Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

P2017Jul21

2017. Június 21., Szerda 19:19

Magyarok a Tito gulágján

Írta:  Majláth Ronald
Értékelés:
(6 szavazat)
Miután a jugoszláv kommunista partizánok a második világháború végén több tízezer magyart mészároltak le, még nem ért véget a délvidéki magyarság tragédiája.

Válogatott kínzásoknak tették ki a magyarokat Tito gulágján

Tito és Sztálin szakítása után egyre több embernek veszett nyoma. Csak később derült ki, hogy az eltűntek egy különösen kegyetlen börtönszigetre, Goli otokra kerültek.

Valakit vernek / talán még él / valakit vernek / holnap nem él – ezeket a sorokat Dési Ábel magyar költő írta egy cementeszsákra, amikor 1950 egyik éjjelén borzalmas ordításra ébredt. A barakk szobafőnöke – aki a letartóztatás előtt a hírhedt jugoszláv titkosszolgálat, az UDBA tisztje volt – egy tizenhét éves gyereket kínzott brutálisan. A verés pontban éjfélkor kezdődött, és az volt a szerepe, hogy félelmet keltsen: figyelmeztesse a foglyokat, mi vár rájuk.

Kilátás az egykori cellából 2014-ben

Kilátás az egykori cellából 2014-ben. A látszatra kínosan ügyelt a titói hatalom / Fotó: Antonio Bronic / Reuters

Dési ekkor már egy éve raboskodott az adriai Goli otokon, vagyis a Kopár-szigeten. Az ő „bűne" az volt, hogy húszéves fejjel gyakran be-benézett abba a szabadkai belvárosi üzletbe, ahol magyar nyelvű folyóiratokat és könyveket árultak. A belgrádi iskola ösztöndíjasát 1949 elején két ismeretlen, bőrkabátos férfi hívatta le a diákotthon portájára, majd szó nélkül betuszkolták egy ott várakozó autóba. Egyenesen a börtönbe szállították, ahol fél évig raboskodott, mielőtt Goli otokra vitték.

Fogalma sem volt, mi történik. Csak később derült ki. Tito és Sztálin szakítása után még fél évig szabadon lehetett magyar könyvet, újságot árulni és vásárolni. 1949. január elsejétől azonban mindez ellenséges propagandának számított. Igaz, erről senkit nem tájékoztattak. A fiatal magyar költő csak egy volt abból a 244 magyarból, aki megjárta Goli otok poklát.

– A délvidéki magyarság a jugoszláv kommunizmus első éveit bénultságban élte le. A sokkot az 1944–45-ös délvidéki tömeggyilkosságok okozták. Iszonyatos félelem járta át az embereket, valósággal megdermesztve őket – így jellemzi lapunknak a negyvenes évek végi délvidéki közállapotokat Domonkos László író, a Goli otok, a pokolsziget – Tito gulágja az Adrián, 1949–1980 című könyv szerzője.

Tito és Sztálin szakításának pontos okai ma sem tisztázottak teljes mértékben a történészek körében. Az egyik verzió szerint Sztálin féltékeny volt a jugoszláv kommunisták vezérére annak tekintélye miatt. Milovan Gyilasz – aki egykoron Tito jobbkeze, majd később rendszerének kritikusa lett – azonban azt írja emlékirataiban, hogy Sztálin azért haragudott meg, mert Georgi Dimitrov és Tito nem avatták be Bulgária és Jugoszlávia egyesítéséről szóló terveikbe. Ám létezik egy harmadik verzió is: Sztálint az dühítette fel igazán, hogy Tito a megkérdezése nélkül küldött csapatokat Albániába. Ezek a helyzetek és események talán együttesen járultak hozzá, hogy Jugoszláviát néhány személyes üzenetváltás után, 1948. június 28-án kizárták a nem sokkal korábban alapított, belgrádi székhelyű Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájából, vagyis a Kominformból. A keleti blokkban ezután kirakatperek tucatjai indultak a „titoisták" ellen, Magyarországon Rajk László pere és kivégzése jelezte a fordulatot.

Ám a jugoszláv kommunisták ekkorra már eltanulták Sztálin módszereit. Likvidálták azokat az embereket, akikben veszélyt láttak, de nem jártak jobban a „kominformosoknak" (informbirovci) bélyegzett „népellenségek" sem: az elkövetkező években a hivatalos adatok szerint 16 101 embert szállítottak Goli otokra. Ismerve azonban a jugoszláv történetírás hitelességét – amely el sem ismerte a magyarok ellen elkövetett népirtást –, ez a szám jóval magasabb lehet, és a legújabb kutatások szerint elérheti a harmincezret is. A közkeletű felfogással ellentétben azonban nemcsak a kominformosokat vitték a szigetre, hanem a másként gondolkodók ellen is hajtóvadászat indult. Közöttük számos „klerikális beállítottságú", „reakciós" értelmiségi, közíró, költő, nemzetiségi vezető, jogász, színházigazgató és közgazdász volt, de számos gyári munkás és paraszt is a Kopár-szigetre került – bírósági ítélet nélkül.

Goli otokA Goli otokot megjárt nemzettársaink elsöprő többsége a Délvidékről, elsősorban a magyarok által legnagyobb számban lakott Bácskából került ki. Domonkos László szerint a magyarok között először csak szóbeszéd terjengett arról, hogy egyre több nemzettársuk tűnt el gyanús módon. Azonban a börtönsziget létezéséről ekkor még senki nem tudott. Nem véletlenül: a Tito-rezsim szigorúan titokban tartotta, hogy egész lágerkomplexumot építtetnek politikai foglyokkal egy adriai szigeten.

Mikor kikötött az első rabszállítmánnyal Goli otokon a hajó, az őrök mondták a foglyoknak, hogy vessék le ruháikat, majd beterelték őket a vízbe, és azt parancsolták nekik, bukjanak a víz alá. „Nem akarunk a víz felett fejeket látni!" – kiáltották, majd a hosszú hónapokon át módszeresen legyengített foglyokat nehéz fizikai munkára fogták: hajnaltól sötétedésig terméskövet kellett bányászniuk.

Dési szerint az igazi poklot annak a hajónak a belseje jelentette, ahonnan cementet vagy mészport kellett kirakodni. „A mészkőpor véresre csípte az ember szemét. A cementpor a forró levegőben a légzést nehezítette meg. Ez a munka volt a legnehezebb, a legelviselhetetlenebb. Ehhez csak az hasonlítható, amikor a hideg tengervízből télen homokot kellett szedni. Derékig állsz a vízben, s lapáttal targoncára dobálod a homokot, majd kihúzod. Ezt csak három percig bírod ki, a hideg víz minden erődet kiszívja" – írja a költő a Le a mélybe című verséhez fűzött kommentárban.

Az internáltak mindennapi kenyere lett a kínzás. Goli otok túlélői a legnagyobb iszonyattal azt említették, hogy a rabokat egymással kínoztatták meg az őrök. Amikor újabb foglyok érkeztek Goli otokra, kihajtották őket a bárkából, és az ott lévő rabok kettős sorfala között kellett felmenniük a dombra. A sorfalat álló rabokat pedig arra kényszerítették, hogy köpködjék és bottal agyba-főbe verjék az újonnan érkezőket. A félholt, törött csontú és vérben tocsogó rabokat aztán rögtön munkára fogták. Ezt a módszert a gulágon alkalmazták a szovjethatalom kápói abból a célból, hogy még véletlenül se alakuljon ki szolidaritás a rabok között. A sztálini mechanizmust azonban Titóék tökélyre fejlesztették: a foglyokat szinte mindig foglyokkal kínoztatták, akik ha nem teljesítették a parancsot, még keményebb büntetést kaptak. Ennek az lett a következménye, hogy a rabok egy cigarettacsikkért képesek voltak megölni sorstársukat. Elterjedt gyötrésmód volt az is, amikor a foglyokat deszkából ácsolt ládába zárták, amelyek annyira kicsik voltak, hogy állni vagy feküdni sem lehetett bennük, így kellett naphosszat kucorogniuk a negyvenfokos hőségben. Gyakori kínzásmód volt a „kübli" is: ürülékkel teli vödör fölé tartották a fogoly fejét. Keserves vég jutott azoknak is, akik „Péter gödrébe" kerültek: ez Petar Komnenicsről, a montenegrói parlament elnökéről kapta a nevét, akit szintén ebbe a nyolc méter mély, fallal körülzárt gödörbe zártak.

„Péter gödre”

A kemény, emberpróbáló munka heteken belül csonttá és bőrré soványította az elítélteket, a napi csekély, főként babból, rizskásából, kukoricamáléból álló ételadag nem volt elég a túléléshez. Ivóvíz sem volt elég: erről a raboknak kellett gondoskodniuk, ezért külön víztározót építettek, amelyben az esővizet gyűjtöttek. Hogy teljes legyen a robotosok megaláztatása, a foglyoknak maguknak kellett a tengerbe szórniuk az általuk összetört kőtörmelékét.

Mindeközben a látszatra kínosan ügyelt a titói hatalom: az elítélteknek nem rabruhát, hanem katonai egyenruhát kellett viselniük, a szigeten való mozgást pedig még a levegőből sem volt szabad látni. Így amikor a rabok feje felett elhúzott egy repülőgép, azonnal hasra kellett vágódniuk. A Nyugat támogatását élvező, Sztálinnal dacoló Tito „becsületén" nem eshetett csorba.

A „szigetes" magyarok között sajátos életutakat is találunk. Keck Zsigmondot, a legnagyobb vajdasági magyar napilap, a Magyar Szó alapító főszerkesztőjét a Kominform-botrány után lemondatták tisztségéről annak ellenére, hogy hónapokkal korábban főszerkesztői köszöntőben-hitvallásban még Titót dicsőítette. Kegyvesztett lett, majd néhány hónapos újvidéki fogság után Goli otokra került, ahol egészen 1953-ig követ kellett fejtenie. Az egykori főszerkesztő mellett raboskodott Lévai Endre, Brindza Károly, Hock Rezső, Markovics János és Dévavári Zoltán is, akik valamennyien újságírók voltak. Jellemző azonban, hogy a börtönszigetről hazatérteket egész életükre megbélyegezték, így miután Keck szabadult, soha többé nem publikálhatott a polgári nevén: innentől Kossa Lajosként ismerte a publikum.

Az egyik legkülönösebb sors azonban kétségtelenül Mellár Lajosnak jutott, aki 18 hónapot töltött a kopár börtönsziget poklában. Az 1914-ben született nyomdász az első rabszállítmánnyal érkezett Tito gulágjára, amelyről később így írt: „Ha az embert meztelenre vetkőztetik, a testén minden látható lesz. Röntgennel meg az egész szervezetet át lehet világítani, és megállapítani, hol vannak rendellenességek vagy elferdülések. Goli otokon nem a testi lemeztelenítést, hanem a lelkit alkalmazták, annak módját még tökéletesítették is. Ha már lelkileg is át van világítva az ember, semmit nem titkolhat el, kezükben van, azt tehetnek vele, amit akarnak. [...] Addig folytatódik az átnevelési folyamat, amíg meg nem győződnek, hogy a fogoly nemcsak szavakkal revideálta nézeteit, hanem tetteivel is."

A börtönszigetet megjárt magyarok közül később Mellár Lajos volt az egyetlen, akit rehabilitáltak. A kilencvenöt éves egykori rab még élt, amikor egy szerb bíróság meghozta a számára kedvező ítéletet. Ám erről már nem szerezhetett tudomást: néhány nappal az ítélet kézbesítése előtt elhunyt.

Domonkos László szerint a délvidéki magyarok a nyolcvanas években hallottak először a Goli otokon történtekről, és csak a kommunizmus bukása után évekkel vették elő ezt a témát, amikor már nyíltan lehetett beszélni a megpróbáltatásokról.

A bezárt lágerkomplexum ma már látogatható, a romos épületek még állnak, néhol a kommunista pártot dicsőítő jelmondatok is világosan látszanak. „A Párt gondoskodása az egészségünkről az emberségesség fényes példája!" – hirdeti az egyik hazug mondat, amely örök mementóként is szolgál Tito antisztálinista sztálinizmusának. A börtönsziget magyar áldozatainak sosem emeltek emlékművet.

Forrás: https://mno.hu/hetvegimagazin/valogatott-kinzasoknak-tettek-ki-a-magyarokat-tito-gulagjan-2401677
Ajánlotta: Ballán Mária

Megjelent: 512 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 339 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68.1%Canada 1%
Romania 6.1%Serbia 0.8%
United States 4%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3%Kuwait 0.3%
Germany 2.8%Australia 0.2%
Ukraine 2.8%France 0.2%
Slovakia 2.2%Czech Republic 0.2%
United Kingdom 1.9%Italy 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Greece 0.2%

Today: 441
This Week: 2974
Last Week: 4994
This Month: 14413
Last Month: 27481
Total: 1564163

Belépés