Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

V2017Jun25

2017. Április 06., Csütörtök 19:50

Erdélyi József zsidók általi meghurcolása

Írta:  Fiala Ferenc
Értékelés:
(15 szavazat)
„Én csak árvalányhaj voltam a páncélszekrény mellett..." - mondja Erdélyi József, aki bűnvádi feljelentést tett a rágalmazó baloldali sajtó ellen

Erdélyi József zsidók általi meghurcolása Solymosi Eszter vére című költeménye miatt

 Erdélyi JózsefErdélyi József, a legmagyarabb költő pár héttel ezelőtt verset írt Solymosi Eszterről. Gyönyörű szép verset. Olyant, amilyent csak igazi költők írnak. A vers nyomán óriási felháborodás keletkezett a balodalon, mert Erdélyi József versében „politizálni" mert, márpedig a költőnek nem szabad politizálni, különösen akkor nem, ha a politikai kiruccanás őszinte igazságokat tartalmaz, mely igazságok kellemetlenül érintik a magyarországi zsidóságot. Erdélyi Józsefet – 1937-ben Magyarországon – Solymosi Eszter című verséért kitagadták, sőt, mint azt az Összetartásban is megírtuk, egy Rónai Mihály András nevű ismeretlen intellektuel vezércikknek is beillő fulmináns írásban kíméletlenül eltemette. Kijelentette, hogy Erdélyi József halott, és, bár versei hét éven keresztül jelentek meg a liberális Pesti Naplóban, azt írta, hogy Erdélyi József sohasem volt költő, mert az igazi költőnek nem szabad foglalkozni a zsidókérdéssel, és még kevesebbé szabad foglalkoznia az ezer sebből vérző magyarság fájdalmainak igazi okaival. Erdélyi Józsefre kimondták a nagy átkot, és a Conti utcától a legpolgáribb napilapig olyan temetést rendeztek, hogy óvatosabb költőink valószínűleg meggondolják a jövőben, hogy milyen sorokat vethetnek papírra, ha el akarják kerülni az Erdélyi Józsefek sorsát.

Most itt ül előttem Erdélyi József. Vékony, megkínzott arcú ember. Szemében a költők tüze lobog, és az igazságtalanul meghurcolt ember kétségbeesett vádjával a hangjában, lassan beszélni kezd.

– Bűnöm – mondja Erdélyi József, – hogy megírtam a Solymosi Eszter című versemet. Hát megírtam! Hét évig írtam. Hét hosszú esztendeig érett bennem ez a vers. Már bennem volt akkor is, mikor még a liberális lapokban jelentek meg a verseim. Akkor érett meg igazán bennem, amikor közöttük voltam. De kijelentem, hogy semmi sértő szándék nem vezetett. Költő vagyok – remélem, ezt odaát is elismerik –, és ezúttal is csak azt írtam, amit a vérem diktált.

Solymosi Eszter vére

Erdélyi József: SOLYMOSI ESZTER VÉRE

Megöltek egy kis libapásztort. Égre kiált a régi vád,
úgy ölték meg Solymosi Esztert, mint egy tokos, pihés libát,
mint egy síró galambfiókot,
szűz juhocskát Húsvét előtt...
Valami vérengző bolondok
úgy fogták el és ölték meg őt,
a nótás ajkú kis magyar lányt, valami vérengző vadak,
vademberek...Elfolyt a vére, mint egy párás piros patak.

Ítélt a bíró, félkegyelmű képzelődő a szemtanú,
alaptalan a vád, a vérvád...a hátborzongató gyanú...
Ítélt a bíró; elmehetnek a reszkető kaftánosok;
nem ölték meg Solymosi Esztert, nem bűnösök, nem gyilkosok.
Nem sütöttek húsvéti ostyát embervérrel.
Ország-világ tudja meg, hogy gyermekijesztő dajkamese a vér, a vád.

Ítélt a bíró s fellélegzett a zsidóság, az "üldözött",
de terjed a "mese", a "vakhit" a szegény magyar nép között.
Zengett a dal s a vérpatakból vérfolyó gyúlt és hömpölyög,
tenger, vértenger gyűlt belőle mérhetetlen mély és örök,
mint Jézus vére, a világot megváltó Istenemberé.
Az Ő vére a legyalázott szegény Solymosi Eszteré!

Minden kiontott ártatlan vér, minden magyar vér, ami folyt,
párolgott és virult belőle idegen trón, élősdi bolt,
minden kiontott ártatlan vér, harctéren ontott hősi vér,
és munkában csorgott verejték, és megrabolt bér és babér,
az én vérem is, az Anyámé, a régi libapásztoré,
az Ő vére s a legyalázott szegény Solymosi Eszteré.

Égre kiáltom akkor is ha, élettel és vérrel tilos,
leírom akkor is, ha rögtön lángot vet a szűz papíros.

Beh piros vagy Solymosi Eszter kiontott vére s beh meleg...
Hajnalt festek a magyar égre és felkelő Napot veled,
hogy ne vesszen kárba a vérünk, s emléked árva hajadon.
Solymosi Eszter árva népét ébressze bátran, szabadon.

1937.

Rövid pillanatig maga elé néz, majd hirtelen felcsattan a hangja.

– A liberális sajtó elfelejti, hogy az írónak is vannak polgári jogai. Zsolt Béla talán azt hiszi, hogy tőle kaptam az érettségit? De elfelejti, hogy jogász is voltam, és hogy tartalékos hadnagy is vagyok. Úgy írt rólam, mint ahogy neveletlen, utcagyerekekről szokás írni. Azt is írta ez a Zsolt Béla, hogy neveletlen pásztorgyerek vagyok még most is. Ez elvégre nem szégyen, hiszen Dávid is pásztor volt. És ha őriztem is disznót – amire büszke vagyok –, nem az ő apjáét őriztem. Az én hitelemet ne rontsák, mert amellett, hogy költő vagyok, ember is vagyok, és nekem is megvannak a magam polgári jogai.

– Minden baloldali lap ellen polgári pert indítok becsületsértés miatt, hadd tanulják meg, hogy a magyar költő se mindenki kutyája. De ezen kívül pert indítok három liberális újság ellen, azaz – ekkor már szinte harsog Erdélyi József hangja – három zsidó lap ellen, amely engedelmem nélkül közölte verseimet. Beperelem őket szerzői jogbitorlás és becsületsértés miatt, de kártérítési pert is indítok ellenük...

– Ők azt hitték, hogy örökre legyőztek, pedig csak húsz esztendeig tűrtem gazságaikat. Oh, én már ismerem őket, de azért mégis csodálkoztam vakmerőségükön. 1924-ben az Athenaeum kiadta Világ végén című verseskötetemet. De úgy eldugták a világ elől, hogy magam sem tudtam megszerezni ezt a könyvemet. Mikor pár héttel a megjelenés után bementem az Athenaeumhoz, és kértem egy verseskötetet, azt mondották, hogy nem tudnak adni. — Miért? Mivel indokolták?

— Azt felelték, hogy könyveimen iskolakönyvek feküsznek, és nem áll módjukban előkaparni a raktárból.

— De hiszen üzleti szempontból így nem volt jövedelmező verseinek kiadása – vetem közbe.

— Oh, uram, Shylock az lírikus természetű, önzetlen. Pártfogolja a magyar írókat, hogy az ő utasítása alapján dolgozzanak, és eszébe ne jusson a tehetségnek máshol keresni boldogulását. Mellettünk – magyar költők mellett – azonban óriási reklámot csapnak az ő költőiknek. Meghamisítják a magyar irodalmat és elsikkasztják az igaz gondolatokat. Nekik csak pap, hejehujázó huszártiszt és mágnás kell. Amolyan úri-muri. Álnépiesség és körútról irányított magyar népvédelem.

– Én csak árvalányhaj voltam a páncélszekrényük mellett, de otthagytam őket. Olyan szerződést kötöttem velük, mint a mesebeli Erős János: aki az erősebb, az marja a másikat, és aki birja, az szíjat hasít a másik hátából. Tizennyolc esztendő alatt csak én haragudtam – ők hasították a szíjat...

– És azt hiszik, hogy írók – pedig még olvasni sem tudnak. Én minden írásomban betartottam a szabályt, amit a polgári kör megenged, ők azonban a diszkosz útjába álltak. Mit tehetett mást a repülő diszkosz, homlokon találta őket.

Ennél a mondatnál felemelkedik az eddig csendes és békés hangú Erdélyi József, apró léptekkel rójja a szobát és érzem a hangján, hogy sokszor meghányta-vetette magában ezeket a mondatokat. Már csak magának beszél, elfelejti, hogy szerkesztőségi szobában van, leomlanak körülötte a szűk falak, és szinte árad belőle a szó.

– Azt írják, hogy én pogromra uszítottam, pedig csak az ártatlanul omló magyar vért akartam megvédelmezni. És ezt akkor is megteszem, ha ez előttük tilos. Különösen őelőttük, akik Adyból és belőlem lopták minden tudásukat, belőlünk lopták a lírát, belőlünk élnek és a mi vérünkből gyűjtik aranyaikat. Ezek az emberek ne tanítsanak engem verset írni. Vagy kezdték volna régebben. Rónai Mihály meg Ignotus azt írják, hogy meghaltam. Ezt esztendő előtt is megírhatták volna rólam, de mivel írástudatlanok, így nem értették meg azt a versemet, amelyet a múlt esztendőben közölt tőlem a Válasz.

Közel hajol az asztalomhoz és úgy diktálja a Válaszban megjelent versét.

— Írja, csak írja, ha a Válaszban jöhetett, maguk is megírhatják, mert így szól a vers:

Hogy mosolyognak, amikor belépek, Milyen egyetértően és gyilkosan, És gúnyosan hogy pillantanak össze. Milyen egyetértően és cinkosan: Hát ez meg él? Nem tudja, hogy rég meghalt? Hogy megöltük s eltemettük. Bolond. S én lekenek nekik úgy gondolatban Erről, arról egy jó csárdáspofont.

És a másik versem. Úgy látszik azt is elfelejtették. Pedig én írtam és nekik írtam, a vakoknak, a Zsolt Béláknak

– Ezt írtam akkor. Ezeket a sorokat. Tudtam, éreztem, hogy előbb-utóbb nekemrontanak. De akkor nem vették komolyan. Nem hitték, és nem látták a portrét, amit előre megrajzoltam.

— Találkoztam zsidókkal, akik először azt mondották, hogy gyönyörű szép a Solymosi Eszterről szóló versem. De aztán észbekaptak és hirtelen hátat fordítottak. Megtagadták a költészetet, mint ahogy megtették mindig, ha a faji érdek ezt követelte tőlük. Elfelejtették, hogy ami szép, az nem lehet rossz, és ami szép, az nem lehet hazug a művészetben. Elfelejtették, hogy az igazság csak szép lehet, és aki az igazság ellen hadakozik, az igazságtalan és hazug.

Aztán már nem is panaszkodik, már csak nevet, mikor nemcsak a költő, de az ember ellen indított hajszáról beszél.

– Hogy hazudnak uram, a bitangok. Ezt csak én tudom, aki hosszú éveket töltöttem velük együtt. Kihasználtak és megzsaroltak. Húsz esztendő alatt egy íróasztalt nem kaptam tőlük. És most – azt hiszik, megásták a sírgödrömet. Hazudnak és ferdítenek. Az egyik baloldali hetilap azt írta pár nappal ezelőtt, hogy kipofoztak a kávéházból. Valójában pedig csak az történt, hogy vitába ereszkedtem Nagy Lajos kedves, régi barátommal, és a vitába beleszólt felesége is. Az asszony – aki zsidó. Erre mondtam, hogy ne szóljon bele, nagyságos asszony, mert érdekelt. A végén nem tehettem mást, igenis mondottam, hogy a nagyságos asszony hazudik. Aztán felkeltem, és megindultam a kijárat felé. Ekkor szólt utánam Nagy Lajos, amit később megbánt. Pár nap múlva sírva jött hozzám, és bocsánatot kért. Rendben van – mondottam, magyarok vagyunk, aztán el is felejtettem az egészet.

Már búcsúzunk, mikor az agyonhazudott és agyonkergetett Erdélyi József még egyszer felveti a fejét. Csillogó két szeme szinte belém fúródik, mikor mondja:

– Én szegény ember vagyok, mindenem a költészet, számomra a hallgatás nem ér semmit, és akinek az én hallgatásom kell, aki el akar némítani, az vigyázzon.

Azt gondolják odaát, hogy eltemettek, pedig csak új erőre kaptam...

Fiala Ferenc (Összetartás, 1937. augusztus 29.)

Forrás: https://kuruc.info/r/6/115441/

Megjelent: 681 alkalommal

Hozzászólások  

 
Csorba Tibor
#1 A magyar poézis halálaCsorba Tibor 2017-04-09 11:26
„Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga”,
ha a bús magyar nyelv felelne,
s hangereje nem apadna.

Haldoklik rég az ősi líra –
baldachinja zuhanni kész,
kiásva várja már a sírja –
sorsa Vörösmarty-t idéz.

Körötte szellem-tanítványok –
az idő rabjai: lantos
mesterek, ajkuk szóvirágot
köt fonatba a szent hanthoz.

Jő a pap, hogy kenetet adjon,
csókra nyújtson csüngő stólát,
s hogy minden lanton húr pattanjon,
megálljanak csillagórák.

A seregnyi lánglelkű költő –
magyar szó holt kertészei -,
némaságukban is üvöltő
őrzők a strázsán – védeni

a haldokló dalt, körbefogják…
A pap keresztje lángra gyúl,
vad kígyóvá teszi a stólát –
malasztja sátánná fajul.

Lehullik hát a titok leple –
balladák, himnuszok, ódák:
mind áldozat! Örök kelepce
Bábel óta. Új helóták

igéi, jelzői, ragjai
egy piramisoknál is ősibb
nyelvnek. Rontás irigy papjai
írnak új szabályt és őrzik

a könyvtár kulcsait. S a népek
közömbösek – meghalt egy nyelv?
Csak vartyogás volt! Tiszta képlet:
az idő egy sóhajt lenyelt…

2017.04.04. Csorba Tibor
Idézet
 

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 297 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68.3%Canada 1%
Romania 5.9%Serbia 0.8%
United States 4%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3.1%Kuwait 0.3%
Germany 2.8%Australia 0.2%
Ukraine 2.7%Czech Republic 0.2%
Slovakia 2.2%France 0.2%
United Kingdom 1.8%Italy 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.6%Greece 0.2%

Today: 510
This Week: 4604
Last Week: 8104
This Month: 21502
Last Month: 23494
Total: 1546419

Belépés