20241123
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2008 május 27, kedd

Angyali korona, szent csillag

Szerző: Pap Gábor

Tehát nagyon is ismerték a középkorban ezt a rendszert, és az a feltûnõ, hogy a koronánkon megjelenõ valamennyi szent névünnepe egy-egy ilyen értelemben vett hónap elsõ tíz napjába esik. Hangsúlyozom: ilyen értelemben vett hónapról van szó! Nem a mai hónapok elsejével indulnak az állatövi jegyérvénytartamok , hanem - akárcsak a mai csillagászati hónapok - mindig a „normális" hónap 21-e táján, s tartnak a következõ hónap 20-áig, legkésõbb 22-éig. Ezeknek az elsõ tíz napjába esnek rendre a Koronánk szentjeinek az ünnepei. Összesen 19 figurális zománcképrõl van szó, de ebbõl hármat le kell vonni, mert az Atya (felsõ Pantokrátor), a Fiú (elülsõ-alsó Pantokrátor) és a Szûz-Anya ünnepei nem egy-egy naphoz kötöttek az évkörben, hanem mintegy átitatják azt, elejétõl végéig átömölvén rajta.
Tehát összesen 16 képrõl beszélhetünk ebben a vonatkozásban. És még egy „rendellenességre" föl kell figyelni: arra, hogy Fülöp ilyen tekintetben kivételnek számít. Hogy miért, miért nem? - ez külön kérdés, mindenesetre indokolható módon kivétel. Ez azt jelenti, hogy az itt ábrázolt szentek ünnepei összhangzatos módon az elsõ tíz napjába esnek minden hónapnak. Ez pedig nagyon fontos tétel, mert az ókor óta folyamatosan meglévõ asztrológiai tudás szerint csak az elsõ tíz nap adja a szûretlen hónap-tulajdonságokat. Ha én egy szentet egy hónap képviselõjévé akarok tenni, az elsõ tíz napban kell kijelölnöm a helyét. Utána már átszûrõdnek egyéb jegytulajdonságok is a második tíz napon, és a harmadik tíz napon egy harmadik jegy tulajdonságai. Ez nem valami „hú de bonyolult" ügy, ha akár egy mai alapfokú asztrológiai tankönyvet kezünkbe veszünk, abban is benne van. Mindenesetre ha ismerjük ezt a szabályt, akkor azonnal belátjuk, hogy a Korona szentjei - Fülöp kivételével - mind-mind ilyen „keveretlen" jegy-tulajdonságot képviselnek, így hát együttesük legalábbis egyik jelentés-síkján az Állatövet, mint az emberlét földi kibontakozásához nélkülözhetetlen, lényege szerint kegyelmi ajándékként mûködõ keretrendszert jeleníti meg.

 

A magyar Szent Korona „naptári rendje", a rajta megjelenõ apostolok és szentek névünnepei alapján


Annak idején, felkérésemre, egy ilyen rendszer spontán létrejöttének a valószínûségét megpróbálták mérnök kollégák, illetve egy matematikus kollegina modellezni. Elképesztõ valószínûtlenség jött ki. Körülbelül akkora a valószínûsége egy ilyen rendszer véletlenszerû összeállásának, mint annak, hogy én két egymást követõ héten ugyanazzal az öt számmal, és csakis én, megnyerem az öttalálatost a lottón. Hát ebbõl a tényállásból már lehet következtetni. Ez arra figyelmeztet, hogy nem jó önkényességet emlegetni ilyen bonyolult rendszerek értelmezésekor. Mert hogyha nagyon bonyolult a rendszer és egy másik nagyon bonyolult rendszerrel, mint amilyen például a jegyérvénytartamokból és bolygó-viselkedésekbõl kirajzolódó asztrálmítoszi rendszer, hézagtalanul fedésbe hozható, akkor ez „kemény" bizonyítéknak számít amellett, hogy a kettõnek akár genetikus köze is lehet egymáshoz. Akkor már nem lehet azt mondani, hogy ez bizonyítatlan hipotézis. És a Korona esetében errõl van szó.

Ha pedig ezt a naptári rend szerinti, azaz hónapról hónapra araszolgató körbejárást megcsinálom, akkor mint összetett pályagörbe, egy gyönyörû kettõs spirál rajzolódik elém. Egyszerûen nem lehet másképp végigjárni ezt a szent-sort. Ha Pál apostoltól indulok el, mint a Vízöntõ képviselõjétõl, akkor a következõ „hónapszent" a Halak havában, Géza - lenne! De hát, mint említettem, a Géza-kép minden valószínûség szerint másodlagos a Koronán. (Sejtjük, hogy ki lehetett eredetileg a helyén, ezt a kérdést azonban most nem részletezném, késõbb még úgyis vissza kell térnünk rá.) A Halak után a Kos következik (Gábor), utána a Bika (György), utána az Ikrek (itt megint csak annyit mondhatunk, hogy nem Konstantin, de hogy pontosan ki, azzal egyelõre adósak maradunk), azután fölcsavarodik az útvonal Péterhez a Rák havába, és visszatér az õsforráshoz. Nem lehet ezt a kanyart tovább a maga irányában folytatni, mert akkor a többi kép nem fûzhetõ fel rá a hónapok sorrendjében. Új indítás következik tehát. A második menet Jakabbal indul, õt odafönt Fülöp és Bertalan követi, aztán az elülsõ-alsó Pantokrátor lesegít bennünket az alsó részre, és máris Mihálynál vagyunk, a Mérleg havában. Innen Kozmára, Damjánra lépünk tovább, mert abban a hónapban Mihállyal együtt hárman vannak. Demeternél (Skorpió hava) újra följövünk a keresztpántokra, és kettõs kanyarral, Andráson (Nyilas), majd Tamáson át felérkezünk Jánoshoz. (Az utóbbi két apostol ünnepe a Bak havának elsõ tíz napjába, szaknyelven szólva dekanátusába esik.) Ez lesz tehát az útvonal, ha sorba rendezzük a naptárban az ünnepeket, amelyeknek a névadói jelen vannak a Koronán.

 

A névünnepek évköri sorbajárásának teljes folyamatábrája jellegzetes kettõs spirálvonalat ír le (a számítógépes kirajzolás Hervay Tamás munkája)


Mármost ennek a felismerésnek sok és súlyos következménye van. Kezdjük a legkézenfekvõbbel. Képletünk segít abban, hogy megtaláljuk, kik lehettek eredetileg az abroncs hátoldalán, a mai uralkodóképmások helyén. Erre ugyanis nincs írott adatunk, vagy egyenlõre nem találtuk meg. Mindenesetre egyet tudni kell: korántsem biztos, hogy ezek a képek elvesztek. Az eddigi kutatás végig abból indult ki, hogy ó, már soha nem fogjuk megtudni, kik szerepeltek itt. Ez az „ó, már soha..." - egyáltalán nem valószínû. Inkább az a valószínû, hogy „ó, meg fogjuk tudni...", mert nem volt szokás kidobálni ilyen értékes képeket. Tehát valamilyen másodlagos befoglalásban, valamelyik kincstárban, amelyik még most nem publikus, nagyon valószínû, hogy föl fognak bukkanni. Van is rá jelzés, hogy ez nem reménytelen dolog. De errõl majd késõbb.

Az utolsó olyan kérdés, amelynek részletes taglalása talán belefér még beszélgetésünk kereteibe, az a datálás kérdése: mikorra tennénk a magyar Szent Korona készülését? Hát erre a mai hivatalos kutatási vonal nagyon egyszerû választ tud javasolni. Az alsó korona-részt Dukász Mihályhoz köti, figyelmen kívül hagyva, hogy ez a kép másodlagos a Koronán. Kritika nélkül elfogadja azt a laikus személy által - hiszen egy orvos, azaz „amatõr koronakutató" által - megfogalmazott tételt, hogy akiket ábrázolnak a Koronán, azok feltétlenül egyszerre, egy idõben uralkodtak. 200 év óta hurcolja magával ezt a batyut a mûvészettörténet-kutatás! Hát erre, mondanom sem kell, semmi bizonyíték nincs. Ez a Konstantin, akit Weszprémi István debreceni orvosprofesszor 1790-ben Dukász Mihály kortársaként és társuralkodójaként „azonosított", lehet vidáman egy másik Konstantin is. Egyetlen kikötés van, hogy bíborban születettnek kell lennie, mert ez szerepel a feliratában. Na de ilyenbõl sem az az egy volt a bizánci történelemben! Sehol sincs megszabva, hogy ezeknek egyszerre kellett uralkodniuk. És az a Geobitzasz, aki ott van a másik oldalon - vagy ahogyan a hivatalossá vált olvasat javasolja: Géza -, ez sem biztos, hogy a mi I. Géza királyunkkal azonos.

     Ez is lehet nyugodtan egy másik Géza. Hiszen a késõbbi, hiteles szövegekben nem is így írták bizánci-görög nyelven a Géza nevet, hanem úgy, hogy Geitza, illetve Iatza (Ioannesz Kinnamosz, Niketasz Koniatesz). Ami azt jelenti, hogy a Koronánkon egy archaikusabb, régimódibb névforma jelenik meg, amelynek egyáltalán nincs párja, analógiája a sok évszázados bizánci diplomáciai gyakorlatban. De ebbe most hadd ne menjek bele, mert messze vezetne.

Ami biztos, az az, hogy két abszolút megbízhatónak tûnõ úgynevezett terminus post quem adódott eddig a hivatalos kutatásban. „Terminus post quem" azt jelenti, hogy olyan idõpont ami után keletkezhetett csak az illetõ tárgy vagy következhetett be egy esemény. Ezek nagyon fontos tételeknek számítanak a történeti-mûvészettörténeti-régészeti kutatásban. Az egyik ilyen volt az 1070-es évszám, hozzávetõlegesen (1075-öt szoktak javasolni). Ez Dukász Mihály és I. Géza közös uralkodásának kezdetére utal. A másik az 1000-es év, ami elõtt nem készülhetett a Korona, mert, úgymond, azelõtt nem volt Magyarországon kereszténység. Ez egy teljesen fixnek, megrendíthetetlennek látszó dátum. Legföljebb pár évvel korábbról lehet szó, ha feltételezzük, hogy Sylvester pápa készíttette és juttatta Magyarországra a Koronát. Itt viszont egy nagyon súlyos tételt kell kimondani, illetve most már inkább csak megerõsíteni. Nevezetesen azt, hogy a pápának a Korona idekerülésével való kapcsolata erõsen megkérdõjelezhetõ. Ezt több oldalról megtették már, történész oldalról a legjobb megközelítés, megítélésem szerint, Váczy Péteré, és ráadásul elég friss. Már a Korona hazatérése után fogalmazódott meg, és magyarul is olvasható a Történelmi Szemlében. Õ ugyanis kimutatja, hogy az a nagyon kevés adat, ami a Rómából történt koronaküldésre vonatkozik, vagy kétséges hitelû, vagy félreértésen alapul. Ami a kétséges hitelt illeti, ez a legendának a késõi, 1110-1116 közötti megfogalmazására vonatkozik, ahol ráadásul nem is említik név szerint a pápát. Korántsem biztos, hogy Sylvesterrõl van szó.

Akit viszont ugyanitt lengyel királyként említenek, az nem Szent István és nem a feltételezett, illetve sugalmazott koronaküldés kortársa! Tehát itt mindenképpen gond van. De ismerünk egy kortársi történetírói beszámolót is, ez Thietmar von Merseburgnak a beszámolója, csak itt valamit eltévesztettek a történészek, és ezt Váczy Péter idézett írásában példás szakavatottsággal hozza helyre. Arról van szó, hogy az a kifejezés, amelyik Thietmarnál szerepel, hogy ti. „coronam et benedictionem accepit" - kötött jelentésû formula. Nem azt jelenti, hogy a pápa tárgyszerûségében küldte volna Vajknak (a késõbbi Szent Istvánnak) a Koronát. Ugyanezt a kifejezést használja Thietmar mûvének egy másik helyén III. Henrik német király feleségével, Kunigundával kapcsolatban is, akinek pedig biztosan nem küldött koronát sem pápa, sem más. Ez a szókapcsolat pusztán annyit jelent, hogy egy koronázásra áldását adja a római egyház feje. A „corona" kifejezés ilyenkor nem tárgyszerû koronára utal, hanem arra, amit Pál apostol így fogalmaz meg: „végezetre eltétetik nekem az igazság koronája..." Ez azt jelenti tehát, hogy a Koronának Rómából való származása, akár a felsõ rész akár az alsó rész vonatkozásában, legföljebb áttételes módon érthetõ. De errõl majd késõbb bõvebben.

Az 1000-es dátummal kapcsolatban van egy másik komoly gond is. Az tudniillik, hogy a magyarság körében korántsem biztos, hogy a Szent István-i térítéssel kezdõdött el a kereszténység. Ez megint nagyon régi vitatéma, a reformáció kori egyháztörténet-írásban már komoly formában megfogalmazódott. Debreceni Ember Pál egyháztörténetében külön fejezet szól „a magyarok lelki állapattyáról" a Szent István-i térítés elõtt, és ahogy õ is kimutatja, ma is nagyon valószínûnek tûnik, hogy a kereszténységnek nem a római formáját értve ugyan, nem is a Bizáncban hivatalossá vált formáját, de létezett a kereszténység közöttünk. És ez az a fejezet gondolatmenetünkben, amelyet ha tovább részletezünk, kulcsot kaphatunk az olyan ábrázolások megfejtéséhez, amelyekkel eddig egyáltalán nem foglalkoztak, mert az ún. „nagyegyház" szempontjából nincs jelentõségük. Tehát tényleg létezik a Korona képrendjében egy keresztény program, de az, alapjellegzetességeit tekintve, sem római kereszténynek, sem görög kereszténynek nem nevezhetõ. Más szóval: ez a program a judeokrisztianizmus két, egymással is vetélkedõ fõága közül egyiknek a tanításrendszerébõl sem vezethetõ le. Ezt a képrendet a kereszténység egy mellékágával lehetne elsõ közelítésben legszerencsésebben kapcsolatba hozni, bár meg kell mondjam, ez is eléggé kockázatos vállalkozás, mert a római egyház kifejezetten elítélõ hangsúllyal alkalmazta az egész középkoron át ezt a terminus technikust. A manicheista vagy manicheus kereszténységrõl van szó. Az õ sajátságos üdvtörténeti elképzelésük nem kizárólagos érvénnyel jelentkezik ugyan a Korona képi programjában, de igen hasznos információkkal szolgálhat, mert a manicheistáktól nagyon sok írott dokumentum maradt ránk. Ha ezeket alaposan áttanulmányozzuk, akkor rádöbbenünk, hogy amit mi itt az elõbb mint évköri szent-sorrendet végigjártunk, az tulajdonképpen a fény felszabadításának az útvonala.

A fényfelszabadítás mûvelete két menetben zajlik le. Az elsõ menetben olyan állatnak a testén szûrõdik át a fény, amelyik négylábú, mégpedig tovább nem pontosítható négylábú állat. Ott látjuk Péter és Jakab apostol képének a hátterében. A négylábú állat - ezt szintén a manicheista hagyományból tudjuk - a tûz elemét jelölte. A második menetben azután a levegõ elemét jelölõ madár tûnik fel, amelyik sem nem galamb, sem nem turul, sem nem sas, sem nem sólyom, hanem egyszerûen: madár. Nagyon lényeges tudni: ha õk sólymot akartak ábrázolni, akkor sólymot ábrázoltak. Ha galambot akartak, galambot ábrázoltak. És itt pontosan lehet látni, hogy ezeknek az állatoknak a testén szûrõdik át az az apró alapjel, amelyik a kiteljesedett fény megidézõje a manicheista kéziratokban, de egyéb emlékeken is. Azé a fényé, amely földi lekötöttségébõl éppen rajtuk keresztül tud felszabadulni.

      A fényfelszabadítás elsõ menete tüzes közegben zajlik le, ennek jelölõje a négylábú állat Szent Péter zománcképének hátterében; a második menet levegõs közegét a Szent András-kép madara jelzi; mindkét esetben az állat testén átszûrõdve jut magasabb létszintre az önmagát kiteljesítõ fénymag (Bradák Károly rajza)
        

      Mármost ez a fényfelszabadítás, mint üdvtörténeti program, éppenséggel a gerince a manicheista tanrendszernek. És ezt a „nagyegyház", mint olyat, soha nem ismerte el. Egyszerûen nincs jelen a kelléktárában, nem tudja értelmezni. Ezen az egy mozzanaton túl egyébként még mintegy tucatnyi olyan nyomós érv gyûlt össze az elmúlt években, amelyik mind arra mutat, hogy a Korona képi programja nem a „nagyegyházi", hanem a manicheista eszmerendszerben fogant. Ez azt jelenti, hogy nem a római vagy a bizánci kereszténység ideológiai programja fejtõdik ki benne, általa. Így aztán nyilvánvalóan nem is tudhatta a pápa - sem a XIV. század elején, Károly Róbert korában, sem a XX. század végén, a mi korunkban -, hogyan mûködik a magyar Szent Korona. És ezzel a ténnyel függ össze, hogy a fény a koronázás során tényleg fölszabadul, és ilyen értelemben a Korona valóban élõ minõségként „viselkedik".

A Fénynek az anyagi világban való lekötöttségbõl a tisztult állapotba való fölszabadulása - nos, éppen ez a lényege, ez a központi vonulata a manicheista tanrendszernek. De hát miért mondok manicheizmust? Hiszen az imént abban maradtunk, hogy nem ez az igazán idetaláló név. Azért, mert a manicheizmus a saját leszármazási vonalán két közbülsõ állomást tart nyilván. Az õ névadó mesterük Mani, õróla nevezte el a kortársi gyakorlat, illetve az utókor a manicheizmust. Igen ám, de a saját hagyományuk szerint Mani készen kapta a bölcsességét. Azt a legendás személyt, akinek a könyvtárát örökölte, hogy aztán a saját neve alatt terjessze tovább a benne talált tanokat, Buddásznak hívták, s azt már régen kimutatta a kutatás, hogy ez a név Buddhának, a buddhizmus névadójának a fedõneve. Tehát a buddhizmusban lecsapódott bölcsesség megy tovább a manicheizmusban és ennek a bölcsességnek a megszemélyesítõje Buddász. Igen ám, de Buddász sem a saját bölcsességét adja tovább a manicheista hagyomány szerint, hanem neki is van egy mestere, azt pedig úgy hívják, hogy Szkythiánosz.

Na most hát ha ez a név se beszélõ név, akkor nem tudom, mi az. Tehát itt egészen nyilvánvalóan a szkythiánoszi, azaz szkíta bölcsesség az õsforrása a manicheista tanításnak. S mint láttuk, pontosan ez az a bölcsesség, amelyik szûretlenül jöhet le a Koronán a teremtés-központból a földi világba, András és Fülöp apostolok, a „szkítatérítõk" közvetítésével.
Itt lehet kezdeni megérteni, hogy miért nem tudtak ezzel a koronával, illetve a benne rejlõ képi üzenettel Európában mit kezdeni. S akkor udvarias vagyok, mert múlt idõt használtam. De gyakorlatilag ma sem tudnak. Mert ez a vonala a kereszténységnek hozzánk, magyarokhoz nem a manicheista mellékágon keresztül jött, mint ahogy a bogumilizmusba onnan jött, vagy a patarénizmusba, meg a többi nyugat-európai eretnekségbe, a valdensekhez, a kathárokhoz, egészen a huszitizmusig végig azon a mellékágon jött, hanem hozzánk közvetlenül érkezett, a szkythiánoszi, azaz szkíta fõvonulatban. Ne felejtsük el, hogy az elsõ pogánylázadás leverése után I. Endre királyunk a pogány vallásgyakorlatot tiltó rendelkezésében nem azt írja, hogy „manicheista vallás", hanem nevén nevezi, amit tilt, így, hogy „scythiai õsi pogány szokás". Ez a hivatalos magyar fordítása a rendelkezés latin szövegének. Az eredetiben viszont a „scythicus" jelzõ mellett az „ethnicus" és a „gentilis" szavak szerepelnek, mint a „rítus" további jelzõi. S ennek a jelzõs szerkezetnek lehet olyan értelmet is adni, hogy „a szkíta néphez és nemzethez kötõdõ", vagyis „szkíta népi-nemzeti" vallás.

Azt hiszem, némely viszontagságai a Koronának érthetõvé válnak, ha az ember tudomásul veszi ezt a képi programot. Ebben kell - és biztosan meg is lehet - találni az abroncson hátul eredetileg megjelenített uralkodóknak a helyét és szerepét is, és itt nagy segítségünkre van az, hogy tudjuk, milyen hónapban kereshetjük a névünnepüket. Mert hiszen a hónaprend az fix. Így az egyik hiányzó személyt az Ikrek havában, a május 21-étõl 31-ig terjedõ idõközben kellene megtalálnunk, a másikat pedig a Halak havában, azaz február 21-étõl 28-áig. Az a helyzet, hogy sem a nyugati, sem a keleti kereszténység kínálatában nem lehet ideillõ szenteket találni. A jelenleg itt található zománcképek szereplõi sem jöhetnek számításba, bár névünnepük évköri besorolását tekintve „a helyükön" lennének.

Viszont ilyen szent, hogy „Szent Géza", nincs, és sohasem is volt, de Konstantin sem vált szentté a nyugati egyházban, így õ sem kerülhetett volna ebbe a szentkép-sorozatba. Hiszen itt minden egyes évkörön belüli „érzékeny pont", magyarán: az, hogy melyik szent hol kap helyet az évkörben, a nyugati keresztény beosztáshoz igazodik. Más szóval: az az ünneprend, amelynek képviseletében a magyar Szent Koronán elrendezõdnek az apostolok és egyéb szentek, a nyugati egyházon belül örökítõdött tovább. Ezt megint jó figyelembe venni. Mindenesetre úgy tûnik, hogy ezek a névünnepek egy olyan páros felé visznek el bennünket a hátsó, hiányzó, illetve lecserélt két kép esetében, amelyet a mi hagyományunk mint mitikus kettõst tart számon. Egyiküket Buddász névvel illeti, és akkor a manicheizmus egyik forrásához érkezünk vissza. A manicheizmus legnagyobb ünnepét pontosan itt találjuk meg az évkörben: ez a Béma ünnep, amely a Halak havának elsõ tíz napjában, február 26-án volt. Tehát pontosan ide illik. Ez pedig Mani mennybevitelének az ünnepe. Manit a belsõ-ázsiai térség felé történõ térítések során nem mint Manit emlegették, hanem mint Buddhát. Ez volt a neve. A manicheista iratokban, mint Buddha Maitreia - a jövõ Buddhája szerepel. A másik hiányzó kép esetében megint egy eléggé evidens név-rímelés vezetett, ha mondhatjuk így, a megoldáshoz. Május 21-én egy olyan Ethelbert nevû angol király van bejegyezve a római egyház kalendáriumába, amelynek a megfelelõje még ugyanebben az egyházi kalendáriumban: Etele. Tehát így szerepelnek együtt, hogy „Ethelbert, azaz Etele". (Dedek Crescens Lajos: Szentek élete.) Ennek a szentnek a névünnepe május 21-én telibe találja azt az évköri pontot, ahol a helyébe került Konstantin névnapja van.

Mindebbõl egy nagyon szép rendszer bontakozik ki, amelyben az utolsó két hely egy szakrális uralkodó, illetve egy effektív, vagyis lebonyolító típusú uralkodó kettõsének jut. Ez a tény összhangban van azzal a másikkal, amelyre már vizsgálódásaink kezdetén felfigyeltünk, hogy tudniillik az alsó korona-részen az arkangyali, a harcos, illetve az orvosi szintû párosok mindig egy eszmeibb jellegû és egy lebonyolító jellegû tevékenység képviselõi. Itt legfeljebb azon csodálkozhatunk, hogy a hátul lévõ kettõs ma is ezt az elrendezõdést mutatja. Ugyanis a szakrális és a nem szakrális uralkodók kettõssége a mai állapoton is jelen van: a szóban forgó Konstantin annak idején effektíve nem tudott beleavatkozni az államigazgatás menetébe, amíg Dukász Mihály uralkodott, más részrõl viszont Géza a legtipikusabb lebonyolító jellegû uralkodónak számít. Tehát amikor ez a képcsere megtörtént, akkor nyilván valamilyen sejtésük lehetett még a cserélõknek arról, hogy ez a „mûszer" másként nem mûködik, csak ha a naptári, illetve a szereppárosok mûködésrendjét meghatározó program helyreállítódik benne. Igen ám, csakhogy egy dologban nagyot tévedtek az átprogramozók.

Tudniillik az eredeti elrendezésben Konstantin helyén kellett legyen Attila, vagyis a lebonyolító típusú uralkodó, és Géza helyén Buda - ha a naptári ünnepüket veszem alapul a helyük kijelölésekor. És most már kezdi érezni az ember, hogy itt egy nagyon mély bölcsesség érvényesült, amelyet egészen egyszerûen nem vettek észre a képcserék végrehajtói. Mirõl van szó? Az elõzõ lépésnél, Kozma és Damján kettõsénél egy ikerpárt kaptunk a képek rendjében. Ez azt jelenti, hogy az idõ nullázódott: a két szentnek azonos az ünnepe, a két figura egyazon idõegységben nyilatkozik meg. És ez az a pont, ahol - ha én itt bármiféle erõhatás levonulását konkrét formában feltételezem - direkt módon történhetett az áthatás. Nem körbe-körbe, hanem egyfajta „átlövés" formájában. Tehát a király befolyásolása a koronázás alkalmával itt történik a legdrasztikusabb módon. Ez azt jelenti, hogy ami hatás a jobb oldal felõl jött, az áttevõdik a bal oldalra, ami onnan jött, áttevõdik erre az oldalra. Igen ám, csakhogy ezt egy lineáris gondolkodástípus nem tudja fölfogni. Azt sem tudja fölfogni, hogy egy császári koszorún vagy bármilyen koszorún miért kell a csomó hátul? A csomó pontosan arra szolgál, hogy ami bal oldalról indult, azt a bog után átvezesse a jobb oldalra, és viszont. Nagyon fontos tétel: nem lineáris típusú - nem elõre kiszámítható és csak egyetlen vonalszerû mozgást ismerõ - a mindenség mûködése! Az emberi életé sem.

Nem tudom, eléggé hangsúlyoztam-e, hogy amit a hátsó, általam eredetinek tartott képpárról itt elõadtam, az - hipotézis. Elmondtam, hogy milyen úton-módon jutottunk hozzá, de ez korántsem jelenti azt, hogy ettõl mindjárt bizonyított ténnyé vált volna: itt Attila, amott meg Buda szerepelt egykor.
Fel szokták tenni még azt a kérdést is, hogy viselhette-e Szent István, netán éppen Attila a magyar Szent Koronát. A kérdés elsõ felére határozott igennel válaszolnék, az idevágó érveket fentebb már felsorakoztattam. Hogy Attila feltehette-e a fejére ezt a koronát? Nos, egy ilyen feltételezés egyelõre nem tûnik túlságosan valószínûnek. (Hangsúlyozom: egyelõre, a jelenleg ismert tényanyagra alapozva a kijelentést!) Ha figyelembe vesszük, hogy Attila és Buda rajta van a Koronán, mint mitikus kettõsség - bár ez nem azonos a történelemben megjelenõ kettõsséggel, még akkor sem, ha kétségtelenül van közük egymáshoz! -, mindenesetre nem túl valószínû, hogy önmaga képét, akármilyen áttételes formában is, viselhette a fején. De egy bizonyos. A magyar Szent Korona 1000 elõttrõl való datálásának ma már semmilyen komolyan vehetõ akadálya sincs. Azok az érvek, amelyek eddig elhasználódtak - szó szerint is - annak érdekében, hogy Dukász Mihályhoz, illetve Szent Istvánhoz legyen köthetõ, nem erõs érvek többé. Ha én tudok egy úgynevezett szkíta kereszténységrõl, akkor itt semmi szükség sincs Szent Istvánnál lehúzni egy sorompót, hogy elõtte nem készülhetett! Dehogynem! Nagyon is készülhetett. A megfogalmazásmód inkább a régebbi analógiák felé mutat, mint a késõbbiek felé.
Az alsó résznek - szakszóval: az abroncsnak - egyetlen, ha nem is túlságosan, de azért bizonyos mértékig komolyan vehetõ analógiáját ismerjük, az egyik aranymûves kutató, Ludvig Rezsõ jóvoltából. Ezt a legmegbízhatóbbnak látszó (német) szakirodalom az V-VI. század fordulója tájára teszi. Az V. században élt Attila. Ha az analógiaként szóba jöhetõ ötvösmû V-VI. századi, azt kell mondanunk, hogy ez az Attila-fiak, illetve Attila-utódok kora. Én ebben a kérdésben egyenlõre nem foglalnék határozottabban állást, mert annyi még a bizonytalansági tényezõ, hogy az elhamarkodott kijelentésnek nagyon rossz következményei lehetnek. És ezt viszont nem árt kimondani. Hogy rossz szolgálatot tesz a jó ügynek, aki pusztán azért, hogy szerepeljen a nyilvánosság elõtt, tényként tüntet föl hipotéziseket, vagy egyáltalán olyan dolgokat mond ki, amelyek kimondásának nincs még itt az ideje.

A másik, az elõbbinél nem kevésbé fontos kérdés: ha egyszer korábban készült, mégis hogyan juthatott el Szent Istvánig ez a korona? És ez egyben az utolsó kérdésünk is ennek a rövid és meglehetõsen egyoldalú beszélgetésnek a során. Itt, azt hiszem, komolyan kellene venni egy olyan feltételezést, amelyet én elõször Beöthy Mihály szájából hallottam, valamikor 1979-80 táján. Ez a Beöthy Mihály a Koronát kutató mérnökcsoport egyik tagja, ma is mûködõ kiváló elme. Tudomásom szerint õ vetette föl azt a kérdést, hogy ez a korona nem szerepelhetett-e az ún. „avar kincsben". Nagy Károly krónikásától tudjuk, hogy ennél nagyobb kincset egész fennállása alatt nem rabolt össze a Frank Birodalom. Ennek a rablásnak több olyan azonosítható tárgyi emléke van, amelyet ma sem tud hova tenni az európai mûvészettörténelem. Jobb híján hát a Karoling-korra teszi, de szemmel látható, hogy ezeknek az ötvösremekeknek ott nincs elõzménye, sõt nincs következménye sem.

Tehát ez egy Frankföldön másodlagosan befoglalt, de nyilvánvalóan nem ott született anyag. Hogy tudjuk, milyen súlyú ügyekrõl van szó, egy magyar kutató, Alföldi András már korábban kimutatta, hogy az egyik Karoling-korinak tartott kanna - ezt ma a svájci Sankt Moritzban õrzik - az avar jogar alkatrészeibõl (köztük zománcképekbõl!) lett összeállítva. A foglalás, az tényleg Karoling-munka, tehát Nagy Károly és utódainak korát idézi, de a zománc, az nem. Jellegzetesen nem az.
Mármost az a feltételezés, amelyet, mondom, Beöthy Mihály fogalmazott meg, úgy szól, hogy minden valószínûség szerint a magyar Szent Koronát is ekkor rabolták el, ami azt jelenti, hogy annak is ott kellett lennie az avar kincstárban. Ez egyáltalán nem vad feltételezés, hiszen még IV. László királyunkról is, akit mi inkább Kun László néven ismerünk, azt írja 1276-ban az elfogulatlannak mondható ausztriai krónikás, hogy a tõle elrabolt kincsek „a tempore regis Ungarie Attile et ab aliis successoribus suis usque nunc in Ungaria fuerant conservata", ami annyit tesz, hogy „Magyarország királyának, Attilának és más utódainak idejétõl fogva egészen mostanáig Magyarországon õriztettek". Tehát az Árpád-házi királyok kincstárában bizony Attila-kincsek voltak.

Mármost az említett hipotézis értelmében Koronánk kikerült volna Nagy Károlyhoz, aki rögtön a pápának ajándékozta volna tovább. Hogy aztán a pápa használta-e utóbb - éppen Nagy Károly megkoronázására, amint azt újabban egy külhoni magyar Korona-kutató, Szigeti István feltételezi -, vagy betette a kincstárába, ami talán a valószínûbb ebben az esetben, ez megint kérdés, de hiszen itt hipotéziseken vitatkozunk, ezt nem szabad elfelejteni. Ami viszont gondot okoz, az az, hogy ha mindez így történt, akkor innentõl kezdve a pápa mintegy orgazdája egy rablásnak. Ez pedig elég kínos tétel. Befejezésül érdemes tehát az 1110 és 1116 között fogalmazott ún. Hartwik-féle Szent István-legendát megvallatni, ahol a koronaküldésrõl szó van. Ugyanis egy nagyon érdekes fordulata van ennek.
A magyar fordításban is kitûnik, s erre Csathó Pál hívta fel annak idején a figyelmemet, aki nagyon sok értékes megfigyeléssel gazdagította a Korona-kutatást, hogy tudniillik ebben a történetben lengyelek számára készíttet a megnevezetlen pápa egy koronát , és a lengyelek kérik ezt a koronát. Egyenesen a kérésükre készül. Ez a „kér" ige, ahányszor szerepel a lengyelekkel kapcsolatban, mindig a quero, querere igeként hangzik el, illetve íródik le. A pápa azonban közvetlenül a korona átadása elõtt álmot lát. Ebben megjelenik neki egy angyal, és közli vele, hogy ne a lengyeleknek adja a koronát. Egy másik országból majd követek jönnek, és az uralkodójuk részére koronát követelnek. Adja õnekik. Hosszú ideig azt hittem, hogy itt pusztán stílusfordulatról van szó: a magyar fordító arra törekszik, hogy elkerülje a sok kér, kér, kér igébõl adódó károgást. Kiderült, hogy nem ez a helyzet.

Az eredeti latin szövegben is benne van ez a kettõsség, és a „követel" igének ott az a szó felel meg, hogy flagitare. Mármost ha az ember utánanéz a középkori latin nyelv szótáraiban a „flagitare" ige jelentéseinek, akkor a példamondatokból kiderül, hogy az eredeti jelentése: járandóság behajtása, visszakövetelése. Tehát egy járandóságról van szó, ami lehet adó, és akkor annak a behajtását jelenti, de jelentheti kölcsönadott pénznek a visszakövetelését is. Ráadásul mindezt hevesen. Ennek az igének a töve a flagelluméval, a korbácséval közös, és így mintegy visszautal a „flagellum Dei", „Isten ostora" kifejezésen keresztül - Attilára. Hiszen Attilát nevezték így a kortársak, illetve nevezi így az utókor, egészen napjainkig. Hát ez bizony meg kellett hogy gondolkoztasson.
Mirõl lehet szó ugyanis? Arról, hogy a „korona-kiárusítás" szépen kitervelt mûveletébe (nota bene: 1784 és 1790 között hasonlóképpen igyekezett „végkiárúsítani " a kalapos király az átprogramozott Koronát, csak akkor, gyaníthatólag, a II. Katalin orosz cárnõvel közösen kikotlott, „Új Bizánc" nevû, rövidesen dicstelenül elvetélt államalakulat javára!) az utolsó pillanatban beleavatkozik az Európát ekkor már gyakorlatilag teljes egészében katonailag ellenõrzõ magyar fejedelemség. Ezt megint el szoktuk felejteni: ha ma ugyanígy zajlana le a folyamat, egyértelmûen így fogalmaznánk: a Kárpát-medencében élõ magyarság katonai ellenõrzés alatt tartja a kontinenst. Ennek ez a pontos megnevezése, nem az, hogy „kalandozás". Mindenesetre úgy tûnik, a magyarok megtudják, hol van a koronájuk. Ugyanis a „kalandozások" útvonala - ezt viszont egy emigráns történész, Fehér Mátyás Jenõ mutatta ki - feltûnõ kapcsolatban van azokkal a helyszínekkel, ahová Nagy Károly annak idején szétajándékozta az avar kincs értékesebb darabjait.

Már régebben is föltûnt a kutatóknak, hogy nem minden ún. „kalandozás"-útvonal fontos stratégiai szempontból. De Fehér Mátyás Jenõ - ha valakit már besaraztak hazai berkekben, hát õ ezek egyike volt; ezt csak azért mondom, hogy ha valaki most örömrivalgva megy a történész ismerõséhez, hogy milyen nagyszerû ember Fehér Mátyás Jenõ, akkor az nagyon le fogja lombozni õt hivatalból! -, mindenesetre õ mutatta ki, nagyon alapos kutatások eredményeit összegezve, hogy bizony ezek a „kalandozások" feltûnõen az olyan apátságokat veszik célba, ahová Nagy Károly bizonyítottan továbbajándékozta az avar kincs exponált darabjait.
Még mielõtt azt hinnénk, hogy itt a kincs visszarablása a tét - ellopták 20 forintomat, szaladok a rabló után, jól megpofozom és visszaveszem - nos, nem errõl van szó. Ha visszaemlékezünk arra, amit a Koronáról az elõzõekben hallottunk-olvastunk: itt mûködõ organizmusról van szó. Ha ez olyan kézbe kerül, amelyik nem tudja, hogyan mûködik, úgy járhat vele, mint a varázslóinas az elszabadult varázseszközökkel: ön- és közveszélyessé válik általa. Tehát ezt vissza kell szerezni! Ha most arra gondolunk, hogy például sugárzó anyagot, mondjuk atomerõmû fûtõelemét itt elkezdenének ilyen Nagy Károly-félék rabolgatni, mert tudják, hogy ez nekünk fontos, valami miatt mi ezt nagyon õrizzük, hát kb. ez a helyzet rekonstruálható. Ennek a továbbgondolása volt tulajdonképpen Beöthy Mihály érdeme, aki ismerte Fehér Mátyás Jenõnek ezt a publikációját, és miután itt a Koronáról volt szó, tényleg valószínûtlennek tûnt, hogy ezt valamelyik apátságba dugja be Nagy Károly, hanem elég valószínû, hogy egyenesen Rómába adta tovább. És ebben az esetben ha mi, magyarok megjelenünk a pápa elõtt, az biztos, hogy nem „quero, querere" igével fogjuk „kéregetni", hanem - az Isten ostorára hivatkozva - hevesen visszaköveteljük.

És ez az a pillanat, ahol az emberben egyszerre földereng egy kép. Tudom, hogy ez már aztán a délibábnak a tipikus esete, de abszolúte nem izgat. A helyzet az, hogy tényleg megjelenik egy kép, ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy ez a betoldás - mert ez még a Hartwik-féle legendaváltozatban is betoldás - mai szóhasználattal élve egy közös közlemény. Tehát: megkapjátok a koronátokat, ha felveszitek a kereszténységnek azt a válfaját, amelynek a játékszabályait mi diktáljuk. Azaz a judeokrisztiánizmust, római kiadásban.

Aki pedig nem áll keresztvíz alá, lett légyen a szkíta rítus szerinti keresztény, vagy nem keresztény, az innentõl pogánynak minõsíttetik, és ám lássa a következményeit. Nyilván akkortájt is voltak titkos záradékok, hogy ezen kívül még mi mindent kell végrehajtanotok, de az utolsó pillanatban... Nos, mi tudjuk, hogy miért fontos számunkra a Korona visszaszerzése, õk nem tudják. Csak azt tudják, hogy mi mindent megadunk már, csak kapjuk vissza. És akkor annyit sikerül még a magyar félnek elérni, hogy legalább ez a „flagitare" ige benne maradjon a záró dokumentumban. Itt elaludt vagy nem mûködött elég erélyesen az elhárítás a túloldalon, ez az árulkodó tétel hát benne maradt. Megpróbálták ugyan késõbb eltussolni: van olyan publikációja a Hartwik-legendának, amelyben nem szerepel a „flagitare" kifejezés - de már elkéstek. Sõt éppen ez az utólagos kozmetikázás tette gyanússá a szememben az ügyet.

„Summa-summárum" - kellene most mondanom, de hát ami igaz, igaz: nem a végén, hanem a legeslegelején járunk a magyar Szent Koronáról szóló beszélgetésnek. Egyelõre legfeljebb kinagyolni tudtuk a fontosabb téma-egységeket, a pontosító kérdések még csak ezután következnének, hogy a részletekbe menõ vizsgálatok eredményeit is elõhívják. Mindezekre azonban terjedelmi, azaz már megint „természetesen" anyagi okokból - várnunk kell. Reméljük, nem sokáig.

Írtam Budapesten, a millecentenárium évében.

 

>>> Folytatás >>> Függelék: Rasdi mesél - Gondolatok a szkíta nép-nemzeti szertartásrendről

HIVATKOZOTT IRODALOM
Badiny Jós Ferenc: A magyar szent korona arányrendszerének és mitológiájának közel-keleti kozmológikus vonatkozásai. Vitairat h.n., é.n. (Buenos Aires, 1986.)
Beckerath, Erich von: Geheimsprache der Bilder. Die astrologische Lehre und ihre Symbolik in der bildenden Kunst. Iberaverlag, Wien, 1984.
Benda Kálmán - Fügedi Erik: A magyar korona regénye. Magvetõ Kiadó, Bp. 1979.
Beöthy Mihály, Fehér András, Ferenczné Árkos Ilona, Ferencz Csaba: Egy régi kor kozmológiájának emléke: a magyar korona. Fizikai Szemle 1981. 12. sz..
Beöthy Mihály, Fehér András, Ferenczné Árkos Ilona, Ferencz Csaba, Hennel Sándor: Eppur si... Fizikai Szemle 1984. 2. Sz.
Bertényi Iván: A magyar Szent Korona. 9., bõvített kiadás. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1996.
Bogyai, Thomas von: Über die Forschungsgeschichte der heiligen Krone. In: Insignia Regni Hungariae 1983. 65-89. o.
Böhlig, Alexander (bevezetés, fordítás, magyarázatok): Der manichaeismus. Die Gnosis III. Artemis Verlag, Zürich-München, 1980.
Bradák Károly: A magyar korona hátsó ormának problematikája. Zománc 1987-1988. 4-28. o.
Csomor Lajos: Magyarország szent koronája. A Vay Ádám Múzeum Baráti Körének kiadása, Vaja, 1986.
Csomor Lajos: Szent István koronája nyomában. Panoráma, Bp. 1987.
Decsy Sámuel: A magyar szent koronának és az ahhoz tartozó tárgyaknak históriája. Bécs, 1792.
Dedek Crescens Lajos: Szentek élete. Dr. Kiss János egyetemi tanár kiadása, Bp., é.n.
Deér, Josef: Die Heilige Krone Ungarns. Graz-Wien-Köln, 1966.
Eckhardt Sándor: Attila a mondában. In: Attila és hunjai (szerk.: Németh Gyula). Magyar Szemle Társaság. Bp. 1940. (Reprint: Akadémiai Kiadó, Bp. 1986.)
Fehér M. Jenõ: Középkori magyar inkvizíció. Transsylvania Könyvkiadó Vállalat, Buenos Aires, 1968.
Fehér M. Jenõ: Az avar kincsek nyomában. A nyugati avarok birodalma I. Magyar Történelmi Szemle kiadása, Buenos Aires, 1972.
Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György: Jelképtár. Helikon, Bp. 1990.
Insignia Regni Hungariae I. Studien zur Machtsymbolik des mittelalterlichen Ungarn. Die Krone und die Krönungsinsignien von Ungarn. Wissenschaftliche Tagung. Magyar Nemzeti Múzeum, Bp. 1981. IX. 22-24. - Válogatott elõadásszövegek. Az MNM kiadása, Bp. 1983.
Kocsis István: A Szent Korona tana. Múltja, jövõje. Püski, Bp. 1995.
Koller, Josephus: De Sacra Regni Hungariae Corona Commentarius. Pécs, 1800.
A korona elrablása. Kottanner Jánosné emlékirata, 1439-1440. In: A korona kilenc évszázada 1979. 111-147. o.
A korona kilenc évszázada. Történelmi források a magyar koronáról. Vál. és szerk.: Katona Tamás. Pro Memoria sorozat. Európa Könyvkiadó, Bp. 1979.
Kovács Éva - Lovag Zsuzsa: A magyar koronázási jelvények. Corvina Kiadó, Bp. 1980.
Kovács József: A Magyar Szent Korona. Ikonológiai megjegyzések. Életünk, 1984. 8. sz. 885-904. o.
Lovag Zsuzsa: A magyar koronázási jelvények. Magyar Nemzeti Múzeum-Széchenyi Mûvészeti Központ, Bp. 1986.
Ludvig Rezsõ: Rekeszrajz tanulmányok és a Mária-kép megszerkesztése a magyar Szent Korona hátsó foglalatára. Zománc 1989-1990. 13-20. o.
Magyar Pál: A kor világképe és a korona. Új Tükör, 1980. 29. sz.
Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Akadémiai Kiadó, Bp. 1984.
Óváry Imre, Adeghate Ernest, Donáth Tibor, Kenéz József, Kiszely István, Nemes Nagy József: A korona szimbolikája. „Nyelvében él..." Az INTART Tudományos-Mûvészeti-Pedagógiai Társaság I. Symposiuma. 1986. december 12-13. Elõadás-szinopszisok. Bp. 1986. 12-13. o.
Pap Gábor: Rasdi mesél. Õsvallási elemek egy kortárs-mûvész zománcképein. Õshagyomány, 15. sz. 17-31. o.
Papp László - Péri József: Idõközi munkabeszámoló a Korona ötvös vizsgálatairól. Zománc, 1989-1990. 4-12. o.
Révay Péter Turóc vármegyei fõispán rövid emlékirata Magyarország több mint 600 éve tündöklõ Szent Koronájának eredetérõl, jeles és gyõzedelmes voltáról, sorsáról. In: A korona kilenc évszázada, 1979. 296-358. o.
Révay Péter: De monarchia et Sacra Corona Regni Hungariae. Frankfurt, 1659.
Staats, Reinhart: Theologie der Reichskrone. Anton Hiersemann, Stuttgart, 1976.
Szathmári István: Blöff vagy szenzáció? Zománc, 1991-1993. 79-84. o.
Thierry Amadé: Attila mondák (ford.: Szabó Károly). Pfteifer Ferdinánd kiadása, Pest, 1864.
Váczy Péter: Thietmar von Merseburg über die ungarische Königskrönung. In: Insignia Regni Hungariae 1983. 24-43. o. (Magyarul: Merseburgi Thietmar a magyar királykoronázásról. Történelmi Szemle 1985. 4. sz. 628-642. o.)
Widengren, Geo: Mani und der Manichaeismus. W. Kohlhammer Verlag, Stuttgart, 1961.
Zománc 1975-1985., 1989-1990., 1991-1993. A Nemzetközi Zománcmûvészeti Alkotótelep katalógusai, Kecskemét.
Forrás: kitalaltkozepkor.hu


Hozzászólások megtekintése a régi honlapról


« Prev Next

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.