Mottó: „A Rákosi- és a Kádár-korszakban a magyar írók túlnyomó többsége erkölcsileg olyan mélyre süllyedt, hogy annál mélyebbre már aligha süllyedhetett volna. (...) Boldogan sütkéreztek a pártkongresszusok díszvendégei között az első sorban, és ugyanakkor játszották a nagy hazafit."
(Beke Albert: Illyés Gyula, a kommunista – Népfi vagy kegyenc?)

A napokban kétszer is találkoztam Illyés Gyula Kossuth- és József Attila-díjas népi író mások által önkéntelenül megidézett szellemiségével – egyszer egy távolsági autóbuszjáraton, máskor a legnagyobb internetes közösségi hálón. Először egy fiatalember mélyedt bele előttem a Puszták népe című szociográfiájába (1936), a Horthy-rendszer kommunista oldalról érkezett illyési vádiratába (egy év múlva jelent meg egy másik népi író, Féja Géza Viharsarok című alapműve, amiért nemzetgyalázás címen őt is perbe fogták). Másodjára egy – foglalkozására nézve magyartanárnő – újságírónő hozsannázott az 1956. évi forradalom és szabadságharc szovjet katonai segítséggel végbement leverése, vérbefojtása, brutális kádári megtorlása után végképp hazaárulóvá lett kollaboráns magyarországi értelmiség vezérürüje, Illyés Gyula munkásságáról. Idézet belőle: „mit von ez le (mármint a haza- és nemzetárulás – D. L.) a művek esztétikai értékéből? Ilyen furcsa kettősséggel nem egyszer találkozni a művészetben. A remekmű számomra az marad, ami volt. Adalékként: a mű születéstörténetében persze fontos lehet valamilyen stigma, nem csak politikai! Egyéb ’devianciák’! Én alapvetően a strukturalizmus híve vagyok, például egy színikritikában csak a produkció érdekelt, vagy azzal sem foglalkoztam például, ha egy szobrász, filmes politikai alapon kapott megbízást. Mindig a MŰ érdekelt. Ha az úgynevezett ’furcsaságoknál’ leragadok, sok-sok élménytől, értéktől fosztok meg másokat, magamat.”

Ezúttal, egy könyvrecenzió kapcsán, talán mégiscsak ragadjunk le az úgynevezett „furcsaságoknál” – éppen ideje. Csaknem 30 évvel a rendszerváltozássá silányult rendszerváltást (1990) követően, amely mélységesen és tragikusan negatív, erkölcsromboló, lélekölő folyamatában jelentős, mondhatni meghatározó szerepet követelt ki magának a politikai és kulturális befolyását végül is könnyedén átmentett, főként a Magyar Demokrata Fórumba (MDF) beszivárgott kollaboráns értelmiség. (Mint tudjuk, az 1947 óta, tehát 43 éve először lezajlott demokratikus országgyűlési képviselő-választások /1990/ eredményeképpen megalakult konzervatív-keresztényi Antall-kormány legerősebb pártja az MDF volt.) Annál is inkább maradjunk földközelben, mivel a minap jelent meg a tényigazságokat szigorúan szem előtt tartó Beke Albert irodalomtörténész, kritikus, Ady-kutató („Csönd van, mintha nem is rezzennénk / S rohanunk a forradalomba.” /Ady Endre: Rohanunk a forradalomba/) Illyés Gyula, a kommunista – Népfi vagy kegyenc? című, alapos kutatómunkáról tanúskodó vaskos könyve. Beke azonban Standeisky Éva történész Az írók és a hatalom 1956–1963 című köteténél (1996) is még mélyebbre hatolva rántja le a leplet a Kádár-korszak (1956–1989) behódolt, a forradalom idején a fejét félszegen felemelt, ceruzáját félig kihegyezett, majd alig egy év múlva fejét véglegesen lehajtott értelmiségének önös anyagi érdekektől vezérelt, kimondottan népellenes politikai és kulturális tevékenységéről (tisztelet a ritka kivételnek).

Bár politikai és politikatörténeti értelemben messziről csöppent bele a rendszerváltozásba Standeisky Éva (a kádári állampárt Magyar Szocialista Munkáspárt /MSZMP/ Központi Bizottsága /KB/ Párttörténeti Intézetének tudományos munkatársa; könyvének megjelenése idején már az 1956-os Intézet Akadémiai Kutatóhelyének tudományos munkatársa), kitűnő monográfiájában becsülettel igyekezett feldolgozni ama euforikus, gondterhes napok és keserves évek 1956. október 23-tól, a forradalom kitörésének napjától a részleges ENSZ-amnesztiáig (1963) tartó, jórészt feltáratlan időszakát. Mindenekelőtt az írók és a nemzetellenes politikai hatalom közötti kapcsolat feltárására, vizsgálatára koncentrálva. Kissé árnyaltabban, megengedőbben, ámde végső soron ő is arra a kardinális, mindent eldöntő, mindent meghatározó kérdésre helyezi a választ, amelyre Beke Albert, a Károli Gáspár Református Egyetem egykori egyetemi docense. Vagyis arra, hogy mi késztette a vezető literátorokat, döntően írókat a diktatórikus, szovjet típusú kommunista hatalom, a pártállam, a bábkormányok elfogadására, az előttük való meghajlásra, a legitimálásra, valamint a meghunyászkodni képtelen, börtönben sínylődő, illetve alkotói parkolópályára helyezett, száműzött, egzisztenciális értelemben is fojtogatott, tönkretett, folyamatosan megalázott írók, költők, újságírók, művészek stb. cserbenhagyására, elárulására? Az Illyés-monográfia utókor számára kétségkívül legriasztóbb és legelszomorítóbb fejezetének címe: Közösségi megnyilvánulása ötvenhat után: védte írótársait; és árulóvá lett (509–521. o.).

„Egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt lehet átalakítani, a társadalmihoz hatvan év kell” – idézték gyakran a rendszerváltozás idején a világhírű német szociológus, Ralf Dahrendorf mondását. Magyarországon ebből szinte semmi sem valósult meg. Kádár János, az MSZMP KB első titkárának állandó sakkpartnere és a korszak elsőszámú kultúrpolitikusa, Aczél György sűrű vacsoravendége, vendéglátója, Illyés Gyula „legjobb magyar tanítványa”, „nevelt fia”, az MDF-alapító Csoóri Sándor Kossuth- és József Attila-díjas költő javaslatára lett Antall József orvos történész („Tetszettek volna forradalmat csinálni!”) a harmadik Magyar Köztársaság első miniszterelnöke (1990). (Két évvel később a kormányfő óhaja az újjáalakult Magyarok Világszövetségének elnöki székébe röpítette Csoóri Sándort.)

Miközben ezeket a sorokat írtam, a Magyar Demokrata Fórum Országgyűlési képviselőcsoportjának vezetőjével (1990–1993), Kónya Imre jogásszal, belügyminiszterrel (1993–1994) futottam össze a budapesti Semmelweis utcában, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) székháza, a Magyarok Háza előtt (2019. október 21., hétfő délután 3 óra 10 perc). Miután illő módon bemutatkoztam, szerettem volna néhány szót váltani vele „ama régi szép időkről”. Nem kifejezetten a Világszövetség kiadásában megjelent Miért mondott le az Antall-kormány és az Országgyűlés a történelmi Kárpátaljáról? (2017) című kötetemről, mégsem állt meg a lassan sétáló „rendszerváltó” antallista politikus, hanem imigyen szólt: „Jöjjön velem, mert rohanásban vagyok.” Hát hogy is van ez?!

Igen, a maga sajátos ilyen-olyan módján 251 író is rohant előre-hátra alig egy évvel az 1956-os forradalom bevégeztetése után. Az 1957. március 15-én indult Élet és Irodalom irodalmi-közéleti hetilap 1957. szeptember 13-i száma közölte le a magyar írók (valójában 251 mindenféle foglalkozású értelmiségi: író, költő, irodalomtörténész, színházi rendező, filmrendező, régész, szobrász, volt köztársasági elnök stb.) nyílt levél formájában történő tiltakozását az ellen, hogy az ENSZ Közgyűlése tárgyalja a „magyar kérdést”, az úgynevezett ötös bizottság jelentését. (A magyar írók tiltakozása az ENSZ ötös bizottsági jelentés közgyűlési tárgyalása ellen) A pártvezetés kezdeményezésére megszületett dokumentumot – a népi írókkal az élen – a megszüntetett Írószövetség tagjainak döntő többsége (is) aláírta. Mint Beke Albert rámutat, a legismertebb név kétségtelenül Illyés Gyuláé volt az aláírók között. „1956. október 23. óta még egy év sem telt el, és Illyés a forradalmat a leghitványabb és leggyalázatosabb módon megtagadta és elárulta. Igaz, nem egyedül, hanem rajta kívül még kétszázötven magyar író tette ugyanezt. Csakhogy ez Illyés számára nem mentség, mert ő volt a vezérürü: őrá tekintettek a többiek, és azt mondták vagy gondolták, hogy ha ő megtagadhatja a forradalmat, akkor én is megtehetem ugyanezt.” Illyés Gyula nemcsak hallgatott a Rákosi- és a Kádár-korszak bűneiről, hanem a rendkívüli tekintélyével hozzá is járult azokhoz. Azért bizonyult nagyon fontosnak a megnyerése Kádárék számára, mert a többiek őrá néztek fel, őt tekintették a vezérüknek, az ő viselkedéséhez és magatartásához szabták a sajátjukét. Úgy vélték, hogy ameddig ő hallgat, addig nekik sem kell állást foglalniuk. Ám az a legszörnyűbb, az a leggyalázatosabb, az a legvisszataszítóbb, ami elmaradt, ami így vagy úgy, de soha nem tapasztalt erkölcsi mélységekbe taszította végül is az egész népet. Jól jegyezte meg Beke Albert a könyvében: „Azt a gyalázatot, amelyet az aláírók elkövettek, legfeljebb azzal lehetett volna némileg megbocsájthatóvá enyhíteni, ha legalább utólag nyilvánosan bevallották volna a bűnüket és kollektíve bocsánatot kértek volna először is az akkor bebörtönzött áldozatoktól – tehát nem csak az írótársaiktól! –, másodszor pedig az egész magyarságtól.” (561. o.) Természetesen csatlakozott Standeisky Éva mindmáig fájó meglátásához, aki joggal szögezte le: „Magyarországon ugyanúgy, mint a közép-kelet-európai térség más országaiban az írók a nemzet lelkiismeretének tartották magukat, akiket a nép felhatalmazott váteszi szerepük eljátszására. Évszázadok óta így volt ez, hiszen a megoldatlan problémák nemzedékről nemzedékre öröklődtek, és a rossz kitörési kísérletek is gátolták a civil és a hatalmi szféra elkülönülését. Az irodalom lett a megnyomorítottak és az elégedetlenek vigasza.” (11–12. o.). Majd Standeisky Éva után 23 évvel Beke Albert így köszön vissza: „Mert csak az ilyen fogadtatásra és fogantatásra kedvező időben közzé vetett igemag szökkenhet szárba a nép lelkében, és csak az ilyen, idejében történt szolidáris versüzenet jelenthet legendás örömhírt a reménytelenné vált, tehát vigaszra szomjazó lelkek számára.” (115. o.)

Az evilági Tízparancsolatról

Végezetül az olvasónak minden bizonnyal mindennél többet mondó és eláruló 10 idézet örök tanulságképpen (is) Beke Albert alapművéből a mélyen hazaáruló, „költőpénzzel”, busás jutalmakkal elhalmozott néhai Illyés Gyula (halála napjáig tagja maradt a szovjetbérenc Francia Kommunista Pártnak) életművével, írói, költői, a verset is csinálni tudó mesterember munkásságával kapcsolatban, aki minden korban az erőt jelentő hatalom hátszelére támaszkodva duzzasztotta szerény literátori vitorláit.

1. „Nem írt ugyan hozsannázó verset vagy cikket a kommunisták parasztpolitikája mellett, de hallgatásával és lapításával mégiscsak őket szolgálta.” 2. „A besúgó ugyanis Németh Lászlóról ezt jelentette: ’Elítélőleg nyilatkozott Illyés Gyuláról, akit jellemtelen, opportunista embernek tart, és aki éppúgy elfoglalja az írók fejedelmének trónját – ha eleget ígérnek neki –, mint a Rákosi-rendszer alatt.’” 3. „1945 után azonban már nyomát sem találjuk benne a szenvedők iránti segíteni akarásnak, vagy akárcsak a velük való együttérzésnek is. Éspedig valószínűleg azért nem, mert az elnyomottak szenvedéseit éppen az ő elvtársai okozták, akikkel viszont nem akart szembekerülni.” 4. „Először is: Ady eszeveszett bátor volt, Illyés pedig gyáva. Másodszor is: Ady nem hunyászkodott meg a hatalom előtt, Illyés pedig behódolt annak.” 5. „Határ Győző igen szellemesen fejezte ki Illyés kétkulacsosságát: ’Éludvaronc és haragvó Tiborc.” 6. „Illyés olyan gyáva volt, hogy ötvenhatban és ötvenhatról semmiféle írásos nyomot nem mert hagyni maga után. Gyávának tartotta őt maga a mindenható Párt is, az egyik titkos jegyzőkönyvben, amely a Politikai Bizottság ülésén készült, ezt szó szerint olvashatjuk is: ’nehéz időkben Illyés mindig egyike volt a leggyávábbaknak (…) és a kommunisták is tudták, hogy ez a gyáva Illyés éppenséggel az ő emberük.’” 7. „1950-ben titokban megírta az Egy mondatát (általánosságban véve a zsarnokságról – D. L.), ugyanebben az évben volt költői képe kiadni a Két kéz című csasztuskáját. Amelyben, mint már céloztunk is rá, mélyen aláhízeleg a Pártnak azzal, hogy két kézzel emeli piedesztálra a kommunista hatalom származási és osztályharcos alapon válogatott káderpolitikájának patetikus mivoltát. És ez utóbbiért 1953-ban (a parasztnyúzó Rákosi-rendszer tobzódásának tetőfokán – D. L.) másodszorra is kiérdemelte elvtársaitól a Kossuth-díjat.” 8. „1974-es naplóját (Illyés Gyulának – D. L.) olvasva május 20-i dátummal az alábbi feljegyzésen akadt meg a szemünk: ’Délután küldönc nagy csokor virággal (szegfűvel); Kádár részéről. Este Kádár és Aczél.’” 9. „A különböző pártkongresszusokon Illyés, mint díszvendég, mindig ott ül az első sorban, és kedélyesen beszélget Kádárral meg a többi pártvezérrel. A házaik is egymás mellett vannak, tehát szomszédok, s Illyés ezt sok vendégének szinte büszkeséggel mutogatja.”

Az utolsó, 10. „parancsolat”. Ismét csak Standeisky Éva könyvéből tudjuk, hogy atyai mentorom, tanítómesterem, a békéscsabai zsidó kispolgári családból származott Lőcsei (Lerner) Pál, a Magyar Dolgozók Pártja (1949–1956) központi napilapjának, a Szabad Nép Nagy Imre-vonalas, leváltott, 1956 után börtönbüntetésre ítélt rovatvezetője egyszer, 1966-ban felrótta Illyés Gyulának, hogy miért adta a nevét az ENSZ-et megbélyegző tiltakozáshoz. Mire az író-költő rossz elvtárs úgy reagált, hogy csak két rossz közül választhatott. „Azt ígérték (neki is), hogy aláírásáért cserébe könnyítenek a bebörtönzöttek sorsán. Ha megtagadja az aláírást, elszalaszt egy esetleges lehetőséget, ha teljesíti a kérést, elárulja a forradalmat. Arra azonban álmában sem gondolt, hogy aláírását a rabok lelki kínzására is felhasználhatják.” És/de a vékonydongájú Lőcsei Pál a forradalom napjaiban (a Szabad Nép MDP-taggyűlésének küldöttjeként), 1956. október 23-án, kedden egyedül szállt szembe a Politikai Bizottság tagjaival: „Lőcsei: Révai elvtárs, az egyetemisták nem a Szabad Nép vezércikkének buzdítására, hanem a párt hibás politikája miatt vonulnak az utcára… (…) Révai: Vállaljuk a kockázatot, és ha kell, lövetni fogunk! Lőcsei: Kikre akar lövetni?… A munkások és parasztok gyerekeire, akik a mi segítségünkkel kerültek az egyetemekre? Marosán: Kicsoda maga, és hogy mer így beszélni? Takarodjon innen! (…) Megszólalt az addig hallgatag Kádár János, aki lényegében megpróbálta leszerelni a küldöttséget. Mondókáját azzal fejezte be, hogy ‘Én azt tudom tanácsolni maguknak, hogy menjenek vissza a szerkesztőségbe, és a pártfegyelem szigorú betartásával lássanak munkához.’ Lőcsei így válaszolt: ‘Ön annak idején Rajk Lászlót is a pártfegyelem betartására figyelmeztette, amikor vonakodott a neki szánt szerepet elvállalni…’ A teremben mindenki hallgatott. Döbbenetes volt a csend. Néhány másodperc múlva Kádár csak ennyit tudott mondani: ‘Maga ne dőljön be mindenféle mendemondának, amit rólam terjesztenek…’” (/Boross Imre: Egy nevezetes párbeszéd/ In: Dányi László: A Kazinczy utcai fiúk – Forradalom és megtorlás Békés megyében – 1956. A szerző kiadása, Békéscsaba, 2006. 96–97. o.)

(Beke Albert: Illyés Gyula, a kommunista – Népfi vagy kegyenc? L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2019. 660 p.)

Forrás: MVSZ Sajtószolgálat
Beküldte: Ballán Mária