A WERFEN VONAT EREDETE

A magyar gazdaság fejlődésének kérdéseivel a hetvenes évek óta foglalkozom. Akkoriban mérnökként dolgoztam a Bábolnai IKR-ben és érdekelt, hogy a gazdasági fejlődésnek milyen pénzügyi akadályai vannak. A szakma akkori álláspontja az volt, hogy a növekedő államadósságot akár egy éves kukorica - terméssel ki lehet fizetni.

Ekkor már megindult az ország eladósítása. Határon túli magyarként elfogadhatatlannak tartottam és tartom az anyaország gazdaságának erőtlenségét, gyöngeségét, sebezhetőségét. Mint felvidéki, nem maradhattam sokáig az IKR központban. A nyolcvanas években már az USA-ban éltem. Itt figyeltem fel Milton Friedman Nobel díjas közgazdász monetáris, vagyis pénzügyi elemzéseire. Egyik megfigyelése az volt, hogy a jelentős nemzetközi politikai események és a nagy pénztömegek mozgása között párhuzam vonható meg. Ezeket fel is sorolta, de hozzá tette, hogy ő nem kíván ezekhez magyarázatot fűzni.

1988 január 25-én érdekes cikk jelent meg a The Washington Times hetilapjában, az Insight-ban. "1945.4.10-én a washingtoni Honvédelmi Minisztérium bizalmas jelzést adott le D. Eisenhower főparancsnoknak és más rangidős főtiszteknek, hogy minden aranyletétet, és művészeti tárgyat, amit az amerikai erők Németországban találnak, a tervezett amerikai megszállási övezetbe kell vinni, függetlenül attól, hogy az saját, vagy a szövetségesek által ellenőrzött zónában található-e." A terepen a felderítést Allen Dulles vezette Bern, svájci központtal az Office of Special Services keretein belül. A thüringiai, később szovjet zónába kerülő Merker sóbányák kiürítését és Frankfurtba szállítását Eisenhower, Omar Bradley, és Patton tábornokok személyesen intézték. Merker a Német Birodalom legféltettebb kincseit őrizte, beleértve a birodalmi márka és a megszállt országok aranyalapját a Birodalmi Bank teljes letétállományát, stb. Ez a cikk említi először a Werfen vonatot.

Lapokból, és emigráns társaim figyelmeztetése folytán értesültem Kenneth D. Alford, Richmond, Virginiában élő pénzügy-kutató hivatkozásaira a II. Világháborúban a nyugati zónába menekített magyarországi vagyonokra. Alford úr déli konzervatív amerikai volt, és barátsággal fogadott. Egy idő után megengedte, hogy a nála lévő anyagokat lemásolhassam, majd az egész anyagot elhoztam Magyarországra. A másolatokat 1999. November végén átadtam a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának, ahol elmondták, hogy ezt az anyagot nem ismerik.

A felfokozott média érdeklődés közepette a Magyarok Világszövetsége akkori alelnöke felettesei kétségbeesett rosszallása ellenére meghívta Alford urat, aki Budapesten sikeres sajtókonferenciát tartott a kérdésről. Ennek a sajtótájékoztatónak az lett az egyik eredménye, hogy megdőlt az a hivatalos felfogás, miszerint a magyar állam 1945-ben "megsemmisítette" volna a szállítmány leltári és az azonosítást lehetővé tevő iratanyagot: Az Alkotmánybíróság 16/1993 . (III.12) AB határozata - kizárólag a rendelkezésre álló dokumentumok alapján - született: a "hadi helyzetre tekintettel a kormánybizottság a veszélyeztetett helyeken lévő igazgatóságoktól az értékeket a Magyar Királyi Postatakarékpénztár budapesti Főintézetébe szállította", ahol "megkezdték az értékek rendezését, tartalmuk szerinti válogatását. Ekkor eltávolították azokat a jegyzékeket, amelyek az elvont vagyontárgyak tulajdonosait jelölték meg a csomagok és letétek mellett".

Mivel az "egykori tulajdonosok a Magyar Állam - hivatalos közegeinek intézkedései nyomán szenvedtek tulajdoni sérelmet - a Magyar Államot terheli helytállási kötelezettség - a Párizsi Békeszerződés 27. cikkének 2. pontja - az 1946. évi XXV. Tc. értelmében "az állam az őt terhelő kötelezettséget akként is teljesítheti, hogy - teherbíró képességével arányban álló módon - kárpótlás útján tesz eleget". A kincstári, vagyis a Werfen vonat értéke kb. négy milliárd USA Dollárt tett ki. Ennyit kellett volna a magyar államnak kárpótlásként fizetnie, amit pl. a Magyar Nemzeti Bankból fel lehetett volna venni. Felmerül tehát a kérdés, hogy milyen vagyonról van szó, kik a tulajdonosok. Alford úr anyagaiból sok mindenre fény derült, persze nem maradéktalanul.

Nézzük ezeket: A Werfen vonat rakományának tulajdonjogára vonatkozó bizonyítékok az 1946 Szeptember 27.-i katonai törvényszéki eljárások idején az ügyészség által tanúként megidézett McKenzie kapitány tanúvallomásában találhatók: Az USA Katonai Törvényszék kérdése: "A méretükhöz képest nagy értékű apró tárgyakat megpróbálták-e egyáltalán a hozzájuk férkőzők elől dobozokba, vagy széfekbe zárni?" McKenzie kapitány: "Az eredeti konténerekben tároltuk őket, mert úgy éreztük, ha ezeket mozgatjuk (kibontjuk) az azonosításuk lehetősége elveszik. Hatalmas mennyiségű anyag van ott, aminek a tulajdonviszonyai sohasem lettek meghatározva. Az értékes anyag java-része még most is azokban az eredeti táskákban, bőröndökben, kosarakban van, amelyekben találták őket".
John F. Back kapitány jelentésének 6. pontja 1945 szept. 17.-én, amelyet Homer K. Heller vezérezredes vagyonellenőr tiszt igazol, közli: "A leltározás folyamán nagy mennyiségű irat lett felfedezve, ami úgy tűnik azt bizonyítja, hogy ezeket a dolgokat zsidóktól és bankokból vették el. Ezek az iratok a raktárban vannak és Heller vezérezredes vagyonőr tisztnek jelentették".

Miroux úr, aki a bécsi francia főbiztos volt, 1946. okt. 30.-án közli a magyar hatóságokkal, hogy: "egyelőre annyit közöl a kincsről, hogy ez az, amelyről a magyar Pénzügyminisztérium részéről Túrvölgyi államtitkár 1944 decemberében leltárt vett fel. Ennek másolata nála van és felteszi, hogy az eredeti megvan Magyarországon: Ebben megvannak a tulajdonosok nevei". A Pénzügyminisztérium KVMJ ügyosztálya feljegyzése szerint a francia övezetben talált és 1948.4.22-én hazaszállított aranyat és ékszert 26 ládába és 1 iratanyagot és részvényeket tartalmazó ládába helyezték el.: "Az aranytárgyak és ékszerek között nem csupán zsidó személyektől elkobzott értékek voltak - az aranyvonatra tett 105 láda és 2 kazetta egy része elkallódott, nagyobb részét az amerikai katonai hatóságok lefoglalták, és 1947 végén átadták a Nemzetközi Menekültügyi Szervezetnek (IRO)".

Az államtitkár hatáskörét dr. Toldi Árpád csendőrezredes, volt székesfehérvári főispán, kormánybiztos vette át és a szerelvény vezetésével dr. Avar László törvényszéki bírót bízta meg. Kettejük viszonya feszült volt. De annyi kiderül, hogy Toldy a bankoktól borítékokban átvett letéteket felbontatta, azok tartalmát ellenőrizte és egyeztette az átadott nyilvántartással. A borítékok tartalmáról jegyzőkönyvet vettek fel, az eredetit elégették és ha a borítékokban lévő nyilvántartás eltért a boríték tartalmától, akkor arról az átadó bankot értesítették. Dr. Avar 1945.8.2.-i jelentése a magyar kormány megbízottnak azonban már nem ennyire részletes, sőt ezt jelenti: "az ezüstöt tartalmazó ládákat dobálták a kocsikba, miközben a ládák egy része szétment s a bennlévő tárgyak megsérültek" . Tény, hogy a sok rakodás, a légitámadások miatti állandó feszültség miatt sok láda megsérült.

Az esetről Kovásznai Dr. Deme Lajos szkv. csendőr százados 1977-ben Ausztráliában így emlékezik meg: "időközben a fertődobozi állomáson a Nemzeti Bank szerelvényéhez hozzácsatolták a magyar állam tulajdonát képező ezüst készletet. A kb. megelőzően említett arany tégelyek nagyságára kiöntött ezüst hasábok , -szén módjára, nyitott vagonokban voltak tárolva. Súly mennyiségüket nem tudtam megállapítani". Az "elindulásunkat megelőző napok egyikén Németországba lettek kiszállítva". Összesen hét nyitott vasúti kocsiról van szó - vasúti kocsit ebben az időben már igen nehéz volt szerezni. Az ezüst szállítmányt a Pénzügyminisztérium irányította át, mint azt Tarnay Frigyes MNB ig. helyettes jelentette. A Magyar Nemzeti Bank - MNB szállítmánya Veszprémből indult. Tarnay Frigyes főnökének özvegye Amerikában elmondta nekem, hogy tudtak a másik vonat létéről. Az ugyanis a kincstárhoz tartozó értékeket szállította.

Helyesen tehát a MNB szállítmánya nevezhető aranyvonatnak, míg a másik, amelyet Werfenben vettek át az amerikaiak, a kincstári vonatnak nevezhető. Az ezüsttartalék elszállítására a MNB-t dr. Túrvölgyi Albert államtitkár kérte meg Tarnay Frigyes útján. Toldy feladata Túrvölgyi megfogalmazása szerint "az értékek összeszedése és biztosítása a feladata", míg Avaré a vonatvezetés volt. Dr. Avar 1947.8.6-án jelentette a magyar áttelepítési kormánybiztosnak, hogy: "előkerítettem az úgynevezett 2. sz. jelentést, melyhez mellékelve van a ládák kimutatása. Ennek egy példánya dr. Zolnay Béla pénzügyi titkárnál volt". Tehát itt is találunk a vonat rakományára vonatkozó leltárat. Zolnay Béla végig ott volt a kincstári vonaton.

Galambos Gyula tábori rendész, zászlós Olcsváry vezérőrnagy parancsára vette át Bécsben a vonat feletti parancsnokságot, amely 1945 6.6.-i jelentése szerint: "állt egy vonatból, két teherautóból, két személykocsiból és állami vagyont szállított". Toldy St. Antonból, ahová a vonat a Brixleggnél felrobbantott híd miatt már nem jutott el 1945.4.27-én, mint őrségparancsnok helyettest erősítette meg. Ebben a levélben írja Toldy kormánybiztos a vonat parancsnokának, dr. Avarnak, hogy: "A vonat az általános helyzetre tekintettel is ott kell maradjon egy ideig még Hopfgartenben. Az Inzbrucki kormányzóval megtárgyaltam az ügyet s szükség esetén a megfelelő intézkedések meg fognak történni" Ismételten kérlek ezúton is, hogy támogassatok itt, idegen országban és annyira megnehezült munkámban, fegyelmezetten és becsületesen. Hiszen a szájjártató hitványok nem is képzelik, milyen hallatlanul nehéz a feladatom, illetve feladatunk.

Afelől pedig biztosak lehettek, hogy mindent megteszek az értékek meg-és átmentése érdekében a jövő számára és én ki fogok tartani ebben a törekvésemben a végsőkig. Erre kérlek Benneteket is és elsősorban Tégedet, mint magyar bírót és helyettesemet". Sankt Anton alig 50 km-re van a svájci határtól. Az irány valóban Svájc volt a vonat mindvégig tartotta a kapcsolatot a svájci követséggel, a Nunciatúrával és a Nemzetközi Vöröskereszttel. Az amerikaiak által 1945.8.29-én kiadott átvételi elismervény pedig annyit mond, hogy: "a szerelvényre pénzt, aranyat, ékszert raktak fel, amit kis magyar városok pénztáraiból hoztak el, továbbá magyar zsidók személyes és magyar keresztények vagyona, amit önként raktak fel a vonatra, hogy az megmeneküljön az előretörő oroszok elől". A 6. pont pedig leírja, hogy "az amerikai tábornokok számára átvettek szőnyegeket, ezüst étkészleteket és terítőket, hogy szállásukat berendezhessék. Ennek a leltára a B. mellékletben van csatolva".
Ezeket a tárgyakat később visszavették.

Később az amerikai hadsereget bízták meg azzal, hogy a vagyont szétszedje, csomagolja, tehervagonokba rakja, amit meg is tettek. Még azzal is elszámoltak, hogy ehhez hány kiló szögre és faanyagra volt szükség. Tehát a hadsereg nem lopott el semmit sem. A magyar kormány restitúciós bizottsága anyagaiból tudjuk azt is, hogy "1948.6.19.-én kelt beadványunkban a bécsi és innsbrucki bizottságok a bécsi magyar követség útján a bécsi Szövetségi Ellenőrző Bizottsághoz fordultak, kérve az amerikai döntés hatálytalanítását, amely szerint az értékeket az IRO-nak, (a Nemzetközi Menekültügyi Szervezetnek) adták át. A beadvány kifejtette, hogy az amerikai katonaság az értékek átvételekor azok eredetét és a tulajdonosokra vonatkozó adatokat jegyzőkönyvileg rögzítette.

Az értékek nem németországi koncentrációs táborokból származnak és a tulajdonosok megállapíthatók, tehát azok nem esnek az 1946.1 .14.- párizsi konferencia és 1946.6.14.-i öthatalmi egyezmény értelmében az IRO-nak átadandó értékek közé, amelyek az üldözöttek megsegítésére szolgáló 25 millió dolláros alapba kell, hogy befolyjanak".

A Magyar Nemzeti Bank 11. sz. jelentése 1945.1.9.-én készült a soproni ülésről. Ezen a Bank teljes vezérkara jelen volt: "2. Vezérigazgató úr bemutatta a m. ki. Külkereskedelmi Hivatalnak 1945.január 7-én kelt levelét és pro memóriáját, amelyben javasolja, hogy 2 vagon nemes prémet, és 20-32 vagon ékszert Svájcban...a...nek el. Az elnök úr bejelentette, hogy a bundák, szőnyegek és ékszerek leltározása ez idő szerint folyik. Bunda csak igen kevés van, az igazi perzsaszőnyegek sem túlságosan nagy mennyiségben és az ékszerek között is sok a selejtes anyag. A selejtes anyag kiválasztása után az értékes ékszerek volumene csak 5-6 vagonba tehető. A Külkereskedelmi Hivatalnak a javaslatát a maga részéről tárgytalannak látja, véleménye szerint az ékszereket a Magyar Nemzeti Banknak kell, mint a Pénzügyminisztérium letétét végleges helyen megőrizni".

Dr. Józsa Dénes miniszteri osztálytanácsos 1947.10.24-én PM, Külföldre vitt magyar javak osztálya: "távirat érkezett Miniszter úr részére Zoltán Merszei aláírással" Feljegyzés szerint magyar zsidók 4 vagon elhurcolt értékéről van szó" (Salzburgban). 1946.12.5-én jelenti Varvasovszky László a magyar restitúciós bizottság vezetője, hogy meglátogatták a salzburgi raktárat abból az alkalomból, hogy az USA kormánya igen előzékenyen visszaszolgáltatta a Magyar Földművelési Minisztériumnak a dohánymag gyűjteményt, "felfedeztük, hogy a 'Kisfaludy' edény-gyűjteményt, melynek igen jelentős történelmi értéke van, itt tárolják. Egyidejűleg megállapítottuk, hogy nagyszámú, egyéb, Magyarországról odahurcolt tárgy is található a Wehrhauseban". Ilyen pl. Győr Városi Múzeumának anyaga, amelyet a múzeumi értékek kiszállítására vonatkozó parancs alapján Ercse pénzügyőri biztos vett át Sopronban. A Hungária vegyi és kohóművek aranya.

A köztisztviselők fizetésének fedezete, stb. Dr. Józsa Dénes 1946.10.25.-én jegyzőkönyv szerint átadta a Salzburgból hazahozott, a Földművelési Minisztériumnak a tulajdonukat képező következő értékeket: 32 db. Platinacsésze, 88 db. platinacsésze és tégely, 60 db. platinaeszköz és darabok, 1drb. aranyklorid feliratú üvegfólia, 1 zsák könyv és 1 láda étkészlet. A magyar restitúciós bizottságot azonban ezután nem engedik be a raktárba. James A. Garrison az ausztriai amerikai katonai főparancsnokság restitúciós részleg vezetője 1947.dec.2.-i, Varvasovszky Lászlóhoz intézett levele szerint a salzburgi raktárban tárolt értékek azonosítása "lehetetlen". A PM 1965.3.1.-i feljegyzése szerint: