Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

H2017Mar27

2017. Február 21., Kedd 09:06

A rovásírás megérdemelné, hogy hungarikum legyen

Írta:  Sashegyi Zsófia
Értékelés:
(5 szavazat)
Van, aki romantikától hajtva, van, aki nemzeti öntudattól vezérelve, van, aki esztétikai okokból használja a rovásírást. Bár az elmúlt évtizedek műkedvelő kutatásai rengeteg tévhitet hintettek el a köztudatban ősi székely írásunkról, egyvalamiben – a kormány kivételével – mindenki egyetért: a rovás méltó arra, hogy hungarikummá nyilvánítsák, ezzel méltó helyre tegyék a nemzet kincstárában.

Valami, ami tényleg csak a miénk, miközben rengeteg tévhit és vita kering itthon róla.

Egy az Isten

Az énlakai unitárius erődtemplom kazettás mennyezetének részlete az 1668-ban Muzsnai György által festett rovásfelirattal: „Egy az Isten. Georgyius Musnai diakon" Fotó: Oláh Tibor / MTVA

Van, aki romantikától hajtva, van, aki nemzeti öntudattól vezérelve, van, aki esztétikai okokból használja a rovásírást. Bár az elmúlt évtizedek műkedvelő kutatásai rengeteg tévhitet hintettek el a köztudatban ősi székely írásunkról, egyvalamiben – a kormány kivételével – mindenki egyetért: a rovás méltó arra, hogy hungarikummá nyilvánítsák, ezzel méltó helyre tegyék a nemzet kincstárában.

Ha kézbe vesztek egy könyvet, merről szoktatok belelapozni? – szegezi a kérdést a padban ülő tizenöt kisdiáknak Szondi Miklós, mire azok habozás nélkül felelnek: hátulról előre. – Hát persze – folytatja a tanár –, mert így esik jól! Nem véletlen, hogy róni is jobbról balra szoktunk.

A pedagógus, aki nevelőként tizenöt évig dolgozott különböző börtönökben, nyugdíjasként második éve vezeti a tanulószobát a solti Vécsey Károly Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola Nagymajori úti Szondi Miklós órát tarttelephelyén, és bár ország-, sőt Kárpát-medence-szerte gyakran hívják iskolai órákra, hogy tanítsa meg a gyerekeknek a régi székely betűket, ebben a csoportban ez az első rovásórája, hiszen a napköziben leginkább a napi tananyagot gyakoroltatja a gyerekekkel. Ennek ellenére mindenki tudja róla, hogy a rovásoktatás szakértője; ebben az iskolában tíz éven át heti rendszerességgel vezetett ilyen tárgyú szakkört.

Szondi Miklós órát tart Solton. Bevésődések Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

A gyerekek és a tanár szemmel láthatóan kivételes összhangban működnek együtt. Bár a többség számára tökéletesen új a rovásról szóló tananyag, egy mégis akad közöttük, aki feltűnően képben van. Patrik a birtokában lévő tudástól izgatottan, de magára kényszerített visszafogottsággal vágja ki a válaszokat, majd a füle hegyéig elpirul a sikerek fölött érzett büszkeségtől.

– Magamtól tanultam meg a rovást – mondja szerénykedő, boldog mosollyal. – Miklós bácsi mutatta meg, hogyan kell. A kisfiú, aki egyébként az osztály nagy csínytevője, láthatóan fürdik a friss sikerben.

Szondi Miklós vérbeli pedagógus. Már a közös munka elején új szabályokat állított fel. A tanulószoba nem gyermekmegőrző, ide rang bejárni, és ez a gyerekek hozzáállásán is tükröződik. Valamennyien csüngnek a tanár szaván, gyorsan, pontosan reagálnak, egy hullámhosszon vannak vele, pillanatra sem kalandozik el a figyelmük a negyvenöt perc alatt. Nem csoda, hiszen a kipróbált pedagógus érdekesebbnél érdekesebb dolgokat tartogat a tarsolyában, amelyet direkt erre az alkalomra csatolt magára. Például a „nyolcezer éves tatárlakai lelet mását", amely, mint fogalmaz, „bizonyíték arra, hogy a világ első írásbelisége a miénk". Szó esik a gyökerekről és arról, miért ne nevezzük egymást gyökérnek, parasztnak.

– Van egy jó hírem: mindegyikőtöknek életképes parasztember volt az őse. Mert csak az tudott túlélni, aki a parlagot képes volt megművelni, azaz földműves volt. Az műveltség ám; a földet megművelni nagy tudás! Ma, ha valakinek odaadnának egy darab földet, hogy tartsa belőle fenn magát, bizony nem nagyon menne neki – szól a tanár, és a gyerekek öntudatlanul kissé kiegyenesednek a padban, miközben lélegzet-visszafojtva hallgatják. Kívülállóként jó rácsodálkozni erre a beszédes csöndre.

Mennyi mindent át lehet adni egy kis játékossággal a gyerekeknek! A magyar nyelv pedig csak úgy szórja ránk a szójátékokat. Miután a rovott Gy (gyökér) betűt kitárgyaltuk, jön a kereszt alakú I(sten) betű, amelyet arról tudunk megjegyezni, hogy Isten fiát keresztre feszítették. Jöhet a T, amelynek rovott változata leginkább egy tornác támoszlopára hasonlít, aztán az A betű, amely a gyermekét vállára vevő anyára emlékeztet.

– A másikat becsapni elég ronda dolog, de van valami, ami még rondább: ha kit csapsz be?... – mondja a tanár, és kérdő tekintetére ismét egyként felelnek a gyerekek: „Magadat!" A betűk gyakorlása ennek értelmében szigorúan bizalmi alapon folyik. A tanár diktál, a gyerekek írnak anélkül, hogy közben fölnéznének, hisz csak utólag ellenőrizhetnek. Az első lecke hét betűjéből az óra végére már takaros kis mondatot tudnak leírni.

– Az elején nem volt könnyű elfogadtatni velük az értékrendváltást – mondja Szondi Miklós, miután a gyerekek az általa írt ajándék tankönyvvel vidáman eltávoztak. – Az olyan fordulatokat, mint például azt, hogy csak olyat tégy mással, aminek te is örülnél, ha veled tennék, még most is hetente ismételjük – fogalmaz a pedagógus, aki a kérdésre: miért jó megtanulni róni, így válaszol:

– Azt is kérdezhetnénk, miért kell megtanulni az egyenletmegoldást, ha úgyse fogjuk használni soha. Sokféle válasz létezhet, de az biztos, hogy az egyenletek pallérozzák az eszünket. A rovásírással is hasonló a helyzet: gondolkodásra tanít. És azzal, hogy az ősi írás apropóján rá tudunk mutatni a gyökereikre, a Lapozható rovásos „könyv" gyerekek másképp mennek ki innen, mint ahogy bejöttek. Ha nincsen gyökér, nincsen fa sem – idézi az egyszerű székely közmondást a tanár.

Lapozható rovásos „könyv" falapokból. Szondi Miklós gyűjteményéből

Mindezek ellenére Szondi Miklós nem tartaná jó ötletnek, ha kötelezővé tennék a rovásoktatást az iskolákban, mert szerinte úgy járnánk vele, mint az orosz nyelvvel: sokan megutálnák.

– Újra és újra felmerül ez az ötlet – többnyire a Jobbik hozza fel –, de szerintem nem kell kétségbeesni azért, mert nem sikerül bevezetni a kötelező tananyagba. Ennek az írásképnek olyan ereje van, hogy nem fogja elfújni a szél csak azért, mert nem került bele a Nemzeti alaptantervbe – mondja nyugodt derűvel. Szondi Miklós akkor is nyugodt marad, amikor arról kérdezem, melyik iskola híve: azé-e, amelynek követői a hosszú magánhangzókra utólag kialakított írásjeleket elfogadják ugyan, de az X, Y, W és Q rovott jeleit elutasítják?

– Ha kicsit sótlan az étel, ugye ad hozzá még egy keveset? – kérdezi játékosan. – No de ha sótlan, ugye nem cukrot ad hozzá? Mert annak éppúgy semmi keresnivalója nincs abban az ételben, mint a rovásban az X-nek és a Q-nak!

Nem minden rovással foglalkozó tudja azonban Szondi Miklóshoz hasonlóan megőrizni a lelki békéjét, ha valaki ezt a kérdést feszegeti. A rovásírásról szóló ismereteket, a XX. században rendszerező Forrai Sándor hagyatékát a Forrai Sándor Rovásíró Kör karolta föl, amely e téren látszólag kibékíthetetlen ellentétben áll az új jelek bevezetését pártoló, könyvkiadással is foglalkozó, 2008-ban alakult Rovás Alapítvánnyal.

Az ember tragédiájának konstantinápolyi színe jut a laikus eszébe a rovásírással foglalkozók internetes és szakmai fórumokon váltott dühös üzeneteit olvasgatva: „homoiusion" kontra „homousion" – cseng a fülünkbe. A kívülálló szemében ebben a rovásírás esetében sem sokkal nagyobb a különbség, mint az a bizonyos i betű. Pártok sajátítják ki, a nemzeti öntudat jelképét látva benne, megint más pártok pedig épp ezen ok miatt támadják. Hogyan viszonyulhat hozzá mindezek ellenére az, aki se többet, se kevesebbet nem lát benne, mint egy ősi írásképet, amely különleges tipográfiájával nemcsak esztétikai, de érzelmi töltetet is hordoz, és a gyökereinkhez vezet?

A rovásnak már az eredetéről, sőt pontos megnevezéséről is parázs viták folynak az érdeklődők – és érdekeltek – körében. Van, aki török írásokból eredezteti, és van, aki szerint minden írásnál előbb létezett. Arról sem egyeznek a nézetek, hogy melyik a legrégebbi emlék, amelyiken feltűnik. A leghevesebb viták azonban kétségkívül a rovás szabványosítása körül alakultak ki. A legmegosztóbb kérdés az, hogy része legyen-e a nemzetközi szabványnak az X, Y, W és a Q, valamint legyen-e rovott Dz, Dzs jel. Ezek az újítások végül nem kerültek bele az európai Unicode szabványba, és a karakterkészlet Old Hungarian néven ma már a világon mindenki számára elérhető. Első ránézésre nem tűnik nagy veszteségnek, de az a tény, hogy így még Wass Albert nevét sem lehet begépelni gond nélkül, bizonyosan hagy némi hiányérzetet az írás használóiban.

A rovásírás, amelyet a kommunizmus alatt jóformán csak a székely öntudat és a cserkészek tartottak életben fű alatt, a rendszerváltás után, a kilencvenes években indult újra virágzásnak. A laikusok mozgalmának hála egyre többen fedezték fel maguknak ezt az ősi írásképet, amelyről a nyári táborokon, a szakkörös foglalkozásokon túl egyéb fórumokon is egyre több szó esett. Tudományos és áltudományos könyvek jelentek meg róla, és idővel számos „szakavatott" képviselője akadt a témának. Az írást mégsem sikerült „kanonizálni". Az elmúlt huszonöt évben hozzátapadt előítéletek és a viszonylag kevés tudományos munka meggátolta, hogy a kormányok zászlajukra tűzzék a rovásírás ügyét. Azt, hogy a téma hányféle politikai erő képviselőjét foglalkoztatja, jól mutatja az is, hogy az általunk megkérdezett, a székely rovást kutató nyelvész, Sándor Klára 2006-ban az SZDSZ és az MSZP közös jelöltjeként szerzett mandátumot, az írásnak a közhasználatba való bevezetéséért küzdő Sipos László, a Rovás Alapítvány elnöke viszont a Jobbik EP-képviselőjelöltje volt.

– A körülötte kialakult indulatok kifejezetten ártanak ennek az írásnak – állítja Sándor Klára, akinek több könyve jelent meg a témában, és épp cikkünk megjelenésével egy időben lát napvilágot A székely írás reneszánsza című kötete, amelyben a rovás Mátyás idejében fellángoló kultuszát mutatja be. A turkológiából doktorált egyetemi docens az írás eredetéről vallott nézeteit a rovás hívei közül valószínűleg jó néhányan istenkáromlásnak tartják.

– A székely írás őse a Kelet-Európában használt török írások közé tartozhat – állítja a nyelvész. – A XV. század végén, Mátyás korában indult el a rovás Székelyföldön kívüli kultusza. Ekkor vált népszerűvé a humanisták körében, akik tudományos kutatás tárgyává emelték. Ők kapcsolták hozzá a székely írást a hun eredettudatba ágyazott magyar identitáshoz, ezért is kötődik szorosan a köztudatban a hun hagyományhoz. Azok a kéziratos emlékek, amelyeket a Székelyföldön kívülről ismerünk, ennek a tudósok között terjedő hagyománynak a folyományaként keletkeztek – állítja Sándor Klára, aki ez okból nevezi a rovásírást székely írásnak.

A székely írás

Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

– A székely írás a XVII. század közepéig volt használatban, de nem széles körben, hiszen már a XVI. század végén lehetett titkosírásként használni, ami azt jelenti, hogy korábban sem volt nagyon ismert – mondja a nyelvész, aki rámutat: ennek az írásformának elsősorban identitásjelző funkciója volt. – Amikor egy templom építésénél a mester rovásírással írta fel a nevét a gerendára, nem információt akart közölni, hiszen ugyanarról a munkáról sokkal bővebb információt nyerünk a székely melletti latin feliratokból. Kétségtelen, hogy ez magyar kulturális örökség, amely alkalmas arra, hogy hungarikummá nyilvánítsák, hiszen csak magyar nyelvű szövegeket írtak le vele. Mindenkinek kellene tudnia róla az alapokat, ahogy a csodaszarvas-legendáról és a hun hagyományról is tudni kell, még akkor is, ha utóbbiak történetileg nem igazolhatók – mondja az egyetemi docens.

– A tudományos alapokra helyezett ismeretek terjesztése már csak azért is fontos, mert ezek mellett kevesebb terük lenne az olyan habókos ideológiáknak, amelyek szerint a rovásírás negyvenezer éves, vagy hogy a Szíriuszról származik, illetve hogy ez a világ első írásbelisége. Léteznek olyan állítások is, melyek a fentieknél visszafogottabbak, de nem igazolhatók. A székely írás mai kultuszában és ellenkultuszában egészen abszurd nézetek is megjelentek, de a magyar emberek nagyon nagy többsége a magyar kultúra részeként tekint erre az írásra, és nem gondolják úgy, hogy aki nem ismeri, az nem jó magyar ember, vagy fordítva, hogy aki ismeri, az szélsőjobboldali. Az emberek mindkét nézetet elutasítják – magyarázza a nyelvész, aki a karácsonyfalvi leletet (templomkapu tartóoszlopának maradványán talált rovásokat) és annak szinte egykorú párját, a rovásokkal díszített varasdi keresztelőmedencét jelöli meg az eddig fellelt legrégebbi emléknek. Ezek a XIII. század végén keletkezhettek. Sándor Klárának gyakran fölteszik a kérdést, mit gondol az új rovásjelek beiktatásáról.

– Az írásokat meg szokták reformálni az adott kor követelményeinek megfelelően. Véleményem szerint azt, hogy milyen jeleket használnak, azoknak kell eldönteniük, akik valóban írnak velük. Az újítás nem alaptalan, csak tudni kell róla, és a gyerekeknek is meg kell tanítani ezeket az ősi ábécétől való eltéréseket – figyelmeztet az egyetemi docens.

Márpedig vannak, akik valóban használják, nemcsak az aláírásukban, de olvasmányaik kiválasztásakor is. Az írásjelek korszerű, azaz többek között az X, Y, W, Q betűkkel kiegészített ábécé használatának nagy pártfogója a Rovás Alapítvány, amely amellett, hogy igyekszik a közéletben, az oktatásban, a gazdaságban és a technikában egyenrangú írásmódként elismertetni, használatban tartani és fejleszteni ezt az írásrendszert, rovott könyveket is megjelentet. Elsőként az Egri csillagok rovott változata látott napvilágot, majd Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmeséje, Wass Albert klasszikusa, az Adjátok vissza a hegyeimet!, végül az Újszövetség. Utóbbinak díszkötéses példányát XVI. Benedek pápának is átnyújtotta Sipos László, az alapítvány elnöke, aki azt mondja, a gyerekek vagányságból is szívesen olvassák a rovott könyveket, hogy aztán eldicsekedhessenek vele az iskolában.

– Sokféle megközelítés létezik, van, aki romantikától hajtva, van, aki nemzeti öntudattól vezérelve, van, aki esztétikai okokból használja a rovásírást. Van, aki technikai kihívásként kezeli, van, aki a népművészetben alkalmazza – mondja Sipos. – A rovott @ jel megalkotása hozzám és munkatársaimhoz fűződik. Az ősmagyaroknak nem volt rá szükségük, mert még nem volt ímél. A mai magyarok számára viszont elengedhetetlen.

Sipos László kollégáival élen jár az egységes (zöld keretben piros jelek) rovásírásos helységnévtáblák kihelyezésének szervezésében is. Ezekből már több mint háromszáz településen közel ezret tettek ki, s még száz-százötven településen létezik egyedi tábla. A Rovás Alapítvány már a kazak főváros tábláját is elkészítette, de vannak érdeklődők nyugat-Európából, sőt az Egyesült Államokból is.

Az alapítvány kezdeményezte a rovásos aláírás személyi igazolványban való használatát is, amit előbb engedélyezett, majd betiltott a Belügyminisztériumhoz tartozó elektronikus közszolgáltatási hivatal.
– Megy a jogi csűrés-csavarás, pedig a törvény szerint semmi akadálya a rovott aláírásnak. A világon sehol máshol nem csinálnak ebből problémát a hatóságok, csak Magyarországon üldözik a rovást – fogalmaz Sipos László, aki hangsúlyozza: az általa „székely-magyar rovásnak" nevezett írásrendszer sorsa a szívügye, és ez irányú erőfeszítései pártpolitikától függetlenek.

Igaz, személyes és munkakapcsolatait is latba vetve igyekszik harcolni a „rovásüldözés" ellen, de, mint mondja, hiába tud minden párton belül az ügy mellé állítani embereket, a folyamat végül mindig megbicsaklik valahol, az indok pedig: a téma most „nem időszerű".
– Hungarikum nem lett, a Nemzeti alaptantervből kilúgozták. Nincs rá egységes pedagógiai módszertan, így ma csak a lelkiismeretes, a téma iránt elhivatott tanárok a tanrendi rugalmasság keretei között, szakköri vagy önképzőköri szinten tudják tanítani – fogalmaz Sipos, aki egyébként az első magyar nyelvű rovásemléket (a nagyszentmiklósi aranykincs egyes tételeit) a IX. század végére datálja, s a magyar nyelvű rovásos írásbeliséget legalább 1200 évesre saccolja, de szerinte feltételezhető, hogy ennél is régebbi.

– Amikor a Klebelsberg Központ (KK) a közelmúltban felmérést végzett az iskolai rovásoktatásról, sokan fordultak hozzánk tanácstalanul. Bizonytalanok voltak, bevallják-e vagy sem, hogy ők oktatják a rovásírást, mert nem tudták, retorzióra kell-e számítaniuk, vagy támogatást kapnak. Mi sem tudtuk őket biztatni, tekintve, hogy mindeddig egyik kormány sem állt ki egyértelműen a rovásoktatás mellett, de érdeklődéssel vártuk, mi sül ki ebből. Aztán sajnos a KK villámgyorsan világossá tette: szó sincs arról, hogy támogatni szeretnék a székely-magyar rovás oktatását.

A jelek szerint azonban nem teljes a közöny a kormánypártok részéről, Hoffmann Rózsát legalábbis nem hagyja hidegen a rovás sorsa. 2013-ban, Forrai Sándor születésének századik évfordulója alkalmából úgy fogalmazott: „Furdal a lelkiismeret – bizonyára nem csak engem –, amiért Forrai Sándor úgy ment el közülünk, hogy a hivatalos Magyarország azt sem igazán akarta tudomásul venni, hogy a világon van. Mint ahogy azt sem, hogy van székely-magyar rovásírás."

A nézetek tisztázása, a tévhitek eloszlatása és a végleges, tudományosan is alátámasztható, a nyelv és a nemzet spirituális egységében hívőket is kielégítő álláspont kialakítása tehát még várat magára. Lehet, arra lenne szükség, hogy a mindenkori állam felkarolja az ügyet, de az is lehet, hogy éppen a politika visszavonulása segítene a legtöbbet. Még szerencse, hogy van, aki felül tud emelkedni az eretnek civakodáson, és arra használja ezeket az ősi jeleket, amire mindig is valók voltak: identitásjelzésre. Akárcsak Szondi Miklós, a nyugdíjas pedagógus, aki, mikor a személyi igazolványát forgatva arról kérdezem, miért rovottan ír alá, egyszerűen így felel:
– Mert jólesik!

Beküldte: Váczy Kristóf

Megjelent: 124 alkalommal Utoljára frissítve: 2017. Február 21., Kedd 09:34
Tovább a kategóriában: « Lehet magyarul gondolkodni

Hozzászólások  

 
nagy lajos
#1 belgium/Andennenagy lajos 2017-02-25 17:11
nem is tudtam, hogy ennyi nehézség van a székely rovás körül ...

magát azt sem értem, hogy miért nevezzük, nevezik manapság ezt "székely-magyar"-nak és még a hivatalos neve kimondottan 'magyar' (ôs-magyar "old-hungarian") nevet kapja ...

miközben ezt mi még a középkorban "székely"-nek mondtuk és foként az, hogy ezt megtaláljuk a K-M -ben jóval a "magyaroknak" nevezett Arpádék érkezése elott az ezeket befogadóknál és nem ezeknél !!!
az ún honfoglalók-nál nem találtunk eddig meg ezeket és közben oket nevezzük (csaknem mindenki) a magyaroknak ..., akkor ezen írást NEM nevezhetjük magyarnak ....

valami nagyon hibádzik nálunk, a mai magyaroknál !!!
Idézet
 

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 320 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68.1%Canada 0.9%
Romania 5.7%Serbia 0.8%
United States 5.3%Kuwait 0.4%
Russian Federation 3.1%Switzerland 0.4%
Germany 2.6%Czech Republic 0.3%
Ukraine 2.6%Australia 0.2%
Slovakia 2.3%Italy 0.2%
United Kingdom 1.7%France 0.2%
Austria 1.5%Netherlands 0.1%
Sweden 1.4%Belgium 0.1%

Today: 411
This Week: 411
Last Week: 5814
This Month: 22144
Last Month: 24152
Total: 1476174

Belépés