20241122
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2011 május 15, vasárnap

Jézus király a pártus herceg 01

Szerző: Badiny Jós Ferenc

Éli! Éli! - Lama Sabag Ta-Nim

Fordítsuk le ezt az arámi nyelven mondott szöveget, szavait elemezve: „Éli vagy Eloi" jelentése „Isten" csaknem az összes közel-keleti nyelvekben. - „La-Ma" szóösszetétel, ahol „La" (L.55.) sumírul és arámiul is „teljességet", „örökkévalóságot" jelent; és „Ma" (a sumír Mada szóból eredően) „hon, birodalom" .....La-Ma"; az „örökkévalóság hona". - „Sab-Ag" szintén szóösszetétel, ahol „sab" jelentése „vagdalás, szab, sebez"; és „ag" jelentése „tesz, művei, cselekszik". „Sab-Ag" tehát „sebzett". „Ta-Nim" igekötővel ellátott ige. ahol „Ta" az eltávolodást mutató előrag, és „Nim" az ige „emelni, felvonni, növelni". - „Ta-Nim" jelentése tehát „felemelni". A teljes szöveg tehát: „Isten...Emeld az örökkévalóság hónába a megsebzettet."

Jézusi szavak. A törhetetlen hit szavai, mely valóban jellemzi az Isten Fiát, aki emberi testben szenvedett. Aki sebekkel volt telítve. És itt említem meg a Turini Lepelt, mely tökéletesen mutatja Jézus összes sebét. De. főleg a hitetleneknek, mást is mutat. Azt, amit én korunk csodájának nevezek, mert szerintem a mai sokat tudó és rombolásra „isteni hatalommal" rendelkező emberiség számítógépeinek (komputereinek) segítségével és azok által bizonyítva támadt fel korunkban Jézus, és beváltotta azt az ígéretét: „Én veletek maradok a világ végezetéig."

Ugyanis a Turini Lepelen visszahagyott „fényképe" (amire a Jézus-tagadók azt mondták, hogy „ráfestés", „hamisítás") a lepelbe igen nagy intenzitású, de rövid ideig tartó „kozmikus sugárral" lett beégetve és semmiféle vegyszerrel vagy tisztító eljárással onnan el nem távolítható.

A tudósok serege azt is megállapította, hogy ez a kozmikus sugár a „halottnak vélt emberi testből áradt merőleges irányban, felfelé és az emberi tudomány itt az anyag energiává történő átváltozásának esetével áll szemben". Vagyis a Turini Lepel (mellyel e könyvben majd részletesen foglalkozunk) igazolja a gnosztikusok azon felfogását, hogy „Jézus az emberi testét akkor teszi le és veszi fel, amikor akarja", de azt a hiedelmet is, hogy „Fényformában emelkedett az égbe tanítványai szeme előtt". Teológiai szempontból azonban a legfontosabb itt az a bizonyíték, hogy Jézus Halhatatlan, Örökkévalóan a Fény, a Világ Világossága. Ezáltal kerül megértésre és magyarázatra mindaz a nagy misztérium, melyet a sokszor átírt és megmásított, kanonizált írások és evangéliumok Jézus köré illesztettek és őt egyszerű emberi sorsú „halandónak" akarták bemutatni.

Az ortodoxia kanonizált evangéliumaiban szereplő sok „nem egészen világos" leírással kapcsolatban, munkatársam egy érdekes kérdést vet fel, mondván: „Miképpen lehetséges az, hogy Jézus utolsó szavait Máté és Márk közli, akik nem voltak ott a megfeszítésnél; és János, aki az egyház tanítása szerint az a tanítvány volt, akit Jézus a legjobban szeretett, és (állítólag) ott állt a kereszt alatt, evangéliumában nem említi ezt....?

Erre az érdekes kérdésre több választ adhatunk. A legközelebbi maga János evangéliuma, ahol le van írva, hogy kik álltak Jézus keresztje alatt. (Jn. 19:25) Csak asszonyokat említ és nekünk itt két fontos személyünk van: Jézus Édesanyja és Mária-Magdaléna. Továbbá tudni kell azt a zsinagógiai és egyben római rendeletet is, mely szerint: „a kivégzések helyére férfiakat nem engedtek be!" Tehát János nem lehetett az a tanítvány, akinek Jézus a keresztfáról azt mondta: „Imhol a le anyád". (János 19:26-27) De így nem lehetett az a tanítvány sem, akit Jézus „legjobban szeretett". De ha nem János, akkor ki volt az? Ezt tudjuk meg a Nag-Hammadi gnosztikus evangéliumokból.

Igen érdekes, de egyben nagyon kényes témához nyúlunk akkor, amidőn azt a tanítványt keressük, akit Jézus a legjobban szeretett. Ugyanis János evangéliumának 21. részében többször van említve ez a tanítvány, de az evangélista érthetetlenül és titokzatosan, sohasem nevezi meg öt. Olvassuk csak az evangéliumi szövegeket: „Szóla azért az a tanítvány, akit Jézus szeret vala. Péternek: az Úr ott van." (Jn 21:7) „Péter pedig megfordulván látja, hogy követi öt az a tanítvány, akit szeret vala Jézus, aki nyugodott is ama vacsora közben az ő kebelén....." (Jn 21:20) „Ez a tanítvány, aki bizonyságot tesz ezekről és aki megírta ezeket és tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz." (Jn 21:24)

Evangéliumi nyomozásunk tehát bizonyítja azt, hogy valóban volt Jézusnak egy tanítványa, akit jobban szeretett a többinél. Ezt mondhatjuk az első pozitívumnak. Tehát kereshetjük a „kedvenc" tanítványt a következőkben, de János evangéliumának 21. rész 24. versében írottak - szerény véleményünk szerint - semmiképpen sem jelentik azt. hogy ennek az evangéliumnak írója lenne ez a kedvenc tanítvány, hanem inkább egy hivatkozás azokra az „egyebekre", melyeket a 25. versben említ. Ugyanis a logika szerint talán meg kellett volna neveznie magát, ha ő az, akit „Jézus legjobban szeretett", s talán emlékeznie kellene akkor Jézus utolsó szavaira is, ha ott állt volna Jézus Urunk keresztje alatt, a zokogó Édesanyával. Mivel tudjuk jól, hogy az evangéliumi szövegeket az „egyházatyák" és a pápák igen sokszor megváltoztatták, János evangéliumának befejező verseit „egyházpolitikai hozzátoldásoknak" véljük felismerni, tovább faggatjuk a régi írásokat az igazság érdekében, és ígéretünk szerint most megnézzük, hogy mit is írnak erről a kedvenc tanítványról a 

Nag-Hammadiban talált gnosztikus evangéliumok...

..Párbeszéd a Megmentővel" (Dialogue of the Savior) a címe annak a kéziratnak. mely elmondja, hogy: „Három tanítvány volt, akik Jézustól különleges oktatást kaptak: Tamás, András és Mária Magdaléna, akit Jézus a másik kettő fölé helyezett....mert nagyobb tudása volt és úgy beszélt, mint a Mindenséget ismerő asszony."

Pistis Sophia (A tudás vallása) nevű kéziratban: „Péter tiltakozik Jézusnál az ellen, hogy Mária Magdaléna uralja mindig a Jézussal folyó párbeszédet és így háttérbe helyezi őt és a többi tanítványt, s egyben sürgeti Jézust, hogy hallgattassa el őt. - Mária Magdaléna viszont panaszkodik az Úrnak és mondja, hogy 'fél Pétertől, mert az gyűlöli a nőket.'

Jézus így felel: „Akinél a Lélek isteni sugallata követeli a beszédet, annál nem számít a férfi vagy a nő adottság."

Talán ezért találjuk az előbb említett „Párbeszéd a Megmentővel" című gnosztikus evangéliumban azt a perdöntő megállapítást, mely szerint ez az írás: „Mária Magdalénát 'látnok'-nak és olyan apostolnak nevezi, aki kiválóbb a többinél."

Tudom, hogy igen meglepő és váratlan adatot tárunk fel az olvasók előtt akkor, midőn Mária Magdalénában nemcsak Jézus legbölcsebb tanítványát fedezzük fel, hanem a gnosztikusok egyik evangéliuma nevezi öt a legkiválóbb apostolnak.

De kutassunk tovább!

Miután a mai júdai-kereszténység tanításával teljesen ellenkező és csaknem 2000 éven át „eretnekségnek" minősített írott emlékeknek tartalmát fogom ismertetni, közlöm azt az egyesített forrásmunkát, amelyből átveszem, zárójelbe téve a hivatkozás oldalszámát.

Kérem tehát mindazokat, akik adataimat ellenőrizni kívánják, vagy még jobban akarnak elmélyülni ebben az érdekes témakörben, hogy szerezzék be Elaine Pagels: „The Gnostic Gospels" című könyvét. (Vintage Books Edition, NY, 1981.) Ennek a szakszerűen és kiválóan megírt könyvnek szerzője ugyanis egyik tagja volt annak a tudós társaságnak, amelyik a kopt nyelven írt, Nag-Hammadi kéziratokat angolra fordította. (A csoport minden egyes tagja beszéli a kopt nyelvet.)

Fentiek előrebocsátása után most már nyugodtabban folytatom ezt a tanulmányt abban a reményben, hogy a júdai-keresztény vallások szerint imádkozó olvasóim sem fognak kiátkozni azért, hogy éppen Mária Magdaléna személyében találom meg azt a tanítványt, akit Jézus Urunk a legjobban szeretett. Ugyanis a kopt nyelvű

Fülöp Evangéliuma szerint:

Versengés támadt a férfi apostolok között Mária Magdaléna miatt, akit Jézus legbensőbb társának és a tudás szimbólumának nevezett, mert jobban szerette őt, mint a többi tanítványát és sokszor meg is csókolta.

A tanítványok kérdezték: „Miért szereted őt jobban, mint minket?"

Jézus így felelt: „Miért nem szeretlek titeket öt szeretve?" (76.o.) Fentiek ismeretében most már azt is megérthetjük, hogy Jézus Urunk feltámadásakor miért éppen Mária Magdalénának jelent meg legelőször.

Ezt a kanonizált evangéliumok közül Márk (16:9) és János (20:9-18) is ugyanígy közlik, de Márk híven követi az ortodoxia által tanított „női leértékelést", mert írásában elismeri ugyan, hogy Jézus Mária Magdalénának jelent meg először, de hamar hozzáteszi (ő, vagy a mindig Javító" egyházatyák?), hogy „akiből Jézus hét ördögöt űzött ki."

Forrásadatom Mária Magdalénának ezt a kanonizált „leértékelését" visszavezeti a Kr. u. 2. századig és azt héber hagyománynak minősíti, mely az „antifeminista" paulinizmussal gyökeresedett meg a júdai-kereszténységben, hivatkozva Pálnak a korinthusbeliekhez írt rendeletére, mely a mózesi törvényre való hivatkozással (IMóz 3:16) megtilt az asszonyoknak minden tanítást és gyülekezeti aktivitást, mondva: „A ti asszonyaitok hallgassanak a gyülekezetben, mert nincs megengedve nekik, hogy szóljanak, hanem engedelmesek legyenek, mint a törvény is mondja. Hogyha pedig tanulni akarnak, kérdezzék meg otthon az ő férjüket, mert éktelen dolog asszonynak szólni a gyülekezetben." (1 Kor 14:34-35)

Forrásmunkám nagyszerűen kifejti azt, hogy „az ortodox keresztény közösségek teljesen átvették azt a zsinagógiai szokást, mely elkülöníti a nőt a férfitől. Így már a 2. század végén a nőnek a kultuszban való résztvétele tiltott cselekmény volt, és azok a csoportok, melyek női vezetés alatt állottak, hivatalosan eretneknek lettek nyilvánítva." (76)

A gnosztikusok nagyon sok írása lett így „titkos" azért, hogy az elpusztítást elkerüljék. Ezek között sok van olyan, mely azt is említi, hogy Mária Magdaléna példaadó alakjával sugalmazott női aktivitás fenyegette azt az ortodox egyházat, amelyik Pétert, illetőleg „földi helytartóját", Róma püspökét tartotta egyházfőjének. Láthatjuk tehát, hogy Mária Magdaléna, mint tanítvány és apostol bizony beletartozott ama „tizenkettő" közé annak ellenére, hogy az ortodoxia sohasem ismerte el „apostoli vagy tanítványi" voltát, hanem 2000 esztendőn keresztül (tehát a mai napig) „becstelen" nőként ismertette meg a „hívőkkel".

Kérem olvasóimat, hogy kérdezzék meg júdai-keresztény papjuktól azt, hogy „Mit tanít az Egyház Mária Magdalénáról?" A felelet igazolni fogja itt közölt állításaimat. Pedig itt lenne már az ideje annak, hogy a júdai-keresztény egyházak „revideálják" és a mai kor felvilágosultságához idomítsák álláspontjukat és tanaikat. Ugyanis már nem tartható fenn Ireneus dogmája, mely szerint „az Egyházon kívül nincs üdvözülés" ....és talán a női nemet is fel kellene szabadítani azon lelki elnyomás alól, melyet 1977-ben VI. Pál pápa jelentett ki, mondva: „Nő nem lehet pap, mert az Úr férfi volt." (83)

Miután - miként majd látni fogjuk - Mária Magdaléna egy igen magas tudással rendelkező „mágus-nő" volt - érhető, hogy Róma ortodoxiája még az emlékét is el akarta pusztítani, ami sajnos nagyrészt sikerült is. De kérdezem: „Ha olyan 'becstelen' nő volt, mint ahogy azt a júdai-keresztény teológai tanítja, miért ő volt mégis az a 'kiválasztott', akinek az Úr Jézus, az Isten Fia, feltámadásakor azonnal megjelent? Viszont, ha a Nag-Hammadi kéziratok gnosztikus evangéliumainak tartalmát megismerjük Mária Magdaléna valóságos alakjára vonatkozólag, akkor megértjük, hogy Jézus Urunk éppen őt választotta annak a nagy misztériumnak tulajdonosául, amit a Feltámadás utáni első megjelenése mutat.

Jó lesz, ha megismerjük ezt a csodát magától Mária Magdalénától, aki azt mondja el a saját

Mária Magdaléna Evangéliumában:

A Feltámadás és Jézus megjelenése egy szellemi és nem fizikai esemény volt és ő (Mária Magdaléna), Jézus neki való megjelenésekor, egy intim és közvetlen kapcsolatba került a Megmentővel. Jézus és közötte egy misztikus jelenség létesült. - Viszont, amikor a többi tanítványt erről tudósította, Péter nevetségesnek vélte, hogy ő - Mária Magdaléna - Jézust egy „látomásban" (vízió) érezte és az Urat nem testben látta.

Mária Magdaléna így felelt:

Péter, testvérem! Miért hiszed azt, hogy én hazudok az Úr dolgaiban?"

Aztán egy másik tanítvány inti le Pétert, mondva: „Ha az Úr érdemesítette őt erre, miért utasítod el azt, amit mond? Az Úr nagyon jól ismerte őt és ezért szerette éppen őt jobban nálunknál." (77)

Ugyanebben az Evangéliumban találjuk meg azt az érdekes és Mária Magdaléna hatalmas lelkiségéről tanúskodó történetet is:

Amikor keresztre feszítés láttán a tanítványok a kétségbeesés és rémület foglyai voltak, Mária Magdalénát kérték arra, hogy bátorítsa őket azokkal a szavakkal, melyeket Jézus titokban mondott neki."

Valószínűnek tartom, hogy olvasóim között sokan lesznek, akiknek igen nagy „újdonság" lesz az a közlés, amit az előbbiekben ismertetett „Fülöp Evangéliuma" mond így, hogy: „Jézus sokszor megcsókolta Mária Magdalénát." Bizonyára lesznek olyan „vallásosak" is, akik meg fognak botránkozni írásom felett. Ezeknek adjon megnyugtató feleletet forrásadataim nagyszerű tudósa, aki gondosan tanulmányozta Jézus és Mária Magdaléna közötti helyzetet és abból a gnosztikus valóságból indul ki szemlélete, mely szerint: „Jézus -Isten Fia, és Jézus - Ember Fia" is. De: mégis Jézushoz illő módon tudja felderíteni ezt a kényes kérdést, amint így írja:

Mária Evangéliumának már a címe azt sugallja, hogy ez a kinyilatkoztatás a Megmentővel való intim és direkt kapcsolat eredménye. Ennek esetleg erotikus voltára való feltételezés csupán egy lelki és eszmei misztikus közösség igényét mutatja, mely létezett Mária Magdaléna és Jézus között." (21)

Két történelmi személy van vizsgálódásunk fókuszában. Olyanok, akiket eddig csak a római és ma már júdai-keresztény ortodoxia tanítása szerint ismerünk. De éppen azért kezdtem el a „Betlehemi Herceg" keresését, hogy Jézus valóságos és történelmileg is igaz alakját megtaláljam. Így jutottam el - együtt az olvasókkal - a „kedvenc" tanítványban Mária Magdalénához. Jó lesz tehát, ha az ő személyes körülményeit is felderítjük.

Ezek között első: a neve.

Mária Magdaléna: a római ortodoxia által adott név, ahol „Magdaléna" felváltja a gnosztikusok által is használt valódi nevét, mely „Magdala". A galileaiak őt „Mária Magdala" néven ismerték, mely mai nyelvünk szerint a „Magdalai Máriát" jelenti. És ez a helyes, mert ő a Galileai-tó nyugati partján lévő „Mag-Da-La" nevű városból származott. Azért írtam a város nevét kötőjelekkel, mert ez a név sumír-arámi nyelven a „ragyogó mágus várost" mondja. (Mag = tudós, mágus. - Da = helyhatározó rag, mint ErősD(a), KövesD(a) stb. és LA = fénylő, ragyogó, átvitt értelemben „tökéletes")

Miután Jézus Mária Magdalát „mindent tudó asszonynak" nevezte, nyugodtan feltételezhetjük, hogy ő valóban „mágus kiképzést" kapott (talán már gyerekkorától kezdve) és így az is érthető, hogy Jézus sokkal nagyobb örömmel fogadta tanítványának ezt a tanult, képzett és okos asszonyt, és példaképül állította a jószándékú és tudásszomjjal teli egyszerű, halászokból lett tanítványai elé. Egyetlen szóból megérhetünk mindent. A Jézusi Igazságot hirdető hiteseket nevezi a szakirodalom „gnosztikusoknak" a „gnózisz"-ból értelmezve. De mit ért a szakirodalom „gnózis" meghatározás alatt? „Gnózis = a mágusok tudománya" - mondja az értelmező szótár. Itt kell tehát felfedeznünk azt a „misztikus viszonyt, mely Jézust és Mária Magdalát összekapcsolta. Aki ismeri a „mágus tudományt", annak egyáltalában nem idegenek a „gnosztikusok". Ugyanis mind a mágusok, mind a gnosztikusok - egyformán: „a misztikus Csend és a Szentlélek tartozékának vették a Tudást." De mit értsünk a „Szentlélek" kifejezés alatt? Jobban mondva: Kérdezzük azt, hogy mit értettek ők e kifejezésben? Erre a Nag-Hammadi

Titkok Könyve" így felel:

Ő a láthatatlan, szűzi, tökéletes Lélek. Ő mindeneknek az Anyja lett, mert Ő mindenekelőtt létezett."

Jézus így mondja: az én anyám - a Lélek."

Fülöp Evangéliuma szerint:

A Lélek - Anya és Szűz, párja az égi Atyának." A „Mindenek Atyja egyesült a Szűzzel, aki lejött. Ez a Szentlélek, amelyik a Világra leszállt. Jézus ettől a Szentlélektől született." (62-66)

Pontosan így van a „mágusok tudományában", amit a sumír ékiratokon találunk meg, ahol ennek a mindenek előtt létezett, ős Szűzanyának a neve: Ama-Palil (Ama-Tu-An-Ki).

Amikor tehát a mai jó katolikus úgy vet keresztet: az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében, - gondoljon arra, hogy az Istenanyát jelenti a Szentlélek szava, akinek első tartozéka a Tudás. Érdekes, hogy a görögben is a Sophia = tudás nőnemű szó és a héber is ugyanúgy nőnemű szót használ a Tudás = Hokh-Mah kifejezésére. Az ősi és változhatatlan hagyományok maradékai ezek, mert a mágusok is és a gnosztikusok is a „romolhatatlan és romlatlan Tudásért imádkoztak."

Éppen ez a „romolhatatlan és romlatlan Tudás" keresése vezet el minket az apostolok írásait kutató fejezetünkben említett második alapvető és „A nő szerepe az isteni rendeltetésű életben" tételnek nevezett különbség meglelésére. Ugyanis a „gnózisban" a Tudás ereje a női nemnek, mint égi leszármazott ivadéknak, igen nagy tiszteletet adott. De 2000 év alatt ez a „romlatlan tudás" paulinista egyházi filozófiává változott, mely eddig még nem tudott megszabadulni héber zsinagógiai gyökerétől. Ezért lett a „nő inkább árucikk" mint a dicséretes múltú és jelenű „Istenanya-leánya" mert ez az ortodoxia által megrontott tudás elsősorban a női nemtől követeli meg a „tudatlanságot". Pedig milyen nagy szüksége lenne korunknak sok olyan női apostolra, „kedvenc" tanítványra, amilyen Mária Magdaléna volt.

Szavaimat ne vegye az olvasó szemrehányásnak, mert az érzéseim, amiből azok fakadtak, inkább olyan misztikus sugallatokon alapuló meglátások, amiket mind Jézussal kapcsolatos meditációim adtak. Csak ezután következett a módszeres kutatás, melynek pozitív eredményeit az előbbiekben felsoroltam. De ezt mindenki megteheti. Ezért kérem olvasóimat, hogy ne csak a megfeszített Jézusra tekintsenek. Ne csak azt a szimbólumot lássák, mely minden püspöknek a nyakán lóg, a kereszt a felfeszített Istenfiúval. Gondoljanak arra a ragyogó szemű és Isten Igazságát hirdető Tanítóra, aki a „szemet szemért, fogat fogért" emberi ítélet helyett a Szeretet Istentudatát akarta az emberi lelkekbe plántálni. Aki nem azért jött, hogy „vérével elvegye a Te bűnödet" (miképpen azt a paulinista héber gyökerű ortodoxia tanítja), hanem azért, hogy „Senki se maradjon sötétségben."

A múltba tekintve, e sorok írója úgy látja, hogy minden emberi nagy és maradandó, csodás alkotás megteremtője művét ilyen misztikus alapú, de őszinte és igaz meditációs kapcsolatnak köszönheti, melyet a „Világ Világosságával" egyénileg és minden közvetítő nélkül létesített. Rómában megcsodáltam Michelangelo csodás alkotásait, de most - Mária Magdala után való nyomozásomban - váratlan segítséget kaptam. Ez a segítség a Budapesten megjelenő „Új Művészet" című folyóiratból jött, ahol is a II. oldalon közlik Leonardo da Vinci legkiválóbb alkotásának egyszerűen ellopott másolatát, „Az utolsó vacsora" címmel és a felmagasztalt művész Andy Warhol, akinek ez a képe a halhatatlan Leonardo da Vinci milánói falfestményének, az „Úrvacsorának" monokrom és kamuflázs mintázatú kópiája. Tekintve, hogy Leonardo da Vincinek ebben az 1498-ban készült, örökéletű alkotásában én mindig azt a lelki felemelkedést és ihletet láttam, amit most „Jézussal való misztikus kapcsolatnak" nevezek, örömmel vettem Warhol képét, ami feljogosít arra, hogy hivatkozhassam Leonardo da Vinci látnokságára. Ugyanis Jézus jobbján, a főhelyen egy nő látható. Leányos, szép arccal és hosszú hajjal. Akaratlanul felmerül a kérdés bennem: Leonardo már 1498-ban tudta azt, hogy Mária Magdala a „kedvenc" tanítvány, aki az „Úrvacsora" alkalmával - mint János evangéliuma írja - „Jézus keblén nyugodott?" (Jn 21:20)

Lehetséges, hogy a Vatikánt ismerő és oda bejáratos olasz művészek talán olyan iratokat is láttak, amelyek azóta „elpusztultak". El kellett pusztulniuk az Igazságot hirdető írásoknak éppen úgy, mint az „igazmondóknak": a mágusoknak, a tanítványoknak azért, hogy korunkban már megszűnjön az Igazság, a Tekintélytisztelet és uralkodjon az „érdek". Szolgáljon itt ennek a „duplakép" szerzőjének mondókája bizonyságul. Íme: a szerző művész, Warhol által „Utolsó vacsorának" nevezett Leonardo-másolat méltatása: Leonardo munkája Warhol számára nem jelent semmi különösebbet: „Egy jó kép", mondja róla; olyan, amit az ember gyakran lát, s így nem, gondolkodik rajta.

 

bjf_jkph04

Leonardo da Vinci „Utolsó vacsora" című festménye. Az elhanyagolt állapotú képen Jézus jobbján, a főhelyen egy szép arcú nő látható

Mások képeinek a felhasználásáról, az „eltulajdonított" alkotások szerzői jogi helyzetéről Warhol véleménye az, hogy ez olyasmi, mint amikor az ember vesz egy Coca-Colás üveget és azt hiszi, hogy most azt tehet vele, amit akar, mégsem lesz teljesen az övé, hiszen csak üvegbetétet fizetett. Leonardo művének „lekoppintásánál" sokkal renitensebb dolog Jézus megduplázása, mely ábrázolás Warhol szerint felér egy kihágással, „de helyénvaló, mivel most két Jézus van - akárcsak két pápa -, egy európai és egy amerikai."

Nagyon jól tudjuk, hogy a mi Jézus Urunk csaknem 2000 éves gyalázásának gyökere a jeruzsálemi zsinagógában van, ahonnan elindult a Kajafások menete a keresztre feszítésre. Nagy segítséget kapott ez a „menet", a paulinizmus ideológiájával, mely megalkotta azt a másik Jézust, akit a júdai-kereszténység a „názáreti rabbinak" és „Dávid fiának" tanít és hirdet. Maradjunk mi csak tovább is ennek a ragyogó szemű „Pártus Hercegnek" követői, csodálói és tanítványai. Az általa nekünk juttatott „Tudásunk" majd elhomályosítja azt a „másik Jézust", akit az ortodoxia júdaizmusa „ránk duplázott".

Jézus Urunk isteni rendeltetésű életében két női teremtmény bírt olyan kapcsolattal, hogy Őt - bizonyos fokig - befolyásolni is tudták.

Egyik az Édesanyja - Adiabene pártus hercegnő - és a másik Mária Magdala volt, aki - a gnosztikus evangéliumok bizonysága szerint - a „hitvesi" hivatást töltötte be az Emberfiánál.

Az „Édesanyával" külön fejezetben foglalkozunk és itt, most Mária Magdalára vonatkozó ismereteinket akarom kiegészíteni, mert napjainkban (amikor e sorokat írom) róla beszél most az egész nyugati világ. Az újságok címlapján szerepel a neve ennek az asszonynak, aki a csaknem 2000 éven át tanítással népszerűsített zsidó-kereszténységünk hagyományában egy prostituáltként szerepel, és azzal nyer feloldozást a mi hittanunkban, hogy Jézus hívéül szegődik.

A marxizmus gyűlöletének kegyetlenségétől sokat szenvedett, lengyelnek született II. János Pál pápa dobott be egy szóbombát a hívők seregébe a húsvéti szentbeszédjével, amikor is a következőket mondta: „A megtért bűnös asszonyt Krisztus bizonyos módon egyenlővé tette az apostolokkal, azzal, hogy az ő ajkára bízta a feltámadás üzenetét."

A robbanás iszonyú nagy léket ütött zsidó-kerszténységünk hivatalos, azaz skolasztikus teológiájának ma már igen rozoga csónakján, mert ennek az eddig megvetett asszonynak, akiből Jézus - Márk írása szerint - hét ördögöt űzött ki (Mk. 19.9.), visszaadta a becsületét, és igazolta mindazt, amit a Nag-Hammadi gnosztikus evangéliumok róla mondanak és írnak.

Biztosnak mondható az, hogy a pápának ezt az „ex urbi et orbi" kinyilatkoztatását valóban a Nag-Hammadiban talált „gnosztikus evangéliumok" igazsága befolyásolta, hiszen ő nagyon jól tudja, hogy ez a gyűjtemény a korai kereszténységre vonatkozó és felbecsülhetetlen értékű dokumentumok tárháza, melyek sikeresen elkerülték az akkori „mássághoz" tartozó, ortodox egyházatyák cenzori szigorát.

A szakértők szerint ezek a tekercsek:

1. Első kézből vett információkat és a szemtanúk állításait tartalmazzák.
2. Korábban keletkeztek, mint a négy kanonizált, újszövetségi evangélium.
3. Néhány tekercs a kanonizált evangéliumoknál is tekintélyesebb forrásnak tekintendő.

Már sokat idéztem belőlük. Most ki kell egészítenem az eddig elmondottakat az ún. „Fülöp Evangélium" egyik szakaszával, amikor Jézus Urunk utasítást ad az emberi életre a következőképpen:

Ne féljetek a testtől, de ne. is szeressétek. Ha féltek tőle, uralkodni fog rajtatok. Ha szeretitek, elnyel és megbénít."

A továbbiakban ilyen „törvényt" ad: „Nagy a házasság misztériuma. Nélküle a világ nem létezett volna. Most a világ létezése a férjitől függ, és a férfi léte a házasságtól'."

Ne csodálkozzunk tehát azon. hogy a korai kereszténységben - mely mentes volt minden Saul-Páli ideológiától - Mária Magdalát Jézus „hitveseként" tisztelik, és ez megerősítést nyer a kanonizált János Evangéliumában, ahol ő az első, aki Jézus sírjához megy, „jó reggel, amikor még sötét vala" (Jn. 20.1.) és futva értesíti Pétert és a tanítványokat.

Emberileg gondolkodjunk! A jó „hitves", a feleség az első a sírnál is, és Jézus is őt tekinti „elsőnek", magáénak a földi élet emlékeként, hisz neki mutatja meg magát és szól hozzá. (Érdekes itt megjegyezni, hogy János írásában a „hitves" csak egy szóval felel, így: „rabboni", ami János szerint „mester" jelentésű. (Jn. 20.16.) Sumér-arámi nyelven „Ra-Ba-Ni" = „Világ Világa" értelemben olvasható.) Tudom, hogy nehéz a gondolatváltás, mert a kanonizált evangéliumok és a jelenlegi zsidó-kereszténységünk eszmetana Jézusban egy olyan Istent vagy Istenfiát ábrázol, akinek emberré válása csak részleges.

Talán nem kisebbítjük Őt, ha olyan valóságos élő személynek hisszük, akinek élete - emberi szempontból nézve is - teljes értékű. Hiszen a férfi és a nő egyesülésében teljesül az Isten üdvterve szerinti áldás. Isten adta szívünkbe a szerelem csodálatos érzését, és ebből teremtődik meg a házasság nagy misztériuma, mely nélkül - Jézus megismert igéje szerint - a világ nem létezett volna.

Milyen károsodás érheti lelkivilágunkat, ha arra a meggyőződésre és logikus következtetésre jutunk, hogy a Földre szállt Istenfia - a vérünkkel testet öltött Jézus - a Betlehemi Herceg - az Emberfia ebben is példát adott nekünk? Ugyanis így lesz teljes isteni hivatása és emberré válása Urunk Istenünk akarata szerint.

Ennek a gondolatnak a tudatosításához azonban igen nagy szükség volt a pápai szentbeszédre, hogy a hűséges „hitves" - Mária Magdala - tiszteletével, az Istenfiának Emberfiúságát megerősítette. Abban is biztos vagyok, hogy ő nagyon jól - sőt talán jobban - tudja mindazt, amit itt leírtam.

I. Dávid Fia

A mai keresztény és keresztyén egyházak úgy tanítják, hogy Jézus Dávid Fia volt, annak ellenére, hogy ez a zsidók véleményével ellenkezik. Ugyanis a zsidók nem ismerik el Jézust zsidónak, hanem galileai idegennek (gojimnak) tanítják a saját „hittanukban", aki - miként a Talmud mondja: „Jézus varázslást űzött, tévútra vezette Izraelt és bűnre csábította." (Sanhedrin 107. b. lap és Nazir 40. b. lap utolsó mondata.)

Ebben a nagy ellentmondásban van a kereszténység tragédiája, amit a paulinista teológia már csaknem 2000 éve, valóban keresztként hordoztat minden kereszténnyel és keresztyénnel. Mert nem egyszerű „faji hovatartozásról" van itt szó, hanem az ember Isten felé való fordulásának, az Istenről alkotott fogalmának és a szereteten alapuló emberi élet törvényeinek meghatározása és gyakorlatba vitele a jézusi tanítás tartalma.

Ezzel szemben áll a zsidóság önös és minden más népet Isten kegyelméből kirekesztő és a saját faji kiválasztottságában hívő ideológiája, melynek külön Istene van, aki kegyetlen és bosszúálló (Jahwe, Jehova).

Jézus viszont a szerető Mennyei Atyáról beszél, aki az Élő Isten és mindenkit egyformán szeret. - Láthatjuk tehát, hogy valójában a zsidó faji nacionalizmus által elképzelt Istenforma (Jahwe) kegyetlen követői harcolnak itt az Elő Isten békét akaró gyermekeivel.

Úgy is mondhatjuk: a bosszú és az önzésen alapuló erkölcstelenség dicsérete áll szemben a Szeretet testvériségével. - Ezt a változhatatlan és egymással össze nem férő szembenállást legjobban mutatja a „Dávid Fia" kérdés, mely a jóságos Jézust, az Élő Isten Fiát, egy erkölcstelen és minden emberi jótulajdonságot nélkülöző, egyszerű és műveletlen bűnözőtől származtatja. Ugyanis Dávid ilyen volt. Vizsgáljuk meg együtt történetét.

(Dr. Vágó Pál írását idézem itt, mert nálánál jobban mi sem tudjuk ezt a kérdést felderíteni. Átveszem tehát írását „A vérszerződés ereje" című könyve 17. oldaláról, a következőkben):

Egyenesen kegyeletsértésnek érzem, ha valaki ortodox előítéletből Jézust - a tiszta erkölcs isteni jelenségét - mindenáron egy Dávidtól akarja leszármaztatni, akinek gonosztevő jelleme fémjelzi az ószövetség zsidó szellemét. A bibliaimádók csak a Dávid és a filiszteus Góliát közötti párbajt állítják az utókor bámulatának reflektorfényébe. Szeretik ezzel szemben elhallgatni a nagy hősiességet kegyetlenül cáfoló tényt, hogy Absolon fiának lázadásakor sírva menekül és házának őrzését 10 ágyasára bízza (2 Sám 15:15-16). A csatában közvetlenül nem vesz részt. Ezt a veszedelmes mesterséget zsoldosaira bízza.

Amikor azonban Rabbah városának elestéről értesül, szabályszerű ávós hősként ott terem és a város lakosait, mint az írása mondja: „kihozatá és némelyet fűrész, némelyiket vasborona, némelyét fejsze alá téteté. Némelyiket mészkemencén vitt átal és így cselekedék az Ammon fiainak minden városával.' (2Sám 12:31)" - (Megjegyzés: az elfogott ellenség „elgázosítása" tehát zsidó találmány volt.)

De ezzel Dávid jellemrajza még nem merült ki: legvitézebb hadnagyát, a hittita Úriast (valóságban Óriást) fondorlatosan agyonvereti, mert a Dávid által megvesztegetett katonái magára hagyják őt az ütközetben. Tette pedig ezt azért, mert időközben Óriás szép feleségét, a fürdő Betsabét. a háza tetejéről megleste és elcsábította. (2Sám 11) - Zsoldosaival kiraboltatja a saját alattvalóit. (1 Sám 27:10) - Nabal hirtelen meghal, amikor ennek feleségére, Abigailra szemet vet. (1 Sám 25:38-39) - Izbozelhet, Izrael törvényes örökösét bérgyilkosokkal öleti meg és hogy a gaztett ki ne derüljön, ezeket is kivégezteti (sztálini recept szerint). Az ekként elorzott teljhatalom birtokában Saul egész rokonságát felkötteti.

De ha a világ történetében egyedülálló is az itt bemutatott zsidó erkölcstan perverziója, ugyanannyira páratlan az a goj együgyűség, mely az ószövetség fétis-imádatában 2000 év alatt sem vette észre, hogy szellemi leigáztatása azzal kezdődött, hogy a saját erkölcsi felfogásának megfelelő Jézus-ideál helyett fejet hajt egy prepotens zsidó-Isten előtt, aki mindjárt az első parancsában így rivall rá: „Én az Úr vagyok, a Te Istened, ne legyenek idegen isteneid én előttem!"

Akik e „Tíz parancsolatra" hivatkoznak, rendszerint elmellőzik e parancs teljes szövegét, mely így szól: „Én az Úr vagyok, a Te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgálat házából."

Ez a parancs tehát egyedül és kizárólag a zsidóknak szól, akiknek őseit - az ezek saját használatára készült nemzeti istene kihozta Egyiptomból.

Ne nevezzük hát Jézust sohasem „Dávid Fiának". Ne hozzuk kapcsolatba Őt az emberi gonoszsággal még hivatkozásainkban sem, hiszen a földre szállt „Isten Fia" volt - és marad Ő mindörökké az Élő Istent imádóknak.

Jézus Urunk keresztre feszítése a világ legnagyobb bűnténye volt. A II. Vatikáni Zsinat feloldozta a zsidóságot e bűnösség alól és ezzel megerősítette azt az egyházi tanítást és álláspontot, hogy „Jézus feláldozta magát érettünk, a mi bűneinkért."

Nagyon jól tudom, hogy nem bírok semmit tenni e „keresztény és keresztyén" felfogás ellen, mert mindenkinek, aki az Élő Istenhez fohászkodik, saját magának kell arra rájönnie, hogy a saját hibáinkért, bűneinkért magunknak kell felelnünk. Magunknak kell számot adni tetteinkről és nem vallhatjuk azt a kimondottan zsidó felfogást, hogy „az áldozati bárány elviszi a mi bűneinket". Még akkor sem, ha Jézust Isten bárányának nevezzük, hiszen Ő maga mondta így: „Irgalmasságot akarok és nem áldozatot". (Mt 9:13)

A feláldozott „Isten bárány" Saul rabbi ötlete volt akkor is, ha a kereszténység őt Pál apostolnak nevezi. - Az ötlet forrása a zsidó szertartás (ritual), mely minden húsvétkor egy kost áldoz fel a nép bűneiért. - Jézusnak - mint nemzsidónak - a kost behelyettesítő „Isten bárányának" feláldozását pedig Kajafás, a Jézust kihallgató zsidó főpap határozta el, amikor a zsinagóga főtanácsának az ülésén így nyilatkozott: ......jobb nekünk, hogy egy ember haljon meg a népért, és az egész nép el ne vesszen." (Jn 11:50)

És keresztre feszítették. Azt hitték, hogy Jézus csak egy „ember". Egy „hamis próféta", akit úgy el lehet taposni, mint az ószövetségben felsorolt és „ellenségnek" nyilvánított népeket. A gyűlölet tetőpontja a keresztre feszítésben mutatkozott a zsidóság részére addig, míg meg nem történtek a „nagypénteki csodák". Addig, míg meg nem hasadt a templom kárpitja, és addig míg a nagy kővel lezárt sírból fel nem támadt Isten Fia.

De a gyűlölet és bosszú vallásának papi fejedelmei nem hátrálnak. A templomi „nagytanács" kitermeli Saul rabbit és munkatársait. Velük aztán megindul Jézusnak, mint „áldozati báránynak" besorolása a zsidó szertartásba. S hogy ez tökéletesen sikerült megmutatja a mai kereszténység, mely még ma is feláldozza a „szentmisén" az Isten Fiát.

Nem lehet változtatni a megkövesedett hiedelmeken. Az egyetlen, amit tehetünk: Jézus Igazságának a felderítése. Ez pedig ott kezdődik és annak a valóságnak az elismerésében nyer bizonyságot, hogy: Jézus Urunk nem áldozta fel magát a mi bűneinkért, hanem az Őt - mai napig - körülvevő bűnös világnak megmutatta isteni lényét, Istenfiúságát azzal, hogy legyőzte a halált. A földi halandók részére rendelt élet törvényeit is teljesítve feltámadt és öröktől fogva lett életével erőt és kegyelmet ad a Benne hívőknek. Ez a Betlehemi Herceg nagy misztériuma, aminek felkutatására e sorokban vállalkoztam.

De iszonyú logikátlan állítás Jézusnak Dávidtól való származtatása, mert Máriának kellene Dávid ivadékának lennie ebben az esetben, hisz az Egyház, „szeplőtelen fogantatást" ismer el és tanít. Viszont Máté József geneológiájával kezdi evangéliumát, Józsefet származtatva Dávidtól, s ezt megerősíti Lukács is (2:1-5). Józsefnek viszont biológiailag semmi köze Jézushoz, Máriát pedig a legfanatikusabb ortodoxia sem tudta Dávid családfájába helyezni.

Viszont arra a feltételezésre, hogy Mária szkíta-pártus származású lenne, igen sok adatot szolgáltat a történelem és így Szent Fiának - Jézusnak - emberi alakja is indokolja a zsidó vallással teljesen ellenkező Istenhitét és valláserkölcsi tanításait. Igen érdekessé válik felderítésünk, ha megismerünk néhány adatot erre vonatkozólag:

1. Pilátus Aktáiban (IX.3.) olvashatjuk, hogy a zsidók - nagyon jól tudva azt, hogy Rómának a Pártos Birodalom a legnagyobb ellensége - azzal vádolták Jézust Pilátus előtt, hogy : „A mágusok Keletről jöttek köszönteni a saját királyukat."

2. Werner Keller csaknem minden nyelven kiadott könyvében erre vonatkozólag közli, hogy: „A Jézushoz zarándokló és Keletről érkező mágusok a mezopotámiai Sippár városában lévő Astrológiai Iskolából jöttek és ebben a régi sumír városban talált ékiratok egyikéről olvasott le a német Schnabel professzor Jézus születésével kapcsolatba hozható adatokat." (..Y la Biblia tiene razón. Edicion Omega, Barcelona 1957. 348-349. oldal).

A Pártos Birodalom fénykorát éli Jézus születésének idejében és Róma legnagyobb ellensége. Háromszor verték tönkre a pártos királyok a római légiókat. Ez a hatalmas birodalom az Eufrátesztől az Indus folyóig terjedt és 500 éven át biztosította a békét és az emberi jólétet ezen a területen. Jézus születése előtti évtizedektől kezdve Galilea és Samaria is a Pártos Birodalom fennhatósága alatt volt, Adiabene pártos herceg kormányzósága alatt. Az is közismert, hogy a pártos királyok felépítették a lerombolt sumír városokat és ápolták a régi sumír hagyományokat.

Ennek következtében biztosan állíthatjuk, hogy Jézus idejében még nem voltak a homok alá temetve a sumír ékiratok, és léteztek a sumír tudomány fellegvárai (Nippur, Ur, Uruk, stb.), amelyeknek egyike volt a Sippar-i csillagvizsgáló intézet, ahonnét - állítólag - a mágusok Jézushoz zarándokoltak. De az is lehet, hogy ezek a „mágusok" az uralkodó pártos királyi család tagjai voltak, hiszen a hagyomány és az utókor „mágus királyokként" iktatta be őket emlékezetébe és tiszteletet, jobban mondva királyokat megillető tiszteletet biztosít részükre, hiszen a gregoriánus naptár a „Három királyok" szent ünnepét különös kegyelettel őrzi. - Van azonban még egy érdekes adatunk Mária pártos voltának feltételezésére, és ez:

3. a görög Parthenos szó, melyet a görög szövegekben Mária neve mellett találunk mindig. Sok szakember ezt a szót angolul „parthean", azaz „pártos" értelemmel fordította, pedig a görög szó jelentése (a biblikusok szerint): „szűz". Talán úgy értelmezhető e görög szó: „a pártus szűz". - A biblikus és Jézusra vonatkozó evangéliumi szövegeket igen nagy fenntartással kell kiértékelnünk, mert minden igyekezettel a Jézus előtti zsidó történelem és hagyomány-tanhoz akarják a jézusi létezést visszavezetni. Így sok utalást találunk a ószövetségi írásokra az evangéliumokban is. Csak egyetlen példát ragadok ki. Máté evangéliuma 27:9 így mondja: „Ekkor teljesedék be Jeremiás próféta mondása, aki így szólott: és vevék a harminc ezüst pénzt, a megbecsültnek árát. akit Izrael fiai részéről megbecsültek." (Jer 32:6-9)

Ha most felütjük a Jeremiás könyvében jelzett hivatkozást, ott egészen másról van szó és nincsen „harminc ezüst pénz" és „Izrael fia által megbecsült" sem található. E „hivatkozásnak" alapja Jézusnak az a mondása, ami János evangéliumában van (Jn 5:39) így: „Tudakozzátok a régi írásokat, melyek bizonyságot tesznek rólam."

Milyen régi írásokra gondolt itt Jézus? ....Milyen nyelven szólanak ezek az írások? ...Ugyanis a hivatalos ortodox teológia fel sem veti azt a kérdést, hogy: „Milyen nyelven beszéltek a zsidók Júdeában?" ...Milyen nyelven vádolták Jézust Pilátusnál? .....és azt sem, hogy Jézus milyen nyelven beszélt Pilátussal...? Ugyanis Heródes nem volt zsidó és 40 évig volt a „zsidók királya" a rómaiak jóvoltából. A rómaiak pedig éppen úgy beszéltek, mint Heródes - görögül. Ez volt Júdea hivatalos nyelve. Héberül a nép nem tudott! A galileaiak pedig arámi nyelven beszéltek és ezért volt érezhető görög beszédüknél az idegenség. Az evangéliumok is mind görögül vannak írva éppen úgy, mint az összes apokrif írások. Egyedüliek a Nag-Hammadi kéziratok a „kopt" nyelvű tudósításaikkal. Igen sok biblia-kutató megállapította már ugyanezt és minden kertelés nélkül így írnak:

"A héber egy holt nyelv volt Jézus idejében és már meg van állapítva, hogy az ótestamentumot is görögre fordították azért, hogy a zsidók megérthessék." (J.E. Conner Ph.D.: „Christ was not a Jew." The Christian Book Club, Hawthrone, Ca., 1972. 28. oldalon).

A júdeai zsidók így „elgörögösödnek" és 50 évvel Jézus után a szintén elgörögösödött zsidó - Flavius Josephus - lesz Galilea kormányzója és a zsidók történetét szintén görögül írja meg. Jézus tehát semmiképpen sem gondolt „héber" írásokra, amikor a „róla beszélő régi szövegekre" hivatkozott. Az egyedüli „régi írások", melyek szóba kerülhetnek, tehát az „arámi hagyományok szövegei" lehetnek. Ezek pedig azok az ékiratok, melyek nyelvét ma „sumer"-nek hívjuk. De ezek közé a „régi írások" közé sorolhatjuk az itt talált „rovásírásos" nyelvemlékeket is, hiszen a szkíták által épített Scythopolis is itt van, Názárettől 20 mérföldnyire és Jézus idejében is így nevezték. Beth-Shean nevét csak későbben kapta. A szakirodalom szereti ezeket a rovásírásos nyelvemlékeket „föníciainak" felismerni, vagy a merészebb „ó-hébernek". Pedig itt héberek csak átmenetileg laktak néha, hiszen az ótestamentum éppen eleget emlegeti „Góg és Magóg" népét, akik bizony messzire zavarták innen a hébereket. Minden bizonyítékunk megvan tehát arra, hogy Galilea népét „szkíta utódoknak" is nevezzük. Így joggal állíthatjuk azt is, hogy megtartották és vallásos kegyelettel őrizték szkíta hagyományaikat. E hagyományok legszentebbje a galileusok vallása. Az, amit a héberek minden nyelven kicsúfolnak és a galileai szkítáknak a „magaslatokon épített templomait" a korrupció helyének nevezik azért, mert itt nem a zsidóknak Jahwe nevű istenét tisztelték, hanem a Napisten (Bál) és a Szüzanya (Astarte, Istár. Innana) felé fordult a nép könyörgése. A „világosság" és az „élet" tisztelete volt lelkük tartalma és nem a sötétség és a bosszúállás pusztító rombolása.

Ezeknek a galileusoknak beszélt Jézus Urunk a testvéri szeretetről, mert ezek megértették jó szavát, amit a saját nyelvükön mondott:

"A Lélek az, mely megelevenít ....a beszédek, amelyeket én szólok nektek, Lélek és Élet." (Jn 6:63)

A zsidókhoz sohasem beszélt így, mert tudta, hogy azok meg akarják ölni (Jn. 7:19) Hiszen éppen azért provokálták mindig a zsidók Jézust, mert nem értették a tónál, vagy a hegyen, arámi nyelven hangzó szavait.

Azt akarták, hogy görögül mondjon nekik olyasmit, amivel a „hamis próféta" vádját ráhúzhatják, mert mint Josephus írja: „A zsidók mindig utálták a galileaiakat." Hiszen talán éppen ez az állandó utálat, üldözés és lekicsinylés, mely a galileaiakat az „uralkodó néptől" és a zsidó államvallás és politikai rendszer részéről érte, volt a galileaiak összetartó ereje és szent hagyományaik megtartója. Annál is inkább, mert szkíta részről éppen úgy, mint a „sumer"-nek nevezett örökségből a Szeretet törvényének betartása és annak gyakorlata volt a vallási hiedelem tartalma.

A „Szüzanya" szeretetből fakasztja az életet, amit csak szintén a „szeretettel" lehet megtartani és istenessé, jóvá tenni.

.....És ivának abból mindnyájan..." Márk evangéliumából veszem e történetet, amikor Jézus „vévén a poharat, hálát adván és adá nekik." (Mk 14:23) - a következőkben közli az apostol Jézus szavait így: „Ez az én vérem, az új szövetség vére."....Tehát Jézus „vérszövetséget" kötött tanítványaival. - Ez a tette csak a szkíta hagyományok ismeretével érthető. Ugyanis a szkíták nemzetsége volt az egyetlen, mely a felebaráti szeretetet a „vérszövetséggel" pecsételte át „testvéri szeretetté", a borba csöppentett vérünk egyesülése által. Közös vérünk közös erőt ad és így lesz „egy ember" - kettővé. - Jézus Istenfiúságának az erejét adta tanítványainak és abban a pohárban, melyből ivának mindnyájan, új életerő támadt a tanítványokban.... éppen úgy benned is, ha hiszel Jézus Urunk kegyelmében. - Kétségtelen, hogy Jézus az ősi szkíta hitvilág hagyományát támasztotta új életre ezzel az „Új Szövetséggel", hiszen zsidó környezetükben ez ismeretlen volt. Jézus korában egyedüliek voltak a Pártos Birodalom uralkodói, akik megállapodásaik legértékesebb és felbonthatatlan pecsétjeként a vérszerződés szentségét gyakorolták, és csak ezzel indokolható ázsiai testvérnépeik állandó segítsége, mely oly politikai és katonai erőt biztosított részükre, hogy Róma 500 éven át tehetetlen volt velük szemben és a római légiók messzire elkerülték a Pártos Birodalom határait.

Hogy a tanítványok valóban új erőre támadtak Jézus vérszövetségével, azt bizonyítja működésük, melyet Mesterük Igéjének hirdetésében végeztek a Római Birodalom határain kívül Ázsiában.

Jézus vérét, mely „sokakért kiontatott", nem lehet a saul-páli zsidó áldozati rítus szerint említeni, mert a Betlehemi Herceg éppen ettől a felfogástól óvja övéit és a szeretetet, meg az irgalmasságot teszi a „szemet szemért, fogat fogért" kegyetlensége helyébe. Az a megállapítás, hogy az ő vére „bűnöknek bocsánatára" ontatott ki, Saul-Páltól ered, aki sohasem látta, sohasem hallotta Jézust. Mi azért fordulunk tanácsért Márk evangélistához, mert ennek keletkezési ideje Kr. u. 65 körüli és mentes minden saul-páli befolyástól. Ha Jézus így értelmezte volna az „új vérszövetséget", akkor Márk biztosan úgy írta volna. Saul-Pál Jézus Urunk felfeszítését nem a világ legnagyobb bűntényének veszi, hanem a zsidó-templomi áldozati rítus azon eseményének, amikor húsvétkor egy kost áldoznak fel mindig a zsidók azért, hogy annak a vére elvigye a zsidó nép bűneit.

Így lett nála Jézus „áldozati bárány", mert szerinte Jézust áldozták fel a kos helyett. (Ugyanis a felfeszítés húsvétján a zsidók nem áldoztak fel egy „kos" állatot, mint az előző és a következő években. Nekik a nem zsidó, galileai ember - Jézus - helyettesítette be azt a Talmud rendelkezései és Ezékiel írása (Ez 23:20) szerint.)

Maradjunk csak mi meg a Jézus értelmezésében a szkíta hitvilágban, hiszen a szkíta kincsek ábrázolásai megtanítanak minket a felebaráti szeretetre. Láthatjuk, miként kötözi egyik a másik sebeit. A beteg fogát is kihúzza a segítő, és Herodotos is bőven ír ennek a szkíta-világnak jóságáról, az egészséges társadalmi rendjükről és az önfeláldozásig menő gondoskodó segítségükről. Jézus Urunk is ezt akarta megvalósítani az elnyomott galileai világban. - Valaki azt is kérdezheti most, hogy „Miért ment akkor Jeruzsálembe"


« Prev Next

A rovat további cikkei: Jézus király a pártus herceg 02 »

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.