Édesanyámra polgári pert zúdí­tottak, és rásütötték a klerikális¹ bélyeget azzal büntetve, hogy nem kapta meg a kiváló pedagógus kitüntetést. Így érthető. hogy előt tünk, gyerekek előtt, nem beszéltek az ország helyzetéről, nehogy elszóljuk magunkat. Az '56-os forradalomról sem hallottunk sem­mit otthon. Éltük a látszólagos nyugodt gyermekkorunkat.

Négy éves voltam. Egy derűs, napsütötte novemberi délelőtt két testvéremmel babáztunk a nagyszobában. Én voltam a legkisebb, nekem a fotel alatt készült el a remek kis babaszobám. Éppen „ven­dégségbe" akartam menni nővéremhez, amikor a hajópadlón ülve éreztem, hogy remeg alattam a talaj. Furcsa érzés volt, mintha meg­mozdult volna a szilárdnak hitt föld. Kimásztam a fotel alól. Akkor már a csillár is finoman himbálózni kezdett, és érces lánctalpak csikorgása törte meg a nyugodt, békés csendet. Nővéreim már nagyobbak voltak. Az ablakhoz futottak, elérve a kilincset kinyitották, és derékig kilógva az utcára, bámultuk tölűnk egy háznyira a Rumi úton vonuló orosz tankokat. Mindegyikben egy pufajkás katona állt, kezében géppisztoly. Vonult a megszálló hadsereg, az orosz katonai alakulat, végig a város főutcáján. Mi csak bámultuk, hisz ilyen érdekeset még soha nem láttunk.

Ekkor futva rontott édesanyánk a szobába.

- Azonnal csukjátok be az ablakot! Orosz katonák, ide is lőhetnek!
- kiabálta izgatottan.
Drága szülőmet még soha nem láttam ilyen riadtnak. A félelme engem is megijesztett. Átöleltem a lábát, szoknyájához bújva ke­restem menedéket, és az eddigi érdekes lánccsikorgás most már fül­sértő lett. Anyánk magához ölelt minket, szeme könnyes lett, mi pedig semmit sem értettünk. '56 volt.

Aznap a lisztet, rizst, az eltartható élelmiszereket dugdosta édes­anyám és nagymamám az ablakok feletti redőnynek kiképezett mé­lyedésekbe. Szüleim átélték a második világháborút, az oroszok bejővetelét. Tudták, az orosz katonának, ha élelemre van szüksége, nincs kegyelem, mindent „bezabálnak". Legenda járt arról, hogyan fosz­tották ki az éléskamrákat, még a fogkrémet is megették, azt hitték, az is élelem. Érdekes, tíz év múlva, amikor nagyobbak lettünk, hatal­mas nagytakarítást rendeztünk testvéreimmel. Az ablakok felett akkor fedeztük fel a még ott maradt lisztet, cukrot. Az a liszt nem lett kukacos, nem romlott meg. Ma, mindenki a jótállást figyeli, mikor jár le a szavatossága? Nem értem.

Este, alkonyatra ágyba kellett bújnunk. Szüleim lehúzták a söté­títőt az ablakon. Nem engedtek villanyt gyújtani. Én pedig retteg­tem, hogy biztosan bejönnek hozzánk a katonák, és elvisznek minket valahová.

Később, amikor iskolába kerültem, irigyeltem azokat az osztály­társaimat, akik amerikai rokonokról beszéltek. Csomagot kaptak tőlük, ruhát, élelmiszert. Ma már tudom, hogy az ő családjukat szétdúlták. El kellett hagyni hazánkat azoknak, akik részt vettek ebben a nemes forradalomban, vagy itthon börtön, kivégzés várt rájuk.

A történelemórákon soha nem tanultam '56-ról. Kihagyták a tan­anyagból, nem is hallhattunk róla. Csak felnőtt fejjel értettem meg ennek a napnak a jelentőségét. Felnőttként hallottam Nagy Imre beszédét, láttam a felvételeket, az utcákon hömpölygő boldog em­bereket, az ablakban álló, magyar zászlót lengető nőt. Láttam or­szágunkat elhagyó embereket kis kézi táskával, batyuval, kicsi gyer­mekekkel az ölükben.

De ennyi év után, tudom, hogy akik részt vettek ebben a forra­dalomban, hősök voltak. Lyukat ütöttek egy rendszeren, országunk leigázásában elindult egy folyamat, amelynek egyszer véget kell érnie. Egy világ figyelte küzdelmünket. A magyarok megmutatták, hogy a kommunizmus lába alól is ki lehet húzni a szőnyeget. Egy maroknyi ország egy világbirodalomnak mutatta meg erejét, ame­lyet a hazaszeretet, az elvhűség, az összetartás lángja táplált. Én pedig büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, és ebben az ország­ban élek.

Forrás: „Tárogató Hangján Anatológia / Wass-akarattal"

Kiemelések >Zoli<tól

 ¹ Az egyház befolyása alatt lévő, a papság körébe tartozó.