Kedves Barátaim!
Amint azt már korábban is sejtettem, az újabb információk és a mások tapasztalatainak hatására előbb, vagy utóbb át kell dolgoznom, fogalmaznom a „A Magonc” című írást.

Úgy érzem, most jött el az ideje ennek a munkának. A friss értesülések beszövése, a pontatlanságok kijavítása mellett arra is szeretném kihasználni ezt az alkalmat, hogy a kutakodások, elmélkedések eredeti sorrendjének megfelelően készüljön el az új Magonc, pontosabban az „Egy magonc elmélkedései” című, kibővített változat.

Amennyire az időm engedi, folyamatosan közölöm az elkészült részeket, vázlatokat, melyekhez továbbra is várom a jobbító szándékú észrevételeket.

Baráti szeretettel: Torkán
Egy magonc elmélkedései

Előszó:

Bizonyára Önök is tapasztalták már, hogy valami nincs rendben, egyre kevésbé kerek a világ. Versenyt futunk társainkkal, önmagunkkal, az idővel. Saját bőrünkön tapasztaljuk, milyen a hosszútávfutó igazi magányossága. Elmosódott alakok mellett száguldunk tova, s elmosódott alakok száguldanak el mellettünk. Nem érzékeljük a lemaradók szomorúságát, nem látjuk a győztesek örömét, miközben szánalmat, vagy elismerést várva ugyanazt a görcsös grimasz erőltetjük a szánkra.
Csakhogy azzal sem törődik senki, hiszen időközben mi magunk is elmosódott alakokká váltunk.
Természeti katasztrófák tizedelik az emberiséget, újabbnál újabb vírusok, baktériumok támadnak meg minket. Minden megváltozott, bűneink miatt zúdulnak ránk Isten csapásai. – mondogatjuk. Holott nem vétkezünk, csupán nem állunk ellen a törvényszerűen jelenlévő csábításnak, az anyagba süllyedésnek, és semmisem változott, csak mi lettünk mások, nagyon mások.

Kitaláltuk a jelent, a pillanat örömét, a most élsz mókuskerekét, a fogyassz és gyarapodj tanát. Fizetett illuzionisták tartják ébren a harácsolási vágyat, a lemaradástól, az elmúlástól való félelmeinket. Miközben a médiadiktatúra manipulált információáradata gerinctelen masszává gyúrja a többre hivatott emberiséget.
És szót fogadunk, valóban mindent most akarunk.

Nincs idő észrevenni a kertünkbe nyíló virágok pompáját, nincs idő önfeledten elmerülni a születendő hajnal fénycsokrába. Nincs idő meghallgatni társunkat, gyermekünket, szüleinket. Nincs idő élvezni a szoba melegét, nincs idő feloldódni a hitvesi nászban, vagy belesimulni egy baráti kézfogásba.
Szeretetről papolunk egy anyagba süllyedt én-univerzum közepén. Majd az út végi elágazásnál ébredünk rá, hogy fejlődés helyett haladtunk, emelkedés helyett csak körbejártunk. Próbáltunk ugyan jók lenni, de restek voltunk jobbá válni.

Az idő kalodájába zárt emberi elme gyakorta esik a kézzel fogható anyag és a lineáris folyamatok csapdájába. Jóllehet, a körülöttünk burjánzó világ, a mag csodája, még a galaxisok, a bolygók ősi tánca is azt üzeni, nincs kezdet és nincs vég, csak ciklikusság, végtelen átalakulás. Az elhullás porából ébredő mag virága, a „virágnak virága”, a csend vizeinek múló sóhajtása, az acélváraink lomha korhadása mind-mind az önmagából önmagába gördülő kerék, az örök körforgás apró rezdülése.

Ebben a finom szálakkal szőtt, folyton-folyvást lüktető organikus rendszerben keressük mi a helyünket, a fogódzót, a fixpontot, a bizonyosságot. Ám a keresőknek nem éppen ideális társ a mai, modern, egyénekre hulló világ. Ahol parancsszó a bármi áron történő meggazdagodás, a birtoklás, ahol isteni szöveteket, vérségi és érdekközösségeket szaggat fel a felhalmozás ördöge, ott nem láthatjuk meg a felebarátaink szemetükrében a szívünkbe ültetett Mag egységét, azt a bizonyos fix pontot.

Nem tudom, jó hírt mondok-e, de csakugyan káprázat, Majá a világ, és ahogyan vég nélkül szajkózzuk, valóban „nincs időnk”, nem létezik a pillanat, csak az állandó lét vala. Az állandóságot megtörő cselekmények sorozata, a tör-ténések a Magunk és testünk közös, teremtő, vagy létfenntartó megnyilvánulásai. A születés, a beérés, az elhullás egymást követő ciklusai pedig a Mag pulzálására kelő, kiteljesedő és elfáradó durva ruházatunk, az evilági anyag reakciói.

A fázisváltások alkalmával pedig a tömeg fogságából szabaduló Magunk hazatér, feloldódik az Egyben, eggyé válik az Égi Maggal, majd annak sugárzásával, ízével gazdagodván újból vándorútra kél.

Tehát, az isteni törvények által az égi Anyag és Lélek (Íz) tökéletes összhangjában létező valónk, a Magunk halhatatlan, elpusztíthatatlan. Egyedül tőlünk függ, hogy az eddigi történések rétegein állván engedünk-e a sürgető birtoklási vágynak, a további anyagba süllyedésnek, vagy az isteni harmóniát figyelembe véve használjuk az öröklött teremtőerőnket. Ugyanis nincs verseny, nem maradunk le semmiről, számtalan lehetőségünk van. Az emberi lét célja pedig közel sem az anyagi javak felhalmozása, hanem a rendelkezésünkre álló, anyagi és szellemi-tér kitöltése, az anyagban gyökerező, fényben fürdőző egyéni világfánk kiterebélyesítése.

Persze, ilyen és hasonló végkövetkeztetésekre már sokan jutottak, de közel sem mellékesek az ihletadó források, ami a mi esetünkben az ősi népek emlékezete, a régi vallási szövegek újszerű értelmezése, és nem utolsó sorban a magyarnép nyelve, szokás- és mondavilága volt.

A továbbiakban erre a kalandokkal és meglepetésekkel teli utazásra invitálom a kedves érdeklődőket. Az indulás előtt nincs más teendőnk, mint elhagynunk a mesterségesen kialakított, belénk nevelt dogmákból fakadó előítéleteinket, ellenben mindenképpen tarisznyázandó a nyíltszívűség és az őseink szeretetéből adódó, megértő és elfogadó tisztelet.