Aranykor köszöntött a baal törzsre, egymás és a természet megbecsülése, szeretete áldást hozott minden tevékenységükre. Együtt élvezték a közös munka gyümölcsét, nem törekedtek növekedésre, csak az Egész érdekében történő jobbá, nemesebbé válásra. Megállapodások sorát kötötték a szomszédos népekkel, de testvérként tekintettek a természet élő és élettelennek tűnő, ezernyi formájára is.

A jólét és békesség kora egészen Hun és Bal uralkodásának végéig tartott. A két király a jövendölésekkel megegyezően pontosan 43 ezer évesen halt meg. „Mivel együtt vették fel földi öltözéküket, együtt is kell visszaköltözniük a fény birodalmába.” – mondta az írás.

A baalok már a halotti tor után összehívták a tudás birtokosainak tanácsát, a Popolt, ahol a két legendás király iránti tisztelettől vezérelve megváltoztatták az uralkodók kikiáltásának ősi törvényét, azaz „ …hogy a baal nemzetség két fényes napjának, Hunnak és Balnak emléke örökké köztünk maradjon, mától kezdve csak a dicsőséges, szent vérükből sarjadó ifjak közül választunk magunknak királyokat. Isten minket úgy segéljen.” – vésették rá a legújabb törvénytáblára.

Egy ideig ment minden a maga útján, szigorúan betartották Bal és Hun utasításait, és az isteni törvényeket. Mígnem a harmadik dinasztia uralkodójának kikiáltásakor csak egy fiúgyermek, a Bal családjából származó Chan jöhetett szóba a királyi trón örököseként. Nem volt mit tenni, mint eltörölni a kettős királyságot, és bevezetni a mindenek felett álló, tejhatalmú uralkodóra épülő vezetés rendszerét. Chan eleinte igazságos és bölcs királyként kormányozta népét, de a mindenek fölöttiség, a korlátlan hatalom egyre inkább elnehezítette a szívét. Egyszer csak úgy döntött, hogy nevének fennmaradása érdekében házat épít az Isteni Magnak. Hamarosan el is rendelte a környék chak-chán köveinek összegyűjtését, melyekből hajlékot emeltetett a szent ereklye fölé. Az építmény olyan gyönyörű lett, hogy messze földön híre futott. Egyre többen zarándokoltak el a szent helyre megcsodálni a felkelő nap fényétől bíborban fürdő Chan templom kupoláját. Később, a növekvő látogatóseregre való tekintettel káprázatosabb ceremóniák kerültek bevezetésre, és az időközben létrehozott papság mellett mutatványosok, kereskedők is szép számban képviseltették magukat az ünnepséggé váló szertartásokon. A Chan után következő dinasztiák újabb és újabb emeletekkel, egymást felülmúló fényűzéssel építették tovább a templomot. Falait színarany lemezekkel, a díszítéseket gyémánttal, drágakővel borították.

Ámde a Szentmagra rakódott tömeg növekedésével arányosan csökkent az isteni sugárzás, a különféle anyagok lomha rezonanciái, tükröződései lerontották, elferdítették a tiszta fényt. A mindent és mindenkit átszövő hullámok ilyen irányú változása visszahatott a létezőkre, de leginkább a kettős természetű emberekre. Akik kívülről hímesebbé, pompázatosabbá lettek ugyan, de legbelül egyre silányabbakká váltak. A valamikor távolbalátó szemek már csak a közvetlen közelükben lévő, tapintható dolgokat látták meg. „Szemeikben lassan kialudt a mag gyújtotta fény, és fokozatosan belesüllyedtek az önző anyagtestükbe.”

A szíveket kitöltő harácsolás, az anyagi javak akarása már-már a teljes széthullás határára sodorta az egész társadalmat. Ekkor ült össze a kiválasztottak tanácsa, és egyhangúlag elhatározták Isten „visszahívását”.

Ámde, már feledésbe merült a magvallás, elveszett a valamikori tudás. A Szentmag átható ragyogásából, a fűben, fában megbúvó szellemek sokasága, míg a mindent magába ringató, mindenben jelenlévő Isten emlékéből a napot, holdat viselő totemállatok tarka kavalkádja maradt.

Így nem volt mit tenni, mint az itt-ott fellelhető halovány ismeretekből, valamint a tömegek irányíthatóságát leginkább szolgáló irányelvekből új istent, új törvényeket formálni.

Hamarosan az ország minden szegletét seregek járták be, hogy kihirdessék az új isten, Bah nevében hozott királyi parancsot.

„A szellemek és totemek felett álló, Bah isten nevében parancsolom nektek, hogy a tulajdonotokban lévő, mindennemű arany ékszert, arany edényt, a dicsőséges isten tiszteletére a mai napon beszolgáltassátok.”

A katonák nem tűrtek ellentmondást, ahol nem találtak aranyat, megelégedtek vérrel is. A szigorú rekvirálásnak köszönhetően 33 tonna földi csillogást gyűjtöttek össze, melyből kiöntötték a király képére formált, Bah-isten szobrát.

Az emberek félelemtől és tisztelttől remegő szívvel járultak a vért és aranyat kívánó kolosszus elé. Szemeiket elkápráztatta az arany ragyogása, szíveiket elnehezítette a 33 tonna súly.

A nagy mű végeztével a király újra összehívta a kiválasztottak tanácsát, és így szólt hozzájuk:

„Nem hagyhatjuk, hogy egy ilyen hatalmas isten hajlék nélkül legyen. Gyertek, építsünk házat feléje, önmagunk és istenünk dicsőségére.”

A torony hamarosan 27 mil magasságba emelkedett. Az emberek azt hitték, hogy már a menny lakóinak szomszédjaivá váltak, és határtalan gőgjükben nyilakat lőttek az Ég felé.

Erre szózat hallatszott az Égből:  

„A szemetekbe ültettem fényemet, szívetekbe vetettem magomat, hogy lássatok és képesek legyetek szeretni, de ti elvakultatok a talmi csillogásától, és súlyos kövekkel terheltétek meg a világok szívét.

Ezért örök tanulságul lerombolom, földdel teszem egyenlővé az emberi balgaság tornyait.”

A tornyok pedig ledöntettek, és ki tudja már hányadszor újjáépítettnek megint.