Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Cs2017Jun22

2010. Február 16., Kedd 10:42

A MAGYAR HADJÁRATOK

Írta:  Botos László
Értékelés:
(9 szavazat)
„Hét hónap körülbelül 250 éjszakát, 500 étkezést, 500 etetést és itatást jelent 12.000 ló számára. o- nagy folyón keltek át (Enns, Rajna, Rhone és kétszer a Pó), a kisebbekről nem is beszélve. A kisebb-nagyobb ütközetek száma számtalan.” A hadjáratoknak megrázó hatásuk volt ránk nézve. Egész Európa területén így imádkoztak a templomokban a népek: „A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!” (De sagittis Hungarorum libera nos Domine!) A hadjáratnak ellenkező hatása volt, mint amit a hercegek vártak. Azt remélték. Hogy a nép Ottó ellen fordul és melléjük áll, de ehelyett épp a fordítottja történt. Így kénytelenek voltak Ottó kegyelmét kérni.

 A MAGYAR HADJÁRATOK

(kiemelések.: >Zoli<)

 A X. században két nagy európai egyéniség harcolt egymás ellen, akik megváltoztatták a történelmet, és befolyással voltak e területre. Az egyik személy Nagy Ottó (936-973), a német állam királya, a másik Bulcsu horka, az egyik magyar „nemzet” vezére. Bulcsu teljesítményének értékelését régóta figyelmen kívül hagyta a nyugati történelemtudomány, ami pedig mindenképpen figyelmet érdemel. Mikor Ottót királlyá koronázták Kt, u. 936-ban, mindjárt hozzálátott egyesíteni a közép-német államokat. Már apja, Madarász Henrik (szász herceg 919-936) uralkodása alatt sok feudális herceg ellenezte ezt az egyesítési igyekezetet, és 1. Ottó uralkodása alatt ez az ellenállás tovább erősödött.

Ebelhardt herceg Baváriából vezetett egy felkelést a király ellen. Szászországban Ottó öccsei: Thankmar és Henrik szintén fellázadtak, és felkelést vezettek ellene. Lotharingiában Ottó sógora, Giselbert vezette embereit a frankok részéről a király ellen. Hugo, Észak-Olaszország királya követelte magának a burgundi hercegséget. A csehek fellázadtak Boleszláv vezetése alatt (950).

Bulcsu és az ő elválaszthatatlan társa Lehel, aki egy másik „nemzetnek” volt a vezére, nagyon jól tudták, milyen veszély fenyegeti Magyarországot, ha Ottónak sikerül egyesíteni a német tartományokat. Csak Bulcsu és Lehel tudták felmérni a veszélyt, mert az Ő „nemzetük” szomszédos volt Baváriával. A többi magyar „nemzet” és annak vezetői messze voltak, és nem hallottak sokat a német államok előkészületeiről és az egyesítési igyekezetről. Ezért egyszerűen nem észlelték a veszélyt. Bulcsu és Lehel jól mérlegelték a helyzetet. Ők ismertek három esetet is a történelmükből, mikor a német hercegek egyesültek.
Az egyik ilyen alkalom az volt, amikor Atillát meggyilkolták a nászéjszakáján. Kr. u. 453-ban. E tett után a német hercegek ideiglenesen egyesültek, hogy összetörjék a népes és erős Hun Birodalmat.

A másik eset, amikor Nagy Károly megverte az avarokat Kr. u. 796-ban.
A harmadik helyzet 907-ben volt, amikor Gyermek Lajos király megtámadta Magyarországot egy egyesült német hadsereggel. Pozsonynál 907 júniusában a mieink tönkreverték a németeket. Pozsonyt a szlovákok ma Bratislavának nevezik, a trianoni békeparancs kővetkezményeként. A pozsonyi csata Kr. u. 907-ben zajlott. Ennek leírása Poór Miklós tanulmányában olvasható.

Az említett pozsonyi csatában a magyarok megverték Gyermek Lajos német király hadait. Bajorország népe az erdők mélyébe, a hegyekbe és mocsarakba menekült, és ott próbált menedéket találni. Így nyílt meg az út Németország belsejébe. Elődeink ekkor elkerülték, megkímélték a kastélyokat és városokat, de feldúlták a templomokat és a kolostorokat, hogy visszaszerezzék kincseiket - beleértve a Szent Koronát is -, amelyeket Nagy Károly rabolt el. A krónikák leírják, hogy a németek fegyverraktáraknak is használták templomaikat, kolostoraikat.

A német krónikák és saját történelmük szerint a magyarok kincseket raboltak - de mit tanítunk mi az iskoláinkban? Azt tanítjuk, amit ők írnak saját népük érdekében - a mi vesztünkre. Felsorolják, hogy szétromboltuk a vallási összejöveteleik helyeit: Szt. Florián, Mattsee, Mondsee, Tegernsee, Schliersee, Schaftarn, Benedict-Beuren, Korchelsee, Schlehdorf Stafelsee, Polling, Diessen, Sandau, Tierhaupten, Friesing. 1
Bulcsu és Lehel hadserege előtt ugyanaz a lehetőség nyílt, mint Atillának is adatott a catalaunumi csata után, mert nem volt hadsereg, ami ellenállhatott volna seregüknek. Árpád, két fia halála után, lemond az elfoglalható német városok megtorlásáról, ahogy Atilla lemondott Róma feldúlásáról.

Bulcsu ugyanúgy nem borította el tüzes nyilaival a belgiumi Cambrai fellegvárát öccse halála után, a magisztrátus könyörgésére. Mit mutat ez a civilizált Nyugatnak? Ősapáink nem törekedtek területi növekedésre és más népek leigázására, minden cselekedetük önvédelem és rokon népükről, az avaroktól elrabolt kincsek visszaszerzésére irányult. továbbá a német nép egyesülését igyekeztek meghiúsítani, mivel személyes ismereteik voltak a német egység veszélyéről. ahogy az avarokat megsemmisítették, szándékuk ugyanúgy változatlan maradt a magyarokkal szemben is.

A pozsonyi csata emléke még nagyon újkeletű volt, és jól tudták, hogy a nemzet jövője függ a német egység megbontásának sikerétől. A német cél világos és félremagyarázhatatlan volt. A németek elfogadták Gyermek Lajos király jelmondatát. „A magyarokat ki kell irtani” ("Ugros boiariae regno euminades esse"). Ugyanezt imádkozták a templomaikban is.

Bulcsu és Lehel éltek azzal a lehetőseggel, hogy megakadályozzák Ottó bel- és külpolitikájának sikerét. Padányi Viktor „egy jól kitervelt munkarendnek” nevezi „magyarjaink állandó német zaklatásár.”
Bulcsu volt Ottó legnagyobb ellenfele a X. században. A küzdelem a két nagy hadvezér között Kr. u. 937 -ben kezdődőt, ez volt Bulcsu első csatája, és 954-955-ben, második nagy hadjáratával fejeződött be. Ebben az időszakban még volt azért néhány kisebb csata. Padányi Viktor szerint Bulcsu sike rtelensége annak tudható be, hogy nem tudta megakadályozni Németország egyesítését. Az ok nem a magyar hadak harcászatában és a fegyverhiányban, hanem a német nemesség megbízhatatlanságában rejlik, akik eleinte szövetségesei voltak Bulcsunak. majd behódoltak Ottónak. 937 -től 955-ig őseink rendszeresen, minden évben vezettek hadjáratot Ottó vagy a német és olasz szövetségesek ellen, akik Ottó hűbéresei voltak. 2

Padányi Viktor leírja, hogy ha összehasonlítjuk Bulcsu hadjáratait - amelyek a felületes néző szemével esztelen hadakozások voltak - a német hercegek egymás elleni lázadásaival, akkor rádöbbenünk, hogy ezek a hadjáratok egy nagyon jól szervezett és nagyon tudatos politikai megmozdulások voltak. Ha a császár egy új szövetséget kötött valamelyik német állammal vagy azon kívül, akkor ezek az új szövetségesek a következő évben biztos, hogy részesei lettek egy magyar támadásnak. Ha Bulcsu egyik szövetségese átpártolt Ottó táborába, amely eddig mentes volt a magyarok felbukkanásától, azonnal kaptak egy ostromot. A magyar katonai vállalkozások azzal a szándékkal folytatódtak 18 éven át, hogy megakadályozzák a német egyesülést, és semmi esetre sem voltak rabló szándékú kalandozások, mint aminek a nyugati történetírók bélyegzik ezeket.

Ottó lassan előnyre tett szert, és pár év elmúltával megszerezte a hatalmat minden német állam felett. A magyarok részére ez veszedelmet jelentett, mert az eddigi barátságos államok, pl. Bajorország - ahogy Ottó öccse, az ellenséges érzületű Henrik Szászországból megszerezte a hatalmat a bajorok felett - ellenséggé váltak. Henrikben a magyargyűlölet már gyermekkorában kezdödött az apja udvarában, mikor Madarász Henrik kénytelen volt kilenc éven át sarcot fizetni őseinknek, és félt egy esetleges magyar támadás miatt. Ez válthatta ki benne azt az irgalmatlan magyargyűlöletet. Mikor 949-ben (a szász) Henrik a magyaroktól vereséget szenvedett, esküt tett, hogy kipusztítja őket Európából. 950-ben betört hazánkba, és egészen a Rába folyóig eljutott, Győrig kegyetlenül pusztított mindent, és nagy zsákmánnyal, foglyokkal tért haza. Ez a siker a német krónikákban jobban felnagyított, és ennek eredményeként a németek bizalma saját erejükben megújult. A krónikák, amelyek eddig alig említették a sok-sok magyar győzelmet, egyszerre nyíltan hangoztatni kezdték szándékukat Pannónia és a Dunántúl elfoglalására.

Ottónak is meggyűlt a baja a lázadó hercegekkel. Ill. Berengár, Berengár császár fia Olaszország királyának nyilvánította magát, de nem mint Ottó hűbérese, hanem mint apjának örököse. Ottó ezt nem tűrhette, ezért megtámadta Berengárt. Le is győzte, annak dacára, hogy őseink nyújtottak neki segítséget. Ill. Berengárt arra kényszerítették, hogy feladja Észak-Olaszország két tartományát.

Ottó ezt a területet átadta öccsének, Henriknek, a szászok hercegének. E helyzet kialakulásával Bajorország mellé egy másik veszély is jelentkezett ellenünk. Ez a veszély délnyugat irányából nagyon is érezhető volt. Rudolf herceg, Ottó fia féltékeny lett Henrik nagybátyja egyre erősödő befolyására, hatalmára, ezért szervezkedni kezdett. Szövetséget kötött Vörös Konráddal és Bajorország jogos hercegével, Arnulffal. Hárman 953-ben fellázadtak Henrik szász herceg ellen. Ottó személyesen próbálta elsimítani, egyezségre bírni a feleket, de sikertelenül. A három herceg, Ludolf, Konrád és Arnulf, őseinket kérték fel segítségül. Bulcsu ebben lehetőséget látott Ottó egyre növekvő erejének letörésére. Ezért 954-ben egy nagy, erős hadjáratot vezetett kb. 30 000-35 000 lovassal és 120 000 lóval.
Magyar szokás volt, hogy egy harcos négy, hat, nyolc vagy akár tíz lovat is vitt magával. Az ok kettős: az egyik a fáradt lovak kicserélése, így rövidebb idő alatt nagyobb távolság elérése, a másik az élelem és a zsákmány málházása. Ez a szokás általában elfogadott gyakorlat volt. Egy harcos így tartotta fenn, így látta el családját, ha erre alkalom adódott. A magyar harcosok nagyon kevés személyes tárgyat vittek magukkal az élelmen kívül, mert a hosszú út és a gyorsaság is akadályozta ezt; csak egy szütyő húspor, köles és tejpor volt náluk. Ezenkívül még egy összehajtott, előzőleg kiszárított állatbendőt (kecsketömlő) vittek magukkal, amit mosdótálként használtak. Ez azt mutatja, hogy a tisztálkodás jellemző volt a turáni népekre. 3 Még a XVIII. században is az európai arisztokrácia úrhölgyei aranyrudacskákat használtak a tervek ellen, mikor a csípés már kibírhatatlan volt.
Őseink a húsport úgy csinálták, hogy először a húst vízben megfőzték, a saját zsírjában pirosra megsütötték, azután a napon kiszárították, összetörték, ami így egy hónapig elállt. 4

Vizsgáljuk meg az előbb leírtakat. Majdnem minden történetíró azt állítja, hogy a magyar egy barbár csorda volt, de ez a megbélyegzett nép tisztálkodási eszközöket és élelmet vitt magával lóháton, méghozzá húst por formában, ami ha kellett, elegendő volt a hadjárat egész tartamára. Majdnem ezer évvel később, 1812-ben, amikor Napóleon megtámadta Oroszországot, Kutuzov, az orosz hadak főparancsnoka felégettetett minden élelmet Napóleon előtt, így a francia hadsereg az éhségtől elgyengült, és ez elég volt a legyőzésükhöz. Az a hadsereg, amely korának legmagasabb fokán állt és a legjobban volt felszerelve. Örseink harcosai már a X. században felkészültek saját ellátásukra, amikor a szükség harcra kényszerítette őket.

A magyar hadak másik előnye a nyugatiak felett az íj volt, amit mesterien kezeltek. Az általuk használt íjak összetett szerkezetűek, hasonlóak a szittyákéhoz. Szárított állati izmokból készültek, melyek néhány száz méter távolságra is pontosan célba találtak. Mikor egy ellenséges hadsereget megtámadtak, akkor képesek voltak hét- vagy nyolcszáz méter távolságra is pontosan célozni. Míg a nyugati íjak, amelyek hajlított fából készültek; a fele távolságot sem tudták átívelni. 5
Bulcsu hadjáratáról írja Padányi Viktor, hogy a had áthaladt a szövetséges területeken, majd megtámadott három frank államot. Ezután Vörös Konrád Wormsban fogadta Bulcsut és hadseregét, nagy ünnepséggel egybekötve, s elhalmozta ajándékokkal, majd elvezette őket Bruno másik tartományába, Kölnbe és Maastrichtba.6

A történészek még mindig rabló hadjáratoknak nevezik Ottó és a németek elleni harcokat. Hogyan nevezhetik ezeket rabló hadjáratoknak. mikor a német hercegek, beleértve Ottó fiát, sógorát, rokonait és Ottó hűbéreseit is, kérték a magyarok segítségét, beavatkozásukat a küzdelmükbe, ráadásul el is kalauzolták, vezették őket az általuk érdekelt ellenséges területekre. A célja, mint szövetségesnek, mindig az elrabolt avar kincsek visszaszerzése volt, és gyengíteni, megakadályozni a német egyesülést. Ezért az a vád, hogy őseink csak raboltak-pusztítottak, nem fedi a valóságot. Hadjárataik hadászatilag jól kiterveltek voltak, a pusztulás és a zsákmányszerzés ilyen vagy olyan formában a csata, a háború következménye volt mindig. Siker kísérte őket egy ideig, amiért fáradoztak, de amitől féltették az országot, az bekövetkezett, mert idegenek ültek a magyar királyi trónon majdnem már 1300-tól, akik mindig „az idegen jogot” védték, és az ország elveszejtésén dolgoztak.

Padányi Vikror folytatja Bulcsu 954-es hadjáratának leírását. A hadjárat hatalmas területet érintett, viszonylag rövid idő alatt. Miután őseink megverték Maastricht védőit, belovagoltak Brabantba (Belgium) és megtámadták Cambrait; Bulcsu öccse itt esett el egy vár megtámadása során. Bulcsu megtorlás nélkül hagyta el a várost, kegyelmet gyakorolt a város megbízottjának kérésére. Ezután keresztül mentek Észak- Franciaország területén, le délnek, ahol Burgundiát, Ottó egy másik tartományát dúlták végig. Áthaladtak a francia Riviérán Itáliába, ahol legyőzték, elfoglalták Friault, Veronát és Aquileiát, majd innen hazatértek. A hadjárat alatt több mint ötezer kilométert tettek meg, és ez körülbelül hét hónapig tartott. A modern katonai szakemberek figyelmébe ajánljuk a teljes hadjárat igazságos, egyenes áttanulmányozását, azaz elemzését.

„Hét hónap körülbelül 250 éjszakát, 500 étkezést, 500 etetést és itatást jelent 12.000 ló számára. o- nagy folyón keltek át (Enns, Rajna, Rhone és kétszer a Pó), a kisebbekről nem is beszélve. A kisebb-nagyobb ütközetek száma számtalan.” 7
A hadjáratoknak megrázó hatásuk volt ránk nézve. Egész Európa területén így imádkoztak a templomokban a népek: „A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!” (De sagittis Hungarorum libera nos Domine!) A hadjáratnak ellenkező hatása volt, mint amit a hercegek vártak. Azt remélték. Hogy a nép Ottó ellen fordul és melléjük áll, de ehelyett épp a fordítottja történt. Így kénytelenek voltak Ottó kegyelmét kérni.

Ottó fia, Ludolf herceg mezítláb és sírva ment kegyelmet esdekelni apjától, aki ugyan megbocsátott, de elkobozta tőle a hercegségi dominiont. Svábföldet. Vörös Konrád szintén sietve ment apósához, Ottóhoz, hűséget fogadni. Egyedül Arnulf bajor herceg állt ellen kétségbeesetten, de végül is Ottó és Henrik győzött. Maga Arnulf elesett Regensburg védelmében. Győzelmüket véres megtorlással ünnepelték. Sok arisztokratát és főpapot végeztek ki. Akik nem voltak biztonságban, és tehették, Magyarországra menekültek, s ott kétségbeesve kértek egy másik katonai beavatkozást. Így lehetőség nyílt egy újabb magyar hadjárat megszervezésére. Henrik uralma a regensburgi győzelem után elviselhetetlenné vált.

Bulcsu tudta, hogy a magyaroknak a körülmények nem kedveznek. Az egyik ok az volt, hogy nem számíthatnak német segítségre, mint előző hadjárataik során, mert Ottó és csatlós szövetségesei megsemmisítették azt, bár a bajor menekültek bizonygatták, hogy Bajorország mellettük van. A másik ok, hogy a magyarok körében nem talált támogatásra egy újabb hadjárat indítása.

Minden nemzet (törzs) független volt egymástól. Ahhoz, hogy egy egységes nagyobb hadjáratot beindíthassanak, a vezéreknek közös nevezőre kellett jutniok. Időnként meg lehetett értetni az okot, de nem lehetett elrendelni egy általános katonai szolgálatra való sorozást. És még nem minden nemzet győződött meg a német veszélyről. Taksony sem, aki ez időben a magyar szövetség fejedelme volt, s az ország középső területét uralta. A vitézek, a harcosok, akik nem régen jöttek meg az előző hadjáratból. élvezni akarták a családi fészket, az otthon örömeit. A katonai toborzók (a zoltánok) sikertelenül tértek haza, nem tudtak érdeklődése kelteni, támogatást szerezni egy új hadjárathoz. Hírszerzőket küldtek ki a nép köze, kifürkészni hajlandóságukat egy újabb hadjáratra. de lehangoló hírekkel tértek vissza.
Így 955-ben a hadivállalkozásra csak két osztag indult el, a két határszéli nemzettörzsből, ahogy a krónikák írják. Az a lelkesedés, amely az előző magyar hadi felkészülést jellemezte, hiányzott. Otthon is kellett hagyni egy erősebb egységet a határok biztosítására és egy támadás lehetőségével számolva.

Amíg Bulcsuék hada két hónapot vesztegetett el a német határ közelében, teljes bizonytalanságban, várakozásban, addig meglehetősen sokan hagyták el a tábort. Bulcsu június hó első felében egy követet menesztett Ottó kifürkészésére. A küldött, visszaérkezve. Nagyon szerény ajándékot hozott Bulcsunak. ami felfedte Ottó érzelmeit. Hasonló méretű győzelem reményében - mint amit egy évvel előbb értek el - Bulcsunak nem nyolc- vagy tízezer emberre lett volna szüksége, hanem negyven- vagy ötvenezerre. Végül is júliusban Bulcsu, Lehel és Botond elhatározták a hadjárat megkezdését. Az időzítés is baljóslatú volt, mert ez idő tájt a magyar csapatok legtöbbször visszatérőben voltak. A bizonytalanságban eltöltött majdnem három hónap alatt a németeknek elég idejük volt maguk a helyzetét biztosítani, védelmüket jól kiépíteni, s ezzel meghiúsítani elődeink hadászati stratégiáját.

Henrik uralta Regensburgot, amelyet újjáépíttetett. Hadseregünk behatolt Bajorországba, ahol hiába töltött el két hetet egy vár ostromával. Végül hátrahagyva néhany ezer embert annak további rohamozására, de így gyengülve, a hadsereg Füssen felé vonult, ahol Ottó várta őket teljes készenlétben, minden erejével. A segítség, melyet a bajor menekültek beígértek, nem volt sehol. A tizenhét éves Arnold, bajor herceg - akinek apja, Arnulf meghalt harc közben - Regensburgnál egyesült csapatunkkal, de csak 150 bajor harcossal. Végül is hét- vagy nyolcezer ember ment előre a Lech-mező felé, amely Füssen és Augsburg között feküdt. A magyar könnyűlovasságot, ahogy megérkezett, rögtön egy pajzsfal vette kőrül, és súlyos vereséget szenvedtek. A magyar vezérek látták a reménytelen helyzetet, megpróbáltak tárgyalást eszközölni, de a németek nem voltak hajlandók tárgyalni, amíg a magyarok le nem tették a fegyvereket. A beígért tárgyalás helyett a felbátorodott német harcosok megrohanták őket; mészárlásuk kegyetlen volta szóval kifejezhetetlen. Bulcsut és Lehelt az augsburgi katedralis tornyára akasztották fel.

Zakar András és Grandpierre K. Endre elmondják, mi okozta hirtelen a gyors magyar elgyengülést a X. század kezdetén, 955-től. 8 Nézzük, mit tanít a német történelem: A Lech-mezei csata volt a Nyugat végső győzelme a magyarok felett, e csata után kényszerültek rá őseink a békés életmódra, és könyörögtek a keresztény vallás felvételéért. Azt is írják, hogy megbocsátották őseink iszonyú bűneit, és keresztény hittérítőket küldtek térítésünkre, akik megismertették velünk az egyetlen igaz vallás tanait. A németek ragaszkodnak ahhoz a kijelentésükhöz, hogy a Lech-mezei csata után olyannyira elfogyott és megtört minden erőnk, hogy még a sérelmek visszafizetésére sem maradt. Ez az, amit írtak, s ezt terjesztették szerte a világban, azonban mindez nem fedi a valóságot. A Lech-mezei csata után őseink bosszúja volt olyan büntető, mint amit harcostársaik elszenvedtek.

A magyar hadjáratok mindig három - nem kettő - hadból álltak. Két had támadott, míg a harmadik védekező, kisegítő feladatot szolgált, ahol kellett. A történészek, akik a csata leírásával foglalkoztak, mindig csak a két magyar hadról szóltak, Bulcsut és Lehelt említik csak, és semmit a harmadikról. Anonymus 9 két teljes fejezetben világosan leírja, elmondja a harmadik hadunk szerepét Botond vezérletével, aki ezután feldúlta. elpusztította a német tartományokat.

Az igaz, hogy közbelépésével időben nem tudta megakadályozni bajtársai halálát, de utána megtorolta sorsukat. „Botond meg a többi megmaradt magyar vitéz, mikor látták, hogy társaik az ellenség gonosz csele miatt szorultságba jutottak, bátran és emberül helytállottak. Egymást nem hagyták el, hanem mindenképpen rajta voltak, hogy a veszedelemben maradt résznek segítségére legyenek.” „Mint sebzett oroszlánok, úgy rohantak ordítva a fegyverek közé, és az ellenséget szőrnyű nagy öldökléssel terítették le. És noha le voltak győzve, mégis legyőzöiket erősebben, diadalmasabban győzték le, sőt szőrnyű nagy öldökléssel terítették le.” 10 Ezen felül, Botond vezetése alatt, feldúlták még a német államokat.

Kézai Simon krónikásunk szerint Ulmnál átkeltek a Dunán, a fuldai kolostorból nagy értékkel megrakva távoztak, és elpusztították az egész sváb tartományt. Wormsnál átvágtak a Rajnán, és itt két haderővel találták magukat szembe. Az egyik hadat a lotharingiai herceg, a másik hadat pedig a sváb herceg vezette. Mindkét hadat leverték. Majd francia területre tértek, ahol pusztítást végeztek a szerzetesek és keresztények között, Innen a Rhone folyótól mentek Raguzáig. Útközben feldúltak két várost, Susát és Turint. Így megnyílt az út Itáliába. Mikor elérték a Lombardiai-síkságot, azt gyors vágtában átszelték, útközben zsákmányukat gyarapították, azután hazatértek. „...a sereg nagyobbik részét, amelyik a Rajna felé igyekezett, üldözőbe vette. Midőn vágtatva utolérte a mezőn, az rögtön egybetömörült, mint a méhek, mert a magyarok, nyilaikkal sebesítve, sem megállni, sem hátrálni nem engedték őket.” 11

A Lech-mezei vereségbe ősapáink még mindig nem tudtak belenyugodni. Bulcsu és Lehel mint kiváló neves hadvezérek halálát megalázónak találták. Megalázták őket, és akasztás általi halálukkal megalázták a nemzetet is. E gesztust 800 év múltával megismételték, ami aláhúzza. sőt bizonyítja előérzetüket a német terjeszkedésre vonatkozóan. Zolta és köre különösképpen felháborodott úgy a vezérek, mint harcosaik méltatlan halála miatt. Ezért csak mélyült az ellentét a németekkel szemben.

Taksony fejedelem teljes vezérkarával elhatározta a megtorlást az okozott sérelmekért. Ezen terveiket nem is titkolták. 12 Taksony fejedelem egy második megtorló hadjáratot szervezett, a Lech-mezei vereség után. Indulattól fűtve és a német urak anyagi hozzájárulásával - akik ismételten segítségért fordultak belső küzdelmeik pártfogására - egy hatalmas hadat küldött Ottó király ellen. Botond az egyik sereg vezére, a másodiké Szabolcs, Orkony pedig a harmadik raj hadvezére volt. 13

Őseink ismét három különálló haddal indultak el. Mindez mutatja, hogy számottevő katonai erő maradt otthon, de utána ez megcsappant. Ha ezt nem a Lech-mezei vereség okozta, akkor kérdezzük, hogy mi? Sajnos erre nincs írásos bizonyíték. Ha létezett is egy titkos szervezkedés, összeesküvés kiirtásunkra, az semmi esetre sem maradhatott fenn írásban, ezért ez irányban kutatásaink hiábavalók is lennének. Ha a magyar történészek említettek is volna ezzel kapcsolatban valamit, az egyház minden bizonnyal megtalálta volna a módját annak törlésére, megsemmisítésére, úgyszintén az elfogult finnugristák vagy a Habsburg-uralom hívei. Azért, mert e korból nincs „saját” jegyzetünk, és mert a nyugati történészek nem vették figyelembe Anonymus és Kézai krónikáit, a magyar történészek egyszerűen folytatták a német hagyatékok tartalmát, miszerint „a magyar erő megtört a Lech-mezei vereség után.”

(1. oldal / 2)
Megjelent: 6019 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 236 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68.2%Canada 1%
Romania 5.9%Serbia 0.8%
United States 4.1%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3.1%Kuwait 0.3%
Germany 2.8%Australia 0.2%
Ukraine 2.7%Czech Republic 0.2%
Slovakia 2.2%France 0.2%
United Kingdom 1.8%Italy 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Greece 0.2%

Today: 452
This Week: 2635
Last Week: 8104
This Month: 19533
Last Month: 22610
Total: 1544450

Belépés