhajt, megérkeztem. Csak az emlék, vágy-rohanás, küld, könnycseppeket, mezőn nyíló virágok illatára.
2019.10.03.
|
Úton
Hányszor hány út pora rakódott igaztalanul igaz hitemre, hamis rongyruhát hányszor adott a sors embernek vélt életemre? Hány mocskot mosott le az idő, nadály-ragályként tapadó testre, vértcsapoló élősködőt, hányszor tapostam sárba, hiába? S minden út, visszanézve, kapu, egy elvarázsolt világ kapuja, ahol a boldogságom lapult, vakon bármikor léphettem volna szezám ajtaján a menybe. De nem. Tiszta lélekkel, ősi batyummal, tükörben mosolygó Isten képpel eltévedtem, eltévedtem végleg.
2019.10.01.
|
Titkon
Megfáradt lombkorona szépségét szélbe szórva hullik a földre. Halott, ifjú gyönyör-sóhajok, mint sosem-volt szerelem, elmúlik minden, minden.
S látszatra a tény zavar, az idő rohan. Megáll, - tán üdvözöl valakit-, a kor mindig ködösít, s magjába rejtve alszik gyönyörködtető felszín.
Titkon az avar alatt a mag idővel dagad, mint eltitkolt gondolat mélyen a tudat alatt, reped a héj, öntudat csírázik, láthatatlan.
2019.09.29.
|
Eszencia
Tán vaklótánc lánc, lánc, lánc, lepkeszárnycsapás csupán: Tegnap tükrében fürdő fertő magyarázat a szenny levegő.
Üget a fej nélküli lovas, mameluk-törvények maradnak. Titkot rejt a mély-tükör, míg nyögve húz az ökör.
Semmibe méretkező becsület-súlytalanság visz oly messze-messze, mérföldkő jelzett, jeltelen jellemhalál.
S büntet majd egyszer az utókor, talán a torkon akadt szálka, köszönetet senki se mond, képbe lóg a gerenda.
2019. 09.24.
|
Tétován
Csattan a pofára esés. Fülben csengő üzenetek. Káosz zúg, magma fortyogás. Kámfor suhan, vírus-ragály.
Harmóniát rabló tudat az észszerűség határa. Benn forr az elfojtott méreg. Tükörben álarc a kéreg.
Ügyeskedő élősködő árnyjátékot játszó jövő kénykedvére átáramlik a vergődő öreg időn.
2019.09.19.
|
Végtelen történet
Égre emelve a lerágott csontot rázzák az öklüket, mintha felelőst keresnének, az örök bűnt okolva, okkal, vagy ok nélkül könyörögnek: Akasszuk fel! – a múltat és a jövőt most ítélik halálra. Mint kacsa a nokedlit, most nyelik a színezett pirulát, s mutogatnak egymásra, üvöltenek, eddig, eddig, s ne tovább, bálsár ömlik, a kisgömböc haldoklik, s mint megesett szűzlány, pirulva bújik a nap az éjbe.
2019.09.10.
|
Szeretnék
Szeretnék szeretni, tükörben nevetni, szeretnék, szemet nem lesütve, szeretni! Szeretnék szemedbe nézni és nem félni! Szeretnék normálisan élni, szeretni!
Szeretnék egy új, jobb világot keresni! Szeretnék ma, tegnap, veled jóba lenni! Szeretnék egy boldog, fényes emlék lenni, vagy szeretnék elbújni, örökké sírni!
2019.09.08.
|
Humánus dölyf
Rájöttem, hogy a balga-szolgasors, bílyogot rakott, szívemre fagyot, arcomra kétkedést; cselédanya pottyantott, szült úri nemes' divat. Vagyok Humánum. Vagyok Magyar.
Dölyföt örököltem az uraktól, s maradtam nyers, nincstelen jobbágysors, úrfik kéjének kedve, nincstelen fattyú, anyám szegények szégyene. Vagyok Humánum. Vagyok Magyar.
Nagyságos uram, én tartottalak! Adtam mindenem, kiszolgáltalak. Kérem jussomat, halld demokrácia: Add a pénzed arisztokrácia! Vagyok Humánum. Vagyok Magyar.
Hoztam több százezer marhát, lovat, én durva Turáni' harcos lovag. Harcoltam Attila és az Isten oldalán. Jussom urak halál? Vagyok Humánum. Vagyok Magyar.
Mi vagyunk a 'Góg és Magóg' népe, szíj facsarta századok ős vére. Se szándék, se hatalom nem lehet urunk itt a Kárpát-medencében. Vagyok Humánum. Vagyok Magyar.
Félre az úri dölyffel századok! A bílyog nem áll jól a nyakamon! Vezér kell nekem csak! Vezér! Vezér! Más uram nincs, köt a vérszerződés. Vagyok Humánum. Vagyok Magyar.
Összeolvadt itt kelet és nyugat, észak és dél korcsosult, de szívem, a szívem nem hagyom Európa kipusztítani az ősi véremet! Vagyok Humánum. Vagyok Magyar.
Nagyságos Nyugat, halld a szavamat! Tartottam érted mindig a hátamat. Kérem jussom, halld demokrácia! Francos nagyurak kiváltsága vagy. Vagyok Humánum. Vagyok Magyar.
Századokról a lelkek mossák le a rákent gyalázatot. Félsz ugye; büszke, vak újkori társadalom! Lásd, kiméri az idő sorsodat! Vagyok Humánum. Vagyok Magyar.
A lelkem töri az utat, Atyám! Térdre rogyik a bűn, s imádni fog, imádni fog szent Becsület! Atyám, lelkemnek nincs akadály! Ujjad' fog. Vagyok Humánum. Vagyok Magyar.
2007.11.11.
|
Éji séta
Hulló csillagok néma sóhaja suhan örökre a végtelenbe... emlékszem a legszebb pillanatra, eszeveszett világból megszökve magával vitt álmod, az álomba,
valahol még ott ténfereg, talán egy másik térfelen, reszket, remeg, száguld a múló pillanat után, múltat, jövőt, könnyeket feledve éjsötét mennybolt leple borul ránk.
2019
|
Szívemben alszol
Mikor rohanás után a köd oszlani kezd, előre nézve az út csodás; leomolnak a hegyek, útvesztőkanyon nyílegyenes, a cél magába szippantja a perceket, s az agymosás törli az emlékeket, a zárt kapuk kinyílnak, s láthatod, ott sincs semmi, ami miatt, mint űzött vad, végig rohantál az életen. A légszomj poharának ürítése után lehullanak a virágok szirmai, szívemben alszol. Felébreszteni nincs erőm és elhagyni nem tudlak, lefekszek melléd!
2019.08.30.
|
Felszínsóhajtás
Harmatot iszik a hajnal, tátong a seregély, szárnyán pihen az éj, rejtekéből bújik a nap,
felszínsóhajok ébrednek aranykor hajnalán, repedő körforgás csírája gyorsul a fényben.
Fáradt neon aludni tér. Csipás szemek nyílnak, berezelt inakban csuklik sok-sok ezer év.
2019.08.06.
|
Nagy hiba
Szükség, kényszer, törvény, hatalom. Fülembe súgja, mit akarok. Fülembe súgott halk ígéret: Születéstől halálig élet.
Szükség, kényszer, törvény, hatalom. Néha-néha levegőt kapok. Bár nem sóhajtozhatok sokat. Meghatározott vágy és óhaj.
Helyem, amint fák, folyók, hegyek helye, kinyilvánított: Ember! Belém szorult gyártási hiba, hogy érzek. Örök nagy, nagy hiba!
Azt súgják a fák, folyók, hegyek, szeressek, szeressek, szeressek! Születéstől halálig legyek, amint a madarak az égen.
2019.08.04.
|
Folytatás (Lackfi balladájához)
Mily meglepő, a költő ihletet kapott: Koreában megfogták egy nő fenekét. Gyalázat seper végig e rongy világon. Magyar volt az elkövető, ezért egy billogot mindenképp megérdemel. A sajtóhír égbekiáltó, gondolta. Rögvest tollat ragadott. Gúny-kenyeret sütött, a papír égetett. Dorongja rezgett, lebegett, önként büntetett. Az ész megáll, egy emberről, mert itt lehet, lenyúzni minden bőrt, még ő is sorba áll. Élc nyelve sistergőn kiáltja: Nem lehet, ovális szobán szorult demokráciát játszani.
2019.07.31.
|
Veszett kutya
Barátságos apró tacskó liheg, kapkodja lábait, kéretlen hozzád tartozó, követ árnyékod-árnyéka,
már-már veszett kutya sündürgése a füledbe súgott szó, s bár érzed, mást kíván szíved, egyszer utolér a félsz-érzés.
Kapkodod tekinteted, s látod, habzik a szája, a kín átjárja tested, életutad hibája
amerre jársz. Muszáj úton végeredmény, veszettség injekció. Szükségtelen, hogy egyet érts, megmart a kor kórja.
a paraszt 2019.07.30.
|
Mesterséges inteligencia
MI
Üsd, vágd, nem apád, nem anyád! Harcedzett izomagy üvölt. Érdek-kereskedés, gyors vágy falósejtjei megkötöz.
Adat-muníciófegyvert táplál az ismeretlenbe, s a pillangó szárnya lebben, összeomlik a végtelen.
2019.07.27.
|
Türelem nélkül
Föld mélyén csírázó türelem ölt testet idő rabruhában, s ránk aggatja feszültség lepel létezés dísz egyenruháját,
és foncsortükör mosolygást szül, ahogy egyre hatalmasabbá nőve lassan kihal belőlünk a türelem harmóniája.
Ahogy áglevelei nőnek még pompázik önön árnyéka, s roskatagon gyümölcse ízes, majd letörnek gyenge vágy-ágak,
s életörömében fürödve túlhajszolt gyökereit, törzsét, mint elfeledett múlt-rögeszmét, humusztakarót fújja a szél.
2019.07.21.
|
Délibáb
Délibábos semmiben úszik hazám, mint fényévekre ragyogó csillagok. Ott, talán a lélek birodalmában, valaki látja a könnyeket! Sírok, bár tudom, nem láthatja senkisem messze merengő jövőm. Kisért a múlt: Tiszta tekintetekben ősvágy mese; győz az igazság, a gonosz megsemmisül. Megyek az úton délibábban úszó remény feléd, szemem csarnokvize óceánnyi könnyel tele, mást látok, mint, amit ír a győztes történelem.
2019.07.17.
|
Kenyérmorzsa
Nem emlékszik már senki, tegnap, vagy tegnapelőtt esett, vagy a nap sütött, reménykedett mindenki.
Létmorzsa szárad az asztalon, maradékfoszlány. Életreményt seper a jövő az asztal alá.
Ami megmarad belőlem, valaha kovász lehetett. S mint szemetet az emésztő elnyel a rohanó idő.
Nem dagad finom holnap a sutban, műanyag amőbázik, burjánzik.
Életlélek maradéka az éltető kenyérmorzsa, ami volt, s ami lehetett volna, szétmorzsálódott a remény.
2019.07.03.
|
Kerti séta (a szólásszabadság Bródy-Koncz sétányán)
Ha majomnak nézlek és azt is gondolom, nem sértek senkit sem, mert banális a jog.
De engedd meg nékem, mert én csak gondolom, hogy amit látok, innen nézve állati; banánt majszolva a nyál arcodra csurog, s a lábad közt lévőt meg-megnyalogatod, a ketreced körül rajongók tábora mutatványod vissza-visszamutogatja, gyáva uszított kutyák mindig ugatnak, gazdáiktól várnak lerágott csontokat.
Ha majomnak nézlek és azt is gondolom, nem sértek senkit sem, mert banális a jog. Végül is neked mindent szabad, szabadság zászlaja alatt a hátsód mutathatod, boldog gyerekek mosolyognak, vidáman ünnepelnek, hiszik most már mindent szabad, a gorilla hátsó burkolt fogalmazás, tán hiszed, hogy ezért járunk itt-ott amott, hogy láthassunk banánt majszoló majmokat, kert ez, hol sétálunk nézve mosolyogva.
Ha majomnak nézlek és azt is gondolom, nem sértek senkit sem, mert banális a jog.
2019.06.23.
|
Nem panaszként mondom
Oly messze van tőlem e világ kincse, hogy nem tudtam más zsebéből elvenni, s kulcsot sem találtam a kiskapukhoz, bozótmezsgyén talán itt-ott a nyomom, mert a határt átlépni sosem mertem. Gyávák a szavaim és erőm kevés ahhoz, hogy vitorlát bontsak és szél sincs, amely sodorna, sodorna oly messze, kitépné szívemből a gyökereket és szállnék Ikarusszal a napba.
Oly messze van tőlem az örömünnep, hogy csak sírni, a boldogság elkerül, sírni vagyok képes. Álmodom: Jó lesz! De mikor, és meddig bírom a terheket? Az echós szekeremen már nincs utas. Céltalan úton, vihetnék magammal innen valamit és valakit? Minek? A ködben nyomok, a szekér túlterhelt, könnyeim patakokban szerte folynak, egyszer elnyel mindent az óceán.
2019.06.20.
|
Vallomás a hűségről
Éhes lelkem becsömörlött, Véres félelmet nyöszörgött: Belém fojtott ember hangom Bennem kavargott, kavargott.
Szóra tekeredett kígyó Sóhajt, belőlem utolsót, Nyög a beste, szinte dadog, Testem nélkül hite hagyott.
Azért kell a buta testem, Hogy a lelkemet eméssze, Hogy gerincem felőrölje, Ember hangom, hogy megölje!
Éhes lelkem csak e földön, Kárpátok közt, hegyen, völgyön, Itt örök, itt boldog vérem, Itt könnyű emberként élnem.
Itt születik testbe lélek. Ember hangon itt beszélek. Itt értik a szívdobbanást, Lelkemben a kavarodást.
Itt a Sátántól se félek. Hangom harsogják a bércek: Emberek közt tiszta lelkem, Isten engem itt segítsen!
Itt született meg az ember. Itt költözhetett a testbe: Mindenségnek lét értelme. Isten engem úgy segítsen!
2010.05.07.
|
Kiszolgáltatott
Levedlette bőrét a kígyó, a mindig-mindig megújuló gyümölcsöt osztó kihívás, és faljuk a férges almát.
Misét hallgatunk az éterből, s már kialudt minden tábortűz. Iszony-viszony prostituáltja a megfelelési akarat.
Boldog s boldogtalan a kéjvágy. Kielégíthetetlen leány szülni képtelen új jövőt, éltetéstől becsömörlött.
Levedlette bőrét a kígyó, a mindig-mindig megújuló gyümölcsöt osztó kihívás, és faljuk a férges almát.
Misét hallgatunk az éterből, s már kialudt minden tábortűz. Iszony-viszony prostituáltja a megfelelési akarat.
Boldog s boldogtalan fetrengés a ketyegő végóra. Sötét világosságot hirdetett az új angyali üzenet.
2019.06.20.
|
Trianon
Várjak. Megsúgja majd az Isten! Mindennek meg van az ideje: Várjak a nagy rendező elvre! Hány életet cseszett el így az Isten? Sugallatai elsuhantak mellettem. Akarva akaratlanul szenvedek. Hagytál volna lélek nélkül, ha hagyod, hogy lélek nélkül, belső hangod felfogása, értése átsuhanjon rajtam!
Várjak, időkalodába zárva! Csúf a nagy rendező elved, leheleted szenved a testben. Tökmagjankók uralkodnak rajtam. Jelkép-érték bankó-mankó hónom alatt a pokolra repít, s tűröm, bár furdal belül a mag, melyet belém vetettél. Már, már hiszem, talán vétettem!
Várjak. Fiamban már új üzenet, halvány lila gőz füstölög.
2019.06.12.
|
hunyorgás
hangyaboj, nyüzsgés, özönvíz, kódolt üzenetek... szüntelen sugárzás, s minden testbe zárt DNS lánc add tovább riadólánca, torztükröződést küld a végtelenbe.
szeretet nélkül tombol a jel, az embertelen, onnan ide nem vágyik senki, itt a vágy földhözragadt.
edzett acélgerinc ezerévei elillantak, perc-pillanat úr parancsol, múlt és jövő nélkül lopott energiák fölött pislog a nap.
2019.06.07.
|
Árulók
Károgó varjak száraz gallyakon borzongó időjósok. Gyászruhájuk rideg valóság, baljós sustorgás, összesúgnak, s belénk fagy az idő: Megáll az élet, pihen a teremtő. Kunyhó-lelkünkben ropog a rőzse, melegség ölel, összebújunk, félünk, vicsorgó farkas hordákat csalnak az otthonunk köré telepedett károgó varjak.
2019.06.05.
|
Eliminálás (Élhetsz a mának)
Mélybe hajított csecsemők, Taigetosz-inkubátor meséi, mely esélyt adott, már a múlté, ma már csírátlanít a tudomány és nem menthet meg senki, nem találhat rád érző lélek, nem, ma már a gondolatot izolálják, gender-kötélen mozgatják, vagy vakcinákkal, műtéttel sterilizálják jövő álmainkat, s gondolod szabad vagy: Élhetsz a mának!
2019.06.04
|
Az én virágjaim
Az én virágjaim a mezőn nyílnak, szikből sarjadó sóhajok, vadak, és a széllel ringatóznak. Az én virágjaim a napba néznek, felhők könnyeit isszák, tiszták, mint a bennem élő lélek. Az én virágjaim ott virágoznak, ahol nincsenek szabályok, érvek, ahol ragyog a szeretet. Az én virágjaim szabad szellemek, mesélnek múltról, jövőről, szépek, az én virágjaim élnek,
szabályok nélkül örökké szeretnek.
2019.06.01.
|
Fényösvény
Sűrű sötét erdőben keresem csillagom, utat mutató jelet, fényösvény-csillagom.
Humuszágyon baktatok, múlt-jövő csíraágy, mélyből jövő sóhajok, vigyél haza hozzád!
Egyedül éjsötétben hallgatom, mit sugall tudat alatt Istenem. Ott a Hazám, házam.
Ott a Hazám, házam, amerre vezetel. Istenem, fénycsillagom, szívemben gyújts tüzet!
2019.05.16.
|
Részlet I. (önéletrajzomból)
Hogyan mondjam el? Sutban, bekecs-pólyában nőttem fel. Kanapén, vaságyon aludtam, hideg szobában téglát rongyba gyűrve, meleg dunna alatt, vagy öten a kisszobában a teatűzhelynél melegedve, némán vártuk a holnapot: Örök-csodában bízva, anyám félte, apám nem hitt a keresztyén Istenben. Mamám, pápaszemében várta a halált. Nővérem, rettegett mellette az ágyban: - Mikor ébred halott mellett fel! Tátott szájjal bámultam a világra: Mennyi minden más van! Egy kiló kolbász járt fizetéskor, télire tíz mázsa szén. Egy évben egy nadrág, foltos, és a levedlett örökség. Álmomban kiabáltam: - Hé, emberek! Anyám tudta, hogy egy Kisjézus minden gyermek. De az emberek, holmi anyagi gonddal, kényszer-kenyérért suttogtak! Valami megfelelési öntudat fojtotta beléjük a szavakat.
Az nem úgy van, hogy meggyónunk és kész! – mondta apám. Mert lelkében gyón a nép! Megbocsátani Isten nem tud, csak elfordítja a fejét! Fizetéstől fizetésig kongott a tányér, s fizetéskor a kocsma enni kért. S hogy felszakadt-e ott a seb, mely ezer meg ezer éve nyomja lelküket, már nem emlékszik senki, borba fojtva vitték terhüket. Makacs legény a sors, inkább nem kér enni, de sosem lehet sorba állítani!
Az óvoda kimaradt, mint úri gőg. Csak a jószág szeretet öröklődött, de bedarálta a cifra ködös kor. Mert amelyik jószágnak nincs neve, annak gazdájának sincs becsülete. Az önkiből egy cukorkát hoztam magammal, s anyám a sarokról szaladt vissza, kifizetni, mert nekünk lopni nem szabad! Torokgyulladásra, titokban fagyit kaptam, hogy az injekciót hagyjam beadni, anyámmal, ily alkut kötöttem én. Ordítottam, nem ezért születtem, s sodort a lét! Makacs legény a sors, inkább nem kér enni, de sosem lehet sorba állítani!
Vályogot pakoltam, futottam a szekér után, és a nap végén felülhettem a bakra tán... A fizetség mindig más zsebébe landol, a becsület, mint koldus, üres marokkal lohol. Nem kaptam én semmi mást, csak hallgassak, fogjam be a szám, a sorból nem szabad kilógni, mert elsodor a törvény, s hat a lom. Soha nem mertem sorba állni semmiért! A sorból kiállni, senkinek sem lehet. De mire sorra kerültem, üres lett a tenyerem. Hogyan mondjam el? Minden fájdalmat az idő betemet: Makacs őseim sorsát örökre magammal viszem.
2017.02.09.
|
Részlet II. (önéletrajzomból)
Üres a gádor, mit kisepert a szél, az ablakon még beszökik a fény, porszemcsék úsznak a levegőben lóhúggyal mázolt szoba közepén. Beatles szólt, meg Rolling Stones kazettás magnóból. - Szabadság cédulát osztanak, - hajolj meg, s ötössel végezheted az iskolát! Ellentmondás nincs, tanított az iskola. Apám nevetett: - Így volt és így lesz, amíg az ösztönök a katakombákban alszanak – mondta. Az osztályfőnököm saját pénzén vágatta le a hajamat. Az ész a fontos –vitatkoztam-, ülj le hármas, kaptam válaszul, ha érvelni akartam töreténelem órán. Mint cöveket földbe, verték belém a nézet-eszményt. Habár makacs legény a magyarsors, sorba nem áll soha, mindig vállalja mások balsors szekerének kimozdítását a sárból. Maradtam néma áldozat.
Már az iskolában feladtam, - hisz rendszerekkel küzdeni fabatkát sem ér- intelmeket kaptam tarisznyámba s nem hős, vagy gazdag családfőt. Sikert osztanak lelkünkért –mondta apám. Mégis lázongtam a gimiben. Fociba, alkoholba fojtottam paripás reményeim, s baktattam gebémmel az élet küszöbén. A sorból kiállni senkinek sem szabad. Sodrás sodorta iszap,-termőföld a jövő. Apám, ígértem, megőrzöm a lelkeknek néma vágyát! Szab-ad maradok, bár látszatra felveszem az idő bilincsét. Néha a szavak többet érnek, mint a kenyér. Tudom, de Sziszifusz egyszer a hegyre ér!
2019.05.15.
|
Fényösvény
Sűrű sötét erdőben keresem csillagom, utat mutató jelet, fényösvény-csillagom.
Humuszágyon baktatok, múlt-jövő csíraágy, mélyből jövő sóhajok, vigyél haza hozzád!
Egyedül éjsötétben hallgatom, mit sugall tudat alatt Istenem. Ott a Hazám, házam.
Ott a Hazám, házam, amerre vezetel. Istenem, fénycsillagom, szívemben gyújts tüzet!
2019.05.16.
|
Érintés
Nézem Isten könnyeit, fák levelein, ahogy eső után csendben sírnak. Cseppek ragaszkodnak ágakhoz, levelekhez, itatva vihar után a csendet. S Ő udvarol, éltet, simogat, halkan susog a szél, rigó fütty köszön, s mint ahogy jött, úgy távozik a kétség. A leveleken csurgó cseppek üzenetei mesélik el, hogy itt járt köztünk, könnyei oly lassan érnek a földre, s mégsem szárad ki a test, bár bennünk a félsz és a végtelen érintés.
2019.05.14.
|
Vándorlás
Futóhomok múltam, szélben száguldó porszem-emlék. Sodró súrlódásban légbe veszett homály-messzeség. Repedezett grumáz-arc vándorol az időzónákon át, kiszáradt szív vijjogása visszhangzik, s nem látni, nem érezni semmit. Tomboló vihar-percek örökké repítenek, egyre messzebb, messzebb vágy-titkaim dobpergéseitől. Mellkasomat feszíti a bőr, s bentről az ütem űz vitorlát bontani újra és újra a testbe költöznek homokszemeim.
2019.05.10.
|
Iszony
Kenyérmorzsa sétál a fűben, virágszirom, korhadt ág, űzve hajcsár-ösztöne által, görnyed alatta a munkáshangya-lét. A súly iszonyú. Nyüzsgő napok. S a napot sohasem láthatod! Fenntartott nívó, élethalál, testerő még kitart és a nász. Kifordul szociális gyomor, s öl a könyörgő csáp. Rovarok. Lélektelen úton csámcsogás, örök szolgálat, máglyarakás, begubózott kínszaporodás. Rablóösztönt örökölt szabály, hangyasav serceg Isten arcán.
2019.05.06.
|
Anyukám!
Megbántottalak? Miért sírtál? Miért sírtál mikor születtem? Úgy vágytam már, vágytam rád, látni, ki életét áldozza értem!
Anyukám, ugye te is vártál rám? Miért sírtál mikor születtem? A szívem öleli könnyeid! Anyukám, ugye azért sírtál, mert szeretsz?
Mitől féltesz és miért? Anyukám! Miért sírtál mikor megszülettem? Csillagod vagyok én! Anyukám! A szíved csillagja, szemed fénye!
Szeretni jöttem! Drága anyukám! Miért sírtál mikor születtem? Kisfiad vagyok. Édesanyukám! Isten pecsétje szíveden.
2008.04.30.
Gavallér János- Gavallér Péter
|
Emésztő tűz
Felborult mécses futótüze pánikol, kanóc nélkül lassan oltja magát a vágy, vérben pislogó némán forró zsarátnok. Bukdácsol a Göncölszekér, a Fiastyúk, - Nimród magába tekint - a csodaszarvas elmenekült. Bábel tornya földre borult. A tűz elcsendesül, test-magágyba zárva.
2019.05.03.
|
Új idők
Az ég tengerén füsthangom illan, mint változó idő. Testemben izzó zsarátnok az égi mag, csírázó kő.
Büfögő vágy-rács-kordonok, konok kötelék árbócán telhetetlenül új korok hegedűje szirénhangján
a semmibe repít.
2019.04.29.
|
Időfogság
Cammognak a percek, az évek rohannak... hullámájer serceg: Békétlenség az agyban... hangokat rögzít a tudat... az elmúlás sistergését és a csend némán őrzi a végtelent.
Veszni látszik az élet... a test elkorhad, s elillan az ego, mintegy sosem volt gondolat. S tudomást sem vett róla a világ, hogy a mindenség időzött a testben... ideig, óráig küzdött, s rohant a nagy titok után a végtelen csendben.
2011. 12. 16.
|
Fertőzött lélek
Méltatlanná váltam Uram, még mielőtt megszülettem volna, méltatlanná, hogy Fiadként élhessek. Életet adtál, s velem küldted a lelket, azt a lelket, amit a Sátánnal fertőztél, így gyermeked, mint romlott döglégy, ténfereg. Az ítélet méltatlan hozzád. Kétség, méreg, bűn és hazugság igazgat. A próbatételhez egyedül kevés vagyok, mert testemben véres rút húsdarab dobog. Saját képed ez, ez a cicomázott élet? Időlabirintusod a pokol. Nem tudok tükörképeddé válni, csak darabod vagyok, vagy bármi, ami egy Sátánnal fertőzött lélek lehet.
2019.04.25.
|
Közfelkiáltás
Ott voltunk mind a kereszten.
Trend-lovasság üget rajtunk, s mi, bénán-némán hallgatunk. Üvöltő óhajok. Most balra, most jobbra és hopp, ítéletet mond a soros pír-perc uralkodó:
Mákszemkatonák! Átadom, a döntést, bár kezemben a jog. Elvárásaimat ismeritek, megtorlás nincs, és sírni majd az fog, aki hallgatott. Rajta!
Döntsetek ti! Igazságot, vagy kegyelmet akartok? - Faramuci helyzet. Eladjátok-e lelketek nekem? Tudjátok a törvényt! Gyorsan, ítéletet!
Akarat nélkül hajlongás, képzett a vágy, álmodozás, az ítélet számít: Tömeg-akarat, s Pilátus űzi a csordát, hanglér-tus és kortörvény ámít.
A keresztfán ott vagyunk mind.
2019. 04. 20.
|
Istenérzet
Korbács a hátamon, sercen bőrömön vér, fájdalom, s ti mind örömünnepet, feltámadást ülni gyűltetek, - Visítok!- teher sorsotok hordom, s korbácsotok a hátamon. Üssetek! – S könnyebb lett sorsotok?- Görgetem, fájdalom hegyeknek könnyeit: Felsírok! - A jászolból is. Élek! Érzek! Ember vagyok! S korbácsotok csattan a hátamon.
Kínkristályok takarják csak szemérmem, s könnyek ölelik a bűnöket, karom rácsként ragad az életre, bezár harmadnap-éjkor a testbe, emberben születő, Istenérzet!
2009.12. 20.
|
Rest üres test
Hallgatom belsőm, s zúg, üres kondérban a kanál, levest mer a vágy-abcúg, jól lakni, élet-hamarján, senkinek sosem sikerült. Porzás előtt minden virág a porba hullt. Hamar-tavasz, méh-halál a vágy-születés. Csecsemő sír, s ravasz-malaszt csetlik-botlik, gyón a remény. Leosztották a lapokat, a tét az élet, s meghalni vágyik, aki él.
2019.04.11.
|
Már késő
Tudtam, motyogtam magamban. Tudtam, a fák kirügyeznek. Vihar után kisüt a nap. Ágy-agyam mégis búfészek.
Mély tudat-szenny a batyumban. Viszem sziszifusz-gyümölcsöm. Mindig megfeleltem másnak, magamnak soha. Ön-görcsöm.
Gordiuszi csomó múltam. S a tavaszt elfújta a szél. A favágók vágják a fát, s hűsárnyat múlt, volt ígér.
Vágy-álmokba zárva szárnyam erőltetett mesékben hitt. Mégis, miért vágytam másra? A sors-létcsikóm nyerge vitt.
Tudtam, motyogtam magamban. Tán a vasorrú bába szült? Kerestem, létező igazt, mit belém szorított Isten.
Tudtam, magamba zártam Őt. Úgy őriztem: Meghalt szegény.
2019.04.09.
|
Az acélkapun át
Hajszálon múlik, hogy a kaput ki töri át, vagy kinek nyitják ki.
De a kaput, mindig döngetni kell, hogy a belterjes lét remegjen, féljen, a kapun kívül is van élet. Mond el ezerszer, még ha remeg is a lelked, hogy a kapun kívül is van élet. És a kiskapun nem fér be a lelked.
Hajszálon múlik, az a hajszál acélkapu, előtte vérzik el az élő.
De a kapun túli rejtély vonz, s bár ezerszer betörik fejünk, mi eszeveszetten, újra és újra neki megyünk, mert lesz ott egy repedés, egy leheletnyi rés, amin majd mind átmegyünk.
Egy-egy hajszálrepedés a remény, az élet kemény.
De mind, mind átmegyünk a tű fokán, hiába lök vissza ezer orkán, belénk fércelt folt a hiányzó láncszem, s álszent orvosaink törvénye a porba hull. Mi eszeveszetten, újra és újra neki megyünk.
2019.04.08.
|
Isten gyökere
Vagyok, aki vagyok. Van szám, fülem, szemem, de tudjátok mit, elárulom, van szívem is. Az ördög csudája, vagy Isten lelke lakik ott, aztán abban meg ezer keserűség, meg ezer csoda is otthonos.
De tudjátok mit, elárulok még valamit, mindegy mit tesztek, milyen sarcot eszeltek ki ellene, az akkor is, mindig ugyanaz marad. Csakhogy tudjátok, a legyőzhetetlenség onnan ered. Na, aztán játszatok; törvényt, hatalmat, zsarnok-eszmét, az én szívem ugyanaz marad.
Mert a szív, amíg dobog, ugyanaz marad, ott van benne Isten gyökere.
2019.04.05.
Örökség
Paraszti gőg, makacsság, becsület, szeretet, család, haza, gyerekek.
2019. 04.04.
|
Hé, paraszt!
Soós Imre emlékére
Te, ott, te sült-paraszt, halkabban, az uraknak nem tetszik hangod és arcodon a pimasz grimasz! Mert benned a szikra, ne gondold, hogy a tüzet is te csiholod! Gyújtani, jegyezd meg, az úr fog! Játszd el a halált, amíg bírod, mert tudd, őrölnek a malmok, s te ocsú-kölök, te vagy a soron! Nem fog nőni gaz, jó, ha tudod, pázsiton nem fog nőni gaz! Gyökeret, ezen a talajon, nem ereszthet más, csak arisztokrata! Mi, a tudás birtokosai, fittyet hányunk az érzelmekre. Mi játsszuk a darabot és ti, mint udvari bolondok, jelmezt kaptok, az igazság jelmezét. Mondhatjátok, éjjel-nappal is, igaz Isten angyalaiként, hogy arcotokon a teremtő hű ábrázata, csak a miénk a hatalom. S mint bárányfelhők, úgy oszlik majd el a dicsőség. Kézről-kézre adva kifáraszt majd minden emberábrázatot mulatságaink és visszahullsz a porba! Pimasz paraszt grimasz, hangodat, lelkedet felfaljuk, és mint kifacsart felmosórongyot a pszichiátrián, kidobunk.
2019.04.02.
|
Hétszentség
Van, akinek nincs apja. Van, akinek nincs anyja. Annak meg öt apja. Annak meg négy anyja.
Valami köddé válik. Valami most eltűnik. Valami porrá válik. Valaki most tűnődik.
Ember idegen a táj. Részegen semmi se fáj. Idegen érzés ma már, hogy otthon valaki vár.
Van, aki néha felsír. Van, aki léha felszín. Annak meg test-ára is, becsülete is hamis.
Valami köddé válik. Valaki most álmodik. A mindent most elveszik. Nesze semmit élvezik.
Vannak sokan elvtelen. Van, kiknek minden mindegy. Talán még el sem hiszed, hiszek az egy Istenben!
Idegen érzés ma már, hogy család, valaki vár. Emberidegen a táj. Részegen semmi se fáj.
2019.03.31.
|
Mégis, ide születtem
Még láttam, hatalmasra nőve, a napot, fejét hajtva, a horizont peremén bújni a sötétségbe. Hallottam, a rőzse pattog, atyámfia mesél, a remény megnyugszik, ákombákom-álom nyersen haza talál. Talán susogott a sás, sercegett a zsír, cseppent, tűzre csurgott, tátottam a szám, holdfénye ébredt, bogár szimfónia csendült halkan a végtelen sziken.
Még hittem, feleim egységhívó szavát, fáradt test, mámor-ittas tett nyugalmának. A nappal kelt és nappal nyugodt a napszám, Istennek rendje szerint urát szolgálta, aki ott volt mindig vele álmaiban. Ébredő nappal lehelte belé lelkét, erőt, a mindennapi teljesség csíra- magja testében pihent. Boldogságájer táncolt a bárányfelhőben.
Még éltem, mikor kalodába zárt csend lett, megkötözte az érdek a gondolatot, mederiszapban sírtak a folyók és trend, ember alkotta szabályok közt haldoklott belül a vágy. Féltem örökre így marad. De érzem, Isten ültette lélekmagját, elrejtve szívünkbe, a tájba, megmarad a hajnal, a lélegzet, a ház és hazám, mint a fény, magyar.
2019.03.28.
|
A magyarság útján
Átölelem a létezést, karjaimban lüktet szíved... átölelem a bokrokat, a madarakat, a fákat, a hegyen futkosó patak csobogó, lágy suttogását, az égen szárnyaló felhők hangulatát, feszes emlők szülés előtt s után, nedvét az örökkévalóságnak.
Átölelem a csillagot, szemedben ragyogó napot... átölelem összes percét a szüléstől a halálig, átölelem összes percét káosztól harmóniáig, a gondolatot vetítő Sátán, gáncs-magyarázkodó bűvölet-időt varázsló, szívembe döfött gyilkos tőrt.
Míg átölelhetem a fényt, ragyogni fogsz szent mindenség... boldog a nap, míg szíved ölel, s míg átölelhetem, a lét élő szeretetét... érzem felém nyújtott kezed, érzem mögöttem sziszegő gizgazok bút nyögdécselő kétségét, de mit bánom én, míg átölelhetem a fényt.
Míg átölelhetem a lét kacskaringós lélegzetét... mit bánom én, mit kiabál, mit gáncsoskodik a Sátán! Isten kinyújtott kezéből eszek, iszok... menny-menyegző életem és hűségesküm, DNS-láncom, hozzád köt... Szeretlek, oly sokszor bántott, földre szállt, teremtő sorsom.
2011. 07. 21.
|
Karma
Sikátor, szemét, kartondobozok, metsző hideg szél, éhes patkányok, kísérteties csend, holdárnyékképek, sarokban síró nő, felsír a csecsemő
ide született.
2019.03.25.
|
Vágydimenzió
Dolgozz! Aludj! Dolgozz! A szentszéknek áldozz! Dolgozz! Aludj! Dolgozz! Holnap, a ma-vágy kong.
Dolgozz! Aludj! Dolgozz! Nézz! Láss! Programozott látomás, vágyálom. Dolgozz! Aludj! Dolgozz!
Dolgozz! Aludj! Dolgozz! Élj! Lásd, mások is mind: Munkamániás drog- hatás alatt nyögik
vágyálmaikat!
Dolgozz! Aludj! Dolgozz! Élj a mának! Dolgozz! Csak most van. Élj, csak most! Nincs holnap, hát dolgozz!
Más is mind, így jutott máról a holnapra! Dolgozz! Aludj! Dolgozz! Álmodj, új holnapra
ébred vágyálmod!
Élj a mának! Élheted? A titok, csak most van. Álmodj! Aludj! Érted? Álmodj, új holnapra
ébred vágyálmod?
2019.03.23.
|
Emlék
A csend sötétség őrületében fényvágyam árnyék, s úszok, szurok-tenger mélyében bűvölő érmék fülemben csörtető hullahegyei fölött. Elnyelt szemem csarnoklabirintusa, s az érzékelés létmivoltomból, már csak üvölteni szeretnék, de csak sírni tudok. Sötétség van, s a földön áthatol észrevétlenül a fény. Vissza-visszakacsingat szívszorító nirvána emlék.
2019.03.21.
|
Az élet élni akar
Ha a mag nem csírázna, hajnal se volna, se nap, se éjszaka. S a gondolatot ásva a legmélyebb cenzúra-pokolba, akkor és ott fog utat törni magának, ahol a szikla a legkeményebb. Mert az élet élni akar. Győztesek hatalomittas igazsága gyenge, a sziklán ott a repedés. Csak csillapodik, csendes a józan ész, látszatra haldoklik, hajlong, de az élet élni akar. Ébred minden hajnalon, ott mélyen, a pokol tüzében a vágy újjászületik. Bármilyen mélyre temetve, bármi tudatmódosításon átsiklik, a mag csírázni kezd, a szikla reped, s a győztesek térden csúszva, könyörögve, földet dobálva rá, hatalomittas csúcsról a mélybe zuhannak. Vágyva a napra, az élet élni akar.
2019.03.20.
|
Mákszemélet
Mákszem a darálóban, porlik testből a lélek, íz-masszává vált, olvad embermivoltam. Élek.
Mákszem a darálóban, Azt mondják ez az élet. Félek, hiszik, hogy így van. Porlik testből a lélek.
Mákszem a darálóban, hiszik, ennyi egy ember. Ízét a méregszónak nem érzik, erőszak,
erőltetett gondolat a testből lopott Isten. Menetel a gazdaság, keresztre feszített lélek.
Mákszem a darálóban, porlik testből a lélek, íz-masszává vált, olvad embermivoltam. Élek.
2019.03.17.
|
Szentlélek
Remegnek a fák, virágok, a hegyek, a zúgó folyók, remegnek a percek, napok, paraziták közt hajnalok sötétek, zordak, hidegek. Fuldokolnak a levelek, zárultak hajszálgyökerek, nedv csak a szemünkből csorog, szívünk könnyárja háborog, a napok zordak, hidegek. Nyikorgó szeles hajnalok, kötelek, rácsok, ablakok, hóhérok minden hajnalon - zörget, zörget a hatalom-, uraink, zordak, hidegek. Itt és most, földre borulok, Uram, hozzád imádkozok: Mentsd meg őket! Mentsd meg őket! Mentsd, mentsd meg a bűnösöket! Uram, hozzád imádkozom! 2009.07.14.
|
Menetelés
Zárt térben fogy az oxigén. Vágyott tér! Kukoricán térdepelve büntetés a koldult jutalomfalat. Belénk fojtott akarat szorong, dagad, fáj, előbb-utóbb, mint rákos sejt, Európát is behálózza a drótkerítés, kijárási tilalom, aztán a félelem felemészt minden jó szándékot. Düh. Halál. Lélek-nyomorult kétség tör pálcát az emberek fölött.
2019.03.13.
|
Menetelés
Zárt térben fogy az oxigén. Vágyott tér! Kukoricán térdepelve büntetés a koldult jutalom falat. Belénk fojtott akarat szorong, dagad, fáj, előbb-utóbb, mint rákos sejt, Európát is behálózza a drótkerítés, kijárási tilalom, aztán a félelem felemészt minden jószándékot. Düh. Halál. Léleknyomorult kétség tör pálcát az emberek fölött.
2019.03.13.
|
Magyar lobbi
Tarisznyámban szalonna, vöröshagyma, gyermekem madárlátta kenyeret eszik. Örök vágyamat gazdám csomagolja, neki tartozom jövőmmel, tetszik, nem tetszik. Amit kapok, azt adom önmagamból. Ugatok, ha ugatást kér. Belül sajog, keserv-savanyú madárlátta kenyér. Kaptam hitelt, sarlót és kalapácsot, kezem gazdám akaratából ránc-üres, kérges, mégis csicseregnek a madarak, mezőn virágok nyílnak, itt, otthonom. Csomagoljon bőven gazdám kenyeret, mert az én kutyám, s gyermekem is éhes! Jól tudom a zsákmány közös, de a bűnt, a bűnt csak én, én hordozom.
2019.03.12.
|
Pirkadat
Kik lépték át a Rubicont? Mikor és miért? A nap süt, és a föld forog, az ember túlél minden hazug pillanatot.
Bár ezer évig is tarthat, fájhat, sajoghat, elmúlik a hazugság. A nap kisüt újra, bárány felhők úsznak az égen, furulya szól, dalol a legény és a lány, forr a dalom, párám az égbe száll. Harmatsóhajt fúj a szél, lassan az ég kiderül.
2019.03.11.
|
Hulltak a levelek
Talán, majd egyszer még sétálunk együtt, a fák között, fogjuk egymás kezét, csendesen, szépen emlékezünk:
Emlékszel, egyszer csókot loptunk, s mint riadt gyerekek susmogó nesz elől futottunk, hulltak a levelek.
Némán alig egymáshoz érve reszketett a testünk. Madárka rebbent, ág recsegett, remegett a szívünk.
Egymáshoz érve mindent lehet, kéz a kézben, csendben, sétáltunk, az erdő vezetett, s hulltak a levelek.
Azóta vágyom fogni kezed, az erdőt járni, bár tudom, hogy ott sétált velünk jövő félelmeink.
Fogtad a kezem, s én a tied... ott volt még Isten, sötétedett, mentünk csak csendben, hívott a végtelen.
Egymáshoz érve mindent lehet, kéz a kézben, csendben, sétáltunk, az erdő vezetett, s hulltak a levelek.
2019.03.09.
|
feles ég
a füledbe súgnám... bár tudnám, hogy mit, halkan motyognám a legszebb semmit
képtelen vak vágyak, megfoghatatlan méhzsongás agyamban, olcsó akarat
a füledbe súgnám... vágyaim, de mit ér, ha üvölteni már nem is akarok,
a füledbe súgnám... halkan, egyszerűn, bennem nem élhet más törvényszerű,
csak az egy ősi vágy; a tükörben egyé válni veled.
2019.03.08.
|
Mesélj, arról
Mesélj arról, mit én is akarok! Hallgasd meg halk hangomat! Az fáj, mit én érzékelek. Tudod, már gyáva a gondolat.
A kisgömböc nem hallja hangomat. Másnak jó, csak azt lehet. Közös sors, az egyen-akolban csak vályú-moslékot ehet.
Vadlovak lábára patkót tehetsz, halnak, mint a táltosok. Holnap-előtti rabszolga lehetsz, hajlott hátú vén tanonc.
Mesélj arról, mit én is akarok! Nádasomban, a betyár becsület szigetén, már rég halott őseim kísértenek tán.
Itt még táncot lejt a félsz, dalol, nem gyáva a gondolat. Belül él a szabadság! A rabok dicsőséges halála,
mint szellem hadsereg, fent lebeg, fölöttünk sólyom nász ring. Akár még a nappal is szembe száll, ereinkben vér kering.
Mesélj arról, mit én is akarok, Hogy lesznek még unokák! Hogy szépnek a napot még láthatom, lesznek itt még unokák!
2019.03.07.
|
Segít a bankvilág
Madárfióka, ki enni kér; fészkét tépi a szél, s vágy-vijjogása az égbe száll, mereszti lágy körmét erőtlenül. Ringatja az ág.
Mostohán recsegő repedés ágán, fenyegetőn kényszeríti: Repülj a széllel! Repülj, kis csecsemő! Küzdj, szabad madár, szállj a széllel!
Kék ég, s végtelen lehetőség vár, tiéd a világ. Hagyd az otthonod, hagyd a fészked, szállj, tiéd a világ! Kapsz örök reményt, ígérem.
Hagyd az otthonod, Hagyd el hazád! Olyan szép a világ. Szüleid is a széllel szállnak. Segít a nagyvilág. Szállj, szállj, repülj csak, szabad madár!
Madárfióka, ki enni kér; szárnya pihéstoll még, s vágy-vijjogása az égbe száll, egy próbarepülést meg ér a végtelen nagyvilág.
Hagyd az otthonod, Hagyd el hazád! Olyan szép a világ. Szüleid is a széllel szállnak. Segít a nagyvilág. Szállj, szállj, repülj csak, szabad madár!
Vijjogó vágy az égbe szállt.
2019.03.05.
|
Álomfejtő tavasz
Lágy tavaszi szellő ébresztőt fúj. Tapsol a rét. Sóhajtozik a föld. Új sarj, rést repeszt. Morajlik, zúg belül az idő. Újra éledünk.
Hegyek gyomrából induló erek suttogják a fáknak, az új idők kezdetét. Áramlik a friss nedv. Vágy-álomból ébred az erdő.
A tegnap valósága elillan. Új ruhába bújik a teremtő. S mint rongygúnyát, levedli a múltját. Mi, tetszhalottak, újra éledünk.
Bárányfelhőn szálló sóhajokból özönvíz zúdul hirtelen. Eső illata frissít. Anyám álmából felriad: Gyermekem, itt a jövő!
2019.03.04.
|
Kor hű rab
Megkaptam mindent, mit Isten adhatott. Mégis, hiányzik belőlem, hiányzik a megértés, oldalbordámból az a szelet, amely éltem.
Viszály korbácsa porlasztja testem. Kétség gyurmázik resten, nyugodtan, embert formálni belőlem sután, setén, lélektükörben a béna
tehetetlenség köszönt. Visszhangja zúg. Mi végre hát, múló évek? Turbó toleranciája, láng-háború tombol, az ép test-lélekben.
Épp most, ide kellett születnem, - kor hű rab- érthetetlen értelemmel? Belőlem virágzik a jövő ruhája, s talán lehet torz-meztelen!
Fügefalevelek nélküli őskertben rőzsét hordok zsarátnoknak. Mindent megkaptam, mit adhatott Isten. Mégis, hiányzik kánon-ok.
2019.03.03.
|
Tavasz
Az aranyesőn zsongott pitymallatkor az éj, kitárta virágait a telihold s a friss szántóföld illatát készült locsolni az ég, picinke pitypalatty dalolt.
2008.01.22
|
Humánszálgatatómnak
Mint megkopott sóhajok, vágyak, vélt bántódások, ismeretlen ismerős törvényeket rögzítő gépezetként emberarc jár füleden –hátraarc- újra a más jogszabály: Alkalmazd! Nincs akadály. Mosolyogj! Bánj velem is, emberként! Bár törvény sincs, sorolj törvények közé! Munkádat szidom majd én... Holnap majd más sír neked, de most én akarom, légy a bőrömbe most rögtön! Most és mindörökké értsd, old meg, képtelenségem! Mint megkopott sóhajok, vágyak, vélt bántódások, ismeretlen ismerőse te vagy az emberképem.
2019.02.27.
|
Az élő lélek
Olyan kérges már a lelkem s halk a sóhajom, azt hihetitek, mint hatalmak, hogy gyenge vagyok.
A felkelő nappal búvok én kínbekecs testembe s lesem, várom az életvágy csírájának bölcs neszét, a magány pusmogások ordító erején nőtt hitet, hogy szolgálatába álljak a Szentnek nevezettnek. Jertek velem! Hisz bűn emészti lelketek s nincs remény! Nincs remény öntisztulás nélkül győztessé válni. Hisz azt fogyassza el elsőnek a belső enyészet, ki a hatalom gőgjétől részegülten akar dicsőülni. Lehettek Mammon feneketlen kútjának őrei; lehettek századok zsarnokainak felkent papjai; lehettek hatalmasok és mások szemében bárkik; de nem lehettek a lelki nyugalom királyai.
A tettek azok az aprószentek, melyek ölelnek, a sírban és azon túl minden őszinte szívben. A tettek azok az apró grádicsok, melyek vezetnek lélektől lélekig egy boldogabb úton a mennybe. A szavak ördögpirulák! Mérget keverő ármány a fülnek, báránybégetés, ígérethajszoló halál. A lelkedben van csak igazság, ne higgy a tudás fája ördögének, behálóz, emészt a lelki gazság. Élj, mint álmaidban, jóemberként, apró szentként, hisz tudod, a világ érzi, s nem felejt a mindenség! (A legparányibb minden-érzés testedben, mint Istenség, uralja a gyarló vágyat, hogy meghódítsd a végtelent...)
Olyan kérges már a lelkem s halk a sóhajom, azt hihetitek, mint hatalmak, hogy gyenge vagyok. S ha majd felébredek, a rám hintett varázslatból, megtudják a csillagok, hogy az emberszívben béke van. A fölöttem uralkodó démonok sikolyából egy szép napon megszólal a lélek-kar, az emberhang. S a fülekben örökre zúgnak majd a harangok: A szívbe költözött a szellem, itt lelt földi otthonra. Halljátok, már szólnak a harsonák, az égi és földi üvöltés a végét járja már, kibékül a Teremtő és a teremtett világ: Mindenkit átölel a lelki nyugalom, a király.
2008.02.25.
|
Beszéljenek a tények
Beszéljenek a tények! Mit érnek az érzések? Víz alá nyomott lélegzet... bugyborékol a felszín, számolom a perceket, cél, életben maradni. Valami őrült rohanás pánikol, sikeressé vált kísérletek a tények.
Emlékek kacér képe, tölcsérben csillagos ég. Víz alá nyomott lélegzet... sodrásban úszó béna képzet felszínre vágyik. Számolja a napokat, cél, életben maradni. Mit érnek az érzések? Beszéljenek a tények!
Halk suttogás a remény. Úszásra kényszerített víz alá nyomott lélegzet. Partra vetett korhadás darabjai mesélnek: Létezik egy más világ! Beszéljenek a ténye! Mit érnek az érzések? Mit érnek az érzések.
2019.02.15.
|
Becsaptak
Életörömök nélkül virrad, hasad az ég, kékül, s mintha árnyékban élne hárommillió tetszhalott.
Mindahányan vágyódva nézünk, pattan-e már a rügy? Kín nem lehet gyümölcse a szenvedésnek, csak ürügy:
A járni jár, de nem jut! Meghúztuk a nadrágszíjat, de már nincs rajta több lyuk. Csontok recsegnek, ropognak,
becsaptak.
Életörömök nélkül látni, más kertje kivirult. Urambátyám hajbókolás őseimnek sem sikerült.
Élet az élet után, rám penészedett a kamat. Egyenes gerinc törik, de meg nem hajlik sors. Uram,
becsaptak!
2019.02.13.
|
Úrhatnám-vágy
Ködös hajnalon burokban távol és közel, gyáva a mersz. Amit meg kell tenni, bujkálva, messze felhők mögött didereg. Nem tavaszi napsugárt rejtett az időjárás foglyul, de már az akarat türelmetlen. Kapkodva forgolódik a vágy.
A sparheltben ropog a rőzse, fűt, főz a maradékból nanám. Mondja - talán jobb lesz jövőre! A tett mögé bújt terv úrhatnám. Kovász nélkül dagaszt a szegény. A semmi kamatjának rabja, s ami jut, egy adag ölelés. Minden nap a lelkünk darabja.
Sosem akar oszlani a köd. Barmok közt jászolban gyerek sír, piacra dobott arany-göröngy. Az üstben forr a mosdató víz. Megégeti magát mind, aki homályos jövőről prédikál. Ígér, amit strázsa-inkasszó bír. A szolga nem lehet úrhatnám.
2019.02.12.
|
Kapitulálj!
A mögötted állók mind jók. Aki szemedbe néz az rossz. De néztél-e már tükörbe? Köpj nyugodtan! Nincs mögötted senki. Könny csurog a tükrön. Kialszik a tűz. Mennydörög. Vívódik a lélek. Nincs mersz bírálód előtt. Őszinte mosolyt küldeni. Rettegés néz farkasszemet, s megvetés simogatja bűn-arcodat. Gyűlölet, add fel harcodat!
2019.02.11.
|
Nyugodj meg! (Top secret)
Nyugodj meg, lesz kenyér az asztalon! Szalonna, hagyma már nem. Margarin, chips, kóla, Hamburger, szójababos pizza, és éjjel-nappal zabálni valód! Gondoskodik majd rólad a gazda! Kapsz új világot, felejtsd el a régit! Nem zúdul rád az ég, szél se fú, alkut kötsz, s majd irányítanak! Légy hű, mint a kutya gazdájához! Nyugodj meg, elmúlt a múlt, itt az új! Anya, apa nem kell már, józanodj! Lehetsz akár te, mindkettő, válassz! A világ a lábad előtt, szolgálj! Emeld meg kalapod, hajolj térdre, s minden valóra válik: Kölcsönben tiéd lesz vágyálmaid tengere, majd törlesztesz, hisz rövid az élet, Élj! Nincs múlt, jövő sem létezik már, csak ússz az árral, míg majd révbe érsz! Lebegj! Ne érezz! Ketyeg az órád! Nyugodj meg! Majd gondoskodnak rólad! Állj be a sorba és szép lesz a Most!
2019.02.04.
|
Bú fészkünk
Halott tájon vergődik szemem. Nézlek! Végig a magyar ugaron. Európának voltál egykor hűség éléskamrája. Véged! Kupec legyek dongják testedet!
Miért hagyod? Dzsentri-svihákút, kénye kedvére, most már sodor? Miért hagyod, hogy tépjék húsod? Itt nem éltek sosem dögkeselyűk. Sólymok útján szólt a hegedű.
Harmóniát zengett itt az ég. Dalolt a rét. Bőgőzött a hegy. Bérce ölelte, mámor ittasan, a föld lélegzetét. Ma már fáj. Kupec legyek dongják testedet!
Csíp. mar. Viszály hadonász. Alku. Ki kötötte? Kivel? Mikor? Bú fészket rakott a csóka beléd! S bujdosó imát mormol kebled. Itthon vagy! De hol van Otthonod?
2019.02.03.
|
Álmodom
Libabőrös rút álmaimban, ítélkeztek felettem, kupec strázsaként. Bennem ne lenne Mag? Intett Isten! És adott törvényt. Felülírhatjátok e, ti azt?
Lélegzek, érzek, Ember vagyok. A Nagykönyvben bár megíratott: Saját hasonlatosságára teremt Ő mindenkit! Mindenkit! Felülírhatjátok e, ti azt?
Bennem billió új Mag szunnyad. Játszatok csak, játszatok velem! Kinyílik majd Szezám ajtaja: A szív! Ott lakik maga, Isten! Felülírhatjátok e, ti azt?
2019.02.01.
|
Éji nász
Görcsmarkomba zártam a kezed. S futottunk. Együtt. Csukott szemmel. Kisemmizett test-vágy keresve.
Nyíló virágok ős-illatát a pillangók repítették tán, s hallottuk a nyár kacagását.
Futó bolondok, menekültünk. Már régen külön. De még együtt. Vágy-ölelve, még, még repültünk.
Beláthatatlanul előre menekültünk, bízva, örökre fogjuk roncs-vágyunk, kiterítve.
2019.01.30.
|
A csend fojtogat
Pörög a gép. Hörög az ember. Szolgálja önön urát. Stréber. Csorog a bér. Minden zsák lyukas. Kérges tenyerén vén zsákutca.
Gyengül a marok, legyeket csap. Csilingelőn vonzza az iszap. Hű kutya nem ugat. De figyel. Érez. Ugrásra kész, ha marni kel.
Tetszhalott belül a lassú vad méreg. De forr mélyen a vulkán! Egyszer kitör, s lesz, ne mulass! Halljátok, mulató nagyurak:
A csend fojtogat! A bank, s kamat fogság, mint pázsit felszín, varangy. Sátánnal kötött alku, becsap. Kérges tenyerén vén zsákutca.
A könny arcára száradt mocsok. Megalázó éhbér, az élet-zsold. A tükörben árnyék-önmaga. Halljátok, mulató nagyurak:
A csend fojtogat!
2019. 01.24
|
Sírj, Nagy-Isten!
Fagyos tél után. Olvad a hó. Az ugaron ocsú-magányban Hunor és Magor sarj kóborol. Versenyfutás kóbor agarakkal. Csillagok útja, az út: Magány!
A mélybe kúszik a nyers gyökér. S nem folyt elég vér. Elárulták. Oldalbordája, a vörös menyét, kitépte a szív méregfogát. Vetett, csak vetett, Mammon-ármány.
Kacsingat Új Hold. Pislog az éj. Ezer évek figyelték szavát. Hitték kihalt. Mégis Él a vér. Nem hordozza más az idők szavát. A múlt, visszhangzik, egy hazug világ.
Megsüketült tán a Kárpátok! Jajgat! Ó, jajgat! Isten fia. S némán hazug a sunyi indok. Jajgat és, ha hallod Nagy-Isten, hát sírj! Sírj! Haldoklik gyermeked!
2019.01.23.
|
Utószó, Zas Lórántnak
Egyszer majd újra kiáltnak azok, kiknek hangját elnyomja a Zsinat, kik türelem kenyéren tengnek, akiknek nem jutott más vigasz: Ébrednek a vágyak álmodói! Ébred a nép! Kinyújtja karmát, mint fényből érkező turulmadár, és férgeket gyűjt a vasmarok, kupeclelkek mindennapjait! Egyszer majd újra felragyog a nap, s pompás színei a szivárványnak új dalt fakasztnak. Mi ott leszünk mind! Mert bújtattuk szívünkben az Istent: Ott leszünk mind, a legszebb hajnalon.
2011. 07. 13.
|
Sosem szeretni
Gyilkosok lelkéhez ártatlan vér tapad. Számukra nincs más elv: Sátán halhatatlan poklát szét osztani, fátylat borítani igazra és jóra, skalpokat mind elégetni... jég-kő utakon vad félelmet generálni... fátyol alatt a leprát örökre takarni... titok levegőt lélegezni, gyűlölni, ölni, érvényesülni... ártatlan vért kortyolni... gyűlölve, győzni akarjon mindenki! Gyűlölve, győzni akarjon mindenki!
2019.01.18.
|