20241123
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2008 július 14, hétfő

Kitalált középkor a történelem legnagyobb időhamisítása

Szerző: Heribert Illig

A háromszorosan elhanyagolt egyházállam

Újra ki kell pellengéreznünk a három birtokmegerősítő okmány elvesztését, a világtörténelem egyik legnagyobb hanyagságát. Köztudomású, hogy elsőként Nagy Konstantin ajándékozta a pápának az „egyházállamot". Ez a grandiózus ajándék egy még grandiózusabb konstantini hamisítványként lepleződött le – már, vagy még – a XV. században. Azóta rejtély, hogy a „pápai kacsa" a VIII. vagy a IX. századból származik-e [551], mindenesetre a 755. év körüli időt favorizálják. [552]

Valamennyi kritika legfőbb problémája, hogy az inkriminált eredeti példányt egyetlen ember sem látta. Világossá vált, hogy az okmányt nem elhanyagolták, elvesztették – az sohasem létezett. Összeszedtem az okait annak, hogy a hamisítvány miért a XI. században keletkezett, és miért két lépésben vált eredményessé [553]; mai ésszel azt gondolom, hogy első szövege a késő X. századból származik. Ennél az első osztályú hamisítványnál az a tény okozza a gondot, hogy a hamisító olyan dolgokról tudott, amelyekről elvben sohasem tudhatott, mint azt Horst Fuhrmann az „Anticipatórikus jellegű hamisítványok"-ban előadja, Percy Ernst Schramm pedig már 1929-ben egy hasonló értékelésre jut: „A művéből levonható következtetések, amelyeket a hamisító még nem is sejthetett, csak sok száz évvel később értelmezhetők." [554]

Az egyházállam azonban mégsem egy hamisított, hanem egy valódi ajándékozás ürügyén jött létre. Az ifjabbik Pippin ugyanebben a VIII. században, sőt, talán pontosan ugyanebben az évben odaajándékozta a pápának az egyházállamot, éspedig pont akkor, amikor a „konstantini ajándékozást" hamisították. A longobárdok elleni sikeres harcot követően (756) átadta III. Istvánnak a meghódított Exarhátust, a Pentapoliszt és Rómát azzal, hogy a meghódított városok kulcsait az ajándékozási okmányokkal együtt letette Péter sírja elé, ahogyan 754-ben Quiercyben megígérte. [555] Ez a pippini ajándék szemtelen gyermekcsínynek, afféle sértésnek – mai szóval orgazdaságnak – tekinthető, hiszen ez az elajándékozott terület jog szerint a keletrómai császáré volt, hiszen a longobárdok csak 751-ben települtek oda. Márpedig Pippin idejében a pápák még mindig a keletrómai császárt ismerték el maguk fölött, és ennek megfelelően a pápai okmányok – 776-ig – a bizánci Basileus kormányzási évei alapján datálódtak. Pippin tehát a bizánci császár alattvalóinak ajándékozta a bizánci területet, ez az abszurditás azonban az idevágó irodalomban alig játszik szerepet.

Persze mindig mindennek van előzménye. Itt megjegyzendő, hogy a keletrómai területeket már a longobárd időkben (744) Ravenna és Róma között egy folyosó kötötte össze, amely „római ellenőrzés alatt" állt. De: „nem ismert, hogy a rómaiak 744-ben mennyire uralták Perusia (Perugia) és Tudertum (Todi) városok környékét". [556]

Nagy Károly 781-ben és 787-ben apja pápai ajándékát jelentősen megfejelte. [557] A naiv történész csodálkozik: „Csodálatra méltó, hogy mindkét okmány, amely a pippini ajándékozási ígéretet és Károly általi megismétlését tartalmazza, elveszett. Hiszen ezeket alapvető jogi okmányként kellett volna őrizni. Semmi sem lehetett fontosabb a pápák számára, mint e két dokumentum". [558]

Csakhogy a Szentszék illetékesei nem tanultak az elődök látszólagos hibáiból. Bár szerencsére Nagy Ottó maradéktalanul megismételte a karolingi paktumot császári koronázása alkalmából 962-ben, Rómában. „Kínos hézag a történelmi átadásban, hogy a kívánt és engedélyezett visszahelyezés mértékéről csak nagyon homályosan vagyunk informálva." [559]

III. Ottó ezt az ottóniánumot, vagyis nagyapja nyilatkozatát nem erősítette meg, de ez a kijelentés is csak egy indiciatív összegzés, mert ennek elutasítása sem mutatható ki. II. Heinrich csak utalásképpen hivatkozik 1020-ban az ottóniánumra. [560]

Maguk a pápák csak a X. század végén hivatkoznak a „konstantini ajándékozásra". [561] A Pippin–Károly ajándékozás értelmezései valószínűleg 817-ből és 962-ből származnak. [562] Kritikus gondolkodók meghökkennek, ha vizsgálják a frank ajándékozásokat: „Ha az ember megnézi azokat az országokat, amelyeket a pápai életrajz megad, akkor legalábbis kérdéses az okmányok tartalma. Károly és Pippin ekkor a mai Lombardia kivételével gyakorlatilag egész Itáliát és Korzikát elajándékozta a pápának". [563]

Ilyen nagymértékű ajándékozást egyetlen történelmi atlasz sem jelöl. Ellenben az összes ábrázolja az egyházi államot, amely tengertől tengerig húzódik, Rómától Ravennáig, és a legkeskenyebb helyen, egy valódi darázsderéknál, 20 kilométer széles volt. Könnyen ezen térképi feltüntetés ellenére sem határozható meg területe és státusa.

„Ez az egyházi állam egy övet képezett a Tirrén- és az Adriai-tenger között, de területe ingadozott, rekordnagyságát a VIII. és a XII. században érte el. A XI. századig többnyire viszonylagosan a Német Birodalomhoz volt kötve." [564]

Aligha lehetne homályosabban körülírni egy állam területét és státusát. Az egyházi állam 800 és a XII. század között időnként eltűnt a politikai köztudatból. Így tudósítanak 882-től 914-ig: „Azt, hogy Pippin és utódai ajándékozási okiratai alapján a római érsek uralkodhat az örök város felett, elfelejtették; azok a nemesi csoportok, amelyeknek az apostoli fejedelmek emelvénye csak hatalmi eszközt jelentett céljaik eléréséhez, egymással harcoltak az elsőbbségért." [565]

Vagyis a terület és a fölötte való uralom egyszerűen feledésbe merülhetett! Még a papok sem jelentették be igényüket saját államukra, holott nekik elemi érdekük volt a világiaktól való függetlenség. Csak az egyházreform és a lassanként kifejlődő invesztitúravita – amely 1035-ben kezdődött és 1056-ban erősödött fel – okán vezette a kúria „külpolitikáját anélkül, hogy sokat kérdezősködne a birodalomról, különösen Alsó-Itáliában". [566]

A pápaság jelentősége ugyanolyan mértékben ingadozik, mint az egyházi állam jelentősége: „A pápai erőszak (a IX. században) egy rövid pillanatra eléri csúcspontját, amelyet – miután a Karoling-hanyatlás örvényébe merült – csak a XI. század egyházi reformjával ér el megint. Lehet kételkedni abban, hogy a pápaság e nélkül a IX. században kialakított világkép nélkül valaha is elérte volna a későbbi magasságot." [567]Elméletem szerint a pápaság kitalált magasrepülése a Karoling-időszakban ugyanezeket a célokat szolgálta. Határozottan emellett szól az, hogy a pápák X. századi helyzete rendkívül bizonytalan. Különben (Karl Günther utalása, Bad Dürkheim) III. Ottó császár nem foglalhatott volna okiratba egy ekkora sértést: „Ottó, az apostolok szolgája és Isten akaratából római császár (titulus). Tudjuk, hogy Róma a világ feje, bizonyítható, hogy a római egyház minden egyház anyja, és hogy ezt a tényt a pápák figyelmetlenségéből és hanyagságából régen elfelejtették." [568]

Azzal az érdekes esettel találkozunk itt, hogy az uralmon lévők megfeledkeztek felségterületükről és hatalmukról, de még egyházi státusukról és méltóságukról is. Ezt vagy orvosi szempontokkal, vagy a fiktív századokkal magyarázhatjuk meg.

De térjünk vissza az egyházi államhoz, amely 1201-ben újjászületett. Ekkor IV. Ottó a pápát egy még inkább birodalomfüggő terület független urának ismeri el. És amikor III. Innocent pápa gyámsága (1198–1216) véget ér a fiatal II. Frigyes felett, a pápa kiköveteli magának Sora grófságot.

„A pápák régen igényt tartottak egy saját tartományra. Ennek érdekében számos uralkodói okmányra hivatkozhattak, kezdve a mondákkal övezett, valóságban a Konstantin-féle hamisított ajándékozási iratra, továbbá Pippin 754-es valódi szerződésére. De ezen földkiutalásokból szinte semmit sem realizáltak. Persze, Róma közvetlen körzetében gyakorolta a kúria a felségjogokat, amikor a császár külföldön tartózkodott. Ám semmiképpen sem jöttek létre pontosan körülhatárolható viszonyok. [...] A Conti-pápa az »egyházállam« újjáteremtőjévé lett, kiterjesztve az egyházi állam területét a Tirrén-tenger és az Adria, Paglia és Carigliano, a Pó és Trento közé. [...] Az apostoli szék elnyerte a vágyott szabad territóriumot – egy széles övet a félsziget körül –, amely parttól partig ért. Innocent várakkal erősítette meg pozícióját, így végre rendezett viszonyok közepette kormányozhatott." [569]

Miután a pápa csak ettől fogva válik az egyházi állam igazi védelmezőjévé, levonható a következtetés: korábban nem volt mit védeni. Véleményem szerint III. Innocent, aki Jámbor Lajos okmányát „egy rekuperációs politika" jogi alapjává tette [570], az egyházállam tulajdonképpeni megteremtőjének, és nem újjáteremtőjének nevezendő. Csakhogy az egyházi állam tulajdonképpeni kialakítása még mindig nem zárult le. Csupán 1275-ben egyezett bele Habsburg Rudolf abba, hogy a Szentszék a birodalomtól független legyen. Kissé tovább tartott mindez Romagnában: „Csak valamivel a XIII. század előtt mondott le a diplomaták által kényszerített Habsburg Rudolf egyértelműen a pápaság javára az Adria, a Pó és az Appenninek közötti területről." [571]

Az a gondolat, hogy a kora középkori egyházi állam fiktív, hogy minden alapokmánya – úgy a konstantini, mint a pippini, illetve a károlyi ajándékozás – hamisítvány, nehezen vitatható megállapítás. Kizárólag így magyarázható egyértelműen az eredeti okmányok hiánya, csak így érthető az állami terület feledésbe merülése, csak így nincs szükség arra, hogy elméletet keressünk – még nem találtak hihetőt –, hogy miért keletkezett egy időben a pippini és a konstantini ajándékozólevél. A konstantini hamisítvány a Lateránból származott, és egy bizánci császárra támaszkodott, mint világra jöttének segítőjére, míg a pippini és a károlyi ajándék egy nyugati uralkodóra alapozott. [572] Vajon a „keleti" és a „nyugati" kiállítás között az 1054-es nagy nyugati egyházszakadás áll? Egy biztos: mindegyik hamisítvány elsősorban a pápákat használta ki.

Ki állította át az órát?

Károly a kísértet – és a fantomidő (267. oldal)

„Vedd ki a számot a dolgokból, és minden összeomlik." (Sevillai Izidor) [1387]

Nagy Károlynak folyamatosan jelenése van. Vele kapcsolatban évről évre jubileumokat ünnepelnek, szimpóziumokat rendeznek, kiállításokat nyitnak meg. Az ünnepségek végtelen sorában az abszolút fénypont császárrá koronázásának 1200. évfordulója: ez a nyugati történelemnek arra a ragyogó nyitányára emlékeztet, amellyel egy császárság alapjait rakták le, és amely – később mint a „Német-Római Császárság" – egy egész évezreden át meghatározta kontinensünk históriáját.

Ez a koronázási évforduló szimbolikusan a 2000. esztendővel esik egybe. Mily szerencsés egybeesés: ünnepelhetjük az eltelt millenniumot, megemlékezhetünk a Krisztus születése óta eltelt kétezer évről, és még Európa atyját, a legkeresztényibb Károly császárt is éltethetjük, amennyiben őt 1200 év után mint az európai egység úttörőjét magasztaljuk.

Ebben a könyvben bebizonyítjuk, hogy ez semmiképpen sem a sors szerencsés rendelése, cseppet sem a véletlen műve, hogy ezek a jubileumok – a média nagy örömére – éppen egybeesnek. Mindez nem a sors különleges kegye, merthogy egy kitalált eseményről van szó, amelyet pontosan a kiszemelt napra tettek.

Kimondani is borzongató, mindazonáltal tény: a koronázott uralkodó sohasem élt, miképp a koronázó pápa és egybegyűlt kortársaik sem.

Ahhoz, hogy ezt a fikciót létrehozzák, a nyugat időszámítását alaposan meg kellett másítani.

Hogy a Károly-jelenséget megfejtsük, el kell merülnünk a naptárszámításban, annak kis és nagy rejtelmeiben. Megállapítjuk, hogy melyik napon ér véget valójában a millennium, és utánajárunk annak a kérdésnek, hogy miért számolunk oly tántoríthatatlanul Krisztus születése szerint, annak ellenére, hogy ez az esemény egyszer így, egyszer egészen máshogy datálódik – magyarán: kitalált idővel foglalkozunk. Végül is időtengelyünkbe betoldásra került egy szakasz, csak így tudták Károly 800-ban történt megkoronázását, majd múmiájának 1000-re datált megtalálását nemcsak összekapcsolni, hanem egy millennium befejezésévé, és egy új millennium kezdetévé tenni.

Aki számára a bevezető gondolatok a „Krisztus születése szerinti" számításról túlságosan hétköznapiaknak, profánnak, netán szemellenzős matematikai bűvészmutatványnak tűnnének, azt talán meggyőzi a második fejezetben bemutatott súlyos naptárprobléma, amely időszámításunkat jelentősen befolyásolja. Hosszú idő óta először vetjük fel ezt a kérdést – egyszersmind elvezetjük az olvasót a megoldáshoz.

Akit a második rész terjedelmes naptári levezetése nem érdekel, áttérhet közvetlenül a harmadik részre, amelyben e középkori probléma történelmi oldalát mutatjuk be, nem feledkezve el a világ egyetlen szegletéről sem.

A negyedik részben elmélyülünk abban, hogy a naptár és az időszámítás úgymond köszönőviszonyban sincs a valósággal – nálunk éppúgy, mint a zsidóknál vagy a mohamedánoknál. Az összes, ma ismert naptárban közös, hogy rejtélyes módon mind a história sötét korszakaiban született. Ugyanakkor csak így vált lehetségessé Károly császárrá koronázását egy csaknem időn túli eseménnyé stilizálni, amely dátum a korai középkorból szinte egyetlenként maradt meg a széles tömegek emlékezetében.

Ezek alapján két fejezetben ábrázoljuk, hogyan találták ki a millenniumot Bizáncban, és a későbbi Németországban. Ezen állítások igen élesen konfrontálódnak mindazzal, ami a középkorkutatók legfontosabb támaszát jelenti: vagyis az okiratokkal. Ezen dokumentumértékűnek tekintett források kezelői határozott ellenzői az itt előadott tézisnek. Természetesen kifogásaikat, ellenérveiket nem kívánjuk elhallgatni. A fantomidő általunk kifejtett tézisét immáron három éve vizsgálják és támadják középkorkutatók, építészettörténészek, csillagászok, dendrokronológusok és fizikusok. Miután e tézis, A kitalált középkor (jelen kiadásban könyvünk előző része – a szerk.) – szerzőjével egyetemben – mostanáig minden támadásnak ellenállt, így könyvünkben bizonyítottként kezeljük. Azt mindenesetre teljes joggal állíthatjuk, hogy a korai középkor az emberiség történelmének hihetetlenül problematikus korszaka, egyben a jelenkor emberének is óriási kihívás.

A millennium egy sor reményt és félelmet szabadított ránk. A pápa meghirdette a szent kapuk megnyitását és a teljes bűnbocsánatot. A numerológusok pedig a pánikról gondoskodtak. „A vadállat száma" az Apokalipszisből, azaz a 666 hárommal megszorozva az 1998-as évszámot adja. Ennek megfelelően az erre fogékony körökben elterjedt a félelem. A szám optikai megfordítása, tehát a 999 démonizálta az 1999-es évet. Az ebből következő, „utolsó időhöz kötött" félelmek határozott előkalkulációkban nyertek támaszt. A csillagászok meghirdették az „évszázad sötétségét" 1999. augusztus 11-re, az asztrológusok pedig fenyegető kvadratúra állást jeleztek, fontos égitestek „égi keresztjét", az 1999. augusztus 6. és 13. közötti időre. És a katasztrófahirdetők – egy Nostradamus jóslattól vezérelve – jó előre szónokolni kezdtek a földgolyó ugrásáról, egy rettenetes aszteroidabecsapódásról és szörnyű háborúkról. Még maguk a számítógép-specialisták is gyöngyöző homlokkal gondoltak a váltásra, amikor gépeik dátumkijelzője 1999-ről 2000-re váltott. Mivel a megannyi számítógép és mikrocsip eme egyszerű évszámváltásnál csődöt mondhatott, újabb és újabb kríziseket imitáltak, hogy ha úgy adódik, úrrá legyenek az áramkimaradásokon, az ivóvíz elapadásán, fontos helyiségeket védő zárszerkezetek önállósodásán.

Mivel a mindezektől való félelmek szinte egybefonódtak a millenniummal, már ez is indokolhatná, hogy a kérdést mélyrehatóan, egészen a gyökeréig megvizsgáljuk.

Két millennium – 2000 év nélkül? (271. oldal)

Kezdjük mindjárt egy banális témakörrel. Muszáj ezt tennünk, mert a realitás már túlnőtt a banalitáson.

Tehát: az iskola első osztályától kezdve tudunk tízig számolni. Ezt, meglehet némi fáradtság árán, de megtanították nekünk, ha máshogy nem, hát az ujjaink segítségével. Amennyiben mindegyik ujjunkat kinyitottuk, az épp tizet jelentett – innen lépjünk tovább, hiszen tíz év tesz ki egy évtizedet. Mivel a számlálásunk a legkisebb természetes számnál, a nullánál kezdődik, csak a tízzel van befejezve a tízes csoport. Érthetőbben: nem köszönnénk meg, ha egy tíz alkalomra szóló bérletnél az utolsó, tizedik alkalommal már nem engednének be az uszodába.

Ezt a matematikai logikát követve egy évszázad a századik év utolsó napjával végződik, egy évezred pedig az ezredik év utolsó napjával. Ez egyszerű összeadás, Nostradamus nem is kell hozzá. Mindez magyarázza azt is, hogy a lelkes matematikus először csak a kétezredik év végén koccinthatott a következő évezredre. A matematikusok azonban többnyire magukban ünnepeltek, mert mindenki más egy évvel előbb hűtötte be a pezsgőt, ugyanis a nem matematikus világ számára egy dolog vitathatatlannak tetszett: az új évezred kezdete az 1999. december 31-ről 2000. január 1-jére virradó éjszaka volt. Jellemző, hogy a világ alighanem legjelentősebb, az egész földkerekséget lázba hozó nagy viadalán, az olimpiai játékokon is eluralkodott ez a hangulat, hiszen Sydneyben, a 2000 szeptemberében rendezett sporteseményen folyvást azt olvashattuk a pályaszéli táblákon: „Games of the new millennium." Vagyis: az új évezred olimpiája...

Optika kontra logika

Az időszámítás esetében más prioritásokat alkalmazunk, mint az iskolából ismert számolási szabályokat. Számunkra egy új évtized, új évszázad azzal az első nappal kezdődik, amelyen a szám optikailag a lehető legtöbbet változik. Amikor 199-ből 200 lesz, vagy 1999-esből kerek 2000. A „roaring twenties", a vad húszas évek, vagy a vad hatvanas évek a helyi értékek alapján kaptak nevet. Az olaszok még tovább mennek, amennyiben ők még az évszázadokat is így határolják el. A „trecento", „háromszáz" szóval az 1300-tól 1399-ig tartó időintervallumot nevezik. Magyarul ezt az időszakot XIV. évszázadnak hívják, így rögvest egy kis kétség támadhat, hogy vajon az 1400. év még a XIV. évszázadhoz számolható-e. Az olasz és a magyar intervallum egészen bizonyosan ugyanolyan hosszú, de vajon fedik is egymást?

A „trecento" vagy a „cinquecento" mellett szól ezek szerint az éppen vezető szám, és a dupla nulla optikája. Ez a számolás mindenesetre nem alkalmas minden évtized vagy évszázad megnevezésére. Senki nem tudja, hogy ilyen módon hogyan tudnánk a számolást tovább folytatni. Hamarosan a „nullákról" fogunk beszélni, hogyha a 2000-től a 2009-ig tartó évtizedet akarjuk megjelölni? Az olaszok vajon egészen fesztelenül fognak „zerocento"-ról, vagyis „nullaszázról" beszélni? Eddig, azaz az éppen elmúlt évszázad kezdetéig sem tudott senki megbarátkozni a „tízesekkel". Vajon a 2010-től 2019-ig tartó időszakot ennek ellenére úgy fogjuk megjelölni, hogy „teenies"?

Ezt a jövendőbeli megnevezési nehézséget figyelmen kívül hagyva kijelenthetjük: minden millenniumi buli 1999. december 31-re lett időzítve. A szám optikája felülkerekedett a matematikán. A lehetőleg minél több szám megváltozása nagyobb örömet okoz a logikánál. Ezért még azzal is szívesen megalkuszunk, hogy a három nullát magában nézve inkább negatívan szokták értékelni. Hiszen már az önmagában egyedül álló nulla is kis közkedveltségnek örvend, a dupla nulla pedig még ennél is kisebb tekintéllyel bír. Lenézően kezelik, az illemhely egyik beceneveként használják, amivel mindent elmondtunk róla.

A programozók még kevésbé szeretik a nullát. Figyelmetlen kezelésnél balra terjedhet, és oszlopokat képezhet. Ez ellen egy egész eljárást fejlesztettek ki, „A vezető nullák elnyomása" néven. Persze a programozóknak sokkal nagyobb problémáik is vannak a nullával.

Ismeretes, hogy a régi programoknál az évszámadatokat csak az utolsó két számjeggyel tárolják. Mivel a nullával való osztás a számítógépeket térdre kényszeríti, a programozók már régóta küzdenek az ebből eredő problémák kiküszöböléséért. ők ilyen esetben az év utolsó napját csak akkor ünneplik, ha a programok egzisztenciát veszélyeztető törés nélkül működnek.

Mindenki más azonban örvendezik. Ha a dupla, sőt akár a háromszoros nulla felragyog a dátumban, akkor a nullát, mint egy új időnek a hírnökét ünneplik; a kis Hamupipőkéből hercegnő lesz, és akkor teljesen mindegy, hogy az évszázad letelt-e vagy sem. Egy ilyen hatalmas szimbólumot hiába rohamoznának a matematikusok. A pszichológusok pedig azt kérdezik, hogy ilyenkor miért akar az egész világ idő előtt öregedni? Erre talán a numerológia és egy misztikumoktól mentes kabalisztika, vagy egy sokrétű számmágia adhatná meg a választ.

A „Krisztus születése" rejtély

Fogadjuk el tehát a fáradságosan megszerzett logikánk feláldozásával, hogy a következő évezredet már akkor beharangozzuk, amikor a régiből még csak 999 év futott le. Tudvalevő, hogy 1 ezrelék jóval nagyvonalúbbá tesz, még akkor is, hogyha csak differenciaként lép fel.

De vajon időszámításunk szilárd alapokon nyugszik-e egyáltalán? Ki, vagy mi garantálja nekünk, hogy a mögöttünk hagyott évszázadok alatt tisztán számoltak, semmit sem sikkasztottak el az esztendők folyásából, avagy semmit sem adtak hozzá?

Naptárszámításunk sarkköve eléggé ismert és rendszeresen ismételt: ha egy évszámot említünk, Jézus születése utáni 1492-ről vagy 1999-ről beszélünk. Naptárunk tehát egy, a kereszténység számára rendkívüli fontosságú eseményen alapszik, amelyet a Római Császárság fennállásának idején rögzítettek.

Mely rögzítés finoman fogalmazva sem tűnik megbízhatónak, ugyanis Urunk születése nem krónikákban maradt ránk, hanem vallásos írásokban, amelyek teljesen más törvényeket követnek, mint a tiszta kronológia szabályai. De közeledjünk a problémához lépésről lépésre.

Amennyire egyáltalán tudjuk, egy római tudós, Furius Dionysius Philocalus szerkesztette az első naptárat, amelyben az évszámadatok Krisztus születésére vonatkoznak. ő volt I. Damasus pápa [1388] későbbi kalligráfusa, azaz „szépírója". Számításaink szerint 354-ben hozta létre a kései ókor legjelentősebb keresztény naptárát. ő az akkori szokás szerint számolta az éveket Róma alapításától („ab urbe condita"), amely a mi naptárrendszerünkben a Kr. e. 754-es évre esik. De aztán „753" után Philocalus, aki mint Filocalus is megjelenik, hagyta a régi Rómát, és a számításait keresztény évekre állította át – így tulajdonképpen ő lenne a mi évszámításunk ősapja. Csakhogy róla nem igazán bírunk széles tudásanyaggal, azt a keveset, amit tudunk, a középkorkutató Arno Borst bányászta elő az archívumokból. [1389]

Mindemellett minden lexikonban áll még egy utalás a jóval későbbi VI. századra (kettes számú hipotézis), mely szerint: elsőként egy másik Dionys, név szerint Dionysius Exiguus dátumozott az Úr születése szerint. Erre utalva jegyezte meg 1991-ben az akkori német kultuszminiszter, Hans Maier tömören és velősen: „És még mindig abban a korszakban élünk, amelyet Dionysius Exiguus 525-ben alapított." [1390]

Mielőtt e szerzetesre összpontosítanánk figyelmünket, még emlékeztetnünk kell aquitaniai Victoriusra is. ő 457-ben, a későbbi Hilarius pápa megbízásából egy húsvéti ciklust készített, amelynek egyik oszlopában egy másik évszámítást, mégpedig a Jézus keresztre feszítése szerintit is feltünteti. [1391] A Jézus szenvedései szerinti számítás többször is használatban volt, ám végül mégsem maradt fent. Mivel azonban sem Jézus születése, sem keresztre feszítése nem kapcsolható pontosan Augustus császár valamely meghatározott uralkodási évéhez, így ez a számítási mód sem ad precízebb időmeghatározást.

De kanyarodjunk vissza Dionysius Exiguushoz, és a VI. századhoz. Az ő mellékneve különböző interpretációkra ad lehetőséget: lehet szerzetesi alázat, amely az „együgyű", netán „jelentéktelen" melléknévhez vagy jelzőhöz vezetett, lehet az is, hogy egyszerűen az ő kinézetére utal, ami „kicsi" vagy „gyenge" szóval lett leírva; hiszen akkoriban durva gúnyneveket adtak még magának a császárnak is. Sokan úgy gondolják, hogy a „rövidlábú" Exiguus név mögött egy szkíta férfi rejtőzik, míg mások azt állítják, hogy valójában egy Rómában élő görög volt. Így vagy úgy, Kr. u. 525-ben készített egy húsvéti táblát, amelyben 532-től 626-ig előre kiszámította a húsvéti időpontokat, egyszersmind felháborítónak találta, hogy a diocletiani korszak segítségével kell számolnia. Az akkoriban használatos dátumozás ugyanis Diocletianus császár kormányzásának kezdetét használta kiindulópontnak, mellyel kapcsolatban Dionysius a mellékelt kis libelluszban, azaz könyvecskében a következő megjegyzést teszi:

„Mivel Szent Cirill első ciklusa Diocletianus után 153-ban kezdődik, és 247-ben végződik [...], mi a mi ciklusunkat nem akartuk ennek az istentelen Krisztus-üldözőnek az emlékével összekötni, hanem előnyben részesítettük azt, hogy a mi urunk Jézus Krisztus születése óta számítsuk az időt, hogy reménységünk kezdete bizalmasabb közelségbe kerüljön hozzánk, és az emberiség újjászületésének oka, azaz Megváltónk szenvedése jobban előtérbe kerüljön." [1392]

Nos, ebben a szövegben bízvást találunk „Krisztus utáni" datálásokat, és ezért azonnal ki is egészítjük: Diocletianus császár uralkodásának kezdete a 284. év 8. hó 29. nap dátumot kapta. Az ehhez hasonló alapvetésekhez Dionysiusnak rögzítenie kellett Jézus születésének időpontját. A nappal és a hónappal könnyen boldogult: 274-ben a „sol invictus"-t, mint legyőzhetetlen Napistent Aurelianus császár birodalmi istenné emelte, és a december 25-öt mint a neki szentelt ünnepnapot határozta meg [1393] – másképpen fogalmazva: akkor vált a Mithras-kultusz egy jó évszázadra római államvallássá. Amíg Kr. u. 200-ig a karácsonyt november 18-ra tették [1394] – a pápa akkoriban inkább Róma városában („urbi"), mint az egész földkerekségen („orbi") számított illetékesnek –, addig Philocalus Kr. u. 354-ben december 25-re tette Jézus születését. Jó oka volt rá: az egyház itt is, mint sok más esetben, átvette a pogányság dátumait és szokásait, hogy az ingadozókat a saját oldalára állítsa, és a visszaeséstől megóvja őket. Mire Dionysius Exiguus elkezdte a számolgatást (525), a karácsonyt, ezt az új ünnepet a konstantinápolyi, az alexandriai és a jeruzsálemi pátriárka, vagyis a római püspök egyenrangú konkurensei is bevezették. Azt azonban, hogy a Mithras-kultusz, s az annak bűvkörébe kerülő császár miért a december 25-ét emelte ki, mostanáig homály fedi.

Sokkal nehezebb volt Jézus születésének pontos évét rögzíteni. A VI. században már több dátum keringett, nem utolsósorban azon okból, hogy az Újtestamentum adatai Jézus életéről és haláláról bizony messze nem egyértelműek.

Hogy mást ne mondjunk, a születéssel kapcsolatban egyáltalán nem említ évszámot. Máté szerint (2,1) Jézus Heródes király uralkodása alatt született Betlehemben, Júdeában. Lukács beszámol egy népszámlálásról, amelyet Augustus császár rendelt el, amikor Quirinus volt Szíria helytartója. Márk, mint a legidősebb az evangélisták közül, egyáltalán nem ad meg részleteket, miközben ezek János számára egyáltalán nem jelentéktelenek. Ezért egyelőre a születés időpontjának meghatározását nem feszegetjük.

Lukácstól (3,1) megtudjuk, hogy Jézus Tiberius regnálásának 15. évében kezdte meg nyilvános tanítói működését, ám ezzel csupán a 28. augusztus 19-től a 29. augusztus 18-ig tartó időszakaszt határozza meg. Akkoriban – szintén Lukács szerint (3,23) – „körülbelül harmincéves volt". János szerint Jézus keresztelése után nem élt meg három zsidó húsvétot, pészahot, hanem közvetlenül a harmadik előtt keresztre feszítették. [1395]

Mindez mégsem ad igazán biztos datálási bázist, mert Lukács szövegéből nem derül ki Jézus pontos kora a halálakor, amit egyébként más források 33 életévben határoznak meg. Matematikailag tehát nincs kellő számú adat a birtokunkban, így cseppet sem meglepő, hogy a „mikor született Jézus?" kérdésre meglehetősen különböző válaszokra lelünk.

Így például a zsidó Flavius Josephus, aki a Kr. u. I. században írt, a Quirinus alatti népszámlálást a Kr. u. 6. vagy 7. évre teszi. Eszerint Jézus ennyivel született volna Krisztus után, ami legalábbis furán hangzik. A keresztény tudós Clemens Alexandrinus, az alexandriai iskola vezetője, aki körülbelül 150 és 215 között élt, egy korábbi dátumot ad meg. Szerinte Jézus Augustus egyeduralkodásának 28. évében, tehát Kr. e. 2-ben született – ezt az évet fogadták el helyesként a korai keresztény írók. Ez a hagyományvonal a III. századtól fut, a Julius Africanus-féle keresztény világkrónika elkészülésétől fogva, amely Eusebiusról és Szt. Hieronymusról szól a XII. századig. Ezt az évet hagyományozták a XVI. század arab és reneszánsz tudósai is, mint Joseph Justus Scaliger, a „jezsuita" naptárreform evangélikus ellensége. [1396] Először a XVII. században, Kepler hatására keletkezett az azóta leggyakrabban képviselt nézet, hogy Jézus Kr. e. 7-ben született, ugyanakkor Abbo von Fleury (meghalt 1003-ban) kiszámolta, hogy Krisztus feltámadását, és ezzel a születését is 21 évvel későbbre kell tenni. [1397]

Dionysius nem hagyta magát megtéveszteni az ő idejében uralkodó tanoktól. Húsvéti időpontjainak első évét tette egy 532 évből álló teljes húsvéti ciklus alapjául. (Ez a következő két tényező kombinációján alapszik: a 19 éves holdciklus és a hét napjainak visszatérése a négyéves szökőciklusban.) Krisztus születését pontosan egy húsvéti ciklussal teszi a Kr. u. 532. év elé.

Dionysius Exiguus számára ez az esemény bizonyos értelemben fikció a földi időn belül, mert az ő számítása a születést nem helyezi be egyetlen konkrét évbe sem, hanem a „keresztény" éveket sorakoztatja utána. Amikor később a korábbi időket is elkezdték Jézus születésével összekapcsolni, létrejött azoknak az éveknek a vég nélküli láncolata, amelyeket a „Krisztus előtt" meghatározással illettek. Csakhogy maga az az év, amely Krisztus születésekor kezdődött, voltaképpen elfelejtődött, vagy éppenséggel tudatosan töröltetett az emlékezetből. Elvégre a Kr. u. 1. év előtt közvetlenül a Kr. e. 1. év áll. Ezzel az az esemény, amelyre az évszámításunk alapszik, nem következtethető vissza az éppen érvényes időpontból. Vagyis egy fiktív időszakra esik, mégpedig a Kr. e. 1. év december 31. napja és a Kr. u. 1. év január 1. napja közé. Hogyha akkoriban a nullát mint számjegyet és számot már ismerték volna, akkor a születési évet a nullával kellett volna megjelölni. Bármennyire egyszerűnek tűnik is ez a levezetés, néhány ember számára mégis rejtélyesnek hat. Így például egy őstörténeti és ókortörténeti kronológiáról szóló aktuális könyvben a következő bejegyzés található: „0: nem egy pontosan meghatározható év. Ez az oka annak a megszámlálhatatlan tévedésnek, amely a kereszténység előtti események besorolásánál adódik." [1398]

Csak a második mondat helyes. A „0." év hiánya miatt az időszámítás-váltásnál, tehát a Krisztus előttről Krisztus utánra váltáson átnyúló időszakok nem számíthatóak ki egyszerű összeadással. Például az időbeli távolság Kr. e. 4. év elejétől a Kr. u. 7. évig nem tizenegy, hanem csak tíz év. Ez azonban azt is jelenti, hogy az ebből következő „megszámlálhatatlan tévedések" csupán csak egyévnyi tévedést jelentenek. Azt viszont, hogy a „0." év miért egy „nem pontosan meghatározható év", egyedül a szerző, Locquin tudja. Mindazonáltal mi úgy véljük, megengedhetetlen, hogy így elbánjanak a 0-val, annál is inkább, mert egészen jó okok szólnak a „0." év létezése mellett. Sajnos, a szám értékét drámaian felértékelő érvek nem kerülhettek szóba, hiszen az idő mesterséges rögzítésekor a nulla sem mint számjegy, sem mint fogalom nem volt még kitalálva.

Ugyanakkor ezen a helyen becsúszhatott egy másik hiba is, lévén egy másik naptárszakértő állítólag egy súlyos következményekkel járó beavatkozást tett. Az időszámítás terén szerzett nagy tudása miatt igen tiszteletreméltó Beda Venerabilist akkoriban a komputista szóval jelölték, mert a húsvéti számítást „computus (paschalis)" névvel illette. ő Jézus születését a fiktív köztes időből a Kr. u. 1. évre tette át. Ezzel a Beda szerinti Kr. u. 1. év megfelel a Dionysius szerinti Kr. u. 2. évnek. Beda egészen titokban azt egyesítette, ami eddig egymástól külön volt: a ma 1999-cel jelölt év Beda szerint a 2000-es év lenne, ahogyan erre a biofizikus, tudománytörténész és régi keletkutató Werner Papke rájött. [1399] Ez esetben az igazi szilveszterestén az emberiség nagy többsége ünnepelne, és a matematikusok kezdenék túl későn a pezsgőzést. De ki esküdne meg rá, hogy akkoriban minden dátumozás egy évvel meg lett változtatva, ahogyan Papke feltételezi? Egyébként látni fogjuk, hogy Bedát is igencsak különleges és titokzatos sötétség veszi körül, amelyből csak úgy szabadítható ki, hogy életét és munkásságát egy későbbi évszázadra helyezve vizsgáljuk.

Ezzel a könyv tulajdonképpen véget is érhetne. Mindazonáltal időszámításunkat illetően további, és még sokkal drámaibb kétségek is vannak. A fentiekből ugyanis egyértelműen adódik az a kellemetlen dolog is, hogy hiányzik ünnepeink eredeti alapja.

[... A betlehemi csillag - Nagy konjunkció? - Üstökös az istálló felett? - Talán egy szupernóva?]

Hogyan kovácsolják az időtengelyt? (283. oldal)

Az utolsó szakasz látszólagos ellentmondása a következő: hogy lehet Jézus születését egy időtengelyen ide-oda tologatni, ha az időtengely a születéshez van kötve, és ezen alapszik? Nem kezd-e el inogni az időtengely, ha a betlehemi istállóban történteket átdátumozzuk?

Először is le kell szögeznünk egy fontos tényt: az időtengely, amely a mai napunkat olyan korai eseményekkel köti össze, mint Amerika felfedezése 1492-ben, vagy Anglia normannok általi meghódítása 1066-ban, nem isteni ajándék, nem is természeti állandó: az emberi szellem alkotása, márpedig az ember alkotta dolgok tudvalevőleg lehetnek hibásak. E könyv éppen arra kívánja felhívni a figyelmet, mily ingatag is a mi örökérvényűnek tartott időszámításunk.

Ellenőrizzük hát ezt az alkotást, melyet a kora keresztény idők óta használnak. Éppen most hallottuk, hogy az evangéliumok részben megpróbálják a szent történéseket a politikai történésekkel összekapcsolni, Jézus keresztelésére például egy sor megfeleltetést találunk bennük:

Lukács (3, 1–2): „Tiberius császár uralkodásának 15. évében, amikor Poncius Pilátus volt Júdea helytartója, Heródes Galilea uralkodója, testvére Philippus Iturea és Trachonitis tartományának uralkodója, és Lysanias Abilene uralkodója, amikor Hannás és Kajafás voltak a főpapok."

E személyekről pontos adataink vannak [1412]:

Tiberius Kr. u. 14–37-ig uralkodott,

Pilátus római prokurátor volt Júdeában Kr. u. 26–36-ig,

Heródes Antipas – tehát nem az apja, Nagy Heródes – Kr. e. 4-től Kr. u. 39-ig uralkodott,

testvére Philippus Kr. e. 4-től Kr. u. 34-ig uralkodott,

Lysanias, Abilene régense Kr. u. 28 és 37 között halt meg,

bár Hannást már Kr. u. 18-ban leváltották, vejét, János Kajafást sikerült utódául kineveztetnie, aki Kr. u. 18–38-ig viselte a tisztséget.

Így elmondható, hogy a fő kijelentést – Tiberius uralkodásának 15. évét – a többi öt vonatkozás egyértelműen bizonyítja. Mivel Tiberius 14. szeptember 17-én lett császár, a 28-as és 29-es év adódik, mint a keresztelés ideje.

A hatalom története

Ezzel felépítettük az első hidat a római császárok sorához. Velük egy jóval szilárdabb történelmi talajon mozgunk, már csak azért is, mert rendszerint az éppen uralkodó császár uralkodási évéből indultak ki a napi üzletmenetben. Az udvari krónikás feladata volt, hogy ezekből a dátumokból egy folyamatos sorozatot képezzen, s ez így ment évszázadokon át. Bár Romulus Augustulust, mint utolsó nyugatrómai császárt 476-ban megfosztották trónjától, és tíz évvel később erre a sorsra jutott Syagrius, legutolsó, a birodalom megmaradt részén uralkodó utódja, ez azonban a keletrómai vonalra nem gyakorolt hatást. Itt császár császárt követett, egészen 1204-ig. Ebben az időben a keresztény Bizáncot megtámadták a legkeresztényibb szerzetek, kirabolták, és 33 évig a nyugat latin kereszténység császárai uralkodtak rajta. De a keletrómai császárság mindezt átvészelte a niceai száműzetésben, a Boszporusz ázsiai oldalán, így a folyamatosság biztosítva volt 1453-ig, amikor is a törökök elfoglalták Konstantinápolyt, és Isztambult csináltak belőle. Vagyis manapság uralkodók hosszú láncolatát ismerjük, amely látszólag precízen elvezet minket Tiberius császártól a XV. századig.

A keletrómai császárság alkonya olyan időszakra esett, amikor Európa többi részén számtalan nemesi család volt hatalmon. Nem nagy művészet precíz kapcsolatokat találni a kortárs Habsburg császári családdal, a francia Valois királyi családdal, és más uralkodókkal. A Habsburgok tudvalevőleg egészen a most lefutott évszázadig kormányoztak, így tehát híd van az I.-től a XX. századig.

Ezen az alapon kovácsolódott össze tehát időtengelyünk. A történészek dúskálhatnak, a kritikusok pedig ugyanilyen jogon beszélhetnek toldozgatásokról is. Mert természetesen vannak időszakok ebben a 2000 évben, amelyekről a ránk maradt adatok homályosak és ellentmondásosak. Csak egy példa: a bizánci császárok adtak arra, hogy tetteiket az utókorral tudassák, nem véletlen, hogy név szerint ismerjük udvari történetíróikat és krónikásaikat. Hanem felettébb különleges módon a saját tettek megörökítésének igénye röviddel 600 után megszűnik. Lehet, hogy azért, mert a hatalmasságok keresztényi alázatot gyakoroltak, lehet, hogy azért, mert a szomorú eseményeket nem lehetett annyira megszépíteni, mint ahogyan szerették volna. Mindenesetre a bizánci történetírás két teljes évszázadra megszűnik, csak később jegyezték le ezen éveket. Ki tenné tűzbe a kezét azért, hogy semmi mást nem írtak le, csak az igazságot? Vagy az aktuális feljegyzések híján mégis annyi anyag állott rendelkezésre, hogy a történelmet precízen rekonstruálni lehessen? Mindannyian tudjuk, milyen fáradságos dolog akár csupán három hónap távlatából is a saját életünk egy-egy pontos dátumát meghatározni. Komoly nehézségekbe bonyolódnánk, ha a családi feljegyzések alapján kellene újra meghatározni évszázadokkal korábbi dátumokat.

Szeretnénk hinni, hogy mégis minden buktatót áthidaltak. Végül is van egy folyamatos lista a pápákról Pétertől II. János Pálig, akadtak rövid életű dinasztiák, amelyek a kronológiailag nehezebb időkben pótlólagos keresztvonatkozásokat adnak, és vannak csillagászati utalások, mint pl. a feljegyzett napfogyatkozások, amelyek lehetővé teszik a visszaszámlálást. Látjuk a krónikaírók végtelen sorát, akik megpróbálták az emberiséget a teremtés óta évszámokkal ellátni, látjuk a tudósok hadát, akik évszázadok óta a történelemmel kínlódnak. Úgy tűnik, nagy és örökérvényűnek tekinthető munkát végeztek. A kronológia kérdései a mai történészeket már csak kivételes esetekben foglalkoztatják.

Augustus

Mindenekelőtt induljunk ki abból, hogy az időtengelyt a római császárok idejéig, tehát Augustusig „emberi számítás szerint" helyesen alkották meg. Ez esetben Gaius Julius Caesar Octavianus – ismertebb nevén Augustus, aki Julius Caesar unokaöccse és fogadott fia volt – életének dátumai a következők:

Kr. e. 63. szeptember 23.: születése,

Kr. e. 30. augusztus 30.: egyeduralkodó, Alexandria meghódítása (innen az „alexandriai korszak" kezdete),

Kr. e. 27. január 16.: „Augustus",

Kr. u. 14. augusztus 19.: halála.

Uralkodásának ideje a császári uralkodókon keresztül közvetlenül összekapcsolódik a mi időnkkel. A trónra lépése és a jelenkor közti idő fixnek számít. Ha az „alexandriai időszak" szerint dátumoznánk, nem lenne semmi kétség ezen időszámítást illetően.

Jézus születése

Ehhez a „császári időhöz" kell Jézus életének adatait csatlakoztatnunk. Láttuk, hogy ez a keresztelésével kapcsolatban bizonyos mértékig problémamentes. A Kr. u. 28. vagy 29. évben történt, bár a pontos napot nem tudjuk meghatározni. Születésének idejével azonban nehezebb a helyzet. Emlékeztetőül:

Máté (2, 1): „(...) Heródes király idejében született". Nagy Heródes, akit a rómaiak neveztek ki, Kr. e. 40–4-ig uralkodott. Halálának éve azonban nem hagyományozott, hanem kikalkulált. Mások ezt Kr. e. 2-re teszik.

Lukács (2, 1): „Azokban a napokban Augustus császár egy rendeletet adott ki." Augustus Kr. e. 30-tól Kr. u. 14-ig volt egyeduralkodó.

Lukács (2, 2): „A szíriai helytartó, Quirinus idejében történt." Publius Sulpicius Quirinus Kr. e. 12 és Kr. u. 16 között különböző magas pozíciókat töltött be a birodalom keleti részében.

Ez a három adat a születés dátumát Kr. e. 12. és 2. közé szorítja, de egy pontosabb dátum, pláne egy napra pontos ezekből nem hámozható ki. Bizonytalanságot szülne, ha a római császárokhoz próbálnánk kötni, feltéve, ha nem vesszük a bátorságot egy tudatos fixáláshoz. Philocalus, mint utána Dionysius Exiguus is tette, úgy döntött, egészen tűrhető az összhang a császárok és az Újtestamentum adatai között: tehát a Jézus születése utáni első napnak Augustus uralkodásának 30. évére kell esnie. Ezzel a keresztény korszak egy világi gyökerezést kapott, magyarán keresztény időszámításunk Augustus 30. uralkodási évének január 1-jén alapszik.

A képlet egyszerű: Augustus uralkodásának 30. éve = Kr. u. 1. év, amelynél az érthetőség kedvéért figyelmen kívül hagytak egy momentumot. Mégpedig azt, hogy Jézus születésének ők kerestek történelmi dátumot. Így jutottunk el az időtengely azon pontjához, amelyen az egész, Krisztus utáni időszámításunk nyugszik. Erről a „biztos" oldalról most már megpróbálkozhatunk Jézus tulajdonképpeni születésnapjának megsaccolásával. Ennek ellenére teljesen mindegy, ha ezt a korrigált születésnapot akár más napra, vagy egy másik évre tesszük – a keresztény időszámítás kezdete Augustus uralkodásának 30. évéhez köttetik. Jézus születésének valódi dátuma ezzel szemben elválasztható a keresztény korszak kezdetétől – ezért Jézus „Kr. e.", illetve „Kr. u." is születhetett.

Idő-összehasonlítás

Két példával szemléltetjük, hogyan történtek egykoron az időbeli összehangolások. Az első egy anonim minorita szerzetestől származik, aki 1292 körül Flores Temporum (Az idők virága) címmel írt krónikát. Ezt írja: „Hatodik korszak. Jézus Krisztus megszületik Betlehemben Szűz Máriától. A világ kezdete óta akkor eltelt 5199 év, ahogyan Orosius és Augustinus írják. Jézus előtt eltelt 5199 (=200–1+5000) év. Ábrahám óta 2015 év. Dávid óta 480 év. Róma városának alapítása óta 752 év." [1413]

Két évszázaddal később, 1493-ban Hartmann Schedel híres világkrónikájában még egyszer megmutatta, hogyan hangolták össze időben a korszakokat. A 95. lapon ezt írja számunkra egészen érthetetlen németséggel, amelyet itt csak részben tudunk visszaadni:

„Még következnek az idők Róma alapítása óta, a zsidó fogság óta, Dávid király óta, Ábrahám születése óta, az özönvíz óta, és Keresztelő Szent János fogantatása óta."

Schedel minden, a nyugati világ számára fontos időszámítást összehangolt, Róma politikai történetét és ezzel Palesztináét is, az olimpiák szerinti számolást, valamint a Róma alapítása szerinti számolást, és a bibliai generációk sorát. Számunkra a legérdekesebb az Augustusra való vonatkoztatás. Schedel császárságának 42. évéről beszél, míg mi éppen egyeduralkodásának 30. évéről szóltunk. Vélhetőleg nem egy eltérő definícióról van szó, amely Jézus születését Kr. u. 12-re akarja áttenni, hanem egy másik vonatkoztatásról. Itt bizonyára a Kr. e. 42. évre céloz, amelyben a 21 éves Octavianus és Antonius Philippinél legyőzi a császárgyilkos Brutust és Crassust, ami a Római Köztársaság végét jelentette. Ezen schedeli interpretációval oda lyukadnánk ki, hogy Jézus Kr. e. 1-ben látta meg a napvilágot. Puff neki, egy újabb dátum. Persze, a nürnbergi humanista még semmit sem hallott Kepler számításairól a betlehemi csillagra vonatkozólag.


« Prev Next

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.