A magyarok kálváriája a román hadifogolytáborban
Sipotele, egy kevesek által ismert román település, amelynek a közelében az első világháború idején létesítették a legembertelenebb hadifogolytábort. A tábor a település melletti domb tetején épült, és a kínzásra ítélt foglyok jelentős része magyar volt.
A tábort 1916 szeptemberében létesítették, amikor Románia fegyveres semlegességet választott és megtámadta az Osztrák-Magyar Monarchiát: ekkor az Erdélybe betörő csapatok ezrével hurcolták el nem csupán a katonákat, hanem a civileket is. Így kerültek az akkori román–orosz határ közelében, a Prut folyótól 8 kilométerre fekvő település melletti domb tetejére: ekkor még ugyan nem lehetett a szó szoros értelmében hadifogolytáborról beszélni. A létesítmény lényegében néhány barakkból állt, amelyet kiegészített néhány roskadozó vályogház és istálló: az épületeknek nem volt oldalfaluk, a tetejükről meg hullott a rothadó nád. A tisztek kiváltságban részesültek, övék volt a barakk, a katonák és a civil lakosok az oldalfalak nélküli istállókban aludtak a puszta földön.
A létesítményben néhány ezer főt tartottak fogva ebben az időben: volt köztük bolgár, török, zsidó, bosnyák, és ami a legborzasztóbb, rengeteg magyar. A katonák mellett bankárokat, színésznőket, pénzügyőröket, köszörűsöket, vasutasokat, telefonkezelőket, postakisasszonyokat és sok polgári személyt tartottak fogva: az Erdélybe betörő románok váratlanul lepték meg és hurcolták el a fent említett foglyokat, még arra sem kaptak időt, hogy bár legalább pénzt, vagy némi ruhaneműt magukhoz vegyenek.
Istállókban és vermekben
A foglyok élete egyre silányabb lett: a román tisztek pusztán ígéretek tettek jólétükre, viszont a fürdő, szabad séta, levelezés, korszerű épületek csupán a románok fejében léteztek. Ételt csak ritkán, és egyre kevesebbet kaptak: az elején naponta 1 kilo kenyeret és hetente három alkalommal húst kaptak, viszont ez az idő hamar lejárt, és ínség követte. Később 400 ember kapott 1 liter olajat, és az ebédet is olykor annyira későn adták, hogy beillett vacsorának. Az időjárás is egyre zordabbra fordult, az istállóknak még mindig nem volt fala, szalmát ugyan kaptak, de az nem védte meg őket az októberi hidegtől. Hogy melegebb hajlékot „építsenek" maguknak, a foglyok csapatokba verődve vermeket ástak, amelyeket a már meglévő épületek maradványaiból födtek be, hogy mégis csak védje valami őket a hidegtől. Ezt a módszert egyre többen kezdték alkalmazni: a táborban szó szerint föld alatti utcákat alakítottak ki, viszont ez nem minden embert védett meg az esőtől.
1916, novemberére a tábor „lakossága" 5 fő lett, decemberben pedig kezdték központosítani az összes román hadifogolytábort, és rengetegen kerültek Sipotelébe. Tecuci-ból például december 14-én indult el egy hadifogoly oszlop, ami maga volt a halálmenet. Penészes kétszersületet, retket és vöröshagymát kaptak induláskor, ostorral verték a lemaradókat, aki viszont nem bírta a tempót, meg kellett haljon. Tíz nap alatt érték el Sipotelét, aki nem volt felkészülve a jövevényekre, ezért még nagyobb lett az élelmezési és elhelyezési probléma.
A földbe ásott lakosztályok többségében magyarok laktak, a kis közösségek „családokba" szerveződtek és úgy támogatták egymást: megosztották a napi munkát egymás között. Annyira összefogó közösségeket alakított ki a szükség, hogy a román zsandárok sem mertek egy idő után a vermek körül ólálkodni: megesett az is, hogy ki akarták telepíteni a föld alatti városból a lakosságok, viszont a veremlakók nem vették figyelem ezt, és a zsandárok nem mertek foglalkozni velük. A magyar közösség még itt is összetartásról tett tanúbizonyságot.
Tél, hó, járványok és halál
1917 januárja nehéz időszak volt a foglyoknak: a hideg és a hó újabb csapásokat mért rájuk. Nem volt fa a fűtésre, a szakadt és hiányos ruházat miatt pedig többen megfagytak. Rettenetes állapotok uralkodtak ebben az időben: erre való tekintettel a foglyoknak megengedték, hogy hazaírjanak, viszont megszabták nekik a románok, hogy mit és mennyit írhatnak. A levél hat soros lehetett arról, jó sorsuk van és élnek. A vicc csupán az, hogy a levelet mindenki nagy szerettel megírta, a románok viszont sosem postázták el a címzetteknek.
A kevés élelem, a hideg és fűtés nélküli lakhely járványt hozott a veremlakókra: kezdetben hasmenés később vérhas vonult végig a táboron. Sok volt a fagyási sérülés, és a kezeletlen végtagok végül elüszkösödtek. De ez csupán a kezdet volt: Sipotele haláltábor volt. Elsőként a tífusz tizedelte meg a tábor lakóit, aki pedig életben maradt, megőrült. Súlyos problémát okozott viszont a halottak összegyűjtése és eltemetése: a táborban két hullahegy tornyosult az ég felé: reggelenként még az élők húzták ki a halottakat a barakkokból és vermekből, a gyengeség miatt a későbbiekben már két-három ember is alig bírt el egy hullát. A hullahalmok pedig csak egyre magasabbak lettek: két-háromszáz holttest is feküdt egymáson.
Pilch Jenő a járvány kitörése utáni időkről a következőképpen fogalmazott Hadifogoly magyarok története című könyvében:
„Egy tábor, ahol ezrek sínylődnek… egy tábor, ahol mindenki tífuszos, lázbeteg. A betegek arca szennyes, rongyosak, alig-alig vánszorognak, de mégis ott lődörögnek a hóban, sárban. Hajtja őket a láz, a betegség! Csontjaikra valósággal rászáradt a bőr, külsejük ijesztő. Fogukat vicsorítják, mert annyira soványak, hogy ajkuk nem ér össze, egész fogazatuk állandóan szabadon van. Szemük beesett, de ragyogó, ragyogóvá teszi a láz. Mintha a halál vigyorogna a sötét, mély szemüregekből. Még járkálnak, mormolnak, beszélnek, szónokolnak, kiabálnak, fütyülnek, dalolnak. Nem értik a helyzetüket… Csodálkoznak a napsugáron, mely a hótömegekből időnként térdig érő habarékot varázsol".
A haláltáborban uralkodó állapotok idővel kikerültek a falakon kívülre is: a román parlamentben is foglalkoztak vele, olyan is történt, hogy kitüntettek emberek a táborban végzett munkájukért. Dr. Pásztor Sándor viszont elutasította azt, és a tábor kiürítéséig ott dolgozott.
Több mint tízezren pusztultak el
Sipotelét már létezése idején is haláltábornak hívták, annak ellenére, hogy nem az emberek megsemmisítése volt a végső cél, azt csupán a véletlennek és a betegségek számlájára írták. Tény viszont, hogy ezrek haltak meg, pontos adatok nincsenek, de a tábort meglátogató svájci küldött információi szerint 1917 elején 17 ezer fő volt a sipotelei táborban, ebből hatezer fő halt meg. A hadifoglyok feljegyzései alapján azonban 15 ezer fő körüli lehetett a halottak száma.
A Sipotelében raboskodók kálváriája 1918. április 10-én, pontosa 98 évvel ezelőtt ért véget, ugyanis 1917. december 9-én Románia fegyverszünetet kötött, majd következő év március 18-án aláírták a foglyok hazahozataláról megállapodást is.
Szabó M. Attila megjegyzése: több órán át kutattam, a haláltábor helyét, sem térképen, sem pedig Iași megye települései között nem találtam. Ismerve a módszereket a nyomok eltüntetésére, vagy felszámolták a települést, vagy beolvadt egy másik faluba, vagy nevét változtatták meg. Marad a szomorú történet, amelyről nagyon kevesen tudtak, akik pedig tudtak, azok saját biztonságuk érdekébe hallgattak.
A román történelem könyvekben, tanulmányokban hiába keresnénk ide vonatkozó adatokat. A barcaföldvári haláltáborról (1944-1946) sem találunk román részről érdemleges adatokat. A cikk elolvasása után emlékezzünk a megkínzottakra, az áldozatokra. Küldd tovább barátaidnak ismerőseidnek, hogy minél többen jegyezzék meg ezt az újabb szomorú
nevet: Șipotele.
Forrás: http://kolozsvaros.ro/-/a-magyarok-kalvariaja-a-roman-hadifogolytaborban - Kuruc.info - Körlevél
Beküldte: Szebeni Eszter