Felhívjuk a figyelmet, hogy az alábbi történet pusztán a képzelet szüleménye.  Persze, az egy másik kérdés; Vajon, mi szülhette a képzeletet? 

Nagy volt a család, és én csupán egy voltam a sorban, nem a legnagyobb, s nem a legkisebb. Szegény anyám azt sem tudta, ki hányadik gyermek. Akkor igazodott el köztünk, ha egy-egy nagyobb ünnep kapcsán sorba ültette a társaságot.
Talán, csak születésem körülményei voltak némiképp különlegesek.
Emlegette is apám – már amennyiben egyáltalán szóba kerültem -, hogy; „Josephet nem a gólya, hanem a fény hozta, Jézus napján született. Majd meglátjátok, egyszer még nagy ember lesz belőle. Hahaha…”
 
Ez a félig-meddig gunyoros mondata visszhangzott a fülemben Sharon grundjai mögött, miközben, mint győzedelmes király, a mogyorófakardommal rendet vágtam a magvazó lósóskák ármányos seregei között.
De később, West Lebanonban, egy életveszélyes műtét előtt is ez járt az eszemben, amikor mindenki döbbenetére, szinte önkívületi állapotban ordítottam; „Ne kötözzetek le! Ne itassatok le! Érezni akarom a fájdalmat! Felül akarok emelkedni az anyagon, a testen, mint Jézus!”
 
A megrökönyödött doktor engedett kívánságomnak… állítólag háromszor ájultam el az iszonyú kínok közepette.
Bizonyára, ezek az önkívületi időszakaim voltak, amikor, nemhogy fájdalmat nem éreztem, hanem fantasztikus boldogság vett körül, és minden erőmmel a feloldódás állapotába igyekeztem.
De az öreg Nathan úgy gondolta, nincs még itt az idő, és minden egyes alkalommal visszarántott ebbe a rideg, durva vadvilágba.
 
Mert, vadnyugat az egész világ, az erős, főként, ha van elég sütnivalója, érvényesül, és megmarad. A gyenge, főként, ha elvei vannak kiszámíthatóvá, kiszolgáltatottá válik, és elpusztul.
 
Ne álszenteskedjünk testvéreim, ez a világ rendje, aki el szeretne érni valamit, ne válogasson a módszerekben.
„A cél szentesíti az eszközt”- mondogatják.
Arról pedig nem szól a fáma, hogy milyen célok képesek tisztázni az eszközöket, fehére mosni ruháinkat. Amennyiben a szándék megfelelően kemény az emberben, minden cél szenté válik.
 
Nekem pedig voltak céljaim, és nagyon akartam megvalósulásukat.
Megmutatni a gőgös, fennhéjázó tudományoskodóknak, kiválasztottságuk illúziójában pöffeszkedő papoknak, politikusnak, hogy valójában mennyire kicsinyek és esendőek.
Hogy van a világon olyan hely, ahol zümmögés az óceánok árja, s csak porszem a Himalája irdatlan magassága.
 
Soha sem feledem apám „földekről hazatérő” meggyötört tekintetét, és a jóslásból származó, susogó bankókat „hozó” kacagó szemét, a kettő különbözőségét.
Csak akkor volt némi könnyedség, felszabadult légkör, ha az „ezt a varázspálcám küldi” szavak kíséretében egy csomó pénzt rakott a pislákoló lámpa alá.
Ilyenkor még anyám is engedékenyebbé vált, tovább lehettünk fenn, egy kis vidámság, falatnyi emberhez méltó élet költözött a dohos falak közé.
 
Tudtam, éreztem, hogy ez nem az én világom, nekem más utat jelölt ki az ég.
 
A lábműtétem, pontosabban az ájulásaim óta különös, megmagyarázhatatlan érzések kerítettek hatalmukba. Bizonyos szituációkban előfordult, hogy fentről, az anyag szorításától megszabadulván láttam a környezetem, az éppen zajló történéseket. Elképesztő könnyedség, gyönyörű színek, és letisztult értelem jellemezte ezeket, a pillanatokat.
 
Egy ilyen alkalommal, hihetetlenül szikrázó, fehér fénykoszorúban jelent meg előttem Jézus.
Kezét fejemre téve így szólt: „Az Isten Lelke legyen veled! Te leszel a kereszténység, az egész világ megújítója, az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházának alapítója.”
 
A több órás eszméletvesztésből ébredve, tudtam, gyökeresen megváltozott az életem. Ezek után, mindent alávetettem a „transzállapotok” irányíthatósága érdekében.
Akár az „ördöggel” is cimboraságba keveredtem volna, a tudatos kontroll megszerzéséért.
 
Részt vettem szellemidézéseken, beléptem a helyi szabadkőműves páholyba, csatlakoztam a metodistákhoz, és az anyagiak biztosítása érdekében akár törvénysértő cselekedetektől sem riadtam vissza.
 
Mentségemre legyen mondva, tapasztaltam a törvények, nagyon is emberi érdekek mentén történő keletkezésének mechanizmusát, a pénzre pedig mindig, mint szükséges eszközre tekintettem.  
 
Igen, ennek a szemléletnek köszönhetően lettem később polgármester, milíciaparancsnok, bankigazgató, sőt amerikai elnökjelölt is.
De mindezek, csupán mellékes momentumok, a fő hangsúly az emberiség helyes útra terelésén volt.

Már, már teljesen belezavarodtam a szellemidézések, látomások, a Társaság, a metodisták nyújtotta teóriák, megvilágosodások és kételyek kusza halmazába, amikor egy helyi hitvitán felhívták a figyelmemet Bálamra, a különc, magányosan élő öreg indiánra.
Akiről a többiek azt tartották, a „titkok őrzői” közül származik, ismeri a múltat és tudja a jövőt, igaz, szentember.
 
Hosszas, véget nem érő udvariaskodások, ajándékok küldözgetése előzte meg első találkozásunkat, de mindenképpen megérte a fáradságot.
 
Az alábbiakban megpróbálom összefoglalni a több hónapig tartó beszélgetésünk lényegét;
„Amikor még a többi teremtménnyel testvériségben éltünk, különös lények, a Kiin Ahaur követei érkezett hozzánk.
Ők emelték ki törzsünket a természet harmóniájából, az állatvilág gondtalanságából, nekik köszönhető a „fényes homlokúvá”, emberré válásunk folyamata.
 
Kiin Ahaur követei, más néven a Mag Népe arról a földről származott, ami már nincs. Mivel, az arany ragyogása elhalványította szemük fényét, és a Föld Szíve sem bírta tovább a kincsektől roskadozó tornyaikat, Isten lerombolta az égig érő építményeket, és a tenger fenekére süllyesztette a bűnös városukat, az egész országukkal egyetemben.
 
Nagyon kevesen élték túl az „égszakadást-földindulást”.
A megmaradtaknál elhalványult a „szívek beszéde”, a „távolba látás” képessége, s kénytelenek voltak, a sokkal tökéletlenebb nyelvre és fülre hagyatkozni. Így, a szétszóródott csoportok már nem tudtak kapcsolatot tartani egymással.
 
Elmondásuk szerint, azért kerestek fel minket, hogy ne tűnjön el nyomtalanul a birtokukba lévő tudás, a teremtés képessége.
Az idők folyamán többször meglátogattak, mert minduntalan elfelejtettük figyelmeztető szavaikat.
Egyszer madarak szárnyán, máskor cethalak, vagy tengeri kígyókban érkeztek.
 
Mindig magukkal hozták a Szentmag követét, a testet öltött fényt, Quetzalcoatl-t. Ő az isteni fény forrása, Itz-t, a Világfa életereje, melynek sugarai áthatják a mennyei madár lakhelyét, az alvilág gyökérzetét, és a „most” tartóoszlopait egyaránt.
Ő lakozik a minden földi létező apjában, a mi Napunkban is.
Melegétől kapja agyagtestünk az életet, fényétől az isteni lelket.
 
Az utolsó ittlétük alkalmával, úgy gondolták, eléggé érettek vagyunk a tudás hordozására, így átadták a tudományukat, és a világ teljes történetét tartalmazó aranylemezeket.
Azzal a kikötéssel, hogy csak igaz emberek olvashatják, mivel a bennük foglaltak nemcsak jóra, de rosszra is felhasználhatóak.
Törzsünk, Belár népe, a Nagy Hegy titkos barlangjaiban a mai napig őrzi - sok egyéb emléktárggyal egyetemben - az átadott lemezeket.
 
A Mag Népének köszönhető a hallgatag piramisok, a „Beszélő Keresztek” létezése, de az anyagi és isteni származásunk tudatában létrehozott „KIT US” (Két Ős) birodalom számtalan csodája is.”
 
Mint a setétség birodalmának útvesztőiből napfényre buggyanó patak csobogása, úgy áradt a szó a kortalan öregből. Beszélt születő, elbukó népekről, békés, teremtő időszakokról, a nyugalmat sorozatosan megtörő harcokról, hatalmas véráldozatokkal járó háborúkról.   
 
Én csak hallgattam, és szorgalmasan jegyzeteltem. Szentségtörésnek éreztem volna otromba kérdésekkel megtörni ezt a romlatlan, tiszta folyamot.
Tudtam, hogy nagy érték birtokába kerültem, hiszen Bálam történetei nem másról, mint a bibliai Édenkertről, Jézusról és egy titokzatos babiloni népről* szólnak. (* Sajnos, a próféta itt félreérti Bálam szavait, nem a történelmi Babilonról, hanem egy elsüllyedt kontinensről beszélt.)
 
De leginkább az aranylemezek keltették fel érdeklődésemet.
Egyszerűen nem tudtam szabadulni a birtoklási vágytól, ami, hol sivatagi oroszlánként ordította, hol a legszentebb zugaimba is besikló kígyóként sziszegte; „Meg kell szerezned őket!” „Te vagy méltó az igazság tarsolyaira.”
 
Ettől kezdve már űzött a vérem, minduntalan feléjük tereltem a beszéd fonalát, de Bálam úgy tett, mintha nem is hallaná a lemezekre vonatkozó megjegyzéseimet. Nem volt foganatja az „igazság napfényre kerülése”, vagy az „emberiség felvilágosítása” kezdetű, szent eszméknek sem.
Végül, minden teketória nélkül megkérdeztem; Mennyi pénzért hajlandó elárulni a kincs rejtekhelyét?
 
Nem látszott különösebben meglepettnek, mi több, mintha egy apró, rebbenésnyi mosoly is átsuhant volna a mindig rezzenéstelen, csupa ránc pókerarcán.
 
„A valódi kincsek a legbelső, titkos barlangjaiban vannak. A kapzsi szemeknek távol, akár a fénylő csillagok, még a tiszta szemeknek túlontúl közel, akár a bennük ragyogó csillagok.” – mondta.
 
És ez volt az utolsó mondata, amit hallottam tőle.
Hiába kerestettem nagy erőkkel, senki sem találta, nyomtalanul eltűnt még a környékről is.

Úgy éreztem elérkezett az idő az emberiség felvilágosítására, a „Jézus Krisztus Egyházának” alapkő letételére.

Mivel, számos, nem egyszer egymásnak ellentmondó információk között kellett eligazodnom, megbízható vezetőt kerestem a felmerült kételyeim eloszlatására.
 
Amit, viszonylag rövid időn belül sikerült megtalálnom, méghozzá nem is akárkiben, maga Szent Pál sietett segítségemre.
 
Az egyik este a megalapítandó vallás alapjain, hittételein gondolkoztam, amikor nagy fényesség támadt a szobában. Nem éreztem semminemű félelmet, csak kíváncsiságot, hiszen nem először fordult elő ilyesmi. Azon sem lepődtem meg, hogy a fényforrás lassacskán emberi alakot vett fel, aztán fokozatosan hús-vér emberré változott, majd maga Szent Pál állt az ágyam mellett.
 
„Zörgettél, tehát megnyittatik, kértél, tehát adatik.” – mondta, és úgy beszélgettünk egymással, mint egyik ember, vagy egyik barát a másikkal.
 
A Bálam által ismertetett dolgokra a következőket nyilatkozta:
„Fiam, az igazság valóban egy, de minden emberben másképpen mutatja meg az arcát, és ezt kell kihasználnunk. Nekünk a Szentmag Izráel tőbevágott fájának gyökerét jelenti, amely, dacára a népünket ért sorscsapásoknak minden körülmények között újrahajt.
A benned is jelen lévő Szentmag által elsőrangú kötelességed, az újvilágot Izráel házának megszerezni, és az ígéret földjévé, Sion újjáépítésének szent helyévé tenni.
Ez legyen a célod, és ne engedd, hogy letérítsenek az igaz útról.”
 
Mivel, a Bálam által elmondottak nélkül képtelen lettem volna az evangélium megalkotására, a történet vázát megtartottam, de Szent Pál útmutatásait szem előtt tartva jelentősen átalakítottam.