A vörös ember sokáig élt sötétségben ezen a földön, félt a víztől, félt a tűztől, mindenben szellemeket látott, és számtalan istennek áldozott.
 
Sok-sok évvel ezelőtt, furcsa robajlás hallatszott a nagyvizek felől.
Annyira szokatlan volt a zaj, hogy egy időre minden megállt, csendes lett a madársereg, még a fák szellemei is elnémultak.
Tudtuk, ez egy olyan pillanat, amikor valami nagydolog, valami végzetes, és visszavonhatatlan történik.
 
Félelemmel telve, de a kíváncsiságtól hajtva lopakodtunk a zümmögésé szelídült zúgás irányába.
A lombfüggöny résein kinézve megrendítő kép tárult elénk; hatalmas cethalak mozdulatlanul sorakoztak a fövenyen, s körülöttük nagyszámú, furcsa lény tüsténkedett.
 
Magas, fehérbőrű alakok voltak, ruházatuk a cethalakhoz hasonlatosan vakítóan csillogott a felkelő Nap sugaraiban.
A puszta látványuk is kővé dermesztett minden szívet.
Még a tapasztalt harcosaink is a vadon védelméből figyelték az eseményeket.
 
Láthatóan felfedeztek minket, és ennek ellenére egyszerűen képtelenek voltunk menekülni.
De nem támadtak, sőt félelmünket látván, előreküldték varázslójukat. Egy ősz, szakálas, fonott hajú emberféle közeledett. Hosszú, fehér köntöst viselt, amin - mint csillagok az égen -, ezernyi vörös kereszt díszelgett.
 
Nem hasonlított a többiekre, felemelt kezekkel jött felénk, egyik vállán sas ült, a másikon kígyó tekeredett. A legszokatlanabb, a szeme volt, melynek fényét egyszerű ember sokáig nem állhatta.
 
Baljóslatú külseje ellenére megnyugvás töltötte el szívünket, és egyre nagyobb bizalommal voltunk irányába. Minél közelebb került hozzánk, annál inkább éreztük a szeméből áradó szeretetet.
 
Legnagyobb meglepetésünkre nyelvünkön beszélt, s testvérnek szólított minket. Azt mondta, valamikor nagyon régen már találkoztunk, és azért kerestek meg újra, hogy egy nagy kincset osszanak meg velünk.
 
Köréje gyűltünk, és szinte vezényszóra, egyszerre tört ránk a sírás, és nevetés ellenállhatatlan kényszere. Olyanok voltunk, mint a megbolydult elméjűek, akiket a Nagyszellem elhagyott.
Viszont, soha nem érzékeltük ennyire az „Egyet”, soha sem éreztünk még ekkora, felhőtlen boldogságot.
 
Végül, földünk minden javát eléje terítettük, de az arany minden tündöklése sem volt képes elhomályosítani tekintetét.
 
Később, befogadtuk őket, és ők befogadták népünket.
Sokat tanácskoztak a vénekkel, minden érdekelte őket, régvolt harcok, királyok, de leginkább az isteneink, a szellemeink.
 
A Popol (nemesi tanács) öregei nagy igyekezettel tanították őket, és alig-alig tűnt fel, hogy udvarias kérdéseik ősi tudás kapuit nyitották meg lelkeikben. Valójában, észrevétlenül ők vezettek minket a megismerés útvesztőiben.
 
Kezdtük érteni az időt, megtaláltuk záródásait az ősi történésekben, újra láttuk a jövőt.
Rájöttünk, hogy a Nagyszellem a mindenben lakozó Istenlélek, melynek forrása a láthatatlan, megfoghatatlan Istenmag.
 
Igen, a ceiba, a yaxce, a Szentfa életereje, melynek sugarai egyaránt áthatják a mennyei madár lakhelyét, az alvilág gyökérzetét, és a „most” tartóoszlopait.
A Szentfa, a Világfa azonos a Nagykereszttel, még a Mag, a világok szívében elhelyezkedő Itz, nem más, mint Isten Könnycseppje, Isten Szeme (Ich).
 
Az Ő ereje lakozik a minden földi létező apjában, a mi Napunkban is.
Melegétől kapja agyagtestünk az életet, fényétől az isteni lelket.
 
Ahogyan az Itzam (iguána) sárkány a Nap sugaraitól megelevenedik, úgy táplálja az isteni fényforrás a többi teremtményt is.
De amint az „Is-im” (kukorica) az isteni lélek nélkül nem képes fenntartani az életet, azonképpen a lélek is értelmét veszejti az Is-im nélkül.
 
Az Is-im a hús, a test, a Kereszt a csont, a szár, még Itz a vér, a nedv. Így fogadjuk be Istent, és válunk mi magunk is részeseivé.
Isten maga a Világfa, az egész Kerekség, a Földkígyó (sárkány) és a Napmadár egyesülése, azaz nem más, mint QUETZAL (szentmadár) – COATL (kígyó), KUKUL-CAN, vagy TURUL-KÁN.
 
A hozzánk érkező idegen varázsló pedig a megtestesült isteni fény, maga Quetzalcoatl, aki a megmentésünk érdekében elhozta nekünk „Itz”-t, a tudás-, a fény forrását.
 
És Quetzalcoatl fáradhatatlanul oktatta az embereket.
Beszélt Kinich Ahau-ról (Nap Úr), a Földanyáról, Yaxkin-ról, a dolgok ragyogásáról, Uo-ról a hetes szám titkáról, az üresség elágazásairól, a piramisépítésről, annak értelméről.
Felfedte a csillagok, az idők járását, a nagyévek múltán bekövetkező omlás, újjászületés periódusait.
De, leginkább származásunk rejtelmeiről, isteni, és anyagi mivoltunkról, a KIT US (két ős) természetéről mesélt.
 
Elmondta, hogyan tudjuk megőrizni lelkeinkben a Szentmag ragyogását, mit kell tennünk, ha romlik a látásunk, szemeink homályosodni kezdenek.
Kioktatott a porral és vízzel történő „keresztelés” tudományára, házasság szentségére, a másokkal való együttérzésre, a tetteink következményeire.
Megtanított az Igére, a szent szövegekre.
 
„Vedd ezt a szent és tiszta vizet, hogy szíved megtisztuljon.”
„Élsz, de meg kell halnod; sok fájdalom, szorongás jön reád, még újból porrá leszel, mint ez a por.”
 
„Adj alamizsnát a szűkölködőknek és éhezőknek, még ha magad étel és ruha nélkül maradsz is: mert ők hús a te húsodból, és emberek, mint te.”
 
„Ruházd fel a mezíteleneket, tápláld az éhezőket; gondold meg testük olyan, mint a tiéd, hogy emberek, mint te vagy; szeresd a gyengét, mert ő isten képmása.”
 
Bevezette a gyónás, az istenevés (áldozás) szertartásait.
Vérrel hintett, Istent formázó tésztabábokat osztott ki a híveknek, amit közösen elfogyasztottak.
 
De sohasem kívánt emberáldozatot, csak édes illatot, az gyümölcs ízét, és az ima ereje által megtisztított szíveket.
 
 „Ha azonban emberáldozatot akarsz hozni, áldozd fel tenmagadat, nem mást, saját testedet, véredet, nem a másét.”
 
Az élet tiszteletét mindennél előbbre tartotta.
 
„Ha pedig háborúról beszéltek előtte, vászonnal betömte füleit.”
 
Vendégeskedésük időszaka igazi aranykor volt népünk életében, béke honolt a lelkekben, nem voltak háborúk, fű nőtte be a csatabárdok halmait.
A vérkötések által ízig-vérig testvérekké lettünk, fehérebbé vált a bőrünk, s egyre több „fényes homlok” született törzseinkben.
 
De az idő törvénye mindennek véget vet egyszer, ahogyan a Sólymok földjéről hozzánk, úgy innen is tovább kellett mennie a „Mag Népének” - ugyanis, így nevezték egymás között magukat -, más népekkel, emberekkel is meg kell osztaniuk a Szentmagot, a világ világosságát, békességét.
 
Búcsúzásul elmondták; nem először, és nem utoljára jártak itt, ő általuk kaptuk a tudást, váltunk igazán emberré, és addig kell látogatásaikat folytatni, amíg nem leszünk képesek az önálló fejlődésre.
 
Végül, arra az esetre, ha mégis elszakadnánk egymástól, aranylemezekre vésve átadták az egész tudományukat, a világ történetét is magába foglaló írásaikat.
Azzal a kikötéssel, hogy csak igaz emberek olvashatják, mivel a bennük foglaltak nemcsak jóra, de rosszra is felhasználhatóak.
 
Eltávozásuk után, az isteni rendbe illően megteremtettük a „Két Ős” (KIT US) birodalmát, ahol királyaink az Égtől, és Földtől kapott hatalmukat bölcsen, és igazságosan gyakorolták.
 
Minden környező néphez eljuttattuk a ránk hagyományozott tudást.
Tanaik hatására, sorra épültek az időt, a teret, a hetes számot, magát Istent megjelenítő piramisok, melyek segedelmével a beavatottak tanácsot kérhettek a távolba lévő testvéreinktől.
 
Második eljövetelük reményében hosszú utakat építettünk, amit mi - az idő megsértése, felgyorsulásának elkerülése miatt - soha sem illethetünk kerekekkel.
 
Templomokat emeltünk a Szentkereszt tiszteletére, amely keresztek a középen elhelyezkedő Istenszem hatására beszéltek a tisztaszívűekhez.
 
Sok, addig nem látott, csodálatos dolgot alkottunk, sok dicső tettet hajtottunk végre, és mindenekfelett őriztük a titkot, a ránk hagyományozott aranylemezeket.
 
Már-már úgy tűnt, képesek vagyunk harmóniát teremteni az emberi kettősségünkben, és fokozatosan jobbá, és jobbá tehetjük magunkat, s az egész világot.
De újra hajtott az ősi átok, tudásunkat ismét csak saját javunkra, mások kárára kezdtük használni, és lassan elhatalmasodott rajtunk Huitzilopochtli (a háborúk istene) a nehézség szelleme.
Arannyá váltak isteneink, erőt vett rajtunk a felhalmozás, a kapzsiság. Könyörtelen háborúkba vívtunk testvéreink ellenében.
S nem volt megállás, az élettelen drágakőből, aranyból emelt bálványaink egyre több, és több vért követeltek.
 
Ennyi sötétség, gonoszság hatására elnémultak a Beszélő Keresztek, nem működtek tovább a piramis szentélyei.
A korábban végtelenbe szárnyaló tekintetünk is csak a közvetlen közelünkbe létezőt érzékelte. Kétségbeesetten kapaszkodtunk az általunk látható dolgokba, de azok porrá váltak, s minduntalan kiperegtek újaink közül.
 
Ezen időkről regél a következő monda:
 
„ A vörös ember jól élt azon a földön, ami már nincs. Ura volt minden látható és láthatatlan erőnek. De a nagy tudást és hatalmat elvesztette, mert eltávolodott a fénytől, hogy belesüllyedjen az önző, mindent magának követelő agyag és szalma testébe. Amikor alászállt a testébe, a „Napgyújtotta” fény lassan kialudt benne.”
 
Ilyen méltatlan helyzetben múltak az évek, gördültek az évszázadok.
Hiába voltak közöttünk tisztaszívű emberek, saját erőből már képtelenek voltunk a megújulásra.
Tehetetlenül vártuk a megváltást, a Mag Népét, Quetzalcoatl-t.
 
És megjöttek a spanyolok…