Ámde, az ellentétes erőket jóként és rosszként definiáló zsidó és gnosztikus tézisek következtében rájuk is érvényes lett a világ végzetes megosztottsága. Miszerint, léteznek Istent továbbra is szolgáló „jó” angyalok, valamint az akarata ellen fellázadó „rossz” angyalok.
Az úgynevezett rossz angyalok a jogos és igazságos isteni bosszú, a letaszíttatás következtében megszűntek angyalnak lenni, hovatovább gonosszá, ördögivé, sátánivá váltak.
Vezetőjük pedig nem más, mint az isteni hatalomra törekvő Ragyogó, Hajnal Fia (Helél ben Sáchár), a Fényhozó, azaz Lucifer. Mit mondjunk, a „hivatalos” magyarázatokat hallva, nincs mit csodálkozni a szakadékként tátongó hiányérzetünkön.
Az mindenesetre elmondható, hogy a különböző rangú alistenek, angyalok, magasabb rendű lények szinte minden fellelhető vallásban, regében és egyéb mitológiai forrásokban is megtalálhatóak. Avagy, egy olyan általános, archaikus tapasztalattal állunk szemben, amit a mai ember hamis felsőbbrendűségi tudatától, vagy a kényelemszeretetétől vezérelve csacskaságnak, lárifárinak, kitalációnak beállítani dőreség. Legalábbis nagy merészségre vall. Ugyanis, a népek közös emlékezete egy a történelemelőtti korokból eredő üzenetkapszula, melyről a rárakódott évezredes port letörölve, a csomagolását kibontva isteni kinyilatkoztatásokhoz juthatunk.
Ennek megfelelően nézzük, hogyan illeszthetők a magvallás világképébe a különböző korokból fennmaradt angyali történetek. Az angyalok, mint „asztráltestű” lények minden további nélkül elhelyezhetőek a Világfa, a létező világegyetem középső létsíkjába, az AnnA birodalmába. Abba a téridőbe, ahol az An-ból átszüremlő szellemlények már bizonyos, az isteni énükkel, Ízükkel harmóniában lévő anyaggal, testtel is bírnak. Ez a létsík a Boldogság Kertje, Isten belső köre, más néven Mennyország, vagy Paradicsom. Ahol valóban ideálisak a körülmények, hiszen a teremtmények teljes mértékben tisztában vannak a kettős, szellemi és anyagi természetükkel, az ebből adódó lehetőségeikkel, a rendelkezésükre álló anyai- és magerő kifogyhatatlan voltával. Így nem csoda, ha a bőségtől eltelve bűnös gondolataik támadnak, nagyobbakká, istenekké szeretnének válni. Persze, ez utóbbit nem gondolhatjuk komolyan, sokkal inkább valószínű egy valamilyen isteni törvényszerűség mentén történő változás, mint a mindenható, mindent előrelátó Isten hirtelen haragját kiváltó lázadás.Példának okáért a Szentmag szüntelen sugárzása következtében fennálló folyamatos átszüremlés, és az ebből adódó AnnA-i tömegnövekedés, sűrűsödés.
A sumer Madruk istennek nem is volt szüksége semmiféle égbekiáltó bűnre, egyszerűen minden előzetes ok nélkül megosztotta az égi segítőit, és az alsóvilágba, a számtalan formával, sűrűbb tömeggel, testtel teli Anya birodalmába helyezte az angyalok felét. A földre került Anunnakik téglaégetésre tanították az embereket, majd segítségükkel épültek fel az Etemenanki és az Észaliga nevezetű babiloni tornyok.
Ezzel szemben Jahve irdatlan haragjában égi seregei harmadát űzi ki, taszítja le a mennyeknek országából, sőt I. Gergely pápa segedelmével a sötétség sátáni erejévé változtatja őket. Luciferék nem építenek, nem tanítanak, ellenben tőlük származik minden rossz és minden gonoszság a Földön, még az állati ösztöneinket is a nyakukba varrtuk.
Bizonyára valamiféle magasabb rendű törvények mentén volt szüksége Istennek saját ellentétére, mondhatnánk teljességére, a sötét oldalára. De mielőtt bárki felháborodna, illik tisztáznunk, hogy a kereszténység is elfogadja a „minden Istentől származik” tanát, tehát semminemű szentségtörést nem követünk el, ha Istent továbbra sem tekintjük egy különálló lénynek, egy a teljességben ringatózó rendszernek, hanem a mindenhatóságát biztosítandó, a magvallás nézeteivel megegyezően, a mindenséget magába foglaló, mindenben megnyilvánuló Egynek.
 
Visszatérvén az angyalokhoz, azért közel sem ilyen sötét a helyzet. Amint azt már említettük, Lucifer elnevezése a latin lüx és ferre (fény-hozni) szavakból ered, ami megfelel a Hajnalcsillagnak is. Így nem véletlen, hogy egyes korabeli forrásokban a kitaszított angyalokat bolygókkal, csillagokkal azonosították. Persze, mint sok minden mást, ezt az üzenetet sem szabad szó szerint elfogadni, de teljességgel elvetni sem. A kódolt szöveg megfejtése csupáncsak annyi, hogy valamit kaptunk tőlük, valamit hoztak nekünk az angyalok. Mégpedig a szívünkbe ültetett Szentmagot, melynek fényében képesek vagyunk Isten szemével látni, környezetünket és önmagunkat analizálni. Felismerjük a törvényszerűségeket, befolyásoljuk a jövőt, s nem utolsó sorban rendelkezünk az empátia és a szeretet érzelmeivel is.
Hogyan történhetett ez valóságban? Sajnos nem tudjuk, elképzelhető akár génsebészet által is, de nagyobb a valószínűsége a természetesebb úton történő magátadásnak. Éva, az emberiség ősanyja befogadja a kígyó (Lucifer) által felajánlott gyümölcsöt. Minekután, „Imé, az ember olyanná lett, mint egy közülünk; tud jót és rosszat.” – mondá az Úr Isten.
Elgondolkodtató kijelentés, nem hozzánk hasonló lett, hanem egy lett közülünk.
Jó okunk van feltételezni, hogy ez az „aktus” nem csak egyszeri történés volt, hiszen Isten malmai, ha lassan is, de folyamatosan őrölnek. Számtalan világkorszak van már mögöttünk, és számtalan, ami még eljövendő.
Hogy erre nincs semminemű, kézzelfogható bizonyíték? Egyrészt itt vagyunk mi, másrészt, még a Bibliában is történik rá utalás.
 
 „Amikor aztán az emberek sokasodni kezdtek a Földön, és leányokat nemzettek, látták az Isten fiai, hogy az emberek leányai szépek, s feleségül vették közülük mindazokat, akiket kiszemeltek.”
(TK 6:1-6:5)
 
Igen, feltöltődünk a Szentmag ereje által, majd törvényszerűen jön a leromlás (a technikai haladás senkit se tévesszen meg), az anyagba süllyedés, majd a kritikus tömeg kiváltotta robbanás és az újjászületés. Majd a folytatás érdekében újabb angyali seregek taszíttatnak le az Égből.
Summa summarum, nem vesztek el az angyalok, itt vannak velünk, itt élnek bennünk, ha úgy tetszik, mi vagyunk az angyalok, és tetszik, vagy nem tetszik, mi vagyunk az állatok is. Az ember egy kettős eredetű lény, s ez a kettőség okozza tudathasadásos állapotát. Az isteni énünk, az angyali emlékképünk egy bűnös, alacsonyabb rendű lénnyel való kapcsolattal, még a primitívebb, állati énünk „az gyümölcs”, az isteni mag, szem befogadásával hozza összefüggésbe a kollektív tudatalattiban elevenen élő letaszítatásunkat, vagyis a felemelkedésünket, más szóval emberré válásunkat. (Lásd, a lélektudat és az eredendő bűn doktrínáit)
De nincs ez másként a nyelvek összezavarásával kapcsolatos évezredeken átnyúló, több mondában is felbukkanó elemekkel sem. Az isteni oldalunk jelentős romlásként, büntetésként, még az anyagi, állati részünk a nyelvek adományozásaként éli meg a valamikori szellemi síkon folytatott kommunikáció elvesztését. Ebből az állandósult skizofréniából adódóan mondunk mindenre nemet, megtagadjuk a Szentmagot, az Anyagot, Istent és az Embert is. Féllábú óriásként sodródunk a teljes anyagba süllyedés, a kritikus tömeg felé.
Csak reménykedhetünk benne, hogy egyszer eljön az idő, amikor eléggé szabadok leszünk ősapáink és ősanyáink felvállalásához, az önmagunkban való feltámadáshoz.