Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

K2019Sep17

2019. Augusztus 09., Péntek 19:08

30 éves a rendszerváltás ("módszerváltás" mm.szerk.)

Írta:  Ferkó Dániel
Értékelés:
(15 szavazat)
Ökölbe szorul a keze az embernek, ha csak egy cikk erejéig is megkísérli megvonni a mérlegét Magyarország szovjet megszállásának. Mit adott nekünk a „dicsőséges" Vörös Hadsereg katonáinak több, mint négy évtizedes jelenléte? A megszállás mérlege dióhéjban: megerőszakolt nők ezrei, tönkrement életek, felbecsülhetetlen épület- és környezeti károk, a társadalmat évtizedekre tönkretevő kádárizmus, és az a mélyen a zsigerekbe beivódott reflex, hogy nekünk csak az jut, hogy valakihez képest határozzuk meg magunkat. Ennek szomorú megnyilvánulása, hogy a magyar baloldal Moszkva után Brüsszelben akar fogódzót keresni. Az utolsó szovjet katona 1991. június 16-án hagyta el az országot, de a csapatkivonásról 30 éve már javában tárgyaltak a felek. Erre emlékezünk.

Eladtak minket

Nincs jobb szó rá: a nyugati hatalmak Churchillel és Roosevelttel az élen a második világháború végén eladtak minket Sztálinnak. A júdáspénz egyfelől a Szovjetunió belépése a Japán elleni háborúba volt, másrészt a leginkább Winston Churchill által képviselt Nyugat-Európa döntéshozóinak jelentős része akkor még felállva tapsolt Sztálinnak, amiért keletről csapást mért a Sátán megtestesülésének tartott hitleri Németországra. Úgy gondolták, hogy a gázkamrák felszámolásáért, a nácizmus megszüntetéséért vívott sikeres harc miatt Sztálin mindent megérdemel.

Hiába érkezett egyre több hír a náci koncentrációs táborok számát nagyságrendekkel meghaladó GULAG-táborokról, vagy akár a lengyel értelmiség katinyi lemészárlásáról, a nyugati szalonkommunista értelmiség mindezt elnézte a Szovjetuniónak.

A francia filozófusok közül például Jean-Paul Sartre vagy Simone de Beauvoir perverz módon fennhangon hirdették, cikkeket írtak arról, hogy Sztálin vezetésével keleten megvalósulhat egy eszményi szovjet világ, ahol nincs arisztokrácia, nincsenek háborúk, mert mindenki egyenlő. Ezt a végtelen naivitást – vagy nevezzük inkább struccpolitikának – jól szemlélteti az a néhány mondat, amit a háború végén már igencsak beteges Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök mondott Sztálinról:

Én úgy érzem, hogy Sztálin nem ilyen ember. (…) és azt hiszem, hogy ha mindent megadok neki, amit csak tudok és semmit nem kérek érte cserébe, noblesse oblige, nem fog elfoglalni semmit és együtt fog működni velem egy demokratikus és békés világért.

Winston Churchill nem volt ennyire naiv: ő tisztában volt vele és többször is beszélt arról, hogy a Szovjetunió a gonosz birodalma. Azonban hideg reálpolitikusként tudta, hogy Közép-Európa koncként való átengedésével egyrészt „jóllakathatja az orosz medvét”, másrészt a térség amolyan pufferzónaként húzódik meg majd Anglia és a Szovjetunió között. Jellemzően a briteknek csak az volt fontos, hogy mint tengeri nagyhatalom, a Balkánra is eljussanak, ellenőrizve a szovjet flottát, ezért csak Görögország szabadságához ragaszkodtak. A többi balkáni országot és Magyarországot illetően viszont érdekek híján a „hulljon a férgese” mentalitás jellemezte a nyugatot.

Anglia elégedett volt ezzel a felosztással, és Churchill a közvélekedéssel ellentétben nem Jaltában, hanem már 1944 őszén megegyezett erről Sztálinnal. Azaz a szovjetek már ekkor tudták, hogy mik a „jogaik”, mi az, ami őket illeti majd. Ezt pedig maradéktalanul el is vették.

A politikai érdekek mindenhatóságát jelzi, hogy aki ezt megkérdőjelezte – lettlégyen bármilyen magas pozícióban –, könnyen az életével fizethetett. George Patton tábornok, az Európában állomásozó amerikai főerők parancsnoka politikai feletteseivel ellentétben sokkal reálisabban látta a sztálini rendszert és azt a veszélyt, amit a bolsevizmus jelent Európára nézve. Patton nem hagyta volna, hogy a Vörös Hadsereg Ausztriáig nyomuljon.

Hazáig kellene kergetni az oroszokat, mert ráteszik a mocskos kezüket Európára

– hangoztatta a tábornok. Mivel Patton szembement Európa Jaltán megpecsételt felosztásával, a nyugati vezetők beleegyezésével a heidelbergi katonai kórházban a szovjet titkosszolgálat eltette láb alól.

Dicsőséges „felszabadítóink”

A második világháború végeztével Magyarország a Szovjetunió befolyási övezetének része lett. A valóságban préda, hiszen a Vörös Hadsereg katonáinak megmondták, hogy a nyugati szövetségesek beleegyezésével minden a Szovjetuniót illeti. Mezőgazdasági termények, az ország pénzbeli vagyona, a magyar társadalom ingóságai és természetesen a legyőzöttek asszonyai is.

1945-öt követően 1 millió szovjet katona állomásozott Magyarországon, őket kellett etetni és itatni. Miközben nagyszüleink éheztek – ha szerencséjük volt, akkor az elhullott lótetemekből próbáltak némi táplálékhoz jutni –, a szovjetek irányította Szövetséges Ellenőrző Bizottság vezetőinek libamáj és borjúhús dukált. Sőt, a felsőbb katonai vezetők kedvére tevő prostituáltaknak küldött virágajándék is a mi számlánkra ment. A magyar társadalom döntő többsége azonban virág helyett valami egészen mást kapott. Először is a köztörvényes bűnöző Rákosi Mátyást a nyakára.

Rákosi a Tanácsköztársaság idején elkövetett bűntettei miatt 1940-ig a szegedi Csillagbörtönben ült. Csak a szovjetek közbenjárásának köszönhette, hogy ekkor távozhatott Moszkvába. Sztálinék természetesen nem elégedtek meg a magyar társadalom kizsákmányolásával. Az osztályharc szellemében megindultak a koncepciós perek és a kitelepítések. Az osztályharc lényegét máig legpontosabban Feliksz Dzserzsinszkij, a KGB elődjének számító CSEKA vezetője fogalmazta meg a legpontosabban.

Mi nem akarunk vélt vagy valós bűncselekmények után nyomozni. Minket nem érdekel, hogy a vádlott elkövette-e a terhére rótt bűntényt vagy sem. Minket csak az érdekel, hogy a vádlott melyik társadalmi osztályhoz tartozik. Ez dönti el, hogy az illető bűnös-e vagy sem.

Az osztályharc nevében Magyarországról 800 ezer embert deportáltak a GULAG börtöneibe. Több, mint 2000 családot telepítettek ki a Hortobágyra. 100-200 körüli azoknak a száma, akiket koncepciós perek során kivégeztek. 1 millió magyar ellen indult ügyészségi vizsgálat, közülük minden második ellen vádat is emeltek.

Jobbágyi: Kiprovokálták ’56-ot, hogy maradhassanak

A második világháborút lezáró párizsi békekonferencia úgy rendelkezett, hogy a „béke” megteremtése után ilyen nagy számban szovjet katonák nem tartózkodhatnak Magyarországon, illetve a szomszédos államokban. Erre ugyanis nincs ok, hiszen immár nincs meg a casus belli. Sztálinék azonban a világért sem akarták feladni a pozícióikat. Pontosan tudták, hogy a megfélemlítés és a megtorlás rendszerére alapozott bolsevik világ nem tartható fenn katonák tömegei nélkül.

1955-ig ezzel nem is volt gondjuk, ugyanis a párizsi katonai egyezmény lehetővé tette, hogy az Ausztriában lévő szovjet megszállási övezetre hivatkozással a Szovjetunió Magyarországon, mint felvonulási területen állomásoztathassa a Vörös Hadsereget. Csakhogy 1955. március 15-én Ausztria kimondta a semlegességét; ezzel jogilag megintcsak okafogyottá vált a szovjet katonai jelenlét.

Jobbágyi Gábor történész-professzor elmélete hazánkban viszonylag szűk körben ismert, holott a bizonyítékok és a szovjet csapatok több, mint négy évtizedes, az ország arculatát és hangulatát meghatározó jelenléte meglehetősen erős érvként szólnak mellette.

Jobbágyi Gábor tehát úgy véli, hogy a Rákosi Mátyás és Gerő Ernő vezette magyar kommunista hatalomnak és a szovjeteknek együttesen érdekében állt az 1956-os forradalom kirobbanása. Egy szocialista blokkon belüli lázadással ugyanis igazolni lehetett, hogy szükség van a Vörös Hadseregre, mint rendfenntartó erőre Magyarországon és a környező államokban.

Magyarországot az 1950-es évek derekán nagyon komoly társadalmi elégedetlenség feszítette. Rákosit el is kellett távolítani az ország éléről. Magyarország méreténél fogva is alkalmas terep volt egy ilyen provokációra. Nem kellett a szovjeteknek attól tartaniuk, mint Lengyelország esetében, hogy ne tudnák kezelni a helyzetet, vagyis leverni a forradalmat. Jobbágyi professzor szerint elképzelhetetlen, hogy egy olyan komoly titkosszolgálattal rendelkező hatalom, mint a Szovjetunió – kiváltképp úgy, hogy pontosan tisztában voltak a magyar helyzettel – ne lépett volna közbe már jóval a forradalmi események eszkalálódása előtt. A magyar társszervekkel együtt tisztában voltak a feszültséggel és például az olyan ellenséges földalatti mozgalmakkal, mint a Magyar Testvéri Közösség, amelyhez a forradalom több vezetője, köztük például Dudás József is tartozott. A történész több, mint meglepőnek tartja, hogy október 23-án és azt követően a laktanyákat, ahonnan a felkelők fegyverhez jutottak, sem szovjet, sem magyar katonák nem őrizték. Mintha csak felkínálták volna számukra a lehetőséget.

Szergejék még az áramot is olcsóbban kapták, mint a magyar lakosság

A forradalom következményei ismertek. Immár az indíték is megvolt, hogy miért maradjanak nálunk tovább „vendégségben” az oroszok. Kádár János 1956 novemberének első napjaiban Moszkvában elvállalta egyfelől a hóhér, másfelől a Moszkva helytartója szerepet.

A kádári konszolidáció jegyében 1957-ben megkötötték a szovjet-magyar katonai egyezményt. A megállapodás valójában végtelenül cinikus és megalázó volt a magyar fél számára. A szerződés preambuluma rögzítette, hogy az NSZK és az USA fegyverkezése miatt van szükség az oroszok itt tartózkodására. A dokumentumba – „a papír mindent elbír” alapon – olyan nyilvánvaló képtelenségeket írtak bele, hogy biztosítják az ország lakossága számára a demokratikus jogokat, a Szovjetunió garantálja Magyarország szuverenitását. A szerződésnek az kitétele, miszerint Magyarország területén a szovjet csapatok mozgása csak a magyar fél engedélyével történhet meg, szinte már a sci-fi kategóriájába illik.

Ehhez képest 1989-90-ben, a csapatkivonásról szóló tárgyalások idején kiderült, hogy akinek bármit is garantálnia kellett, az a magyar fél volt.

Kiderült például, hogy a ruszkik a több, mint 40 év alatt végig olcsóbban kapták az áramot, mint a magyar lakosság. A Vörös Hadsereg iszonyú károkat okozott az épületekben, emberekben – erről még később lesz szó –, azonban az 1957-es egyezmény alapján ezeket az ügyeket soha nem lehetett bíróságra vinni, hanem a felmerülő károkat, problémákat egy katonai vegyesbizottság tárgyalta meg. A rendelkezés értelmében az esetleges károkat pedig majd a szovjet kormány megtéríti Kádáréknak. Valószínűleg el tudja képzelni a kedves olvasó, hogy ez a vegyesbizottság milyen sűrűn ülésezhetett! A károk megtérítéséből pedig semmi sem lett.

A rendszerváltáskor az Alkotmánybíróság alkotmányos mulasztásként állapította meg, hogy a Honvédelmi Minisztérium nem nyújtott be soha semmilyen kártérítési igényt a Szovjetuniónak. A rendszerváltás után a magyar állam vállalt kártérítési felelősséget a Vörös Hadsereg által okozott károk miatt.

A Tiszántúlt kérték a szovjetek cserébe a kivonulásért

Miután a többi között az amerikai csillagháborús fegyverkezési versenynek is köszönhetően a Szovjetunió a ’80-as évekre menthetetlenül végstádiumba került, Gorbacsov 1989-ben úgy döntött, hogy 1991-ig a szovjet csapatok 25 százalékát visszavonják a kelet-európai térségből. Amikor 1989 nyarán már javában zajlottak a tárgyalások a csapatkivonásról, az oroszok csak úgy sundán-bundán, hogy ne keltsen nagy visszhangot, elszállították az ország területéről az itt tárolt atomfegyvereket.

A Szovjetunió akkori állapotát jól mutatja, hogy a tárgyalások során nem a csapatkivonás okozta a legnagyobb fejtörést Gorbacsovnak, hanem hogy mit kezdjenek a hazatérő katonacsaládokkal. Németországból 75 ezer családot kellett hazavinniük, Magyarországról 50 ezret, és akkor a lengyelekről és a csehekről még nem is beszéltünk.

Ezek a családok később még évekig vasúti kocsikban, meg sátrakban laktak, mert a hazájuk nem volt felkészülve a visszafogadásukra. A tárgyalásokon fiatal jogászként résztvevő Bencze Izabella azt is megdöbbentőnek tartotta, hogy a szovjetek az okozott károk, a több, mint 40 éves megszállás ellenére is jól akartak járni, szerették volna pozitív szaldóval zárni a tárgyalásokat.

Arra hivatkoztak, hogy ők itt lakásokat, laktanyákat építettek, Magyarországon hozzávetőleg 400 ingatlannal rendelkeznek. Azt ajánlották, hogy ezeket vagy bérbe adják, vagy eladják nekünk. De ha nagyon szeretnénk, akkor szovjet-magyar vegyesvállalatokba is bevihetjük őket. A legképtelenebb ajánlatuk az volt, hogy ha mindezt nem fogadjuk el, akkor legyen az a megoldás, hogy az összes ingatlanukat területileg vonjuk össze és váltsuk át a Tiszántúlra, és a Tiszántúlt csatoljuk a Szovjetunióhoz, mondván, ők szinte már úgyis elbirtokolták az ország azon részét.

A magyar tárgyaló delegáció ezt természetesen nem fogadta el, végig sérelmezték ugyanakkor, hogy a Vörös Hadsereg környezeti és egyéb károkat okozott Magyarországnak, amiért helyreállítási költségek illetnék meg a magyar államot.

Ehhez képest a tárgyalások elején, 1989-ben az oroszoknak 54 milliárd forint követelésük volt a magyarok felé, míg a magyar kabinet 80 milliárdot követelt rajtuk. Az erőviszonyokat jól mutatja, hogy amikor a magyar fél főként a környezeti károkra hivatkozva fölemelte 100 milliárdra a követelését, akkor az orosz fél bármiféle nyomósabb indok nélkül szintén 100 milliárdos igénnyel lépett föl. Csak hogy legalább nullszaldósok legyenek. Jellemző, hogy Borisz Jelcin még így is túl megalázónak találta az egyezséget és nem akarta aláírni; végül az Antall-kormánynak sikerült jóváhagyatni a megállapodást.

A kacsintó Kádár és a szovjetek öröksége

Végül, de nem utolsó sorban fontos említést tenni a szovjet megszállás okozta társadalmi, politikai károkról. 1956 után évtizedekre elveszítettük a reményünket, hogy szabadok legyünk: gúzsba kötve táncolt az ország. Fricz Tamás politológus felhívja a figyelmet egy nagyon fontos következményre:

Kádár János ’56 után durván visszaélt a helyzettel. Összekacsintott a magyar társadalommal és eljátszotta azt, hogy nem ő hívta be a szovjeteket, ezt nem is ő akarta igazából. Beadta a magyaroknak azt a dumát, hogy ő valójában meg akart teremteni egy jólétet a társadalomnak, és hát szívesen adna ő több szabadságot is, de sajnos nem lehet, mert itt vannak a szovjetek. Kádár a kacsintásával jelezte a magyaroknak, hogy ő nagyon szeretne többet adni, de a körülmények nem engedik. Kádár ezzel a szemlélettel megteremtette a kispolgárt, aki a kis fogyasztásokban éli ki magát, a politikától azonban távol tartja magát, hisz úgysem lehet tenni semmit.

Az apolitikussá válásnak és a Kádár-korszakban kialakult közönynek köszönhetően az állampártnak sikerült is távoltartania a magyar társadalom széles rétegeit a rendszerváltástól. Később pedig az átmenet megrázkódtatásai miatt a társadalom visszaszavazta a hatalomba Kádár örököseit. A szocializmusból örökölt „csak egy kicsi jó jár nekünk” mentalitás a baloldali kormányzás idején végig tettenérhető volt.

Legkirívóbb példája az volt, amikor Kovács László, az MSZP-SZDSZ kormány volt külügyminisztere azt hangsúlyozta nagy európai ügyek kapcsán, hogy Magyarországnak mernie kell kicsinek lenni.

A baloldalnak még ma is sikerül sokakkal elhitetnie, hogy a Fidesz-kormány a pusztulásba sodorja az országot azzal, hogy erőt mutat az európai politika porondján, és ahelyett, hogy „lefeküdne” a különböző idegen érdekek előtt, keményen képviseli a magyar álláspontot. Moszkva után nem Brüsszel igényeihez igazítja az ország „vitorláját”! Bár az ellenzék soraiban – a múlt öröksége miatt – valószínűleg ezt a hozzáállást sosem értik meg, mi azért emlékezzünk a szovjet csapatok várva várt kivonulására, és ne engedjük, hogy ez még egyszer megtörténjen velünk!

Forrás: pestisracok.hu
Beküldte Antal Miklós

Megjelent: 271 alkalommal
Tovább a kategóriában: « A kirabolt Magyarország

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Látogatók

Hungary 68.5%Austria 1.3%
Romania 5.4%Canada 1.1%
United States 3.9%Norway 0.6%
Russian Federation 2.8%France 0.3%
Ukraine 2.6%Switzerland 0.3%
Sweden 2.2%Kuwait 0.3%
United Kingdom 2.1%Netherlands 0.3%
Slovakia 2.1%Australia 0.3%
Germany 1.8%Italy 0.2%
Serbia 1.4%Spain 0.1%

Today: 360
This Week: 983
Last Week: 4655
This Month: 10296
Last Month: 17853
Total: 2148253

Belépés