Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

P2019Feb22

2019. Február 11., Hétfő 05:54

Kritika lila színnel...

Írta:  Bene Gásbor dr.
Értékelés:
(5 szavazat)
Filippov Gábor politológus cikke nem a nyugati tudományosság nyelvezete miatt vált számomra érdekessé. Inkább azt az igyekezetét próbáltam eleinte méltányolni, hogy van végre valaki, aki megpróbál magyarázatot találni a hazai pártpolitikai jelenségekre úgy, hogy közben alaposan átnézi a hasonló nemzetközi példákat. Dicséretes igyekezet. Azonban maga is bele esik a csapdába, miszerint az ellenforradalom rossz, s a forradalom jó.

Álláspontom szerint ugyanis hazánk soha nem élt meg forradalmat, vagy ha igen akkor azt végképp nem annak nevezte a történetírás. Pl. az „Őszirózsás forradalom” csupán egy betegesen önhitt gróf és szabadkőműves asztaltársaságának a helyzetkihasználó puccsa volt 1918 őszén, s a „Tanácsköztársaság” néven ismert bolsevik hatalomátvétel azonban – éppen a népirtó tevékenysége okán – mutat bizonyos forradalmi elemeket, de még sem volt az. Számomra tehát sem egyik, sem másik nem lehet példa, azonban ha választani kellene, biztosan a Horthy Miklós nevével fémjelzett közjogi provizórium, vagy, ahogy maguk nevezték „ellenforradalom” az, amely a törvényességet és a tisztességes bírói eljárásokat jelenti, s nem a 19-es patkánylázadás. Ennyi bevezető szerintem elegendő is ahhoz, hogy az összes agyszennyezett balliberális eszement eldobja az írást és ne legyen kíváncsi arra, miképpen vetem (lila színnel), kritika alá Filippov írását. Olvassák el a nemzeti elkötelezettek is nyugodtan, mert tudnunk kell, miként érez és gondolkodik ma Magyarországon egy politológus! (Bene Gábor)

Filippov Gábor: A hibrid ellenforradalom kora

Nem burokban élünk. Ami Magyarországon és a magyarokkal az elmúlt évtizedben történt (tömören fogalmazva: a demokrácia, illetve a jogállamiság leépülése), távolról sem elszigetelt eseménysor. (BG: Javaslom a szerzőnek József Attilát olvasni, aki szerint a jogállamban pénz a fegyver!)

Nem magyar, de még csak nem is kelet-európai betegség, hanem egy világtrend újabb és közelibb tünete. Nem a „mutálódott fasizmus” (Ungváry Rudolf) megjelenése, nem is „az ötvenes évek visszatérése” vagy a „posztkommunista maffiaállam” (Magyar Bálint) tombolása, hanem egy új kontextusban fejlődő, saját logikával és jellegzetességekkel bíró, mindenekelőtt pedig globális jelenség.

(BG: Már e két hivatkozott személy neve is mutatja, hogy mennyire távol van a szerző a pártatlanság realitásától, hiszen ők nyilvánvalóan liberálisok, s ráadásul nem is a nemzetünkre veszélytelen fajtából.)

Az ezredforduló óta autoriter járvány dúl a világban.Terjedését csak felgyorsította a 2008-ban kirobbant pénzügyi és gazdasági világválság, illetve látványosabbá tette, hogy a fertőzés az Európai Unióban, majd az Egyesült Államokban is felütötte a fejét. A baj kiterjedtsége és ismétlődő mintázatai ugyanakkor hozzásegíthetnek, hogy egyáltalán meg tudjuk nevezni, képesek legyünk értelmezni saját közelmúltunkat és jelenünket.

(BG: Leginkább attól lilul be a fejem – s így nem csak betűim – hogy ismét olyan értelmezést foguk olvasni, aminek a valósághoz semmi köze, de nagyon jól hangzik azok fülében, akik a mai rablókapitalizmus borzalmas valóságát tekintik követendő és szinte tökéletes társadalmi mintának!)

Elavult összehasonlítások, féligazságokon alapuló azonosítások nemcsak a tisztánlátásunkat, de reakcióinkat is elkerülhetetlenül torzítják, ami szubjektív zavarodottsághoz és a meg nem értett folyamatok, jelenségek hosszú távú konzerválódásához is vezethet.(BG: Ez így igaz, de sajnos ellenkező előjellel és a teljes szövegkörnyezetből kiragadva!)

A demokrácia harmadik hulláma

(BG: Ezt a részt Luis Latzarus okos mondatának a figyelembevételével szükséges elolvasni és értelmezni! „A demokráciában a politika annak a művészete, hogy elhitessük az emberekkel, hogy ők vannak hatalmon.”)

A kilencvenes évek a demokráciával - mint egyetlen tartósan életképesnek tartott társadalmi-politikai rendszerrel- kapcsolatos optimizmus évtizede volt. A Freedom House éves jelentései alapján 1974-ben 42, közvetlenül a Szovjetunió összeomlása előtt pedig 65 államot lehetett „szabadnak” minősíteni, vagyis olyan jogállamnak, ahol meghatározott időközönként szabad és demokratikus választásokat tartanak, és stabilan biztosítottak az alapvető emberi és polgári jogok. (BG: A jogállam bankárkaszti találmánya sajnos a pénztől függ, vagyis az a jogállam szerintük, ahol a pénzdiktatúra üzemelteti az államot és uralja a médián és a jogrenden keresztül a pártpolitikát is!Így volt jogállam a szocialistának hazudott bolsevista rendszer is, hiszen nem az őseink által kicsiszolt szokásjog rendjét folytatta, hanem a SZU-ban bevált bolsevik jogrend „biztosította” a bankárkaszt lobbistái által csak szavakban bírált, ún. bolsevik emberi jogokat.)

Ez a szám 2005-re 89-re növekedett, további 30 úgynevezett „választási demokráciával”, vagyis olyan állammal kiegészülve, amelyben teljesültek a demokratikus választások minimális kritériumai, de a jogállamiság területén már voltak hiányosságok.

A demokratizálódás úgynevezett harmadik hulláma (amely a hetvenes években indult Portugáliában, Spanyolországban és Görögországban, majd a közép- és kelet-európai rendszerváltásokban (BG:helyesebben impériumváltásokban) tetőzött) világméretűnek bizonyult. Nemcsak az egykori szovjet blokkban (így Magyarországon), de Latin-Amerika (Argentína, Brazília, Mexikó, Guatemala stb.), Afrika (Benin, Mali, Ghána stb.) és Ázsia (Dél-Korea, Fülöp-szigetek, Tajvan stb.) számos országában is bizakodásra okot adó változások történtek. A folyamat többé-kevésbé azonos sémát követett: az állam hatalmának radikális (ön)korlátozása; az egypárti struktúrák leépülése, az állam és a társadalom különválasztása; a versengő többpártrendszer (BG:ahol a bankárkaszt szabadon és jól tudja befolyásolni a hitelpénz adagolásával a hatalmi struktúrát is!)és a rendszeresen megtartott választások intézményesülése; a joguralom és a független alkotmányos intézmények kiépülése; a civil szervezetek és a szabad sajtó burjánzása; (BG:helyesebben a pénzuralmi rendtől függő civilek és a többnyire bankárkaszti sajtó befolyásoló képessége és a félelmi öncenzúra alapján)összességében a politika mint a közös ügyek megbeszélésének és intézésének decentralizálódása, „társadalmi üggyé” válása.

Antall József miniszterelnök, Norbert Blum

Antall József miniszterelnök, Norbert Blum nyugat-német munkaügyi miniszter és kelet-német kollégája, Lothar de Maiziere az osztrák-magyar határon 1990 augusztusában
Fotó: DPA /AFP

A demokrácia diadalmenetének nemzetközi hátterét az egyetlen autoriter szuperhatalom, a (BG: ill. a csak laza pénzpórázon tartott és állandóan „ficánkoló”) Szovjetunió összeomlása teremtette meg. Ezzel egyrészt a befolyási övezetében tapasztalt demokratikus törekvések azonnali elfojtására bármikor kész katonai hatalom tűnt el (lásd a magyar 1956-ot (BG: amitől sokkal inkább Washington rémült meg semmint Moszkva) és a csehszlovák 1968-at). Másrészt a kommunista diktatúra a közvetlen érdekszféráján kívül fennálló önkényuralmi rendszereket sem volt képes tovább segíteni pénzügyi támogatással, diplomáciai segítséggel vagy éppen elnyomó minták közvetítésével. Ennek is volt köszönhető, hogy a szovjet összeomlást követően a keleti blokk határain túl is dominóként dőltek vagy legalábbis rendültek meg a világ önkényuralmai.

(BG: meglepő, hogy ma sem világos sokak számára az, hogy a Szovjetunió kifejezett kísérlet volt a bankárkaszt részéről arra, miképpen lehet a világhatalmat egy hamis, emberekre erőszakkal rákényszerített ideológia által megszerezni. S az USA működtetése pedig ugyanilyen kísérlet arra, hogyan lehet a pénzmanipulációs rendszer segítségével megszerezni az általuk kialakított „világcsendőri” működés feletti szinte totális hatalmat úgy, hogy az ne látszódjon túlságosan. Ezt az ún. kölcsönbérleti szerződés ellentételezésének a negligálása mindkét részről, vagyis a II. világháború alatt a SZU-nak szállított hatalmas értékű ipari-termékek árának a teljes fizetési elszabotálása és annak követelésével való felhagyás is nagyon világosan megmutatja mindkét fél részről! Persze az USA a hitelek utáni kamatokat viszont csendesen fizette és fizeti a mai napig is a FED-nek. Vagyis úgy működtet a FED „világcsendőrt”, hogy az a költségeket hitelből állja, s ez is a bankárkaszti nyereség állandó növekedését eredményezi!!)

A fő versenytárs kidőlésével az Egyesült Államok, mint egyedül talpon maradt szuperhatalom hegemóniája a nemzetközi kapcsolatok területén ideiglenesen egy morálisan megkérdőjelezhető és fenntarthatatlan helyzethez vezetett: az unipoláris, vagyis egyetlen szereplő által meghatározott világrend kialakulásához.

(BG:Az USA mint „világcsendőr” nem a saját akaratát viszi végbe, hanem a FED urainak és a Wall Street hiénáinak van alávetve az egész államapparátussal folyamatosan 1914 óta!)Nagyon nem szerettem a bolsevik Szovjetuniót, de sajnos nem jobb a mai egypólusú világrend sem, hiszen Bibó István leírta: „A hatalom demoralizál, tehát ellenőrzésre szorul”. Ráadásul nem csak a saját hatalom, hanem az USA esetén a Wall Street bankárkasztjának az ellenőrzése, pontosabban az irányítása alatt áll, s ezért nyugodtan kimondható, hogy jelentősen csorbul a szuverenitása! Ráadásul 1956 egyszerű harcosai világosan kifejtették, hogy se nem kapitalizmus, se nem szocializmus a céljuk, hanem a harmadik út: a semleges, független Magyarország. Ezek után sikerült 1990-ben hazánknak önként feladni a semlegességet a NATO, s a függetlenséget is az EU tagjaként. Hogy van az, hogy Svájc és Norvégia kibulizta a belépés elmaradását, s a belépők közül többen nem kínálták fel pl. a földpiacot a nemzetközi tőkének? Lássuk be, hogy nem vagyok az összeesküvés elmélet híve, hiszen látom, hogy ez nem egy puha, vacak kis elmélet, hanem egy kemény bankárkaszti gyakorlat!)

Az új egyensúlytalanságnak azonban volt egy kedvező mellékterméke is: a liberális demokrácia, mint nemzetközi politikai minta uralkodóvá válása. Az Egyesült Államok sokat és joggal bírált úgynevezett „demokráciaexportja” a közkeletű tévedéssel szemben nem csupán az irakihoz vagy afganisztánihoz hasonló katonai beavatkozásokban öltött testet. Az úgynevezett „demokráciasegély”, illetve a „feltételes gazdasági segítségnyújtás” alkalmazásával az USA (majd a kilencvenes évek közepétől az ENSZ és az EU, benne Magyarországgal) nagyon egyszerű elvet vezetett be a nemzetközi fejlesztési politikában: aki pénzügyi és gazdasági segítséget szeretne, annak demokratikus reformokat kell felmutatnia, illetve tolerálnia kell a civil szervezetek legális működését. (BG:Hiszen ezek nélkül nem tud a karvalytőke behatolni és ezzel pénzpórázra fűzni államokat és népeket.Így viszont egyszerűen sikerült a bolsevizmusban alaposan „kiéheztetett” népeket és államaikat pénzpórázra fűzni, sőt a bankárkaszt az adósságcsapda mélyére tudott taszítani szinte minden államot úgy, hogy közben az ún. civil szervezetek a népek széles rétegeinek az agyszennyezését profi módon elvégezték, hiszen a megvásárolt vagy pénzpórázra vett média és még a „választott” politikusaik is velük együtt csaholták ugyanazt a hamis nótát a liberális demokráciáról.)

Évek-évtizedek óta hatalmon lévő diktátorok (például Kenyában és Ruandában) csak úgy tudtak kievickélni az országuk stabilitását fenyegető gazdasági nehézségekből és diplomáciai elszigeteltségből, hogy többpártrendszert, szabad választásokat,független alkotmányos intézményeket teremtettek, vagy legalább enyhítettek az ellenzéki erőkre gyakorolt szorításon: engedték a civil szervezkedést, több jogot adtak a nőknek, a szexuális kisebbségeknek.

(BG: A több jog pozitívuma a nőknek kiolvasható Bene Éva: Emancipációs bumeráng – című, zseniális könyvéből, amit mindenkinek nagyon ajánlok! A szexuális kisebbségeket pedig arra kérem, maradjon az ő szex-életük a szobájuk falain belül, mert amit a Meleg Büszkeség Napján csinálnak, az jóérzésű ember számára visszataszító, de még a langyosok között is ellenérzést szül, és biztosan nem büszkeséget!Persze nem is ez a cél, hanem a társadalmi megosztás és a rétegek szembeállítása egymással az uralkodás megszerzéséért!)

Nem demokratikusnak lenni nemcsak „büdös”, de rendkívül költséges luxussá is vált a nemzetközi porondon.

(BG: Főleg azokban a frankofon országokban, ahonnan évente 500 Md USA dollárt szivattyúz ki a liberalizmus és az emberi jogok egyik jelentős élharcosa, a lassan muszlimmá váló Franciaország? Tessenek már gondolkodni egy kicsit!)

A berlini fal leomlása 1989

A berlini fal leomlása 1989. november 9-én Fotó: AFP

Minek a vége?

Francis Fukuyama az elmúlt két és fél évtized talán legtöbbet idézett és leginkább félreértett társadalomtudósa. Mára közhellyé vált, eredetileg 1989-ben megfogalmazott „a történelem vége”- tézisét többnyire úgy interpretálják, hogy a szerző szerint a liberális demokrácia fokozatosan a világ egészén uralomra jut. Mivel a legéletképesebb politikai rendszerről van szó, (BG:Ezt is csak azon „tudósok” hirdetik, akik kifejezetten nem függetlenek a pénzhatalomtól.) szükségszerű, hogy belátható időn belül az egész világon uralkodóvá váljék, így véget vetve a történelmi események véres folyamatának. „Fukuyama tévedett, Huntingtonnak lett igaza” – szól a kötelező bölcselkedés folytatása; „a civilizációk összecsapása”, a globális terror megjelenése és az autoritarianizmus visszatérése is azt jelzi, hogy a történelem korántsem ért véget. (BG: Ennek a megértéséhez csak Arisztotelész államformáinak a körforgását kell érteni!) Pedig Fukuyamavalójában semmi ilyet nem állított, így – legalábbis e tekintetben – a „tévedése” is fikció. Az amerikai politológus a liberális demokrácia győzelmét – Hegel nyomán – az eszmék dimenziójára korlátozta, ami látszólag árnyalatnyi, valójában alapvető különbség. Se többet, se kevesebbet nem mondott, mint hogy a liberális demokrácia az emberi természethez leginkább illeszkedő eszme, amely a legjobb keretet biztosítja az egyéni és nemzeti önmegvalósításhoz. Szerinte a liberális demokrácia szabadság- és egyenlőségeszménye kielégíti az ember elismerésre és megbecsültségre irányuló vágyát, hiszen arra az alapfeltevésre épül, hogy minden ember morálisan egyenlő, és joga van az őt érintő ügyek intézésében való részvételhez. (BG:Ez kb. azonos azzal a hamis tanítással, amit a bolsevista korban nyomtak belénk. Miszerint a szocializmusban lerakjuk a kommunizmus alapjait, s azzal a legmagasabb szintű társadalmi formába lépünk, ahol nincs kizsákmányolás, s közben a hamis államkapitalista rendszer fosztotta ki a saját „uralkodó osztályának” tagjait úgy, hogy a kontraszelekciós vezetőválasztás a termelésnek és az optimális működésnek is a legkomolyabb gátjává vált!)

Ennél pedig nehéz rokonszenvesebb és nagyobb elfogadottságra számot tartó, vagyis működőképesebb ideológiát kitalálni.

(BG: Ám az kérdés, hogy ezek az elvek hogyan férnek össze a politikai messiástudat és a világcsendőri szerep sokszori túllihegésével, illetve a bankárkaszt pénzdiktatúrájával, az értékteremtő gazdaságban a valódi piacgazdasággal szemben terjedő monopolizmussal, a természet és a társadalom egyre erősödő tönkretételével, és a mindezeket megalapozó és túlértékelt kiválasztottsági mítosz gonoszságával? Akinek ez rokonszenves, akinek ez elfogadott, az sajnos hipnózis alatt él, s ez működőképes kábítás ugyan, de előbb-utóbb bele fog halni az illető, s őt a világ is, ha gyorsan nem kapunk észbe!)

Az ideák és társadalmi modellek nagy világtörténeteként felfogott történelem vége annyit jelent, hogy – Fukuyama szerint – a társadalmi eszmék, illetve rendszerek fejlődése ért tetőpontjára. (BG: Pedig épp a liberális kapitalizmus mai közgazdászai állítják, hogy fenntartható a (végtelen?) fejlődés egy véges földön, a véges erőforrások ellenére is!)

A liberális demokrácia a huszadik század végére legyőzte nagy riválisait, az örökletes monarchiát, a fasizmust, a nácizmust és a kommunizmust, új, életképes kihívó pedig nem látható a színen.(BG: persze hogy nem látható, mert a magyar történeti alkotmányosság szerves fejlődését teljesen lehetetlenné tették már a Habsburgok, de erre ültek rá a bankárhatalom szabadkőművesei és a bolsevikok is! Pedig Frantisek Palacky cseh politológus világosan megírta: „A magyar országos intézmények magva magában véve oly egészséges és áldásos, hogy érdemes volna más országokban is alkalmazni!”Ezt azonban nem támogatta a bankárkaszt, mivel az egyetlen olyan alkotmányosság volt Európában, amely a monetarizmus vadhajtásait képes volt lemetszeni!)A szerző mindezek mellett elismerte, hogy a világpolitika anyagi színterén a demokrácia visszaszorulhat, sőt külön kitért a különböző színezetű diktatúrák újjáéledésének, illetve a vallási vagy etnikai alapú konfliktusok kiéleződésének veszélyeire is.

(BG: Szerintem azonban a liberális demokrácia éppen saját magát számolja fel manapság azzal, hogy nem ismeri fel a Kalergi-terv veszélyeit Európára nézve és nem látja, hogy a muszlim invázió nem alkalmas arra, hogy az európai munkaerőhiányt pótolja, helyette majd – a bankárkasztnak kedvezően – polgárháborúkhoz vezet, ami éppen ezt a „tökéletes rendet” fogja teljesen felszámolni. Az új kihívó ugyanis a muszlim kiválasztottság rendszere lesz, amely a „polgárainak” a mennyországot ígéri meg, ha meghalnak érte. Ám nem véletlen, hogy a bankárkasztnak nem kell a magyar alkotmányosság intézményrendszere, amely ellene is oly hatékonyan lépett fel a Habsburg korszak évszázadaiban)

Ugyanakkor arra jutott, hogy ideológiai és intézményi szinten a demokrácia a fejlődés végpontját jelenti: nincs, és várhatóan nem lesz nála vonzóbb ideológiai alternatíva az eszmék piacán.

(BG: Ez persze balgaság, mert már Arisztotelész és Platon is világosan leleplezte, hogy az ún. demokrácia nem a közjót szolgáló népuralom, hanem az ún. politeia volt az! Márpedig szerintem nem az a jogállam, ahol egy nemzedék, vagy akár egy párt tagjai – főleg a pártos részérdekek pártvezetői – úgy határozhatják meg a törvényhozást, ahogy az ma történik! (Vagyis korlátok nélkül alkothatnak egyre újabb törvényeket!) A jogállamnak figyelembe kellene venni azon jogi alapokat, amelyek ez előző nemzedékek által lettek kidolgozva, s azokat nem dobhatják félre, mint ahogy most nálunk a történeti alkotmányosságunknak szinte minden alapelvét, s helyette a nyugati minták alapján alkottak egy új és valóban hibrid rendszert, amely létrehozta pl. az ún. „következmények nélküli Magyarországot”, s mintegy melléktermékként az igazság nélküli igazságszolgáltatás „jogát”! Nekünk egy mellérendelő nyelvünk és jogrendünk létezik, amely csak akadályoztatás miatt nyugszik még. Akkor miért is kell alkalmazkodnunk az alárendelő – valójában hűbéri – nyugathoz? Miért nem használhatjuk a saját jogrendünket?)

Barack Obama beiktatási beszéde

Barack Obama beiktatási beszéde Washingtonban 2009 januárjában Fotó: Alex Wong/Getty Images

Ironikus módon „a történelem vége” tézisének lényegét sokkal jobban megértették a demokrácia ellenségei, mint Fukuyama „huntingtoniánus” bírálói. A hidegháború végét követően az autokraták nagyon kevés kivétellel felismerték, hogy a demokrácia ideológiai szinten nem legyőzhető.

(BG: A demokráciát szerintem nem is kell legyőzni, mert az magától fog kimúlni! Az egy elfajzott népuralom, ahol a pénz diktálja a választási eredményeket, s a népet csak négyévente kérdezik meg, hogy melyik bankárkaszti banda, melyik pénzpórázon függő párt étlapjáról, vajon melyik pártkatonát szeretné a törvényhozásba juttatni? Bár az is mindegy, hiszen minden párt „nekik fütyül”, mert egyébként megvonják a támogatást – ami egyébként is csak hitel – s azzal ellehetetlenítik a pártot, így nyerési esély szinte nincs! Vagy teljesen megszűnik a valódi népképviselet a Nemzet számára addig, amíg tagjai fel nem ismeri ezt a csapdát, vagy megszervezi önmagát a Nemzet a társadalom azon tagjaiból, akik az értékrendet ismerik, megtartják és megtartatják! Ám ha ez széles körben megtörténik, akkor a helyben ismert és elismert pártonkívüli jelöltnek adja a voksát a nép, s azt a „saját választókerületi követet” képesek is lesznek majd visszahívni, ha nem őket fogja képviselni. A tisztességes és a helyi közösségek által ellenőrizhető népképviselő-követek pedig a mai liberális demokráciától elvezetik a rendszert a valódi népképviseletig. Az pedig meg fogja oldani a mai kor ellentmondásait a pártpolitikusi szavak és tettek között, sőt megoldja a korrupció és a közhatalom magánosításának a felszámolását is. Ehhez azonban követni kellene végre sok magyarnak Papp Lajos szívsebész professzor elképzeléseit arról a (NEEM) pártról, amely visszahozhatja végre az Országgyűlésbe a Széchenyi kori erkölcsöket, hazaszeretetet és az értékrendet, mely megtartott minket. Zakaria írása bárkit meggyőzhet arról, hogy:”.. a többpárti választások önmagukban nem a liberális demokrácia csalhatatlan indikátorai.”Így szerintem sürgősen el kellene a magyar embereknek gondolkodniuk azon, hogy az őseik bevált szokás- és jogrendjét akarják-e továbbfejleszteni, vagy a nyugat – időnként már kidobott – vackait akarjuk újra és újra magunkra erőltetni? )

Számtalan felmérés bizonyítja, hogy az emberiség elsöprő többsége demokráciában szeretne élni – és ez a legelnyomóbb diktatúrák polgáraira is igaz. Míg a két világháború közötti autoriter rendszerek többsége deklaráltan elutasította a demokráciát, ma már alig találunk olyan országot a világon, amely büszkén diktatúrának nevezné magát. (BG: Pedig alapvetően nem a diktatúra a káros, hanem az ún. közjót magánelőnyre cserélő bármilyen rendszert tartok annak! Sem a királyság, sem a fasizmus, sem a demokrácia hamis viszonyai között nem tudok egyetérteni a közjót tagadó és azt csak szlogenként használó rendszerrel! S így minden állam feladatát is abban látom, hogy a közjót szolgálja minden erejével, s a magánelőnyöket ne csak reklámból korlátozza!) Sőt, számos igazán keményvonalas, elnyomó rezsim (így a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság vagy a Kongói Demokratikus Köztársaság) már a nevében is jelzi „demokratikus” voltát. A Szaúd-Arábiához hasonló, szélsőségesen represszív olajmonarchiák extrém kivételek, amelyek kizárólag bőséges természeti erőforrásaikból származó bevételeiknek köszönhetik, hogy a demokratikus deficitet jóléti intézkedésekkel és óriási elnyomó erőszakszervezet fenntartásával kompenzálhatják. (BG: Én biz’ jó néven venném, ha jóléti intézkedésekkel kompenzálná a demokráciadeficitet a mai magyar állam. Hiszen legalább kétszeresen vesztes a magyar nép a jelen állapotában, de ha a devizahitelt is hozzátesszük, akkor inkább háromszorosan.)

Az autokraták új felismerése az volt, hogy a demokratikus intézményeket nem kell feltétlenül megsemmisíteni: meg is lehet „hekkelni” azokat. Miért fáradoznánk a demokrácia erődjének ostromával, ha sokkal költséghatékonyabb és fenntarthatóbb belülről elfoglalni.

(BG: Ajánlom olvasni mindenki számára Arisztotelész és Platon gondolatait a politeiáról és a demokráciáról, valamint az Emelkedjünk magyarrá – c. könyvem alapos átolvasását, tanulmányozását, és kielemzését a Szentkoronás politeiának)

A demokráciaoptimizmus megtorpanása

(BG: Érdekes, hogy én soha nem voltam optimista sem a népi-sem a polgári-demokrácia kapcsán. Valahogy engem csak 1956 őszének igaz gondolati tudtak a bűvkörükbe vonzani, így Disraeli jelentős és gyakran idézett gondolatát javaslom a szerzőnek : „A világot egészen más személyek kormányozzák, mintsem azok képzelik, akiknek tekintete nem hatol a kulisszák mögé.”)

1997-ben, a Foreign Affairs című folyóiratban jelent meg Fareed Zakaria nagy visszhangot kiváltó cikke, Az illiberális demokráciák felemelkedése. A szerző mások mellett Peru, Sierra Leone, Pakisztán vagy éppen a mečiari Szlovákia példáján mutatta be, hogy a többpárti választások önmagukban nem a liberális demokrácia csalhatatlan indikátorai. Sőt, sokszor éppenséggel annak elfedésére szolgálnak, hogy a hatalmon lévők rendszerszinten megsértik a törvények uralmát, a hatalmi ágak szétválasztását, a kiegyensúlyozott pártverseny követelményeit, a nemzeti, vallási és életmódbeli kisebbségek jogait, vagy éppen a sajtó- és szólásszabadságot. Ezek volnának az „illiberális demokráciák”: vagyis a formálisan többpárti választásokat működtető, de a demokrácia „liberális” komponenseit, a polgári jogokat, a joguralmat, az állam semlegességét és a hatalomkorlátozást szűkítő vagy kiiktató rezsimek. Zakaria cikke arra irányította rá a figyelmet, hogy a történelem nem egyirányú utca: hiába győzött a liberális demokrácia az ideológiák küzdelmében, egyáltalán nem szükségszerű, hogy a világpolitikában is diadalmaskodni fog. A demokratikus díszletek és politikai szelepek ilyen-olyan arányú beépítésével nemcsak régi autokráciák kapnak új erőre – új, vagy akár több évtizede stabilnak hitt demokráciák térnek le tartósan a jogállamiság ösvényéről.

(BG: Zakaria világosan látja, hogy nincs tökéletes államrend. Én sem azt állítom, hogy a Szentkorona alkotmányossága tökéletes volt a történelmünk folyamán minden időben. De azt igen, hogy annak fejleszthetősége éppen az ősi alapelvek miatt, nem téríthető olyan könnyen el, mint az eleve bankárkaszti kiszolgálásra tervezett liberális demokrácia. A jogállamiság ösvénye pedig eredetileg is hamis, hiszen azokat a bevált jogelveket dobta a szemétre, amelyek évezredek szokásjogi fejlődésének az eredménye, s helyette átvette a hanyatló Római birodalom pénzuralmi rendjének az alapelveit kritikátlanul! Márpedig az a korszak egyrészt rabszolgasággal tarkított monetáris diktatúra volt, másrészt a katonai hódítások terén mutatott olyan mintát a világnak, amelynek az ára napjainkban is negatíve hatnak az ún. európai civilizáció megítélése szempontjából)

Viktor Csernomirgyin és Vladimír Mečiar Pozsonyban

Oroszország akkor miniszterelnöke, Viktor Csernomirgyin és Vladimír Mečiar Pozsonyban 1995-ben Fotó: Makarov Alexander / AFP

Az „illiberális demokráciákat”, „irányított demokráciákat” vagy „féldemokráciákat” ma már inkább nevezzük hibrid rendszereknek: vagyis a demokratikus intézmények és az antidemokratikus hatalomgyakorlás vegyülékének, átmenetnek a demokrácia és a tiszta diktatúra között.

(BG: Én inkább a liberális demokrácia és a valós népképviselet közötti átmenetnek látom az illiberális demokráciát, de ezt úgyis a történelem dönti el, s a történelmet remélem nem az ügynökök és lefizetett, hamis történészek, hanem a magyar nép fogja írni!Ráadaásul a szerző hibásan ítéli meg a diktatúrát is. Róma diktátorait azért választották meghatározott időre, mert az állam veszélyben volt, s a diktátor ebből emelte ki a felesleges vitákat megspórolva, kikerülve a megválasztott katonai diktátorok. Ez az állam veszélyhelyzete miatt pozitív volt, s Róma sokszor menekült meg a diktátorok tettei miatt! Vagyis ha egy diktátor a közjót szolgálja, úgy nem lehet a tetteit negatív módon értékelni, mert a demokrácia álságos vitái nem biztos, hogy alkalmasak az állam megmentésére, főleg ha a vita nem is a közjót, hanem a pártérdekeket szolgálja!)

Ezek az országok óvatosan bánnak a jogtipró intézkedésekkel. Többnyire nem katonai puccsok vagy forradalmak, hanem választások útján jutnak hatalomra. (BG: Ahogy például a demokrácia legnagyobb dicsőségére Adolf Hitler 1933-ban!) Minden megkérdőjelezhető lépéskor a népre (valójában az őket megszavazó választói többségre) hivatkoznak – vagyis a demokrácia többségi elvére. Nem dobják kukába az alkotmányt, hanem a saját képükre szabják azt.

(BG: No itt van a kutya eltemetve! Mert a magyar közjog szerint alkotmányt nem írhat, és nem is módosíthat egy generáció, vagy bármilyen párthatalom. Az kizárólag szokásjogi alapon módosulhat, de akkor sem úgy, hogy az a nép számára negatív legyen, vagyis a magyar nemzet nem mondhat le jogairól érvényesen semmiféle szavazással!)

Nem rendeletekkel vagy pártutasításokkal, hanem intézményi bűvészkedéssel, diszkriminatív jogalkotással, sőt népszavazásokkal betonozzák be a hatalmukat.

(BG: Sajnos éppen a liberális demokrácia az, amely a pozitív diszkrimináció intézményesítésével bevezette a német nemzeti szocialisták által kipróbált és megbukott diszkriminációt!A hagyományos magyar értékrend és az alkotmányosságunk szerint ugyanis ha valakit megkülönböztetünk pozitíve, akkor a többi személyt negatíve különböztetem meg, s ez az ún. jogok és köztelezettségek arányos egyensúlya, amely az egész történeti alkotmányunkat áthatja.)

Nem tiltják be az ellenzék működését, csak olyan választási szabályokat és médiakörnyezetet teremtenek, amelyek keretei között a hatalmon lévőket csak óriási erőfeszítések árán lehet leváltani. Ha ez valós fenyegetéssé válik, nem végzik ki ellenfeleiket, hanem adóhatósági zaklatással, köztörvényes vádakkal (többnyire szexuális visszaélések vagy korrupció miatt) citálják őket bíróság elé, vagy éppen gazdasági ellehetetlenítéssel veszik el a kedvüket a kellemetlenkedéstől. Legrosszabb esetben pedig mindig ott van a megvesztegetés, az ellenzék kivásárlása, sőt akár saját ellenzék létrehozása, amelyhez korlátlanul állnak rendelkezésre költségvetési források. (BG:No és mennyivel volt jobb az, amikor ugyanazt csinálta a mai ellenzék, csak éppen nem költségvetési forrásokból, hanem külföldi vagy az államtól ellopott pénzek segítségével!?Nem ők adtak mintát a mai politikai irányítóknak, közvagyon fosztogatóként?)

Mindeközben az adott társadalmakban nem alakul ki „betegségtudat”, hiszen formálisan minden demokratikus és jogszerű, és vér sem folyik patakokban az utcán.

Az új autokraták minden lehetséges módon megszegik a joguralom szellemét és informális szabályait, folyamatosan kiskapukkal élnek, de amíg lehet, ragaszkodnak a formális törvényességhez, és kerülik a nyílt elnyomást. Amikor csak lehet, a vér és puskapor helyett a jogalkotást, a gazdasági erőt és a célzott adminisztratív eszközöket választják.

(BG: Potosan ezt csinálta a balliberális kormányzat, amely a liberális demokrácia „tökéletes”működtetőjeként lopta és lopatta szét az elkótyavetyéléskor megmaradt közvagyont!)

Fontos hangsúlyozni, hogy a hibrid rezsimek esetében nem „hiányos” demokráciákról beszélünk, vagy ahogy az autokraták gyakran védekeznek, a demokrácia nem-liberális, „kereszténydemokrata”, „iszlám” vagy „nemzeti” változatairól. A demokrácia akkor is szükségszerűen liberális, amikor ultrakonzervatív vagy szocialista pártok vannak kormányon, hiszen az alkotmányosságra, a hatalmi ágak elválasztására, az emberi és polgári jogok széles körű biztosítására épül.

(BG: Sajnos a hatalmi ágak elválasztásának elve 1944 óta nem működik hazánkban. A törvényhozó képviselők ugyanis nyugodtan lehetnek a végrehajtó hatalom miniszterei, s a bírák függetlensége sem egy valódi, nép-választott államfőtől ered, hanem a pénzpórázra fűzött pártoknak a pártkatonáitól, akik megválasztják a főbírót, s ezzel a három - fő hatalmi ág - teljes mértékben összefonódik. A negyedik a média? Azt pedig: (ahogy már mindenki tudja) a pénzipar fűzte pórázra. Vagy tulajdonosi szinten befolyásol, vagy zsarol a hirdetés vásárlással. S így a kör bezárult!)

A hibrid rezsim ezzel szemben az autokrácia, vagyis az önkényuralom lényegét tekintve újszerű formája, amelyet ugyanakkor alapvető vonások különböztetnek meg olyan, nyíltan elnyomó és erőszakos diktatúráktól, mint Szaúd-Arábia, Észak-Korea, Fehéroroszország.

(BG: Ezek az elnyomók nem a szívem csücskei, de semmivel nem rosszabbak azoknál a hazai pártpolitikusoknál, akik hajlandók a véleményüket akár naponta is megváltoztatni pl. az atomreaktor ügyében. S ha egy erőszakos rezsim a közjót szolgálja a bankárkaszttal szemben, vagy a hagyományai alapján biztosítja a közjót a népének, akkor én inkább az EU újgyarmatosító politikáját kritizálom, mint a hibrid rezsimek megoldásait, amelyek a közjó irányába hatnak és nem a saját zsebükbe kerül a közvagyon!)

kritika5

Kim Dzsongun és Hvang Bjongszo altábornagy a politikai és katonai káderek találkozóján 2014-ben Fotó: KCNA / AFP

A hibrid rezsimekben ugyanis tartanak szabad választásokat, és ezeknek sok esetben valódi tétjük van. A téma két elismert szakértője, Steven Levitsky és Lucan Way versengő autoriter rezsimeknek nevezi azokat a hibrid berendezkedéseket, amelyekben a pártverseny valós, rendszeres időközönként választásokat tartanak, a hatalom elvileg békésen leváltható, de az intézményi környezet szinte behozhatatlan előnybe hozza a hatalmon lévőket: az ilyen közeget nevezik „egyenlőtlen játéktérnek”. Az elvileg semleges állami intézmények pártos megszállása, a diszkriminatív jogalkalmazás, az állami forrásokhoz való egyenlőtlen hozzáférés és hatalom médiatúlsúlya olyan mértékben torzítja a demokratikus versenyt, hogy a voltaképpeni választási csalás vagy a nyílt állami erőszak feleslegessé válik.

(BG: Valóban nem akarja a szerző érteni, hogy ez minden demokráciában így megy, csak a mértéke más! A klasszikus demokráciákban már régen bebetonozódott médiatúlsúlynak vagyunk tanúi, amit a bankárkaszt és az őket kiszolgáló menedzser réteg működtet, az állami források igénybevétele a politikai váltógazdaság helyzetétől függ, az intézmények pártos megszállása is a jobban hazudó és szimpatikusabb jelölteket állító párt vagy pártcsoportot erősíti.

A diszkriminatív jogalkotás pedig alapvetően a választási csalást és a nyílt állami erőszakot feleslegessé tevő alapelv.)

A választások jóindulattal sem nevezhetők fairnek, de viszonylag szabadok – épp elégséges mértékben ahhoz, hogy a majdnem biztos vereség tudatában is érdemes legyen indulni rajtuk.

(BG: Szerintem ez az „egyenlőtlen játéktér”sajátos módon a szocialistának emlegetett hazai államkapitalizmus szülötte hazánkban. Ma is csak volt elvtársak, egykori KISZ vezetők, ügynökök és MSZMP holdudvarából származók rúghatnak labdába a közügyek térfelén. Ám ha ezek a személyek – a damaszkuszi úton – megtértek, s a nemzet, közjó és a haza szolgálatát valóban vállalták, úgy előbb-utóbb kilukadunk majd a valós népképviseletnél. Ha azonban ez csak álarc és színészkedés, úgy bizony jó ideig helyben-járásra kényszerül a társadalom nemzeti rétege.)

Nem elszigetelt jelenségről van szó: a hidegháború végét követő közel három évtizedben a témával foglalkozó kutatók ötvennél is több hibrid rezsimet azonosítottak a világ összes, alig kevesebb mint kétszáz független állama közül. Ma is több tucat ilyen létezik, közülük sok több évtizede: ilyen mások mellett Örményország, Grúzia, Botswana, Gabon, Szenegál vagy Kambodzsa, míg az új esetek között a szakirodalom kitüntetett helyen tárgyalja a 2010 utáni Magyarországot, illetve újabban egyesek Lengyelországot, mint az Európai Unión belüli első komolyabb gócokat. (BG: Vegyük észre, hogy ez a demokrácia eszközrendszere, s nem elfajzása. Maga a demokrácia egy elfajzás, amely a népuralom pénz-hatalmi változata, szemben a Szentkoronás politeiával!)

kormányellenes tüntetést tartanak Tbilisziben A legnagyobb grúziai ellenzéki párt, a Egyesült Nemzeti Mozgalom aktivistái kormányellenes tüntetést tartanak Tbilisziben 2017 októberében Fotó: Zurab Kurcikidze / EPA / MTI

Az autokrácia ellentámadása

Míg a kilencvenes évek az önkényuralom defenzív korszaka volt, az ezredforduló után nem túlzás autoriter újjáéledésről és ellenoffenzíváról beszélni. Ennek nemzetközi kontextusát a nyugati demokratikus tömb hegemóniájának megtörése határozza meg. Ha a demokratizálódás harmadik hullámát az Egyesült Államok egyeduralma jellemezte, az autoriter ellentámadás nemzetközi motorja a szakirodalomban „Big Five”-nak nevezett öt regionális nagyhatalom: Kína, Oroszország, Venezuela, Szaúd-Arábia és Irán meghatározó szerepe. Ezek az államok a 2003–2005-ös grúziai, ukrán és kirgiz „színes forradalmak” sokkja óta magukra találtak. (BG: Ezek a színesnek titulált CIA forradalmak ugyanis a bankárkaszt által mozgatott és zsarolt világcsendőr eszközei voltak arra, hogy hatalomkoncentráló és támaszpont kiterjesztő eszközöket építsen be a térségbe.) Nemcsak belföldön voltak sikeresek az ellenzék és a civil szféra megregulázásában, illetve a nyilvánosság ellenőrzésében, de befolyásukat a határaikon túlra is kiterjesztették. A „Big Five” valóságos nemzetközi franchise-zá, ha úgy tetszik, know-how exporttá alakította az elnyomás finomhangolt jogi és ideológiai eszközeit.

(BG: Ez nem hasonlítható az USA demokráciaexportjához, ami elsősorban azokon a helyeken folyt le, ahol valamilyen üzleti érdek jelentkezett a bankárkaszt, illetve az USA ún. vadkapitalista nagytőkései részéről, vagy csak veszélyeztetve érezték az egyeduralmukat! Big Five és a BRICS is egy önvédelmi tömörülés a mindent befalni akaró FED ellen.)

Ennek csak leglátványosabb szeletét alkotja az autoriter államok állami hírtelevízióinak (így az orosz RT-nek, a kínai CCTV-nek vagy az iráni Press TV-nek) egyre szélesebb nemzetközi lefedettsége. Ezek a csatornák, túl azon, hogy a BBC vagy a CNN globális riválisaiként az angolul, franciául, németül vagy arabul beszélő nézőknek közvetítik a hazai állami propagandát, a demokratikus államok szélsőséges és antidemokratikus fake news-gyárai számára is kimeríthetetlen „alternatív” hírforrásul szolgálnak. (BG: Vagyis kimondják azokat a híreket, melyeket a lepénzelt polkorrekt média biztosan elhallgat, hiszen nem lenne ezekre semmi érdeklődés, ha a polkorrekt média nem a bankárkaszti érdekek feltétlen kiszolgálója, s maga is elhallgató, sőt hamishír gyártó fake-news média lenne, ha ezt rendeleik.)

Today moszkvai stúdiójaA Russia Today moszkvai stúdiója Fotó:Iliya Pitalev/Sputnik/AFP

A demokratikus normák terjedését ösztönző és azok hiányát szankcionáló szervezetek (mint az Amerikai Államok Szervezete, az EBESZ vagy az EU) ellensúlyozására az „ötök” és szövetségeseik saját, „antiimperialista” regionális szervezeteket is létrehoztak.

(BG: Szerencsére, mert Bibó István leírta: A hatalom demoralizál, vagyis ellenőrzésre szorul! A demokráciában pedig nem lehetséges az ellenőrzés, hiszen az állam, a pártok, a civil szervezetek, a média és végül az agyszennyezett állampolgárok se tudnak megválni a láthatatlan, bankárbefolyásolástól. Így pedig szabad választásokról beszélni, egyenesen vicc.)

Ezek gazdasági és politikai alternatívát kínálnak a jogállamiságra kevésbé érzékeny kormányoknak. Ilyen a 2001-ben létrehozott Sanghaji Együttműködési Szervezet, a Kuba és Venezuela által 2004-ben alapított Bolivári Szövetség a Mi Amerikánk Népeiért, vagy a 2014-ben Oroszország gyámkodásával gründolt Eurázsiai Gazdasági Unió. Ami a pénzügyi-gazdasági hátteret illeti: a segélyeket és kölcsönöket a mai napig demokratikus kritériumokhoz kötő ENSZ, a Világbank vagy az IMF alternatívájaként rendkívül fontos az Öböl-államok és Kína, kisebb részben Oroszország szerepe, amelyek kevesebb politikai kritériumot szabnak, ellenben nagyobb gazdasági befolyást követelnek a kölcsöneikért cserébe.

(BG: Ez az intézményi gazdasági befolyás fogja végképp a padlóra küldeni a világot! Örök időkre adósságcsapdába lesz zárva minden adósállam , s abból már semmiféle gazdasági teljesítmény ki nem fogja őket rántani, mert a felsorolt szervezetek valamennyien a bank-lobbi játékszerei! Sajnos a felsorolt keleti államok többsége is a monetáris diktatúra útjára lépett, s azt hiszik, hogy be tudják majd csapni a bankárkaszt lobbistáit és a kiszolgáló személyzetet is. Javaslom a szerzőnek elolvasni Korten: A tőkés társaságok világuralma – című nagyon fontos könyvét! )

Kína ma a közép-ázsiai régió első számú hitelezője, de az elmúlt évtizedben például Latin-Amerikában is több pénzt kölcsönzött, mint a Világbank és az Amerika-közi Fejlesztési Bank együttvéve. Mindezek fényében sajátos ideológiai hóbortnál többnek látszik Európa szélsőséges és antidemokratikus hajlamú pártjainak, illetve politikusainak a „keleti nyitás” jelszavával, a transzparensnek nemigen nevezhető orosz kölcsönökkel való megszállottsága is.

(BG:Kommunista Kína valóban rákényszerül a hitelezésre, mert olyan mennyiségű olajdollár van a birtokában, amely akár meg is rengethetné az USA gazdaságát, azonban nem ez a bankárkaszti cél, hanem a monetáris diktatúra kiterjesztése az egész világra az adósságcsapda segítségével. Kínára és a többi említett országra azonban oly módon próbálták, hogy ne látszódjon ki a lóláb! Ez hozta magával a kojima-típusú tőkekivitelt és az olcsó bérű Kínába éppen a profitmaximáló éhségük okán vitték a termelést. Azonban ez visszaütött, mert bár Kína beengedte a termelést, hagyta kizsákmányolni a saját népét, de a monetáris szabályzók és a törvényhozás segítségével megakadályozta az kínai állam eladósítását, s a bankárkaszt már későn kapott észbe. Addig a világtermelés olyan nagy volumenét adta Kína, hogy a békát le kellett a FED-nek is nyelni. Persze ez még vezethet világháborúhoz, ha azok a modern katonai technológiák, amiről rebesgetnek az interneten egyes hírportálok igazak, s az orosz és kínai hadseregek együttműködve lépnek majd fel az USA ellen. )

Az autoriter magállamok a nemzetközi diplomácia színterén is nagyobb önbizalommal és összehangoltabban lépnek fel. Ideológiai és jogalkotási mintákat kínálnak az új autokratáknak, és kölcsönösen legitimálják egymást, sőt olyan szervezetek tevékenységét is befolyásolják, mint az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa. Érdemes említést tenni például arról a 2012-es tanácsi határozatról, amely orosz kezdeményezésre, többek között Szaúd-Arábia, Kína vagy Uganda támogatásával nemzetközi jogi normává emelte a homályosan meghatározott „hagyományos emberi értékeket”. Ezzel számos bíráló (köztük az Európai Unió) szerint nemzetközi jogalapot teremtettek a szexuális kisebbségek hazai vegzálásához vagy a nők hátrányos megkülönböztetéséhez.

(BG: A „hagyományos emberi értékeket” pedig igenis fontos lenne betartani, mert a modernitás gender filozófusai azt is „megjavítják” ami eddig jól működött, pedig csak ahhoz kellene nyúlni, ami valóban elromlott és valóban javítható!)

Ennél is fontosabb a szakirodalomban csak „zombi megfigyelőkként” emlegetett „alternatív” nemzetközi választási megfigyelő szervezetek szerepe, amelyeket az ezredforduló után tákoltak össze, többek között Kína és Oroszország vezetésével. Ezek, szemben például az EBESZ két és fél évtizede megbízhatóan működő választói megfigyelőivel, általában feltűnően megengedőek a torz médiaviszonyokkal és kampányfinanszírozással, az ellenzéki indulók hatósági vegzálásával vagy a szavazatszámláláskor tapasztalható csalásokkal szemben, és rendre „példamutatóan tisztának és átláthatónak” minősítik a 70–90%-os azeri, orosz és fehérorosz elnöki újrázásokat és a hasonlóan kétes tisztaságú törvényhozási választásokat.

(BG:Szerintem kétes tisztaságú az összes nyugati választás is, mert pl. az teljesen lehetetlen helyzet, ami a nyugat-európai migráns befogadási cirkusz kapcsán keletkezett. Egyrészt igaz a magyar kormányzat félelme a hagyományos nemzeti társadalom és értékrend tönkretétele kapcsán, viszont nem mondják ki világosan, hogy ez egy szervezett és finanszírozott akció azért, hogy minden egyes európai állam a végletekig eladósodjon, mert csak akkor tudják majd őket teljes mértékben uralni a bankárkaszt lobbistáin keresztül).

A legitimációs és dezinformációs háborúban az autokraták még csak nem is feltétlenül a győzelemre, a meggyőzésre játszanak: a cél sokkal inkább a zavarkeltés, méghozzá a nemzetközi jog és a liberális demokraták nyelvén.

(BG: Elsősorban azért, mert a liberális demokrácia ellen eddig nem találtak olyan használható eszközt, amely ki tudná cselezni a pénzpóráz rendszerét, sőt a bankárkasztot is helyre tudná tenni, hiszen mindezek – vagyis a demokrácia álszent tökéletessége és a pártok szükségszerűsége – már dogmaként élnek az emberek fejében. Így el sem tudják képzelni, hogy lehetne másképpen is! Ráadásul a globalista szervezetek mindegyike ki van üresítve, s így már bármit el is tudnak hitetni a köznéppel, pénzeket biztosítanak a kiüresített szervezeteknek, s erre ők úgy tesznek: mintha…..)

Az Európa Tanács, az EBESZ vagy az ENSZ minden aggodalmára jut egy megnyugtató, „alternatív” szakmai válasz, a demokratikus és emberjogi normák számon kérésére pedig mindig kéznél van a „szuverenitás”, a „nemzeti és civilizációs sajátosságok” vagy a „hagyományos értékek” jelszava.

(BG: Nekem viszont mindig kéznél van az igazság, amely a monetáris diktatúra legnagyobb hiánycikke, hiszen azt a rendszert alapvetően a hazugság tartja életben, úgy ahogy a bolsevikot is az a jelszó, hogy: minden hatalom a népé! – holott éppen a nép állott a hatalomtól legtávolabb. Pont úgy, ahogy ma történik, hiszen a polgári demokrácia módszereit a bolsevik államokban már kipróbálták egy párti ideológiával.)

FOLYTATÁS KÖV. →

(1. oldal / 2)
Megjelent: 123 alkalommal Utoljára frissítve: 2019. Február 11., Hétfő 07:49

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 246 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.4%Serbia 1.2%
Romania 5.2%Canada 1%
United States 4.5%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3.4%France 0.4%
Sweden 2.9%Australia 0.3%
Ukraine 2.7%Netherlands 0.3%
United Kingdom 2.2%Belgium 0.2%
Germany 2%Spain 0.1%
Slovakia 2%Italy 0.1%
Austria 1.4%Poland 0.1%

Today: 82
This Week: 2506
Last Week: 4588
This Month: 13374
Last Month: 19787
Total: 2017453

Belépés