Nemzeti büszkeségeink, a kuruc hősök: egy 17. századi "fenegyerek", Vak Bottyán

 Dél körül járt az idő. Imára készültek az igazhitűek. A minaret erkélyére kijött a müezzin, s amint szertartásosan elkezdte az előírt szent éneket, feltűnt mögötte a jókötésű legény, hirtelen felkapta, megpörgette, majd – akár egy mai akciófilmben – a következő pillanatban Mohamed kétségbeesetten kalimpáló szolgája repült is a szédítő mélységbe hívei közé, mint a meglőtt madár. Iszonyatos zűrzavar támadt. A helyőrség katonái rohangáltak kivont fegyverekkel, parancsokat ordítoztak a tisztek, a vásárosok sietősen kapkodták össze áruikat és szedték a sátorfájukat. Az őrség is megkapta a parancsot: a várból, a várba egyetlen lélek se ki, se be nem mehet. A várost elhagyni készülő ifjú mellének kopját szegez a kapuőrség. Ekkor előrántja paraszti gúnyája alatt lapuló fegyverét, s lelövi a hallatlan vakmerőségtől kővé dermedt őrt. Végigfutott a magyar vitéz a fahídon, közben egy egész kis csapat magyar lovas végvári harcos nyargal elő a környező füzesből, hősünk lóra pattan, s már vágtatnak is tova. Eközben a várból lövések dördültek, majd fegyveres török egységek vették üldözőbe a magyar végváriakat, összecsapnak, majd a túlerő elől végül elnyeli őket a közeli erdő.

A furcsa érsekújvári történet azonban másnap a következő felvonással folytatódott. Egy kis lovascsapat állt meg a vár előtti síkságon, megfújták trombitáikat, kiugratott a sorból egy díszbe öltözött vitéz, majd a várárok partjáig léptetett előre, s bekiáltotta a törököknek, hogy ő Bottyán János, a sellyei végvár vitéze, ő tette tiszteletét a megelőző napon paraszti gúnyában Érsekújvárott. Éppen ezért kész vitézi párviadalban megmérkőzni bármelyik törökkel, minthogy annyira csúffá tette az egész helyőrséget. Kücsük Mehemet pasa ígért mindent katonáinak: pénzt, rangot, kitüntetést. Mindhiába. Az ifjú vitézzel senki sem mert párviadalra kiállni, így Bottyán társaival dolgavégezetlenül ellovagolt. Mindenesetre ezt követően gyorsan szárnyra vette a hír az ifjú katona nevét. Már akkoriban sokan találgatták, miért cselekedte Bottyán ezt az egész török korszakban páratlan bravúrt. Vitézi virtusból? Vakmerőségből? A veszedelem bűvös vonzásának engedett talán? Hiszen bárhogyan is nézzük, nem valami dicséretes tett kihajítani a minaretből a múmiasoványságúra aszott öreg török dervist a szédítő, halálos mélységbe. Tény azonban, hogy Bottyán János későbbi legendás hírnevét ezzel az ifjúkori érsekújvári akciójával alapozta meg, s mind a törökellenes felszabadító háborúban, mind Rákóczi Ferenc szabadságharcában a legnehezebb körülmények között is mindenkor vitézül megállta a helyét.

Kezdeti éveiről keveset tudunk. Pontos születési dátuma is a múlt homályába vész, nagy valószínűséggel 1643 táján születhetett. 1657-ig – II. Rákóczi György erdélyi fejedelem, a későbbi kuruc szabadságharc vezetőjének nagyapja, tragikus lengyelországi hadjáratának évéig – a sellyei jezsuitáknál élt szolgadiákként. Nagyon valószínű, hogy már apja vagy nagyapja katonai szolgálataiért armálist, azaz nemesi oklevelet kapott. 14-15 esztendős lehetett, amikor végvári vitéznek állott. A sellyei végház amolyan harmadrendű erősség volt a végvári erődrendszer hátsó vonalán, de fontos helyen feküdt a Vág folyó mellett, átellenben, csak kicsit északabbra a bányavidéki várkerület és az egész Észak-nyugat Magyarország legfontosabb várával, a hatalmas Érsekújvárral. Ez a „nyugodt" helyzet rögtön megváltozott, amikor az 1663-1664. évi Habsburg-török háború eredményeként az oszmánok kezére került Érsekújvár. Mindennaposak voltak a Balassi verseiből is jól ismert magyar-török portyák, vitézi viadalok. Sellyén katonáskodott mintegy két évtizedig Bottyán János.

1669-ben Lakatos Juditot, Józsa Pál özvegyét vette feleségül, ezáltal tekintélyes vagyonra tett szert. Első ismert levele 1676. március 21-ről való. Ez emberi, katonai becsületességét bizonyítja. Történt, hogy egyik katonája, Nagy Péter nagy bajba keveredett. Mindenáron lovat kellett szereznie, hiszen enélkül semmire nem megy a lovas. Valami csellengő ember két ökröt kínált eladásra igen olcsón. Nagy Péter igencsak megörült ennek, hiszen két ökör ára mintegy 35-40 forint volt akkoriban, ami több az évi zsoldnál összesen. Aztán megállították s kérték tőle a passzust, a hivatalos, hatósági írást. Az pedig nem volt, mert az ökröt egy szegény peredi jobbágytól lopta az eladó, s Nagy Pétert a vármegyei hatóság letartóztatta és börtönbe zárták. Lopott jószágért életével fizetett a katona, bárhogyan is jutott hozzá. Hacsak valaki váltságdíjat nem fizet érte. Bottyán vállalta, hogy a hatalmas összeget megfizeti, csak a szegény sellyei vitéznek „maradjon meg élete, hogy szolgálhasson még az életben hazájának". Így írta alá a nevét: „Bottian János, császár és koronás király urunk őfelsége Sellye szabad várassának lovas zászlótartója".

Ebből az időből fennmaradt Bottyánról egy másik különös eset is. Ekkor már Lévén szolgált.1680. február 18-án egy télutói délután „engedelem nélkül" tört be nagy haraggal és indulattal az éppen lakomázó gróf Csáky Pál lévai főkapitányhoz, s nemes egyszerűséggel jól pofon verte Csákyt. Tudnunk kell a történet megértéséhez, hogy Csáky az egyik leghatalmasabb főúri család sarjadéka, az országbíró – a nádor, a király helyettese utáni harmadik legmagasabb rangú közjogi méltóság – fia volt,azonkívül Bottyán katonai felettese is. Az egész eset hátterében a magyar, illetve az idegen német és vallon zsoldosok közötti ellentét állhatott. A bécsi udvar a Wesselényi-féle szervezkedés megtorlásaképpen 1671-től tömegesen bocsátotta el a magyar végvári harcosokat, húszszoros adóemelést irányzott elő, s napirenden voltak a föld népével szembeni atrocitások akár a német, akár a török katonák részéről. Ekkoriban a lévai helyőrség magyar katonái legalább 8 éve nem kapták már meg rendesen a zsoldjukat. Fizetség helyett azonban egy napon, az 1670-es évek végén megérkezett gróf Gualdo kapitány 400 német vitézével, s a piactéren fölsorakoztatta a vitézlő népet, ezt követően pedig közölte, hogy a jövőben a vár kapuinál és a vártákon magyar katona nem állhat. Közben Thököly 1678-ban hatalmába kerítette a Felvidék középső és keleti részét, s üzent Lévára is a vitézlő rendnek. Kiáltványában kifejtette, hogy ismeri az ő sanyarú helyzetüket, a német zsoldosok hatalmaskodnak a várban, és a magyar végbelieknek hősies harcaikért csak megaláztatás és kárvallás az osztályrészük. Ne szenvedjék ezt a nagy romlást és becstelenséget, fogjanak fegyvert a Habsburg-haderő ellen. Sokan hajlottak is erre, a főkapitány, Csáky azonban csak hallgatott, húzta az időt, mire végül azt a választ adta, hogy ő bizony élete végéig megmarad a császár hűségén. Ugyanakkor Csáky tehetetlen volt Gualdo önkényeskedéseivel szemben. Ezért a közvitézek és magyar elöljáróik maguk vették kézbe sorsuk irányítását. Farkas György alkapitány elfogatta és börtönbe vetette a falvak népén garázdálkodó császári zsoldosokat. Erre Gualdo a magyar katonaságnak és tisztjeiknek nem fizetett semmi zsoldot és ellátmányukat, javaikat az idegen zsoldosoknak foglalta le. Ennek következtében csattant el a nevezetes pofon, s Bottyánt azonnal tömlöcbe vetették, sőt kurtavasra verték, kezét-lábát a kőfalba vert rabvashoz láncolták, akárcsak a megrögzött bűnözőket és gonosztevőket. Csakhogy Csáky uram kijózanodása után rádöbbent, hogy nagy bajba kerülhet ő maga is. Mert ha a bécsi Haditanács főméltóságai megtudják az esetet, Bottyánt nyilván halálra ítélik és kivégzik, de ő maga is búcsút vehet a főkapitányságtól, hiszen akkor alapos vizsgálat lesz Léván, s ez esetben minden bizonnyal egy német zsoldosvezérnek kell átadnia a parancsnokságot. Végül az egész ügyet átadta Bars vármegye közgyűlésének, s minthogy az ottani nemesség előtt Bottyánnak nagy respektusa volt már, afféle salamoni döntés született. Farkas György alkapitány és magyar tiszttársai esküvel bizonyították, hogy az ominózus lakomán véletlen eset történt. Bottyán pedig ünnepélyes ígéretet adott arról 1680. március 4-én kelt levelében, hogy arról a szégyenről, ami gróf Csáky Pál főkapitányon esett, soha senkinek egyetlen szóval sem tesz majd említést.

Bottyán valószínűleg emiatt a botrányos fegyelmi vétség miatt került át a komáromi várba, ahol 1680 és 1683 között teljesített szolgálatot. Úgy tűnik, Léván maradt mindene, lovai, fegyverei, s le is fokozták zászlótartói rangjáról. A komáromi helyőrség lajstromába úgy vezette be ugyanis a sereg írnoka, mint „egy lóháti katonát", azaz egyetlen lóval szolgáló közönséges szegénylegényt, akinek kardján, pisztolyán és egy hitvány gebén kívül más tulajdona nincsen. Azonban Bottyán Komáromban is ugyanazt tapasztalta, mint Léván. A várbeli magyar és rác katonákból árad a panasz, de a mesteremberek, parasztok és kerekedők sem vélekednek másképp: I. Lipót (1657-1705) kormánya – akárcsak „rendszerváltó" jelenkori örökösei – agyonsarcoltatja őket, egzisztenciálisan teljes mértékben ellehetetleníti őket, megfizethetetlen adókat vet ki rájuk. Bottyán rebellis természetéhez hűen Komáromban is konfliktusba keveredett tehát az ottani német, Eyter főkapitánnyal. Komáromtól nem messze, Nyárasd falunál új gázlót hozott létre a Dunán, s a sóval és egyéb portékákkal itt kereskedtek a komáromi császáriak tudta és beleegyezése nélkül, a kalmárok és végváriak, hódoltsági cívisek, marhahajtók és dunántúli katonák, s amennyiben kérték az úti passzusukat, valamennyien „szablyájukat mutatták az oldalukon, mondván, az az ő levelük". Eyter nagyon kínos helyzetbe került, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a Nyárasdnál kereskedő népes sereglet kijátssza a császár akaratát – mai szóhasználattal jövedékiadó-csalást követ el egyben vét a szolgálati szabályzat ellen is –, ezért Bécsben őt fogják okolni, mondván hanyag, és alkalmatlan személy pozíciója betöltésére. Ezért rögvest jelentést tett Bottyán üzelmeiről a Haditanácsnak, amire három napon belül meg is érkezett a kemény parancs: azonnal tartóztassa le Bottyán Jánost.

Bottyánt a börtönbüntetéstől az mentette meg, hogy 1683 nyarán a török minden korábbinál nagyobb támadást indított Bécs ellen. Kara Musztafa 200 ezer főt számláló hadserege 1683. július 14-én zárta körül a császárvárost. A csúfos bécsi kudarc után indult meg a nagy felszabadító háború, amelynek első nagy ütközete az Esztergommal átellenben lévő Párkánynál volt. Azt, hogy Bottyán részt vett-e az 1683. október 9-ei, nagy keresztény győzelmet hozó ütközetben, nem tudjuk. Az azonban bizonyos, 1683. október 27-én Esztergom is a Szent Liga seregeinek kezére került, s Bottyán ekkoriban az esztergomi lovassereg hadnagya lett. Amikor 1684-ben Buda első – ekkor még sikertelenül végződő – ostromára indultak a szövetségesek, Bottyán is velük tartott, majd ezt követően is vitézül kivette részét a hadműveletekből. Bizonyos, hogy 1684. augusztus 6-án ő a váci főkapitány. A következő évben hősiesen harcolt Esztergom védelmében, amelyet Ibrahim pasa próbált visszafoglalni a szultán számára. Az egész törökellenes háború addigi legnagyobb vállalkozására a következő évben került sor: Buda, a magyar főváros ostromára és visszafoglalására. Bottyán most már a maga költségén állít ki egy egész lovasezredet. 1686 júniusában az esztergomi lovassereg az elsők között érkezett Buda alá. Két jeles vitézi tettét is megörökítették itt a források Bottyánnak.

Az első még az ostrom kezdetén történt 1686. június 19-én. Bottyán ezrede a Duna jobb partján, északon állomásozott. Az ostromgyűrű még nem zárult be teljesen. Ez azért volt veszélyes, mert Székesfehérváron még a török volt az úr, így hátulról könnyen meglephette a gyülekező haderőket. Az esztergomi úton egy jó 500 főnyi szpáhi csapat közeledett. Aztán összecsapott a két sereg. A török lovasságból mindössze 3-4 fő élte túl a hadi vállalkozást. A másik esetre 1686. június 24-én került sor. Bottyán felderítői révén tudomást szerzett arról, hogy a várbeli török főemberek minden kincsüket és értékes vagyontárgyaikat Csepelre menekítik, hogy innen a Dunán bárkákkal biztonságban Nándorfehérvárra juttassák őket. Ekkor az esztergomi lovaskapitány üzent az esztergomi sajkás hajdúknak – akikkel már komáromi évei óta jó viszonyban állott –, és a győri naszádosok vajdájának, továbbá a csepeli rácoknak is. (A rácok a török hódoltsági időszakban a kereskedelem mellett fontos szerepet játszottak a dunai hadiflotta működtetésében, s egészen a fővárosig húzódtak fel, emléküket őrzi a Ráckeve helynév, s egyik fő gazdasági, kereskedelmi és kulturális központjuk Szentendre volt.) A mondott június 24-ei nap hajnalán, amikor a török hajók erős fegyveres kíséret fedezete mellett felvonták horgonyaikat, Bottyán lovasai megrohanták és lekaszabolták a parti őrséget, közben a gyorsnaszádok és sajkák a török bárkákat fogták közre, a hajdúk és sajkások hatalmukba kerítették azokat. Övék lett minden: a pazar keleti ékszerek és díszfegyverek, a káprázatos selymek, brokátok, pénzzel teli ládák és sok fogoly. Bottyán a hadi zászlókat és a rabokat átadta a fővezérnek, Lotharingiai Károlynak, a kincseket viszont hadizsákmányként saját vitézei között osztotta szét. Ezt követően azonban még több mint kéthónapos kegyetlenül nehéz harc várt a keresztény seregekre, mire végül 1686. szeptember 2-án sikerült a várat bevenniük. Bottyán bizonyára sok emberpróbáló harcot vívott, elképzelhető, hogy meg is sebesült. Azt a tábori főélelmezési mester számadása és jelentése bizonyítja, hogy az ostrom utolsó napjáig ott volt lovasseregével.

A hadjáratok idején az esztergomi piactéren épített magának szép kúriát, amely ma is – városházaként – Esztergom egyik ékessége, igaz, mai formáját a Hartmann Antal tervei szerint történt 1770-1773 közötti átépítésével kapta. Ekkoriban már a város leggazdagabb emberének számított, de nem tette le a kardot, alezredesi rangban folytatta a háborút, 1687-ban zsámbéki kapitány lett, 1688-ban Székesfehérvár felszabadításáért harcol, aztán a délvidéki küzdelmekben vesz részt, elképzelhető, hogy ott van Nándorfehérvár ez évi visszavételénél is. Sőt 1689-ben már Bosznia és Szerbia jelentős területei is a keresztény hadak kezén vannak.

Úgy tűnt, hogy Magyarországon 1-2 éven belül véget ér a török hódoltság időszaka, ekkor azonban két kedvezőtlen külpolitikai fordulat következett be Európában. A Habsburg-Bourbon nagyhatalmi rivalizálás részeként 1688 szeptemberében XIV. Lajos (1661-1715) francia király, megunva nagy ellenfele, I. Lipót gyors közép-európai, Duna-völgyi sikereit és expanzióját, támadást indított a Rajnánál a Német Birodalom ellen. A császári seregek számottevő, elit részét kellett a Haditanácsnak a nyugati frontra vezényelnie. A másik, a magyar ügyet súlyosan érintő változás a Portán következett be. Az egymást sűrűn váltogató főméltóságok között végre új tehetség akadt: Köprülü Musztafa nagyvezér. A törökök már 1690 elején megkezdték a balkáni császári helyőrségek felszámolását, október 6-án Belgrád is elesett. Azt biztosan tudjuk, hogy 1690 augusztusában Bottyán Badeni Lajos új főparancsnoknak alárendelt hadseregével Nándorfehérváron van, de minthogy Köprülü nagyvezér egyszerre támadta a déli végvárvédelem kulcsát és Erdélyt, ezért Badeni Lajos megosztotta haderejét, s a fővezér az erdélyi hadszíntérre vonult. A Nándorfehérvár körüli harcokban tanúsított hősiességéért I. Lipót később vitézségi nagy aranyéremmel tüntette ki. Elképzelhető, hogy Bottyánt maga mellett tartotta, hiszen hadijelentéseiből tudjuk, hogy igen nagyra becsülte már őt. Ennélfogva valószínű, hogy ott harcolt 1691. augusztus 19-én az „évszázad legvéresebb", Szalánkeménnél vívott csatájában is, amelyben Badeni döntő győzelmet aratott Köprülü Musztafa seregei felett. 1691-ben Bottyán János ezredes lett, és Szegeden gróf Bercsényi Miklós mellett helyettes parancsnok. A délvidéki harcokban veszíthette el egyik szemét, ugyanis ez időtől fogva katonái Vak Bottyánként emlegetik.

1696-1698 között a duna-tiszai kerület főparancsnoki tisztét töltötte be. 1697-ben I. Lipót új katonai főparancsnokot nevez ki a magyarországi császári erők élére, a zseniális hadvezér, Savolyai Jenő személyében, akinek szintén kivívta elismerését. Egyébként ez a nagyrabecsülés kölcsönös volt. Talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy mindkét ember felismerte a másik hadvezéri zsenialitását. Valószínűleg ott küzdött Bottyán az 1697. szeptember 11-én Zentánál vívott ütközetben, amely egyszer s mindenkorra pontot tett a magyarországi török hódoltság történelmi fejezetére, amelyet az 1699-es karlócai béke szentesített.

Ekkor főhősünk úgy vélte, veteránként, 56 évesen végleg visszavonul a katonaélettől. Azt azért nem hagyhatjuk említés nélkül a mai kedvezményes nyugdíjról zajló ádáz politikai viták idején, hogy Bottyán és sok tízezer vitéz sorstársa a 16-17. században a mainál sokkalta keményebb, „éles" fegyveres szolgálatot és bevetéseket 15 éves kora körül kezdte, s mint majd sorozatunk következő részében látni fogjuk, 66 esztendősen, halálával fejezte be. Férfit és vitézt próbáló harcokon, szörnyűségeken kellett keresztülmennie, mégsem nyugdíjaztatta magát. Csak egyetlen, közismert példa még: szigetvári Zrínyi Miklós is 60 körül volt már, amikor heroikus küzdelemben védte utolsó csepp véréig a rábízott erősséget. S Vak Bottyán is alaposan tévedett, amikor 1699-ben azt hitte, eljöttek számára a békés nyugalom évei, hiszen amikor a kötelesség szólította, ismét fegyvert ragadott hajlott kora ellenére.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

Kalandos és titokzatos út Rákóczi táborába →