Isten-e az öregisten? >2011.05.16 <

A valamikori hittérítők és a Habsburg uralmat kiszolgáló akadémikusaink rovásemlékek módszeres megsemmisítésének köszönhetően, sajnos nem áll rendelkezésünkre hiteles forrás az ősvallásunkról. Így nincs más lehetőségünk, mint elfogadni a külhoni krónikások felületes, közel sem tárgyszerű tudósításait, vagy vállalni a nyelvünk, mondáink, meséink, népművészeti motívumaink által felkínált mélyebb értelmű üzenetek megfejtését.

„A turkok igen ostobán szentnek tartják a tüzet, a levegőt és a vizet tisztelik, s a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik istennek, aki a világmindenséget teremtette. Neki lovakat, ökröket, juhokat áldoznak és vannak papjaik, akikről azt tartják, hogy megvan bennük a jövendőmondás képessége."

Írta Theophülaktosz, görög történetíró a 6. századi magyarokról.

Az ilyen és hasonló megnyilvánulásokat – elkötelezettségüktől függően – felhasználva szokták az ősmagyarokat pogányoknak, vagy egyistenhitűeknek titulálni. Hiszen szentnek tartották, tisztelték a természeti elemeket, ám ezzel látszólag ellentétben csak a Teremtőt imádták, és nevezték Istennek.

Egyre több nemzeti érzelmű kutató utasítja vissza a pogányság vádját, holott a pusztán több-istenhittel jellemzett pogányság nem ördögtől való dolog, hanem éppen ellenkezőleg… A megszemélyesített, képünkre faragott, emberi gyarlóságokkal felruházott atyaisten több szempontból visszalépés az istenek által szemléltetett Egység képzetétől.

Amint azt már korábban is sejtettük, egyes ősi vallások istenei közel sem önálló, szuverén istenségek, hanem a teremtés folyamatainak és Isten megnyilvánulási formáinak, mondhatnánk Isten természeteinek, arcainak érthetővé tételét hivatottak szolgálni. Ennek nyoma az Ószövetségben felbukkanó istenek, vagy a kereszténység Szentháromsága.

Mivel kutakodásaink tárgya az ismert civilizációkat megelőző ősvallás, a 6. századi magyar szertartásokat is ebből a szempontból vizsgáljuk. A tűz tisztító erejében vetett hit nagy valószínűséggel Isten anyagi tükröződésének a Napnak tiszteletéből, a korábbi napkultuszból ered. Míg az örök körforgást, az elhullást és megújulást szimbolizáló Föld egyértelműen a Földanyához köthető.

A Napapa és a Földanya összeköttetését pedig nem más, mint a Világfa, az Életfa törzse jeleníti meg.

A Világfa középső részét, pontosabban víz-szintes tengelyét, az érzékelhető világ létsíkját a vízelem szemlélteti. A föld alatti és égi forrásából zúduló, az anyagi világban megnyugvó Víz az étel, az élet forrása.

Az így kialakuló vizuális jelképrendszerbe látszólag nem illeszkedik be a negyedik elem, a lég, a levegő. Ám a létsíkok közötti összeköttetést szolgáló sólyom, turul, lélekmadár, és a levegő, lég, lélek megfeleltetések által rá kell jönnünk, hogy a levegő egy a Világfa birodalmain átjáró különleges entitásnak, magának a Léleknek megjelenítését szolgálja.

Végül az Ég és Föld összeköttetésének tengelye, a Világfa törzse, valamint a látható világ létsíkja által létrejött nagykeresztben* nyert elhelyezést a Napapa, Földanya és a Lélek alkotta isteni hármasság, más néven Szentháromság.

(*A Világfa, Életfa jelképezte világszemlélet leegyszerűsített szimbóluma az egyenlőszárú kereszt, ami főként a dél-amerikai kultúrákban érhető tetten.)

Népünk és más rokonnépek emlékezete szerint az Élet-, vagy Világfa teteje a Nap (az Aranyatya) birodalma, ágain helyezkednek el a még meg nem született lelkek, a közepe a látható világ, az anyagi létsík területe, míg a gyökérzete az alvilág lényeinek ad otthont. A világok közötti átjárás pedig csak a madár jelképezte Léleknek, az átalakulásra, révülésre képes táltosoknak adatott meg.

De ne szaladjunk ennyire előre, itt van nekünk az üldöztetést, a vallásváltást átvészelő ősi isten szavunk. Vajon az általánosan elfogadott jelentéstartalma mellett milye egyéb üzenetet hordoz?

A kérdéssel foglalkozó kutatók egybehangzó véleménye szerint összetett szóval van dolgunk. Misem bizonyítja jobban az elmélet helyességét, minthogy a „hálát adunk Tennek", „Ten adta, Ten veszi el" mondásaink tanúsága szerint a kifejezés második tagja önállóan is használt „isten-szavunk".

A ten további boncolására, valós tartalmának kiderítésére nem marad más lehetőségünk, mint a ten szótőből kihajtó szóbokor meghatározása, és a kapott jelentéstartalmak visszatükrözése a magra.(Hogyan is lehetne másból meghatározni a mag lényegét, mintsem a belőle nyíló teljesség ismeretéből.)

A ten szótő ismertebb képződményei a következők, tenger, tengely, tente, teng, ten-maga, tens-uram. 　Valójában, nem igazán bővelkedünk a ten „alkotta" kifejezésekben, mégis ebből a viszonylag aprócska fogalomkörből is levonható némi következtetés.

A tenger, tengernyi által elsősorban a nagyság, az azonos jellemzőkkel bíró sokadalom fogalmak bontakoznak ki.

A teng, tengődik, teng-leng és tente szavak egyértelműen állásra, nyugalomra, mozdulatlanságra, vegetációra engednek következtetni.

Míg a ten-magad (isteni magodban?), ten-s-uram esetében joggal gondolhatunk az egy, egyedüli jelentésekre.

Mindezekkel teljes összhangban van a ten-g-ely, mint a mozgó, forgó szerkezetek egyedüli, nagy, álló, nyugalomban lévő része.

Nos, akkor mi lehet ez az egyedüli, nagy, álló, magasba emelkedő, nyugalomban lévő dolog?

Mivel isteni titkokat kutatunk, nem lehet más, mint az Eget a Földel összekötő oszlop, a Világfa törzse, a Sarok-csillagtól a Föld köldökéig húzódó, világtengely.

Az Egy, az Eleve, örökkön létező vezérlőelv, a törvény, Isten egyenese, a Ten, aki rendezi a körülötte forgó, egymásban alvó, és egymásból ébredő különféle összetevők, energiák körtáncát.

(A 34 ezer évesre datált viszokói piramis barlangjában talált rovásfelírás - Varga Géza írástörténész megfejtése szerint -, „magas tengely" jelentéssel bír.)

Itt kell megemlítenünk, hogy létezik a magyar nyelvben egy másik, rokon értelmű szótó is, nevezetesen a bál, melynek hajtásai, a báltengely, báloszlop, bálkerék, bálvány, bálványberek, bálványhegy, bálványkő, bálványáldozat, bálványpap, bálványimádás, bálványtánc egyértelművé teszik Istennel, a vallással való kapcsolatát.

(Dr. Nagy Sándor több tucatnyi ősi magyar földrajzi elnevezésben mutatta ki Bál-isten nevét.)

Mindez nem a véletlen műve, ugyanis az ókori, elsősorban Kánaán és a mai Szíria területén honos bálvallás életvidám szertartásai egy Istent szimbolizáló oszlop, szobor körül folytak.

De ettől is figyelemre méltóbb, hogy a BELE, BEL, BELA formában előforduló Bálisten nevek magyarázatai, és a magyar nyelven történő értelmezései tökéletesen egybeesnek. A belső tartalomra, belső erőre való utalást mi sem bizonyítja jobban, mint az isten belső részeit is láttató Bál szobor.

Ennyi összefüggés után nem mehetünk el szó nélkül a bal-oldal kifejezésünk mellett sem. Mindenekelőtt tisztáznunk kell, hogy az oldal szavunk magja az old, ami valami eredetileg egységbe lévő dolognak a szétválasztására utal.

Mivel a magyarság egész életét átszőtte az Életfa nyújtotta világszemlélet, következőképpen az oldallal kapcsolatba kerülő bal, bál kifejezéseket joggal köthetjük az Életfa, Világfa oldalainál elhelyezkedő anyagi síkhoz, tengelyhez.

(A jelenlegi, egyik oldal jelölésére használatos bal szavunk a több ezer éves bal-oldás, mint a belsőből nyíló kettősség, old-ás emléke.)

Eszerint a Bál-tengely, Bál-oszlop a Tennek az anyagi, „testi" vetülete (szimbolikus értelemben a Tenre merőleges, a nagykereszt vízszintes tengelye), amely az old-al által valamiféle oldásra, kettősségre utal. Ezt támasztja alá a korábban már tárgyalt, az anyagi világ létsíkját szimbolizáló égi és földi forrásból eredő vízelem, valamint a Világfa sötét (holdas), és világos (napos) oldala.

Az isten szavunk második tagja után nézzük az elsőt, az IS-t.

A magyar kutatók, főként a fennmaradt rovásfeliratok „us", „ős" bogárjele révén us-tenként, ős-tenkét, öreg-tenként határozták meg az isten szavunk értelmét.

(Az „us" meghatározással kapcsolatban megjegyeznénk, hogy a rovásírásunk elsősorban a mássalhangzókra épül, a magánhangzókat nem is mindig írták ki, ekképpen az „i" betű gyakran felcserélődött az „u" betűvel. Például a kisasszony helyett, több szövegben találkozhatunk a „kusasszony" írásmóddal.)

Íme az "us" jele:

Nosza kezdjünk el kételkedni, méghozzá a lehető legkézenfekvőbb módon. Mivel a fogalmi jelentést hordozó rovásjelek általában a formájukkal is utalnak a tartalmukra, ki kell mondanunk, hogy az „is" jele leginkább egy szemre, vagy magra hasonlít.

Következőképpen az a főkérdés, miért gondolták úgy az elődeink, hogy az „ős" jele egy szem, vagy mag legyen?

Isten szeme, Isten magja? Igen, mind a két meghatározásnak megvan a maga valószínűsége. Ám az ilyen archaikus emlékképeknek, még ha átalakult formában is, de tovább kell élnie a nyelvben. Istenről, vallásról lévén szó, a világ legtermészetesebb dolga, ha vallási szövegekben keressük a régi korok üzeneteit.

„Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala, s az Isten vala az Ige."

Mondja „magyarán" az Írás. Vagyis, ezenképpen fordította magyar nyelvre, 1589-ben János evangéliumának első sorát Károli Gáspár.

„Kezdetben vala az Ige…", - nem emelkedik ki az ősóceánból, nem hozza létre, nem termékenyíti meg önmagát -, egyszerűen „VALA", azaz (kezdet és vég nélkül) örökkön létezik.

„…és az Ige Istennél vala, s az Isten vala az Ige." - az Ige Istenben, és Isten az Igében volt, van és lesz, örökkön-örökké.

„Akinek füle van a hallásra, az hallja." – szokás mondogatni. 　Csak, az nem teljesen világos, mit jelent valójában az „ige" szó.

(A görög logosz szó jelentéseit, a körülöttük lévő anomáliákat most tudatosan kerüljük.)

Az Ige általánosságban, a szó, a beszéd kifejezésére szolgál, de nagy valószínűséggel valamifajta varázsszöveg, isteni beszéd, vagy kinyilatkoztatás értelemmel is bírhatott. (A fentieken kívül így hívják a három fonalból álló motollacsomót, a vezető, rendező elvet (iga), és belőle származtathatjuk az igen, igaz szavainkat is.)

Varázsszöveg, varázslás, bűbájozás igézés, sorakoznak egymásután a rejtélyes fogalmak. Igen ám, csakhogy elbájolni, (meg)igézni elsősorban szemmel volt szokás. Avagy, az ige szó, a szemmel, a szemben szunnyadó erővel is kapcsolatba hozható.

Viszont a sumer nyelvet vizsgáló magyar kutatóktól tudjuk, hogy a szem sumérül IGI. Mármint a szem egyik megnevezése, ugyanis másképpen „szem", vagy „szum" formában írták.

A kétfajta írásmódnak nyilván kétfajta értelmezése volt. Mivel a sumer IGGIGIG égi istenek, angyalok tartalommal bír, joggal feltételezzük az IGI égi-szem értelmét.

Égi-szem, égi-mag, Isten szeme, Isten magja, mondogatjuk a magyar nyelv szem-mag megfeleltetését használva, de mintha messzire kerültünk volna az „is" szócskától. 　Igen, de csak látszólag. Ugyanis jó okkal feltételezhetjük, hogy az „is" szerves kapcsolatban van az égi-szemmel, az égi-maggal.

Az ige szó a cselekvésre utaló szófaj megnevezését is szolgálja, azaz kell, hogy legyen valami kapcsolat az Ige, a cselekvés, a mozgás között. Ahogyan az „is" (isz), „iz" (izs) szótőből kifejlődött izzás, izgás (rezgő, hullámzó mozgás), islóg (rezgő, fényes vékony elemekből, ízekből álló dísz), izgő (-mozgó) szavak is bizonyos fajta mozgásra utalnak.

Ezen felbuzdulva nézzük, mit takarnak az is, iz szótőből létrejövő egyéb kifejezések. A már említett mozgásra utaló islág, izgás, izgő mellett az íz alapértelmezésben nem jelent mást, mint a nyelvünkkel érzékelhető tápanyagok, „megfoghatatlan" jellemzőjét, illetve a létező dolgok legapróbb részecskéjét. Ezzel szemben az „is" egyformaságra, hasonló dolgokra utal. De úgy is fogalmazhatnánk, hogy valami izékről, meghatározatlan, meghatározhatatlan, de érzékelhető dolgokról, valamikről beszélünk.

Mindemellett, az is-me, is-mer, is-meret, íz-lelés, íz-érték, íz-lés szavak a tudásnak, a jó és rossz megkülönböztetésének jelölésére szolgálnak. Valamint, az egy ízből származó, ízig-vérig, íz-örökség kifejezésekkel elérkeztünk a rokonság, vérvonal, a vér fogalmához. Sőt az ízibe, két-, három ízben szavakkal az idő is megjeleníthető.

Hogy mi rejtőzhet még a „magban"?

Nem más, mint az izz, izzik, izza, izsa szavak által megjelenített, az aprócska részek mozgásából, rezgéséből eredő izzás, tűz, sugárzás, a fény.

Ámde, az izsa szó a Szkítián át, az arab világtól, az indiai félszigetig ismert isa „magyar" megfelelője, ami pedig Jézus neveként szolgál. Ráadásként az „izike" szavunk kisded jelentéssel bír.

Mindent figyelembe véve kijelenthetjük, hogy az „is", „iz" nem más, mint a tudomány által már-már megközelített isteni entitás (lásd, Világunk tartóoszlopai: A tudomány), az anyagi világ tömegnélküli, homogén (is = hasonló!) építőköve, amely hol aprócska pontocskaként (íz, ízlék), hol hullámzó rezgésként (izzó, izgó) mutatkozik meg.

Majd bizonyos frekvenciaszinten ízülve, izületként kapcsolja össze az általa formába öntött anyag (a test) különböző részeit. Azaz, valójában egy a látható anyag mélyén hullámzó fényóceánról van szó.

Amelynek a több ízben ismétlődő izgásából ered az idő, a mozgás, a változás, az élet. 　És nem utolsó sorban, a szívünkbe, szemünkbe és a halánték melletti ízgödrünkben* ültetett „magja" következtében váltunk ízig-vérig értelmes (ismer, ízlés), teremtésre hivatott lénnyé. (* a halánték melletti mélyedést, „vakszemet" valamikor ízgödörnek nevezték)

Amint a szemből, magból áradó sugárzás, a szem-, magerő tette, teszi lehetővé az igézést, a „szellemi" erővel való fizikai változás elérését, azonképpen az Igéből, az égi magból fakadó Íz „teremtette" meg az érzékelhető anyagi világot. 　Azaz, nem kevesebbről lévén szó, minthogy a magyar nyelv segedelmével az igétől eljutottunk a görög „logosz" magyar-ázatáig.

A Logosz jelentése „szó", amit a görög sztoikusok egy a világot átható, irányító értelemként, míg a teológusok Isten szavaként (dabar Jahve), vagy a bibliai írásokra értelmeznek.

Később a szentháromság tanának bevezetése kapcsán a Fiúra, a második isteni személyre vonatkoztatták a Logoszt, azaz Jézus lett a megtestesült Ige. Mivel Isten Jézus elküldésével teljességben kinyilatkoztatta önvalóját, joggal nevezték végső Szavának, a végső Igazságának. Más megközelítésben Jézus szavai, tettei által közvetítette Isten Igéjét.

Amint azt látjuk meglehetősen tág határok között értelmezhető a Logosz, az Ige. A belénk nevelt, sulykolt sztereotípiák tükrében gondolhatunk az atyaisten kiválasztott népének, azok prófétáinak szánt isteni kinyilatkozásra, intelemre, a Biblia írásaira, vagy a megváltást hozó Fiúistenre, de a világot átható, rejtélyes intelligenciára is.

Mindent összevetve, az őseink emlékezetéből merített, az Igéből, mint Égi magból, szemből eredő sugárzás, Lélek, Íz összessége által megjelenített isteni, teremtő természet teljessége sokkal archaikusabbnak tűnik minden más magyarázatnál. A vájt fülű keresőknek már-már olyan érzése támad, mintha a magyar ige szót fordították volna le görögre, és nem fordítva.

(A magyar logosz, a szó kifejezés helyes értelmezéséhez pedig tudnunk kell, hogy a „szó", „szól" eredetileg bizonyos mozgás, rezonancia által keltett hullámok hallhatóságára, és nem az emberi beszéd, a mondat értelemmel bíró részecskéjére, a szóra utalt. - Lásd, dobszó, harangszó stb. - De nem is akármilyen mozgásra, hanem sorozatos, szorosan ismétlődő, azonos intenzitású, mondhatnánk izgásra enged következtetni. Lásd, so-r, szó-r, sze-r, szo-kott, szo-kás, stb.)

És, hogy a sumer szem, az IGI után ne keljenek kétségeink, el kell mondanunk, hogy Badiny Joós Ferenc tanítása szerint a sumérek az IZ szót isteni lélek, míg az IZZI-t tűz értelemben használták.

Avagy, az „us", „is" megjelenítésére szolgáló szimbólum, az égi szem, az IGI, IGE, míg az US, IS, IZ a belőle áradó, teremtő sugárzás, a LÉLEK.

De az Íz, Lélek azonosságot támogatják a vallásváltásunk utáni, a „pogány" Lélek megszemélyesítésére utaló, az „Íz egye meg", vagy az „Íz vigye el" mondásaink, vagy a következő, Mészáros Gyula csíkszentmiklósi gyűjtéseiből származó mondóka.

„Elindult az úr Jézus, a szakramentumval s a Szent Keresztvel.

Előtalála a gonosz igízetet. Kérdi: hová ménsz te gonosz igízet?

Menyek ennek az állatnak, disznyó, vagy bármi….

Vagy gyermeknek, s mondom a nevit…

Íze csontja szaggatására / piros vére hasogatására.

Térj vissza te gonosz igízet, menj a Fekete tengeren túlra,

Ahol fekete kakasszó nem hallatszik!

Ezt a vizet merítettem a Jordán vizibül.

Ezt az imádságot elmondom a boldogságos szép Szűz Máriának, ha meg van igízve térítse meg!"

Nos, ez utóbbi idézet az ősvallás gyűlöleten kívül egyéb információkkal is szolgál. Nevezetesen, hogy az égi magból, Igéből áradó Íz, az „ig(i)-íz-et" úgy az állatban, gyerekben, mint bármi másban jelen van. Méghozzá nem máshol, mint - a korábbi következtetéseinknek megfelelően - az ízben, és a vérben.

Végül térjünk vissza a címben feltett kérdésre: Isten-e az öregisten?

Nos, első látásra egészen más eredményt kaptunk, hiszen a mindent átjáró, formák milliárdjait teremtő Íz, a Lélek és a Törvény, Isten egyenese semmiképpen sem keverhető össze egy ítélkező, öreg atyaistennel.

Ellenben, ha az Igére, és a belőle eredő Ízre, mint „önmagából" teremtő isteni természetre gondolunk, minden további nélkül kijelenthetjük, megtaláltuk az igazi ősünket, az Íz-Tenünket.

  Hozzászólások megtekintése a régi honlapról