Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Sze2018Dec12

2018. Október 02., Kedd 13:03

Az ősi magyar mágikus világlátás fennmaradt nyomai – 1. rész

Írta:  Grandpierre Atilla
Értékelés:
(8 szavazat)
A Világmindenség évmilliókig központi szerepet játszott az emberiség kultúrájában. Az ókori Szkítia, a Kárpát medence és Közép-Ázsia népei a természetvallások, a csillaghit magas szellemiségű hagyományait alakították ki. Hogyan gondolkodtak eleink a Világegyetemről? Mi a különbség a sámán és a táltos között? Milyen szerepet játszott a Világegyetem a táltosok, a mágusok világlátásában? Ezekre a kérdésekre keressük a választ.

Ipolyi Arnold, a magyar mitológia első újkori ismertetője szerint "a mitológia a hajdankor – a misztikus vallások előtti kor – népeinek tana az isten s a világról". Úgy mondhatnánk tehát, hogy az ősvallás a világtan és istentan, világ-tudat és isten-tudat. Az ősmagyar mitológia, az őstudás, a világtan központi Istenének elnevezése: a Magyarok Istene. Ebben az elnevezésben a magyar nemzeti lét isteni eredetének és a magyarság összetartozásának tudata fejeződik ki. Az a tudat, hogy a magyar népet a Természet erői hozták létre, a magyar nemzetet a Természet szervezőereje szervezte meg és élteti, tartja fenn. A magyarság ősvallásában az Isten elsősorban a Magyarok Istene, aki a magyarság nemzeti feladatának képviselője. Mai szavakkal megfogalmazva, a magyarság a nemzet közösségi tudatmezejének képviselője. Tehát nem valamiféle misztikus, felfoghatatlan isten, hanem valóságos, legjobb meggyőződéseink, legbelsőbb tudásunk egységes élő szervezetté szerveződése. Ahogy génjeinkben él egy egységes hullámhosszra hangoltság, ahogy elménkben él egy egységes értékrendszer, egy magyar érzésvilág, ahogy nyelvünkben és gondolkodásunkban megtestesül egy egységes világlátás, ahogy kultúránkban megvalósul egy nemzeti életlátás, ahogy tetteinkben megvalósulnak érték-ítéleteink, érzésvilágunk, gondolkodásunk, úgy él a Magyarok Istene. A magyarság egy egységes természeti szervezet, egy óriás élőlény, a Természet legbensőbb arcának kifejeződése. A magyarság a mágikus világlátás, az élet természeti igazságának hordozója, a szilaj életszeretet, a magyar virtus, az élet legbensőbb, elemi erejű fényének látója és képviselője.

A régi magyarok világlátásában ugyancsak központi szerepet játszott minden élet létrehozója, elménk fényének felragyogtatója, lélektüzünk égi forrása, a Napisten. A napistenhit az ősi emberiség őstudásának kifejeződése. A régiek még teljesebb érzékelésükkel, magasabb, a technikai felfogás egyeduralma helyett a Természet megismerésére irányuló kultúrájuk révén tudták, hogy a Nap egy élőlény, amely közvetlen kapcsolatban áll az élet megszületésével, újjászületésével, és egy bennünk élő valóságos, elemi erejű természeti tényezőként elménk mélyebb ereje. A Magyarok Istene és a Napisten mellett a magyarság világlátásában nagy szerepet játszik a Mindenség Ura, a Hadúr, a Hadisten, akinek lakóhelye a Tejút. A Tejutat egy csodálatos élőlényként fogtuk fel, egy csodaszarvasként, amelynek agancsának csúcsain a csillagok "gyújtatlanul gyúlnak". Mai tudományos bikkfanyelven ezt úgy mondhatnánk, a Galaxis élő rendszer. Nemcsak a Napot, hanem a Tejutat is élőlényként érzékeltük és fogtuk fel elménkben. Ezt fejezi ki a csodaszarvas – a kozmikus világot megtestesítő ősjelkép. Regősénekek sora, és olyan sokezeréves magyar népballadák, mint a "Júlia szép leány" tanúskodnak erről.

Ha megpróbálunk egy összefoglaló képet alkotni a régi magyarság világlátásáról és isten-látásáról, káprázatos kép rajzolódik ki előttünk. A magyar őshagyományok vizsgálata arra a felismerésre vezet, hogy az ősi világlátásban a létezők isteni, vagyis élő természete (eszerint isteninek, csodálatosnak, csodákkal telítettnek az életet tartották) elsősorban a Világegyetemben, a Mindenségben, a Tejútban, a Napban, az életben az emberiségben, a magyar nemzetben testesül meg. A legfőbb élő lények kategóriái tehát a Mindenség, a Tejút, a Nap, az élet, az emberiség, a magyar nemzet. Mai ésszel is belátható, hogy mindezek valójában olyan tudatformák, szerveződéssel bíró rendszerek, amelyek egy, az egyéni szerveződésnél, a tudatnál magasabb szerveződés kifejeződései, és mindennek igazságtartalma megalapozható. Így a Világegyetem egy olyan csodálatos élőlényként áll elénk, amelynek hét élete van: egyik az ékességként, káprázatos ékszerként ragyogó Világegyetem, másik a lelkek égi országútja, a Tejút, harmadik a Napisten, a földi élet forrása, aztán ott az Élővilág, az Emberiség, a Magyarság, és a Személyes Élet. A Világegyetemnek hét élete van, és így minden lényének hét élete van. A Világegyetem egy emeletes csillaghajó, ami még a mesevilágban épült, amikor még az Ember a Természet testvére volt, amikor jótett helyébe jót várhattunk, mert a Természet hallgatott szavunkra, hiszen még egy nyelven beszéltünk, egy elmével gondolkodtunk. A bennünk élő csodálatos, mágikus erő egy olyan világerő, amely a Kozmoszt mint világló csodaerőt, mesebeli szépségűnek mutatja ma is. Ott a szemünk előtt ragyog, tündököl az égen: de igazi, legbensőbb fénye csak az élet-szerelem mámorító, testvériesítő, emberivé formáló látása előtt ragyog fel. Hét életünk van, és minden tettünknek hét jelentése, mert az emeletes mesehajó minden emeletén folyamatokat indít el, és ezekben értelmeződik.

A mágikus világlátás

A magyarság ősi, mágikus világlátása az emberiség kultúrtörténetének fennmaradt emlékei szerint az emberiség ősi magaskultúráját jelentette. A magyar népcsalád ágai a Kárpát-medencén kívül magukban foglalták az ókori Szkítiát, a Kárpát-medencétől Kína keleti határáig érő óriási birodalmat, Közép-Ázsiát, Médiát, Párthiát, Káldeát, Khorezmet. Az egész európai kultúrában évezeredeken át közmondásos volt a mágusok tudásának magas mivolta. Csak néhány jellemző utalást hozok itt most fel. Shakespeare az "Antonius és Kleopátrá"-ban lépten-nyomon a párthusok lovas népére hivatkozik. Alexandre Dumas pedig az 1800-as években írt népszerű könyvében (A királyné nyakéke, 41. oldal) még közismert tényként említi úgy a káldeus mágusokat, mint a legmagasabb tudás birtokosait. Az ókori világ úgy tekintett Trójára, mint a "világ tükörére", a legmagasabb kultúra megtestesítőjére. Nem véletlen, hogy a görög történelem kulcs-eseménye éppen Trója elfoglalásához kötődik. Az európai köztudatban tehát évezredeken át fennmaradt a mágusok ókori magaskultúrájának emléke. Ráadásul a régészek a múlt században e birodalmak egyes nyomait is felfedezték. Torma Zsófia Erdélyben, Miske Kálmán Velemszentvidéken (lásd pl. Bárczy Zoltán: Újabb adatok a Kárpát-medence bronzkori kohászatáról, Turán, Új II. évfolyam, 2. szám, 1999 április-május). A múlt század nagy régésze, Rawlinson, aki személyesen vett részt az ókori nagy közép-ázsiai birodalmak feltárásában, könyvében még öt jelentős közép-ázsiai birodalmat említ: ezek Médea, Párthia, Elám, Asszíria és Káldea. Ezekből persze csak Asszíria maradt meg a középiskolai tankönyvekben, és ma már Sumér létét is kezdik tagadni. A huszadik század volt talán az első az emberiség történelmében, amely szem elől tévesztette, a köztudatból a peremre szorította az ókori magaskultúra tudásszintjének ismeretét.

Mit jelent a mágikus világlátás? Azt, hogy mindennek a lényegét, magját meg lehet és meg kell ismernünk. Földi életünk feladatával összefügg, hogy minél mélyebben és minél teljesebben ismerjük meg az igazságot. El kell jutnunk a tudás ős-magjához, és ebből kell kibontanunk a legmagasabb tudást. Létezik a tudásnak egy olyan ős-magja, amely látást ad a problémák felismeréséhez, amely a világ mag-erőinek ismeretével felvértezve minden létező felszíne mögött képes megragadni, meglátni a lényegi magot. Ez a mágikus világlátás tehát lényeglátást, lényeglátásra való képességet jelentett. A tudás nem anyagi és nem mennyiségi kérdés, ahogy a fa növekedéséhez sem anyagokat kell egyre növekvő mennyiségben felhalmozni. Ha tudjuk, melyek a mag-ismeretek, honnan ered a világ, honnan ered az élet, az emberi tudás, akkor magunk is képesek vagyunk közvetlenül a tudás forrásából táplálkozni. Minél mélyebben, személyesebben, minél közvetlenebbül és minél világosabban vagyunk képesek ezzel a mag-tudással kapcsolatot teremteni, annál elevenebbé válik belső világunk. Mivel belső világunk eleve élő természetű, ezek a belső világok figyelmünktől elkezdenek növekedni. Minél mélyebbre látunk, minél közelebb jutunk az ős-maghoz, annál elemibb erők élednek fel, annál magasabbra világíthat fel gondolatunk. Gondolataink ugyanis nem feltétlenül a felszínes, szokásos sémákban merülnek ki, ahogy azt a mai nyugati civilizáció oly erőteljesen sugallja. Ha elménk életadó tevékenysége által összekapcsolódik belső és külső világunk, tudattartalmaink fölelevenednek, tehát mintegy maguktól cselekedni, tevékenykedni kezdenek, megismerő képességünk, érzésvilágunk mintegy varázsütésre gazdagodni kezd, benépesül, megtáltosodik. Ha ezt megteszi, olyan képességek birtokába jut, amelyek valódi természetébe avatják be, egylényegűvé teszik a világgal, és ahogy a világerő szabadon képes kiteljesedni, megvalósulni, úgy ilyenkor a világlényeggel eggyé vált emberi lélek, az elme ereje kozmikus töltést nyer. Ha egy futónak összekötözik lábait, nem lesz képes különlegesen gyors futásra. Ha viszont egy futó lábairól hirtelen levágjuk a kötést, visszanyeri természetadta képességét, saját lábára állva képes lesz olyan teljesítményekre, amelyekről egy összekötözött lábakkal élő futó csak álmaiban ábrándozhat. A megtáltosodás természetadta lehetőség, mindannyiunk számára elérhető, a dolgok természetében és rendjében adott, mindannyian képesek vagyunk arra, hogy mágikus módon beavatódjunk saját életünk titkaiba. És ez az élet akarata, nem pedig a tetszhalott vegetálás, megdermedés. Ha az élet erői kibontakoznak, megelevenednek, mintegy maguktól cselekedni kezdenek, rátalálnak saját törvényeikre, öntörvényűekké válnak. Ez a maga-magától való működés, ez a csoda-szerű kiteljesedés az, amiben a világ ősmagja megnyilvánul, az a kozmikus szervezőerő, amely a Világegyetemet létrehozta, amely létrehívta a káprázatosan pompás élővilágot, és az ennek fénylő gyújtópontjául hivatott tudatot. Nem a dolgok felszíni tulajdonságainak vizsgálatára való az emberi elme, hanem a dolgok értelmi rendjének megfejtésére, a világ értelmének megfejtésére és megvalósítására. Az emberi elme pedig akkor tud igazán kibontakozni, ha nem a dolgok felszínét, hanem legmélyebb értelmét kutatja. Az emberi értelem lényege a világfolyamat értelmének kiteljesítése, emberi továbbvitele. Ha a dolgok értelmét keressük, akkor a szervezőerőt kell tetten érnünk. A világ akkor felelhet meg csakis önmaga lényegének, ha az emberi értelem segítségével világítja meg és valósítja meg a világ értelmét. A világ szerveződése adja a világ lényegét. A Világegyetem szervezőereje egy hatalmas folyam, amely ahogy hullámzik, habokat vet, úgy jönnek létre látható, külső érzékszervekkel érzékelhető megnyilvánulásai. A régiek még a látható Világegyetemről beszéltek, nem az elvont, anyagi Világegyetemről. A régiek számára a látható jelenségek és az őket mozgató lényegi erő egységet alkotott, mindenben érzékelték az őket hajtó, mozgató erőt. Minden létezőben a megnyilvánuló felszín mögött ott áll a mély, ami a felszínt létrehozza, az ok, amely az okozatot kiváltja. A létrejövéshez hajtóerő kell, és ez a létre-hajtó erő a látható Világegyetem mögött egy óriás folyamként érzékelhető, ez a szervezőerő hozza létre a csillagokat, amelyek a káprázatos kozmikus szervezőerő szikrái, gyutacsai, amelyekben ott él és mozog az egész Világegyetemet létrehozó erő, ez rejti magában azt a magot, amely az egészet létrehozza. Ez a maga-magától való kiteljesedés törvénye, a magból a legmagasabb megvalósulás felé, ez az élet feladata. Ez az erő, amely maga-magától, mintegy mágnesesen magával vonja, hogy a dolgok rendje és természete szerinti végletességgel teljesedjen ki minden létező benső lényege, természetes rendeltetése – ez a mágikus világszemlélet lényege. Ahogy a mag magától nő a magasba, mintha mágnes vonzaná, csodamód – ez a mágikus természeti erő műve. A magyarság maga is innen kapta nevét, hogy érzékelte azt a mágikus, mágneses mag-erőt, ami az életet hajtja, hogy össze kell kapcsolnunk elménket a Világegyetemet hajtó, kozmikus alkotóerővel, mert ez a Világegyetemet mozgató erő a mi legszemélyesebb alkotóerőnk, az az erő, amelynek kiteljesedése életünk igazi ön-megfelelését, értelmét jelenti. A magyarság eredeti világlátása a Természet mágikus érzékelésén alapult, ezen a természeti alapon fejlesztettük ki a mágusok, a táltosok kultúráját. A magyarságnak annyi köze van a sámánizmushoz, amennyi a nyugati civilizációnak a ma élő kőkorszaki törzsek technológiájához.

Az "első" kozmogóniák

Elterjedt hiedelem a nyugati kultúrkörben, hogy az első világkép, amely a világ keletkezésére vonatkozó tudást felvetette, az ókori görögökhöz fűződik. Ez a hiedelem meglehetősen igaztalan (a görögök lenézően úgy mondanák: barbár), legalábbis abból a szempontból, hogy a többi kultúrkör világkép-alkotó eredményeit másodlagos jelentőségűnek ítéli. Azonban ez a nézet valótlan, alaptalan. Kimutatható ugyanis, hogy az ókori görög gondolkodók mai szemmel is legnagyszerűbb gondolatai más magaskultúrákból, elsősorban az ókori Keletről származtak. Kutassuk fel e nagyszerű gondolatokat és forrásaikat!

A világról alkotott eredeti fogalmaink – a nyugati kultúra szemellenzős nézeteitől eltérően – az emberiség keletkezésének korszakából, az emberré válás korából erednek. Az emberiség maga a Természet része, a Természet alkotó tevékenysége révén fejlődött ki. Az emberiség faj-fejlődésében munkálkodó természeti, biológiai erő az emberréváláskor olyan elemi erőként nyilvánult meg, amely kigyújtotta az emberi öntudat fényét az élővilágban. Ahogy egy diófa nem igyekszik szembehelyezkedni saját életerejével, úgy az emberiség sem igyekezett szembekerülni a Természettel, és a Természet sem a Világegyetemmel. Így, belső, otthonos viszonyban élt az ember a Természet, a Világegyetem lényegi természetével, és ez a természeti közvetlenség szinte minden titkok tudójává tette. Az emberiség közvetlen képet alkotott a Természetről, a Világegyetem eredetéről, annak a belső erőnek hatására, amely a Világegyetemet is létrehozta. A tudást ebben a mágikus korban nem annyira keresni kellett (még nem rabolták és rejtették el), mint inkább csak felszínre hozni. A képzelet nem önkényes, hamis képet közvetített: közvetlenül, lényegében azonos volt a Természet alkotóerejével, belső szemével. A gondolat és az érzés természetszerűen egy volt. Az érzés megszületését követte megfogalmazódása, a gondolat. Az érzés pedig a szervezetünket fenntartó, kavargó szervezőerő valóságos teste. A gondolat az érzések elemi erejétől áthatva fényt és tisztaságot gyújtó erőként világította be az elmét és az ember világát. Amíg az ember világa nem fordult szembe a természeti világgal, amíg az ember nem érvényesítette egy természetellenes szemlélet elsődlegességét, az ember belső erői zavartalanul bontakozhattak ki, és az évmilliókon át (lásd Grandpierre K. Endre: Eltemetett világkorszak – a mágikus kor, Harmadik Szem, 1992 április) óriási, felmérhetetlen tudáskincset halmoztak fel.

Mindez a tudás, az emberiség ős-tudása, eredetéről első kézből szerzett tudás legnagyobbrészt elveszett, a történelem erői elsüllyesztették, felégették, kiirtották, és amire szükségük volt, azt lefedték, elrejtették. Ha elképzelünk egy családot, amelyben az édesapa és az édesanya meg tudja válaszolni gyermekeinek, hogy honnan származnak, kik is szüleik, nagyszüleik, családjuk, nemzetük, akkor felmérhetjük, hogy mi, magunk, mint nemzet, mint emberiség, nem ismerjük az emberiség saját sorsát, történelmét. Meddig látunk vissza? Az ókori görögökig? Néha Mezopotámiáig, Egyiptomig? És honnan számítjuk a saját történelmünket – évmilliók óta, vagy kétezer év óta? Az indiánok többet tudnak eredetükről, eredeti kultúrájukról, mint a "fehér ember"! Az indiánok kultúráját nem sikerült olyan tökéletesen kiirtani, mint a miénket. Él és úgy-ahogy virul az indiánok történelmével foglalkozó tudomány, művészet, de nem él a mi elődeink kultúrája, történelme a mai civilizációban. Ha otthon akarjuk magunkat érezni ebben a mostoha, történelmünket, világító eszméinket elvesztett világban, újra kell gondoljuk a történelmet, és felszínre kell hoznunk, ami még menthető.

A milétoszi görög bölcselők

Az első görög filozófusok , a milétoszi Thalész (i. e. 624-546), Anaximandrosz (i.e. 610-547), Anaximenesz (i.e. 588-524) érdekes, és mindmáig nem eléggé tudatosított módon azt vallották, hogy minden élő. Nézeteiket éppen ezért "hülozoistá"-nak nevezik, az ógörög "hülé", anyag, és "zoé", élet szavak nyomán. Hülozoizmus az a felfogás, amely életet tulajdonít az anyagnak. Figyelemreméltó, hogy világszemléletükben minden létező egyben élőlény, és minden létező lélekkel is rendelkezik, olyan lélekkel, amely szintén anyagi (az anyagi ekkor még nem jelentette, hogy élettelen) természetű. Honnan ered a hülozoizmus? Milétosz az i.e. 12. században Kisázsia nyugati partvidékén, nem messze Trójától jött létre, éppen Trója bukása után. Milétosz jó kereskedelmi kapcsolatokat tartott fenn a föníciaiakkal, vagyis a római történelemből ismert punokkal, Karthágó népével. A Karthágóiak pedig, kultúrájuk tanúsága szerint, napimádó lovasnép voltak.

Természetes, hogy a Természet szemléletében a központi tényező a Napisten, hiszen a Nap felkeltének hatása az élővilág élettevékenységére szembetűnő, akárcsak az évszakok váltakozása az élővilág életciklusaira. A világ egésze az élet otthona, mindent átjár az élet szerveződése, és nemcsak kívülről, hanem egyben belülről is. A belső szerveződés élménye természetszerűen vezet a lélek tiszteletére. A lélek-tiszteletben az élet akaratának követése jut kifejezésre. A Nap, az ég, a csillagok, a lélek, a tűz, a szél, a Természet erőinek kultusza az emberiség természetes szemléletmódja. És mivel a Természet az ősi szemléletben a csillagvilágra is kiterjed, ezért az élet, a lélek az egész világot áthatja a természetes világszemléletben. Ezt a természetes szemléletet váltotta fel párezer éve egy megfoghatatlan, érzékekkel, értelemmel megközelíthetetlen istenfogalom, a misztikus isten fogalma. Az időszámításunk előtti évezred vallási térképe még teljesen elütött a maitól. Közép-Ázsiában általános volt a természet mágikus erőinek ismerete és kultusza, a zoroasztrizmus, majd a manicheizmus. Ebben a környezetben jött létre Milétosz városa, i.e. 12. században. Hatszáz év telt el, amíg megszületett milétoszi Thalész, aki maga is bevallotta, hogy ismereteinek jórésze a Keletről származik. A föníciaiaktól és az egyiptomiaktól vette át matematikai, csillagászati és geometriai ismereteinek alapjait. A görög filozófia, kultúra szinte minden jelentős alakja járt az ókori Keleten – például Szolón, Phereküdész, Püthagorász, Platón és Démokritosz is.

A milétoszi gondolkodók szemléletében a létezők több kategóriára oszlottak: a szellemmel átjárt lényekre, az élővilágra, és az anyagi világra. Ahogy Turgonyi Zoltán "A filozófia alapjai" c. könyvében írja: amíg az újkori materialisták általában az alsóbb létformák sajátosságait általánosítják s terjesztik ki a felsőbbekre is (pl. az "agy váladékának" tartva a gondolatot, vagy mechanikus gépezetnek az élőlényt), addig a milétoszi gondolkodók, éppen ellenkezőleg, a magasabbrendű létezők vonásait kiterjesztik "lefelé": a legparányibb létező is részesedik az élet és a lélek elvéből. Anaximenész megfogalmazásában: "miként lelkünk – amely nem más, mint levegő – hatalmában tart bennünket, éppúgy az egész világegyetemet is a lélegzés és a levegő fogja át."

Nem sokkal később Xenophanész (i.e. 582-485?) fejezett ki hasonló gondolatokat. Az egész Kozmoszt gondolatilag mozgató létezőnek tartja, mert így beszél róla:

"Fáradozás nélkül ráz mindent gondolatával." (Maricskó József fordítása)

Az athéniek általánosan vallott napistenhitének élményszerűségére jellemző, hogy amikor Anaxagorász (i.e. 540-475) azt a gondolatot kezdte hirdetni, hogy a Nap nem istenség, hanem csupán izzó érctömeg, perbe fogták. Érdekes lenne megtudni, hogyan zajlott le a per, milyen érvek hangzottak el pro és kontra, ez ma is tanulságos lenne. Vajon hogyan lehet bizonyítékot szerezni arról, hogy a Nap nem élő lény, nélkülöz mindenféle életjelenséget? Hogyan lehet kísérletileg kimutatni egy érctömegről, hogy élő vagy élettelen? A mai tudomány, úgy tűnik, cáfolja Anaxagorászt, és az ókori athénieket igazolja (lásd G. A.: Hogyan működik a Nap? A Nap mélyének titkai. Harmadik Szem, 1992. szept., 2. rész, 1992 október, és 1999 július).

Platónról (i.e. 427-347) sok minden ismeretes még ma is. De az talán kevésbé, hogy ő is panteista volt, azaz a Világegyetemet egyetlen élő szervezetnek gondolta el, amely saját lélekkel rendelkezik, és ez a Világ-lélek.

Arisztotelész (i.e. 384-322) szembehelyezkedett a hülozoisták magas szerveződést mindenben érzékelő szemléletével, és egyszerűen az embert tette meg a földi világ legmagasabbrendű szubsztanciájának. Így megbomlott a világrend egyensúlya. A világrend addig őrzi egyensúlyát, amíg benne minden létszint elvi egyenlőséget élvez. Ha kiemeljük az egyik létszintet, azzal alárendeljük a többit. Ez az alárendelés akkor a legkárosabb, ha a legalacsonyabbrendűt rendeljük a legmagasabbrendű fölé, ahogy azt a materializmus teszi.

Érdekes, hogy a következő jelentős görög iskola, a sztoikusoké, ismét visszakanyarodik a panteizmushoz. A sztoikus filozófia alapítója a kitioni Zénón (i.e. 336-264?). A világot a sztoikusok is egyetlen élőlénynek tartják, amelyet a benne élő és cselekvő Világlélek éltet. A Világlélek pedig nem más, mint a mindannyiunkban lakozó Értelem, Szellem, amely maga is igen finom anyagisággal rendelkezik a sztoikusok felfogásában. A korai sztoikusok csaknem mindegyike Szíriából, az akkori pártus birodalom egyik tartományából származott. Tarn (Hellenistic civilisation, 287. o.) káldeus hatást gyanít a sztoicizmusban. A sztoikusok istent úgy határozták meg, mint a világ tűzből álló elméjét.

A következő filozófiai iskola, az újplatonizmus a görög-római világ utolsó nagy rendszere, s egyben a késői ókor legnépszerűbb filozófiája. Ennek központi fogalma az "Egy". Ebből a (misztikus, csak tagadó kijelentésekkel jellemezhető) "Egy"-ből először az Értelem árad ki, majd a Világlélek és az egyes lelkek, végül az anyag. Az egész anyagi világ lelke a Világlélek, nemcsak az állatoknak és a növényeknek van lelkük, de egyes szerzők szerint az élettelen testeknek, ásványoknak is, és ezért nem is nevezhetők teljesen életteleneknek.

Turgonyi Zoltán könyvében felveti, hogy éppen a hülozoizmus és a világlélek-hit szolgálhat egy "mágikus világkép" filozófiai megalapozásaként. A mágia lényege ugyanis (erről Grandpierre K. Endre cikke mélyebb megközelítésben ír) az, hogy egymástól távoli, látszólag össze nem függő dolgok, jelenségek között kapcsolatot fedez fel, egymással összhangban levőnek, párhuzamosan működőnek tekint. Ezért úgy véli, hogy az egyikben végbemenő folyamatok a másik számára is érzékelhetők (gondoljunk például a magyar népmesében a "vérző mesekő"-re, amelybe az egymástól elvált testvérek bicskájukat szúrták, s ami az egyik testvér halálakor vérezni kezd). Ezt az elképzelést nyilvánvalóan alátámasztja, ha azt gondoljuk, hogy a világ egyetlen élőlény "teste", "szervezete", amelyben az egymástól látszólag távoli részek is összefügghetnek egymással, s esetleg az összefüggést még az is erősítheti, hogy az egyes elemeknek egymáshoz hasonló, összehangoltan működő lelkei vannak, mert ezek ugyanannak a világléleknek részei. Érdekes itt megjegyezni, hogy a mágikus világlátás a magyar népcsalád népeinél, a szkítáknál, hunoknál, pártusoknál, médeknél, káldeusoknál, az ókori Kárpát-medencében és Közép-Ázsiában fejlődött páratlan magas-kultúrává, jóval a görög filozófia kialakulása előtt.

Ez a hülozoista, panteisztikus, pánpszichikus világlátás a mágusok kultúrájának egy töredéke, elhomályosult válfaja, aminek egyfajta kifejeződése a természeti népek animizmusa, amely később is felbukkan a nyugati civilizációban, például Spinozánál vagy Leibniznél, majd a vitalizmusban (lásd pl. G. A.: Az agy és erőtere, az elme, Harmadik Szem, 1997 augusztus). Bármilyen makacsul is jelentkezett, mindig kívül rekedt a gondolkodás fő áramán, félreértve, félremagyarázva.

Nézzük meg ezért most, mi a különbség a hülozoizmus, panteizmus, pánpszichizmus között? A hülozoizmus azt a nézetet fejezi ki, hogy minden létezőt áthat és élet elve, és valamilyen szinten részese az egységes világszervező, életadó tényezőnek. A pánpszichizmus minden létezőnek lelket, lelkiséget tulajdonít. A panteizmus pedig minden létezőben érzékeli az istenséget. Az élet, a lélek és az isten három külön fogalom, tehát a hülozoizmus, a pánpszichizmus és a panteizmus is három külön irányzat. Közös jellemzőjük azonban, hogy mindannyian egy egyetemes szervezőelv létét vallják. A hülozoizmus ezt a szervezőelvet biológiai életelvnek tekinti, amely a létezők életfunkcióit tartja fenn. A pánpszichizmus az egyetemes szervezőelvet érzésekkel telítettnek, érzések által hajtottnak tételezi. A panteizmus (amennyiben a transzcendens isten-felfogást vallja), a világ kozmikus szerveződését egy természeten kívüli, transzcendens, erről a létszintről felfoghatatlan tényező által vezéreltnek tételezi.

A világmodellek magja

Összefoglalva: az ókori Keletről, a mágusok kultúrájából átvett elemeket mutattam ki a nyugati civilizáció alapjaként ismert görög filozófiában. Ezek az elemek: a hülozoizmus, minden anyag élettel telítettségének elve, a pánpszichizmus, minden létező lélekkel telítettségének elve, és a panteizmus, minden létező istennel áthatottságának elve (a görög pán jelző a jelzett fogalom egyetemességét, egyetemességének igényét jelzi). A létezők főbb osztályai: a világon kívüli, misztikus, transzcendens Isten (A+), a világ egészében jelenlevő anyagiság (A), a világban megjelenő élet, a Természet világa, az élővilág (T), az emberiség (E), a nemzet (N) és az egyén, a személy (S). Az egyén belső világában a létezők fő osztályai: a tudat, az értelem (É), a mélytudat (M), a genetikus tudat (G) és a belső világfolyamat (B). Ha egy világképet akarunk alkotni, ezeket az alap-létezőket, világlétezőket kell szem előtt tartanunk. A mai világképek azonban sajátos módon ezekből a világlétezőkből rostálnak, kizárással élnek. Elhagyják a számukra lényegtelen elemeket, és a megmaradók között bizonyos kapcsolatokat, összefüggéseket, egy viszonyrendszert tételeznek fel.

Milyen természetű lehet a világ-létezők egységes alapja, a Világegyetem? Lehet-e, hogy a világ-létezők bármelyike, a tudat, a mélytudat, az anyag, az élet, az emberiség, a nemzet ne tartozzon a Világegyetemhez? Azt hiszem, a világlétezők léte mindenki számára világos. Másképp áll a helyzet a transzcendens, világon kívüli "isten" fogalmával. A transzcendens isten attól transzcendens, hogy nem a Világegyetemben, hanem rajta kívül, vagyis a semmi birodalmában, a téridőn kívül tartózkodik. De gondoljuk meg alaposabban, nem ellentmondásos-e egy ilyen transzcendens, világ-feletti világlétező fogalma. Ha ugyanis valami kölcsönhat a Világegyetemmel, akkor a Világegyetemhez kell tartoznia, hiszen minden, ami velünk kölcsönhat, a mi világunkhoz kapcsolódik. A Világegyetem viszont – fogalmának lényegéből adódóan – minden létezőt magába foglal. Ami tehát létezik, legyen az bármiféle természetű, isten vagy ördög, ha létezik, nem lehet a világon kívül. Még kevésbé lehet az isten misztikus létező, azaz az emberi értelemmel felfoghatatlan, megközelíthetetlen. Azt, hogy ilyen létező létezhet, először is be kéne bizonyítani, olyannyira szöges ellentétben áll a megismerés természetével. De a bizonyítás maga csakis az értelemre épülhet. Elvileg nem létezhet tehát az értelem számára megközelíthetetlen létező, még kevésbé világlétező. Melyik a legátfogóbb, lehetséges világlétező? Az egyik a Világegyetem-mint-egész, amely akkor létezik, ha a Világegyetemnek létezik egységes szerveződése, amely minden elemét összekapcsolja a Világegyetemmel. Azonban láttuk (G. A.: A Világmindenség mindnyájunkat érintő, megfejtetlen talányai, KAPU, 1998/3), hogy a Világegyetem fogalma eleve feltételezi elemeinek egyetemes kölcsönhatását. A Világegyetem, mint egész, tehát olyan egyetemes világlétező, amely egy kozmikus szerveződés hordozója. A másik legátfogóbb világlétezőt belső világunkban találjuk meg. A belső világfolyamat az emberi alkotóerő hordozója, és ha ez az alkotóerő lényegi új megteremtését is jelenti, és ez szükségesnek látszik, akkor ez a belső világfolyamat bármilyen új igazságra képes kell legyen magától eljutni, vagyis teremtőereje elvileg végtelen kell legyen. Az összes világlétező közül a belső világfolyamat tehát a legátfogóbb, az egyedüli végtelen.

Tegyük fel most a kérdést: beletartozik-e a belső világfolyamat a Világegyetembe? Kétségkívül az élőlények, az ember a Világegyetem részeit alkotják, és így belső világuk is a Világegyetem része. De akkor a belső világfolyamat is a Világegyetem része kell legyen! A Világegyetem tehát képes elemeként magába foglalni egy végtelen világlétezőt! Sőt, az összes többi világlétezőt is magába tudja foglalni! A belső világfolyamat viszont, mint végtelen alkotó erő, magába kell foglalja a Világegyetemet, és minden más világlétezőt ahhoz, hogy minden lényegi világigazságot megláthasson. Ha meggondoljuk, hogy az élővilág, az emberiség minden tagja rendelkezik belső világgal, akkor mind magában foglalja a belső világfolyamatot, s rajta keresztül a Világegyetemet és az összes világlétezőt. Sőt, amennyiben a Világegyetem élő természetű, minden csillag, bolygó maga is rendelkezik belső világgal, s így mindannyian maguk is magukba foglalják a belső világfolyamatot és a Világegyetemet. Az elénk bukkanó világ-látkép: minden világlétező minden világlétezőt magában foglal, a végtelen belső világfolyamattal együtt! Ezáltal minden létező egyben egyfajta párja is a többi világlétezőnek, felépítési elve egymásbafoglaló, hasonlóan a többiekéhez.

Mindezek után az a kép áll elénk, hogy egyik világlétező sem hagyható számításon kívül, mégis mindegyik világlétező ugyanazt az egymásba-ágyazott és a végtelenséget tartalmazó felépítési elvet hordozza. Tehát nem annyira maguk a végső világlétezők, mint inkább kapcsolataik adják a világlényeget. A világlényeg pedig az összefüggés elve, a minden-mindennel-összefügg világelve, a végtelenül gazdag összeköttetettség elve. Ha viszont a világlétezők mindegyike végtelenül gazdag összeköttetésben áll egymással, akkor azt lehet mondani, hogy a Világegyetem-mint-egész jelen van minden földi létezőben, minden földi létező létét folyamatosan áthatja. Az így nyert látásmód nem a panteizmus, mert itt nincs szó világon-kívüliségről, fordítva, világraszóló világ-összeköttetettségről van szó, pán-kozmikus világlátásról. Ez a pán-kozmikusság kiegészül pán-vitalizmussal (régi görög szóval: hülozoizmussal), mert minden földi létezőt ugyanúgy áthat az élet kozmikus mivolta. Sőt, emellett minden létezőt áthat a tudatosság és a lelkiség (a mélytudat, genetikus tudat) is, tehát pán-pszichikus kapcsolatrendszer köti össze a világ minden elemét. Mindemellett mindent áthat egy végtelen alkotóerő, a belső világfolyamat, tehát egy pán-kreativitást is látunk a pán-kozmikusság, pán-vitalizmus és pán-pszichizmus mellett. Ez az eredmény bizony nem a materialista egysíkú látásmódra vezet, hanem egy olyan többtényezős világrendszerre, amelyben minden létező kozmikus, végtelen teremtőerővel, élettel, értelemmel és lélekkel rendelkezik – és ettől már el is veszti pán, vagyis uralkodó, kizárólagos jellegét. A pán-szemlélet mindig egy tényező uralmáét jelenti a többi felett. A pán-szemlélet csak a görögökre volt jellemző, akik egyszerre csak egy világlétezőben gondolkodtak, vagy az egyikben, vagy a másikban. Attól lapos egy világ-szemlélet, hogy csak egy emeletet lát. Attól lapos, hogy pán. Attól lapos, sekélyes, felszínes, hogy egy-tényezős, egy-ügyű, "monisztikus". És attól magas egy világ-szemlélet, hogy igényli a teljességet, a magasba emel, egyszerre több emeletet is képes figyelembe venni. A többszintű, emeletes világlátás a szkíta magaskultúra sajátja. A többszintű világlátás a világot egy emeletes mesehajónak látja, egy csodás, több szinten élő, hét-életű élőlénynek. A világmodellek magja tehát ezekben a kozmikus alapelvekben rejlik.

A nyugati civilizáció mindmáig csakis egy igazából valótlan és felszínes elvet, az élettelenség egy-tényezős alapelvét vette komolyan. A régi görögök, akik tudásuk legjavát az ókori Kelet népeitől, a szkíta káldeusoktól, a médektől, a föníciaiaktól, az ugaritiaktól, valamint az egyiptomiaktól vették át, és ezekből alakították ki – ezek legnagyobb eredményeinek elhagyásával – a nyugati civilizáció számára szalonképes élettelenség-vallás fő elemeit. Mégis kultúrájukban folyton fel-feltűnik itt-ott az a szkíta világlátás, amely a világot eleve mágikus testvériségben élő világlétezők rendjeként fogta fel. Itt az idő, hogy a Nyugat is felfedezze a többezer éves igazságokat. A materializmus legfeljebb egy speciális ismeretszerzési módként állhatja meg helyét. Az az ókori nézet, amely a káldeusoktól jutott a görögökhöz, az ARKHÉ, az őselv keresése, a mai világban a "materialista redukcionizmusra" szűkült le. A redukcionizmus ugyanis visszavezetést jelent. Ha a redukcionizmus materializmussal párosul, akkor a visszavezetés végső szintjét csakis anyagi létezők jelenthetik. Ennek tarthatatlansága pedig ott ütközik ki, amikor felismerjük, hogy már több mint száz éve bebizonyosodott, hogy az anyagi létezők végső elvekre sokkal inkább visszavezethetők, mint végső anyagi elemekre. Maupertuis már 1747-ben megfogalmazta híres elvét, amelyet aztán Euler, Lagrange és Hamilton fejlesztett tovább. A fizika tudománya minden létező viselkedését a legkisebb (ill. kivételes esetekben legnagyobb) hatás elvére (mai tudományossággal: "action principle") vezeti vissza. A legkisebb hatás Maupertuis-féle variációs elvére vezeti vissza a fizika a megmaradási törvényeket, amelyek között szerepelnek az úgynevezett mozgásegyenletek is. És mi tulajdonképpen a megmaradási egyenletek információ-tartalma? Nem sokkal több vagy kevesebb, mint a Rubik-kocka különböző állásai között. És ahogy egyfajta technikai látás kell a Rubik-kocka kívánt állásba tekergetéséhez, ugyanúgy a megmaradási törvényekből egy adott fizikai folyamat leírásához nincs szükség másra, mint az adott helyzet körülírására, a kezdeti- és a határfeltételek megadására, és innen a feladat már csak technikai, az ismert matematikai módszerek segítségével egyértelműen adott az út a megoldáshoz. A rálátás az, ami az új információt felszínre hozza. Az új fizikát pedig mindig a kezdeti és határfeltételek megadása jelenti. Éppen ezért a fizika alapelve az élettelenség alapelve, a legkisebb hatásnak engedelmeskedés elve. A fizikára visszavezetés igénye az élettelenségben igyekszik felmutatni a világ lényegiségét. Ez pedig nyilvánvalóan hamis tétel. A materialista tudomány sikereire való hivatkozás pedig óriási félrevezetés, csúsztatás, manipuláció. A materialista tudomány ugyanis attól materialista, hogy az összefüggéseket másodlagosnak tekinti, a szellemiség csak a háttérben fogadható el számára, ugyanakkor sikerei pedig mind mégiscsak egy szellemi alapelv alkalmazásának köszönhetők – még ha ez az alapelv az élettelenség alapelve is. Így a materialista tudomány csak részben materialista, sikereit tekintve helyesebb tisztán látni, hogy ezek lényegében egy alapelv követésének köszönhetők. A görögök és az őket megelőző magasabb kultúrák annyiban fejlettebbek voltak a mainál, hogy másfajta alapelvek létét is ismerték.

Az igazi magyarázat igénye, az igazság-kutató szemlélet ezen végső elvek feltárására irányul. Az élettelenség elve helyett ott az élet elve, és még ott a lélek elve és az értelem elve is. Annyiban fejlettebb a mai civilizáció a görögökénél, hogy – bár a világ többi alapelvétől eltávolodott- az egyik alapelvet, éppen az élettelenség alapelvét, módszeresen, matematikai formában is kidolgozta. Ez a civilizáció tehát kétségtelenül fejlett, de ugyanígy kétségtelenül egyoldalú is, csonka és torz, és kimondottan ember, élet, és értelem-ellenes. Akkor lesz igazán fejlett a civilizációnk, ha az élet és az értelem elvét legalább az elmúlt kétezer év összesített erőfeszítéseinek megfelelően kidolgozza – illetve, ha a világlétezők szervezőelveit összehangoltan dolgozza ki. Egy összehangolt kutatás egyszerre lenne élet-párti, ember-párti, és értelem-párti, szemben a mai világ ember-ellenes, élet-ellenes, értelem-ellenes látásával. Ki kell dolgozni az elméleti fizika mellett az elméleti kozmosz-tant, az elméleti élet-tant, az elméleti értelem-tant. Új csillagászat kialakításának lehetősége tárul fel, amelyben szerepet játszik az emberiség, az élővilág közös tudati erőtere is. A világ igazi szervezőerői az első elvek, a végső elvek, az értelem, az élet alapelvei.

(folyt. köv.) →

Forrás: grandpierre.hu
Ajánlotta: Éva-Kata

Megjelent: 491 alkalommal Utoljára frissítve: 2018. Október 02., Kedd 13:12

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 212 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.6%Serbia 1.2%
Romania 5.2%Canada 1%
United States 4.4%France 0.4%
Russian Federation 3.4%Switzerland 0.4%
Ukraine 2.8%Australia 0.3%
Sweden 2.6%Netherlands 0.3%
Germany 2.3%Belgium 0.2%
United Kingdom 2.1%Italy 0.1%
Slovakia 2%Spain 0.1%
Austria 1.3%Poland 0.1%

Today: 21
This Week: 1253
Last Week: 4369
This Month: 6973
Last Month: 18616
Total: 1972212

Belépés