Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

Cs2017Aug17

2013. Január 05., Szombat 09:40

Wass Albert: Hagyaték

Írta:  Wass Albert
Értékelés:
(18 szavazat)
Table of contents
« Prev All Pages Next »
EGYSZERŰ BEVEZETÉS - EGY KÜLÖNÖS KÖNYVHÖZ - Cserkészgyerek koromban,1921 nyarán, megmart a kurta kígyó. Háromszor is belém fecskendezte a mérgét, mert, nem tudtam kikecmeregni a tüskés kökénybokorból, ahova ügyetlenül alá fittyentem a meredek vízmosás peremérol. Mikor a fiúk végül is kihúztak onnan, úgy fájt már a lábam, hogy azt hittem, vége a világnak. Kékült is gyorsan. Sztána felett táboroztunk, a "Lügetes" szélén, Kalotaszeg csücskében. Mire nagy kínlódással fölvittek a fiúk a meredek hegyoldalból a tisztásra, ahol a sátraink állottak ügyes félkörben a kövekkel megjelölt tábortuz helye körül, már emlékezetem is elmaradt valahol, mert csak arra emlékszem vissza, hogy tuz égette a lábamat, torkomat félelem szorította és nagy messzeségben feltunt cserkészvezetonk megdöbbent arca.

Wass Albert

Wass Albert - Hagyaték (hangoskönyv) →

Hogy mi történt ezután, azt csak másoktól tudtam meg rendre.

Először is elvittek hevenyészett hordágyon Sztárára, Kós Károlyhoz, aki a házán dolgozott volt éppen akkor.
- Orvoshoz kell vigyük, de gyorsan! - mondta a cserkészvezetőnk, de Kós Károly rám nézett s megrázta a fejét.
- Arra már nincs idő - mondotta, s odakiáltott a szolgalegényéhez -, nyergeld meg a Hollót, de gyorsan ám!
Aztán felkötöztek engem a kis hegyi lóra, s már vittek is, kantáron vezetve a lovat, nem le a völgybe, ahogy illett volna, hanem neki a hegynek. Fekete hegynek nevezik a sztánaiak a hegyet, ahova vittek. Alighanem azért, mert szénégetők lakoztak odafönt. Egy Boldizsár nevezetű vénemberhez vittek, akit csodatevőnek nevezett volt a nép.
Hosszú lehetett az út oda föl, de nincs emlékezésem erről. Mindössze arra emlékszem - de az is lehet, hogy úgy tűnik, mintha emlékeznék erre, mert annyiszor hallottam mások szájából -, hogy egy öregember fölém hajolt és megkérdezte:
-Mit tudsz Istenről, gyerek?
S én meg kinyögtem, nehezen mozduló nyelvvel: - Ő teremté a világot...!
- Színigazat mondtál, s ehhez tartsd magad -, felelte az ismeretlen szakállas vénember, s megtoldotta egy második kérdéssel: - Ha Istennel lennél, teremtenél-e mérget?
Azt mondják akik ott voltak, hogy erre csak megráztam a fejemet, mert beszélni már nem tudtam többé. Kék voltam, mint az érett szilva s szemem is lezárult. De úgy rémlik még mais, mintha roppant messzeségből hallottam volna az öregember hangját, ahogy mondta:
- Egy az Isten. Ébredj Magyar!
- Az Úr se teremtett ilyesmit. De az emberek buták s nem hiszik el, amikor mondom. Na. Amit Isten nem teremtett, annak nem lehet hatalma fölötted, 'sze tán Isten gyermeke vagy. Teszünk egy kis ciberét a marások helyére, hadd menjen ki belőlük a hőség s rendben leszel, mielőtt hármat szól a fürj...

Hogy szólott-e hármat vagy nem, azt nem tudhatom. De mikor fölnyitottam a szememet, ott feküdtem egy csergepokrócon, bükkerdő mélyén, szénégetők félfödele alatt s a bükkök lombja közül úgy csillogott alá az égbolt friss kékje, mintha angyalok sikálták volna fényesre.
Így valahogy történt. Egy ideig még beszéltünk erről odahaza is, a kolozsvári református kollégium diákszobáiban is, aztán rendre megfeledkeztünk róla, én is, mások is. Annyi minden történt körülöttünk akkoriban.

Telt az idő, eljött az érettségi ideje s első próbálkozásomkor bizony elbuktatott a román vizsgabiztos, akit a magyar iskolák fölé állított a románok kormánya, mert arra a kérdésre, hogy "kik az idegenek az országban? ", mindent felsoroltam, még az arabokat is, csak a magyarokat nem. Amikor a vizsgabiztos rám mordult "hát a magyarok?" azt feleltem, hogy még az én dédapám dédapjának a dédapja is ott született, Erdélyben, s bizony még az o dédapja dédapjának a dédapja is. Így aztán elbuktatott földrajzból és történelemből. Negyvenötünk közül mindössze négy ment át. Egy évre rá,1926-bar két hízott disznó segítségével mégiscsak leérettségiztem - a hízókat szekéren szállíttatta be apám Kolozsvárra a vizsgabiztos házához - s mikor végre kezemben volt a román "baccalaureatus" pecsétes írása s indulhattam haza, illendőségből fölkerestem még a Monostori út egyik szép régi házában lakozó nagynénémet, Bornemissza Elemérnét, hogy elmondjam neki győzelmemet a románok fölött. Mikor beléptem az ebédlőn keresztül a nappaliba, ott találtam nála Kuncz Aladárt, Reményik Sándort és Kós Károlyt. A két előbbit ismertem már, hiszen ok faragtak írót belőlem, de Kós Károlyra nem emlékeztem vissza. Amikor nagynéném bemutatott neki, Károly bácsi reám emelte nagy csontos mutatóujját.
- Hát te vagy az, he? Akit az a vén csodatevő ott fent a hegyen kigyógyított a kígyómarásból? Olvastam verseidet az Ellenzékben is meg a Pásztortűzben is. Nem rosszak!
Aztán nagy hangon, ízesen kiszínezve, kóskárolyosan, elmondta a többieknek mindazt, amiről én magam is csak ködösen tudtam valamit: hogy miképpen vittek föl annak idején a "Holló" hátára kötözve, félholtan, csodatévő Boldizsár kunyhójához. Mikor aztán a történet végén Kuncz Aladár a maga szelíd józanságával érdekes népi babonának nevezte a csodatévő emberekről szóló regéket, Kós Károly bátyánk nekimérgelődve szökött talpra s föl-alá járva a perzsaszőnyegeken, mindkét kezével hadonászva kioktatta az emberi lét nagy valóságaitól elszakadt szerencsétlen városiakat (Kuncz Aladárt és a szegény, szótalan Reményik Sándort), kiknek lelke hozzánőtt már az aszfalthoz és emiatt nem voltak képesek fölfogni többé azokat az Isten és ember közösségéből fakadó titkos erőforrásokat, melyek ma már csak a hegyi emberek hagyatéka odafönt a ködös gerinceken.

Úgy nekimelegedtek a vitának, hogy rólam meg is feledkeztek és észre se vették, amikor nagynénémtől elbúcsúzva kiosontam az ajtón, hogy még idejében elkapjam a Szamosújvárnak induló vonatot, ahol kocsi várt reám, hogy haza vigyen.

Ennek a vitának az emléke azonban mélyen megmaradt bennem, akárcsak kuvasz szőrében a bojtorján. Még annak a nyárnak a vége felé, mielőtt nekiindultam volna az egyetemi életnek, hátizsákkal a hátamon fölkerestem a kalotaszegi hegyeket. Források mellett, erdők tisztásain töltöttem az éjszakákat könnyű ponyva alatt. Birkapásztorok, fadöntők, szénégetők tüzénél üldögélve hallgattam a hegyi emberek lassú beszédét, míg végül is megleltem öreg Boldizsárt, a csodatevőt, szénégető kemencéi mellett.
Megmondtam, hogy ki vagyok, de nem emlékezett reám. A cserkészekre se emlékezett. De Kós Károlyra igen.
- Derék ember őkelme - mondta bólogatva -, derék ember... Mikor aztán előjöttem azzal, hogy azért vagyok ott, mert o mentette meg az életemet, csak rám bámult kis kék szemeivel a bozontos szemöldökök alól.
- Én? Én, úrfi, magamtól nem vagyok jó semmire. Vén, iskolázatlan szénégető vagyok, semmi egyéb. Mindössze eszköz az Úr kezében, mint ennyimben az a balta ott vagy ez a fakanál. Én nem mentettem meg soha senkit semmitől. Az Úr végezte azt. O tartotta meg magát is, ha igaz, amit mond. Én csak egyike vagyok azoknak, kik őrzik még mindég a szent hagyatékot, amit őseink hagytak volt reánk sok száz esztendeje annak, régi idokbol, mikor még az Úr nemzete voltunk. Őrizzük, egyre csak őrizzük az Úr védelméhez visszavezető kicsinyke ösvény titkát, mely olyan ma már ebben a nagy megbolydult világban, mint elmohásodott vadcsapás havaserdő surujében, amit már csak a lélek láthat meg, nem a szem. Mert egyszer még elébb vagy utóbb, de minden bizonnyal eljo az ido, amikor fölébred a völgyek magyarjaiban a lélek, s keresni fogják az igaz utat, mely pusztulásból gyozelembe, nyomorúságból az Úr gazdag dicsoségébe vezet vissza, ahonnan valamikor nagyon régen magunk gyarlósága folytán hibás útra tértünk...
Ültünk a hamvadó tűz mellett, a sötét bükkerdő mély csöndjében, s az öreg beszélt halk dörmögő hangon azokról, akik a hegyekben élnek, itt meg amott, s őrzik a nyomot, mely Istenhez vezet, s mely nyom egyszer majd még úttá szélesedve kivezeti a magára és Istenére lelt magyar nemzetet a sötétség nyomorúságából a feltámadás fényességébe...
Nem is tudom, mikor aludtam el, elheverve ott a hamvadó tűz mellett. Hüvös reggel volt már, mikor fölébredtem. Fehér köd ült a kemencék tisztásán s a bükkök koronája is elveszett fölöttem a ködben. Magamban voltam. A tűz helyén szürke, hideg hamu. Kesernyés szaga megtöltötte a levegőt.
Délig ott lézengtem a kemencék körül, remélve, hogy előbb-utóbb visszatér az öreg, s előbúvik valahonnan a fák közül. De nem jött elő, pedig olykor mintha hátamban éreztem volna a szemét. Dél teltével aztán nem vártam tovább. Mennem kellett vissza az emberek közé. Mielőtt beléptem volna a fák közé, a tisztás végéből még visszanéztem. Semmise mozdult. Pedig éreztem újra, hogy valakinek rajtam volt a szeme. Öreg Boldizsár szeme lett volna valahonnan a sötét fák közül? Vagy Isten szeme...?
Mentem, mert mennem kellett. De ahogy mentem, valamit vittem magammal. Valamit, ami rátelepedett a lelkemre azon az éjszakán, ott a bükkerdő közepén, a kicsi tűz mellett, ahogy öreg Boldizsár reszelős vén hangját hallgattam a csönd burája alatt. Lelkemre telepedett mindaz, amit az a hang mondott s nem tudtam többé szabadulni tőle.

Attól kezdve barangolással töltöttem minden nyaramat. Jártam a hegyeket, Erdély-szerte. Üldögéltem éjszakákon keresztül pásztorok tüze mellett, szénégetők kunyhója előtt, hegygerincek legelőin, bozontos, sötét sziklakatlanok mélyén s szívtam magamba magányos hegyi emberek lassú, gonddal ejtett szavát.
Régi magyar városok poros könyvtáraiban kutattam foszladozó, nehezen' olvasható feljegyzések között, s gyűjtögettem a magyar lélek istentudatának rit-" ka mézét. Nem mint szorgalmas méhecske, ki ellepi a kertek virágait, hanem mint konok, szívós erdei dongó, ki nagy utat tesz meg egyik rejtett katlan ritka virágától a másikig, s amit így gyűjtöget, nem édességet keresők gyors örömét szolgálja, hanem egy távoli jövendő rég várt reménységét.
Így gyűlt össze ennek a könyvnek az anyaga, hosszú esztendők során. Láncba szedtem időrend szerint, s mikor jelenbe érve megszakadt a lánc: bujdosásom messzi földjéről is tartottam a titkos kapcsolatokat, s gyűjtöttem tovább a nagy sötétség mélyéből a kicsike lángok fényét, ahogy lehetett. S mert tudvalévő, hogy szenvedés csiszolja fényesre a lelket, s az Úrhoz vezető utat tövis szegélyezi: biztos vagyok abban, hogy az erdélyi jelenkor sokkal gazdagabb az isteni csodákban, mint amit nekem ezekből összegyűjtenem sikerült a távolságon át. És biztos vagyok abban is, hogy az öreg Boldizsár által annak idején "elmohásodott vadcsapásnak" nevezett nyom ma már ösvénnyé szélesedett ott az erdélyi hegyek között, melyen egyre több és több magyar halad fölfelé, egy megtalált jövendő felé.
Akit annyira megmételyezett ez a világ, hogy tudni se akar már Istenről, az ne is vegye kezébe ezt a könyvet. De akiben még pislákol egy kicsike reménység, egy csipetnyi vágyódás valami jobb és szebb után, valami, amiben hinni lehet még.
Aki nem tud belenyugodni abba, hogy a gyűlölet mindennél hatalmasabb ezen a földön és a magyar nemzet jövendőjét immár elnyelte véglegesen a gonoszság özönvize...
Akinek a lelkében van még bátorság ahhoz, hogy szembe forduljon ezzel az özönvízzel és odakiáltsa az árnak: megállj, s térj vissza, ahonnan jöttél! Ezt a földet, s ennek a földnek a népét az Úr ereje őrzi!

Az jöjjön velem és ismerje meg az igaz valóságot, ami szabadokká teszi azokat, akik élnek vele, s kimenti őket a poklok mélységéből is. Felső-Maros mentén, magosan Gödemesterháza fölött a hegyekben van egy kiugró sziklakő, amit a rege szerint villám védelmez a betolakodóktól; legyen az kíváncsi hegymászó vadász, eltévedt juhászbojtár, vagy szökött rabot, bujdosó székelyt kereső idegen katonaféle. Nyári melegben, tél fagyában, csillagos tavaszi éjszakán vagy süvítő őszi szélviharban villám csattan a sziklán, szemet vakít, s rettegéssel tölti meg a levegőt, valahányszor idegen kerül a közelébe. Olyan villám ez, ami nem az időjáráson múlik. 

Valamikor nagyon régen, amikor a király páncélos idegen lovagjai üldözobe vették a nép sámánjait, titoktudóit, gyógyító véneit, a legtitkosabb titkok tudójának egyikét, Bogát táltost elfogták volt a zsoldos katonák tova a Mezoség mocsarai között, s kimondták reá a máglyahalált. Elébb azonban az új Isten papjainak kívánságára véresre kellettt ostorozzák a katonák, hogy kiverjék belole az ördögöket.
Nos, két idegenbeszédu királyi fegyveres elovezette öreg Bogátot a pörbíró udvarára. Ott állt a két idegen között, szikáran, magosan, fölemelt fovel, s szembe nézett a király bírójával. Vállig omló hosszú fehér haján, fehér szakállán megcsillant a lenyugvó nap fénye. A pörbíró fent állt a tornácon, mellén összefont karokkal, s szigorúan nézett alá az Öregisten papjára.
- Tisztelem a korodat, öreg - mondta ki a szót -, s ha megvallod bunödet, áttérsz az igaz hitre, kegyelemmel lehetnék irántad.
Keményen nézett szembe vele az öreg.
- Légy kegyelemmel magad lelke iránt, király embere - mondta mély, zengo hangon -, magyar vér folyik eredben, magyar anya szült a világra, s idegen urakat szolgálsz mégis, nemzeted kárára!
Ki vagy te, hogy kegyelmet adj nekem, az Ur táltosának?
A királyi pörbíró homloka ráncba szökött. Arca elsötétedett, szája széle megrándult.
- Ostorozzátok meg - mordult a zsoldosokra -, tanuljon tisztességet halála elott! Azzal sarkon fordult, s döngo, haragos léptekkel bément a palotásházba. A két fegyveres emelte már a kezét, hogy letépje a vénemberrol a hosszú, fehér táltosi köntöst, s a két hóhérsegéd is elfoglalta kétoldalt a maga helyét hosszú marhaterelo korbáccsal a kezükben, amikor valami különös és érthetetlen dolog történt. A vénember fölemelte két kezét az ég felé, némán..., s a következo pillanatban fehér köddé látszott foszlani ott a szemük elott. Valami hirtelen szélroham csapott alá az udvarra, megkavarta a port, fölkapta a fehér ködöt s már ott se volt. Katonák, korbácsosok szájtátva bámultak egymásra.
- Elvitte az ördög...! - hebegte az egyik, s ijedtében keresztet vetett magára. A pörbíró káromkodott csúnyán, amikor a fegyveresek tisztje jelentette neki, hogy mi történt.
- Túljárt az eszeteken a vén varázsló? - ordított a megszeppent zsoldosokra -, elbolondított, mi? Eridjetek utána, s hozzátok vissza a föld alól is!
Takarodjatok!

De hiábavaló volt minden keresés. Az öreg táltos eltűnt, mintha föld vagy ég nyelte volna el. Krónikás papok szerint a zsoldosok tisztje nem is merészelt visszatérni a pörbíró elé, hanem embereivel együtt tovavonult a Maros folyása mentén lefelé, s hetek teltével jelentkezett csak szolgálattételre a Csanádi ispánnál.

A szóbeszéd szerint pontosan ugyanabban az időben, amikor öreg Bogát köddé változva tovatűnt egy szélroham hátán a pörbíró udvaráról, jó háromnapi lófutásnyira onnan, a Felső-Maros zúgó vize mentén, a nagy hegyek lábánál Göde mester, az ősi magyar rovásírás tudója, ott ült háza előtt a padkán, s vésőkéssel a kezében rótta bele egy tisztára gyalult tölgyoszlop fájába, rabonbán parancsára, a székely szállások rendjét.
Egyszer csak forgószél támadt az udvarán, s ahogy odanézett, hát csak ott állt hosszú, fehér köntösében öreg Bogát, a táltosember.
- Nocsak - hökkent meg Göde mester, s fölkelt a padkáról illedelmesen -, nem hallám kegyelmed érkezését. Tisztelje meg házamot, ha itt van!
Az öregember közelebb jött hozzá. Fáradtnak látszott.
- Baj vagyon, fiam - mondotta mély, szomorú hangon -, idegen acél hasít a magyar fába. Metszi a rostját, aprózza erejét. Magyart magyarral állít szembe idegen hasznára. Békességrol beszél, s háborúságot csinál. Alázatot hirdet, s gőgös erőszak jár a nyomában. Sóhajtott, s folytatta lassú szóval:
- Mondád valamikor, hogy jól ösmered itt a hegyeket. Mutass hát egy helyet, ahonnan messzire elláthat a szem, ahol barlang is akad, miben megszállhatok, víz, amit ihatok, erdei gyümölcs, kószáló vad, amin elélhetek, míg megérik az idő, s nem emel többé fegyvert magyar a magyarra.
Göde mester eltűnődött néhány pillanatra, aztán földerült az arca.
- Tudok ám egy olyan helyet, hogyne tudnék! Együtt van ott minden, amit kegyelmed kíván, s még több is eggyel: idegen ott meg nem leli soha, ha ezer évig is keresi a nyomát!
- Azzal ne legyen gondod - mosolyodott el az öreg táltos a szakálla megett-, megvéd engem azoktól az Úr a maga módján.
Bent aztán a kemencés szobában, falatozás mellett kiöntötte öreg Bogát a szívét.
- Nehéz idők jönnek, Göde fiam - mondta komoran -, bizony nehéz idők. Nem az új Isten miatt, ahogy tük mondjátok, mert hiszen csak egy Isten van, mindegy hogy hányféle néven nevezik. Ott rejlik a baj, hogy akik kard élének, s faltörő kosnak használják Isten nevét, azok nem Isten igazságát keresik, hanem a maguk galád önzését szolgálva megbújnak a neve mögé, hogy elrabolhassák azt, ami a másé, s legyilkolhassák a védekezőket mint Isten ellenségeit.
- Meddig tart ez így? - kérdezte Göde -, az Öregisten embere vagy, tudnod kell ezt!
- Az Úr nem ösmer időt - felelte a táltos csöndesen. - Őneki száz esztendő vagy ezer esztendő mindössze egy pillanat. De annyit mondhatok neked, fiam, hogy mindaddig nem lesz békesség többé, míg meg nem tisztul lelkében a magyar, mint gyémántkő a tűzben. S míg ez bé nem következik, addig meg kell őrizzük számukra a nagy titok tudását, mit őseink hoztak volt magukkal messzi földről, napkelet felol, Úr városából. Ez a mi feladatunk, Göde fiam, se több, se kevesebb. A rege szerint Göde mester vendégül látta a táltost hosszú ideig, míg csak lovas legény hírül nem hozta, hogy királyi lándzsásokat láttak a népek tova Disznajónál, páncélos lovagok parancsa alatt, s fölfelé haladtak a Maros vize mentén.
Ekkor Göde mester fanyerget tett föl négy kis hegyi lóra, megrakta azokat mindenféle szükséges dolgokkal, s fölvitte vendégét a hegyekbe.
Négy nap múltával tért csak vissza, négy lovával, üres nyergekkel, egymagában. Hogy hol rejtette volt el az öreg táltost, nem mondta meg senkinek. Még a lovag uraknak se, akik ott vártak már reá a házánál, amikor lejött a hegyekből. Pedig megkínozták erősen, napokon keresztül, mert valaki beárulta nekik, hogy ott rejtőzködött nála Bogát, a király ellensége. Végül is fejét vették s karó tetejére szúrták föl, a kapu elé, hogy mindenki lássa. A lovag urak pedig kétszáz fegyveressel fölmentek a hegyekbe, hogy megleljék a táltost. Senki attól a naptól kezdve nem látta többé egyiküket sem.
Elnyelték őket a hegyek.

Esztendőkkel később egy pásztorlegény talált valahol a sziklák között egy páncélsisakot. Lehajolt, hogy fölvegye, de abban a szempillantásban nagyot dörrent fölötte az égbolt, pedig sütött a nap, felhő se volt sehol, s fényes villám csapott a sisakba, porrá égetve azt pillanat alatt. Legalábbis így mesélte el a képéből kikelt, verejtékes lihegő legény odalent a völgyben az embereknek s még mindég reszketett egész testében, amikor elmondta, hogy mi történt vele odafönt.
A szikla, ahol ez megesett, ott emelkedik hátul a hegyekben egy kis falucska fölött, amit ma Gödemesterházának neveznek. Nagy, magos szikla, ég felé meredő. Lábánál kicsi tisztás, jóvizű forrással s a tisztás körül sűrű-sűrű erdő, míg ellát a szem. A szóbeszéd szerint csapás vezet föl a kicsike tisztásról, föl a sziklák közé s odafönt valahol barlangot is rejt a boróka. De ember még nem akadt reá. Mert aki arra veszi útját, azt már a sűrű erdőben úgy körülveszi a félhomály, hogy elveszti benne az irányt. Ha mégis feljut valamiképpen a kicsi tisztásig, egyszerre csak morajlani kezd fölötte az égbolt, akár van felleg rajta, akár nincs, s villám kezdi hasogatni körülötte a fákat. Akinek esze van, az futásnak ered s akinek nincs..., azt bizony emberfia nem látja többé, se élve, se holtan.

Éjszakánként havasi pásztortüzek mellett, lassú beszédű székelyek szót ejtenek néha egymás között az öreg táltosról, aki ott él valahol a Villámkő barlangjában immár több mint nyolcszáz esztendeje s őrzi a régi nagy titkok tudását. Melyek elűzik a rontást, meggyógyítják a testet meg a lelket minden nyavalyától, távol tartanak veszedelmet, pusztulást s az igazságot győzelemre viszik.
A régi nagy titkok tudása ott van mais, mondják, a Villámkő barlangjában valahol s csak arra vár, hogy megérjen az idő s visszatérjen Urához, Istenéhez a magyar. Kőbe vésve, fába vésve s a szentkönyvbe megírva ott van mais a törvény: "a nemzet, mely önmagával meghasonlik, elvész, s a ház, mely maga ellen támad, nem marad meg. Testvérgyilkos átkozott az Úr előtt."

Honnan tudják mindezt az emberek ott fönt a hegyekben? Onnan, hogy minden hetedik esztendőben van egy éjszaka nyár derekán, amikor a leghosszabbak a nappalok, és legrövidebbek az éjszakák, s amikor pontosan azon az éjszakán ott áll a telihold a nagyszikla felett. S aki azon az éjszakán föllopódzik a szikla alatti kicsi tisztáshoz, arra nem csap alá a villám. Az csöndben leülhet a kis forrás mellé, s ha csöndben ül ott, kisujját se mozdítja, pontosan éjfélkor megláthatja a telihold alatt az öreg táltost, amint aláereszkedik korsójával a vízre. Szót is válthat vele. Kérdezhet tole ezt vagy amazt, amire igaz választ kapnia fontosnak tűnik. S bármiféle betegség gyötörné, azt egyetlen szóval, egyetlen érintéssel meggyógyítja a titoktudó öreg.
De csak akkor, ha az, aki ott áll előtte, az lelkében, szívében, tettében és minden szándékában valóban magyar. A titoktudó látóember ott Gödemesterháza felett a hegyben ezt fölismeri nyomban. S jaj annak, aki csalás szándékával megy oda föl. Egyetlen villámcsapás csalánná változtatja az ilyent.

Nos, így szól a rege. Legtöbben akik hallják, valahol egy pásztortűz mellett elhasalva éjnek idején, mesének vélik. Hegyi népek babonás meséjének.
De ha gondos ügyelettel vizsgáljuk történelmünket, észre kell vegyük, hogy az emberileg megmagyarázhatatlan csodák vannak abba beleszőve, mint szőttes terítőbe az aranyfonál, mely elrejtőzik a színes fonalak között, majd váratlanul előbúvik megint.

Alig néhány évtizeddel a mezőségi csoda után, az Úrnak 1082-ik esztendejében, csatangoló kunok zaklatták Erdély akkor még gyéren települt magyarjait, jószágot rabolva, falvakat égetve, s fogságba hurcolva asszonyt, gyermeket. Nyár derekán ereszkedtek alá a radnai hegyekből s megdúlták a Sajó völgyét, a Mezőséget, s Kolozs várát megkerülve délnek fordultak, amerre a gyéresi meózok gulyáit tudták. De ekkor már Árpád-házi László király vezérlete alatt útban volt Nagyvárad felől a magyar sereg is, hogy megtisztítsa az ország keleti gyepűit a garázdálkodóktól.
Tova a Gyérestől nyugatra eso hegyvidék mentén leltek reájok, s míg a magyar sereg a kunok zömét bekerítve az egyik völgykatlanban kaszabolta a rablókat, addig egy maréknyi kun a szomszédos völgy házaira vetett tüzet.
László király, ki kíséretével a dombgerincről irányította a csatát, megpillantotta háta megett a tüzet, s kíséretét otthagyván előre vágtatott a gerincen, hogy megnézze, mi történik odaát. Az első, amit megpillantott maga alatt a legelő oldalban, egy nyargaló kun volt, ki nyergében egy kapálódzó, sikoltozó leányzóval a domboldal mentében igyekezett keletnek.
Nyomban üldözőbe vette a király a kunt, s jó lova lévén hamarosan utol is érte. Levágta nyergéből a rablót, s maga mellé emelve a meggyötört leányt, lefele fordította lovát a völgynek, amerre az égő házakat látta. Alig haladt azonban valamicskét, amikor szembe találkozott a fosztogatókkal. Azok is meglátták a magányos magyar lovast nyergében a leánnyal, s nyomban űzőbe is vették, elvágva a visszavonulás útját a dombtető felé, ahol a király kísérete várakozott. A király tehát nem tehetett egyebet, mint hogy keletnek fordulva igyekezett menteni életét, lova sebességében bízva. A kettős súly alatt azonban meglassult a derék állat és a vadul kurjongó kunok egyre közelebb kerültek mögötte.
Egy kicsike vízmosás mentén, kökénybokor árnyékában öregember ült, és intett kezével a királynak: erre! Erre, király úr! A király meg is fogadta a tanácsot arra gondolván, hogy talán a vízmosáson túl magyar csapatokról tud az öreg, s ahogy elnyargalt mellette, még oda is kiáltott neki: "bújj el, öreg, eltaposnak a gonoszok!"
Átugratva lovával a kis vízmosáson, a király a túlsó völgynek fordult, hogy visszajusson valamiképpen a seregéhez, amikor egyszerre csak valami félelmetes morajlás ütötte meg hátulról a fülét.
Hátra pillantva kiesett szájából a szó: "Isten segíts!" Mert mögötte bizony, ahol a kis vízmosás volt azelőtt, mintha csak megindult volna a hegy: kettőbe hasadt a föld, omlott a göröngy, por emelkedett, s az üldöző kunok előtt feneketlen szakadék támadt, mely elnyelte az első néhány lovast, s a többi csak éppen hogy meg tudta fékezni lovát a rettentő szakadék peremén.
A király nyergében kapaszkodó leány is hátranézett, s szeme nagyra nyílt:
"Isten meghallá vitéz úr szavát...!" hebegte ámultan.
Így menekedett meg üldözői elől László király, kit csodái miatt később szentté avattak volt a Pápa parancsára, s így keletkezett a híres Tordai Hasadék. A király visszatért később kíséretével, hogy megtekintse a helyet, s megkeresse a kökénybokornál üldögélő vénembert is, ki a vízmosás felé irányította volt. A kökénybokrot meg is találta, ott volt a ménkő nagy hegyszakadás peremén. De csak kun lovak patáinak nyoma volt a bokor körül, más semmi. Kerülő úton leküldött a király néhány legényt, hogy megkeressék odalent a szakadás alját, hátha alázuhant a szerencsétlen, s ott hever valahol törött csontokkal. De dolguk végezetlen tértek vissza a legények. Nyoma se volt odalent embernek, sehol.
- Ejszen kötél végén vonszolták el magukkal a pogányok - csóválta fejét elszomorodva a király -, vegyétek űzőbe a gazokat, s aki ide hozza elém a derék öreget: száz arany üti a markát!
Nosza, nyargalt is egy jókora csapat alá a völgybe, a kunok nyomán s két nap múltával vissza is tértek a királyi sereghez néhány kengyelhez szíjazott kunnal. A többit lekaszabolták mind egy szálig, jelentették a legények, de rab nem volt velők, s öregembert se láttak sehol, se élve, se halva. Tolmácsot rendelt elő a király, hogy megtudja a fogságba esett kunoktól, mi lett az öreggel. De esküdtek azok, hogy a menekülő lovason s a nyergében lévő leányzón kívül más élő embert nem láttak sehol, sem a dombon, sem a kökénybokornál, se egyebütt.
- Csodát tett az Isten - mondogatták egymásnak a király hívei -, megmenté urunkat...!
De amikor híre kelt a csodának odalent a völgyek magyarjai között, s a különös vénembernek, kinek nyoma veszett, voltak, akik összedugták a fejüket, mint akik titkot tudnak.
- Lám csak - sugdosták egymásnak, de csak ügyelve, hogy királyi ember ne legyen a közelben-, lám csak, vén Torda mégis visszatért, hiába űzték el király törvényével...! Áldott legyen az Úr...

Rákövetkező tavaszon járvány tizedelte a népet a ludasi völgyben. Kolozs várából két tudós embert is küldött oda a királyi várnagy, de segíteni nem tudtak, bár szekérderéknyi orvosságot hoztak magukkal és itatták a néppel, míg csak ki nem fogytak belole.
Alig távoztak el, egy vénember ereszkedett alá a kecskelegelon és sorra járta a házakat, a völgy egyik végitol a másikig. Keveset idozött mindegyikben, s ahogy kifele haladt, mintha csak magával vitte volna a nyavalyát is. Attól an naptól kezdve nem halt meg többé senki, még egy csecsszopó se, s úgy elillant a betegség, mintha szél fújta volna el. De nyoma veszett a vénembernek is.
A tova futó ido eltakarja a titkos nyomokat. Csak itt-ott orzi még a megfejthetetlen rejtélyek emlékét egy-egy különös rege, amit éjszakánként, pásztortüzek mellett mondanak el a vének, hogy töltsék vele az idot, vagy tél idején, kemence tüze mellett, míg odakint havat sodor a szél, s a kuckóban álom ragasztja le rendre a fiatalok szemét. De fogynak már ezek is, mert sokan, akik hallották, elfeledték tovább adni a szót, s évszázadok során egyre kevesebb maradt meg abból, ami történt.

1242-ben, amikor Batu Kán tatárjai rátörtek az országra →

(1. oldal / 9)
Megjelent: 15324 alkalommal Utoljára frissítve: 2017. Április 06., Csütörtök 21:28

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 275 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 68%Canada 1%
Romania 6.1%Serbia 0.8%
United States 4.1%Switzerland 0.4%
Russian Federation 3%Kuwait 0.3%
Germany 2.9%Australia 0.2%
Ukraine 2.8%France 0.2%
Slovakia 2.2%Italy 0.2%
United Kingdom 1.9%Czech Republic 0.2%
Austria 1.6%Netherlands 0.2%
Sweden 1.5%Greece 0.2%

Today: 549
This Week: 3422
Last Week: 4611
This Month: 10820
Last Month: 21553
Total: 1581285

Belépés